Omeron Greensand

-NYAMMM, de finom! Nincs is ennél jobb, szavamra nincs! -Csámcsogtam vidáman, fülig érő szájjal.
-Biztos vagyok benne, hogy sehol az univerzumban nem találni még egy olyan zamatos, kicsi sárga dolgot, mint a vadszilva.
Az elmúlt három napban kitartó záporok áztatták a szomjazó földeket, ezért úgy döntöttem ellátogatok a közeli erdőbe, leszüretelni az ilyenkor előbúvó gombákat. És láss csodát, hazafele menet egy terebélyes vadszilvafa kellette magát az út szélén, én pedig igazi úriember lévén, nem mehettem el csak úgy mellette. Nem bírtam ellen állni a matt fényű, néhol vöröses színnel tarkított érett sárga, isteni csemegének. Talán kettő három zöldesebb maradt az egész fán. Egy tökéletes szerda késő délutánján jártam, hátamon egy teli batyu erdei gombával, kezemben egy zsák szilvával, nem is kérhettem volna többet a mai naptól. Fortuna asszonyság azonban igencsak jó kedvében lehetett ma. Úgy döntöttem lerövidítem a haza utat és átvágok egy ligeten, ahol is lábam beleakadt egy gyökérbe és majdnem szétvertem a fejem. Az utolsó pillanatban magam elé kaptam kezem és így sikerült megtámaszkodnom a fa törzsén, egyben belátást nyerve annak odvába. És hogy hol volt ebben a szerencse? Bizony a fa üregében nem csak állati szőr, és makkok voltak, hanem legnagyobb meglepetésemre, egy láncos aranymedál is. Nagy ó betűt formálva a számmal, benyúltam lyukba, kivettem és magam elé tartottam. Igazán szép, egyedi darab volt. Ahogy forgott a napsütésben, egy a hátlapba vésett, ismerős névre lettem figyelmes. Végre kiszabadítottam lábam és jobban is szemügyre vettem az írást. Henrietta Ulswich . Alatta, egy a végtelent szimbolizáló fekvő nyolcassal.
-Ulswich…Ulswich, milyen ismerős név -morfondíroztam hazafele menet.
-Beugrok még a céhépületbe, megkérdezem Gordont erről a névről.
A vendéglátó részbe érve, Richard észrevéve engem, rögtön intett hogy menjek oda.
-Szervusz Omi! Mi újság? Egész héten nem láttalak. Merre jártál? Ó és jól érzem? Csak nem gomba van nálad? –Megérezve a gomba illatát, minden előbbi kérdése jelentősségét vesztette.
-Egyezünk meg Richard! Ha adsz egy pohár narancslevet és elkészíted a gombát, amiből persze én egy emberes adagot kapok, akkor a többi a tied lehet.
Hmm...Egy óra múlva jelentkezhetsz a jussodért, a narancslé pedig máris itt van.
Közben kiszúrtam a magányosan iszogató Gordont a terem másik végében. Italomat magamhoz véve oda lépkedtem hozzá és leültem
-Szevasz Gordon! Valami baj van?
-Heheyy, szia Omi! Csak a szokásos, ne is foglalkozz vele. –Gordon az a fajta ember volt, akit ilyenkor valóban nem kellett nyaggatni vagy vigasztalni, jobb szerette egymaga megoldani az ilyesmi problémákat. Nyilván megint csak egy nő volt a ludas a dologban.
-Mond csak Gordon, Nem ismersz egy bizonyos Henrietta Ulswich-ot? Dolgom lenne vele, de nem tudom merre találom.
-Omi néha az agyad olyan mint a szita. Ulswich asszony pont a céhházzal szemben lakik…
-TÉNYLEG, köszi Gordon. Majd beszélünk és fel a fejjel. –Azzal felálltam az asztaltól és átrohantam a szembelévő épülthez. Most már össze állt a kép. Ulswich asszony egy amolyan egyedül maradt, elszegényedett előkelőség volt. Kutyáival élt belvárosi kis lakásában. A kopogásra hamar érkezett válasz. Az ajtó kinyílt és a kifogástalan frizurájú és ruházatú idős hölgy érkezésem okáról érdeklődött.
