Titkok a mélyben (Miranda Skyfire, Mikomi, Vlad)

Az élet, nos később sem sokat változott a Lamia Scale-ben. Bár Mikomi már majdnem egy hónapja a céh tagjává vált, egyszer sem érezte úgy, hogy tagja lenne azoknak akiket társának hív. Nagyon nem beszélt senkivel sem, sőt vele sem akartak nagyon szóba állni. Komor arca és tekintette még azon kevés próbálkozók minden kedvét is elvette, akiknek megfordult véletlenül a fejében.
De jobbára nem is látták Mikomi-t. Vagy a szobájában vagy kertben sétált, üldögélt, nézelődött. Élt, de ez nem nagyon látszott rajta. Olyan volt, mintha teljesen másra vágyott volna, mind amit kapott. Mintha semmi kedve nem lett volna ahhoz, hogy a céh tagja legyen, hogy teljesen máshol jár minden percben. És mit csinált, ha nem volt a céhben vagy a városban? Nos, küldetés vállalt, minél többet amit lehetett és ami minél nagyon kihívással kecsegtetett. A pénz nem nagyon érdekelte.


Olvasta a hirdetést, ahogyan elmosolyodott, ezzel meg is lepve a mellette álló férfit. Jó isten tudta, mi lehet a neve, mert eddig bár ezerszer látta eddig, sohasem volt nagyon kíváncsi rá, a nevére, vagy éppen arra hogy milyen ember is. Gyorsan elrakta a papírt a zsebébe, ahogyan megfordult és alig fél óra után, minden fontosabb dolgot belepakolva a kis vállára akasztható táskájába, a vonatra vált, egyedül, a kihalt állomáson.
- Csak négy óra és itt a következő...- mondta halkan, ahogyan a padon ülve hátradőlt és a vasból készült menyezettet nézte.

Hosszú órák várakozás után, végól újabb hosszú órák sorozata következet, de nem a kemény padon ülve, hanem a vonaton zötykölődve. De kényelmes ülések helyett, ugyanaz a fa borítás és kényelmetlen kivitelezés. Nincs mit ragozni, hiába ült az ablak mellett, nyugodtan és békésen és csendben nézte a rohanó tájat, valahogyan hiába akarta, nem hagyták békén.
Először az pimasz, kinézetre alig hétéves gyerek zaklatta azzal, hogy állandóan bámulta az anyja mellől, megbűvölve és idegesítően. Majd azok a hangoskodó férfiak, akik Mikomi-tól messzire, de ugyancsak elég zavaróak voltak, bár nem csak neki, hanem mindenkinek a vagonban. Még jó, hogy kalauz kidobta őket menet közben amikor már túlmentek a kiabálás és a zaklatásos részen és törni zúzni kezdtek a vonaton. De mégis, a legidegesítőbbnek az a lány tűnt, aki Mikomi-val szemben foglalt helyett.
Egy díszes ruhájú, nagyon is hiperaktív leányzó, aki egykorú lehetett Mikomi-val, vagyis aki először ránézett ezt láthatta, amire nagyon is ráerősített a jelleme. Egy pillanatig sem tudott nyugton maradni, ide-oda nézegetölődöt és egyéb. Nos igencsak furcsa dolgokat csinált, ami néha még Mikomi tekintetét is magával ragadta, bár többnyire, csak egy lány sóhajjal és némi szemforgatás közepette tudta le, hogy vele szemben ülő ismeretlen nem hagy senkinek sem magánszférát.
És ez ment hosszú órákon keresztül, ahogyan a tenger látványa végül is nem vonzotta oda mind a kettőjük figyelmét. A vonat pedig elzúgott az óceán ellőt, ahogyan lassan eltűnt a házak között. Lassan fékezett, miközben egyre közelebb ért az állomáshoz. Mikomi szedte a sátorfáját, a táskát a vállára akasztva várta, hogy a vonat megálljon. Hogy az ajtó kinyíljon, és hogy az a lány, aki vele szemben ült és már percek óta ott toporzékolt mögötte az ajtónál is és végül a földön rá is essen. Nos hála a hosszú ruhájának! Nem hiába hordott Mikomi rövidet, sokkal kényelmesebb és praktikusabb, na meg az embert sokkal mozgékonyabbá is teszi.
De mégis, ahogyan a lány puha teste rá esett és teljesen összeért, ösztönösen pirult el Mikomi. Még sohasem ért hozzá senki olyan közel az elmúlt években. Furcsa és zavarba ejtő volt ez a számára. De ez csak a kezdett volt. Ahogyan megbénult a lány érintésétől, úgy hult egy apró kis fecni a feje mellé. Csupán egy pillanatig tartott, ahogyan a lány feltápászkodott róla és sűrű bocsánatkérésbe kezdett. Lassan ő is felült, ahogyan a keze ráfeszült a mellette lévő papírra.
- Semmi gond!- mondta, ahogyan a papírt elrakta, de akkor jött csak rá, hogy az nem az övé. Az ő papírja, még mindig a zsebében volt, ahogyan a lány is értelmetlenül nézett rá. - Öööö... bocsi.... ez a tidé igaz? -kérdezte, ahogyan átnyújtotta neki, ahogyan azonnal zsebre rakta. Maga sem értette hogy miért, ahogyan észhez tért. A zuhanás közepette vagy éppen a felállás közben, de kigombolódott Mikomi ruhája. Nem nagyon, de annyira igen, hogy Mira láthassa a lány mellkasán lévő szimbólumot. A Lamia Scale jelét. Elpirulva húzta össze azonnal a ruhát magán, ahogyan sietve állt fel. - Bocsánat! -próbált rohanni, ahogyan Mira megfogta a kezét és elmondta, hogy miért van itt és Mikomi rájött, hogy ez a lány egy mágus és jelen pillanatban ugyan arra a küldetésre hajt mind ő maga. - Szóval akkor ugyanazt a küldetést akarjuk teljesíteni...- jegyezte meg, azonban Mira váratlan ötlete, a kezdeti, nos őhozzá képest egyáltalán nem szokatlan mogorva és szúrós tekintetett, egycsapásra meglepődött arccá tudta varázsolni. - Hogy mi ketten együtt végeztük el ezt a küldetést? -kérdezte tőle- Ha... fújt egy hatalmasat- … rendben! - egyezett bele, már maga sem tudta, hogy miért. -De ne legyél az utamban és zavarj feleslegesen és a lehető legjobb amit teszel, hogy csendben maradsz!

