Rane Iceclaw

A barlangban vagyok… Koncentrálok, összeteszem két kezem, és tenyeremet a sziklafal felé fordítom.
- Freeze! – kiáltom, és szavamra vékony jégcsapok jelennek meg a többi mellett. Hideg van, alig van rajtam ruha, de izzadok. Alig van még varázserőm, de azt a végletekig próbálom kiaknázni, hogy ne legyen csalódott. A fagyasztáson kívül még nem tudok varázsolni, ezt ismételgetem nap, mint nap. A jégcsapok egyre nagyobbak, néha összefüggő dér borítja be a sziklát. Most már csak apróbbakat tudok készíteni, szinte alig látszanak az elsők mellett, melyek alkar-vastagságúak lettek.
- Helyes. Most pedig kimegyünk! Kezdődhet a futás. – hallom hangját. Bólintok, és a kijáratot borító jégpáncélra nézek. Egy utolsó erőfeszítéssel eltüntetem az általam teremtett vékony jeget, ami a szelet hivatott kint tartani. Mágiám végére érek. Féltérdre esek az erőfeszítéstől, de felállok. Metsző, hideg szél mar az arcomba, testembe.
- Irány le! – hallom ismét, én pedig futni kezdek a hóban, ő mögöttem. Körülöttünk csak a hófúvás hallatszik, és az én zihálásom. Csak az akaraterőm tart talpon, és az is gyorsan fogy, pedig még messze van a táborhely. Az egyik lépésnél egy hó alatti kőre lépek, kifordul alólam a talaj. Teljes lendülettel vágódom el, és mire földet érek, eszméletem is elhagy…

Hangosan zihálva ültem fel az ágyon, felpattantak szemeim, majd megnyugodva dőltem vissza. Otthon voltam, az egészet csak álmodtam, megint. Még sötét volt, de tudtam, nem fogok visszaaludni. Ezen a héten már harmadszor álmodom ugyanezt, és még egyszer sem sikerült.
- Tsuka… - suttogtam halkan. Talán fél éve láttam tanítómat utoljára, és hirtelen álmodni kezdtem róla. Nem tudtam róla sokat, de ő volt az első, akit barátomnak nevezhettem, és eltűnt az életemből. Hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott.
- Sőt, én magam kérlek meg rá, hogy keress. Annyit segítek, hogy egyik klánhoz sem tartozom, így közöttük fölösleges lesz keresned.
Tsuka hangját olyan valóságosnak éreztem, hogy önkéntelenül is körbenéztem a szobában, de az ágyamban fekvő tojáson kívül semmi élő nem volt ott. Hogy is lett volna? A hangja viszont szöget ütött a fejembe. Itt az ideje, hogy nekilássak a keresésnek! Semmilyen kötelezettségem sincs a klánnal szemben, nemrég érkeztem haza egy kületésről, úgyhogy gyakorlatilag minden időmmel magam rendelkeztem. Vagyis… A tojásra néztem. Őt sem akartam itt hagyni, de a hegy nem igazán tojásnak való hely, ahogy azt már akkor is megállapíthattam, amikor elhoztam onnan. De most sokkal rövidebb ideig fogok ott maradni, ráadásul fel tudok készülni, a keresés a hegyen kívül is akár hetekig tarthat, annyi ideig meg nem maradhat egyedül..
- Készülj, tojás! Indulunk Shirotsumé-be! – mondtam neki, és hátizsákomba gyömöszöltem, annyi takaróval együtt, amennyi csak belefért. Egy rövid levél megírása után úgy éreztem, készen állok a keresésre. Még csak nem is hajnalodott, amikor kiléptem a házamból, és útnak indultam az állomás felé, útközben bedobva a klántársaimnak szánt levelet egy postaládába. Ez volt az első alkalom, amikor nem kellett a jegyért sorba állnom, ráadásul a vonatra is kényelmesen felfértem, a késői órán szinte én voltam az egyetlen utas. Két kezemet egymás felé fordítottam mellkasom előtt, egy kis jeget varázsoltam kezeim közé, és próbáltam emlékezetből megidézni Tsuka arcát. Végül egy mellszobrot alakítottam ki, ami kifejezetten hasonlított mesteremre, persze a színek nélkül. Négyzet, levél, kalap, villa, újra szobor – a kis jégdarab folyamatosan változtatta alakját, majd ijedtemben eltüntettem, mikor tapsot hallottam magam mellől. Felnéztem az illetőre, egy negyvenes éveiben járó férfira. Arcán csodálkozást láttam, de szemein nem láttam az érzést.
- Nahát, ez nagyon ügyes! Maga jégmágus?
- Igen. – feleltem, magamban arra gondolva, mennyire ostoba kérdés volt ez. Jobban megnéztem magamnak az érdeklődőt. Enyhén őszülő hajú, szemüveges férfi, magas és kissé kövér, öltönyben, ami ebben az időpontban kissé meglepő.
- Igen, szerintem is ostoba kérdés volt, de valahogy meg kellett szólítanom téged. Nem, nem olvasok a gondolataidban. – mondta, mikor felugrottam az ülésről, majdnem leverve a tojást is.
- Kicsoda maga? – kérdeztem egyelőre nyugodtan, de kezdtem megijedni a férfiból áradó magabiztosság miatt.
- Először hadd kérdezzek én. A férfi, akinek a szobrát az előbb eltüntetted, Tsuka volt?
- Igen, ő! Maga ismeri? Hol van? – kérdeztem izgatottan, megfeledkezve félelmemről, csak a válaszra figyeltem.
- Ebben az esetben… Unreality Illusion! – mondta a férfi, és hirtelen máshol találtam magam. A vonat eltűnt szemem elől, sötétségben lebegtem, nem tudtam mozogni sem. Hirtelen órák jelentek meg mindenhol, láncukon függve, lengve. Alig néhány másodpercig néztem őket, szédülni kezdtem és transzba estem. A férfi hangját hallottam, majd a sajátomat, ahogy válaszolok kérdéseire, de értelmüket nem tudtam kivenni. Végül…
- Jusson eszedbe Kunugi, ha már nincs más!
- Shirotsume, Shirotsume. Készüljenek a leszálláshoz. – riadtam fel a hangra. Úgy fest, elszundítottam, pedig ez nem volt szokásom, főképp rémálmok után. Felkaptam hátizsákomat, leszálltam a járműről, még épp időben. Hajnalodott, én pedig megindultam a hegy felé, miután meleg vizes palackokat vettem a tojás mellé egy korán nyitó boltból. Csak egy hirtelen ötlettől vezérelve jöttem el ide, az egyetlen logikus hely pedig Tsuka volt tartózkodási helye volt, ahol én is jártam. Fent.
Agyam egyre azon járt, hogy elfelejtettem valami fontosat, miközben másztam a hegyre. Még a gondolkozás sem igazán vette el a figyelmemet. Végül elvetettem a gondolatot, hiszen semmi nem jutott eszembe. A választott idővel szerencsém volt: szellő sem rezdült, kifejezetten meleg volt a korai óra ellenére is. A mászást nehezebbé tette az, hogy hátamon egy dögnehéz tojás, no meg jónéhány takaró tartózkodott. A függőleges falakat csak varázserőm és karmaim segítségével mertem megmászni, nehogy megcsússzak, hiszen most nem csak magam miatt kellett aggódnom. Szerencsésen és sértetlenül meg is érkeztem oda, ahol először megtaláltam a jégmágust. Lábaim régi barlangja felé vittek. A táj legutóbbi itt jártam óta nem változott: behavazott vidék, meredek sziklafalak, előttem egy hómező, körös-körül hidegtűrő fenyők, ágaik hótól roskadozva. Meglepetésemben majdnem felkiáltottam, amikor mágikus jeget láttam feszülni a gyakorlóbarlang szájánál. Normális jég nem fed be ilyen vékonyan és egybefüggően egy bejáratot, ráadásul nem ennyire tiszta. Eltüntettem kezeimről a jeget, majd egy ütéssel megrepesztettem az „ajtót”, épp annyira, hogy beférjek. Bent világos volt, az ajtó nem akadályozta a fény bejutását.
- Ice Make. – fordultam vissza, két kézzel a törés peremét megmarkolva. Néhány pillanat múlva a törés elkezdett begyógyulni, végül semmilyen nyomot nem hagyva maga után beforrt. Most már alaposabban körülnéztem a barlangban. Úgy festett, valaki nemrég használta a helyet, sőt, még melegebb is volt, mint kint. Erre egy tűzhely hamumaradványai utaltak, némi tűzifa, no meg egy levegőben levitáló, strandlabda méretű gömb.
- Mi? – egy pillanatra lefagytam, majd reflexeim működésbe léptek. Egy borotvaéles szilánk súrolta bal karomat. Vékony vérpatak indult meg kezem felé, de ugyanúgy tudtam mozgatni. Jobban megnéztem magamnak a gömböt. Mintha egy kicsit kisebbnek látszana, és hasonló a bejárathoz… Igen! Jégből van! De mit keres itt ez a valami?
- Ice Make: Claws! – kezemmel félreütöttem a következő jéglövedéket. A jéggömb kissé, de láthatóan összement; az lőtte ki rám a tüskéket, mintha érezne engem. Óvatosan letettem magam mellé a hátizsákot. A következő pillanatban záporozni kezdtek rám a kisebb-nagyobb tüskék. A rám zúduló lövedékek jó részét ki tudtam védeni kezeimmel, a többi elől el kellett ugranom. Nem volt könnyű dolgom, hiszen figyelnem kellett arra, hogy se engem, se a tojást ne sebezze meg egy visszapattanó vagy hárított jégdarab se. A kezemen levő jég minden két-három szilánktalálat után darabokra tört, jobb esetben csak megrepedt és újra kellett teremtenem, jócskán kimerítve erőtartalékaimat az amúgy is fárasztó mászás után. Egy gellert kapott lövedék viszont a kígyótojás felé tartott…
- Nee! – kiáltottam, és a táskám elé vetődtem. Vállamat fúrta át a tüske, égő fájdalmat okozva. Ekkor már alig maradt valami a gömbből, nagyjából golflabda nagyságúvá zsugorodott. Egy utolsó erőfeszítéssel a mágia háromfelé vált, és egyszerre repültek felém a szilánkok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve…
- Freeze! – a szilánkok megnőttek, golyó alakúak lettek, nekem csapódtak. A levegő kiszorult tüdőmből, de nagyobb kárt nem tettek bennem. Egy pillantást vetve vállamra láttam, hogy nincs komolyabb bajom, a hátizsák pedig teljesen érintetlen volt. Egy érintéssel meggyőződtem arról is, hogy a meleg víz megtette hatását, a kihűléstől is megóvta a tojást.
- Vajon mit őriztek ennyire? – töprengtem hangosan, majd hátizsákomba nyúltam. Egy takarót vettem ki a sok közül, és késemmel egy vékony csíkot vágtam le belőle. Hevenyészett kötéssel elláttam a sebet, majd kutatni kezdtem a tűz maradványai körül. Nagyjából egy hete aludhatott ki, körülötte néhány penészes tányér volt, ételmaradékkal, a hamu rég kihűlt, és sebtében távozott a lakót. Eszerint a meleget nem a tűz okozta, hanem valaki más…
- Talán tűzmágia? – néztem rá tűnődve a jéggömb hűlt helyére. Nem olyan ritka, hogy az emberek egyszerre több elemi mágiát sajátítsanak el, és tudtommal a legtöbb jégmágia nem igazán tartós – biztos nem maradnak meg egy hétig -, vagyis ezt valaki nemrég tette ide.
- Az biztos, hogy nem csak én keresem Tsukát, hanem valaki más is. – kezdtem el fát rakni a hamura, amiből már nem volt sok. Hosszabb időt fogok itt tölteni, és volt egy ötletem, hogy Tsuka milyen üzenetet hagyhatott, ha veszélyben érezte magát – ha hagyott.
Vígan lobogott a tűz, amelyet némi szerencsétlenkedéssel sikerült meggyújtanom az itt talált kovával és késemmel. Kipakoltam táskámból a tojást, és a tűz mellé raktam pokrócára, hadd melegedjen a kicsi. A kissé kihűlt, de még testmeleg tömlőket is odaraktam, majd munkához láttam.
- Ice Make: Stairs! – felbattyogtam a megjelenő lépcsőn, egészen addig, amíg a barlang tetejét súrolta a fejem. Végigsimítottam a falon, és ismét rám törtek az emlékek.

*
- A következő feladat… - mondja tanítóm a túl hideg barlang szájában – Az, hogy találd meg, hol lesz az óra. Felírtam. Speed Magic! –kiált, és eltűnik a szemem elől.
- Utálom, ha ezt csinálod! – kiáltom kétségbeesetten, és a bejárathoz szaladok. Tudom, hogy a Speed Magic-el már messze jár, és esélyem sincs utolérni, megtalálni pedig nem fogom, csak ha megvan az üzenet. Körbenézve látom, hogy semmilyen felület nincs, amire rendesen írhatott volna. Eszerint mágiával kell megtalálnom, amit elrejtett. De hogyan? Egyedül a Freeze-t ismerem! Újabb feladat, amit sosem gyakoroltunk!
Órákat töltöttem el azzal, hogy a hamuban köröket rajzolva próbáltam rájönni, hogy rejtenék el itt bármit. Fel-alá járkálok a fal mellett, és gondolataimba merülve kopogtatom a kezemmel a falat. Egy pillanatra felrezzenek a gondolatokból.
- Meleg? – néztem rá. Nem… Nem meleg, hanem természetes. Minden más túl hideg. Végighúzom a kezem a felületen, és észreveszem, hogy egy mintát követ a hőmérséklet. Mintha betűk lennének. Viszont megjegyezni nem tudom azt, hogy idáig mit tapogattam végig.
- Hát persze! Freeze! – kezem nyomán vékony, fehér jég borítja be a sziklát. Ahol meleget érzek, ott újra jeget teremtek. Néhány percen belül már olvasom a mondatokat, és elindulok a megbeszélt hely felé. A találkozóhely a közeli fenyvestől nincs messze, alig pár perc séta alatt elérem, de magamtól sosem gondolnék erre a helyre.
*

- Nem. – mormogtam, majd arrébbsétáltam, közben magam alá további lépcsőket idéztem. Egy pontnál megtorpantam. – Itt van! Freeze! – ahogy egyik kezemmel a hideget kutattam, a másik kezemmel megfagyasztottam a megtalált meleg foltokat, a megjelenő dér kontrasztot alkotott a sötét barlangfallal. Most Tsuka pont ellenkezőjét csinálta, mint legutóbb: a betűk helyét hűtötte le, és a barlang többi részét érintetlenül hagyta. Talán azért, hogy minél kevesebb varázserőt használjon, vagy ne tűnjön fel a túl nagy hideg, ami ezzel a módszerre jár.
- Meg is vagyok. – mondtam elégedetten, és lesétáltam a lépcsőn, majd hátrafordultam. Ilyen messziről tökéletesen és tisztán látszott a felirat, és felismertem benne szeretett mesterem kézírását.
„Rane! Ismerlek. Tudtam, hogy valamikor keresni kezdesz, és ide is eljutsz. Nem maradhatok itt túl sokáig, de gyakran eljártam ide, ezért van még itt a felirat. A jéggömb az én varázslatom volt, ami válogatás nélkül megtámad bármit. Érzem, ha valaki megsemmisíti, így ha eltűnt, akkor már többször nem megyek oda. Nem csak te keresel, és ahogy már kitalálhattad, nem a barátaim.”
Ennyi. Mikor végeztem az olvasással, kétségbeesés vett rajtam erőt, lerogytam a tűz mellé. Azt nem írta meg, hogy hol találhatom meg, és nyomot sem hagyott maga után… Valamiért Kunugi neve motoszkált a fejemben, de el is felejtettem, mikor rájöttem, mi is áll az üzenetben.
- Várjunk… Üldözik? – néztem fel meglepődve. Kezemet a tojáson nyugtattam, ellenőrizve, hogy nem forrósodott-e túl. Nem akartam szegény kis kígyóból rántottát készíteni… - De miért? – töprengtem. Hittem neki, hogy nem volt klánban, így nem lehetett küldetés miatti károkozás az ok. Azt mondta, hogy többen üldözik, tehát valamilyen szervezet lehet a ludas, vagy valaki mással került személyes összeütközésbe, hogy ennyire keresik? Ahhoz túl erős volt, hogy sérelmet akarjon rajta valaki megtorolni – feltételezésem szerint legalább A-szintű lehetett-, így az első lehetőségen kezdtem gondolkozni. Nem voltam túl sok ideje emberek közt, nem volt túl sok tapasztalatom az emberekkel való bánásmóddal, de reméltem, emiatt nem felejtek ki lehetőségeket.
- Akármilyen klánnal meggyűlhetett a baja, de ennyire komolyan csak a gyilkosságot szokták venni… Esetleg egy nemessel balhézott össze? – próbáltam ötletbörzét tartani. Alvilág? Nőügyek? Adósságok? A fiorei nemességről nem tudtam valami sokat, de hallottam már történeteket róluk, és nem éppen szenteknek állították be őket.
A legtöbb ötletet elvetettem, a megmaradtakat pedig rendszerezni próbáltam. A legvalószínűbbnek valamilyen bűneset látszott, de ennek valamilyen nyomot kellett hagynia pletykaszinten, vagy egy jogi archívumban. Magamban elmélyedve dobtam rá még egy hasábot a tűzre, mikor az kezdett kialudni, és ölembe vettem a tojást az alá terített takaróval, majd be is takartam. Már nem maradt túl sok fa a halomból, és kénytelen voltam az indulást fontolgatni, habár szükségem lett volna a pihenésre a mászás, a harc és az üzenet keresése után. Egy érintéssel meggyőződtem arról is, hogy a tömlők nem túl forróak, úgyhogy újra elrendeztem a táskámban az „óvodát”, és elindultam vissza, Shirotsumébe. Sajnáltam, hogy nem találtam meg azonnal Tsukát, de egyelőre még volt néhány ötletem, amiken elindulhattam, hogy felfedjem hollétét. Lefelé menet hirtelen eszembe jutott a gömb. Volt egy ötletem, hogyan tudnám én is megidézni én is ezt a varázslatot, de a pontosabb kidolgozáshoz még Tsuka segítsége is szükséges lesz. A már megidézett jég manipulációja nem volt annyira nehéz, de a lebegtetéshez ötletem sem volt, mit használt.

(Az élmény egyben egy NJK-pályázat alapja lenne, és több élményben adnám be elbírálásra, ahogy Rane lezár egy-egy szálat a nyomozás során. Remélem, hosszúra fog sikerülni.)

Botcsinálta postás

Morogva ültem a vonaton. Ugyan még mindig fájtak tagjaim a Cassyvel töltött idő miatt, de szívesebben maradtam volna még egy keveset Magnoliában, mint postást játszani a semmi közepén. Még szerencse, hogy nem felejtettem otthon Arisa tojását, amit még hajnalban, indulás előtt a kastélyban raktam le, és végül csak lóhalálában tudtam érte menni. Igaz, így csak az eggyel későbbi vonatot értem el. A kígyótojás nálam, a lacrima nálam, a hangulatom viszont nincs. Ingerülten hessegettem el egy kisebb csoportot, akik az én négyes ülésemre pályáztak. Hangos tiltakozásuk nem hatott meg, és a tekintetemtől inkább úgy gondolták, jobb, ha odébbállnak. Emellett szörnyen unatkoztam. Öt órás volt az út, és semmilyen szórakoztató eszközt nem hoztam magammal. Egyetlen olvasmányom a levél volt.

„Szia, Rane!

Biztos vagyok benne, hogy magnoliai feladatodat gyorsan és sikeresen elvégzed, ezért bízom rád ezt a lacrimát. Nagyon sürgős a dolog, és te vagy a legközelebb a célállomáshoz. Pénzt sajnos nem tudok adni érte, ellenben biztos vagyok, hogy Krisot, a címzett kárpótolni tud téged bármilyen elmaradt edzés, munka miatt. Régi barátom, többször küldtem oda már csomagot, és a kézbesítőknek sosem kellett csalódniuk. A legközelebbi állomás hozzá Saneka, ott szerezz be egy térképet. A folyó másik oldalán találod a házát, ott már várni fog.

Goldmine.”