-Jó estét asszonyom. Azzal elővettem a nyakéket és a levegőbe emeltem. -Ezt ma találtam a keleti erdőségekben, azt hiszem az öné. –Az idős asszony az arcához kapott és rövid huhogást hallatott, majd egy hosszabbat is.
-Jaj istenem fiatalember. A héten arra jártam az én elbűvölő kis kutyuskáimnak friss levegőre volt szükségük… istenem, ha tudná. Azóta minden éjszakám álmatlanul telt. Ez a medál jelképezi családom egykori nagyságát. Drágaságom kerülj beljebb, nem mehetsz el jutalom nélkül, máris előveszem a pénztárcám –Számat már nyitottam is volna, azonban ezt megelőzendő, tovább folytatta. -Nem nem! Egy szót sem akarok hallani fiacskám! Ellenvetésnek helye nincs, ez a nyaklánc nekem mindennél többet ér…
Egy órát töltöttem Frau Ulswich lakásában, aki kutyáival és fecsegő természetével, nagyon fárasztó társaság volt, egyben tökéletes arra, hogy megéhezzek a gombavacsorára. Azonban a tudat hogy jót tettem és nem utolsó sorban a jutalom, kellőképpen ellensúlyozta ezt. Teli zsebbel mentem vissza barátaimhoz, hogy hasamat is megtöltsem.

–Itt is van amit kértél Omi! –Csúsztatta elém a vastag ujjú, ormótlan kéz az mellette kicsinek tűnő fatálat, oly óvatossággal, mintha egy csecsemőhöz nyúlna.
–Köszönöm Richard! –Válaszoltam álmatagon, hisz éppen egy nálam megszokott, mély merengés közepén jártam, valahol az álmok és a valóság határán és várakozás közben egyébként is megittam már egy üveg bort.
–Váljon egészségedre –Mondta kezeit összetéve, majd sarkon fordult és elmerült a rendelések tengerében. Nagyot nyújtózkodva, hatalmasat ásítottam, minek hatására arcom mondhatni elvesztette emberi formáját. Mindehhez egy ijesztő, majom őseinket idéző, artikulálatlan hörgés is párosult, így a temérdek rám tapadó tekintet nagy része szemrehányóan bökdösött, csendességre intve. Észrevéve magam, és persze inkvizítoraim célozgatását, enyhén behúzva nyakam, pironkodva integettem a nagyérdeműnek, hogy most már nyugodtan folytassák csak a vacsorájukat, nem lesz velem baj a továbbiakban. Az emberek még mordultak egyet kettőt, aztán székeiket csikorgatva visszafordultak asztalaikhoz és folytatták, amit én éppen elkezdeni kívántam. Evőeszközeimet kezembe véve, azok szárát az asztalnak támasztottam a tál két oldalán, majd a lábait mellettem megvető széken pihengető kicsiny Heaven kristályos tojására nézve elmosolyodtam.
- Jó étvágyat Heaven –Azzal megsimogattam kis barátom barnás vöröses, aszimmetrikus kis házikóját és nekiláttam a gomba pörköltemnek. A Richardtól elvárt minőséget kaptam, a tejföllel és zafttal borított tésztát, gazdagon beterítette a sokfajta erdei gomba. Szinte láttam lelki szemeimmel, ahogy az ízek, vadászatra készülő bennszülöttek módjára körtáncot járnak a számban. Szégyentelenül tömtem két pofára a fantasztikus elemózsiát, mit sem törődve, az így újfent rajtam gyülekező pillantásokkal. Jómagam csak a gombával foglalkoztam és ezt a törődést, csak az a néhány másodperc szakította meg, amikor Heavenre kukkantottam,hogy ellenőrizzem, minden rendben van vele. Egy ilyen alkalommal azonban erős hunyorgásban végződött a mustrám. A vacsorámra, a tojásra, majd ismét a pörköltre néztem.