A kikötő hajói között pedig végre ráleltem egy használható hajóra és egy kapitányra, aki jó pénzért, de át is vitte őket a szigetre. Bár az ár magas volt, Mikomi kész lett volna kifizetni azt, de hála az új társának, aki nagyon is jól értett az emberek nyelvén, letudta alkudni az árak, egy sokkal barátságosabb és észzerübb ajánlatra.
De mégis, Mira nem nagyon fogadta meg Mikomi tanácsát és a hajóút közben is az idegeire tudott menni mindennel. De a rövid útnak, vagy inkább a sziget közelségének hála, ezt már nem kellet sokáig elviselnie.
- Itt vagyunk végre!- állt fel, ahogyan a szigetet nézte, mely egyre közelebb került hozzájuk.

Egy újabb átlagos nap előtt állok már megint. Miután felkeltem, nagyon gyorsan felöltöztem és megreggeliztem, hogy ott lehessek, ahol most is vagyok. A napi teendőm legfontosabb részét végzem most is, mint mindig: vigyorogva leskelődök a Céh hölgy tagjai után. Pár óra után azonban befejezem, mivel már mindannyian felöltöznek, így a kukkolásom értelmét veszti.
A kukkolás után azonnal a céh csarnokába sietek és megnézem a rendelkezésre álló küldetéseket. Számos nagyon jó feladatot látok, azonban most valami könnyű melóra vágyok. Szerencsére találok is egyet, de mivel könnyű munka, kevés pénz jár érte.

Fejvadászok figyelem!
Bosszúra éhezem, és van 50 000 Gyémántom.
Érdeklődni a Fekete Sirály fogadóban, Hargeon-ban. Keresse Hattori-t!
Csak egy ember fejét kérem…

Nyugisan leszakítom a Küldetést a hirdetőfalról, majd felveszem a kabátomat és zsebre dugom hirdetést. Ezután a vasútállomásra sietek és az első vonattal Hargeonba utazok. Az utazást természetesen átalszom, még a leszállást is majdnem lekésem, de szerencsére sikerült a megfelelő helyen távoznom a vonatról.
A városban egy idős asszonytól kérdezem meg hol van a Fekete Sirály, aki útba is igazít, így minden simán megy. A fogadóban leülök a pult mellé és rendelek egy korsó sört. Miután felhörpintettem, a pultostól megkérdezem hol van Hattori. A válaszától függ, mit csinálok a továbbiakban. Ha nem akarja elárulni, akkor megmutatom neki a pisztolyomat. Lerakom a pultra magam elé, majd rendelek egy újabb korsó sört és újra megkérdezem merre van Hattori.
Ha elsőre elárulja, akkor természetesen nem veszem elő a fegyveremet, megyek és érdeklődök kicsit a munka iránt.