Na ja. Biztos kárpótolva leszek a randiért. A levél is elvesztette varázsát a harmadik olvasás után. Feltartottam mutatóujjamat, és egy apró jégdarabot levitáltam fölötte, ami szinte képlékeny volt, olyan gyorsan változtatta alakját. Gömb, karika, gitár, ház, süti, henger, Makarov mellszobra, és a többi. Ehhez alig kellett mágia, de ezt is meguntam egy óra múlva. Végül úgy döntöttem, nem is próbálom meg kivárni ébren az út hátralevő részét. Amúgy sem sikerült túl sokat aludnom, de biztos voltam benne, hogy még fáradtabb leszek, mikor felébredek. A végállomáson biztos felébresztenek, biztos voltam benne, hogy nem hagynak visszafelé potyázni. Perceken belül álomba merültem, egyik kezemet Arisa tojásán tartva. Még sosem próbálták ellopni, de nem bíztam a véletlenekben. Az alvásnak két velejárója van: egyrészt, nagyon gyorsan tér vissza a varázserő, másrészt, a pillanatok alatt véget érő út túlsó oldalán mindig egy takarítónő ébreszt. Ezt meg is köszöntem a munkaerőnek, majd egy kissé frissebben, de még mindig álmosan szálltam-tántorogtam le az állomásra délután kettő körül. Egy álmos kis faluban voltam, amit egyszerűbb lett volna arrébb költöztetni, mint felvirágoztatni. Az a fajta falNéhány ház, búzamezők, szőlő, és nagyjából ki is merült a tájkép. Mintha csak a saját falumban lettem volna, még a házak színe is hasonló volt. Az állomáson néhány gyémántért cserébe tényleg kaptam egy térképet, bár hogy miről… Tökéletesebben láttam a semmit, mint a szememmel. Legalább a túloldali erdőt megmutatta, és jelölve volt rajta a domb, ahol Krisot háza volt található. Jobbra fordulva sétáltam végig a főutcán. Az enyhe emelkedő tetejét elérve már simán ki tudtam venni a…
- Ez folyó? – lepődtem meg. Nagyjából száz-százötven méter széles folyam, sehol egy híd, a túloldalon csúszós lejtő partként. Az innenső parton egy-két csónak ringatózott, de nem tűntek úgy, mint amik kibírnák az átkelést. Ekkora hidat esélytelen jégből teremteni, még ha lenne Ice Make: Bridge varázslat is. Vagy úszom, vagy szörfözöm… A kettő közül az úszás tűnt jobb megoldásnak. Ugyan jégből tudtam volna szörfdeszkát teremteni, de nem egy ilyen gyors sodrású helyen akartam először próbálkozni. A part felé vettem az irányt, majd mellette beleengedtem a kezem a vízbe. Nem volt túl hideg, de csúnya megfázásokat lehet ilyenkor is összeszedni. Gyorsan levetkőztem, és elővettem Arisa tojását. Vastagon körbebugyoláltam mindennel, majd elővettem varázserőm.
- Ice Make. – egy gömböt idéztem meg köré, ami feltehetőleg szárazon fogja tartani az egész pakkot, és még engem is a víz fölött tud tartani. Lassan belegázoltam a vízbe, magam előtt tolva a lebegő csomagot. Mikor már derékig ért a víz, kipróbáltam a teherbírását is. Nem volt túlságosan irányítható, ellenben egész testsúlyomat fent tudta tartani a felszínen.
~ Legközelebb úszni is meg kéne tanulni. – köpködtem ki a számból a vizet a folyó közepénél. A lábtempó még ment, de rendesen úszni csak állóvízben tudtam. A sodrás egyre erősebb lett, ahogy a folyó közepe felé tartottam. Néhányszor majdnem kiejtettem a kezemből a jeget, de végül remegő lábakkal álltam a folyó túlpartján. Visszajutni lesz remek… A jég eltüntetése után felöltöztem. A ruhák csak egy kissé lettek vizesek, ahogy a jég elolvadt, ettől függetlenül tökéletesek voltak. Mondhatni, szárazon megúsztam.
Kezembe vettem a térképet, és betájoltam magam. Nagyjából egy-két kilométert folyhattam le az átkeléssel. Egy dzsungelhez hasonló sűrűségű erdőben találtam magam. Normál esetben kétségbeestem volna, de most csak felfelé kellett követnem a folyót, hogy visszataláljak.
- Nincs is jobb felkelés után, mint egy hideg fürdő.. – mondtam halkan, ahogy a Nap lassan megszárított.
Krisot háza egy órán belül a szemem elé került, miután felmásztam a dombon is. Kissé már lihegtem a triatlon kétharmada után, már csak a bicikli hiányzott.
A szerény, legfeljebb négyemeletes lak ”U” alakban terült el. Főbejárata a két szárny összekötő-folyosójában helyezkedett el, amihez egy kövezett út és magas oszlopok vezettek. A néhány szökőkút és a formára nyírt sövény szinte már csak rontotta az összképet. Kissé megilletődve fogtam meg az aranyozott kopogtatót, majd jeleztem, hogy megérkeztem. Egy-két perces várakozás után nyílt az ajtó.
- Üdvözlöm. Krisot már várta önt. Goldmine úr biztosított minket afelől, hogy a következő lacrimát ön fogja kézbesíteni. – állt az ajtóban egy frakkos öregúr, majd beljebb invitált, feltehetőleg egy ebédlőnek, fogadóteremnek használt helységbe.
Pislogtam kettőt a váratlan fogadtatásra. Összeesküvés?
- Parancsol valami frissítőt? – kérdezte a lakáj. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy a reggeli fagyi után nem ettem és ittam semmit.
- Hát, ha nem haragszik meg, a vonaton nem volt büfé. – mondtam, kissé kínosan érezve magam.
- Semmi gond. – adta fel végre faarcát az inas. – Mindenki így érkezik. Egy pillanat, kérem, foglaljon helyet. – mutatott egy székre , majd kisietett. Nem maradt sokáig, egy kisebb büfékocsival jelent meg, megrakva minden földi jóval. Egy pohár narancslével indítottam, majd nekiestem az ínyencfogásoknak. Pontosan azokat a fajta ételeket szolgálták fel, amelyeket biztosan nem fogok többé enni, mert túl drágák, és nem elég laktatóak. Bár, a bélszín azért egész finom volt.
- Köszönöm, ez életmentő volt. – álltam fel az asztal mellől. – Lehetne egy kérdésem? – a bólintásra feltettem. – Hogy lehet, hogy itt van a semmi közepén egy óriási villa, miközben az egyetlen közeli falu Saneka?
- Hogy érti ezt? – lepődött meg a pingvin. – Abban az irányban – mutatott az ellenkező irányba, mint ahonnan én érkeztem – Oshibana csak néhány kilométerre fekszik arrafelé. Saneka van a legközelebb, de az egy óriási kitérő minden nagyobb vonaltól.
- Ohh. – újabb nagy fordulóponthoz érkeztem, megszereztem minden szükséges akaraterőt ahhoz, hogy elég erőt szerezzek ahhoz, hogy én legyek a Tíz Szent Mágus egyike.
~ És akkor emlékezni fogok erre, Goldmine.
- Kérem, jöjjön velem, Krisot a második emeleti laborban várja önt.
A kajától kissé eltelve baktattam fel a lépcsőn, és közben azon törtem a fejem, mit kereshet egy ilyen villában labor? Azoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy felrobbannak, és ennél nagyobb kárt nem okozhat.
A tojás is eléggé nehezítette a lépcsőmászást, de végül megérkeztünk a célállomásra. A kopogás után magára hagyott a lakáj, és azonnal egy halk hang hallatszott az ajtó mögül.
- Szabad.
Beléptem, és azonnal megcsapott a meleg és a pára. Egy másodperc alatt izzadtam le, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a trópusokba csöppentem. A házigazda egy kis fémszerkezet mellett állt, körben dzsungel, fákkal, liánokkal, trópusi növényekkel. És.. Kígyókkal! Kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb kígyók, amelyek láthatóan igen kellemesen érezték magukat ebben a klímában.
- Jó napot. – mondta ugyanolyan halkan Krisot, miközben a kígyókat figyelte. – Már vártam.
~ Ezt már hallottam ma..
- Köszönöm. Ezek..?
- Severusok és kígyók, vegyesen. De ez csak az egyik ilyen szoba. – mosolygott. Testtartása olyan volt, mintha egy szobor lenne, csak néha-néha mozgott. – Sokféle állat tenyésztésével foglalkozom. De ők a kedvenceim.
Ahogy ezt mondta, egy óriási, feltehetőleg kifejlett példány állt meg előttem. Boldogan sziszegett rám, és egyre közelebb hajolt. Szinte csak centikre volt a pofája tőlem, mikor Krisot felé fordult. Egy arcizma sem rezdült, de a Severus összerezzent, majd gyorsan visszaiszkolt a fák közé.
- Ezt hogy csinálta? – néztem döbbenten.
- Csak sorjában. Először is, megnézhetném a tojást? – nézett a táskámra.
- Hogyne. – mondtam, és óvatosan előbányásztam a csontszáraz tojást a táskámból, majd óvatosan a kezébe adtam.
- Ne aggódjon, nem vacsorának szánom. – simogatta meg a tojás felszínét. – a hakobei hegyekből, ugye? Nőstény.
- Ömmm… Igen. – néztem meglepődve a pasasra. Nagyjából 170 centi, ősz hajú, felül kopasz, vékony fickó, öltönyben. De nem izzadt, velem ellentétben.
- Ritkák, alig él belőlük ötven-hatvan példány Fiorében. Ha megengedi, kifejlesztettem egy módszert, amitől gyorsabban fejlődnek a tojásban a kicsik. Mellékhatása nincs, csak rengeteg, speciális lacrima kell hozzá. – felcsillant a szemem. Már nagyon szerettem volna kikelve látni Arisát, energikusan bólintottam. Krisot a mellette levő fémdobozhoz ért, és kinyitott rajta egy panelt, majd behelyezte a tojást. A fedelet lezárta, és a tetején található gombokkal babrált valamit. Halk zümmögés hallatszott a szerkezetből.

// Ez semmit nem tesz a tojással, csak elmagyarázza, miért kapna ő is VE-t //

- Ahogy gondolom, önnek is feltűnt, a tojás nemsokára kikel. Mennyit tud a Severusokról?
- Igazából nem sokat. – húztam be szégyenkezve vállaimat. – Leginkább azt, hogy ha kiégetik a nyelvüket, akkor megvadulnak.
- Ez is valami. – temette arcát a tenyerébe a tenyésztő. – Akkor séta közben mesélek egy keveset.
Lassan kezdtem érteni, hogy mi is az a jutalom, amit Krisot ajánlott a lacrima-kézbesítésért. Ennél jobb alkalmam az életben nem lesz arra, hogy új familiárisom faját megismerjem. Csendesen sétáltam a férfi mellett, és próbáltam minél többet megjegyezni.
- A Severusok érzékenyek. Mivel nem tudnak beszélni, enyhe telepátiával rendelkeznek, amit csak a gazdájukkal használnak. Ez azt jelenti, hogy gyakran meg fogja érezni, hogy milyen lelkiállapotban van a kígyó, de azt nem, hogy pontosan mire gondol. Az előbb ön előtt csúszó kígyó például éhes volt. Ezt éreztem is, és természetesen jól látható volt. Az első néhány alkalom nagyon furcsa. A hüllők agya teljesen más, mint a miénk, ezért számunkra nehezen érthetően jönnek át az érzéseik. De idővel megszokhatóak. Én színekkel társítom az érzéseket, persze ez változó.
- Megértik a beszédet? – tettem fel egy kérdést.
- Igen, de ők nem tudnak beszélni. Eldöntendő kérdésekkel akár hosszabban is lehet beszélgetni velük, de jobb a gondolatátvitelre hagyatkozni. A tojásokkal kapcsolatban… Akit először meglátnak, azt fogadják el legközelebbi hozzátartozójuknak. Úgyhogy legyen ott, ha kikel. És csak ön. Ne kockáztasson. Legyen magánál sok hús, mert éhesek, és rengeteget esznek.
- Milyen fajtát?
- Bármilyet, csak friss legyen. Rohadó húsra is ráfanyalodnak, ha nagyon éhesek. Én személy szerint nem hagyom nekik, hogy embert egyenek, de mindenevők, ha húsról van szó. Sokáig kibírják, ha arról van szó. Ez az ön döntése. A neveléssel kapcsolatban… Mágiát nem tudnak tanulni, de illemet és szabályokat mindenképp tanítania kell nekik. Különben, ha éhes, mindent megpróbál megenni maga körül. Vagy unalmukban harapdálhatják a bútorokat, mint egy kutya. Csak az ő harapásuk mérgező. Elolvadhat tőle a fa nagyobb korukban.
- Értem… Mennyire ragaszkodóak?
- Abszolút. Ha jól bánik vele, a halálig kitart az anyja, apja mellett. És garantálom, hogy ha a haláláig harcol, az ellenségéből nem sok marad. Néhány hónapos korukban már tudnak repülni, és egy harapás is halálos lehet. Egyszer akarták kirabolni a házamat. Többször nem, mert nem maradt próbálkozó. – mosolyodott el szárazon.
- El tudom képzelni.. – néztem egy sötétlila kígyóra, ahogy átrepült egyik fáról a másikra. Fejem már most túl volt terhelve az új dolgoktól, csak remélni tudtam hogy mindent megjegyzek. – És a lacrima ahhoz a keltetőhöz vagy mihez kell? – néztem vissza a dobozra, de azt már elhagytuk.
- Mi? – nézett rám meglepetten, majd elnevette magát. – Neeem, azon a kedvenc énekesnőm új számai vannak. Tudja, a fülhallgatóhoz. A géphez egyelőre van elég lacrimám, majd csak hónapok múlva fog utánpótlás kelleni.
~ Mit egyike? A LEGERŐSEBB leszek a Tízek közül.
- Parancsokat adhatok ki neki majd gondolatban? - jutott eszembe az utolsó kérdés.
- Látja, ez nehéz kérdés. Nem szavakra kell gondolnia, hanem érzésekre, képekre, ami a telepátiában sokkal inkább előtérbe kerül. Ha ezt meg tudja oldani, akkor igen, de ez nehéz. Nem biztos, hogy sikerülni fog.
- Nem tudja elképzelni, mennyire hálás vagyok ezért. – komolyan gondoltam, reggeli ellenérzéseim ellenére. Elővettem a táskámból a lacrimát, majd átnyújtottam neki. – Köszönöm.
- Én köszönöm, hogy elhozta. Járjon szerencsével a Severusa nevelésével!
Vegyes érzésekkel hagytam el az emeletet, és a házat. Egyrészt, Goldmine-t meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, másrészt olyan dolgokat mesélt Krisot, amikre én sosem gondoltam volna. És már csak pár órára voltam a következő, kényelmes vonatfülkétől, ahol aludni lehetett. Lassan sportszerűen űztem a vonaton ejtőzést.

- Szia, báránykám! – integettem a vonaton ülő Cassynek, aki válaszul kinyújtotta a nyelvét. Nekem csak tíz perc múlva indult a vonatom, úgyhogy elkísértem a lányt az ő vonatjához. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a két napnak, de hát ilyen az élet. Ideje visszatérnem a céhembe, és gyakorolni vele a levelezés ősi művészetét, és küldetést vállalni. Reméltem, hogy mielőbb újra találkozom Cassyvel. Fütyörészve indultam a vonatomhoz, mikor egy furcsa öltözetű ember állított meg. Meghökkenve mértem végig: egy tigrisjelmezes, mosolygós maszkos fickó állta az utamat.
- Ön Rane Iceclaw? – kérdezte mély hangon.
- Stimmel. – mosolyogtam rá. – Pénz nincs nálam, bocsánat. Sietek. – próbáltam kikerülni.
- Akkor éppen önt keresem! Ma kezdődik az évente megrendezett gyereknapi ünnepség! Jégpályát akarunk építeni a gyerekeknek, de ez érthető okokból nehéz…
~ Na igen… Hideg vizes fürdőt nem találtunk…
- … És egy jégmágusra lenne szükségünk, hogy segítsen! Természetesen nem ingyen. – fejezte be a beszervezést a fickó. Némi gondolkodás után rábólintottam. Nem volt kifejezetten fontos elintéznivalóm egyelőre, úgyhogy néhány óra késés nem számított, és ezt is mondhattuk küldetésnek.
- Rendben!– vállaltam el. Cirka fél órán belül már a főszervezővel álltam szemben, aki ismertette a tervet az irodájában. Egy óra múlva, azaz reggel tízkor megnyitják a pályát, amit nekem kell hidegen tartani estig. Teljes ellátás, éjszakára szálloda, és még némi pénzt is kapok a végén. Nem hangzott rosszul a dolog, de egy nevetést nem bírtam visszatartani, amikor arra gondoltam, hogy Cassy mennyire mérges lesz rám a korlátlan étel- és italfogyasztás miatt, amit szerinte biztosan nem fogok eléggé kihasználni.
- Pontosan merre is lesz a pálya? – érdeklődtem.
- Itt, itt, itt és itt. – mutatott rá a térképre a szervező. Hosenka négy sarkában. Nekem az állam esett a földig, mikor rájöttem, ez mennyi munkával fog járni. Estére tuti, hogy hulla leszek..
- Akkor lássunk hozzá. – sóhajtottam rezignáltan, és elindultam a legközelebbi hely felé, amint megkaptam a térkép kicsinyített mását.
A reggeli órák ellenére rengeteg gyerek futkosott az utcán. A korai óra ellenére már rengeteg helyen verhették el a zsebpénzüket a gyerekek: még a szokásosnál is több utcai árus mászkált körbe vattacukorral, sütikkel, egyéb édességekkel. Egy kisebb, ideiglenes vidámparkot is felállítottak, ami még érdekelt is volna más körülmények között, ha lett volna rá időm. Egy ideig mosolyogva néztem a lurkókat, majd gyorsan megváltozott a véleményem, mikor egy kis csoport szaladt át a lábamon. A sikításról nem is beszélve…
- Gondolj a pénzre, gondolj a pénzre. – morogtam magamban. A jól induló napomat máris elrontották. Néhány perc múlva már odaértem az első „vásárba”, amelynek a szélén egy néhány tíz méter átmérőjű, sekély medence volt feltöltve, körülötte legalább négy-öt sor mélyen gyerekek és szülők vegyesen.
- Én vagyok a jégmágus, szabad lesz?– törtem utat magamnak a tömegben, majd a kezemet a vízhez érintettem.
- Freeze! – mondtam, és néhány pillanat múlva már kész is volt a korcsolyapálya. Mielőtt felkelhettem volna, megrohamozták a teret, engem magukkal sodorva. A szokásos kiabálás újrakezdődött, nekem pedig elkezdett fájni a fejem. Irány a következő, minél messzebb innen.
Szerencsére egy mosolygó alkalmazott azonnal mellém lépett, és átnyújtott egy üveg ásványvizet, amit gyorsan el is fogyasztottam.