-Richard!! Tudnál jönni egy percre? –Hívtam, udvarias hangnemben a veterán csapost és egyben szakácsot.
–Igen? –Kérdezte segítőkész mosollyal
Richard… –Kezdtem még mindig nyugodtan.
–IIIIIIIIIgen?
- Miféle gombát raktál te ebbe? Elkezdtem hallucinálni! Mond csak teljesen megőrültél? Ki akarsz nyírni? –Suttogtam borzasztómód hadarva nagy pánikomban.
Richard pár másodpercig, csak bámult, lassan dolgozta fel a hihetetlen információkat, biztosan átnyálazott minden szót többször is külön külön, és majd mondatba illesztve is, kipróbálva több ezer lehetőséget. Végül felkacagott és vállamra tette kezét.
–Ne viccelj barátom, magam szedtem őket, nagy szakértelemmel –Próbált efféleképp nyugtatgatni.
–Mondom Richard! Ha így gondolod, gyerünk egyél csak bele!
[color=cyan] –A kedves melák elegánsan felcsavarintott villájára néhány gombafejet, majd jóízűen lecuppantotta őket a fémről. Lassan pislogva élvezkedő pillantásokat vetett rám, majd nagyot nyelt
-Nos? – Kérdezte kisvártatva
Újra kis barátom tojására néztem, ami ismét billegni kezdett, jobbra balra.
–Nézd! NÉZD! Látod? –Mondtam egyre hevesebben, de még mindig próbálva suttogni.
-Hoppá –Mondta rövidke szájtátás után.
–Hoppá…Hoppá? Látod én mondtam! Van ellenszered ugye? –Ismételgettem megállás nélkül ezeket illetve variált vagy kiegészített kombinációjukat.
–Omi te nagyon hülye. Ez a tojás kikel
–Nem hiszem el, hogy így kell meghalnunk mié…MICSODA? –Azzal gyorsan odatérdeltem a székhez, és néhány centi távolságból néztem végig, ahogy az eddig kemény és szinte törhetetlen kristályburok, egyre erősödő fényességet árasztva széjjelreped. A résekből, olvadt aranyhoz hasonlatos anyag bugyogott elő, majd szép lassan valami más is kiszabadulni látszott. Az alig harminc centis, aprócska lény először csőrét, majd egész fejét dugta ki a tojásból, melynek felső harmada, hála életerős csapkodásának, már hiányzott. Közelebb hajoltam hozzá és felöltöttem legbarátságosabb mosolyomat, ami nem volt kis munka, hiszen a túláradó boldogságtól legszívesebben fülig érő szájjal kurjongattam volna táncolás közben, azzal azonban biztos rémisztővé váltam volna szemében. Közeledtemre nyakát vissza vissza húzta, az eddig menedékül szolgáló kristályréteg mögé.
–Ne félj. Gyere, szagolj meg –Azzal szép lassan odacsúsztattam hozzá kezemet.
Hangom hallatán, mintha egy régi barátra ismert volna bennem, félsze semmivé lett, és ahogy megpróbált kimászni a tojásból, fejével egyenesen tenyerembe bucskázott.
–Hopp –Nevettem fel szelíden.
-OY –Hagyta el az első hang csőrét, azonban kicsit furcsa hanghordozással. Nem igazán újszülötteket idézett, inkább egy mutáló hangú tinédzserre, aki súlyos hangszalaggyulladása ellenére erős dohányos.
–Hát nem ennivaló? –Kérdezte ártatlanul Richard, én azonban először teljesen félre értettem és azt hittem meg akarja sütni szegény kis társam.
