Strago Rhelm - Pályázatok

A Titáni Színjáték

Lassan kinyitottam az ajtót és benéztem. Egy teljesen normális, kissé szegényes termet pillantottam meg. Szegényes talán azért, mert jobbhoz voltam szokva. Céhtagokat láttam itt is ott is, amint cseverésztek, délutáni itókájukat kortyolva (1-1,5 liter sárga lötty). Gyorsan kihátráltam, ajtót is becsuktam biztos, ami biztos, felvizslattam a cégérre: Titan Nose. Semmi kétség, jó helyen járok. Megint benyitottam, beléptem, be is zártam magam mögött az ajtót, viszont jó néhányan megnéztek engem maguknak; ki ez a zöldfülű ismeretlen, aki úgy néz ki, mint....... Egyre több tekintetet éreztem magamon, praktikusan kisomfordáltam a terem közepe felé, elértem a közepét, majd el is hagytam azt, és a bárpultnál kötöttem ki, ahol egy kedves hölgy mosolygott rám (legalábbis első benyomásom ez volt), megfordultam és talán kissé nagyobb hangerővel a kelleténél eldadogtam egy mondatot:
-Sz-szeretnék cs-csatlakozni a céhhez; hol t-tehetem-m-meg?
Erre mindenki jót derült rajtam, majd vissza-visszatértek, ahhoz, amit előzőleg csináltak. A kedves hölgy hirtelen szólalt meg a hátam mögül, alaposan a frászt hozva rám:
-Ha csatlakozni akarsz meg kell várnod Chronaios mestert.- Most, hogy végre nem figyelt rám senki, valamelyes megnyugodtam, de még nem teljesen, mert ha kell a mester is, akkor ebből nem fog jó kisülni.
-És mikorra várható a mester?- kérdeztem. Éhes is vagyok, lehet, hogy szeretem az új szabad életemet, de azért egy jó fürdő sem ártana, meg némi lazítás sem.
-Óóó sose lehet tudni, hogy mikor jön a mester- érkezett a válasz a rendíthetetlenül jókedvű pultos kisasszonytól - akkor jön, amikor úgy gondolja.-.
~Fenomenális~ gondoltam ~így aztán, akár évekig is itt ülhetek~, amikor is hirtelen egy alakot láttam meg periférikus látásomban. Egyetlen probléma az volt, hogy sikerült így egy enyhébb szívinfarktust kapnom, mivel mindenre számítottam, csak erre nem. Felnéztem az alakra, és ezt láttam: öreg lehetett, bár nagyon jól tarthatta magát, fáradság nem is látszott rajta. Sárga szemeivel mintha belelátott volna a fejembe, éreztem, hogy ez egy kellemetlen ellenfél lenne, ha arra kerülne a sor.
-Én vagyok a céh mestere- mondta lassan, hogy minden szavát megértsem - úgy hívnak, Chronaios. Ha jól értettem csatlakozni óhajtasz céhünkhöz.- meglepetten láttam, hogy elmosolyodott - ennek semmi akadálya. De mielőtt belerohannánk a dolgok közepébe, szeretnélek jobban megismerni. Mondj el mindent magadról, amit csak lehet. Miután végeztél, adok neked egy egyszerű feladatot, hajtsd végre, és tagunknak nyilvánítalak-
Ennyi? Mutassam be magam, végezzek el pofonegyszerű feladatot, aminél talán a szemét kivitele is bonyolultabb, és bevesznek? Hmmm ez túl jól hangzik, hogy igaz legyen; majd kiderül, de azért nem árt az óvatosság.
Hát elmondok neki mindent: gazdag családban nevelkedtem, nem szeretek tanulni, csak mágiát, lusta vagyok, komor vagyok, szeretem a szép nőket; egyszóval az általános tudnivalókat önmagamról, plusz még, hogy miért akarok a céhbe csatlakozni. Válaszom egyszerű volt:
-Mesteremet szeretném megtalálni-
-Ó valóban?- vonta fel szemöldökét Chronaios -hogy hívják?-
-Leona Rhelm- feleltem, mire beszélgetőpartnerem elkezdett kuncogni.
-Szóval ezen a néven ismered azt a bolond nőszemélyt.- mondta -Hogy eredeti neve mi azt senki sem tudja, de itt Priscillaként ismerte mindenki. Gondolom, még mindig a legendás szörnyecskéje után koslat.- tovább kacarászott -Nem fogja haláláig megérteni, hogy időpazarlás, amit csinál, de addig is legalább látja a világot.-
-Ez azt jelenti, hogy a behemót nem is létezik?- kérdeztem.
-Hogy létezik-e vagy sem, az egyelőre rejtély, de eddig senki nem tudta épkézláb bizonyítani, hogy valóban létezik efféle entitás. - felelte a mester. -Rhelm kisasszony apja állítólag összefutott egy ilyen szörnnyel, és fel is jegyezte, hogy néz ki, viselkedését, élményeit vele. Ismertem Rogan Rhelmet, és meg kell mondanom, nagyon meglepett, hogy olyasvalamiben hisz, amit még senki sehogy sem tudott bizonyítani. Mindent mindig be akart bizonyítani, hogy van és létezik. A behemót történetet valószínű lánya szórakoztatására találta ki, de talán lehet valami valóságalapja is, sajnos nem tudom. De erről több szó most ne essék. -
Szünet következett. Úgy éreztem tényleg mindent elmondtam, amit el lehetett. Talán többet, mint szerettem volna. Türelmesen néztem a mesterre, aki lehunyt szemmel gondolkodott valamin. Hirtelen felállt, és elsétált az asztalok felé, ahol végül is megállapodott egy zöld hajú valaki előtt, váltottak pár szót, a zöld hajú valaki elfutott és a mester visszajött hozzám.
-Nos Strago, most, hogy tudom ki vagy, legalább is remélhetőleg minden úgy van, ahogyan te azt állítod, adnék neked egy egyszerű feladatot. Ismerős helyre fog vezetni eme út téged: a keleti Erdők mélyére, Magnolia mellett. -
Parádés, gondoltam, első utam visszavezet átkozott hazámba.
-És mit kell ott csinálnom, mester- kérdeztem.
-Két virágot kell elhoznod nekem. Lehetséges, hogy hallottál már róluk: Eruru és Aruru.-.
-Háááát, nem, soha nem hallottam róluk. - biggyesztem le a fejem, kissé szégyenkezve.
-Nem baj az- folytatta a mester, majd felmutatott egy képet - így néznek ki. -
Meglehetősen érdekes növény volt, mivel egy növényről volt szó: egy szárból indultak, de kétfelé ágazott. Az mindkét száron ugyanolyan formájú virág volt: nap formájúnak is lehetett volna nevezi, de a szirmaik sokkal nagyobbak voltak, hogy napnak lehessen titulálni őket. Csak annyiban különbözött a két virág, hogy az egyik szirmai közepét piros szín, a másikét kék szín díszítette.
-Mivel nem te vagy az egyetlen, aki jelentkezni akar, és a helyzet ideális, veled tart eme kedves hölgy is- erre odalépett a zöld hajú valaki, akivel előzőleg beszélt. Azonnal felcsillant a szemem. Sportos, karcsú alakja volt, kedvesen néző szemei, mosolygós szája. Meg mertem volna rá esküdni, hogy csupasz volt a hasa, de most egy barna pólóval le volt fedve.
-Shizuko Ayumi vagyok, örülök a találkozásnak. - hajolt meg illedelmesen a lány. Nekem kellett pár másodperc mire magamhoz tértem, majd és is felálltam és némileg túlhajolva a kelleténél, bemutattam magam. A mester, társamnak is bemutatta virágot, majd egy utolsó információval útnak eresztett minket: -Három napotok van megcsinálni a feladatot. Vegyetek ebből egy napot az oda- és visszaútnak. Akkor, sok sikert kívánok. -
Hallottam, hogy az ajtó becsapódik mögöttem, éreztem a meleg szellőt az arcomon, és éreztem a sáskák raját, amint marcangolták a gyomromat. Semmi ebéd, semmi pihenő, semmi tisztálkodás, de még csak mellék helységre sem volt időm elmenni.
-Rhelm-san- hallottam valahol messziről - ha a sült galamb bele is repül a szádba, a vonatot le fogjuk kééésni. - Felnézetem, nagy nehezen mozgásra bírtam a lábaimat, és beértem a partneremet.
-Nem ... állhatnánk meg ... némi ... pihenésre?- kérdeztem kissé lihegve. Émelyegtem már az éhségtől.
-Nem, nem- mosolyogta Ayumi - majd Magnoliában teletömheted magad, de ha lekéssük a vonatot, akkor nem garantált, hogy felvesznek tég... mármint minket a céhbe. - Magamban elkívántam a vonatot valamely melegebb éghajlatra, majd végül morcosan is, de követtem őt a vonat fele.
Amúgy szeretem a szép hölgyek társaságát, de most nem igen tudtam csinos társnőm bájaira koncentrálni, meg sem próbáltam szociális lenni. Csak bámultam ki az ablakon és egy nagy gőzölgő bélszínt láttam magam előtt, angolosan rózsaszínre sütve a belseje, burgonyapürével körítve, pecsenyelével meglocsolva, ahhhhhhhh.
-Öhm kedves Rhelm-san, ehhh folyik a nyálad- jegyezte meg Ayumi, mire gyorsan visszarepültem a valóságba, és visszaszívtam szökni próbáló nyálamat. Erre Ayumi elnevette magát: -Nagyon furcsa vagy Rhelm-san. Csak nem tudom megérteni miért nem akarsz kommunikációt folytatni velem. Csináltam valamit, amit nem szabadott volna? - Nem lehet ennek a mosolynak ellenállni. Sóhajtottam egy nagyot.
-Nem veled van a baj, Shizuko-san, szimplán úgy viselkedem, mint egy átlagos hímnemű egyed: ha üres a gyomrom hisztizek. -
-Áááá tényleg hát ezért indultak be emésztési folyamataid, nem csoda, hogy a céh előtt el akartál halálozni, tessék. - azzal átnyújtott egy szendvicset, amit a táskájából húzott elő. Mint egy sáska vetettem rá magam. Nem igen törtem magam, hogy úgy egyek, mint egy előkelő. Mindössze 2 és fél perc leforgása alatt kivégeztem a szerencsétlen kenyérházat, aminek már alapjáraton sem volt esélye a túlélésre. Miután végeztem a kicsit sem szemet gyönyörködtető akciómmal, felnéztem és valami furcsát pillantottam meg. Az előbb meg nem volt ott, de most ott volt: egy madár Ayumi karján. Egy kimúlt rágcsálót tartott csőrében és éppen gazdája dicséretében fürdött. Visszatértem megfontolt állapotomhoz.
-Nem fogok hülyeséget kérdezni, úgyhogy azonnal a tárgyra térek: honnan jött az az elbűvölő madár?- Társam erre felnevetett.
-Látom te sem hiszel az ölyvök nagy eszében- mosolyogta -, azért van itt, mert én is itt vagyok. Miközben étkeztél érkezett meg az ablakon keresztül. Ő Ölyvecske. -
Miközben étkeztem? Te ezt étkezésnek nevezted? És Ölyvecske? Milyen találó név. Még a végén valaki azt hiszi, hogy egy szerencsétlen rétisast neveztek el így. Utunk lassan a végéhez ért, de mielőtt vége lett volna, Ayumi tartott egy nagyon "érdekes" előadást az ölyvek mindennapi életéről. Ezt az unalmas eseményt úgy próbáltam meg átvészelni, hogy partnerem bájaira koncentráltam. De ennek ellenére…
Nagyon nehezemre esett nem örülni, mikor befutott a vonat Magnolia peronjára. Levetettem magam a megálló vonatról, és azonnal letámadtam valakit, hogy legyen olyan kedves, irányítson el a legközelebbi étkezde felé, majd miután kielégítő válaszba részesültem, bottal lehetett ütni a nyomomat. Legalább is egy rövid időre. Bevetődtem az "étterembe", ahová el lettem kalauzolva, a hangzatos ételekből rendeltem jó párat és elkezdtem "lakomázni". Félúton Ayumi is rám talált. Nem volt nehéz kiszúrnia; mindenki engem nézett és volt legalább egy 3 méretes rádiusz köztem és a többi vendég között. Falatozgattam. Ő leült velem szembe és besegített az ételhegy eltüntetésében, de ő inkább csak "csipegetett". Miután nagy nehezen legyűrtük jól megérdemelt ebédünket, belenyúltam a zsebembe, hogy fizessek és akkor megállt az ütő bennem: egy fillérem sem maradt. Segélykérően néztem társamra, aki megint csak nevetett, de legalább nem alaptalanul, és elvégezte helyettem a nem-ingyen- étkezés eme fájdalmas utó-tranzakcióját, majd felajánlotta, hogy lássunk munkához. Nem igen ellenkeztem.