A hajó lassan elindul,t a part látótávon kívül esett már jócskán és a két leány már régen a tengeren jócskán, mikor az addig kedves kapitány megváltozott. Nem nagyon, de a békés utazást nagyban befolyásolta a kedves kis kérése, hogy a két máguslány segítsen be a hajó karbantartásában. Ez nem lett volna probléma, ha nem lett volna egyre mohóbb. A kezdeti kedves kis kérésből pedig lassan szinte zsarnokká avanzsált.
- Tudom, hogy nagy kérés és tisztességtelen, de a hajó veszélyes vizeken evez, a raktért is telerakták árúval, szóval nincs szabad emberem arra, hogy valamelyest a napi dolgokat elintézze. Remélem nem gond, hogy a ti segítségetek kérem ebben. - mosolygott és barátságos volt végig- De a fedélzet tiszta kosz, szóval örülnék ha valaki felmosná. Nektek is előnyötök ez, hiszen az ember jobban éri magát a tisztaságban. - És bár ő nem akart belemenni, Mira azonnal igent mondott, így pedig Mikomi is súrolhatta a fedélzetet és ez csak a kezdett volt. Néhány felmosó és egy adag víz és némi szappan csodát tudott művelni a fedélzet koszos és kopott padlójával- Ez remek!- örvendezett a kapitány. - A vacsora hamarosan kész lesz, de ha szakács ilyen lassú, akkor sohasem lesz kész. - kérlelte a két lányt, ahogyan Mikomi keresztbe tett kézzel nézett a férfire.
- Akkor miért őt vette fel? -kérdezte tőle. - Nem lett volna egyszerűbb egy jobb szakácsot felvenni inkább?
- Oooo... ő nagyszerű szakács! Az ételei ötcsillagosak, csupán túl lassú. Régebben mindig egy matrózom segített neki, de. …
- Igen tudom! Veszélyes vizek mi?- fancsalodott el az arca, ahogyan Mira is kedvtelenül ugyan, de még Mikomi ellőt beleegyezett a feladatban
Kis krumplipucolás, paprika és hagyma aprítás és még sok olyan meló, mely lényegében egyet jelent a főzéssel. És a szakács nagyon is hálás volt a segítségért, ami az étel íze is tanúsított. A kapitány pedig nem hazudhatott azzal kapcsolatban, hogy ő egy ötcsillagos mester. De a nagyszerű, drágalátos kapitány úr, kimutatta a foga fehérét.
- Áááá... - lépett be a konyhába- … akkor a vacsora fél óra múlva kész? -kérdezte a nagymestert aki csak némán bólintott. - Jó! - nézett a két lányra, de ezúttal már nem mosolygott- Lenne még itt néhány munka! Mira te gobozd ki halászhálókat! Mikomi a szobrok nagyon koszosak szóva... - utasítgatta a két lányt, ahogyan egy hatalmas csattanás vert visszhangot a hajó konyhájában.
A férfi arcán egy vörös kézlenyomat volt látható, a kalapja a földre hullott, miközben Mikomi dühös arcával nézet farkasszemet. A szakács kezéből kiesett a kanál, mely még a pofonnál is nagyobb zajt csapott és nem is kelet több. A férfi kiabálása szinte egyből felzavarta az összes matrózt. Hangos és dühtől teli kiabálás volt ez, egy olyan férfié, akit megsértettek és a földbe tiporták a becsületét is.
- Hogy merészeled! Én vagyok a kapitány! Én vagyok ezen a hajón a halál és az élet közötti.... - az ajtó kinyílt és pont jókor. A belépő férfiak tömkelege felé egy nagyobb test repült, ahogyan a földre sodort mindenkit.
Mikomi lábba lassan újra földet ért, miután kirúgta a szobából a férfit, teljesen kiütve őt, a fogai a földön szeneszét hevertek. És a legtöbb férfi, ahogyan kitudtad kecmeregni a főnökük teste alól, először megepedten néztek a két lányra. A Szakács már régen eltűnt az egyik asztal alatt, ahogyan a meglepő helyzet gyorsan változott. Mind a hat férfi egyszerre kiáltotta ugyanazt, vagyis inkább ugyanazt a célt.
- Kapjuk el őket! …. A csinibaba jobb oldalt az enyém! …. Felnyársallak titeket ri....
Kardot és kést rántottak a férfiak. A tekintetük pedig jól láthatóan célratörő és elszánt volt. Vért akartak, ahogyan a legközelebbi és a leggyorsabb megtapasztalhatta, hogy mi a különbség egy mágus és egy egyszerű ember között. Mikomi nem használt fegyvert. A a felé lendülő kardot egy ügyes húzással kerülte ki. Egyszerűbb belépett a férfi ellő, ezzel kikerülve a kard hatótávját, ahogyan a lábba meglendült és egyszerű térdeléssel a férfiak legféltettebb kincsét célozta meg. Az őszhajú matróz hatalmas kiáltással rogyott össze, ahogyan a kard kiesett a kezéből, mely egyenes Mikomi kezében landolt és azonnal akcióba is lendült. Megakasztotta a férfi mögötti ellenség fegyverét, ahogyan kipörgetve annak kezéből a szakács feje mellett zúgott el, ahogyan az még jobban összehúzta magát. A férfi megremegett a kardja elvesztése miatt és ahogyan a társa kardja elérte őt. Szerencséjére az egyélű kard hátlapja érte el a hasát, ahogyan a fájdalom egy tizedmásodperc alatt járta át a testét. Arca előredőlt, belenézve a lány lendülő kezébe. A tehetetlen test hátralendült, megakasztva a mögötte lévőket.
- Áll félre! -hallotta meg Mira szavait, ahogyan ránézve, szinte azonnal odébb ugrott. A máguslány kezében egy kulcsot tartott és a többi már rajta állt.

- Nem is rossz!- üldögélt Mikomi az egyik asztalon, ahogyan a férfik megkötözve feküdtek ellőtte, kiütve, többet közt Mira miatt.- Szóval egy.... ööö... csillagmágus vagy igaz? -kérdezte tőle. Azonban a hajó hirtelen megrázkódott, Mikomi majdnem leesett asztalról is. A hullámok egyre jobban kezdték dobálni a hajót, ezt már mindkét lány láthatta a konyha ablakból és érezte is magán. - Ez gond!- fordult meg, ahogyan a kapitányhoz lépve elkezdte azt pofozni, hogy végre magához térjen. Nem is kelet neki sok idő. Az álmos és fájdalmas arckifejezéssel felnéző férfi, az őt kiütő Mikomi-val nézett farkasszemet. - Figyelj! -rázta meg a férfit, hogy végre magához térjen. - Vihar lesz odakint, szóval mit választasz, meghalunk itt vagy segítesz és akkor túlélhetjük...- egy halvány izzadság csepp jelent meg az arcán. - Mi nem értünk a hajóhoz, de te igen...