–Hozzak neki egy kis tejet? –Kérdezte igen lelkesen
–A madarak mióta szoptatnak Richard? –Utaltam végre én is valami okosra
–Heaven egy igazi ragadozó, az egek ura, születésétől kezdve hússal táplálkozik. Van valami ilyesmid? Csirkemell csíkok vagy hasonló. –Kérdeztem a rögtönzött mini előadást követően.
A csapos, energiát nem kímélő lendülettel rohant hátra a konyhába majd tért vissza szinte egy gondolatnyi idő alatt néhány csík hússal.
–Tessék, ezt add oda neki.- azzal az egészet a tenyerembe borította.
Fejével tenyeremre támaszkodva, az eledel láttán, azonnal megindult annak irányába, vidám, határozott csipákolást hallatva. Fentről csőrébe ejtve a csíkokat, az utolsó darabig, mindet befalta, aztán perceken belül lecsitult, és abban a pozícióban amiben volt, mély álomba szenderült. Egy fél óráig még, ha nem tovább , én és Richard, elvarázsolva bámultuk a kis jövevényt, majd még néhány csík húst csomagolva, Heavent óvatosan a táskámba helyeztem, és tojásának foszforeszkáló maradékát kezemben fogva haza indultam. Az este kellemes volt, hűsítő széllel és talán csak számomra, de tele volt boldogsággal. Borzasztó lassan lépkedtem, olyan óvatossággal, mintha a kicsi madár teste, a legapróbb rezzenéstől is össze törhetne. Még alig hagytam el a céh épületet, amikor valaki engem szólítgatott.
- Huúú jolloliúúú Omeron drágám! Várjon. –Törtetett szélsebesen utánam az magas női hang.
Visszafordultam, és láttam, hogy Ulswich asszony lelkesen integet háza ajtajából.
–Kérem várjon –Azzal gyorsan mamuszt húzva, már topogott is utánam.
–Jó estét asszonyom. Talán valami baj történt –Kérdeztem udvariasan
–Ne haragudjon, hogy csak ilyen hirtelen leszólítom, tudja éppen az ablakban csodáltam az nyugodt utcaképet, amikor megláttam magát és a kezében azt a vibráló szobadíszt - majd Heaven egykori szögletes, kristálycsoportra emlékeztető tojására mutatott.
–Kérem nem vásárolhatnám meg öntől? Királyi magasságokba emelné a szobám látképét. Hajlandó vagyok akár kétszer annyit is fizetni mint amennyiért ön vette. –próbálkozott eképpen
Nos egy ilyen mágikus tárgy, szerintem sokkal többet megérne, mint amennyit egy szobadíszért elkérhet az ember, de nem akarom felhívni a figyelmet Heaven fajának létezésére, ezért azt gondolom hogy ennél jobb lehetőségem nem is lesz, hogy feltűnésmentesen tovább adjak a tojáshéjon.
–Azt hiszem meg tudunk egyezni –Mondtam kéretve magam
Az üzletet percek alatt nyélbe ütöttük, de nem úsztam meg az asszonyság fél órás sztorizgatásai nélkül, még úgy sem, hogy direkt nem fogadtam el a teára invitálását. Egyébként is borzalmasok azok a teák. Végül óvatos tempómnak hála, nagyjából másfél óra alatt tettük meg az egyébként húsz perces távot hazáig, ahol is szörnyen kimerülve, először óvatosan befektettem Heavent az ágyamba, majd attól tartva hogy esetleg ráhemperednék éjszaka, a földre feküdve de kezemmel felnyúlva és átfogva a kis jószágot én is elszenderedtem.

-Na mit szólsz Heaven? Milyen finomságot találtunk ki neked Richardal? –Nevettem a karomon ülve csemegéző kismadárra, szemöldököm emelgetve.