Olyan egy-másfélórányi séta után értük el az erdő széléhez, mikor Ayumi minden átmenet nélkül levetette magát a fűre, mélyen beszívta az erdő illatát, és hemperegni kezdett a talajon. Miután ezzel végzett, szétvetett végtagokkal feküdt a füvön, mintha éppen elaludni készülne. Aztán hirtelen magához tért, felugrott:
-Bocsi, elfelejtettem magamat egy pillanatra - bocsánatkérőn kidugta a nyelvét, füttyentett a madarának és elindult befelé az erdőbe. Nekem kellett néhány másodperc, hogy magamhoz térjek. Leküzdöttem a kényszert, hogy elkezdjem ölelgetni, mivel túlságosan is édes volt az ártatlan kislány című előadása.
Ezennel megkezdődött az Eruru és az Aruru után történő vadászatunk. Nagyon mulatságos volt, mivel mindent találtunk csak ezt a növénypárost nem. Estefelé kénytelenek voltunk tábort verni, és némi gyümölccsel, hallal csillapítani étvágyunkat. Még vacsora után is folytattuk keresgélésünket, és én biztos voltam benne, hogy több elveszett növény- és állatfajt fedeztem fel, de a szükséges növényt nem sikerült megtalálni. Így telt el az első nap.

Másnap Ayumi ijesztően korán rángatott ki szép álmaimból, számba gyömöszölt néhány ehetőnek számító anyagot, majd egy erélyes valagon billentéssel visszatessékelt az erdőbe. Egyre mélyebbre jutottunk, nem igen örültem neki, ugyanis nem érzem magam biztonságban egy sötét, ismeretlen helyen.
Úgy dél tájban lehetett, amikor kikeveredtünk egy gyönyörűen megvilágított tisztásra, ami a nap által volt ily díszfényben részesítve. Ayumit megint elragadta a természet iránti szeretete, én meg hagytam, legalább addig is tudok pihenni, így én is leheveredtem mellé és már készültem volna, hogy szunyókáljak egyet, amikor meghallottam partnerem izgatott sikkantását. Felkecmeregtem egy ülő pozícióba és odanéztem, ahova a lány remegő ujja mutatott. Mit látnak füleim: egy tőből indul, két szárra bomlik, piros mintás virág, kék mintás virág. Minden kétséget kizárva: ez a mi keresett növényünk. Képen nem volt valami meggyőző, de így valóságban, egyszerűen magával ragadó volt a virág. Csak néztük és néztük, teljesen magába szippantott minket, amikor egy harsány hang visszarántott minket a valóságba:
-Hé skacok, igazatok volt; a két balfék tényleg megtalálta. -
Felnéztünk: barna arcmaszkok, fegyverek előhúzva, és legalább 7en 8an voltak. Banditák. -Hééé - kiáltottam - ez a mi virágunk. Találjatok magatoknak másikat. - Egy viccnek jó lett volna, de a haramiák nem voltak olyan hangulatban, hogy értékelni tudják az ilyen kirohanásokat. Ayumi kihúzott egy rövid tőrt a táskájából, de láttam, hogy nem igen lesz esélye a kétszer akkora szablyák ellen.
-A végtelen erő és fiatalság virága; túl sokat szarakodtunk vele, hogy most feladjuk!- üvöltötte az egyik, akinek piros arcvédője volt; ő volt feltehetőleg a vezér. Láttam, hogy társam kezében megremegett a tőr.
-Maradj közel hozzám - suttogtam neki -megvédelek. - és igyekeztem meggyőzően mosolyogni, de sajnos az én mosolyom se volt teljesen őszinte. Még sose harcoltam, életre-halálra meg végképp nem. Az én térdeim is remegtek. Próbáltam magam azzal a tudattal nyugtatni, hogy mágus vagyok; közülük biztos, hogy egy sem az. Ayumi visszamosolygott, de ő sem volt biztos benne, hogy tudom a szavamat tartani. Azért, hogy a látszat meglegyen elé álltam.
És megindult a támadás. Négy irányból indultak el heten, de a nyolcadik, a vezető nem mozdult. Ekkor egy suttogást hallottam a fülemhez közel:
-Védd a szemed - mondta társnőm, mire én éreztem, hogy valamilyen erő gyűlik mögöttem, inkább becsuktam a szemem, és még karommal is eltakartam.
-Blinding Flash! - hallottam magam mögött egy kiáltást, majd egy villanást éreztem. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogyan a banditák szemüket dörzsölgetve tántorognak: valószínűleg nem örültek a teli arcba kapott fénynek. Nem is húztam sokáig az időt; megforgattam kezeim a levegőben, és földet kreáltam velük.
-Stone Spike - mire a föld egy tüske alakját vette fel, elkaptam és nekihajítottam a legközelebbinek, akit mellen talált. Némi nyögéssorozat után elterült a földön, de ezzel még nem lett vége még a momentumnak: -Stone Fist - mondtam és egy öklöt sikerült formázni az újonnan előidézett földből, amit gyorsan az egyik ellenfélbe vágtam, aki repült egy jót, és úgy maradt. Még volt időm egy -Stone Gloves - előidézéséhez, amikor ellenfeleink magukhoz tértek és észrevették, hogy két társuk a "fűt eszi".
-Retkes mágusok, még egyszer nem lesz ekkora szerencsétek! - üvöltötte a főfejes, aki csatlakozott alattvalóihoz és rám rontottak (mivel én voltam a legközelebb). Mindenhonnan érkeztek a támadások, csak védeni volt időm, visszatámadni már nem, a sok egyszerre történő varázslás kimerített némileg, így kezdtem a szapora támadások alatt összeroskadni. Sikerült párszor találatot bevinniük, kisebb-nagyobb karcolásokat. Pont, amikor az összeesés szélén álltam, felkiáltott ez egyikük, aki látszólag hátra maradt.
-Eltűnt a növény főnök, valaki ellopta! -
-MICSODA?!- dörrent rá a piros maszkos, aztán lassan, a dühtől remegve felém fordult - szóval az a szajha vitte el; francba, tudtam, hogy nem kellett volna elfutni hagyni. Mindegy, megtaláljuk, és kivéreztetjük, csak úgy, mint most téged fogunk, kedves barátom. – azzal egy iszonyatosat vágott a kezeimre, amit ugyan nem éreztem meg, de az erő a földre vitt. Ha ilyen kilátásokat kecsegtet a barátainak, nem akarom tudni miket szokott ellenségeinek. Szerencsére nem kellett premierből megnézni a saját halálom, egy fekete rongydarab ráhullott a szemeimre és egy villanást láttam megint. Valaki hátrarántott, és elkezdtem gurulni egy lejtőn lefelé. Hamar vége lett ennek a drasztikus hátmasszázsnak, de időm sem volt felocsúdni, amikor megint megrántott valaki, de ezúttal valami hűvös, sötét helyre lettem behúzva, amit sűrű liánok takartak el a szem elől. Mintha egy benőtt sziklafal lett volna. Próbáltam számon keresztül sűrű gyakorisággal venni a levegőt, bár ezt most nagyban akadályozta egy kéz, ami eme lukat eltakarta, így kénytelen voltam, a halkabb kiadású lihegést alkalmazni, ami orron keresztül működik.
-Sssss - hallottam magam mellett - halkan, vagy megtalálnak. - Igaza volt; a banditák lépteit, kiáltozásait még vagy fél óráig hallgattuk, de hála istennek nem találtak meg. Mikor elhaltak az általuk keltett zajok lenyugodtunk, én hátra dőltem fáradtan.
-Hehe...nálad a virág ugye? - vigyorogtam. Ayumi kivett egy kis bőrzsákot a zsebéből és sugárzó arccal megmutatta a növényt nekem - legalább te csináltál valami hasznosat. Esélyem sem volt ellenük. -
-Nem az a lényeg, hogy volt e esélyed vagy sem. - mondta partnerem - Le tudtad őket foglalni, amíg én biztonságba helyeztem a virágot és biztosítottam a menekülési útvonalat. A társaid élete mindig fontosabb, mint a küldetés, legalább is én így gondolom. - fejezte be és rám mosolygott.
-Hát, úgy tűnik, a nagy elmék ugyanúgy gondolkodnak. - nevettem.
-He? Itt most kire gondolsz? Ugye nem magadra? -
-Ááá, dehogy, a kis szobromra és a madaradra gondolok. Apropó madár, hol volt az ölyved, amikor velünk kellett volna lennie? - kérdeztem gyanakvón.
-Egerészik - jött a majdnem logikus válasz - nem véletlenül hívják egerészölyvnek. -
-Nem mondod. Van egyáltalán annak az állatnak akármilyen harci értéke? -
-Neked erre az információra semmi szükséged. - felelte Ayumi közömbösen.
-Már hogyne lenne - fortyantam fel - valamire rá kell majd fogni a kudarcot, ha elbukjuk a megbízást. -
-Neked túl sok energiád maradt még - állapította meg társam ügyesen kikerülve sületlen megjegyzésemet - ideje megtalálni a visszavezető utat. Felkelni, felkelni. - noszogatott.
Feltűnt, hogy partneremnek nagyon kellemes virágillata van. Vagy lehet, hogy túl sokat időztem már az erdőben? Itt már mindennek olyan illata van, amilyennek nem kéne lennie.
-Már megint elaludt - motyogta Ayumi, majd egy jól irányzott rúgással kipenderített a szabadba.
-Igen, szeretem a természetet - kiáltottam, majd elterültem a földön.
-Ez nagyon szép, és jó, de ha nem szeded össze magad, lejár a küldetés határideje. - figyelmeztetett zöld hajú "édesanyám".
-Igenis mami - mondtam gúnyosan, majd felpattantam és már indulni készültem, amikor kénytelen voltam hátrafordulni.
-És tulajdonképpen merre is kell menni? - kérdeztem bocsánatkérően vigyorogva. "Édesanya" megmerevedett, és uszkve egy percig nézett ki a fejéből. Mikor összeszedtem bátorságom, hogy meglengessem kezem az arca előtt, hirtelen felnézett és nyugodt hangon mondta, miközben majd hanyatt estem a meglepetéstől: -Ölyvecske mindjárt visszatér és meg tudja mondani merre kell mennünk. -
Az emlegetett szamár néhány perc múlva tényleg megjelent, valamilyen úton-módon tudatta gazdájával, hogy merre kell menni, Ayumi elmosolyodott és elindult........valamerre.
Én, mint egy kutya, engedelmesen követtem. Így telt el a második nap. Mivel nem volt túl sok pénz már társamnál, így az erdő szélén kellet éjszakáznunk.
-A természet lágy ölén lehet a legjobban pihenni. - tudatta velem Ayumi, amit én félreértelmeztem és majdnem belefeküdtem az ő ölébe, amit persze meglehetősen neheztelve fogadott. Miután helyreállítottam elmozdult állkapocscsontom, volt időm egy kicsit elmerengeni az idáig átélt dolgaimon. Elgondolkoztam, hogy milyen is lesz majd az élet a Titan Nose-ban (feltéve, ha felvesznek), mindenki ilyen rendes alak lesz-e, mint kedves útitársam, és a többi.

Harmadnap. Megvan a virág, megyünk vissza Shirotsume-be, egész jó a viszonyom Ayumival (még), de a reggeli most csak száraz hús és szikkadt gyümölcs. Ez kissé lehangoló. Mindegy.
Reméltem, hogy már több kalandban nem lesz részem, legalább is a küldetés erejéig nem, de sajnos csalódnom kellett.
Egy ismerős utcán vágtunk keresztül Ayumival, amikor valaki elém állt. Megfagyott bennem egy pillanatra a vér, amikor nagybátyámat ismertem fel. De sikerült hamar megnyugodnom; nem volt már mitől félnem, nem tekintettem őt már családtagnak. Ugyanolyan beképzelt, sznob alak volt, mint a szüleim.