…

Tízre már az összes pályát üzembe helyeztem, de a hangulatom gyors sebességgel lett egyre rosszabb. Életem egyik fordulópontját értem el, mikor is eldöntöttem, hogy nekem bizony sosem lesz gyerekem. Kissé morcosan indultam vissza az első hely felé, ahol biztos, hogy már kissé felolvadt a jég, hála az erősen sütő napnak, és a biztosan ott levő kölyköknek köszönhetően. Némi problémát vetett fel az, hogy érzésem szerint a város lakosságának kétszerese volt minden egyes jégpálya körül, így csak szépen lassan, araszolva tudtam közlekedni. De a türelmem kezdett nagyon fogyni. A pohár akkor telt be, mikor egy furcsán kinéző kislány lökött fel engem, maga után húzva a kísérőjét. Ami még furcsább, póráz volt a nyakában.
- Talán moderálhatná a csemetét… - mondtam dühösen a póráz másik végén álló, fekete ruhájú lánynak. Egyből látszott, hogy nem nyugodt természetű, csípőre tett kézzel fordult felém, ami azért volt nehéz, mert a kiscsaj a másik végén teljes erőből próbált a jég felé szaladni, majd sikerült is neki, ahogy az anyja rám figyelt.
- Basszus, úgy nézek ki, mintha már anya lennék? – nézett dühösen rám, miközben feltápászkodtam a földről.
- Simán.. Egy normális nő nem rohangálna nyakörvvel-pórázzal.. ~ Meg ilyen nadrágban.
- Hmpf… BUNKÓ!– húzta fel az orrát a nő.
- Kölcsönös az érzés. – vigyorogtam vissza. Egy kissé megnyugodtam, hogy legalább az egyik össze-vissza rohangászó ember napját sikerült elrontanom.
A lány előreindult, én pedig elkaptam előle a lábam, mielőtt a sípcsontomba rúgott volna. Csak most vette észre, hogy a tökmag eltűnt mellőle… sok sikert a megtaláláshoz, nekem nem ezzel kell foglalkoznom. Most már jóval nyugodtabban odasétáltam a pálya korlátjához, miközben a feketeruhás elfutott mellettem. Érdeklődve néztem, ahogy kissé botladozik a jégen, majd hangosan kiáltottam:
- Karbantartás! Pályát elhagyni!
A legtöbben már láttak engem az előbb, úgyhogy igyekeztek kiérni, és szóltak is másoknak. Ezzel szemben a lánc-rajongó mintha észrevett volna valamit, úgy csúszkált befelé, figyelmen kívül hagyva a második kiáltást is. A harmadik után meguntam, mikor már csak ő volt ott egyedül. Ujjaimat a jéghez érintettem, és..
- Ice Make! – terjedt szét a friss jégréteg a régi tetején. Nem volt túl vastag, de ahhoz épp elég, hogy 2-3 órán keresztül bírja a strapát. Neki viszont épp ezt a pillanatot kellett választania arra, hogy hanyatt essen, így szoknyájával és tenyerével együtt fagyott oda. Szerencséjére néhány kézmozdulattal ki tudott szabadulni, majd felkelni a földről. Próbáltam nem hangosan nevetni, de a káröröm így is nyíltan látszott az arcomon.
- Tudom ám... – porolta le szoknyájáról a lány a ráragadt jeget. - ... hogy direkt volt!!! Mire véljem?!
- Háromszor üvöltöztem, hogy karbantartás.. És még csak ide sem figyelt. – mondtam nyugodtan, majd elindultam felé a jégen, hogy segítsek neki kimenni. Láttam már, hogy nem áll túl stabilan a lábán.. Ennél jobban nem akartam szórakozni vele, hiszen nagyot nem ártott nekem.
- Grrr...– morgott felém, majd a szoknyája felé nyúlt. Érdeklődve néztem, ahogy megint dobott egy hátast, majd még jobban, ahogy egy kulcsot vett le onnan. - Farkas kapuja, Tárulj!
Megálltam mozdulat közben, ahogy a csillagszellem megjelent némi villogás kíséretében. Szóval egy mágussal sikerült összebalhéznom. Letettem a másik lábamat, és vártam a fejleményeket. Én kevertem bele magam, és most már nem fogok megpróbálni kikerülni belőle.
- Nem akarod még le is tépni azt a bugyit, sokkal jobb látvány lenne... – mondta morogva a farkas, a lányt nézve. Hát, végül is igaza van.
- Loup, ne a bugyimmal foglalkozz!!! – szorította a lábai közé a szoknyát a lány, ami óriási mutatványnak minősült, tekintve a szoknya hosszát. - Nem intéznéd el azt az ipsét ott? Ha hazaértünk kapsz sütit, meg húst amennyit akarsz...
- Nyersen?
- És véresen.
- Oké. – fordult felém a farkasember. Egy marha nagy farkasra emlékeztetett, ami lenyelt egy embert. Egyben. És köré nőtt. – Jól fogsz kinézni egy véres tócsaként. Ugye feldarabolod őt nekem vacsorára? – nézett vissza a gazdájára.
- Etoo.... meglátjuk mit tehetek... de szerintem nem vágja a tőröm.... túl kövér.
- Csak nehogy az arcodra fagyjon a mosoly. – néztem vissza rá kissé dühösen. Kikérem magamnak, nem vagyok kövér! A lány nem láthatta, hogy varázsoltam, így a farkas sem számított semmi komoly ellenállásra, mikor megtámadott. Ahogy nekem se, neki sem okozott egy szikrányi gondot sem a jégen közlekedés. Egyszerűen rám akart ugrani, és az arcomba vágni a karmaival. Nos, igen. Leguggoltam.
- Ice Make: Stairs!– nőtt ki a pályából egy öt lépés magas lépcső. Nagyon gyorsan. A legfölső lépcsőfok teljes erőből vágta gyomron a repülő farkast, kiszorítva belőle a levegőt.
- Ice Make: Claws! – jelentek meg kezemen a farkaséhoz hasonló karmok. Felugrottam, és megpróbáltam levágni a fejét, de gyorsabb volt nálam. Feltolta magát a lépcsőről, és hátravetődött, a karmaim néhány szőrszálat kivéve nem tettek benne semmi kárt.
A mágus és szelleme döbbenten meredt rám egy pillanatra, majd a lány elmosolyodott.
- Rane Iceclaw, Quatro Cerberus. – mutatkoztam be.
- Sophie Black, Blackened Tears.– folytatta ő a sort. Nekem pedig leesett a szám. Mit keres itt egy illegális céh tagja? Miért pont most? Gyorsan körbenéztem. A harc miatt rengetegen elfutottak, talán csak egy-két ember maradt bámészkodni. Gyerekek sehol. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, majd újra harci állásba kerültem, ahogy a farkas megtámadott. Próbáltam fél szemmel a lányt is figyelni, de ez nem volt könnyű, tekintve, hogy a látóteremet karmok, fogak és szőr töltötte be. Meglepődve láttam, hogy bár erősebb nálam a szellem, van némi esélyem ellene, amíg nem avatkozik be a gazdája. Próbáltam minél távolabb araszolni tőle, miközben Lupus mindenáron ki akarta tépni a belső szerveimet. Sikertelenül, csak egy-két sekély sebet kaptam, cserébe én is osztogattam neki néhányat, amikor hagyta, hogy elragadja az indulata.
- Free… - nyújtottam ki a kezem egy alkalmasnak tűnő pillanatban, de elszámítottam magam. A farkas elkapta a kezem, és eldobott Sophie felé, kihez háton csúszva érkeztem meg.
- He? - nézett felém. Mielőtt összeszedhettem volna magam, felém sietett – négykézláb, és a torkomhoz tartott egy tőrt. Kevésbé volt veszélyes, mint a karmok, de ugyanúgy meghalhattam tőle. Egyvalami mentett meg a végtől, méghozzá egy kislány sikolya. Felnéztem, és láttam, hogy a pórázos lányt tartja két férfi. - Francba! – Sophie átértékelte a helyzetet, és új parancsot adott a farkasnak, valamint ő is elindult a jégpályáról kifelé, továbbra is négykézláb. - LOUP! Azt a két fickót bántsd inkább!!
Ennek megvolt az az előnye, hogy eltűnt a nyakam mellől a kés. Sóhajtva ültem fel, nem örültem neki, hogy a szerencsén múlott az, hogy túléltem. Ránéztem a rohanó farkasra, majd a kúszó, szoknyás lányra.
~ Tényleg jobb látvány így. – döntöttem el, majd úgy gondoltam, én is átértékelem az idáig történteket, és segítek. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy az illegális mágus le akarná rombolni a helyet, de a két pasason eléggé úgy látszott, mint akik komolyan randalírozni akarnak. Futva indultam én is a kislány felé, majd átlendültem a kerítésen, lehagyva a négykézláb csúszkálót. A csillagszellemnek már behozhatatlan volt az előnye, így ő ért elsőnek oda.
Nem örülhetett neki, hiszen az egyik pasas váratlanul tüzet nyitott rá. Szó szerint, több apró tűzgolyó villant a kezében, majd a kitérni képtelen farkasba csapódtak. Egy-kettő felém repült, de a Freeze leggyengébb verziója elég volt ahhoz, hogy kioltsa őket.
- HÉ! ADJÁTOK VISSZA CARMINT!!!!!! – hallottam a csaj hangját. Egy pillantással nyugtáztam, hogy már a korlátnál jár, és próbál beavatkozni a küzdelembe, egy új csillagkulcsot halászott épp elő, mivel a tűzgolyóktól az előző állat eltűnt. Visszafordultam, majd megpróbáltam én is beavatkozni a harcba, de újra meg kellett lepődnöm: a lány egyik keze óriásira duzzadt, és aktívan fejezte ki ellenérzéseit, nevezetesen néhány mozdulattal lerendezte a két elrablóját, majd engem figyelmen kívül hagyva, szárnyakat növesztve visszarepült a Tears-mágushoz.
- Tehát Take Overt használ… - kommentálta az eseményeket eközben a csillagmágus.
- …Mi? – néztünk mind a ketten meglepve a kislányra, aki egy rúgással küldte Föld körüli pályára az ellenfelem. A gravitáció és a korlát azonban ellene harcolt, pörögve szakította át az előbb még sértetlen fát. Én szisszentem fel helyette, mikor az útba csapódott. A kislány ismét szárnyra kapott, és néhány másodpercen belül eltűnt. Nem az én dolgom… Elgondolkozva néztem Sophie-ra, aki még mindig ájultan feküdt a földön. Odasétáltam hozzá. Nem vérzett, de nem úgy tűnt, mint aki mostanában fel fog ébredni. Mivel egyelőre nem csinált semmit, legalábbis most, nem akartam bemártani. Munkám volt, amit el kellett végeznem, de őt nem akartam itt hagyni. Kórházban lecsukják, úgyhogy marad az utca. Minden fesztiválon volt egy-két részeg az utcán, ezért arra gondoltam, ez tökéletes álca lesz neki. Felnyaláboltam, és az egyik fal mellé vittem, majd mellé dobtam egy üres sörösüveget, cserébe elvettem a kulcsait, válltáskámba dobálva őket. Probléma megoldva, és ha egy ideig nem kel fel, akkor meg… csak egy illegális céh tagja.
Nagyot sóhajtva fordultam vissza a kissé ledózerolt építmény felé, majd az igazgatóság felé vettem az irányt, gyors iramban.
- Egy kis probléma merült fel. – lihegtem, mikor megérkeztem a szervezőhöz. – Egy csillagszellem randalírozott a keleti jégnél, amit le kellett állítanom. A korlát néhány helyen megsínylette a harcot…
- Egy csillagszellem? Honnan került az oda? – nézett rám megdöbbenve a szervező. Eszerint még nem jutott el idáig a hír.
- Megidézte valaki, feltételezem. – válaszoltam. – Nem sikerült megjegyeznem, hogy ki volt az, túlságosan lekötötte a figyelmemet az a farkas-szellem… De legalább ő eltűnt. - próbáltam elkeseredett képet vágni.
- Ki akarhatja tönkretenni a fesztivált? – rémüldözött, majd rám nézett. – Megváltozott a feladatod! Keresd meg azt, aki megidézte a csillagszellemet, vagy állítsd meg a további szellemeket!
- Rendben. – bólintottam. Megnyugodtam, hiszen így már nem kellett a továbbiakban a jégpályákra vesztegetnem a varázserőmet. Néhány szóban még beszámoltam a Take Over-es lányról is, a munkaerő nem kis riadalmára. Ő is belekerült a célpontok listájába. A koripályákat meg majd megoldják valahogy, nélkülem.
Visszasétáltam ahhoz a helyhez, ahol Sophie-t hagytam. Igazam volt, nem háborgatták, én pedig úgy döntöttem, elmegyek reggelizni. A vattacukor-árusnál csak be kellett mondanom a nevem, és máris kaptam a két, csokis és epres ízesítésű édességet, majd ugyanez történt a hot-dogárusnál is. Nyugodtan sétálgattam, hiszen tudtam, amíg Sophie ájult és nálam vannak a kulcsai, nem valószínű, hogy fel fognak tűnni a csillagszellemek, hacsak nem jön még egy mágus.
Délután fél öt körül azért lassan aggódni kezdtem miatta. Odasétáltam még mindig mozdulatlan korpuszához, és kissé életet pofoztam belé. Csak lassan tért magához, nyögdécselve. Türelmesen megvártam, míg újra nem tűnt úgy, hogy tudja, merre van.
- Jobban vagy? – guggoltam mellette, miközben felült. – Szóval mégse a te csemetéd volt.
- Majd elmagyarázom. Mennyi az idő?
- Fél öt. – válaszoltam. Azt hittem, ki lesz akadva, hogy ennyi ideig ájultan feküdt, de nem ez történt. Néhány másodperc múlva sajnálkozóan nézett rám.
- Rane… bocsánat a korábbi viselkedésemért, de most a segítségedet kérném. – Felvontam a fél szemöldökömet. Ezt a mondatot nem igazán vártam volna tőle.
- Egy jó okot mondj, hogy miért segítsek. Nem vagy börtönben, pedig biztosan megérdemelnéd. Ezzel már többet tettem, mint kellett volna. Sőt, a kulcsaidat is visszaadom. – dobtam oda neki a kulcscsomóját. Hiánytalanul megvoltak, róla nem tudtam, megpróbálták-e kizsebelni. Már ha voltak zsebek azon a szoknyán..
A lány nem sokat beszélt, de megköszönte, amit tettem, majd elsietett.
Szinte biztos voltam benne, hogy a kislányt keresi, és nem fog túlságosan zűrt keverni. Hacsak meg nem találja, de egy repülő alakváltó-mágusnál ez nem lehetett túl valószínű. Szabadidő!
A vidámpark felé vettem az irányt. A hullámvasút vonzott, mint a mágnes, nem is csalódtam benne, habár a vattacukor néhol visszakívánkozott. A szellemvasút ellenben hihetetlenül unalmas volt, a küldetéseim során is izgalmasabb dolgokkal találkozom. A csontvázak, zombik, egyéb nyalánkságok tökéletesen műanyagnak néztek ki, míg az igaziak rendesen mozogtak. És azok meg is akarnak enni, megölni, egyebek.
~ Ha már a korcsolyához szereztek egy jégmágust, miért nem tudtak egy nekromantát szerezni a szellemvasúthoz? Bár, akkor nekik estem volna.. Hééé…
- Carmin! Carmin! – ijedtem hideglelősre. Ha Sophie megtalálja, itt bajok lesznek… A kislány rám nézett, majd mikor meglátott, futni kezdett, én utána. Nem törődtem a fellökött emberekről, néha-néha egy „elnézés”-t is elmorogtam. Néhány perc üldözés után a kissé kihaltabb, cirkuszi részhez értünk. Már jócskán lemaradtam, és a semmiből feltűnő Sophie-t hallottam. Bebújtam egy kiálló sátorlap mögé, és onnan figyeltem.
- Miért menekülsz, Carmin?
- Amiért te is megszöktél a cirkuszból.
- Egyáltalán nem ugyanaz a helyzet.
- DE!!! – hallottam a dühös hangot - Satan Arm: Black Devil! – a varázsigét azonnal csatazaj követte.
~ Vagyis, van Sophie, aki el akarja vinni a lányt valahova, amit ő nem akar, és Carmin, aki azonnal nekiugrik Sophie-nak, ha találkoznak. És nekem közbe kéne lépnem.
Nehéz döntés előtt álltam. Bár nem fűlött hozzá a fogam, kénytelen voltam Sophie mellé állni. Sophie valószínűleg munkát végzett, azaz nem akart zűrt, csak rosszat Carminnak, Carmin pedig akár dühből vagy bosszúból is elkezdhetett volna itt rombolni.. Ami a rosszabb a kettő közül. Vagy egy embernek lesz rossz, vagy soknak.
Gondolkozni könnyű volt, cselekedni nehezebb. Többször is majdnem nekiindultam, de visszatántorodtam. Taszított a tudat, hogy egy kislánnyal kell harcolnom, de nem volt sok választásom.
- Satan Arm: Fire Spirit! – hallottam egy újabb varázsigét, majd egy hördülést, feltehetőleg egy csillagszellemtől. Fire Spirit? Valamilyen tűzmágia? Átrohantam a sátorlapon, és felmértem a terepet. Egy hiúz-ember ugrás közepén, jobb oldalon Sophie, bal oldalon démonként Carmin. Az általam ismert fekete kar már nem látható, hanem lángol, és épp egy tűzgolyót készül útnak indítani a felé ugró csillagszellem felé.
- Freeze! – oltottam ki a karján látszó lángokat. Egyre kerekebb lett a szemem, ahogy éreztem, alig akar kialudni a tűz, de rengeteg mágia beleölésével végül a keze elvesztette izzását.
Sophie egy pillanatig sokkolva állt, majd elmosolyodott. Lynx befejezte az ugrást, és a lányon landolt, sértetlenül. Ez nem volt elmondható Carminról. A hiúz feldöntötte, néhány vágás jelent meg az arcán, de lerúgta magáról a szellemet. Lassan újra megjelentek kezét a lángok.
- Ice Make: Claws! Freeze! – lőttem el a két varázslatot, minek következtében tartalékaim igencsak lecsökkentek (főleg a fagyasztás miatt), de Carmin karja újra visszaállt feketére.
- Satan Arm: Black Devil! – változtatott kart és taktikát. Visszanőtt a csont a karjára, és ujjai megnyúltak. A csillagszellem nekiesett, de az ujjak legalább olyan erősek voltak, mint a hiúz fogai és karmai. Ebbe a harcba már én is be tudtam csatlakozni. Carmin védekezett, de mi ketten voltunk ellene, még mágikusan felerősített karja sem bírta nagyon a kiképzést, miközben lassan egy fal felé kényszerítettük.
- Satan Wing: Black Bat! – nőttek ki a hátán a szárnyak. Sophie viszont számított erre a manőverre: mielőtt egyet is csaphatott volna, egy kés fúródott bele a szárnyába és a falba. Nem volt túl mélyen, de megakadályozta a repülést és a manőverezést is. Innentől kezdve szinte könnyű dolgunk volt a csillagszellemmel: folyamatosan váltottuk egymást, sokkal kevésbé fáradtunk, mint a lány, aki húsz percen belül már a karját sem tudta felemelni. Mindhárman ziháltunk, de egy utolsó ütést követően Carmin ájultan dőlt a földre, ahogy eltűnt hátáról a denevér-kellék. A hiúzember eltűnt, visszament a csillagszellemekhez, az én kezemről a karmok tűntek el.
- Mennyi az idő? – kérdezte nagyon-nagyon izgatottan Sophie.
- Fél hét. – néztem rá meglepődve. – Neked ez a legfontosabb kérdésed most?!
- Ahhan... de ... BAAHH még mindig van időm... nagyon sok időm... – ült le a földre. - És még csak nem is kell messzire mennem... - egy fél órám van unatkozni, gyönyörű.
- Akkor talán mesélhetnél, ha annyi időd van. – ültem le én is. – Gondolom, el kell vinned valahova őt, és időre, ha már ennyire aggódsz miatta. Fél óránál gyorsabban ide tudom csődíteni a városőrséget. És meg kéne győznöd arról, hogy téged futni hagyjalak.
- Höhöhöö.... – nevetett kínosan. Megszámoltam a kulcsait, tudtam, hogy már nincs több nála. - Nos, nem tudom mennyit hallottál a gyerekcsempészekről...
- Hallottam. – mondtam tömören.
- .. Nos, Carmin tőlük van, mint csomag. – Csomag? Már az első mondatnál vörös köd lepte el az agyam. Hogy tud valaki tárgyként beszélni egy emberről?! - Megrendelte egy férfi, legyen N a monogramja, mert a postás nem ad ki információt a megbízóról. Nos, N felkérését a nyakamba sózta az egyik felettesem, ha nem teljesítem, akkor ez a felettes valószínűleg kinyír... ha nem ő, akkor a mester büntetésében részesülök. – mondta idegesen. Ja, a büntetés biztosan rosszabb, mint egy gyerek leszállítása. - Igazából új vagyok a céhben, nem nagyon tudom, mi hogyan megy, de... Nem kicsi a fenyegetés részükről. Nekem úgy tűnik, ez a bizonyos N nem lehet valami gonosz, tekintve, hogy a gyereknapi fesztiválon kell átadnom neki Carmint... Más megbízó sokkal nyugodtabb helyet keresett volna. Tehát... feltételezem, erős is, csak ideje nem volt átvenni.
- Hogyne, biztos nem rossz ember. Csak megvásárolt egy embert, mi rossz van abban? Ebből jól nem jövök ki. Ha nem állítalak meg, a gyerek célba ér. Ha meg akarnálak állítani, te halsz meg – vagy tőlem, vagy a városőrségtől. Ha szimplán leütlek, és hagyom futni Carmint, téged ölhetnek meg. – sóhajtottam nagyot. Undorodtam magamtól, de kénytelen voltam hagyni, hogy befejezze a megbízatását. Csak ebben az esetben nem hal meg senki. Lassan felemeltem a kezem. - A megbízóról nem beszél a postás?? Ez esetben a.. "csomag" feladóiról mesélnél nekem? Helyek, nevek. - kérdeztem, miközben felfelé néző tenyeremet néztem. Egy kis jégvihar tombolt felette, egyre vadabbul.
- Öööö…. Csak annyit tudok, hogy hargeoniak, a kikötőben tanyáznak, név szerint a Pokol utca környékén. És ha egy összenőtt szemöldökű, afrofrizurás fazont látsz, jó helyen jársz.
- Nem fogtok ott túl sokáig munkát végezni, azt garantálom... - mondtam tompa hangon. Eltűnt kezem fölül a jég, én meg lassan felkeltem. Sarkon fordultam, és megindultam valamerre. Akármerre. Egész testbeszédem azt üvöltötte, hogy tűnj az utamból, mit a legtöbb ember le is reagált. Éreztem, hogy ezt nem a Quattro Cerberus-hoz méltóan oldottam meg, de nem láttam más kiutat, kivéve, ha meghal valaki. Annál minden jobb. De tehetetlen voltam, csak abban reménykedhettem, hogy Carmin túléli. Valahogy a szervezőiroda felé vezetett az utam, de még a gondolat is borzadállyal töltött el, hogy én a mai teljesítményemért pénzt kapjak.. Sötétedett, és nem volt kedvem vonatra szállni. Betértem a számomra kijelölt szobába, és addig feküdtem mozdulatlanul az ágyamon, fejem alatt összefűzött kezekkel, míg a Nap első sugarai nem kezdtek a szemembe sütni..