-Csúcs szuper! Finom és hideg! Akarod te is megkóstolni Omi? –Kérdezte kicsattanó boldogsággal, fagylalttól majszos csőrrel.
-ÁÁ nagyon köszönöm Heaven, de én jobban szeretem a gyümölcsös jégkrémet. A halas legyen csak a tied. –nevetgéltem tarkóm dörgölve.
Mostanában nagy hőség sújtotta a környéket, így igencsak megörültünk Richard jeges meglepetésének. Olyannyira belemerültünk annak varázslatos ízvilágába, hogy egy sarkon, talán figyelmetlenül befordulva, beleütköztünk egy aprócska testbe. Heaven fagylaltja azonnal beleszeretett a minket orvul oldalba támadó kislányba, és nagy élvezettel kenődött szét annak ruháján. Az én csemegém, megérezve a szabadság illatát, kihasználva az adandó alkalmat, sikeresen kiszabadult markom szorításából, majd néhány másodpercig élvezve a zuhanás varázsát, boldog, placcsanó hanggal szétkenődött a felhevült aszfalton.
-NEEEEE – kiáltottam minden végtagommal a narancsos csoda után kapkodva.
-Miért…Miért….MIIIÉÉÉÉRT –Hörögtem keservesen, négykézláb elterülve a betonon, egy apró könnycseppet elmorzsolva szemem sarkában.
Heaven, az esés pillanatában, szárnyával csapkodva lelibbent karomról, egy darabig hozzám hasonlóan siratta elveszített nyalánkságát, majd durcás kisgyerek módjára elrántotta csőrét és valamit motyogott arról, hogy nem is baj, mert nem volt finom.
Feleszmélve kislányos hisztimből, próbálva összekapargatni egy szempillantás alatt elveszített méltóságom, a lány felé fordultam, hogy felsegítsem a földről. Egyszerű teremtésnek tűnt, fenekén üldögélve, szemüvegét igazgatta és valamiféle képet szorongatott kezeiben, mit sem foglalkozva barátságos gesztusommal.
-Ezt nem hiszem el! Ennyi munka… és mind hiába. Mindennek vége. –Sopánkodott keserves hangon, kezdetben fogalmam sem volt miért.
-Jaj istenem. Mi történt? Megsérültél? –Kérdeztem hirtelen megrémülve.
-Um. Nem…De a nagy sietségben, ahogy önnek ütköztem, tönkre ment a festményem. Ez volt a vizsga munkám. A mesterem el fog bocsátani, ha ezzel állok elé. –Magyarázta el szomorúan, rám sem nézve.
-Borszasztóan sajnálom –Álltam a helyzet előtt tehetetlenül.
Ekkor a kis árva rám emelte bús tekintetét, majd pár másodpernyi hunyorgás után, fülig érő szájjal pattant fel, kapta el a csuklóm és kezdett húzni érkezésének irányába.
-Segíteni akarsz ugye? –Kérdezte lelkesen, természetesen meg sem várva a választ. –Hisz miattad sérült meg a képem. –Váltott színpadiasan szemrehányó, mély hangnemre.
Majd mielőtt még egy szót is szólhattam volna, berántott egy kis stúdióba, ami leginkább egy fodrász szalonhoz volt hasonlatos.
-Gyere siess, ülj le, átöltöztetlek. Egyébként Panini vagyok, és festőművész leszek.
-A nevem Omeron, kis barátomat pedig Heavennek hívják.
-OY –Helyeselt Heaven szárnyait széttárva.
-Mit…kellene pontosan tennem. –Kérdeztem egyik szemöldököm felhúzva, már előre félve a választól.
-Nem egyértelmű? Modellt álltok majd nekem. Gyorsan-gyorsan! Vegyétek fel ezeket a ruhákat.
-Ho-Hogy micsoda? Á én nem hiszem, hogy alkalmas lennék ilyesmire. –Próbáltam egy elég gyenge mondattal menteni ki magam a kínos helyzetből.