-Strago - mondta mély hangon -remélem nem gondolod, hogy csak úgy ott hagyhatod anyádékat, és elrohanhatsz a nagyvilágba? - kezdte, -Látom a bérenceim nem tudtak elfogni téged. Ha valamit meg akarsz csinálni, csináld magad. - Egy érdekes pozíciót vett fel és kinyújtotta felém a kezét: -Plant make: Grappling Vine - mondta, és egy csomó mag kirepült a kezéből, mindegyik leesett körém, és az azonnal kiugró indák pont el tudták kapni a lábamat, mivel csak későn eszméltem rá, hogy el kéne ugrani. De ezzel még nem volt vége; -Plant Make: Knuckle Plant - kiáltotta és egy újabb csomó magot szórt felém, de már nem ért váratlanul a támadás, így megpróbáltam kontrázni: -Stone Fist - mondtam és az előre megidézett kődarabokból felálló öklöt, a kiugró növényi eredetű öklök felé lőttem, amik így összeütköztek, és semlegesültek.
-Mi ez? – nevetett - Mágusnak hiszed magad? Ezért hagytad ott az életet, amelyet mindenki csak irigyelni tudott? Olyen jól sosem fogsz élni. Pénzt, hírnevet, hatalmat kiszórsz, miért? A mágia miatt? Nincs neked arra szükséged, kölyök, mindened megvolt, és mindened meg is lesz, ha életed első ésszerű döntését meghoznád, és velem jönnél. -
-Pocskondiázod a mágiát mégis te is használod, akkor annyira nem lehet rossz! - kiáltottam rá. Erre ő megint csak nevetett.
-Mágiát csak az használja, akinek van hozzá tehetsége, pojácák nem kellenek ebbe a szakmába. - elindult felém, és megállt előttem. -Nagy hiba volt visszajönnöd. Amióta elszöktél kerestek, és már a vonatállomásnál kiszúrtak téged, hogy valami növényt keresel. Felbérelni egy csapat majmot kis pénzért, üres ígéretekkel nem nehéz. De nem egy életbiztosítás. És igazam volt. Nekem mindig igazam van. Most szépen visszajössz velem, és talán elnézzük neked ezt a kis félrelépésed. -
-Ok nélkül nem hagytam volna ott a házat - mondtam remegő hanggal -, de mit is tudnátok felőlem, kit érdekel, mit akarok, mik az álmaim, mit szeretnék csinálni. Minden csak rólatok szólt, mindent csak azért kellett csinálnom, hogy ti elégedettek lehessetek. - hangom egyre erősebb lett - Ezért hagytam hátra előző életem, hogy végre a sajátomat is tudjam élni, HOGY VÉGRE SZABAD LEGYEK. - üvöltöttem az arcába.
-Ez engem vajmi kevéssé érdekel - suttogta fenyegetően a nagybácsi - nem azért jöttem, hogy az időmet húzzam veled; ha nem jössz, akkor elviszlek, így is, úgy is tőled függ, milyen állapotban fogsz találkozni őseiddel. - és fenyegetően felemelte a kezét.
Ekkor becsúszott elém Ayumi és valami fénylett az ő kezénél: -Blinding Flash - mondta, és az ismerős villanás most telibe kapta az arcomat, és nem láttam. Csak annyit éreztem, hogy valaki felkap a hátára, és elkezdett gyorsan előrehaladó mozgást végezni. Néhány másodperc után kezdett tisztulni a látásom, de akkor már más utcában voltunk. Egy sötétebb sikátornál megmentőm megállt és én lekecmeregtem a hátáról.
-Köszönöm - motyogtam.
-Ááá igazán nincs mit - mondta Ayumi jókedvűen - társak vagyunk, az a minimum, hogy kiszabadítalak a családod karmai közül. Na de most siessünk, nehogy utolérjenek. - nógatott megint (belőle jó feleség, lesz; férjének sose fog egy nyugodt percet szerezni).
Kisiettünk a pályaudvarra, Ayumi beszerezte a jegyeket, de sajnos egy órát kellett még várni a vonatra. Egy egész órát. Nem volt valami megnyugtató, mivel még mindig kerestek engem. Résen kellett lennünk, nehogy kiszúrjanak. Beálltunk egy nagyobb tömegnek kinéző csoportosulásféleséghez. Úgy ahogy összejött a terv, csak sajnos az utolsó pillanatban a tömeg úgy gondolta, hogy odébbáll. Megjelent ugyan a vonat, de egy néhány rosszarcú ember is megjelent és megindult, mégpedig egyenest felénk. Az a néhány ember úgy körülbelül 20at jelenthetett. Néztem, mint bálám szamara, és már fontolgattam, hogy bedobom a törülköző, ennyi emberrel én soha az életben nem fogok tudni elbánni, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Odanéztem és egy ismerős arcot pillantottam meg: Ayumi volt az (mily meglepő). Mosolyogva kérdezte tőlem: -Fussunk? - Felsóhajtottam, majd elvigyorodtam: -Remélem nem leszünk ez lesz az örök sorsunk. - majd nekieredtünk. A vonat, pár percet időzik legfeljebb, addigra pont vissza kéne érnünk. Menni fog. Remélem.
Kirohantunk az állomásról, leírtunk egy kört az az előtt lévő piac körül, majd visszafordultunk az épület felé. Mindeközben a nyakunkba lihegtek a rosszarcú fickók, és már azt hittük sikerül előbb odaérni, mint nekik, amikor rájöttünk, hogy tévedtünk. Néhány muksó ott maradt az állomás bejárata előtt. Megtorpantam, de Ayumi nem állt meg, hanem egy nagyon déja vu-s mozdulattal kinyújtotta a kezét, amiből magok repültek az ajtónállók felé: -Plant Make: Grappling Vines- majd egy pillanatra ő is megtorpant, és hátrakiáltott. -Gyere már! - és továbbfutott át az indákba belegabalyodott rossz fiúkon. Gyorsan magamhoz tértem és követtem társamat. Ayumi fáradhatatlanul futott a vonat felé, aminek a mozdonya már elkezdett füstölni, de én már nagyon kifáradtam, alig tudtam lépést tartani, végül egy alattomos ládában hasra estem és vagy 2 métert csúsztam előre. Gyengének, fáradtnak éreztem magam (mert az is voltam). Nem éreztem magamban annyi erőt sem, hogy fel tudjak állni. ~Hát, annyi volt, vége a nagy kalandomnak~ gondoltam, miközben zihálva vetten a levegőt. Éreztem, hogy a behemót figura belenyomódik a mellkasomba. A szívemet szorító érzés így valósággá vált, éreztem, hogy a csalódottság és a kudarc együtt mardossa a gyomromat, hogy sosem fogom megtalálni mesterem, hogy megint visszakényszerítenek a pokolba, ahonnan sok kín teljes év után sikerült elszabadulnom. Meg tudtam ízlelni a szabadság édes ízét, de hát minden szép álom is az ébredéssel ér véget: túl sokat szerettem volna egyszerre. Lehet, hogy mégsem vagyok jó mágusnak, lehet, hogy vissza kéne mennem, hiszen, ha nem is voltam nagyon boldog, mégiscsak megvolt mindenem. Mégiscsak megvolt mindenem, mégiscsak megvolt mindenem, mégiscsak megvolt.....mindenem.
A teljes megadás szélén álltam, amikor éreztem, hogy valaki felrántott, és arcon vágott: -FÖL NE MERD MOST ADNI, TE MAJOM. - ordította az arcomba Ayumi, és azzal a lendülettel el kezdett vonszolni a vonat felé, ami lassan elindult. Annyira megdöbbentem, hogy csak a reflexeim, ösztöneim tartottak állva, és vitték a lábaimat a vonat nyitott ajtaja felé, majd minden erőmet beleadva felugrottam a vonatra. Ayumi azonnal követett és bevágta az ajtót. A vonat már mozgásban volt. Én, mint egy asztmás, úgy kapkodtam levegő után és leroskadtam a földre. Valami rövid csíkban folyt le az arcomról: vér, minden bizonnyal az esés következtében szereztem. Felnéztem megmentőmre, akin mintha nem is látszott volna, hogy lefutott a kis maratont, szuszogva, de mosolyogva nézett vissza rám. Nagy nehezen felálltam, odatántorogtam hozzá, és minden kertelés nélkül átöleltem.
-Köszönöm - suttogtam a fülébe. Nem hallucináltam, tényleg nagyon kellemes virágillata volt a hajának, amelyet mélyen magamba szívtam. Ő megpaskolta a hátamat.
-Társak vagyunk, ez a minimum - mondta, majd egy kis szünet után hozzátette kissé feszélyezve: -Öhm.....most már elengedhetsz. -
-Oh, bocsánat - gyorsan elengedtem, de a lábaim nem bírták el a súlyomat és alattam összecsuklottak. Ayumi felnevetett, megfogta az egyik karomat, és felsegített, majd együtt elkecmeregtünk egy üres ülés felé.
Shirotsume-be a visszaút eseménytelenül telt. Társam ellátta sebem; én ezt kómásan tűrtem, mi mást tehettem; még jól is esett. Útközben el is aludtam, és csak Ayumi böködésére ébredtem fel. Valamennyire visszatért a lábamba az erő, lemásztunk a vonatról, és elindultunk a céh felé. Nem beszéltünk útközben, aminek hálás voltam, ugyanis még mindig hullafáradt voltam.
Benyitottunk a céhbe. Meg mertem volna rá esküdni, hogy semmi nem változott az óta, amióta elmentem. Ugyanazon emberek, ugyanazon sárga löttyöt itták, ugyanúgy nézett ki minden, a bárpultos kisasszony is ugyanolyan telt és csinos volt.
-Áh visszaértetek - üdvözölt minket ugyanazon kedves mosolyával. -A mester akármikor feltűnhet. - mintha ezt egyszer már hallottam volna - lám, itt is van. - mondta nagy rácsodálkozással Mei.
-Visszaértetek, remek - mondta Chronaios mester, és persze megint a semmiből tűnt fel -nos, ha itt vagytok, gondolom a feladatot el tudtátok sikeresen végezni. Meglepő, hogy sikerült kettő Erurut és Arurut ilyen rövid idő alatt találnotok. Nos, mutassátok, nagyon kíváncsi vagyok rájuk élőben is. -
Ott fagyott le a szervezetem teljesen: kettő? Hát erről nem volt szó. Ha ezt tudtam volna… de nem is volt erről szó… vagy csak burkoltan volt. Lehorgasztottam a fejem. Vettem egy mély lélegzetet. Megfordultam és kisétáltam a céhből. Nem érzékeltem semmit, csak a csapódó ajtó zaját, és a délutáni szellőt az arcomon. Hát ennyi volt, már megint. A mai napon másodszor hagyott el teljesen a remény. Felnéztem az égre, egy szomorú mosollyal az arcomon; legalább Ayumi bekerült, legalább volt egy fergeteges kalandom, legalább jól éreztem magam. Végre egyszer nagyon jól éreztem magam.
Hallottam magam mögött az ajtót kinyílni, lépések, megállnak. Megfordultam. -Önfeláldozás: megvan. Üdvözlünk a céhbe, Strago Rhelm. - mondta Chronaios. Az állam egeret megszégyenítő sebességgel ugrott le az arcomról és megérezve a szabadság illatát elrohant a messzeségbe. -Vigyázz, elrohant az állad - figyelmeztetett a mester mosolyogva - úgy látom, fel kell, hogy világosítsalak több dologról is, mielőtt minden tisztává válna szemeid előtt. - a nap felé fordult, ami éppen lemenőben volt már és belekezdett: - Megismertelek és eldöntöttem, hogy jó ember vagy lelkileg, de nem voltam biztos benne, hogy a beszéded mögött van-e ténylegesen is valami. Így elküldtelek egy szimpla kis küldetésre, egy céhtaggal. Igen, Ayumi egy nagy tapasztalattal rendelkező céhtag már - mondta, amint meglátta elkerekedett szemeimet -, őt választottam arra, hogy bizonyítékokkal lásson el engem téged illetően. Csapatmunkában valóban megálltad úgy-ahogy a helyed, de mivel olyan környezetben nőttél fel, ahol ezt nem igen tudtad megtapasztalni, ezért nem tettem magasra a mércét. Segítettél Ayuminak, habár arról neked fogalmad sem volt. Megbízhatónak megbízható vagy, hiszen időre sikerült a feladatot teljesítened. -
-De nem... - kezdtem bele, de a mester félbeszakított:
-Ha a 2 növényre akarsz hivatkozni, akkor megint csak egy magyarázattal tartozom: direkt nem mondtam tisztán, hogy mennyit kell hozni. Mert itt nem ez a lényeg, de majd mindjárt meglátod miért. Azért is választottam Ayumit melléd, mert ő egy potenciális figyelemelterelőnek is szolgált, hallottam, eme jó szokásod unalmas monológokra még kiválóan alkalmazható, de sikerült a veszélyhelyzetben nem ezen túltenned magad. Áldozatkészségedet néztem legutoljára. Mikor kivonultál az épületből, átadva társadnak a lehetőséget, nos, ennyi elég is volt nekem. -
Szünet következett, ami közben a mester kinyitotta a virágot tartalmazó batyut, kivette a természet eme szép művét, és a nap felé emeltem, így a napsugarak megcsillantak a szirmokon, amitől a virág még szebb lett, mint volt.