- És ez miben érint engem? – pillantottam fel Richardra, aki az arcom elé tolta a lapot.
- Amúgy is mindig ugrabugrálsz, úgyhogy gondoltam, nem ártana kipróbálnod.
- Hát tehetek én arról, hogy ilyen a mágiám?! – háborodtam fel. Arisa egyetértően sziszegett a vállamon, bár érdeklődést véltem felfedezni a hangjában. – Te is ellenem vagy? – néztem rá, mire vidáman megsimogatta az arcom a fejével.
- Még mindig nem értem, honnan tudod megkülönböztetni a sziszegéseit… - nézett furcsán a pultos rám.
- Hááát…. Egyszerűen adja magát. Akkor akár meg is próbálhatjuk, nem? – néztem vissza a kígyóra, aki energikusan bólintott egyet beleegyezése jeléül. – Akkor két nap múlva gyertek el megnézni, mit bénázom, oké?
- Ki nem hagynám. – vigyorodott el.
- Kösz…
A város mellett táborozó cirkusz felé vettem az irányt, miután magamba döntöttem a sört. Arisa mindenképp velem akart jönni, habár ötletem sem volt, mit fogunk vele kezdeni előadás közben. Talán kígyóbűvölés… Láttam rajta, hogy nagyon izgul, még a szokásos nasiját – egy-egy egeret – is odafigyelés nélkül ette meg, csak úgy mellékesen.
- Hát, itt is vagyunk. – torpantam meg a főbejárat előtt. Legalább a fél földrészt elfoglalta a szekértábor, ami a fősátrat vette körül. Igaz, belőlük sem láttam valami sokat, hiszen magas, fehér paraván takarta el a kilátást az avatatlanok elől… Vagyis azoktól, akik nem fizették meg a belépőt. A bejáratnál két melák állt, készen arra, hogy minden beslisszolót visszafordítsanak. Így hát én is megfizettem a belépőt, majd körbenéztem a menazsériában, mielőtt a főnökhöz indultam volna. Mindenfélét lehetett venni, mi szem-szájnak ingere: perec, vattacukor, hasonló nyalánkságok, de a szuvenírek sem hiányoztak. A fegyverárus volt a legjobb…
- Uram, nem akar egy kardot venni?
- Kösz, van sajátom. – paskoltam meg a késemet az oldalamon.
- Az magának fegyver? – nevette el magát, mire levettem a szemem a bohócokról, akik éppen pitéket dobáltak egymásra. Valamiért beugrott, mikor Rei ellopta a sütit Goldmine-tól. – Egy pillanat alatt darabokra törik az Erában készült kardjaim! – mutatott saját arzenáljára. Nem voltam fegyvermágus, de szinte biztos voltam benne, hogy mindegyik csak kiállítási darab.
- Próbáld meg. És tegeződj. – húztam ki a kést a tokból. Halvány, kék fénnyel izzott rajta a három rúna. Néhányan érdeklődve álltak minket körül, várva az érdekesnek ígérkező próbát. A fickó homlokán izzadságcseppek kezdtek legördülni, ahogy meglátta, mágikus tárgyról van szó, én pedig vigyorogva mentem neki segíteni. Egy satu volt nem messze tőle, gyorsan bele is szorítottam a kést.
- Hajrá. Ha el tudod törni, az összes fegyveredet megveszem! – elégedetten álltam hátra. Szegény fickó mindennel megpróbálkozott, hogy visszanyerje becsületét, de kudarc kísérte az újabb és újabb fegyvereket. Én jól szórakoztam, és mindenki más is, ő kevésbé. Végül egy karcolás nélkül kaptam vissza a kést, talán a rúnák világítottak kissé halványabban az igénybevételtől.
- Ne búsulj, majd legközelebb. – vigyorogtam rá, majd visszatűztem a tokjába a kést. Végre elindultam az igazgató felé, de valami hibádzott…
- Jól van na, csak szórakoztam.. – vettem észre Arisa rosszallását. – Ő kezdte, és ő ajánlotta a próbát.
Az igazgató szekér-háza előtt nagy levegőt vettem, majd bekopogtam.
- Szabad! – kiáltott ki egy hang, mire beléptem.
- Üdvözletem. Rane Iceclaw vagyok, és a hirdetésre jelentkezem. – valamiért aggódni kezdtem, hogy jó benyomást teszek-e az öltönyös fickóra. Pedig lefürödtem ma reggel..
- Remek! Van bármi tapasztalata?
- Nincs. De gyorsan tanulok. Három nap alatt fel tudok készülni az előadásra, ha nincs kőbe vésve, hogy mit kell csinálnom.
Az igazgatónak kissé elkomorult az arca, de kissé felderült, amikor Arisára nézett.
- Áhh, egy Severus? Legalább kígyóbűvölés lesz, ha minden rosszul is alakul. Mihez ért?
- Hegymászó vagyok, és jégmágus. – vázoltam fel tehetségeimet, de láthatóan elszontyolodott..
- Háát, csak kihozunk belőle valamit… - nézett lemondóan a hapek. – Az én nevem Daren. Majd meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében. Ha artistának nem is, a díszítéshez biztos jó lesz a mágiád.
- Hoogyne.. – jutott eszembe a jégpalota, amit emeltem. És az utána következő kimerültség is. – Szóval van két nap kitalálni valamilyen számot?
- Nos, miután mágus, lenne is egy ötletem… - csillant meg a szeme. – Kérem, fáradjon a gyakorlósátorba.
A gyakorlósátor nagyjából akkora volt, mint egy kisebb erdő. Arisa azonnal elkúszott egy furulyázó kígyóbűvölő felé, akit miatta rendelt be ide Daren, én meg a tetőről lógó köteleket és egyéb szereket vizslattam.
- Ezeken kéne ugrándoznom?
- Meglátjuk, mennyire van hozzá tehetsége. De először szerzünk valamilyen fellépőruhát. Semmi flitter vagy hasonló sallangok, csak valami átlagosabb, mint ez… Hiszen a nézők tudni fogják, hogy maga nem hivatásos.
Néhány percen belül már egy öltözőben voltam. Arisát mintha csak megbűvölték volna, pedig tényleg… A furulyás fickó lassan rájött, hogy a kígyó érti a beszédet, így nemsokára már sztorizgatni kezdett neki a jóképű kígyókról, akikkel idáig munkája volt. A pedofil, ilyeneket mesélni egy néhány hetes csöppségnek… Én közben a ruhákat próbálgattam. Nem sok ízlésemhez való ruhát találtam, de végül kénytelen-kelletlen átvedlettem. Furcsa volt, hogy ennyi réteg van rajtam, de kényelmesnek tűnt, úgyhogy megtartottam. A fejkendőmtől viszont nem voltam hajlandó megválni.
- És most megnézzük, mennyire van tehetsége az akrobatikához. – ismételte meg reménykedve.
Nem sok volt. Úgy-ahogy át tudtam ugrani egyik kötélről a másikra, de kábé annyi kecsességgel, mint amivel egy szárnyaszegett pingvin rendelkezik. Két-három óra próbálkozás után lihegve csúsztam le egy kötélről.
- Nekem ez nem megy…
- Hééé, főnök…. – hallottam egy ismerős hangot. Felpillantottam a fegyverkereskedőre. – Talán csak egy kis motiváció kell neki…. – hajolt közelebb Daren füléhez, majd sustorogni kezdett. A kezdeti elkeseredést felváltotta a lelkesedés.
- Remek ötlet! – ujjongott, majd elküldte a pórul járt árust, néhány emberrel pedig nekiláttunk, hogy kissé átalakítsuk a helyet. Fa oszlopok, lépcsők, átjárók, és középen egy magas porond.
- Ennek mi is a lényege? – kérdeztem, mikor az ócskás visszatért egy flitteres ruhájú, cilinderes ürgével, aki az emelvény felé vette az irányt. Másodpercek alatt felért, és összedörzsölte a kezeit. Míg ezzel voltam elfoglalva, nem vettem észre, hogy rajtam kívül mindenki eltűnt a közelből. A cilinderes kezében pedig egy tűzgolyó jelent meg, kékes fényben világítva, majd még egy és még egy, ahogy sorozni kezdett velük.
- Freeze! – lőttem ki egy fagyasztást a legközelebbi tűzgolyókra. – Mi? – hajoltam félre, de még így is súrolt a támadás. A tűzgolyó egy kékes felvillanással elnyelte a varázslatot, és megnövekedve csapódott be mellettem. – Te mi a bánatot művelsz? – üvöltöttem rá dühösen.
- Készülünk a produkcióra! – vihogott, és újabb lövedékeket eresztett meg sorra. Motollaként járt a keze, nekem meg nem volt más lehetőségem, mint futni, de célzása tökéletes volt. Percekig követett a lövedékekkel, majd újra megszólalt. – A művészetért szenvedni kell! A-a-a-aaa, oda nem! – borított lángba előttem egy búvóhelyet. – Légy kreatív! Szárnyaljon a fantáziád! És a lábad! – lassan-lassan egy fal felé kergetett. – Csak úgy menekülhetsz meg, ha felfutsz! – vihogott. – De ha nem sikerül, hát a show úgy is folytatódik!
~ Ez megőrült!! – döntöttem el, és kénytelen-kelletlen a fal felé rohantam, és próbáltam kitalálni, hogyan tudnám ezt megmászni. Egy kisebb esélyem volt: ha jól találom el a falat a lábammal, akkor a szögek beleakadnak, és újra lendületet tudok venni. Ennek szellemében ugrottam rá a falra. Két-három lépést tudtam tenni, de a furcsa terhelés megállított a mozgásban, habár majdhogynem jól ment. De a gravitáció kemény ellenfél volt, ami ellen vesztettem is: háttal a földre estem.
- Ice Make: Ice Cube! – lőttem el a mágiát, így közém és „kiképzőm” közé egy óriási jégkocka nőtt, ami felfogta a támadások erejét. Már ha lettek volna tűzgolyók. Egy kis párolgás kíséretében eltűntek azok még a levegőben, és a földet nyaldosó lángok is eltűntek.
- Mondtam én, hogy csak motiválni kell. – vigyorgott az ócskás, én pedig gyilkos pillantást vetettem rá két lihegés között.
- Bravó, bravó! Sokkal látványosabb volt, mint az előbb! – kiáltozott elragadtatva az igazgató, Arisa pedig sietve odakúszott hozzám, a kígyóbűvölő nagy meglepetésére.
- Jól vagyok, nyugi.. – simogattam meg a fejét. Másik kezemet ökölbe szorítottam, és próbáltam megnyugodni. Végül is, ha ezt megcsinálom, még a későbbiekben is használhatom az itt szerzett tapasztalatokat. Egy hangos szusszanással a nyakamba vettem a kislányt, és így szóltam.
- Folytathatjuk.
Most már felkészültem a lövedékekre, és próbáltam egy kis izgalmat is csempészni mozdulataimba. Több tűzgolyót szaltóval, tigrisbukfenccel kerültem ki, vagy egyszerűen csak elhajoltam, de használtam a hely adottságait is – falakra ugrottam fel, függőleges rudakon pördültem meg a karmok segítségével.
- Újra, újra! – hallottam mindig a parancsot, mikor felsültem a próbálkozásokkal. Végül este holtfáradtan dőltem az ágyra, és mellkasomon Arisával aludtam el. Mikor mellkason talált egy tűzgolyó, majdnem halálra marta a mágust…. Még fiatal, de a mérge simán megöl egy embert. Vagy bármit, amit éppen meg akar enni, és még mozog…
- Fent vagyok… - morogtam a szó szerint a fülemet rágó kígyónak reggel. Úgy festett, ő kíváncsibb volt arra, hogy mi fog a mai edzésen történni, mint én. Enyhe izomlázam volt, de biztos voltam benne, hogy ez a nap végére rosszabb lesz, hiszen holnap már kezdődik a bemutató.
- Mi lesz ma, főnök? – néztem a munkaadóra. Talán a kifejezés kicsit képzavaros, hiszen pénzt nem reméltem a „munkáért”, csak a poén kedvéért voltam itt. Na meg Arisa is láthatólag nagyon élvezte az itt töltött időt, szó szerint ismerkedni kezdett az emberekkel. Velem ellentétben nem volt visszahúzódó, bárkihez odament, akitől kaját vagy bármi mást remélt. Azért reméltem, nem fogják rosszra tanítani… Egyvalamit tiltottam meg neki idáig nagyon komolyan, mégpedig a gyilkosságot. Ezen kívül nem akartam neki több szabályt felállítani, hagytam, hogy kiütközzön saját személyisége. Figyelmem visszafordult a némileg megváltozott gyakorlótérre. A fedezékek helyét rudak, lengő kötelek és rámpák vették át. Ezek szerint most nem tudok elbújni a tűzgolyók elől, folyamatos mozgásban kell maradnom.
- Ma egy kicsit többet fogunk gyakorolni. Már el tudod kerülni a lövedékeket, de most arra leszel kényszerítve, hogy kissé… kecsesebb és mozgékonyabb legyél.
- Biztos maradni akarsz? – kérdeztem a nyakamban tekergő kígyót, aki válaszul csak szorosabban simult hozzám. – Ahogy érzed. – mosolyodtam el, és mászókarmokat idéztem a kezemre. – Mehet! – integettem a felkészülő tűzmágusnak. Tegnapi ingerültségem már teljesen elszállt, hiszen voltak sejtéseim arról, mire számíthatok.
Az emelvényen álló mágus – Ferren - kezei fölött vékony tűzkorbácsok jelentek meg, majd egy szívdobbanásnyi idővel később már felém száguldottak. Két, bukdácsolós hátraugrással kikerültem őket, de úgy tűnt, nem kell nekik lendület ahhoz, hogy a sarkamban maradjanak. Megfordulva rohanni kezdtem az első kötél felé, de szinte azonnal elkapta az egyik a csizmámat, majd elenyészett.
- Megvagy! Ha elveszíted a lendületed, elkapnak! – vigyorgott a mágus, és újraindította a lángnyelveket. – Ajánlom a szaltó nagyon-nagyon gyors megtanulását, a következő már égetni fog!
Kissé kétségbeestem. Régebben próbálkoztam az akrobatikával, de sosem volt hozzá túl sok türelmem… És most egy nap alatt kéne begyakorolnom mindent? Mikor évekig nem sikerült? De nem volt túl sok időm gondolkozni, a lángkígyók újra a sarkamban voltak. Egy halvány kísérletet tettem a produkcióra. A kézenállásig sikerült eljutnom, mikor a lángok a csuklómra tekeredtek. A kínzó érzés miatt azonnal üvöltve összeroskadtam, de a tűz is eltűnt.
- Nem, nem, és nem! – hallottam a tegnap reggeli kiabáláshoz hasonló hangon a mágust. – Ne próbálj megállni, fordulj tovább! Újra! – indultak meg a már ismerős tűzkígyók, ahogy feltérdeltem. Valami viszont feltűnt velük kapcsolatban: tényleg kígyókat utánoztak, vagyis nem a levegőben suhantak, hanem a földön tekeregtek. Vagyis… Felpattanva a „mászófal” felé sprinteltem. Három-négy lépés magasan elrúgtam magam a felületről, mikor a lángok felfelé indultak. A tegnapi gyakorlásnak köszönhetően talpra érkeztem, és sarkon fordulva lehagytam az esetlenül visszacsúszó üldözőket. Szóval így működik… Minél több időt kell a levegőben töltenem, és addig nem tudnak követni.
- Haladás… - hallottam újra Ferren hangját. Elégedetten. Én kevéssé osztoztam örömében, hiszen egy rúdon másztam felfelé, miközben a lábamat égették a kígyók. Egy kötél volt a kiszemelt célom, amit el is értem egy vetődéssel. Ide már nem tudnak követni!
Dehogynem. Ahogy elértek oda, ahol egy pillanattal azelőtt én voltam, kilőtték magukat.
- Ice Make! – próbáltam lefagyasztani a kötelet faló lángokat, de azok hasonlóak voltak a tegnapi tűzgolyókhoz, és egyszerűen megnőttek tőle.
- Ice Make: Stairs! – a levegő lehűlt körülöttem, ahogy egy lépcső nőtt ki a földből. Átpattantam rá, majd lefelé kezdtem rohanni. A tervet nehezítette az, hogy alig tudtam a mozgásra összpontosítani - folyamatosan el kellett tűntetnem magam mögött a jeget, hogy a lángok ne nőjenek még nagyobbra.
Végül csak rávettem magam, hogy a kézenállással, illetve a lendületem megtartásával kínozzam magam. Szó szerint: Ferren nem ismert kegyelmet, illetve pihenőt, sem önálló gyakorlást. A lángok nem hagytak égési sérülést, de a fájdalom megmaradt, minden egyes kudarccal nehezebbé téve a következő próbálkozást. Arisa végül inkább leszállt a nyakamról – a mozgásban ugyan nem zavart, de eséseknél mindig arra figyeltem, hogy ne nyomjam össze.
- Na végre! – tapsolt a délután közepén a tűzmágus, mikor csálén és zihálva bár, de átfordultam kézenállásból lábra, és megállás nélkül tovább tudtam futni. A kígyók folyamatosan gyorsultak, hogy ne legyen egyszerű dolgom, de egyre könnyebb volt őket lehagyni, illetve kicselezni. – Ugyan van még mit fejlődnöd, de nem fog kudarcba fulladni az előadás!
Lihegve ültem a földre. A produkciót el is felejtettem, annyira lekötött az elém állított feladat. Még sosem álltam színpadon vagy porondon, így nem tudhattam, lesz-e lámpalázam, de arcom már előre égett az izgalomtól. Arisa, mintha csak megérezte volna aggodalmam, körbefonta a derekam, és nyugtatóan sziszegett. Gyorsan kiismert, annyi szent… Egy ujjal megsimogattam a fejét.
- Szünetet kérek – kezdtem újra normálisan lélegezni, de testrészeim továbbra is kegyelemért sikítottak.
- Egy óra, és folytatjuk. Ma éjjel összerakjuk az előadást!
Ott zuhantam végül össze, ahol voltam, miután Arisa mellém mászott. A föld nem volt kényelmes, de nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy ágyat vagy széket találjak magamnak.
- Nem tudsz valami olyan mérget termelni, amitől nem érzem azt, hogy fájok? – emeltem familiárisom felé a fejem, mire ő csak meglegyintette a fejem a szárnyával. – Jól van na. – feküdtem vissza. Lassan-lassan mélyeket kezdtem lélegezni.
- ÉBRESZTŐ!
- De hát csak öt perce fekszem! – morogtam dühösen és álomittas hangon. Csak most vettem észre, hogy Arisa a mellkasomon húzza a lóbőrt, habár ő is éledezni kezdett az üvöltés miatt.
- Egy órája alszol! Az előadás nem csinálja meg magát! – kelt ki magából Ferren. – Talpra!
- Jól van, jól van… - reccsent egyet az állkapcsom egy ásítás következtében. Arisa lekúszott a hasamról, így én is fel tudtam kelni. ~ Vajon mi lesz akkor, ha túl nagy lesz az ágyban alváshoz?
- Holnap az idáig tanultakat fogjuk ötvözni. A leglényegesebb különbség a lángokban lesz, nem megnőnek, hanem felrobbannak, ha jéggel érintkeznek.
- Ezt már meg akartam kérdezni… Hogy a fenében csinálod?
- Úgy nem izgalmas, ha elmondom. – vigyorodott el. – A bohócoktól is megkérdezed, hogy hogy férnek be az autóba?
- Igen! – vágtam rá.
- Nem baj, tőlem ne. És most vissza a pályára! – parancsolt rám. Úgy tűnt, újra megváltozott a látkép, miközben pihentem. Néhány fal másképp állt, mint az előbb, és több, körhintához hasonló felület terült el a földön. Cipőorrommal megböktem az egyiket, ami olajozottan mozgásba lendült, majd’ egy percig. Az elmozdult falak oldalán csigák és kötelek függtek. Hasonló próbának vetettem őket alá, mint az előbb a padlót, mire hátracsapódott.
- Ne is próbáld megjegyezni őket, holnap nem így lesznek! – figyelmeztetett Ferren.
- Akkor mi értelme a gyakorlásnak? – háborodtam fel. – Ennyi erővel le is fújhatjuk az egészet, hadd legyen minden új dolog meglepetés!
- Rendben. – egyezett bele túl hirtelen a tűzmágus. – Én is gondolkoztam ezen, jó, hogy egyetértesz velem. Így az egész előadás hitelesebbnek fog tűnni! Megőrülnek az amatőrökért! – lelkendezett, én pedig csendesen a kezembe temettem az arcom. Hogy miért nem tudok csöndben maradni… Arisa szintén besegített, szárnyával beterítve az arcom. Mire felnéztem, Ferren már sehol sem volt.
- Kösz… Akkor legalább kialszom magam. – indultam vissza a sátramba. Egy rövid zuhany múlva már úgy aludtam, mint aki kómába esett, nyakam körül a kígyóval. Az idő is hasonló sebességgel telt, egykor nyitottam csak ki a szemem. Hátralevő idő: három óra. Idő már nincs gyakorolni, hiszen a nagysátor már régen foglalt. Ásítozva másztam a leendő nézőim szeme elé, ki a sátorból.
Ideges nem voltam, hiszen nem múlott azon semmi, hogy hogyan teljesítek, izgatott annál inkább, hiszen mégiscsak több száz ember szeme előtt fogok bénázni. A mai tömeg sem volt kisebb, mint a két nappal ezelőtti, hála a meghirdetett főattrakcióknak – egzotikus állatok, akrobaták -, én feltételezhetően a bohócoknak fogok hangulatot csinálni.
- Ferren nem fog kesztyűs kézzel bánni veled. – vigyorgott rám a pórul járt ócskás. Láthatóan már túltette magát az áruhiányon, megint tele volt a pultja, de hangja elárulta, megjegyzett engem.
- Nem is ajánlom neki, különben lefagyasztom a nézőteret is.. – ha már ennyit szenvedtem, legalább értelme legyen!
Végül elérkezett az egyre kevésbé várt perc. Egy alak furakodott mellém, aki piros orrából láthatóan a cirkusz dolgozója volt, és rám vadászott. Karomat megragadva mutogatni kezdett. Furcsán néztem rá, de nem akaródzott neki megszólalni, ellenben egyre hevesebben jelzett, hogy menjek vele.
- Megyek.. – sóhajtottam, és egyre jobban dobogott a szívem. A backstage-en kaptam két-három baráti vállveregetést.
- Nem lesz semmi gond, jól csináltad tegnap! Csak ugyanúgy, és nem bőgsz le! – vigyorgott rám egy bohóc. Arisa megszorította bátorításképp a nyakam, majd lekúszott rólam.
- Hölgyeim és uraim! – hallottam Daren hangját a porondról – És most következzék a társulat saját produkciója! Egyenesen a Quatro Cerberus céhéből jelentkezett idén az a bátor férfi, aki most önöket fogja szórakoztatni, egy nem átlagos harccal! Ellenfele Ferren, a tűzmágus! – dübörgő taps és tűzgolyók hangja szakította félbe az igazgatót. - Kérem, köszöntsék… - kissé remegve felálltam, és a sátor lapjához vonultam. Igazán fényezhetett volna még pár percig… - Rane Iceclaw-ot, a Quatro Cerberus jégmágusát!
Egy mosolyt erőltettem az arcomra, és jégvirágokat idéztem utamba. Szó szerint: rózsabokrok jelentek meg utamban. Élethű madarak kapaszkodtak a növényekbe, habár mozdulatlanok voltak, az élő tárgyak megalkotásával még nem jutottam messzire.
A látványos belépő megtette a hatását, engem is hasonlóan élénk hurrázás fogadott, mint ellenfelemet, aki egy hasonló porond tetején állt, mint a gyakorlósátorban. Egy pillantással felmértem a terepet, ahol futnom kellett. Néhány vízszintesen elhelyezett rúd is szerepelt a felhozatalban, nem számolva a tegnap meglesett, de ki nem próbált „csapdákat”.
Ferren feje körül öt, ökölnyi méretű tűzgolyó lebegett, csak arra várva, hogy engem elkapjanak. Lángkígyók tekeregtek talpánál, szintén csak a parancsára várva. Színpadiasan széttártam kezeimet, amin a karmok egy kissé megváltozott formája jelent meg: a harcra használható pengék helyett horgas karmokat növesztettem, kapaszkodást segítendő.
A labdacsok csak erre a jelre vártak: felém süvítettek, de lila és kék színekben robbantak fel félúton, ahogy egy-egy fagyasztást küldtem feléjük. Ebben legalább nem akart becsapni.
A következő hullámban a tűzkígyók jöttek, a tegnapihoz hasonló módon, mire igazodtam a produkcióhoz, és futásnak eredtem. Kissé mozgékonyabbnak tűntek, mint tegnap, de nem okozott gondot, hogy elkerüljem őket: falakon, köteleken másztam fel, szaltóztam, rudakon húztam fel magam, egyszóval mindent, amit szem-száj megkívánt. Sőt…
- Freeze! – kiáltottam, mikor egy hátraugrást követően kezem majdnem leért a földre. A második lángnyelv éppen felém tartott, de a kezem alatt megjelenő jégkérgen továbbcsúsztam, majd talpra pattantam, épp időben, hogy a következő tűzgolyót is csillogó fényhalmazzá változtassam. Néhány rugózást követően már egy vízszintes rúdon függtem, és himbálódzni kezdtem a szembeni fal irányába. Onnan már fel tudok jutni a porondra, és véget vethetek ennek az előadásnak, amibe kezdtem már igencsak belefáradni. Az átfordulást követően elengedtem a fémet, és a fal felé repültem. Későn vettem észre, hogy ez a megbütykölt falak közé tartozott… Első érintésemre lecsapódott a földre, én pedig tovaszálltam. Egyenesen neki egy forgó padlónak, mögöttem a lángnyelvekkel.
Óriásit zakóztam, nincs mit szépíteni rajta. Lábbal csapódtam neki egy falépcsőnek, amibe bele is ragadtak a szögeim, ahogy kellett.
- Ice Make: Stairs! – kerekítettem ki magam köré egy csigalépcsőt. Ezen eltart egy darabig, míg áteszik magukat, bármennyire erősek is… Néhány rángatással kitéptem lábaimat a marasztaló fal fogságából, és tervezni kezdtem. A lángnyelvek egyre nagyobbak lettek, ahogy átrágták magukat a jégen. Felsprinteltem a lépcső tetejére. Olyan távolságban voltam az emelvénytől, amit nem tudtam egy ugrással áthidalni. Marad a…
- Ice Make: Ice Cube! – jelent meg középen életem legnagyobb jégkockája. Három méter magas, egy méter széles, és épp elég messze, hogy átugorjak, majd folytathassam a rohanást. Habár egy ekkora jégtömb után jó ideig nem is gondolhattam arra, hogy fagyot idézzek…
Az első ugrás sikeres volt, sőt, a második is. Szemtől szemben álltam Ferrennel, de azt már nem tudtam, mihez fogunk kezdeni, hiszen idáig sosem jutottunk el. De minden megoldódott: a tűzmágus elvigyorodott, és egy szikrázó kard jelent meg a kezében. Hát, ha harc…
A fegyverek csengve pattantak le egymásról, mintha csak fémből lennének. A jég nem olvadt el, a tűz nem aludt ki. Széles, eltúlzott mozdulatokkal harcoltunk, piruetteztünk, szaltóztunk, és kevés mágiát latba vetve fényeket idéztünk, ahogy a fegyverek találkoztak egymással. Az eredmény számomra is meglepő volt: közelharcban is használható képességekhez jutottam, habár még gyakorolni kellett őket. Végül a kimerültség győzött: Ferren megadta nekem a „kegyelemdöfést”, amitől elterültem az emelvényen. Lihegve feküdtem, ahogy a nyakamhoz tartotta a tűzkardot, majd vigyorogva eltüntette, és kezét nyújtotta. Felkeltem, és meglepve vettem észre, hogy a közönség tombol. Idáig teljesen kizártam minden hangot, de most láttam, hogy nagy tetszést arattunk, még ezzel a két nap gyakorlással is. Visszatapsolni azonban nem tudtak már…
- Nagyszerű volt, a közönség imádta magát! – rázta meg a kezem Daren, miután kiürült a sátor. – Nincs kedve csatlakozni a társulathoz?
- Áá, nem nekem való ez, a próbák megölnének… - válaszoltam, majd Ferrenhez fordultam. – [color=seagreen]De arra kíváncsi lennék, hogy hogyan sikerült a tűzgolyókat jégállóvá tenned!
- Nagyon egyszerű. – vigyorodott el. – Most, hogy vége, elmondom: illúziómágus vagyok. A semmit nem lehet megfagyasztani.
- Vagyis… teljesen feleslegesen ugrabugráltam előlük? – néztem nagyot, miközben Arisa felmászott a karomra.
- Dehogyis! Amíg azt hitted, hogy égetnek, addig égettek is! Ezért nem voltak rajtad égési sérülések, de fájtak!
- Értem… Legalább ma is tanultam valamit. És akkor mennék is. – kissé morcos lettem, amiért hülyére vettek, de a tapasztalatok kárpótoltak mindenért.