Miután bejutottam Hattorihoz, egy köteg pénzt dobott elém az asztalra, majd előadta a megbízást:
- A nevem Hattori. Régebben az összes szórakozóhely az én tulajdonomban volt itt a környéken, de aztán jött ez a minden lében kanál Zane Honda. A lényeg, hogy az a féreg tönkretett. Elvette mindenem, és ezért meg kell fizetnie. Ez a pénz... a magáé, ha megöli, de csak akkor kapja meg, ha bizonyítékot is hozott arról, hogy halott. Ügyes rejtőzködő a fickó, így nehéz lesz megtalálnia. Azonban pár napja kaptam egy fülest, miszerint többen látni vélték Port Clenodisban, Takara-szigeten. Érthető a feladat?
A kérdésre bólintok egyet, majd felállok. Mielőtt távoznék, még vissza fordulok és egy hatalmas vigyorral az arcomon, megszólalok.
- Ha elhozom a testét, az jó lesz? – kérdezem, majd nem várom meg a választ, csak hangosan kacagva távozok.
Az utam ezúttal a kikötőbe vezet. A kikötő mestertől megkérdezem, melyik hajó indul a küldetésem helyszínére. A férfi azonnal útba igazít, így könnyedén megtalálom a hajót.
- Elnézést, uram! – lépek oda a fickóhoz, aki az utasok jegyeit kéri el a felszálláshoz. - Szeretnék a Takara-szigetre utazni, viszont nincs pénzem. Azonban, máshogy szeretném megváltani a jegyemet az útra. Szeretnék őrszolgálatot vállalni az út idejére. Tudja egy vándor mágus vagyok, ha gondolja, tarthatok bemutatót is. – ekkor megidézem a mesterlövész puskámat.
A pasas azonnal elsápad, majd hívja a kapitányt. Egy alacsony, zömök férfi az, akinek az egyik lába térdtől lefelé fából van.
- Szóval szeretne zsoldosként utazni? – kérdezi, mire bólintok egyet.- Akkor nagyon jó helyen jársz, fiam! Gyere és csatlakozz hozzánk. Ha szerencsénk van, akkor nem ér támadás minket az úton, de sose lehet tudni. Viszont semmilyen fizetést ne várj, örülj, hogy velünk utazhatsz!
- Ezt megbeszéltük! – válaszolom.
Ezután felballagok a hajóra és várom, hogy elinduljunk. Nagyjából fél órát állhatunk még a kikötőben, utána elindulunk. Az út nagyon kellemes, süt a nap, az emberek barátságosak, ráadásul rengeteg nagyon szép nő van a fedélzeten. Természetesen minden hölgyhöz oda megyek és próbálok flörtölni velük, azonban sikertelen vagyok és elhajtanak. Ezután még a kapitány is megdorgál, mivel én nem azért vagyok a hajón, hogy a nőket csábítsam el, hanem hogy megvédjem azt. Így hát csendben ücsörgök és figyelem a vizet.
Órákkal később sem változik semmi. Ugyanúgy megyünk a vak világba, az utasok vidáman szórakoznak, én pedig nézelődök. Így tűnik fel, hogy különös felhők jelennek meg az égen. Azonnal elindulok, hogy megkeressem a kapitányt és jelentsem neki...

Szó szerint olyan érzés volt, mind egy halnak lenni a szárazföldön. Nem tehettél semmit az elenne, hogy végre biztonságban tudhasd magad, hogy biztonságban érezd magad, hogy tudd, hogy a következő pillanatban is mg élni fogsz és nem nyel el az ismeretlen világ, melybe belekeveredtél.
Mikomi is így érezte, ahogyan az ide-oda himbálózó hajón a kapitány mellett állva próbálta túlélni a vihart. Eddig is átélt nagy viharokat, de nem vízen, nem a tengeren, mindentől távol. Nem félt, nem, de úgy érezte, hogy ha itt most meghal akkor minden amiért addig küzdött, egyszerűen semmivé változik és értelmét veszti, éppen ezért inkább szomorú volt, melyet azonban minden egyes percben egyre jobban elnyomott az élni akarás érzése. Nekitámaszkodott a korlátnak, szinte átkarolta, ahogyan rövid és csurom vizes haja rátapadt az arcára. Nézte a kapitányt, aki minden tudását beleadta abba, hogy élve jusson ki ebből a helyzetből, de láthatólag ez is kevés volt.
A hullámok felcsaptak a fedélzetre, lemosva arról jó néhány derék embert. Mikomi tisztán látta z ijedt arcukat, annak az emberét, aki tudta, hogy nem fog életben maradni, vagy inkább vajnyi kevés az esélye annak, hogy megússza ezt a helyzetet. Talán sajnálat is volna a férfit, ha nem alig fél órája éppen nem őt ütötte volna egy jó irányzott rúgással. De nekik már vége volt és inkább azért izgult, hogy ő élve megússza, de úgy látszik az isteneknek más céljuk volt velük.
Igen, Mikomi hitt az istenekben, vagyis abban, amit tanítottak neki. Az apjaként tisztelt mesterre tanította neki, hogy az minden egyes istent kell tisztelniük, mert ugyan vannak olyanok, akiktől félni kell, akik jót vagy rosszat akarnak és hatalmukban áll átformálni ezt a világot, de vannak olyanok is, akik szerencsét vagy éppen csupán a hétköznapi élet egy apró kis momentumában tudnak besegíteni. Egy pillanatra azon is elgondolkozott abban a pillanatban, hogy ezzel mi céljuk lehet vajon nekik, de mindent gondolatát megváltoztatta az, ahogyan a mennyekből érkező villám belecsapott a hajóba, lángba borítva azt és mintha egy másik isten venné a kegyelmébe őket oltotta el a tüzet a víz erejével, még ha túlzásba is vitte azt. A hullám majdnem kettétörte a hajót, ami a lángok martalékává lett fedélzet miatt, nem esett nehezére.
- Vigyáz! -kiáltott rá Mira-ra, ahogyan elengedte a korlátot és a lány félrelökve a leszakadó kötelek és vitorlák elől. Azonban nem olyan halál várt a lányra, hogy fadarabok közé szorulva, süllyedjen a tenger fenekére. A kötelek valahogy megakasztották az árbocrudat, azonban nem sokáig. A kötelek csupán megtartották egy pillanatra, ahogyan lassan elszakadtak és eltérítették a röppályáról a fadarabot, mely már nem lefelé, hanem oldalirányba, belendülve haladt és sodorta a vízbe Mira ellőt álló Mikomit is. Még jó, hogy a földön volt a lány, így annak feje fölött zúgott el a hatalmas fadarab. Mikomi pedig a habok közé zuhanva elvesztette az eszméletét.