-Tudod e mit szimbolizál nekem ez a növény Strago? - kérdezte a mester. Én erre csak a fejemet ráztam, mert hát honnan tudjam, mit gondol a mester egy növényről, amiről én sem tudom, mit gondoljak. -Ez a növény, az én szememben, az összetartás jele. Az egyik nélkül nem létezhet a másik, együtt nőnek, együtt élnek, együtt halnak. Ez a filozófia, ami a céhekre igaznak kéne lennie, de sajnos nem mindig az. Én konstansan arra törekszem, hogy ez az aspektus fenn legyen tartva a mi kis gyülekezetünkben. Remélem, ezt soha nem fogod elfelejteni. - Leeresztette a kezét a mester, visszatette a virágot a zsákocskába, odanyújtotta Ayuminak, odalépett hozzám és kezet fogott velem: -Üdvözlünk a Titan Noseban. - azzal visszament a házba.
Én néhány pillanatig csak hápogni bírtam, térdre borultam és csak annyit tudtam kinyögni: -Nem bírom ezt a feszültséget. - Ayumi elnevette magát.

Isten Veletek Titánok

Benyitottam. A terem tele volt tagokkal, akik tulajdonképpen ugyanazt csinálták, mint eddig. A bohócok ökörködtek, a lányok rajtuk mulattak, az egyedülállók egyedül álltak, én meg kevert érzelmekkel néztem a társaságra. Nem ismertem őket. Akármennyire is furcsa volt, nem ismertem őket. Nem beszélgettem soha senkivel, nem tudtam a nevüket, azt sem tudtam, hogy egy céhbe tartozunk. Idegennek éreztem magam közöttük, és ez fájt, egy kicsit, de örültem is neki, hisz a búcsú nem lesz majd olyan nehéz, sőt. Valamiért sosem sikerült zöld ágra vergődnöm a társasággal. Lehet, hogy bennem volt a hiba, hogy nehezen voltam képes akárkivel is megismerkedni, de ez már egyéni szociális probléma. Mindezt leszámítva, mindegy volt, hogy mit gondolok a tagok iránt, hisz nekem mennem kellett, ha jó, ha nem. Nem bírtam ki, hogy ahhoz a céhhez tartozzak, ahová egykoron mesterem is. Túl gyakran kellene volna szívemnek a fájdalmat bírnia. Ayumi volt az egyetlen, akivel jobban összeismerkedtem, de megismerte sötét oldalam, és elhidegült tőlem. Nem örültem neki, de már nem érdekelt.
Odasétáltam az örökké vidám, és lenyűgözően csinos pultos kisasszonyhoz. Éppen három jómadár csapta neki a szelet, felváltva bizonygatták, hogy ki milyen jó dolgokkal halmozná el szerencsétlen lányt, aki csak mosolyogva hallgatta, és játékosan kínlódott, ezzel arra késztette a feleségkeresőket, hogy egyre nagyobb dolgokkal rukkoljanak elő. Türelmesen vártam a pultnak támaszkodva, de, amikor már az egész Mágustanácsot ígérgették elegem lett a felesleges sületlenségükből.
- Úgy is mindannyitokat ejteni fogja, csináljatok már valami hasznosat is életetekkel. - Teljes mértékben értelmetlen volt a kirohanás, ami csak arra volt jó, hogy feldühítse a három tagot. Legalább is egy normális emberi társalgánál ez lett volna a helyzet, de a Titan Nose híres volt arról, hogy az ilyesmit ne vegyék komolyan. A néhanapján kitörő verekedések sem voltak valósak, hanem az is inkább a szórakozás része. Gyermeteg dolognak volt szerintem, talán ezért is tartottam magam nagyrészt távol a céhháztól.
- Strago, hadd próbálkozzanak ők is. Nem sajátíthatsz ki magadnak örökké. - Mei sem vette komolyan a helyzetet, ami engem tovább hergelt.
- Aha, szóval vetélytárs? - rikkantotta az egyik marha - Nem hagyjuk, hogy egy újonctárs fölénk kerekedjen. - Újonctárs? Ez a sületlen még annyira sem ismer engem, mint azt illene.
- Sajnálom, de most nincs időm idétlen játékaitokra. Fontos dolog miatt vagyok itt, utána azt csináltok, amit akartok. - Hangomból kihallatszott az irritáció és a türelmetlenség. A trió keményebbnek kinéző tagja úgy gondolta, hogy megmutatja ki a legény a háznál, és galléron ragadt. Beszédéből tudtam, hogy agya világéletében nem volt túl sok.
- Ne pattogjál kicsi nyuszi, mert visszanyomlak a lyukadba. - Nem volt valami gyors a beszéde. Gondolom kellett neki az idő, hogy eszébe jussanak a szavak. Szerencsétlenségére betelt az a bizonyos pohár. Vastag sziklaréteg vette körül a jobb öklöm, melyet a nagyszájú gyomrába mártottam. A szájkaratés szeme egy pillanatra kifordult, hátratántorodott, és összerogyott. Két társa döbbenten és dühösen néztek rám. Mei még mindig játéknak vette a véresen komoly dolgot.
- Strago, tudod, hogy nem szabad mágiát használni a házban. - mondta tettetve a megrovó stílust. Leválasztottam a földet kezemről, és kinyújtottam elé, hogy láthassa a céhjelet.
- Ez engem már teljes mértékben hidegen hagy. Kilépek. - A lány még mindig nem hitte el az egészet.
- Ugyan már, egye fene, elmegyek veled randira, de csak egy napra, úgyhogy ne mondjál butaságot felindulásból. - Ó, ha mindent egy randival meg lehetne oldani.
- Nem felindulásból mondja, Mei, komolyan gondolja. - Chronaios mester pont a legjobb időben jelent meg. Végre valaki, akinek az arcán nem volt mosoly, sem jókedv. Komoran nézett rám. - Látszik az arcán, hogy olyasmit élt meg, melyet mi nem érthetünk meg. Ha itt akarod hagyni céhünk, minden jogod megvan rá. - Hangja kiolvashatatlan volt, arca érzelemmentes. Lehet, hogy utoljára látom ezt az embert, de nem tudtam nem tisztelni. Ő volt az ember, aki tudta, hogy mikor szabad mit csinálni. Ő átlátott akárkin, megértett bárkit, anélkül, hogy beszélnie kellett volna vele.
Intett kezével, és a jel felszívódott a kezemről.
- Most pedig menj, és éld életed úgy, ahogyan azt jónak látod. - Megfordult, és visszament az emeletre. Én is megfordultam, gondosan ügyelve, hogy ne nézzek senki arcába, és én az ajtó felé vettem az irányt.

A bérelt lakásomról lemondtam, összegyűjtöttem a semmivel megegyező ingóságaimat. Céh nélküli, és otthon nélkülivé váltam. Otthagytam Shirotsumét, és gyalog indultam útnak. Több célom is volt, de nem tudtam, hogy merre induljak, hogy akármelyiket elérjem. Legfőbb célom a Blue Pegasus nevű céh volt. Hogy hol volt, hol nem volt, fogalmam sem volt, de Natit ott találtam, és ez hajtott. Nem kérdeztem meg senkit, merre van, önmagam erejéből akartam megtalálni. Azóta is taposom a vidéki utat, szakadtan, örökké fáradtan, de célom mindvégig ott lebeg előttem, erőt adva, hogy bevégezzem utam és megérdemelt párnára lehajtsam majd fejem.

A Vihar után a Nap Kisüt

(Csatlakozás a Blue Pegasus-hoz)

Kemény ez az ágy. Uhm, kissé rossz is az illata. Phűű, az íze meg még annál is rosszabb. Mmmrrrr, miért nem tudom felemelni a kezem? Pedig tudom, hogy van benne egy üveg, amiben némi életet adó itóka, hajj, de kellene az most. Kicsit,urghh, kicsit kapar is a torkom, mintha csontszáraz lenne, nem tudom. Kinyissam szemeim? Mi értelme van? Most hagyjatok pihenni, nem akarom látni a szennyet, ami körülöttem van. Gyomrom is idétlenkedik már megint; nem lehet igaz, biztosan valamire ráfeküdtem, talán patkány, és éppen most próbálja magát a szabadság felé étkezni. Milyen… felemelő halál lenne, ha egy rágcsáló ölne meg. Szép, nagy pontot tenne „fényes” karrierem végére. Kedvem, és talán erőm sem volt odébb csúszni, de ekkor egy elviselhetetlen fájdalom hasított végig a hasamban, amitől önkéntelenül is összerándultam, majd elernyedtem. Most harapta át az izmaimat és mindjárt kiszakítja hasfalat; saját bélsavaim fognak elemészteni; lenyűgöző látvány lesz.
Mindezt leszámítva jól érzem magam. Talán a szédülés, talán a megmagyarázhatatlan jókedv, tulajdonképpen a semmi miatt, de elvoltam, mint a befőtt. Tudat alatt persze világos volt, hogy valami nem volt rendjén. Nem tudtam, hol vagyok, miért vagyok ott, hogyan kerültem oda; annyit tudtam, hogy vagyok.
Boldog szenvedésemet puha talpak zaja törte meg. Majd valaki, minden bizonnyal egy női lélek, kevésnyi pánikkal a hangjában megszólított. Azért tudtam, hogy hozzám beszélt, mert a nevemet is megemlítette.
- Te jó ég! Strago! Mi van veled?! Jól vagy? – Én? Kitűnően. Remélem, ez nem ütközik másoknak az elképzelésével, de ha igen, akkor jelentem, hogy meg lehet rohadni. Én nem kértem mások sajnálatát, és nem is fogom, hogyha a jó isten úgy akarja, mert miért is nem akarná ezt? Sajnos az a valaki, aki fentről irányítja a dolgokat, nem egészen úgy gondolta a helyzetet, mint, ahogyan azt én, mert ismeretlen segítőm elkezdett húzni, tudja a fene, merre. Biztos egy mérföldekkel kényelmesebb ágy felé, ahol aztán minden öltözék nélkül fog rám várni, vagy, ami még jobb, egy meleg fürdőbe hurcol, hogy csak azért is megmosson engem nem mással, mint a saját testével. Hajj hajj, de jó az életem, lépten-nyomon lányok rohamoznak meg, hogy…..
- Argghh, óvatosan, nem kell még jobban megnehezíteni a sorsomat. Inkább egy kis levet adjon, bár a kenyérnek is nagyon örülnék. – Fantáziavilágomból valami kemény hozott vissza, ami alaposan kupán vágott. A kép némelyest kitisztult, de valamiért még mindig jó volt a kedvem. Tudtam, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem kellene, vagy legalább is terveim nem erre vezettek volna. Aztán mégis valahogyan itt kötöttem ki, bár ez most jelenpillanatban másodrendű volt, hiszen, ami a figyelmemet a legjobban lekötötte, az egy farkas volt. Nehezemre esett eldönteni, hogy pánikba essek, vagy próbáljak meg eldiskurálni az állattal. Döntésemet a farkas maga könnyítette meg, ugyan is megszólalt.
- Jó, majd ha sikerül elrángatnom téged a városig, kapsz... - Kihasználva, hogy elengedett, gyorsan felkászálódtam, hogy egy fának támaszkodva egyensúlyt nyerjek. A farkas ismerős volt valahonnan. Szeretkeztem én már farkassal? Voltam én olyan állapotban, hogy ne érdekeljem, mi, csak luk legyen rajta? Vagy fordítva volt a felállás? De neeem, én csak a sima, selymes bőrnek és a jókora kebleknek vagyok hajlandó engedni. Tyű, a legutóbbi menyecske, de mámorító volt…. illata, kanyarulatai, szemei, arca, színe… egyetlen szépséghibája az volt, hogy alábecsültem a vékony karjaiban az erőt, amik segítségével igen hamar távozásra kényszerített egy ablakon keresztül. Utána mi is történt? Elindultam, tán? De merre? Amerre láttam, biztos volt valami hely a térképen, ami megtetszett és a tettek mezejére léptem. Talán ez az erdő állt köztem és célom között, és most itt vagyok, egy farkas társaságában, vidáman, éhesen, szomjasan, kellemes társaságra, de legrosszabb esetben is egy kis likőrre vágyva. Biztos, ami biztos, kérdőre voltam az állatot, hátha fel tud világosítani saját maga kilétéről.