/És így tanult meg Rane parkour-ozni, amit később szeretnék majd posztjaimban is hasznosítani, valamint megtartja a ruhát is./

- Hát, ezzel is megvolnánk. – nyújtottam ki megfáradt tagjaimat, miután belevágtam baltámat a fatörzsbe. Közeledett a tél, és úgy döntöttem, olcsóbban kijövök, ha magamnak szerzek tüzelőt, mintha megvenném. Fa meg van itt bőven… Fél napot töltöttem már az erdőben, és már szinte ipari méretekben irtottam az erdőt. Arisa eközben a fűben próbált pockokra, egerekre vadászni, amiben már elég nagy gyakorlatra tett szert, habár fekete színe nem segített a rejtőzködésben.
A kígyó rám nézett, majd a felhalmozott matériára. Kitalálósdi vette kezdetét, mikor láttam rajta, meg akar kérdezni valamit.
- A fával kapcsolatos? Igen. Kúszás? Út? Felvenni? Majdnem.. – eléggé megnehezítette a kommunikációt a nyelv hiánya. – Céh? Otthon? Igen. Vinni? Hogy hogyan fogom hazavinni a fát? Természetesen még csak ötletem sincs róla. – vallottam be töredelmesen. Arisa sóhajtva feküdt le a földre, és megcsóválta a fejét. Igaza volt. Legalább egy mázsa fát sikerült kitermelnem, de nem tudtam őket megmozdítani. Legalább egy ló kéne hozzá… Vagy húsz-huszonöt forduló, ami több idő, mint amennyit a vagdosással töltöttem.
- Francba az egésszel. – döntöttem, és vállamon Arisával és a baltával elindultam az úton hazafelé. Majd megoldom a jól megszokott módon. Piac. Kissé idegesen és fáradtan indultam vissza a céhházba, hogy megigyak valamit. De a sors ezúttal is mást rendelt számomra. Néhány perc séta után egy lovas jött velem szembe. Tipikusan lovag-kinézete volt: talpig páncél, pajzs, dárda, a lovon pedig annyi zászló, amennyit egész Erában nem raknak ki az uralkodó tiszteletére látogatáskor. Tuti valamilyen Rúnalovag..
Mikor egy kissé közelebb értünk egymáshoz, a lovas lerántotta fejére sisakrostélyát, és megszólalt.
- Jó uram, készen áll-e a párbajra?
- Ho… - kezdtem volna meglepődni, de félre kellett ugornom a lovasroham elől. A dárda nem sokkal kerülte el a hátamat. Megfordulva vártam a következő támadást, időm volt bőven, a lovas nem tudott megfordulni túl könnyen. Arisa tudta a dolgát, lecsúszott vállamról, és a bozótosba sietett. Villámló tekintettel néztem a lovag felé. Megtámadni egy fegyvertelen embert?
- Ice Make: Ice Cube! – idéztem meg egy nagyobb jégkockát a feje magasságába, ahogy felém száguldott. A kongást valószínűleg fél kilométerről is hallani lehetett, hatása egyértelmű volt: a páncélos szédülni kezdett.
- Freeze! – mutattam a dárdára. – Ice Make: Ice Claws!
A karmok szinte érintésre darabokra törték a fagyott fát. Ez már sok volt ellenfelemnek: lóhalálában vágtatott el, olyan gyorsan, hogy gyakorlatilag moccanni sem volt alkalmam. Néhány másodperccel később találkozásunk egyetlen jele már csak a jégdarabok voltak a földön.
Arisa habozás nélkül kijött a bokrok közül, mikor ellenfelem menekülni kezdett. Szaglásáról tudtam, hogy kiváló, így követni is tudja a lovagot. Már ha lovagnak lehet nevezni… Nem akartam hagyni, hogy másokat is megtámadjon, akik esetleg nem tudják megvédeni magukat.
Gyors iramban a lovas után eredtünk. Arisa a karomra tekeredve mutatta az utat, én pedig sietni próbáltam, nehogy elveszítse a nyomot.
Az út egyik kanyarja után megtorpantam a szemem elé kerülő látványtól. Egy mező terült el alattam, öt-tíz méterre. Egy színes tábor sajátította ki a helyet. Legalább harminc-negyven sátor állt körben, egy lelátót és vagy harminc méter hosszú üres területet véve körül. És emberek.. Emberek nyüzsögtek mindenfelé, valamint lovak. Már messziről ki tudtam venni az előzőhöz hasonló lovagokat, akik peckesen járkáltak fel-alá. Apródok rohangáltak utánuk, már amelyikek nem az istállóban tartott lovakkal törődött.
- Hát itt meg mi a fene van? – néztem döbbenten, majd sétálni kezdtem a tábor felé. – Elmosódott a szaga? – néztem Arisára, aki bólintott egyet. Akkor magamnak kell megtalálni…
A határokat egy kerítés jelölte ki – vagyis levert cölöpök, közöttük kötéllel. Egy bejáratot láttam, amit két, szintén páncélos alak őrzött. Oda is mentem hozzájuk.
- Csak lovagok és meghívottjaik léphetnek be! – keresztezték alabárdjaikat előttem.
- Nekem az is elég, ha kihozzátok nekem… - gyorsan leírtam nekik támadóm díszeit és sérüléseit.
A két fickó egymásra nézett, majd egyikük megindult befelé. Én lefeküdtem a földre, és hamarosan félálomba zuhantam, de a pihenés sem tartott sokáig. Néhány perc múlva páncélcsörgésre riadtam fel, és láttam, hogy két, tagbaszakadt ember cipeli a kék-fehér csíkos pajzsú pasast. Fegyvereit nem vették el tőle, amit erősen furcsálltam, sőt, még lovát is kantárszáron vezette egy fiatalabb fiú.
- Igen, ő az. Javas… - kezdtem bele a mondatba, de nem figyeltek rám. A fickót a két őr úgy eldobta, hogy csak úgy nyekkent.
- Sir Roderick, ezennel megfosztatsz jogodtól, hogy részt vehess a tornákon. Helyed legyőződ veszi át, ahogy azt a hagyomány előírja. Távozz! – zengték egyszerre a kidobóemberek, majd engem ragadtak karon, és vonszoltak be, minden tiltakozásom ellenére. Dobálni nem akartak, ellenben egy körben letaposott kis téren találtam magam. Egy magas férfi állt előttem, szintén talpig páncélban. Ilyen hülye fétiseket…
- Legyőzéd Sir Rodericket. – zengett fel hangja. Szó szerint, mélyen, ércesen szólt - Így elnyeréd címét és jogait, és versenybe szállhatsz a Tornán a dicsőségért!
- De ehhez semmi közöm! – tiltakoztam. – Az a Roderick megtámadott, azt akarom megakadályozni, hogy ezt máskor megtehesse, ennyi az egész! Egyáltalán, maguk kicsodák?
- A szabályok köteleznek! – állította a fickó. – Nem utasíthatod vissza a felkínált helyet. Jómagam Sir Arthur vagyok, a Lovagok vezetője. Ez pedig a Kerekasztal Rúnalovagjainak…
~ Éves kimenője a diliházból….
- Tornája, ahol eldől, ki a legdicsőbb! – emelkedett a meghatódottságtól legalább két oktávval Arthur hangja. – Húsz nemes lovag között dől el, ki lészen a cím birtokosa!
~ Tizenkilenc és köztem… Még szerencse, hogy a Rúnalovagok is használnak mágiát..
- Csak az adottságok döntenek! Mindenki csak saját karjának erejére támaszkodhat!
~ Vagy nem..
Kardcsörgésre lettem figyelmes. Végre észrevettem, hogy a beszéd alatt jónéhány páncélos állt körbe, és most kivont fegyverekkel állnak – kardokkal, lándzsákkal. Az üzenet elég egyértelmű volt, habár nem hittem volna, hogy le tudnának győzni. Arisa idegesen sziszegett és mocorgott a nyakam körül. Megcirógattam a torkát, majd döntöttem. Kíváncsi voltam, milyenek is ezek a lovagok, ha pedig el akarnék menekülni, nem biztos, hogy meg tudom oldani anélkül, hogy valaki komolyabban megsérül.
- Ám legyen. – bólintottam. Lovagolni tudtam valamennyire, és csak nem lehet olyan nehéz ez a mizéria… Láthatóan mindenki megkönnyebbült körülöttem, elrakták a vaskollekciókat.
- Üdv közöttünk, Sir Rane! A küzdelem holnap reggel veszi kezdetét! Bízunk benne, hogy maradéktalanul eleget teszel a lovagi kódex törvényeinek!
~ Hogyne..
- És pontosan mit nyer a győztes? – érdeklődtem.
- A győztes egy kívánságát minden erőnkkel igyekszünk teljesíteni, amennyiben az megvalósítható. – mondta Arthur, nekem pedig felcsillant a szemem. Azzal elég sok mindent tudnék kezdeni… - Holnap reggel kezdődik a bajvívás. Addig mulass velünk, és ismerd meg elleneidet!
Az ismerkedés-mulatozás egész konkrétan egy délutántól késő estig tartó pusztítást takart, olyan anyagpusztítással, amennyivel minden éhezési gondot meg lehetett volna oldani az országban. Arisa boldogan szállt be az ipari méretű evésbe. Én inkább kívül maradtam, és csak csendben figyeltem a többieket. Az asztali etikett hasonló volt ahhoz, mint amit a Fairy Tail-ben töltött öt perces látogatásom alatt tapasztaltam. A hosszú asztalokon kirakott egészben sült disznók pillanatok alatt tűntek el, nagyrészt szájakban, de az asztal körül lebzselő kutyák is bőven vacsorázhattak. A társalgásban sem láttam túl sok örömömet, amikor elkaptam egy félmondatot..
- Vagyis ön úgy gondolja, hogy Roderick semmi rosszat nem tett, amikor rám támadott? – fordultam az asztal másik vége felé.
- Dehogynem tett! Legyőzette magát! – nevetett harsogva az egyik „lovag”. Méghogy ezek lovagok… Lassan elengedtem a kupámat, és magam mellé eresztettem a kezem. A horpadás, ahol fogtam az edényt, egyelőre még nem volt feltűnő.
- És az, hogy egy ártatlan emberre támadt? – néztem továbbra is, de ők tűntek értetlennek.
- Fiam, mi a Mágustanácsot szolgáljuk! – düllesztette ki a mellét. – Csak nekik tartozunk elszámolással!
- Azzal, hogy a képességeiket fejlesztik… Akár egymás ellen, akár ártatlanokon. – válaszoltam tárgyilagos hangon, de belül forrongtam. Ezt a kissé részeg társaság azonban nem vette észre.
- Pontosan! Mindig készen kell állnunk!
~ De hogy mire, azt ők sem tudják… - álltam fel az asztaltól, és a marasztaló hangokkal mit sem törődve kisétáltam, és a számomra kijelölt sátorba mentem. Leheveredtem az ágyra – lábak keresztben, kezeim a tarkómon, szemek a sátortetőre szegezve. Mikor elhelyezkedtem, Arisa jött be a sátorba, mérges hangokat hallatva. Leengedtem egyik kezem a földre, ő pedig kihasználta a rá méretezett lépcsőt, és feljött.
- Annyira elegem tud lenni az emberiségből, Arisa. – szóltam neki, amikor elhelyezkedett a mellkasomon. – Kezdek kiábrándulni. Mágusként elvben jobbá tehetem a világot, és igyekszem is ezt tenni. Megváltani nem akarom, nem vagyok elég erős hozzá – egyelőre. – nagyon ritkán szoktam saját motivációmról beszélni, így nehezen is találtam meg a szavakat.. Arisa ennek ellenére figyelmesen hallgatott. – Erre itt vannak… ezek, akik azt állítják, lovagok, akik a jó oldalon állnak. Mégis belekényszerítenek valamibe, amihez semmi kedvem nincs, és meg vannak győződve arról, hogy ez teljesen természetes, mint az, hogy megtámadjanak valakit.. És én ezeknek az oldalán vagyok… Kezdem érteni a sötét céhekhez tartozókat is. Bármit tehetek, maradnak ilyen idióták.. – Arisa idegesen megmozdult. Még csak a ki sem fejlett gondolatátvitelre sem kellett hagyatkoznom, hogy értsem, mire gondol. Hiszen én neveltem. – Nem, nem fogok kilépni a Quattroból. Egyet nem értek a sötét céhekkel… Csak annyiban értem őket, miért nem zavarja a sötéteket, mennyi szenvedést okoznak. Annyira mindegy, hogy mágusok vagy átlagemberek.. Nagyon untatlak? – néztem rá félmosollyal.
A szárnyas kígyó erre csak fejem mellé csúszott, és hozzám dörgölődzött, majd pár perc múlva mind a ketten elaludtunk.
- Ébresztő, jó lovag! – rémisztett fel néhány óra múlva egy hang. Felpattantam ágyamból, és mire magamhoz tértem volna, már a jégkarmokat tartottam a fickó nyakához. Majd bekapcsolt az agyam is. Arisa pedig álmosan nézett fel az ágyról.
-Izé.. Bocsánat, reggel eléggé kába vagyok. – tűnt el a jég a kezemről, és idegesen megvakargattam a tarkóm. – Mennyi az idő?
- Fél hét. Ideje felvennie páncélját! – mondta hideglelősen az apród, de nagyon gyorsan visszavette nyugodt arckifejezését.
- Hogy mimet?
- A páncélját! – mutatott rá a sátor oldalán álló állványra. – Enélkül nem küzdhet!
- Ohh… Akkor hát, vágjunk bele.. – sóhajtottam, és átvettem egy próbababa szerepét. Az apród egyesével rámrakosgatta a páncéldarabokat, én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Láncing, kesztyű, alkarvédő, mellpáncél, és még ki tudja, hány darab. Mire beöltöztettek, folyt rólam a víz, és kisebb klausztrofóbia vett rajtam erőt. Látni pedig nem láttam semmit, hála a csőlátást biztosító kéménynek, amit a fejemre húztak.
- Jöjj, uram! – intett az apród, még mindig a létező legkényelmesebb ruhában. Csikorogva tettem egy lépést, majd megálltam. Olyan érzésem támadt, mintha egy hegyet cipelnék a hátamon.
- Nincs ennek egy light változata? – néztem reménykedve.
- Jó uram, ez a legkönnyebb páncélunk, ami jó önre!
- Hát, legalább a ló fog cipelni engem…
Ebben igazam lett. Néhány perces séta után – talán ha húsz lépés lehetett – megérkeztünk szegény párához, akinek engem kellett cipelnie. Egy daruval felemeltek a lóra.
- Valami gyakorlás? – néztem a többiekre, de nem kaptam pozitív választ. Helyette egyik kezembe árbocot, a másikba egy malomkövet raktak, oldalamra egy kardot, majd rácsaptak a ló hátsó fertályára. A jól idomított jószág felvette kiindulóhelyét a rajtvonalnál, nekem pedig viszketni kezdett a vállam az izzadtságtól. És ez volt a legszörnyűbb. Én odabent, a karom odakint, és közötte csupa vas.. Próbáltam nem törődni vele, de a viszketés egyre csak terjedt és terjedt, míg ellenfelemre vártam. Néhány mozdulat kellett volna csupán, hogy megoldjam a problémát, de jelen helyzetemben képtelen voltam rá, így csak némán szenvedtem. Azazhogy csak azt hittem, szenvedek. A sisakrostélyon kínjaim tetőfokán berepült egy légy. Az akusztika pedig tökéletes volt. A zümmögés százszorosára erősödött, és a rovar érezte, biztonságban van. Akárhányszor ráztam meg a fejem, nem repült el, csak máshová telepedett le. A fülemről az orromra, onnan a számra és ajkamról a fülembe, szüntelenül csípve és döngicsélve, kezdett elviselhetetlen lenni a helyzet, habár csak öt perce volt rajtam a páncél.
- Ice Make! – idéztem jeget a páncél belsejébe. Mély levegővel köszöntöttem az azonnal rám törő hideget. – Mikor jön meg az ellenfél? – érdeklődtem a körülöttem lebzselőktől.
- Légy türelemmel, lovag!
Türelemmel voltam. Egy órát főttem. Szó szerint, nem gondoltam végig, mit fog tenni velem a tűző napsütésben elpárolgó jég. Lassan kezdtem úgy dönteni, vegetáriánus leszek. Ennyi szenvedést a gőztől…
Végül, mikor már azon gondolkoztam, nem érdekel, milyen etikettet sértek meg, leveszem ezt a göncöt, kegyeskedett megjelenni ellenfelem. Méghozzá szimpla sodronyingben, hálóinghez hasonlóban.
Nem hittem volna, hogy látom Arisát bármikor is a földön fetrengeni, de most a nevetéstől a hátán és szárnyain vergődött, igaz, hangtalanul. Ezt még visszakapja egyszer..
Felállt ellenfelem is a porond másik végére, majd némi kapálódzás után neki is indultunk. Dübörögve indultak egymás felé a lovak, látóterem még jobban beszűkült a ló rázkódása miatt. Tudtam, esélyem sem lenne ellene, hiszen ezzel a sporttal még sosem találkoztam. De valamit tennem kellett velük…
- Ice Make: Slide! – idéztem ellenfelem lovának patái elé pár milliméter magas és széles jégemelkedőt. Szinte nem is volt látható, de a ló megbotlott. Pont elég ahhoz, hogy… Bingó! A dárda épp a lovas pajzsának közepét találta el, kibillentve őt a nyeregből. Első kör megnyerve… A leesett fickó átkozódva kelt fel, mintha neki több baja lett volna, mint nekem.
Nem sokáig örülhettem a győzelmemnek, szinte azonnal ki kellett állnom a második ellen. Előtte kicserélték pajzsomat és dárdámat.
- Ice Make. – a lándzsám meghosszabbodott karom alatt. A hosszabb fegyver győzedelmeskedett, én meg eltüntettem a jeget, mielőtt valaki élelmesebb kitalálta volna, mi is történik itt.
- Jó uram, már csak egy győzelem hibádzik! – lelkendezett a hozzám rendelt apród. – Milyen címmel celebráljuk fel a közönségnek?
- Szuper. – morogtam halkan, és a pokolba kívántam a páncélomat. – Bánom is én, találj ki valamit. Felőlem konzerv is lehetek…
Fél órás pihenő várt rám. Gyorsan lekapkodtam magamról a kínzóeszközöket – vagyis leszedettem, és megnyugodva éreztem, hogy levegőt kapok sodronyingben. Arisa vigyorogva nézett rám.
- Ha öt méternél hosszabb leszel, készíttetek neked is egy ilyet! – néztem vissza rá komolyan, majd kirobbant belőlem a nevetés, ahogy rémület siklott át az arcán. – És amennyit eszel, csak pár hónap van hátra!
Arisa felhúzta orrát, és továbbállt. Ha nagyobb lenne, most megenné a lovam..
De minden pihenő fél óráig tart. A kis nézőtéren lassan-lassan gyülekezni kezdtek a meghívottak, a felszólítás a folytatásra az volt, amikor megtelt az egész hely. Sóhajtva hagytam, hogy ismét koporsót pakoljanak körém, majd visszasegítsenek a lóra.
Látni nem láttam, sőt, a heroldmester felvezető szöveget is alig hallottam, hála a sisakomnak. Saját levemben főve vártam, hogy Sir Arthur, a tavalyi győztes előléptessen a küzdőtér egyik végére, mögötte zászlóra hímezve neve: „Sir Arthur, a Győzedelmes”. Impozáns volt, mint amennyire egy vastorony lehetett, amelyet egy színes takarón építettek fel. Őt üdvrivalgás köszöntötte, míg engem néma, hökkent csend. Félve fordultam meg. Kék alapon zöld csíkos zászló, melyen felirat hirdette: „Sir Rane, a Konzerv”. Legszívesebben elsírtam volna magam, de ez nem lett volna méltó jelenlegi lovagi címemhez. Kellett nekem hülyeségeket beszélnem…
A kínos közjátékot leszámítva nyugodtan kezdődött el a harc. A jéggel meghosszabbított lándzsám előnyt biztosított, sok önbizalmat kölcsönözve nekem. Talán túl sokat is.. Épp ezért meglepődve vettem észre, hogy a levegőben vagyok, méghozzá nem önszántamból. Egy lándzsa találta el a pajzsom közepét, ahogy az enyém is eltalálta Arthurét. Mindketten a földön végeztük, hangos puffanással, esetemben egy nyögéssel is kísérve. Kábán próbáltam felállni és tájékozódni. Arthurt vettem észre, ahogyan karddal a kezében rohan felém. NEKI nem volt baja azzal, hogy milyen dögnehéz a páncél, és hogy nem lát semmit. Nagyjából olyan gyorsan húztam elő sajátomat, ahogyan a fű nő, épp időben, hogy hárítsam a fejemre mért vágást. Egész karom lezsibbadt a védekezéstől, a második szúrás elől pedig csak úgy menekültem meg, hogy a földre vetettem magam.
Úgy tűnt, a lovagiasság is kiveszőben volt. Arrébbgurultam, a kard pedig hűlt helyemet nyársalta fel. Ez… simán megölt volna, ha ott maradok! Vörös köd borult az agyamra. És ezt nevezik Tornának?
- Freeze! – mondtam ki a varázsigét. A páncélom először csak színt váltott, majd elkezdett megdermedni. Még néhány másodpercig fenntartottam a mágiát, és megráztam magam. A vasdarabok csörömpölve törtek darabokra, mindent fémhulladékkal terítve be. Cserébe én visszanyertem mozgékonyságomat, és játszva tudtam félreugrani a gyilokszerszám elől, ráadásul a sajátom is jóval könnyebbnek tűnt így. Próbából meglengettem, miközben Arthur az egyensúlyát nyerte vissza. Csengve pattant le róla, de a páncélos megtántorodott. Elvigyorodtam. Öt percen belül már jelentősen lelassult ellenfelem reakcióideje, úgyhogy egy gyors rúgással pontot tettem az ügy végére. A fújtató lovag eldőlt, kardját a földhöz fagyasztottam, sajátomat torkához szegeztem, majd eldobtam a fenébe a használhatatlan vasdarabot. Arisa megérezte hangulatomat, és elindult kifelé a táborból.
- Szánalmas.. – szakítottam félbe a kezdődő üdvrivalgást, habár hangom halk volt. – Ez nektek a szórakozás? Miért lennék jobb bárkinél amiatt, hogy legyőztem másokat? Egy dolog miatt tettem az egészet – nem hagytatok más lehetőséget. És most ezt akarjátok megünnepelni. Az előbb majdnem megölt engem – mutattam rá a lassan feltápászkodó férfira, és hátat fordítottam neki. Ekkorra már körülöttem állt az idáig vidám tömeg, néma csendben. – és felteszem, teljesen jogosnak vettétek volna. Nekem nem tudtok olyan okot mondani, amiért megölném. Még akkor sem, ha épp most venné fel a kardját a földről, hogy hátbatámadjon. – emeltem fel a hangom. Éreztem, ahogy a jeget feszegeti valaki. – Ha egyszerre támadnátok, akkor sem lenne esélyetek. – Ahogy megsértettem becsületüket, egyik-másik a kardjához kapott. Azonban a fegyverek belefagytak a kardhüvelyekbe. – És egy sérelemért ismét megölnétek. Lovagok? Ugyan.
- Nem vagy közénk való! – kiabált bele valaki. Többen egyetértően morogtak, láthatóan nem tetszettem nekik.
- Egyetértek – bólintottam, és ránéztem a kezemre. Kisebb hóvihar dühöngött körülötte.. – De megnyertem ezt a valamit. Úgyhogy hallgassátok, ha van bennetek legalább annyi tartás, hogy adott szavatokat nem szegitek meg. Csak akkor lehet bármi ehhez hasonló… verseny, ha már Fiorében elterjedt a híre annak, hogy ti milyen híres és hős lovagok vagytok. És most távozom. – indultam meg arra, amerre Arisa távozott. Nem tudom, mit láthattak a tekintetemben, de utat nyitottak nekem. Nem érdekelt, betartanak-e bármit is. Undorodtam ettől az életfelfogástól. Nem azért élünk, hogy magunknak tetsszünk, és magunkat tömjénezzük. Majd mások eldöntik, mennyire becsülnek minket..
Arisa már kint várt engem, és elfoglalta szokott helyét vállamon, majd elindultunk hazafelé. Csak most jutott eszembe a fa, amit otthagytam.
- Szerzek egy lovat legközelebb, ha ilyen beszédem volt… Lovagolni is meg kéne tanulni.. – Döbbenten hagytam abba a mondatot. Arisa olyan dühösen szisszent rám, mint még soha. – Te… féltékeny vagy? – néztem rá hüledezve, Arisa pedig kissé elpirult. Eszerint szinte tökéletesen működik az emberi arcmimika a Severusoknál. – Tudod, hogy sosem hagynálak ott, senki és semmi miatt! De megígérem, soha nem ülök fel semmilyen hátasra, ha nem vagyok rákényszerülve. Rajtad kívül, persze, de az még eltart egy darabig. – mosolyogtam, és hazaindultam, hogy szállítókat keressek a fához.

Lassan már három napja gubbasztottam Fort Term egyik elhagyatott, romos házában, és nagyon unni kezdtem magam.