A nap égette kissé Mikomi arcát, ahogyan lassan kinyitotta a szemét. Mindene fájt, de nem érte váratlanul, hiszen az utolsó emléke, hogy az a nagy belibbenő fadarab eltalálja és ahogyan a hajót látja kívülről, a hideg habokba csobban. De most nem a komor eget, hanem a kék eget látta, ahogyan oldalra fordítva a fejét, a mellette ülő és a tengert kémlelő Mira-t vette észre.
- Köszönöm! -nézette a lányra, aki csak akkor vette észre, hogy Mikomi felébredt. És miért köszönte volna meg? Mert jól tudta, hogy a lány mentette meg őt, nem tudta, hogyan , de neki köszönhette az életét. Lassan felült, még ha a fájdalmai alább is hagytak és mivel érzett sehol kötést, így helyesen gondolta, hogy elég jól megúszta a helyzetet, bár a hasán lévő zúzódások elég sokági még megmaradnak majd. - És hol vagyunk? -kérdezte a lánytól, akinek már volt ideje feltérképezni a sziget egy kis részt és szomorúan tudatta vele, hogy ez egy lakatlan sziget a tenger közepén és hogy élelem és víz nélkül is vannak. - Hát ezen segíthetünk!- közölte vele, ahogyan feláll, egy kicsit még a mozgása, de néhány lépés után, már olyan volt mind a fénykorában. - Eszelj ki valamit, hogyan jussunk ki innen, én azért a biztonság kedvéért gyűjtök némi kis élelmet. - indult el a dzsungelbe, ahogyan csakhamar maga mögött hagyta a lányt.

A dzsungel azonban nagyon is könnyen járható volt. A meleg miatt, ami inkább abból adódott, hogy a levegő nagyon is párás volt, elég gyorsan átnedvesedett Mikomi normál ruházata, a hosszú ujjú felsője és a szoknya na meg a csizma ilyen helyzetben inkább hátrány volt, mind előny. ~Ez így nem lesz jó!~ törölte le a homlokáról az izzadságot, ahogyan megállt.
- Ki gondolta, hogy ezt is viselnem kell majd!- sóhajtott fel, ahogyan elmosolyodott, hiszen annak idején épp a mesterre erőltette rá, hogy készülj fel, minden helyzetre. Lehunyta a szemét, ahogyan ruhát cserélt. A ruha egy pillanatra eltűnt róla, ahogyan kisebb füst támadt és már nem a jó régi megjelenésében, hanem egy bikiniben állt a dzsungel közepén. - Ez tényleg jobb! De...- pirult el- … túl sokat mutatok magamból. Nem szeretem ezeket a ruhákat...- sétált tovább.
Vízcsobogásra lett figyelem, mely felé véve az irányt, egyre hangosabb és intenzívebben hallotta, míg végül meg nem látta. Egy kisebb rét, mely egy vízesés miatt létrejött kisebb tó körül terült el. Lassú léptekkel sétált oda a vízhez, ahogyan belekortyolt. ~[color=Yellow]Édesvíz!~ nyugodott meg, ahogyan a távoli bokor megzörrent a bokor és csak a jó reflexeinek köszönhette, hogy idejében sikerült elugrani a rá rontó fenevad elől. Bár a kezébe nyilalló fájdalom és a vállán látható három kis hosszirányú vágás jelezte, hogy a állat milyen gyors is volt. - Pont jókor! - újabb füstfüggöny kíséretében a kezében megjelent a kedvenc fegyverre. - Na gyere cicus! -mosolyodott el, ahogyan a jaguár szembefordult vele és sunyi mozgással egy félkört pórbált leírni, hogy oldalról kaphassa el az áldozatát, de nem járt sikerrel. Mikomi is lassú léptekkel sétált végig oldalra, hogy az vadmacskával végig szemben legyen és a türelemjátékot először a jaguár vesztette el, vesztére. Gyors volt és elrettentő, de a kard és még gyorsabb. A fegyvermágus oldalirányba lépve oldalirányba vágta szinte ketté az állatott, aki nyivákolva tűnt a bokrok között ide-oda vergődve. - Ha...- fordult szembe a bozóttal- … ebben a ruhában azonban jobban tudok mozogni! - sétált az állat felé, melyet kissé odább te meg is talál. Már kimúlt állapotban. - Víz és élelem! – tűnt el a kezéből a katana, ahogyan visszatérve a vízhez teletöltötte a palackokat, melyeket magával hozott, majd a cicus- farkát megragadva elkezdte maga után húzni a porban és visszaindult a partra.
- Na mit találtál ki? -kérdezte a lánytól, ahogyan a macska már a hóna alatt volt, ahogyan kilépett a bokrok közül és a lány nagyot nézett a macskára nézve- Ja ez? A vacsora! -vigyorgott a lány, ahogyan az események talán szerencsések lesznek és a macskát nem kell majd megenniük.