- Ismerős vagy nekem, szőrős szívű, bolhakupac. Honnan ismerlek? He? – Remélem nem fogalmaztam túl bonyolultan, tudom, ha részeg vagyok, akkor sokan nem értenek meg. Mikor kislányok domborulatait akarom simogatni, mindig azt hiszik, hogy valami rosszat akarok csinálni, de a szándékom nekik is annyira szórakoztató lenne, mint nekem, ha hagynák, tehát: nem értenek meg.
A farkas, úgy tűnik, értette, hogy mit mondtam, vagy nem értette és szerette volna megérteni, így átváltozott, egy nővé, és nem is akármilyen nővé. A világ forgott velem, és nem igazán volt esélyem kibetűzni a nő nevét, így arca helyett a nyaktól lefelé lévő részeket nézegettem.
- Szerencséd, hogy nem vagy túl ép állapotban, mert agyonütnélek! – A lány valaminek nagyon nem örült. Honnan ütne? Hisz nekem olyanom nincsen, nem is volt, nem is lesz. Inkább igyekeztem a lényegre rátapintani, ha már a testrészeire nem volt elég koordinációs képességem.
- Kisasszony, nem tudná megmondani hol, találok némi....... folyadékot? Valami ilyesmire gondoltam. – És mutattam is a trükköt, amit nem rég fedeztem fel: ha intenzíven koncentráltam az energiát a kezembe, akkor szökőkutat tudtam gerjeszteni, ami szép is és jó is volt, mert, ha ezt ügyesen csinálom, akkor mindennapi folyékony kenyeremet meg tudom keresni. Sajnos a szökőkút sok belső folyadékot is fogyasztott, amit én nem bántam, hisz mindenkinek megvan a joga az iváshoz. Ha viszont ennyire szomjas a belső energia, akkor segíteni óhajtottam neki: az improvizált kútból fröcsögő vizet igyekeztem nyelvemmel felfogni. A mutatvány eléggé hatásos volt, a nem létező közönség hatalmas tapssal fogadta és ráadást követelt. Én szívesen teljesítettem volna kérésüket, de egy galád fa elém ugrott, amit nem tudtam kikerülni. Ő volt a keményebb, a fizika törvényei megint csak érvényesülni látszottak, vagyis hátratántorodtam. A folytatási kísérletemet egy pofon szakította meg; az egyik női tag a közönségből megelégelte a pojáca előadást, és a földre kényszerített. Mintha valamit a fejemhez is vágott volna, sajnos nem értettem, a föld íze sokkalta illuminálóbb volt.
- Ne tessenek ütögetni, nem tehetek róla. Természetemből fakadó, ez az érdekes vonzalom. – Talán egy nap ő is rá fog jönni, hogy cselekedeteimet a jóindulat és a társadalmi közjó inspirálja. Vagy nem, magam sem voltam már semmiben sem biztos, de ez egy elfogadható indoknak tűnt.
Sajnos a kisasszony nem követte agytekervényeim furcsa járását. Megragadt és elkezdett újfent húzni; fantáziám megint beindult, és idétlen nevetgélés közepette elképzeltem megint a fürdős jelenetet, ahogyan egymást mossuk, egyedi megoldással, fürdőszivacsot nem használva. Nem kellett sok idő hozzá, valóban vizet érzett a testem, de nem azt a mámorító, forró sugarat, hanem a jeges valóságot.

Prüszkölve, krahácsolva tértem magamhoz. Csatakos voltam a hideg víztől, amit egy galád versenyző juttatott a fejemre, ahonnan végigterjedt a testem többi részére is. Meglepődve tapasztaltam, hogy az előbbi álomnak titulált valóságérzés nagyon is beleillett, mint előzmény, abba a helyzetbe, amelyben, jelenpillanat voltam. Egy csermely előtt feküdtem, és volt valaki mellettem. Felnéztem és az iszonyat azonnal átjárta a testem. A legutolsó személy volt, akivel manapság találkozni akartam, és az egyetlen személy, akit látni akartam: Nati. Eléggé paprikás hangulatban volt, és nem is tudtam hibáztatni. Mindazt, amit azért csináltam, mert azt hittem, hogy álmodom, tényleg megcsináltam, és talán nem is ennek a tudata zavart a legjobban, hanem az, hogy olyasvalaki előtt, aki értékelt, aki szeretett. Sikerült alaposan lejáratnom magam.
- Majd szólj, ha rájöttél ki is vagyok. – Jött a durcás megjegyzés. Ideje volt valami frappáns, és hihető kifogással előállni, mert a helyzetem nem igazán lehetett nehezebb. Időnyerés végett a folyam felé fordítottam fejem, hogy az alkohol káros hatását enyhítsem. Miután teleszívtam magam az élet nedvével, szembekényszerítettem magam a probléma tárgyával, de egyszerűen képtelen voltam a szemeibe nézni, annyira szégyelltem magam. Térdre borultam előtte, úgy mondtam.
- Igen, tudom. Bocsáss meg. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lássál, de a sors kegyetlen volt velem az utóbbi időben, amióta otthagytam a céhemet. – Mondtam keserűen. Nem volt értelme torzítani a valóságot, Nati lehet, hogy kicsit lüke, de nem bolond; látja, hogy valami nagyon nincsen rendben velem.
- Miii? Otthagytad? Mi történt veled? – Támadt rám, miközben elkapta a vállaimat, hogy lehetőleg ránézzek, de nem voltam hajlandó még erre. És hogy mi történt velem? Nem lenne jobb azt kérdezni, hogy mi nem történt velem?
- Sok minden. Küldetésem nem úgy sikerült, ahogyan én azt elképzeltem. Egy merő csalódás volt, és nem akartam, hogy az emlék fájdalma, ami Shirotsuméhoz köt, mindvégig a lelkemet mardossa. Elindultam hát, hogy megkeresselek, de, amit látod, ez a terv is sok akadályba ütközött. – Talán egy kicsit túlságosan is őszinte voltam, de nem akartam már semmit sem eltitkolni előle. Ez a minimum, amit megtehettem.
- A lényeg az, hogy most jól vagy... de várj, te engem kerestél? – Meglepődést hallottam hangjában. Gondolom mindenre számított csak erre nem. Ha a sors úgy hozza, akkor még több meglepetéssel fogok szolgálni. Remélhetőleg.
- Igen, és megtaláltalak. Uff... – A gyomrom megelégelte, hogy lyukat beszéltem bele, és szólt, hogy ideje eltömíteni azt. Nati aggodalmasan szólt hozzám.
- Szerintem siessünk be a városba, és menjünk valamit enni, mert nem lesz jó vége, ha tovább koplalsz. – Látta, hogy nem tudtam hatásosan a saját lábaimon megállni, így kezemet átvetette a vállára, belém karolva felsegített, és támogatott. Jó érzéssel töltött el közelsége; éreztem, hogy a viharos időjárás kezd elállni, és a nap kikukucskált a sötét felhők közül.
Az út némaságban telt. Éppen elég kínos volt a saját hasamat hallgatni, nem akartam még feleslegesen sajnáltatni magam, mert úgy éreztem, csak bocsánatért tudnék esedezni. Az út, mindezek ellenére, váratlanul véget ért, ugyan is elérkeztünk a városba, vagy nagyra nőtt faluba? Lényeg, hogy a civilizációt elértük, már csak egy étkezdét kellett találni, ahol meg tudom tölteni a bennem tátongó űrt. Tervnek nem volt rossz, csak a kivitelezésnél történtek bökkenők, mint például az, hogy nem igen örülne a vezetőség, ha hajléktalannak tűnő egyéneket beengednének vendéglátóhelyükre. Ez a legelső és egyben legutolsó próbálkozásnál világossá vált: egy pincér azonnal odajött hozzánk, és válogatott szavakkal próbált minket távozásra bírni.
- "Uram", meg kell kérnem, hogy távozzon. Nem tudom, feltűnt e, de ez egy civilizált hely. – Éreztem a megnevezésemre tett hangsúly iróniáját. Szó nélkül megfordultam és kiléptem az étteremből. Akármennyire is találtam igazságtalannak, hisz volt pénzem, akármennyire is morgolódtam, igaza volt. Olyasvalaki, mint én, rossz benyomást keltene egy kevésbé előkelőbb helyen is, és megcsappanna a vendégek és a törzsvendégek száma, akár, így jobb volt nem szítani a bajt. Nati követett engem és valami, úgy tűnik, megint felhergelte. A fájdalom megint belém nyílalt, és összegörnyedtem.
- Argh, lehet, hogy nekem ez a sorsom. – Megérdemeltem, evvel tisztában voltam, és nem értettem, hogy Nati miért segít egy átkozott, elkerülendő egyénen.
- Dehogy is! Megoldjuk... de mivel valószínűleg mindenhonnan elküldenének így kénytelenek leszünk hozzám elmenni, vagy a céhbe. – Rettentően hálás voltam neki, hogy idáig képes elmenni, hogy segítsen nekem.
- Akármit, csak.... segíts rajtam. – Megalázkodásom lassan a szánalmasig fajult, amit soha nem hittem volna, hogy fogok csinálni, de itt nem volt mit tenni. Nagy nehezen felálltam, hogy minimalizáljam a terhet, amelyet jelentettem számára.
- Akkor, vezess, és én, követlek. – Ez a jól bevált, neutrális kifejezés arra, hogy menj előre, én majd jövök utánad. Eddig bevált.
- Rendben. – Egyszerű mégis minden benne van, amire kíváncsi voltam.
Nem tellett sok időbe, a sors hamar elvezetett minket egy felettébb csinosnak kinéző ház elé, ami, igen nagy eséllyel Nati lakhelye volt. Belülről sem nézett ki rosszul, csak jelenpillanatban nem volt energiám, hogy ezzel foglalkozzak.
- Itt is volnánk. Kérek húsz percet és csinálok valamit enni. – A készséges háziasszony előbukkant kedves barátomból, ami ezzel még vonzóbbá tette szemeimben. Hátamat a legközelebbi falnak vetettem, és a földig csúsztam.
- Rád..... bízom..... magam. – Próbáltam minél kevesebb energiával tudatni vele, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok, és, hogy mennyire bízom most a sikerében. Lehet, hogy némi ételt megcsinálni nem egy ördöngösség, de nekem elég sokat jelentett.
- Akkor először is, ott a kanapé. – Kényelem volt most a legutolsó dolog, ami a fejemben forgott, főleg azért nem mert…
- Nem akarom összekoszolni mocskommal lakhelyed. - Toltam el szelíden, amint megpróbált feltuszkolni az ülő-, avagy fekvőalkalmatosságra. Nem érdemeltem meg.
- Nem érdekes, majd kitakarítom... nem hagyhatom, hogy a földön ülj. – Elindultam, hát, a kanapé felé, de, amikor láttam, hogy vendéglátóm eltűnik a konyhában, gyorsan visszaheveredtem a földre. Nem akartam, akaratlan kellemetlenségeket okozni.
Gondolataim elkalandoztak távoli tengerek vizeire, és én sem tudom, hogy miken törtem a fejem, de felocsúdtam, amikor a sült hús kellemes illata megcsapta igencsak érzékeny orromat.
- Stragooo! Készen van a rántott hús! Amúgy nem esett volna rosszul, hogyha hallgatsz rám, és befoglalod a kanapét... – Befoglalom? Mi vagyok én, hadvezér? Ezt mellékesen, nem tudom, hogy a férfiak ezt nevezték e tökéletes képnek, de feltételeztem, hogy, amit most láttam, az közel állt az igazsághoz: Nati, lenyűgöző formáival belibbent, derekán kötény, kezében egy tál telerakva mindenféle finomsággal, arcán mosollyal, lelkében a megszokott jókedvvel. Villámgyorsan felállítja az asztalt, ahogyan azt étkezésekre fel szokták díszíteni: kés, villa, szalvéta, pohár, ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉTEEEEEEEEEEL. Alig tudtam megakadályozni a nyálamat, hogy ki ne fusson a számból, hát még szemeimet, hogy ki ne ugorjanak a helyükről. A „tökéletes” lány felsegített, majd asztalhoz ültetett, mint feleség a férjét… vagy az fordítva van? Vagy másképp van az egész, és nem arról beszélek, amire gondolok? Nem érdekes.
- Uff, örök hála. – Tudtam magamból kipréselni, amikor lezöttyentem a székre.
Ami érdekelt, az ott figyelt a tányéromon, majd nem sokkal az immáron töltött hasamban. Valamily rejtélyes oknál a fogva, királyi ebédem alatt felszívódott a kés. Volt egy alapos gyanúm, hogy ki lehetett a tettes, de nem akartam belátni. Csuklottam egyet, és ártatlanul néztem a még mindig vidám Natira.