Arisa a tojás-felgyorsító óta egyre jobban éreztette, hogy lassan kiszállna a tojásból. Néha kiesett a szoba közepén, ruhákból rakott fészekből, és végiggurult a házon, földön hagyott kacatokat törve-zúzva. Egyre nagyobb repedések jelentek meg a tojások, és velük együtt nőtt az én aggodalmam. Krisot szavai jártak a fejemben - azt fogadja el szülőjének, akit először meglát. És a Quattro Cerberus céhházát mindennek nevezhettem, kivéve nyugis helynek, sőt, még otthonomban is gyakran zargattak ilyen-olyan ügyekkel, amelyek bőven várhattak volna még egy keveset. Így a lakásomban sem lehettem biztos... Végül a könyvespolcomon álló atlaszhoz fordultam. Némi kutakodás és Arisa-üldözés-lenyugtatás-fészekbe visszahelyezés után megtaláltam a tökéletes helyet. Fort Term. Egy elhagyatott, düledező hely, erdős környezettel, viszonylag meleg klímával, ahová még a madár sem jár. Ez még jól is jött nekem, hiszen Arisa őket is anyának-apának nézhette volna. Furcsa lett volna nézni, ahogy egy hat méter hosszú kígyó magokat és kukacokat akar enni..
Így hát, most itt dekkoltam, felkészülve a hosszasabb egyedüllétre. Azt nem tudtam, hogyan fogom bírni. Néhány hetes eltávozást jelentettem be a céhben, hogy tudják, nincs bajom, és hogy miért nem vagyok ott. Hiába, a nevelés hatása.. Tudtam, senkit nem zavarna, ha eltűnnék pár hétre, de egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne szóljak. Minél régebbi egy lecke, annál nehezebben tudunk letenni róla. A leckékről beszélve, még ötletem sem volt, hogyan akarom Arisát felnevelni, csak néhány alapszabályban voltam biztos.
- Lassan kikelhetnél... - néztem a vadul rángatózó-pörgő tojásra, és szorosabban magam köré tekertem köpenyemet, majd megigazítottam a tojást körülvevő rétegeket is. Szinte óránként lepattant róla egy-egy szilánk, a kis, fekete test folyamatosan mozgott, de még nem tudta áttörni a kemény héjat. A réseken keresztül megszemléltem a kicsit. Már így is erősnek és mozgékonynak látszott, mutatva, hogy egészséges lesz. Erre számítva jópár állatot - nyulakat, madarakat - ejtettem el az elmúlt két napban, részint magamnak, részint a farkasétvágyú csemetének. Egyebekből tökéletesen fel voltam készülve.
A tűz mellett jó helye volt. A szél Fort Termben csípős volt, meghazudtolva a meggyőződést, hogy egy meleg helyet keresve sem lehet jobbat találni. Az eső egyelőre nem esett, de már nagyon lógott a lába. Ez sem lesz a kedvenc éjszakám, ezt előre láttam. A leszálló Nap fényében a környezet felvette kísértetiesebb köntösét, a frászt hozva rám minden alkalommal, amikor egy-egy, szerintem természetellenesen mozgó árnyék vetődött a tűzre. És a hangok sem nyugtattak meg. A fák recsegtek, és a kis kunyhó romjai fenyegetően nyikorogtak, mintha csak arra várnának, hogy mikor lehunyom szemem, maguk alá temessenek. Mintha léptek hangját is sodorta volna a szél, de biztos voltam benne, csak a képzeletem játszik velem. Vagyis csak reménykedtem. Biztos voltam benne, hogy rajtam, a romokon és a néhol élő, néhol halott fákon, bokrokon kívül senki nincs a közelben.
Hogy még kellemetlenebb legyen a helyzet, a szél is egyre inkább feltámadt, szinte viharossá erősödve, a házban kisebb forgószelet eredményezett. Többször rugdostam vissza a zsarátnokot a helyére, de a makacs tűz mindenáron fel akarta gyújtani a takaróimat. A tojásnak azonban ez csak megnövelte elszántságát, a benne küzdő kis lény a fény felé próbált kitörni.
~ Vajon mi lenne, ha segítenék neki kikelni? - gondolkoztam el, egy vékony karmot idézve mutatóujjamra. Végül hagytam a jeget a semmibe veszni. Elég erős lesz ahhoz, hogy kijöjjön, és akkor teljesen fölösleges, ha pedig nem... Nos, akkor a természetes kiválasztódás lép életbe. Ez még belefért elveimbe.
Halk zajt hallottam az ablak felől. Mikor odanéztem, senki nem volt ott.
- Csak a szél. - suttogtam, próbálva megnyugtatni magam. Csak zombik ne legyenek, és onnantól kezdve minden laza és pihentető. Még élénken élt bennem Krillian rémálomba illő története, a fertőzött várossal. Megborzongtam, most nem a hidegtől vagy a széltől.
- Puhulok.. - mondtam fennhangon, dühösen, és ledobtam magamról a takarót. Szokásos ruhámban ültem, és messzebb csúsztam a tűztől. Törökülésben meditálni kezdtem. Nem harcolni próbáltam a hideg ellen, hanem elfogadtam, és lassan már úgy éreztem magam, mint aki Akane egyik szaunájában mereszti a... hátsóját. Mintha csak Tsukával lennék, régi emlékeket is idézett a gyakorlat, még fiatal gyerekkoromból. És nekem ehhez kellett idáig plusz ruha..
Egy hangos reccsenés zökkentett ki a melegből. A tojás majdnem kettérepedt!
Kissé elgémberedett tagjaimat mozgásra kényszerítve pattantam fel, és a tojás maradványai fölé guggoltam. A fekete kígyó kissé elpilledve tekergőzött, és próbálta szemét felnyitni, amit - és egész testét - még nyálka borított. Apró szárnyait egyelőre még nem tudta elválasztani testétől, de már így is látszott, hogy ezek óriásiak testéhez képest. A hátát borító tüskék már most is hegyesnek látszottak - ezt bizonyították a tojáshéj belsejét borító tüskenyomok is.
Hatalmas dörej hangzott az ajtó felől. Mintha valaki bejött volna, és mögöttem esett volna a földre.
- Szia… - hallottam egy női hangot, kissé fáradtat, de mindenképpen nőit. Kezem jobbra csapódott, ahol takarómat hagytam, és már repült is felé az anyag, beterítve őt. Így nem tudtam, hogy ki az, de legalább a kicsi sem láthatta meg.
- Szia. - mondtam kissé ingerülten. - Ne vedd le magadról! - szóltam rá, mikor mocorgást láttam az első megdöbbenés elmúltával.
- Miért, hem? Izé... lehet, hogy én vagyok bunkó a hirtelen betoppanásommal, de ezalatt én nem bírom.. - hallottam a most már fojtott hangot.
- Mindjárt kikel a familiárisom, és azt fogadja el szülőnek, akit először meglát. Úgyhogy sajnos maradnia kell... - magyaráztam el neki.
- Felőlem oké, ha rád néz először... - ült fel a csomag, és a takarót kényelmesebben elrendezte magán. - Anya nem kell neki mellesleg? Tapasztalat, hogy nem jó, ha csak egy szülő van. Gondolom, gondoskodtál róla már persze...
- Te aztán tényleg ajtóstul rontasz a házba. - nevettem el magam, de szemem a lassan-lassan szemét törölgető, fekete kígyóra meredt. - Rane Iceclaw vagyok a Quattro Cerberusból. Sajnos anyja nincs a kicsinek... - vörösödtem el, ahogy eszembe jutott az anyjával történt találkozásom. - Ha lenne, én már nem lennék.
- Tényleg, bocsánat, hogy nem mutatkoztam be. Bonnie vagyok, Dragon Fang.
- Örvendek, és bocsánat a kellemetlenségért.. - morogtam végre valami én is valamilyen bocsánatkérést a most megismert máguslánynak. - Félek attól, hogy mi fog történni. Még sosem neveltem senkit, testvérem sem volt... Úgyhogy érdekes lesz az elkövetkezendő pár hét..
- Nos, én, mint valamikor középső gyermek, tudok egyet, s mást a gyereknevelésről. - hallottam a hangot - Még mindig nem fordulhatok vissza?
- Egy perc. - suttogtam áhítatosan. Az éjfekete Severus lassan kinyitotta a szemét. Mélykék szemeiben már ragadozók intelligenciáját láttam felcsillanni, ahogy először rámnézett, majd körbe a szobában, felmérve a terepet, majd tekintete visszavándorolt rám. Óvatosan odatartottam hozzá az ujjamat. Bizonytalanul méregette a tőle távol álló végtagot, de lassan-lassan kinyújtotta nyelvét, és megszaglászta, közben szárnyával szaporán verdesett. Majd arcomra nézett, és sziszegni kezdett. Egy nyulat vettem ki a dögök közül, és jégkarmaimmal egy szeletet hasítottam belőle, és a talán kezem hosszú kígyó szája elé tartottam. - Tessék, Arisa. - mosolyogtam, és vártam, hogy elvegye. Egy villámgyors mozdulattal tűnt el az étel. Hálát adtam, hogy a jégkarmokat nem tudta még átharapni. A jég kissé zöldes árnyalatot vett fel, ahol hozzáértek fogai, és füstölve sisteregni kezdett. Elképedtem azon, milyen gyorsan tanulta meg a mozgást. Az első pillanattól kezdve fel tudta emelni a fejét, és már a kúszást próbálgatta. A méregről nem is beszélve.. - Nemsokára kezdjük is a tanulást.. - tüntettem el a mágikus jeget az ujjaimról, és lágyan megcirógattam a fejét. - Idenézhetsz. Ő itt Arisa. Arisa, ő pedig Bonnie. Az anyukád lesz.
A lány visszafordulva kezdett nézelődni a takaró egyik lyukán keresztül, de az utolsó mondatnál megfagyott, és értetlenül nézegetett engem meg újdonsült kislányomat.
- A..anyukája..? - villogott közöttünk tekintete - Meg ne sértselek, tényleg nagyon jó arcnak tűnsz, meg minden, de szerintem ez nekem gyors...
- Majd meghívlak később egy kávéra - folytottam el egy vigyort. - Természetesen semmi kötelezettséged nincs vele kapcsolatban, sem velem. Ugyan nem hiszek semmilyen felsőbb akaratban, de nem lehet véletlen, hogy épp erre vetődtél, mikor azért választottam ezt a helyet, hogy senki ne zavarjon.
- Ám legyen, beleszólásom szerintem úgy sincs. - vette fel kapucniját a takaró helyére, és a levetett anyagot tessék-lássék a háta mögé dobta. Igazi mintaanya... - Szóval.. Arisa a neve, igaz?
- Igen, és lány. - mosolyogtam elérzékenyülve a kissé vérző nyúl felé araszoló, fekete veszedelemre. Valamiért olyan érzésem volt, hogy néhány percen belül semmi nem marad a testből. - Izé.. - jöttem rá, hogy szinte nem is ismerjük egymást a lánnyal. A tűz fénye nem volt alkalmas arra, hogy nagyon megfigyeljem arcvonásait, de a szőke hajzuhatag lenyűgöző volt a halvány megvilágításban is. Arcát jórészt a kapucni vonta árnyékba.
- Nyugi, arra már rájöttem, hogy lány. – ült át törökülésbe Bonnie. – De miért pont Arisa?
- Háát... Ez volt az első név, ami az eszembe ötlött. – néztem vissza magamban. Már mikor megtaláltam, ezt a nevet találtam ki neki. - Mikor később gondolkozni kezdtem, nem találtam jobbat.
- Elég furcsa első ötletre nevet adni valakinek, bár szép név. Azt hittem, valakiről nevezted el, aki fontos neked, vagy ilyesmi.
- Nos… Kiről nevezhettem volna el? Szüleimet ismertem, de róluk senkit nem akarok elnevezni. Még a családnevemet sem tudja senki. Más rokonom nincs, mostani ismerősömről pedig furcsa lenne, keverném őket. - próbáltam rövidre zárni a témát. Nem volt kedvem a családomról mesélni..
- Akkor megértem. – hagyta el egy sóhaj ajkait – A szüleid nem jó emberek, ezek szerint… - rázta meg egy kissé a fejét, hogy helyretegye rakoncátlan fürtjeit.
- Talán jó emberek voltak, de ezt sosem hozták a tudomásomra… Már kiskoromtól kezdve egy jégmágus nevelt, Tsuka. Inkább ő lenne az, akiről elneveznék valakit, de remélem, vele még fogok találkozni. – végül mégsem úsztam meg a magyarázkodást. Egy rágósabb húsfalatnál segítettem a kicsinek, és karmaimmal leszedtem a csontokhoz ragaszkodó ételt.
- Tsuka? Gondolom akkor ő a mestered. – mosolyodott el, ami a tűz fényénél kissé szomorú árnyalatot vett fel. – Én nem tudom a mesterem nevét, bár… elég hülye története van így is, szóval nem is olyan fontos ő. – vont vállat, és elfordította fejét. Az árnyékok egyre sűrűbbek lettek, így arcát nem is tudtam kivenni, de hangsúlyából éreztem, nem lehet túl nagy kedve beszélni mesteréről.
- Majd mesélsz róla, ha szeretnél, nem faggatlak. - mosolyodtam el. - Téged mi szél hozott erre, a keletin kívül? - utaltam arra, hogy kint lassan szélvihar tombolt. Arisa eközben jóllakottan leheveredett tojása maradékai közé, és szundításba kezdett.
- Valahogy úgy, embereket. Bár nem téged, ne aggódj. - szusszantott, és újra mocorgásba kezdett. Ahogy visszanézett a tűzre, zöld szemei irizáltak, visszaverve a fényt, ahogy a macskáké. Furcsának tartottam, de nem akartam szóba hozni. Talán szintén olyasmi, amiről nem akar beszélni, és ha fontos, rám tartozna, úgyis ki fog derülni.
- Ha van időd, akkor szívesen segítek benne. Ebben az időben amúgy sem lehet túl sokat tenni kint. - ajánlottam fel pártfogásom a lánynak, miközben egy nyulat tettem fel a tűz fölé. - És, ha már újdonsült anyuka vagy, meghívnálak vacsorázni is, ha nem vagy vegetáriánus.
- Vegetáriánus? Nem igazán. - bámulta a húst éhes tekintettel és vigyorral. - Oké, majd segíthetsz, csak kicsit legyen barátságosabb idő, mert így a kabátom... nem túl jó szolgálatot nyújt.
- Szívesen. - említettem meg halkan, de inkább nem tettem szóvá a dolgot. - Az ilyen szélviharok legfeljebb néhány órán át tartanak, azalatt remélem, Arisa felébred, és rávehetem arra, hogy ne harapjon meg mindent, ami a szeme elé kerül. Utána indulhatunk is. Pontosan mi a feladat? - kezdtem el fűszereket szórni a piruló állatra.
- El kell kapni egy banditát, és lehetőleg élve, sértetlenül valaki kezére juttatni őt. Hogy ki kezére, nekem is rejtély... - húzta el a száját, és kapucniján keresztül megvakarta fejét. - Franc, erre nem gondoltam...
- Akkor... Mozgalmas lesz. Csak annyit jegyeznék meg, hogy nem ölök. Soha, semmiért. Sérülést is csak akkor okozok, ha mindenképpen muszáj. - gondoltam, jobb az elején tisztázni, hogy mire vagyok képes, és mit tilt etikai kódexem.
- Én se terveztem ölni, nyugi... egyrészt, élve kell, másrészt, nem kötelességem.
~ Remélem, ez a fickó társaira is vonatkozik.. - gondoltam magamban, de az éhes tekintetre pillantva inkább a sütésre fordítottam figyelmemet. A nyárson sült nyúl illata lassan belengte a szobát, amit könnyített a tény, hogy a szél lassan alábbhagyott.
Mikor elkészült a kaja, Bonnie egy farkas vadságával és elszántságával vetette rá magát a neki szánt részre, míg én lassan láttam hozzá a sajátomhoz. Arisa közben felkelt, és hideg szemekkel nézte az enyémet, és néhány másodperc múlva már rá is próbált ugrani.
- Ice Make: Ice Cube! - táncoltak ujjaim szinte automatikusan. Egy-egy apró jégkocka nőtt fogaira, mielőtt azok belemarhattak volna a húsba. Letettem a kezemben tartott részt, és csak egy kisebb darabot hagytam lógni ujjaim között. - Remélem, nemsokára érteni is fogod, amit mondok.. De ha megmarsz valamit, akkor azt én már nem ehetem meg. Arról nem is beszélve, hogy csak kétféle dolgot ehetsz: amit vagy én, Bonnie vagy Cassy ad, vagy saját magad vadászod le. - tartottam feje fölé a szeletet, és eltüntettem a jeget fogairól. - És engem se marj meg... - Arisa most már jóval óvatosabban vette el az ételt.
- Próba kettő.. - odatartottam ujjamat a szája elé, készen arra, hogy karmokat növesszek rá. Szerencsére erre nem került sor, Arisa egy-két szisszenés után inkább az étel felé vette az irányt. Figyelmeztetőül egy kevés jég jelent meg a tányér szélén. Úgy tűnt, értette a célzást. Kíváncsi voltam, meddig marad meg neki a lecke..