Éppen hogycsak felénk ért a vihár, máris elkezdték a hullámok feldönteni a hajót. Ijesztő volt mondhatom. Én gyorsan Mikomi közelébe mentem, mert valamiért mellete éreztem biztonságban magam. A hullámok folyamatossan csapkodtak fel a fedélzetre, és sajnos két matrózt is elsodortak. De ez még semmi, a következő pillanatban ha Mikomi nem húzott volna el, már fej nélküli lennék. Sajnos a földrezuhantam és egy kicsit beájultam, de Mikomi se járt jobban, mivel ő a vízbe zuhant.
-MIKOMI!!!-Kiáltottam ütánna, de már késő. Nincs olyan kulcsom, amivel megmenekülhetné..
~Vagy mégis?~-Jutott eszembe Aquarius, és ma pont olyan nap volt, amikor őt idézhettem meg. Hát, egy próbát megért. Gyorsan Mikomi után ugrottam, és elkezdtem utánna úszni. Amikor megfogtam a kezét, gyorsan megidéztem Aquarius-t.
-Aquarius! Kérlek, nagyon-nagyon szépen kérlek! Sodorlj ki minket a szárazföldre! -Kiáltottam felé. Erre Aquarius csak egy "cöh"-t válaszolt, majd hirtelen minden erejét bevetve, kisodort minket a legközelebbi szigetre. Amikor megérkeztünk, én pár perc hasfájás után felébredtem, mivel már szinte megszoktam ezeket a hullámokat ,kedves arany kulcsom miatt. Amikor feleszméltem, gyorsan felálltam, és elkezdtem "kémlelni" a szigetet.
~Ha a szélirányt összevetjük, azzal, hogy pontossan hol "áltunk" meg a hajóval akkor biztos Takara-szigetén vagyunk!~ -Jutott eszembe ez a briliáns ötlet. Egy fél órával később már Mikomi is felkelt, egy "köszönöm" kíséretével. Én csak rámosolyogtam egyet, majd elkültem ételt-italt keresni, és pedig addig a hajók idecsábításán gondolkodtam.
-Nem maradt sok erőm, de talán...-Jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
-Hárfa kapuja, megnyitálak! Lyra! Kérlek szépen énekelj annyira hangosan amennyire csak tudsz! -A lány egy határozott kapitányi köszöntéssel megfordult majd elkezdett énekelni. Én meg közben gyorsan összetákoltam egy kis tüzet, egyrész azért, mert megkell valamin sütni a vacsorát, másrészt, a füst miatt megláthatnak minket.
Pár perccel később Mikomi is feltűnt egy cuki cicával. Én csak bámulva kezdtem el nézni a macskát.
- Ja ez? A vacsora!-Bökte ki Mikomi. Én reménykedtem benne, hogy csak tréfált.

// Bocsi a rövid postért, én tényleg nem tudok többet :/ //

- Kapitány! Viharfelhőket láttam az égen, valószínűleg hamarosan viharba keveredünk! – jelentem az észrevételemet, miután beléptem a kapitány kabinjába.
A férfi erre szigorú tekintettel rám néz és bólint egyet.
- Akkor kísérd az embereket a kabinjaikba és maradj lent velük! Nincs az a vihar, ami képes lenne elbánni ezzel a hajóval. Neked továbbra is a feladatodat kell teljesíteni, tehát lent vigyázz rájuk és ne hagyd, hogy valamelyik a fedélzetre jöjjön. Nem lenne jó, ha valaki bepánikolna és mentőcsónakba szállna.
- Értettem, indulok!
Ezután elhagyom a kabint és a helyükre kísérem az utasokat. Majd megérkezik a vihar. Ide oda hánykolódik a hajó, a folyosón alig tudok megállni. Hirtelen elesek, majd elsötétül előttem minden.
Valószínűleg elájultam, ugyanis nem tudom pontosan, hogy mikor, de arra ébredek, hogy egy ágyban fekszek és néhány gyönyörű nőül körülöttem.
- Hogy kerülök ide? – kérdezem kicsit kábán. A fejem hihetetlenül fáj, valószínűleg beütöttem.
- Úgy, hogy elájultál, ők pedig voltak olyan kedvesek, hogy behúztak téged a kabinjukba! – válaszolt helyettük a kapitány. - Hamarosan kikötünk, tehát készülődj!
Ekkor felülök, majd hálásan megpuszilom a lányokat, amiért ilyen jók voltak hozzám. Ezután felállok és megvárom míg kikötünk.


Amint megérkezünk a kikötőbe, elhagyom a hajót és egy fickót keresek. Mivel az alvilág mindenhol jelen van, így könnyű lesz megtalálni azt, akit keresek. És már meg is van. Egy sikátor előtt áll és valamilyen olcsó bóvlit próbál rásózni a turistákra.
- Jó napot! Megengedi, hogy bemutassam a portékámat? Rengeteg kiváló áruval szolgálhatok, bármire van szüksége, tudok szerezni magána! – ekkor megragadom a ruhájánál fogva és eltűnök vele a sikátorban.
- Néhány információra lenne szükségem. Az ára pedig az életben maradásod. Megegyeztünk? – kérdezem egy gúnyos mosollyal az arcomon, mire a fickó bólint egyet.
- Vezess el a helyi alvilág központjába! Keresek valakit, egy alvilági személyt, tehát ott biztos tudják merre lehet! Nos, az életed megér egy kis sétát, vagy itt helyben végezzelek ki? – kérdezem mogorván, mire a fickó bólint.
Ezután elindulunk, hogy felkeressük a bűnözők fészkét...