- Ööööhhh... éhes lehettél... - nevetett csilingelő hangján. - Valamit kérsz inni? Az alkoholos ki van zárva két okból. Az első, hogy nincs itthon a második, hogy én nem bírom. – Örültem, hogy így gondolja ő is; egy életre megutáltam a kocsmai italokat.
- Öhm, ha nem nagy gond. Természetesen, nekem is elegem van a tudatmódosító italból. – Itt nem volt nehéz őszintének lenni. Az a baj, hogy azt mondják, a részeg ember általában nem emlékszik arra, amiket csinált, de ez nem mindig van így. Rengeteg dolgot csináltam, amit legszívesebben elfelejtenék, de nem tudom. Csak idővel.
- Tessék. Szólj, ha még kérsz valamit. – Repült a nehéz kancsó, ki tudja, hol áll meg… én tudom: a kezemben állt meg, hogy aztán tartalma hozzákeveredjen a gyomrom tartalmához. Sóhajtottam egy mélyet, miután kiürült a kicsi víztározó.
- Ilyen apró dolgok, és mégis, milyen nagy problémákat tudnak okozni. -
Egész jól éreztem már magam, nem szédültem, nem fájt a fejem, csak a közérzetem volt rossz. Gyorsan rábukkantam a probléma forrására: az öltözékem. Rongyos, koszos, szakadt volt, és az egész megjelenésem még mindig nem volt megnyugtató, mint, ahogyan azt az étteremben szolgáló pincér oly udvariasan kimutatta. De mindezek előtt volt még egy kötelességem, amit teljesítenem kellett. Felálltam, odaléptem megváltóm elé, letérdeltem, és meghajoltam.
- Az életemet mentetted meg, amiért örökké hálás leszek neked, kedves Nati. – Tulajdonképpen örökké az adósa vagyok neki, ami egy felsőréteg világában történő hatalmi harcnál nem igazán volt előnyös, de én már nem ilyen világban éltem. Rég óta magam mögött hagytam azt a múltat. Nehéz volt teljesen elszakadni, ugyan, vissza-visszaköszöntek a régi szokások, de már egyre jobban a társadalom részének éreztem magam; egyre jobban sikerült asszimilálódnom a rétegben.
- Ez csak természetes! És kérlek, ha akármiben tudok segíteni, csak szólj. - mosolygott kedvesen. Hát lehet ezt a lányt nem imádni? De… valamiért fájdalmat éreztem, mélyen belül, hogy kihasználom szerencsétlen teremtést, csak azért, mert saját hibámból utcára kerültem, és nem tudtam gondoskodni magamról.
- Akkor nem is leszek többet a terhedre. – Rövid életű volt a találka, de nekem kellett felállnom a saját lábaimra. Meg kellett mutatnom a világnak, hogy képes vagyok erre önmagam is.
- És most hova mégy ugyan? – Vont kérdőre Nati. Valóban, hova tudnék menni?
- Nem tudom. Valamerre. Valamiért nem érzem azt, hogy megérdemelném, hogy figyelmeddel kitüntess. Ugyan megtaláltam a célom, de valamiért még sincsen meg bennem az érzés, amit vártam. – Helyette lelkifurdalás volt, és önutálat.
- Most ezt nem értem pontosan, de ha nincs hova menned, akkor itt maradhatsz még egy darabig... legalábbis, amíg a lányok nem érnek haza, utána meg kitalálunk valamit. – Tehát nem csak ő lakik itt, ez megmagyarázza az indokolatlanul sok berendezési tárgyat, ami egy embernek túlzás lett volna. Gyanú ütötte fel a fejét szívemben.
- Miért? Nézz rám, mivé lettem? Szégyent hozok akárkire, aki szóba áll velem, mindenki kikerül, rám se hederítenek, belém rúgnak, a semmibe vesznek, emberi értékem egyenlő a nullával. Miért segítesz, miért védesz olyasvalakit, aki tönkretette saját életét? Nem úgy ildomos, hogy magam hozzam rendbe? Mi előny származik neked ebből? – Keményebben szóltam, mint szerettem volna. A semmiből feltörő indulat beszélt belőlem, az értetlenség, a kétségbeesés és az irritáció együttese trónolt az arcomon. Nem igazán tudtam, hogy mit érezzek.
- Semmi előnyöm az égvilágon! De én segíteni akarok neked, és segíteni is fogok, akármi legyen! – Nati hangja is megerősödött, látván, hogy megint olyasmit mondok, ami neki nem tetszik, és értelmetlenség.
- Akkor sem értem. Ez megvetés, szánalom, megalománia kicsiny dózisban, avagy szadizmus? Nem értem, minek segítene akárki is egy hajléktalannak, mint nekem? Egyszerűen nem tudom felfogni. - Frusztrációmban a fejemet fogtam, és értetlenségem kezdett hevesebb kétségbeeséssé fajulni. Jobb, mintha idegbajt kaptam volna, és elkezdtem volna szétverni mindent. Talán a gyanú miatt akadtam ki ennyire váratlanul, vagy egyszerűen kezdtem hozzászokni, hogy a földönfutó világban sem lehetett senkiben sem bízni, csak önmagaban.
- Ebben semmi megvetés vagy szánalom... – Nati hangja halkabb volt most. Ezt sem értettem, hogy miért nem támad rám, miért nem mondja meg, hogy nincs igazam, vagy miért nem mondja meg, hogy miért segít.
- Akkor mi? A-a-a-akkor mi? – Utolsó szavaimat elnyomta a torkomból előtörő, keserűségemből fakadó sírógörcs. Hátam újfent a fajnak vetve, lelki összeroppanásomat kitűnően szimbolizálva lecsúsztam a földre. Érzelmeim paprikaparádét jártak, értetlenségem és a belső küzdelmem odáig fajult, hogy hatalmas viharként eltakart mindent, amit eddig biztosnak hittem. Ismerem én az embert? Nem ismerem. Ismerem én a nőt? Nem ismerem. Ismerem én magamat? Nem ismerem. Tudom, hogyan működik az emberi lélek? Nem tudom. Mit akar ez a démonikus nőszemély tőlem, hogy nem engedi, hogy saját sorsom én kovácsoljam?
- A szeretet te lökött. – Odajött hozzám, és a szintemre ereszkedett - Összekoszolod a falat. – Nyújtotta rám a nyelvét játékosan…. Hát persze. Forrófejűségemben az egyetlen dolgot nem láttam, ami egy értelmes válasz a kérdésemre. A szeretet. A szemeibe néztem, azokba a szép, csillogó szemekbe. Magamat láttam bennük; magamat, amint nagy szemekkel nézem azt az embert, aki engem emberré tud kovácsolni. Rádöbbentem, hogy visszatértem oda, ahol jól éreztem magam, hol nem kellett a biztonságomért, a létemért nap, mint nap aggódnom. Hazaértem.
Megtöröltem okuláris orgánumaimat a kabátom ujjába, hogy aztán jól elkezdjenek csípni a sok kosztól, ami benne volt. Mármint a ruhámban.
- Uff, szipp, öhm, lehet, ideje lenne egy új divatot létrehozni, mert a kosz a végén még elemészt. – Mondtam utalva arra, hogy kénytelen leszek megint kihasználni Nati kedvességét. Esküre kényszerítettem magam, hogy ezek után mindent meg fogok tenni, ami majd erőmből telik és még annál is többet, hogy ez a lányok gyöngye élete végéig mosolyogjon.
- Hát nem ártana... sajnos ruhával nem tudok szolgálni, egyedül a fürdőszobát tudom megmutatni. Vagy ha a szoknyám jó rád, akkor szívesen kölcsön adom. – Nevetett. Örültem, hogy legalább neki töretlen volt a jókedve, még úgy is, hogy elég sok negatív energiát sugároztam belé az utóbbi órákban.
- Talán jelenesetben elég lesz, ha kimoshatom a ruháimat, meg önmagamat. És a szoknya úgy is sokkal jobban állna rajtad, mint rajtam. – Remélem, nem fogja sértésnek venni. Semmi gond nincs a szoknyával egészen addig, ameddig fiúra kerül.
- Akkor gyere, megmutatom a fürdőszobát. – Kézen fogott és bevezetett a megszokotthoz képest kicsi, de az utóbbi szókásaimat nézve a tökéletesnél is jobb fürdőbe. Viszont a legkézenfekvőbb probléma azonnal fel is bukkant fejemben.
- Milyen.... öhm... megnyerő. Nem túl nagy, nem túl kicsi, de minden van benne, amire szüksége lehet az embernek. Hajjaj, még sosem mostam ruhát, kíváncsi vagyok hogyan fog ez most sikerülni. – Hátha egy lánynak több esélye van ezt a problémát megoldani, mint egy tudatlan valakinek, mint én.
- Kimosom én, ha gondolod. Úgyis van benne gyakorlatom. – Nem mondom, hogy nem reménykedtem ebben, de azért nem örültem neki, hogy megint kihasználom őt. Keményen oda fogok figyelni most, hogy legközelebb nekem is menjen.
- Hálás lennék, de nem tudom, mennyire lenne kellemetlen számodra, ha alsóneműben járkálnék előtted. Nem is beszélve, hogy említettél lányokat? Nos, igen... – Látszólag neki is leesett a gondolatmenetem. Ha a lakótársai csak kicsit is olyanok, mint Nati, akkor nem tudom, mit fogok kezdeni egy rakás nevetgélő, komolytalan lánnyal, főleg, hogyha nevetésük tárgya egy szál alsónadrágban ácsorogna előttük.
- Hát őőő... én talán túlélném, mivel volt egy bátyám, csak a lányok miatt aggódom, hogy mennyire lepődnének meg mikor beesnek az ajtón. Bár kíváncsi lennék Mona arckifejezésére... – Egy csíntalan mosolyra húzódott a szája, amiről nem tudtam eldönteni, hogy mit jelentsen: megvárja, míg ideérnek a lányok, vagy még jobb, meztelenül szórna ki eléjük. Lenne akkor nagy sikoltozás; azt hinnék, egy szatír támadta meg a ház lakóit, és ez sajnos félig igaz is lenne.
- Érdekes. Én is ismerek egy vadócot, akit Monának hívnak, bár annyira nem kedvelem, mert cserbenhagyott minket Omeronnal egy megbízatás során. De rég volt az már, biztos jó oka volt rá. – Elkezdtem levetni gönceimet. Így távolabbról nézve nem is voltak annyira megviseltek, bár szépnek sem lehetett őket nevezni. - Akkor hogyan legyen? Először önmagamat tisztítsam, vagy te kezded? – Nati olyan arcot vágott, mintha azt mondtam volna neki, hogy terhes vagyok, ami persze egy eléggé abszurd elképzelés.
- Mi? – Mi az, hogy mi? Egy kérdőszó tudom, de mi a probléma? Most vagy azon lepődött meg, hogy úgy nézek ki, ahogy, vagy azon, hogy végig kell néznie miközben, fürdök. Nem mondtam, hogy kötelező eme akciómat megszemlélni, ki is lehet menni, ha úgy tetszik, de azért elmondtam neki még egyszer, ha lehet, érthetőbben.
- Nem tudom, mit nem értesz. Kezdjem én a fürdést, vagy te a tisztítást? – Felcsillanó szemei azt tudatták velem, hogy sikerült felfognia a mondanivalómat.
- Jah, ööö... először kimosom, a ruháid minél kevesebbet kelljen a nélkül szaladgálnod. – Micsoda elmés ötlet. Valóban, ha előbb kezdenek el száradni, mint, hogy én fürdeni, akkor egyértelmű, hogy a ruha nélkül eltöltött idő is csökkenni fog.
- Értem. Ha nem probléma, meglesném ezt a procedúrát, hogy majd később én is hasznomra fordíthassam. Tudod, mindig mosodába jártam eddig. – Azt persze nem mondtam meg, hogy a szép kuncsaft és a még szép mosónők is erősen befolyásolták eme döntésemet.
- Valahogy nem csodálkozom, már bocsánat. – Jól hallom, hogy gúnyolódunk? Értem én, bocsánat, hogy nem vagyok tökéletes, de el kell, hogy fogadj olyannak, amilyen vagyok, ha jó, ha nem.
- Hehehe, hát igen, ilyen vagyok. Nem tehetek róla, nem voltam ehhez hozzászokva. – Nevetgéltem, bocsánatkérően, mert azért nem akartam feleslegesen kötekedni, hisz más házában vagyok, más lekötelezettje vagyok, ráadásul most, hogy a fagylalt visszanyalt, kezdem érezni, hogy milyen is Adelusnak velem társalogni.