Tojáskámmal a táskámban siettem lefelé a hegyről, és tovább gondolkoztam azon, hogy azt a mágiát hogyan próbáljam utánozni, és hogy merre egyek valamit. Régi kedvenc helyemre esett a választásom, ahol régen isteni marhát sütöttek. Betértem a kis sütödébe, és megbizonyosodtam arról, hogy senki ismerős nincs ott. A szakácsnak nem volt arcmemóriája, tőle nem tartottam, amíg zöld hajam volt.
- Üdv. Egy félig átsütött steak-et kérek. Meg egy sört. – pakoltam le az egyik székre a cuccaimat, a másikra pedig én csücsültem le. Nem voltunk túl sokan, így a pincér szinte azonnal felvette a rendelést.
- Ne nézz oda! – takartam le a tojást plusz egy takaróval. A mellettem ülő barbár tükörtojást merészelt enni! Kissé nosztalgikus volt az, ahogyan itt ettek az emberek, hiszen nemrég még én is azt terveztem, hogy hozzájuk hasonló leszek, de szerencsére nem így alakult sorsom. A kiérkező étel végül szinte minden figyelmemet magára vonta, és fizetés után gyorsan nekiestem. Közben azon gondolkoztam, merre tudnék elindulni a kutatásban. Esetleg kereshetnék más búvóhelyeket, vagy elmehetnék egy városba archívumokat vagy pletykákat keresni. Némi töprengés után rájöttem, hogy esélyem se lenne véletlenül megtalálni egy újabb búvóhelyét, úgyhogy az utóbbi megoldás mellett döntöttem. Pár percen belül végeztem is a sörrel meg a hozzá rendelt körettel, hiszen nem akartam, hogy valaki ismerős betévedjen, és kínos kérdéseket tegyen fel hollétemmel kapcsolatban. Az utcákon is próbáltam a sikátorokat igénybe venni. Helyismeretem nem hagyott cserben, jó szerencsém az állomásig kitartott, ahol megváltottam jegyemet a Tanács székhelyére. A két hely nem feküdt túl messze egymástól, így lehuppantam a vonaton a legelső ülésre, amit üresen láttam, és kényelembe helyezkedtem. Ennél unalmasabb nem is igazán lehetett volna a vonatút Era-ig, de az ülésen felejtett újság segített átvészelni az utat.
~ Már csak az a kérdés, hogy hogyan veszem rá az ott dolgozókat, hogy segítsenek nekem… Biztos, hogy van fontosabb dolguk is, mint engem pátyolgatni. – kezdtem nekikeseredni a főutcán, mikor egy kiáltás zökkentett ki gondolataimból.
- Hé, Rane! – egy pillanatig nem tudtam hova tenni a hangot, de mikor megfordultam, azonnal leesett, ki szólt. Az első pillanatnyi döbbenetet, hogy egy ilyen sűrűn lakott városban felismernek, gyorsan felváltotta egy mosoly, kívül és belül is.
- Szia, Cassy! – vártam meg a felém futó és integető lányt, aki előttem fékezett le, arcán széles vigyorral.
- Nem hittem volna, hogy pont itt futunk össze. Rég láttalak! Mi járatban errefelé? – kérdezősködött a múltkor tapasztalt energiájával.
- Emlékszel, hogy meséltem Tsukáról a sütizdében? Néhány…
Néhány pillanatig gondolkoztam, hogy mennyire fedjem fel előtte a terveimet. Miután a lány is törvényes céhben volt, nem bízhattam meg benne teljesen, hogy segít nekem egy, talán illegális kutatást teljesíteni. És erre a kirándulásra nem hívhattam el, mint a –szó szerint- kiharcolt randira.
- …Álom miatt úgy érzem, hogy meg kell találnom. – fejeztem be egy kis ködösítéssel a megkezdett magyarázkodást.
- Persze, emlékszem. – bólintott. – Jó neked… én ritkán álmodok Ralphal. Akkor is csak valami baromságot. A múltkor például újraéltem, mikor régen a hóban gyakoroltunk, én pedig megcsúsztam. A lábába akartam kapaszkodni, mire elrántottam, és legurultunk, bele a folyóba. Alapos megfázás volt az ára. – vakarta meg a tarkóját – Pedig én szeretek álmodni vele… Jó lenne, ha többször látnám, legalább akkor. – nézett el a távolba. – Amúgy… mindegy, hagyjuk. – mosolyodott el. – Nálad inkább nem faggatózok. Majd elmondod, ha akarod. – bólintott. – Merre mész? Nem lenne baj, ha segítenék kutakodni?
Itt vettem észre magam, hogy tátva maradt a szám a csodálkozástól. Meglepett, hogy nem kérdezett rá arra, hogy miért keresem Tsukát, de az még jobban, hogy a nélkül szeretett volna segíteni, hogy tudta, miről lenne szó. Néhány pillanat múlva megszólaltam.
- Egyelőre nem szeretnék semmit sem mondani Tsukáról, főleg, hogy még nem derítettem ki semmi nagyon fontosat. Örülnék, ha velem jönnél, de szólok előre, lehet, hogy olyan bajba kerülünk, amiből nem tudunk kikeveredni. – próbáltam finoman megfogalmazni azt, hogy belehalhatunk, ha belebotlunk az üldözőibe, a nélkül, hogy megsérteném az érzéseit. Úgy gondoltam, a múltkor nekem sikerült meglepni Cassy-t, de most rajta volt a sor, hogy sorozatban megdöbbentsen. Csak elnevette magát.
- És szerinted ez nekem új lenne? Nincs olyan baj, ami engem el ne érne. Megszoktam már. Amúgy semmi baj, megértem. Lehet, hogy én is találok valamit a mesteremről. Merre kezdjük? – kérdezte egy pillanatnyi habozás nélkül. Nem akartam lerázni, de egy kicsit féltem attól, hogy mi fog történni. Ha Cassy-vel vagy a tojással történik valami… De végül én is elmosolyodtam. Örültem, hogy nem egyedül kell keresnem, és több szem többet lát. Bár, az enyém lehet, hogy mást is fog látni…
- Arra gondoltam, hogy a Mágustanácsnál kellene kezdeni. Biztos van arról valami feljegyzés, hogy ki és mikor követett el bármit különböző mágiákkal. És valahogy csak rá lehet venni az ott dolgozókat, hogy segítsenek körbenézni a jégmágiás aktákban. – sóhajtottam. – Ilyenkor kívánom azt, hogy értsek az archívummágiához, és ne másokra kelljen hagyatkoznom..
- Eh… Mágiatanács, mi? – kérdezte a lány, megvakarva a tarkóját. – De rendben, veled megyek. Ha nem beszélnek, majd én kiszedem belőlük a szót! – kacsintott rám, és sebesen előreindult.
- Köszönöm. – mondtam egyszerűen, habár nem tudtam, mit köszönök – azt, hogy nem kérdezett, vagy a felajánlott segítséget. Abban biztos voltam, hogy nem csak a segítsége, hanem a társasága is segíteni fog nekem.
- Na persze, a tündérek biztosan tudják, hogy merre van a Mágiatanács! – somolyogtam, és utánaeredtem.
- Szívesen. De ha lennél olyan drága, hogy nem tennél ilyen megjegyzéseket, esetleg én sem fontolgatnám ennyire, hogy lehet, meg kéne ritkítani téged egy fejjel. Mellesleg meg kikérem a nevünkben, még csak a céh háromnegyede járt itt... Én pedig még soha. – vigyorogott rám, mintha az, hogy nem akarták még megbüntetni, akkora dicsőség lenne.
Kuncogtam ezen egy kicsit, majd Cassy mellé értem. Gyakorlatilag csak egy-két sarokra voltunk a Tanács épületétől, egy percen belül már a bejáratnál álltunk, és a recepcióssal beszélgettem. A steril fehér falak és a szigorú környezet kissé idegessé tett engem is, hát még a lányt… Egy szót sem szólt egész végig, csak zavartan nézegetett körbe. Nagy levegőt véve kezdtem faggatni a munkaerőt.
- Meg tudná mondani, merre tudunk a feljegyzéseknek utánanézni? Egy fontos megbízatásról lenne szó.
- Melyik feljegyzésekre kíváncsi? – jelent meg előtte egy átlátszó asztal, rajta számokkal és jelekkel.
- A gyilkosságokra, amiknek köze van bármilyen jégmágiához.
- Jobbra a lépcső, harmadik emelet, háromszáztizenötös szoba. Érdeklődjön az ottani munkatársaimtól a részletek felől. – mondta, és már a következő sorban állóhoz fordult, mi pedig a lépcső felé vettük az irányt.
- Nagyon kényelmetlen itt lenni? – kérdeztem Cassy-t.
- Az nem kifejezés... alig bírom megállni, hogy ne verjek szét valamit. Túl nagy a rend... ha hirtelen elindulnék, akkor kérlek kapj el. Nem akarok bajba kerülni, de nagy rá az esély, hogy nem bírom ki... – morogta a falat nézve. - Téged nem zavar?
- Nem nagyon. Nekem azt tanították, hogy tartsak rendet magam körül. – vontam vállat, miközben a lépcsőn baktattunk felfelé. Cassy elöl, én pedig mögötte, hogy elkapjam, hátha leesik. Szerencsére most nem történt semmi ilyen.
Egy kopogás az ajtón, és máris egy hang kiáltott.
- Szabad! – a válaszra benyitottunk, és furcsa látvány tűnt a szemem elé. Egy elképesztően hosszú terembe kerültünk, falánál könyvespolcokkal, tele tekercsekkel, középen pedig asztalok, amelyeken folyamatosan villódzott az archívummágia.
- Mit akarnak? – támadott le minket egy húszas éveiben járó, szemüveges fickó.
- Öööömm.. Egy feljegyzést keresünk… - kezdtem bele.
- Azt mindjárt gondoltam. Nem látja, hogy nem érek rá? Nyögje már ki! Milyen archívum? – nem igazán tudtam nyomás alatt beszélni, így lassan elkezdtem dadogni.
- Bunkó... –sziszegte halkan Cassidy, és mivel nem változott a fickó arckifejezése, feltételeztem, hogy ő nem hallotta. - Bármilyen olyan feljegyzés rablásról vagy gyilkosságról, amiben jégmágia van. Nagyjából, öm,... hány hónapra visszamenőleg is?
- Négy hónapra. – válaszoltam kicsit nekibátorodva.
- Négy hónapra visszamenően. - fejezte be. - Ugye segít nekünk? – látszott rajta, hogy nincs túl barátságos kedvében, úgyhogy a fickó visszavett az arcából.
- Hogy mit meg nem engednek maguknak… - morogta, de felháborodása ellenére odalépett az egyik asztalhoz, és keze sebesen mozogni kezdett. Meglepődve vettem észre, hogy néhány dosszié a könyvespolcokról egyenesen a fickó kezébe repült, amit aztán oda is nyújtott nekünk, majd elhessegetett minket.
- Másolatok, ilyen esetekre. Mikor végeznek, hozzák vissza!
Bólintottunk, majd távoztunk a helyről. Egy közeli park padját foglaltuk le, én pedig nekiültem a négy dossziénak. Az első két paksamétában nem volt semmi olyan rendkívüli dolog, ami miatt nagy erőkkel üldözték volna az elkövetőt, de a harmadik…
- Betörés egy szigorúan őrzött raktárba, egy őr meghalt. Vizes ruha, vágott sebek – feltehetően jégmágia végzett vele. – vagy víz.. - Ez olyan, mint az a varázslat, amivel találkoztam a hegyen! Ez Tsukára vall. De mit loptak el? – néztem vissza a papírra. – Egy feketemágus készítménye. A tárgyról nincs semmi leírás, csak az, hogy fokozottan veszélyes, és az, hogy semmi esetre se érintsék meg. És általában az ilyen kaliberű tárgyakért sokat fizetnek.
~ Tsuka pedig simán csinálhat ebből pénzt, ha bujkál. – gondolkoztam el.
- Hasonló gyilkosság Tarde városában, a sérülések ugyanolyanok. Megnézzük Tardét? – kérdeztem Cassyt. Nem tudtam, mennyit értett a gondolatmenetemből úgy, hogy nem ismerte Tsukát, vagy hogy milyen képet festett fel róla magában az aktáról, ami nem is biztos, hogy az övé. A lány energikusan bólintott, mire felkeltünk, és néhány szűk utcán keresztül a pályaudvar felé indultunk. Én a gondolataimba merülve sétáltam, azon töprengve, hogy vajon jó nyomon járunk-e. Az utolsó papírkupacot nem akartam megnézni. Ha már egyszer nyomon voltam, nem akartam, hogy más összezavarjon.
Szinte észre se vettem, hogy Cassy lemaradt tőlem, csak a hangjára lettem figyelmes. Megtorpantam, majd afelé a sikátor felé vettem az irányt, ahonnan a hangja, illetve sikolya szólt.
- Várj! Ígérd meg, hogy visszatérsz!
Ekkor kezdtem sietni, és épp beértem a kis utcába, mikor a lány megfordult. Nem volt már ott senki, de abból a kevésből, amit tudtam róla, csak egyvalakire tudtam gondolni.
- Ralph volt az? – kérdeztem halkan. Mikor Cassy bólintott, komoran válaszoltam.
- Örülök, hogy legalább te találkoztál a mestereddel. Te legalább tudhatod, hogy jól van.. – sóhajtottam egyet, és kimondtam azt a gondolatot, ami a fejemben motoszkált. - Ha vele szeretnél menni, megértelek. - nem voltam túl boldog, hogy ezt mondtam, de nem várhattam el tőle, hogy nekem segítsen, ha ugyanúgy érez Ralph felől, mint én Tsuka iránt.
A lány lehajtotta a fejét, és láthatóan a sírás határán állt.
- Nem… nem mehetek utána… Azt mondta, minden rendben lesz… én bízom benne… de… a francba is… Hogy a fenébe lehetne már minden rendben, mikor meg akarják ölni a mesterem…? – takarta el a szemét a kezével. - Hogy lehetne már ez rendben?! – kiáltott felfelé. Becsukta a szemét, és egy nagy levegőt vett, arca kisimult.
- De elég ebből. Most… Tsuka fontosabb. – lépett mellém, és erősen megszorította a karom. - Megígértem neked, hogy segítek megkeresni őt. Te és én egy cipőben járunk. Pontosan tudom, milyen rossz most neked… éppen ezért, itt és most vedd tudomásul, hogy ha bármikor le akarnál koptatni, azzal az indokkal, hogy egyedül is végigcsinálod, nem fogsz lerázni, semmiképpen! – jegyezte meg határozottan, és elengedve a karomat, elsétált mellettem. Tétován felemeltem a kezem, és Cassy vállára téve megszorítottam egy kicsit.
- Sosem akarnálak lekoptatni, de nem szeretném, ha úgy éreznéd, muszáj velem jönnöd. – mondtam halkan, és hagytam a kezem leesni a válláról.
- Nem muszáj, hanem veled akarok menni. – válaszolt mosolyogva. - A kettő között nagy a különbség!
- Hát akkor... Van valami, amit mindenképpen magaddal szeretnél hozni? - mosolyogtam vissza, majd finoman a táskámra csaptam. - A kígyótojás nálam, és szerintem nemsokára kikel!
- Nekem is van egy tojásom! – vette le a hátáról a hátizsákot- Egy Silvernight, Hope. Ő mindenképpen jön velem.
- Helyes! Akkor irány a vonat! – mondtam, és pár percen belül már a vonaton ültünk, a tojásokat a szemben levő ülésekre raktuk, hogy ne legyenek túl melegben. Az ablakon kitekintve néztem a tájat, és közben azon tűnődtem, hogy mennyit mondjak el Cassynek Tsukáról, vagy aludjak-e, hiszen ezt már egy napja nélkülöznöm kellett, de végül a beszédkényszer győzött. Néhány percen belül összeszedtem a bátorságomat, és a mellettem ülő lányhoz szóltam.