//Elnézést a késésért és a post minőségéért, nincs valami jó kedvem... //

Ledobta a hátáról a macskát, egyenesen a homokba, ahogyan leült mellé nagyot ásított. Fáradt volt, de ami ennél is jobban zavarta, az a vállán lévő három kis egyenes vér csík volt, melyet ennek a „cuki” kis cicának köszönhetett. De nem volt nála semmi olyan, amit felhasználhatott volna arra, hogy bekötözze vele a sebet.
- Nyugi! Ha estig nem találnak ránk, csak akkor fogjuk megenni!- mosolygott Mira-ra, aki elégé aggódó arcot vágva nézett ár- Gyere ide...- intett neki, ahogyan amikor a lány közelebb sétált, Mikomi megragadta a szoknyáját.- Bocsi...- és szakította le annak alsó réászét, ahogyan zavaró módon a szoknya fele letépődött és teljesen láthatóvá is vállt az egész jobb combja. De még mielőtt akármit is kérdezhette volna Mira, tisztán látta, ahogy Mikomi bekötözi a kezét vele. Ezért is talán, nem annyira lehetett mérges, na meg elég szellős ruhájának hála, nem volt annyira melege. - Szerencséd van...- hunyta be a szemeit, ahogyan a horizonton feltűnt egy hajó árboca- … nem kell megenned a vadat.

A partraszálló matrózok szerencséjükre, igazi úriemberekként viselkedtek a két lánnyal, mindenben a segítségükre voltak, még ha a vadállat láttán, egy kicsit el is tanácstalanodtak, hogy ez a két lány most akkor nem is egy „ártatlan” kis virágszálacska, igaz? De a hajón,a külön ágy, a meleg étel, melyet végre megkaptak, nem úgy mind az előző szállítóeszközön. És az csak külön öröm volt, hogy a hajó éppen Port Clenodis-ba tartott. És ezt a kis nyugalmat kihasználva a fegyvermágusnak nem sok kedve volt sétálgatni a fedélzeten. Az ágyában feküdve próbált végre aludni, örült, hogy végre nyugton lehet és próbált felkészülni lelkiekben a következő napokra, mert ami várni fog ott árjuk, előre tudta, hogy nem egy sétagalopp lesz.

Már este volt mikor végre partot értek, de nem a hosszú út miatt, késtek ennyit, hanem a túlélök miatt, mivel hát a két lány elmesélte az ellőtte lévő nap történéseit és a kapitány szíve ügyének tartotta, hogy utánajárjon a dolgoknak és túlélőket keressen a vízben. Hát egyet sem talált, de próbálkozni azért szabad, nem? De azért még is, igazi szárazföldön lenni a lehető legjobb érzés volt, jobb az ágy, mind az étel, a pihenéssel töltött idő.
Elköszönve és megköszönve a segítséget, végül is Mikomi és Mira végre útra kelt a kicsi kis városban, amely már teljesen kihalt volt. A nap már lenyugodott a horizont mögött és az utcák ezzel párhuzamosan ki is haltak.
- Menjünk a polgármesterhez. Jobb minél gyorsabban jelezni neki, hogy váljunk a munkát, nehogy megelőzzenek minket! - vakarta a fejét Mikomi, ahogyan már a hajon átöltözött abba a ruhába, mely mindig rajta volt szinte.
A hivatal a város főterén volt, egy díszes kis épület, ahol még mindig voltak, hiszen égtek a lámpák. Se zárt ajtók, se elkerítésre szolgáló vaskerítés, akárki könnyedén bemehet volna akármilyen céllal. És így pedig ők is bementek és elég könnyedén be is jutottak a polgármesterhez. ~Ha megölnöm kellene, a lehető legkönnyebb dolgom lenne vele, azt szent!~ mosolygott, miközben a polgármester elé léphettek és jelezték neki, hogy elvállalják a küldetést, bár főbb információk birtokába nem jutottak.
- Végre! -örvendezett a férfi- Már azt hittem nem jön semmilyen segítség a királyságból. -vigadt a férfi.
- És a izzadságon kívül esetleg valami információval is tudna szolgálni? -kérdezte hűvös arccal Mikomi.
- Nem sokkal. A halak egyszerűen eltűntek a tengerből a sziget környékén, a gazdaság már most a nullára estet vissza, több család máris elköltözött. És akik maradtak, azok most az árnyaktól és az eltűnésektől félhetnek. Ha így folytatódik, az egész város el fog népteledni. -sírt már-már a férfi, ahogyan leült a székébe, az íróasztal mögé. - Csakis a mágus erejében hízhatunk, Ez most minden pénzt megér nekünk.
- Ennek örülök! Meg is tesszük minden tőlünk tehetett.

Vacsora és hűs kis szóba, más nem várt rájuk a közeli fogadóban. De Mikomi nem tudott aludni. A plafont nézte, ahogyan a kezeit összefonta a tarkója alatt. Mira a mellet lévő ágyban feküd és halkan szuszogott, bár nem aludt.
- Ez egy kicsit fura. Először eltűnnek a halak ami tönkreteszi a gazdaságot, majd az eltűnésekkel megfélemlítik a lakosságot. Ha nekem kellene csinálnom azt, hogy megszerezem a sziget irányítását, így csinálnám. -sóhajtott fel.- A mélybe süllyeszteném őket, ahogyan felhasználva a helyzetet megmenteném őket, hogy hősként tiszteljenek és a tenyeremből egyenek. - ásított egy hatalmasat. -De alszol mi? Hát jó volt beszélgetni, még ha egész nap nem is szóltunk egymáshoz, . Hunyta le a szemét, ahogyan elnyomta az állóm.