A mosási procedúra elkezdődött, és én lenyűgözve néztem, hogyan tesz a háziasszony mosószert a textíliákra, hogyan dörzsöli őket, milyen egyenletes mozdulatokkal használja a mosódeszkát, és milyen gyorsan végez a munkával. Kivitte a ruháimat az ablak előtt lévő állványra, kiteregette, majd egy üzenetet röppentett a fürdő ajtajából kikandikáló fejem irányába.
- Akkor mehetsz is fürdeni, ha gondolod. – Nos, rendben.
- Akkor kérek tíz percet, addig nem szerencsés bejönni. Nem hinném, hogy értékelnéd a látványomat, meztelenül. – Mondtam neki viccesen, bár teljesen feleslegesen, hisz, tényleg, minek jönne be?
- Megyek és elmosogatok. – Azzal elszáguldott a konyha irányába.
Minden egyéb nélkül sikerült lezavarni a tisztálkodásnak eme ősi rítusát. Szomorkodtam, hogy nem volt férfiillatos szappan, de hát nem lehetett mindent egyszerre akarni, az meg kifejezetten zavart, hogy még borostámtól sem tudtam megszabadulni élesebb penge hiányában. Kemény egy fiú élete egy lányoktól hemzsegő lakásban. Hogy kicsit megtréfáljam Natit, kiszambáztam a fürdőből egy szál törölközőben, és, igen, az arckifejezése megért egy misét. Láttam, hogy feje, mint egy érett paradicsom, igyekezett mindenhova fordulni, csak felém nem.
- Ahh, semmi sem tudja a tisztaság érzését jelenpillanatban felülmúlni. Sajnálom, de mivel ruháim még száradnak, kénytelen vagyok még utadban lenni még egy keveset. Mondd, hogy hol vagyok a legkevésbé láb alatt, és igyekszem ott eltölteni ezt a kevéske időt. – Nem tudtam bekalkulálni, hogy mennyi idő múlva tudhattam magam teljes harci felszerelésben, és addig sem akartam terhére lenni neki.
- Öööö... hát ööö... sehol nem vagy igazából láb alatt... – Zavarban volt, állapítottam meg magamban, miközben egy pajkos hang kacarászott fejem hátsó részében. Leültem, hát, a korábban felajánlott kanapéra, és hátradőltem, hogy érezzem a rég elfelejtett kényelmet.
- Egyébként tudod már, hogy mit fogsz csinálni ezek után? – Leveszem a törölközőt és meglengetem előtted a … vagy úgy, értem.
- Nem tudom. Kellene egy céh, ahol nem érzem magam egyedül, ahol normális emberek vannak, nem pedig.... olyanok, mint én voltam nemrég. Elég volt a nyomorból, és a megalázott létből. – Mondtam bölcsen, és reménykedtem benne, hogy beszélgetőpartnerem el fog árasztani a tippekkel. Ha nem is elárasztott, de egy is több volt a semminél.
- Hehe, mondanám, hogy maradj ebben a városban, és csatlakozz a Blue Pegasushoz, de a normális emberek egy kicsit túlzás, miután Mona ás Naomi félig meggyilkolták a sütőmet. – Ühüm, szóval ők is majdnem olyanok belül, mint Natika. Tehát a Blue Pegasus a mentálisan igencsak gyengén álló emberek gyűjtőcéhe? Minden hátsó szándék nélkül sikerült a következő beszólásommal többek közt Natit is megsértenem.
- Buta lányok járnak ebbe a céhbe? – És persze megint akkor jövök rá, hogy rosszat mondtam, amikor már túl késő volt.
- Ezt most magamra kellene vennem? – Ajjaj, én és az én nagy eszem.
- Eh? – először nem értettem felháborodást, majd aztán leesett. - Nem rád gondoltam, bár most már látom, hogy félreérthetően fogalmaztam. Bocsánat. – Gyorsan felpattantam, produkáltam egy maghajlást, hogy vizuálisan is megértse, én nem szándékoztam őt megsérteni.
- Most megnyugodtam. Amúgy nem buták, csak két tűzmágus és egy sütő nem jó trió. De! Tényleg megfontolhatnád a maradást, mi szívesen látunk. – Lenyűgöző mosolyának igencsak nehéz volt ellenállni. Most én jöttem egy kis pironkodással, és fejvakargatással.
- Nos, öhm, ha gondolod, megnézhetem, hátha.... jó. Rossz biztos nem lehet, főleg, hogy te is tag vagy. És nem kell a véletlen ahhoz, hogy találkozzunk.... – Nem tudom, hogy többet mondtam e a kelleténél, de az biztos, hogy sikerült egy igencsak feszült csendet létrehozni, ahol mindketten másfele néztünk, vöröslő fejjel. Nem bírván a semmittevést, felálltam és odasétáltam az ablak alá, ahova a nap is odasütött, megtekintettem száradó ruháimat, éreztem a fény és a meleg kombinációjából áradó energiát, amit oly rég nem tapasztaltam. Átjárta testem a természetes jóérzés, nem a mesterséges, amivel eddig áltattam magam.
Így álldogálva, foto szintetizáltam, amikor valami leterített a lábamról. Egy nehéz, puha valami volt az, és én ezt az alattomos támadást előzőleg csukott szemeitől nem igazán láttam előre. Natinak, nem tudom, hogyan, de sikerült elérni a lehetetlent: megbotlott tulajdonképpen a semmiben, de minden bizonnyal a saját lábában, és rajtam keresztül tompította a becsapódás erejét. A lendület a ruhaszárító állványt is magával vitte, így mindketten be lettünk terítve a rongyaimmal. A merénylő fejét történetesen az alsónadrágom takarta, amit ő nem tudott egyhamar beazonosítani, csak amikor levette.
- Kedves Nati. Öngyilkos akcióidat tudassad legközelebb, hogy meg tudjalak akadályozni. Ugye nem esett bajod? – Kérdeztem tőle, mint aggódó férfi, a butus lánytól, talán azért, mert ez is volt a felállás. A következő támadást előre láttam, de a veszély mértéke elenyésző volt: az alsóneműm. Nati azzal a lendülettel vágta hozzám, amint felfogta, hogy mit is markolászik. Majd villámgyorsan hátat fordított nekem, számomra érthetetlen okokból kifolyólag.
- Nem! És b-bocsánat nem direkt volt... tényleg nagyon sajnálom. – Darálta kapkodva. Úgy tűnik én is lassan kapcsoltam; a törölköző nem igazán volt a derekam körül, és éreztem, hogy szellőzik a privát részem. A bolondos lány kénytelen volt premierben köszönni a kis Stragonak. Nem csoda, hogy annyira piroslik a buksija.
Megtapogattam a ruhadarabot a kezemben és örvendezve konstatáltam, hogy száraz volt.
- Ó, megszáradtak! – Rikkantottam, és addig is, ameddig Nati nem nézett felém, felhúztam, hogy a szellőzés némileg abbamaradjon.
- Igen, jó gyorsan száradtak... – Ezt csak azért mondta, hogy mondjon ő is valamit, tudom. Valamiért sokan mondanak olyasmit, ami feles, de ők azt hiszik, hogy kéne. Nem értem ezeket az embereket, de, hát elég sok minden van ezen a világon, amit nem értek. Gyorsan a megfelelő testrészeimre helyeztem a megfelelő ruhadarabot, nyújtózkodtam egy párat. Hallottam csontjaim ropogását, a vér áramlását és egy olyan mozdulatot csináltam, mintha győzedelmesen végeztem volna egy párbajt, és éppen hatalmasságom jeléül ordítanék, az ordítást leszámítva, persze.
- Igen. Ezt szeretem. Nincs szúró, viszkető érzés, minden puha és kényelmes. – Páratlan az ilyen, és most már egyre több indokot sikerült egymásra halmoznom, hogy miért kell az italos üveget jó messzire hajítanom, ha véletlenül megint kezembe venném. Időközben Nati is összeszedte magát.
- Meg szeretnéd nézni a céhet? – Jött a hőn várt ajánlat, de még nem végeztem itt. Most, hogy minden készen volt a pillanatra, nem halogathattam tovább. Talán, ha az arcszőrzetemtől meg tudtam volna szabadulni… no, de mindegy, így is jó lesz. Elhatározástól csillogó szemekkel fordultam a lány felé. Nem tévesztettem el a szemeit, és le sem vettem róluk a tekintetemet.
- Még nem. Addig kell ezt letudnom, ameddig egyedül vagyunk. - Sóhajtottam egyet, és belekezdtem. - Nati. Az emberi pszichológia mindig is egy rejtély volt számomra. Taníttatásom nem terjedt ki erre, mert hamarabb otthagytam a családom, semmint szükségem lett volna rá, hogy tanuljam. Érzéketlen tuskó voltam akkoriban, és nehezen tudtam akármit is kezdeni, ha érzelmekről volt szó. Az utóbbi időben ez eléggé megváltozott, és ennek legfőképp te vagy az oka. – Még nem végeztem, de hagytam egy pillanatnyi időt a reagálásra, és a felfogásra. Nati nagy szemekkel nézett rám; látszólag nem igazán értette, hogy miről volt szó. De mindjárt meg fogja tudni. Mindjárt.
- É-één? – Hebegte.
- Igen. Te voltál az elsők között, akik megismertették velem ennek a világnak a titkait, kincseit. Amióta kimozdultam az "új" életbe, érzelmek orkánja árasztott el, és nem tudtam egyáltalán, hogy mi mit jelentett. Annyit éreztem csak, hogy jó érzés e, vagy rossz. De talán nem megyek bele a részletekbe, mert nem ezt akarom mondani. – Itt volt az idő, hogy a tárgyra térjek. Sóhajtottam még egyet, erőt gyűjtöttem, hogy végre kimondjam azt, ami a legjobban számított.
- Egy érzés viszont soha nem hagyott nyugodni, ha gondoltam rád, és erősödött, mikor közelemben voltál. Szívem hevesebben ver, gyakran vagyok zavartabb, bizsergek belül, és mindig jól érzem magam. Nem voltam biztos a dolgomban, de az elmélet, és a gyakorlat igazolta a gyanúmat, amit így is tudtam már, csak bizonyság kellett, hogy nem tévedek e. Szerelmes vagyok, Nati. Beléd. – És igen, kint van. Most már csak egy dolgot kellett csinálnom: várni, és remélni. Ez mondjuk két dolog.
A hatás nem volt váratlan: Nati megdermedt és pontosan tíz másodpercet töltött el úgy, hogy a semmibe révedt. Ezek után magához tért, feje tulajdonképpen felvette a paradicsomlevesnek a jellegzetes színét, és igencsak sikerült zavarba hoznom.
- Eeehh, öööhh... izé, hát erre nem számítottam...- Ebben nem kételkedem, de talán egy választ óhajtok, mondjuk egy igennel meg lennék elégedve. Várjunk csak, az igen válasz megerősítené, hogy tényleg szerelmes vagyok belé, nem lenne effektíve válasz, hogy ő mit érez irántam.
- De hát ízééé... én is... szeretlek téged...- Jó, nagyon jó. Egyre halkuló hang, semmi tagadás, sőt, viszonzás, hiszen a szeretlek-et nem igen lehet negatív értelemben venni, főleg nem egy ilyen helyzetben. Én úgy vettem, hogy zöld a lámpa előttem, így közelebb léptem szívem párjához, derekára fontam karjaim, és magamhoz húztam. Ő a vállamra tett kezeivel simult hozzám, miközben hallgatta szívverésemet. Fél kezemmel elengedtem, felvándoroltam az orcája felé, és állánál fogva, gyengéden felfelé irányítottam fejét, hogy rám nézzen. Egy másodperctöredékig néztük egymás fénylő szemeit, majd lehajoltam, és megcsókoltam. Halk nyögést hallatott, ahogyan belekezdtünk az érzéki szájháborúba. Kezei felszaladtak a nyakamhoz, és vadul kapaszkodott belém, hogy a szenvedély fel ne repítse.
Egy idő után elváltunk egymástól, halk cuppanással. Ő azonnal leszegte tekintetét, és inkább mellkasomra hajolt, és hallgatta motorom ritmikus verését. Minden porcikájának vibrálását éreztem, élvezettel szívtam be a hajából áradó fenséges illatot, boldogan öleltem magamhoz az egyetlen személyt, akit most már hivatalosan is a legértékesebb dolognak neveztem.