- Tsuka akkor vett magához, mikor egyszer rátaláltam hegymászás közben. Igazából leestem egy sziklafalról, és ő mentett meg. Mikor felébredtem, nem tudtam, ki ő, csak azt, hogy mágus, és valaki kellett, akivel beszélni tudtam.
Cassy néhányat pislogott, majd felém fordulva hallgatta a „mesét”.
- Nem azért kezdtem mágiát tanulni, mert érdekelt volna, hanem mert társaságra vágytam. Az első néhány héten Tsuka nem volt közlékeny, kizárólag a tanítással foglalkozott. Végül szép lassan megnyílt, és a múltját kivéve mindenről beszélhettem vele, ami csak az eszembe jutott. A mitológiától kezdve Fiore uralkodójának legújabb döntéseiig mindenhez hozzá tudott szólni. Gyakorlatilag tőle tanultam mindent, ő alakította a személyiségem nagy részét, a mágia részletkérdés mindezek mellett. – nagyot sóhajtottam, ahogy lassan eleredt az eső. Néhány pillanatig csendben néztem az üvegen csorgó cseppeket, az elsuhanó tájat, majd folytattam. – Egyre több időt töltöttem vele, aminek következtében egyre gyorsabban haladtam a tanulmányaimmal is. Sajnos. Az elején azt mondta, addig tanulhatok nála, amíg el nem sajátítom a jégmágia alapjait – ez három varázslatot jelentett, de erre nem is gondoltam addig, amíg vége nem lett a tanoncidőszaknak. Mostanáig fel sem merült bennem, hogy miből élt, vagy miért élt ott a hegyen. – Már nem tudtam elnyomni az ásítást, de azért folytattam. – Visszagondolva, furcsa az, hogy ennyi mindent tudott a világról. Van egy olyan tippem, hogy nem átlagos nevelést kapott, a legtöbb mágussal ellentétben. Dióhéjban ennyi a történetem elválásunkig. Végül megtanultam a jégkarmokat, és el kellett búcsúznunk. Most már tudom, hogy azért, mert nem maradhatott annyi ideig egy helyen, hogy meg ne találják… - mormogtam egyre halkabban. A vonat zakatolása és a fáradtság egyre jobban leterített, és végül a mondat közepén elnyomott az álom.
….
Arra ébredtem, hogy már sötétedni kezdett, és a vonat hirtelen fékezett. Laposakat pislogva keltem fel, megtámasztva magam, de a lánynak nem volt ilyen szerencséje, és lefejelte az előttünk levő ülést. A félálom ködén keresztül próbáltam rájönni, hogyhogy elaludtam. Ha jól derengett valami, a vállának dőlve sikerült elaludnom, és így sikerült kicsúsznia alólam…? Mikor eszembe jutott, hogy a tojásokat az ülésen hagytuk, azonnal felébredtem, de félig megnyugodva dőltem hátra, azokat nem találta el Cassy.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle, és kinéztem az ablakon. Néhány páncélos figurát vettem észre a szitáló esőben,ahogy a vonat körül álltak. Még a fiorei címert is sikerült meglátnom a sötétben.
- Persze...prímán... lightos ébresztőm volt... – morogta Cassy a fejét simogatva.
Megfigyelésemet megerősítette egy ajtócsapódás után felhangzó hang.
- Hölgyeim, uraim! Tardét járvány sújtja, ezért a várost karanténba helyeztük. Mindenki hagyja el a vonatot. Tíz percük van. Köszönöm az együttműködést. – nagyon úgy hangzott a fickó, mintha már sokadszor mondta volna ezt el, és unná az egészet. Meg úgy nézett ki, mint aki elázott. Nagyon.
- Azt hiszem, megvan a feketemágia. – fordultam Cassyhez.
- Szerintem is. - bólintott, majd gyorsan felállt, és felkapta a tojást, én pedig követtem a példáját, további cuccaimmal egyetemben, majd a katonákhoz indultunk. Én vállaltam a szószóló szerepét.
- Üdv! Mágusok vagyunk, és éppen emiatt indultunk Tardébe. Jó okunk van feltételezni, hogy ezt a járványt egy mágikus tárgy okozta, amit nemrégiben elloptak.
Egy ideig meglepetten és gyanakodva néztek ránk, majd az egyik felsóhajtott.
- Gyerünk, menjetek. A ti dolgotok, hogy eldobjátok-e az életeteket…
Nagyszerű, ezek szerint nem tudnak semmit arról, hogy hogyan lehet megállítani a járványt.
- Öm… amúgy örülök, hogy nem sokkal ez előtt végre beszéltél magadról egy kicsit. – mosolygott rám Cassy, mikor utolért.
- Ha már kockáztatod az életed azért, hogy nekem segíts, az a legkevesebb, hogy tudd, miről van szó. - mondtam, kissé zavarban érezve magam. Arra még nem éreztem magam képesnek, hogy családnevemet is felfedjem előtte – vagy bárki előtt.
Válaszul vidáman biccentett egyet, nem is sejtve, hogy vannak még titkaim, majd rendesen átázva, átfázva értünk a városfalhoz. Az őrség természetesen feltartóztatott minket, de nem akadékoskodtak. Nekik az volt a dolguk, hogy kifelé ne engedjenek senkit. Hamar bebocsátást nyertünk a városkapun át..
Mivel forró nyomon jártunk, a járvány még nem harapódzódott el nagyon, de a városiak eléggé óvatosak voltak. Kevesen sétáltak az utcán, azok is elég nagy térközt tartva egymástól, amit meg is értettem. Több emeletes háznak be volt deszkázva az ablaka, mintha az ottaniak sietősen távoztak volna.
- Elég kísérteties hangulat uralkodik itt. Nincs túl jó előérzetem – jegyezte meg Cassy.
- Nekem sem. Főleg azért, mert kiengedni biztos nem fognak… - mondtam komoran. Egy pestises várost – ugyan nem biztos, hogy ez pestis, de ez sem rossz szó rá – biztosan úgy zárnak be, hogy senki nem juthat ki Befelé bárki, hiszen étel kell… Ez volt a mi szerencsénk.
- Mondjuk én jobban aggódom a tojások miatt Nem szeretném, hogy bármi bajuk essen. Merre menjünk? – nézett fel rám.
- A tojások miatt ne aggódj. Belélegezni nem tudják a mérget, és megérinteni sem tudják a többieket, ha úgy terjed. Úgyhogy csak attól kell óvni őket, hogy hozzáérjenek valakihez. Először kéne találni egy fogadót, esetleg beszélni a hadsereggel. Úgy le fogják zárni ezt a várost, hogy egy egér sem fog kijutni, és nem ártana velük jóban lenni. – próbáltam magamat is meggyőzni a tojásokkal kapcsolatban, ahogy a város utcáit róttuk.
- Először a fogadó! – döntött Cassy, és a legközelebbi felé vettük az irányt. Néhány percen belül már meg is tudtuk a legfrissebb pletykákat, és egy szobát is kaptunk. Két ággyal. Legalább szobát kaptunk, azt is borsos áron. A legtöbb átutazó bent ragadt, és a város kezdett túlterheltté válni, főleg a paranoiás emberek tömegével. Dühösen mentem fel a lépcsőn a szobába. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Tsuka egy járványt kitörését kockáztatta azért, hogy el tudja adni azt az izét.
- Négy napja tűnt fel az első sérült, és mióta a hadsereg lezárta a várost, nem mehetnek el az emberek, hogy ne tudják továbbterjeszteni a betegséget. Remek. Hát még ha kitalálják, hogy el akarják adni a könyvet, és még jobban fognak vigyázni, hogy elkapják az elkövetőt. – morogtam, miután kipakoltam a táskám, és elkezdtem átöltözni. Egy meglepődött nyikkanás zökkentett ki. Döbbenten néztem szobatársamra, majd magamra. Egy szál alsógatyában álltam előtte. Eszembe se jutott, hogy ott van a szobában, annyira belelovalltam magam a gondolataimba.
- Gyerekek között vagyunk, te moderálatlan... – morogta a lány elfordulva, és betekerte Hope tojását egy takaróba.
Nem mondhatom, hogy nem voltam zavarban…
~ De hát a tojásoknak nincs is szemük! – lepődtem meg, majd inkább szó nélkül hagyva mindent, beslisszoltam a fürdőbe, ruháimmal egyetemben. Húsz perc múlva már szalonképes állapotban feküdtem be az ágyba. Ugyan végigaludtam szinte az egész vonatutat, de még mindig fáradt voltam. Azt még észrevettem, hogy Cassy bemegy a fürdőbe, de arra már nem emlékszem, hogy kijött volna onnan.

Reggel hunyorogva nyitottam ki a szemem, és egy pillanatra nem értettem, hol vagyok. És hogy miért fekszik Cassy félig lelógva az ágyról, és miért van plusz egy párna az ágyamon, aminek nem olyan az illata, mint az én cuccaimnak. Végül eszembe jutott az utazás Tardéba, de a párnára így sem tudtam magyarázatot adni.
~ Ideje reggelit szerezni. – ásítottam, és kimásztam az ágyból, majd felöltöztem. Cassy nem tűnt jó ébredőnek a vonaton, úgyhogy inkább úgy döntöttem, egyedül megyek le ellátmányt szerezni. Szerencsére még semmilyen ételből nem volt hiány, úgyhogy a fogadós húsz perccel későbbre ígérte a nap egyik legfontosabb étkezését. Nem úgy nézett ki, mint aki túlságosan boldog lenne azért, mert vendégei vannak. Biztosan azért, mert ő sokkal nagyobb eséllyel kaphatja el a betegséget, bárhogy is terjedjen.. Én úgy döntöttem, azt a kevés időt sétával töltöm. Ennek szellemében kibaktattam az utcára, és megpróbáltam felmérni az általános hangulatot.
Az utcákon a késő reggel ellenére, amikor egy városnak már teljesen ébren kéne lennie, alig akadt néhány sétáló alak. Az emberek ellenségesen, gyanakodva tekintgettek egymásra, és olyan ellenszenv és düh uralkodott arcukon, amit este még észre sem vettem. Talán azért, mert nem volt ott?
- Te, azt hallottad, hogy állítólag feketemágia okozza a járványt? – kaptam el fél füllel egy mondatot az általános zsivajban.
- Kitől hallottál ilyet? – hallottam a beszélgetőpartnert.
- Az egészet a katonák terjesztették el. Azt mondták, valami mágusok jöttek kivizsgálni az ügyet az este. Szerintem mára már az egész város tudja. Bár tudnám, kik jöttek nyomozni.. És hogy miért ezt az átkozott várost szemelte ki valaki, hogy ide hozza azt a micsodát. Kitekerném a nyakát.. – összeszorítottam a számat, és befordultam egy sikátorba. Hogy én mekkora idióta vagyok.. A tegnapi mondatommal teljesen elbénáztam az egész titkosságot. Jóval nehezebb lesz így a dolgom.. Dühösen belecsaptam a falba. Nem tudtam elhinni, hogy miért nem tanultam meg idáig, hogy tartsam a számat. Arisának fogom megtanítani, hogy üssön le, ha jártatni akarnám.. Ahogy kezdtem belelovallni magam saját magam szapulásába, egy halvány íráson akadt meg a szemem. Valaki sebtében felkapart egy üzenetet az egyik téglára. Hunyorogva próbáltam kivenni a falak keltette árnyékban. Hitetlenkedve olvastam. Tsuka kézírását láttam. Láthatólag biztos volt a dolgában: három időpontot adott meg, amelyeken meg lehetett találni egy bizonyos helyen, a városfal mellett, amikor nála lesz a könyv. És egy árat szabott meg. Olyat, ami az anyagi lehetőségeimet messze felülmúlta.
~ Ennyire nem lehet egyszerű. – pedig úgy tűnt, az. Rohanva indultam vissza a fogadó felé. A legközelebbi időpont holnap reggel lesz..
Egy tálcán felvittem a néhány fő részére szánt reggelit. Cassy már épp nyitogatta a szemeit, mikor beléptem az ajtón.
- Jó reggelt. – mosolyogtam rá, letéve a kaját az asztalra.
- Mi? Máris reggel van? - dörzsölte meg a szemeit. - Á.... utálom, ha nem otthon alszok. Amúgy neked is reggelt.
- Fejlemények: az egész város tud arról, hogy mi van a járvány mögött. Tegnap szépen elszóltam magam. És ha itt tudnak róla, lacrimákkal el fog terjedni a hír. Vagyis jönnek majd a feketemágusok, akiket érdekel a könyv. Hát nem remek? – meséltem színlelt boldogsággal, ahogy nekiláttunk a reggelinek. Néhány falat után a lány felkapta a fejét, és elordította magát.
- Hogy mi van?! Most szivatsz? Na ne már!
- Ugye? Úgyhogy vagy nagyon gyorsan megszerezzük a könyvet, vagy néhány olyan nehézfiúval nézhetünk szembe, akiknek van pénzük vagy erejük megtalálni. Miután biztosan nem tudjuk erővel elvenni, meg kell vennünk. – gondolkodtam hangosan. – De ennyi pénzünk sincs, a céhek pedig erre biztos nem adnak segítséget. Rendes munkával az életben nem keresünk eleget. Marad a lopás. – jutottam nehezen a döntésre. Nem nyúlnék más vagyonához, de nem láttam más kiutat. És amíg nem hivatalos az ügy, semmire sem számíthatunk. De mire eljutnak a hirdetések, a halottaknak már mindegy..
Láttam a lányon, hogy rendesen megleptem.
- Lopás? – kérdezte pislogva.
- Aha. Vagy beszélhetünk a hadsereggel, hogy ők vegyék meg, és így visszakerülne hozzájuk. De van egy sanda gyanúm, hogy erre nem lesznek hajlandóak… Kávét? – emeltem fel a kannát.
- Általában nem kávézom, de most máshogy nem tudok felkelni. Köszi. Akkor hogy legyen? Bankot rabolunk vagy mi?
- Ha van más ötleted, akkor nem. De ez a terv, igen… - kortyoltam egyet. – Lehetőleg adókat. Nem a városlakókkal közvetlenül akarom kifizettetni a „mentést”. És utána… - próbáltam szavakat keresni. – Ha meg akarjuk venni Tsukától, akkor valakinek át is kell adnia a pénzt. Engem meg ismer, és nem biztos, hogy a közelébe fog engedni… Nem hiszem, hogy ilyen körülményekre gondolt, amikor azt mondta, hogy újra találkozunk.
- Akkor bízd csak rám. – biccentett egy mosollyal.
- Köszönöm. – mosolyogtam vissza. Mást nem tudtam volna erre megkérni, és őt sem akartam nagyon, de elvállalta, amint utaltam rá.
- Akkor lássunk is neki! – csaptam össze kezeimet, miután elpusztítottuk a reggelit. Illetve Cassy, aki annyit evett, mint egy hadsereg. Értetlen tekintetétől követve előkotortam táskámból a tojást, az ágyra raktam, majd a köpenyemet bányásztam elő, és felé dobtam. Továbbra sem látszott felvilágosultnak.
- Ha feketemágusként akarunk téged feltüntetni, úgy is kell viselkedned és kinézned, mint egy feketemágus! Úgyhogy gyakorlás! – mondtam. A tojásokat kezdés előtt inkább bevittem a fürdőszobába, mert voltak olyan sejtéseim, hogy Cassy nem lesz kifejezetten vidám.

/És elnézést, hogy most nem lezárt kalandot írok, szokásommal ellentétben /

Volt nehany szoismetles, de nem erdekel, nagyon tetszik a sztori es a kivitelezes is. Kivancsi vagyok a folytatasra, a lany kiletere pedig meg annal is jobban, tehat varom a folytatast!

Jutalmad 500 + 60 VE bonusz!

A kerdes pedig: Hany eper illik egy tortara? Buhahahha csak vicceltem... Szoval: Miert pont ide epitette a palotat?

A jégpalota 3