A madárkát nem kell sokáig győzködni, simán belemegy az alkuba, így elindulunk az alvilág felé. Ahogy kiérünk a külvárosba, felismerem a területet. A csóka valóban nem vezetett félre és most ott vagyunk, ahol kértem.
Amikor megjelenünk egy kocsmában, mindenki szúrós szemmel néz ránk. Viszont már hozzászoktam az ilyesmihez.
- Néhány információra lenne szükségem! – lépek oda az egyik asztalhoz, ahol egy magányos alak ül.
A fickó riadtan néz fel rám, majd körbetekint. Ekkor négy másik alak feláll és odajönnek hozzánk. Az egyik a vállamra teszi a kezét és maga felé fordít.
- Jobb lenne, ha elmászná' innét! – szólal meg pálinkától bűzlő szájával.
Ekkor nemes egyszerűséggel megragadom a kezét és kicsavarom, amitől ő összegörnyed. Viszont ez cselekvésre ösztönzi a társait. Az egyik egy kést vesz elő, míg a másik egy pálinkás üveget alját töri le és azzal ront rám.
Hirtelen oldalra lököm a pasast, majd a bal kezemmel elkapom az üveget tartó kart és egy hatalmas ütést mérek a rám rontó bűnöző arcára. Ettől azonnal kiterül, viszont maradnak még hárman. A késes az aki támadással próbálkozik. Felém döf egyet, majd vissza ugrik. Lényegében csak ijesztget, viszont hamarabb kell felkelnie ahhoz, hogy velem szórakozni tudjon.
Könnyedén elkerülök egy szúrást, majd elindítok egy ütést, de sajnos nem találom el az ellenfelemet. Ekkor az egyik egy hatalmas patkánnyá változik át és úgy rohamoz felém. Közben egy ismerős hangot hallok meg, valaki egy pisztolyt vett elő és éppen lőni készül vele.
Ekkor elővettem a pisztolyomat és egyszerre dördült el két lövés. A fickó, akit az előbb félre löktem felüvöltött, de én nem álltam le. A késes felé fordultam és újra lőttem, így könnyedén ellőttem a fegyverét a kezéből. Természetesen arról nem tehetek, hogy néhány ujja is oda veszett, ők kezdték a kötekedést.
Már csak a mágus maradt hátra. A lövésekre megállt, azonban most újra támad. Azonnal tüzet nyitok, de könnyedén kikerüli azokat. A fegyverem viszont kifogyott, így már nem tudok tovább lövöldözni. Amint a közelembe ér, egy hatalmas lendületet vesz és rám veti magát. Pontosabban csak vetné. Ugyanis hozzá vágom az üres pisztolyt, majd egy hátra bukfencet követően talpra állok és megidézem a valódi fegyverem.
- Ex-Quip: Magic Sniper Rifle![
A puskával azonnal célba veszem, amire megáll. Úgy néz ki, tudomásul vette, ha ezzel lövök, akkor nincs sok esélye a túlélésre. Azonnal visszaváltozik emberré, majd összekuporodik a földön
- Nagyon helyes! Mint mondtam, néhány információra lenne szükségem! Egy Zane Honda nevezetű alakot keresek. Ki tudja hol van? – kérdezem.
Alaposan szemmel tarom a kocsmát, nehogy valaki elsurranjon és értesítse a célpontot. Ha bárki megmozdul, akkor felé lövök egyet. Innen nem szabadulnak, amíg nem válaszoltak!

A produkcióm sikerrel járt és most már mindenki rám figyel. Az emberemre tartom a fegyverem, majd el kezdek kérdezősködni.
- Mondj el mindent erről a Zane nevezetű pasasról! Neki szeretnék dolgozni, de előtte informálódok róla. Tehát fecsegj! – szólok rá a fickóra erőteljesen.
- Néha szoktam látni a fickót, de nem tok rulla sokat! Állítólag valami nagy munkára készül, oszt a zsebire vágná a város összes pénzit. Nem tom hogyan akarja esztet csináni, de mintha asztat hallottam vón, hogy megbénítya a város kereskedelmit. Ami asztat illeti, épe embereket keres. A kikötőbe szokta fővenni a zembereit íccaka. Reggere viszon eltűnnek azok. Valóságga elnyeli űköt a főd! – mondja, majd az orra alá nyomom a puska csövét, így sikerül még információt szereznem.
- Keresd Keichi-t a kikötőbe! Ű tuggya hogyan léphecc kapcsolatba véli! – fejezi be.
Ekkor bólintok egyet és kiviharzok az épületből. A puskám természetesen már nincs nálam, visszakerült a helyére. A továbbiakban próbálok észrevétlen maradni. Szerencsére ez egészen jól megy.
Késő délután van már, amikor a kikötőben megtalálom a Keichi nevezetű férfit. Úgy közelítem meg, hogy lássa, őt keresem.
- Üdvözlöm, a nevem Vasili! Szeretnék egy Zane nevezetű fickónak dolgozni, azt hallottam, önnél lehet jelentkezni. Ajánló levelem nincs, tehát csak a szavamat tudom adni, hogy nem verem át önt és Zane-t.
Ezután megvárom hogy mit válaszol. Addig viszont nem tágítok, amíg munkát nem ad Zane-nél.