- Örülök, hogy ilyen, khm, kivesézően megbeszéltük a dolgot. Mondtál valamit a céhről, nem igaz? – Meglepődve tapasztaltam, hogy hangom mennyire melegebben szólt.
- Igen, azt mondtam, hogy akár el is mehetnénk megnézni. –

Így találtam magam a Blue Pegasus céhépület előtt, kedvesemmel az oldalamon. Egész kellemes volt a kinézete, csak nem értettem a szárnyakat a két oldalon. Mármint az épületnek a kinézete, Natiról tudtam, hogy jobban nem is nézhetne ki. Gondolom, hogy a repülő lovat akarták így imitálni, no, de nem kell mindent érteni, nem igaz? Egy katedrális hangulatát tükrözte, a mozaik ablakokkal, és a kupolával. Kíváncsi vagyok, hogyan fog belülről kinézni.
- Milyen.... érdekes hely ez. Egyáltalán nem hasonlít a régi céh épületére, ahol voltam. Mintha.... azt mondaná, lépj be, és pihenj meg. – Jegyeztem meg. Sikerült párom tetszését elnyernem, még jobban.
- Igen? Pedig azt hittem túl díszesnek fogod találni, de örülök, ha így gondolod. – mosolygott megint rám. Ha lehet, még szebbnek láttam mosolyait. Milyen szép is az életem.
- Nem jártál még sosem a családom kúriájában. Tudom, mi az a szép, és mi az giccs. Ez teljesen jó, úgy ahogy van. Civilizáció, visszatérek hozzád. Remélem, készen vagyok rá, vagy ők rám. – Megfogtam a lány kezét, és enyhén megszorítottam, hogy erőt nyerjek szeretetéből.
- Biztosan. Semmi gond nem lesz, én tudom. – Igen, ettől azonnal feltöltődtem magabiztossággal, és beléptünk.
Belülről pontosan olyan hívogató volt, mint fordítva. Ízléses képekkel díszített falak, szépen felállított, és megterített asztalok, kényelmesnek kinéző székek, vidám emberek, minden némi-nemű alkoholos italtól mentesen, és Nati az oldalamon.
Egy ismerős alakot is megpillantottam, egy asztalnál: Petersen Ruw. Ugyanolyan betegesnek nézett ki, mint legutóbb, bár az arcszíne némi változásra hagyott következtetni. Nem tudtam, értelmes lenne e odamenni hozzá, így csak biccentettem felé egyet, amit ő viszonzott. Nati is észrevette, hogy ott van, és elkezdte húzogatni kabátom ujját.
- Menjünk oda, rég beszéltem Petettel, és talán nem lenne belőle baj sem. –
- Rendben. – Egyértelműben nem tudtam kifejezni, hogy mehetünk.
- Szia, Pete! Rég beszéltünk, hogy vagy mostanság? – Üdvözölte Nati a fiút, aki felpattant, és a kezét nyújtotta nekem, amit elfogadtam.
- Sziasztok. Ismeritek egymást? – Minden bizonnyal nem, azért jöttünk be együtt, azért jöttünk hozzá együtt, és azért fogjuk egymás kezét, bár ez lehet, hogy még nem esett le neki.
- Tiszteletem, Petersen Ruw. Nos, khm, igen, ismerjük egymást. Különben nem volnék itt. – Mondtam, megeresztve egy jóindulatú mosolyt, hogy ne vegye szarkazmusnak a megjegyzésemet.
- Igaz. És csak látogatóban? – Ne reménykedj, remélhetőleg nem fog valóra válni a vágyad.
- Ha minden jól megy, én is tagja leszek eme dicső gyülekezetnek. Ha ez nem probléma. – Nati nem igazán jutott szóhoz, így a kezdeményező indok is szépen elhalt a semmiben. Petersen nyelt egyet, talán azért, mert olyasmit hallott, aminek nem biztos, hogy örült.
- Engem nem zavar, báááááááár kicsit meglepő. – Legalább őszintén megmondja, hogy nem fog örülni nekem.
- Meglepő? Igazad lehet, hisz, egyáltalán nem vagyok jóképű, legalább is nem tekintem magamat annak. Úgy látom ez egy közös vonás a tagokban. – Tekintetem közben elvándorolt két lány felé, akik pont most mentek el mellettünk, röhécselve és sűrűn kacsintgatva felém.
- Te merre nézel pontosan? – Párom észrevette, hogy szemeim nem ott járnak, ahol nekik kellene, és hamar megváltoztattam tekintetem célpontját, ami történetesen Nati arca volt.
- Ehehehehe, természetesen csak egy helyre. – Nevetgéltem bocsánatkérően, amint visszanéztem a mindennél szebb szemeibe.
- Tehát igen, lehet, hogy nem igazán fogom megütni sajnos a mércét, de megpróbálni meglehet. – Mondtam Ruwnak, hogy kicsit felvidítsam. Nati nem hagyta, hogy túlságosan is lerontsam a hozzáállásomat, és meglepő módon, Petersen sem.
- Emiatt ne aggódj, mint láthatod, én se vagyok a legsármosabb itt. –
- Dehogynem fogod megütni, ne legyél már buta! – Már majdnem meghatódtam, hogy valaki, aki elvileg nem kedvel engem, buzdít arra, ami nem jó neki, amikor éreztem, hogy valami megjelenik mögöttem, és lecsap rám, de olyan intenzitással, hogy majdnem kirepültem az ablakon.
- Jaaaaaj, de édes, ki hitte volna, hogy kalózokat fog a sors ide sodorni. Remélem nem a kincseinkért jöttél kedveském, mert abból, mint látod, tömve van szerény kis hajlékunk. – Nati még az ide úton figyelmeztetett, hogy a mester egy eléggé… érdekes alak, és igen nehéz lesz nekem megszokni a stílusát, meg a kinézetét. Igaza volt. Egy kövérkés, vénember állt előttem, semmi hajjal, női ruhában, női hangot utánozva, női stílust utánozva. Számra tapasztottam kezeim, hogy ne hallja a senki a velőtrázó sikoltást, amit hallattam.
- Ööö... Bob mester, ő nem kifejezettem kalóz... – Nati próbálta menteni a menthetetlent, Petersen meg a sorsomra hagyott.
- Hát Strago... sok sikert. – Nevetgélt magában.
- Nem kell rémült arcot vágni kedvesem, nem vagyok harapós típus. De a kosztüm egyszerűen annnnnnnyira ééééééééédeeeeeeees. Lehet, hogy következő fesztiválunk témája ez lesz. Jajjjjj annyira izgatott vagyok már most is. És ráadásul milyen helyes egy kisfiú, annyira ennivaló. Miért jöttél hozzánk drága kalózka? – Bob mesternek ez a fura kommunikációs képessége azonnal a pincébe dobta a lelkesedésemet, és nem igazán tudtam, hogy fussak e, szeppukut kövessek e el, vagy csak hagyjam magam, hadd sodorjon a folyás.
- Aaaaa, Nati kedves, itten mellettem felajánlottam, hogy talán, esetleg, csatlakozzam a céhhez, de most már nem vagyok benne biztos, hogy megütném a kvóta mércéjének a mértékét, így nem is zavarnék nagyon tovább.... – Az első lehetőségnél döntöttem, legalább is akartam dönteni, de minden oldalról körbevettek, és szadistán néztek rám, kivéve a mester, aki szeretetteljesen. Senkit sem érdekelt, hogy zavaromban egy épkézláb mondatot sem bírtam kinyögni.
- Mi a baj Strago? Kicsit idegesnek tűnsz... – Most aggódik miattam, vagy a lábamat húzza?
- Te már innen nem mész sehova. – Ruwnak töretlen volt a jókedve, és látszólag nagyon élvezte, hogy szorul a hurok a nyakam körül. Vagy csak én éltem ezt meg ennyire drámaian?
- Még, hogy nem üti meg a mércét, és még szerény is a kis drágám. – A mester egy laza mozdulattal elkapott, megropogtatta csontjaimat, és a borostás arcát az enyémhez dörgölte. Most már tudtam, hogy nagyon fog nekem az az éles kés kelleni, ha azt akarom, hogy Nati még sokáig szeressen. Hirtelen elengedett és gondolkodóba esett. - Habár tényleg kezdünk túl sokan lenni, mi, szép emberek, és a kis hely is lassan kevés lesz, - majd váratlanul megint átváltott lelkesre a hangulata - de annyira örülnék, ha a szép lánykáink mellé szép fiúcskák is lennének, hogy a szerelem és a szépség örökké tartson köreinkben. Hogy hívnak kedves kalóz? – Már szinte énekelte a monológját. Eléggé… művészies volt a saját nemében az öreg.
- Str-stra-strago Rhelm. – Nyögöm, szédelegve az ölelés utóhatásaként.
- Kitűnő, Liz drágám! – a semmiből, egy felszolgálóruhás, telt idomú lány tűnt fel, akin ismételtem megakadt hosszabb időre a tekintetem. Révedezésemből egy koppanás ébresztett fel, mely fejemet vette célpontul. Éreztem, hogy Nati, a démon, nem fogja engedni, hogy mást stíröljek, és ez így van rendjén. - A pecsétet. Egy új kisfiúval gazdagodott kicsiny céhünk. Legyetek jók egymáshoz. – Gondolom ő a Blue Pegasus Mei megfelelője. Mármint Liz.
- Strago, csak akkor csatlakozz, ha tényleg szeretnél. – Súgta a fülembe Nati, miközben kellemesen a karomhoz simult. Istenem, ez a rengeteg szép lány az őrületbe fog kergetni.
- Már késő... Bob Mester haragja üldözné, ha nem tenné. – Nevetett Petersen. Nati egy gyilkos pillantást vetett felé.
- Pete! Most miért vagy ilyen?! Neked hogy esne, ha rád kényszerítenének valamit? – Gondolom ellene lenne, de talán Ruwnak volt most igaza. Meg amúgy is, nem származik hátrányom abból, ha csatlakozom, sőt, csak is előnyömre válhat. Egy bolondos céhmestert meg csak meg tudok majd szokni.
- Most miért? Csak az igazat mondtam. – A vádlott igyekezett magát megvédeni.
- Akkor is! Ha nem szeretne, akkor nem kényszeríthetjük, és ezt a mester is megérti szerintem... – De elég volt a céltalan vitatkozásnak; gyorsan pontot tettem a szócsatájukra.
- Nem baj, nem baj – nevettem fel most én - nem tudom, miért, de máris kedvelem ezt a helyet. És egyébként is – itt belekaroltam szerelmembe - ha te itt vagy mellettem, nincs az a viszontagság, amin nem tudnánk legyőzni. – Petersennek az arcára fagyott a nevetés.
- Ti...? Együtt...? – Látszott, hogy nem igazán tudja elhinni, hogy nem vagyok olyan gonosz, mint amilyennek kinézek, vagy megismert.
- Igen. – Nati is viszonozta a testi kontaktusom, és egymásra mosolyogtunk.
- Nos... Ezen ismételten meglepődtem... Örülök nektek... Azt hiszem... – Az arca teljesen másról árulkodott. A mestert azért sikerült meghatni. Talán túlságosan is.
- Ahhh, lelkembe hatoltak szavaitok kedveseim - törölgette szemeit - repesetik szívem, hogy egy ilyen derék fiúval gyarapodunk, gyönyörű nap ez a mai. – Lehet, hogy gyönyörű, de szerintem túloz. Nem vagyok én akkora ifjú, csak ilyen kicsi-pici. - Liz drágám, a pecsétet! – Ismételte, hátha figyelő fülekre esnek szavai.
- Mester, itt vagyok már. – Jött a hóna alól a megrovó hang.
- Jaj, nem bírom tovább. Annyira imádlak benneteket! – Bob mesternél valami nagyon elszakadt, ugyanis sírva fakadt, és mindenkit, aki karnyújtásnyira állt tőle, megragadott, és megölelt.
Így történt, hogy a züllött életnek búcsút intettem, letettem a lant helyett a konyakos üveget, párommal az oldalamon, mosollyal, és a pecséttel az arcomon belekezdtem egy új, és sokkal reményteljesebb életbe.



Jellembeli változás: Strago, ha nem is teljesen, de kezdi levedleni a szarkaztikus vonásait, és inkább próbál pacifistaként működni. Persze magában elszórakozik, ha arról van szó, de igyekszik a kedvesebbik oldalát mutatni a külvilágnak. Többet mosolyog, és beszédesebb is lesz, most, hogy egy csapatnyi vidám céhtárs közébe pottyant.

A Pályázat elkészülését nagyban segítette Nati Teina és Petersen Ruw közreműködése. Köszönöm nekik a velem töltött időt