Ekkor Panini megállt a nagy sürgés forgásban és csalódott arcát a föld felé fordítva, lassan odatopogott egy kanapéhoz.
-Értem –Mondta szinte elhaló hangon. –Akkor nincs mit tenni. Örökre lemondhatok az álmomról. - Azzal letelepedve arcát kezeibe hajtotta és szipogni kezdet…
Nem tehetek róla, de nem bírom elviselni a síró lányok látványát, vagy tudatát, szóval…
-Ó jólvan-jólvan, mond el mit kell tennünk… -Mondtam számat húzva, tudva, hogy ezt még meg fogom bánni.
-Remek! –Ugrott fel ismét tündöklő arccal, azt az érzést keltve, hogy az iménti, csak színjáték volt.
-Gyorsan Öltöztesd fel a kis barátodat és te is vedd fel ezeket. Ott hátul van az öltöző. Addig én előkészülök. –Azzal kezembe nyomva egy nagy rakás érdekes, színpompás ruhadarabot, belökdösött egy paraván mögé.
Nagyjából tíz percnyi döbbenet után beletörődtem sorsomba, majd még tíz percig váratva a kis művésznőt, én és Heaven teljes harcidíszben léptünk elő.
-Nagyszerű! Már csak egy kis szakáll és egy kard hiányzik a kezedből. –Örvendezett, hangosan tapsikolva és ugrándozva. –Hozom is!
-ÉÉÉÉÉS tessék! Pont olyan vagy mint egy igazi kalóz. És a kis madárkádon is milyen jól mutat az a zöld kabátka, fekete sapka és szemfedő. Nagyon csinos vagy ám barátom! –Azzal ujjával megpöcögtette a végletekig lelkes Heaven csőrét.
Zöld buggyos nadrág, mindenhol fáslik, sötétkék hosszú kabát és fodros fehér ing.. pont úgy nézek ki mint Strago…Elmélkedtem mialatt már a felvett pózban feszítettem. Jaj istenem, csak ne lásson senki ilyen kiszolgáltatottan…
-Kész is vagyunk! -Mondta úgy másfél óra görcsös, merev, mozdulatlanság után, szemüvegét feltolva orrán.
Kardot eldobva testem egésze kellemes ernyedt állapotba került.
-Megnézhetjük? –Kérdeztem az öltözködés végeztével, végre ismét saját ruháim viselve.
-Nem! Először a mesternek mutatom meg! Tudnom kell mit gondol a munkámról. –Hadarta, majd sietve egy fiókból elővett szütyőt nyomott a kezembe. –Tessék, ez a tietek. Köszönök mindent. –Azzal hátamat paskolgatva már terelgetett is a kijárat felé.
-Hé várj, ugyan. Erre semmi szükség. –mutattam a batyura.
-Á a modelleim bérét a mester fizeti, igazán megérdemlitek, úgy érzem ez a festmény sokkal jobb lett az előzőnél, de most menjetek, még igazítok a képen! Sziasztok. –Azzal szinte kilökve minket az utcára, becsapta az ajtót és vissza rohant az állványhoz.
-Hmpf…hát nem baj. Legalább segítettünk valakin és egy kis mellékest is szereztünk. Nem igaz Heaven? –Kérdeztem a kis erszényt dobálgatva, hazafele ballagva.
-Oy Oy! Csináljuk máskor is! – Csipogott önön ötletétől fellelkesülve a szélrózsa minden irányába.
-Az kellene még csak…az kellene még csak, kis butám. –Dörzsölgettem selymes buksiját kezemmel elballagva a naplementébe…

Egy kellemesen pezsgő szombat éjszaka után kicsit fáradtan, valami nedves, hideg, cukros után vágyakozva tértem be Richardhoz.
- Nocsak-nocsak, de korán kelt a fiatalúr- Gúnyolódott szokásos pohártörölgetős pozitúrájában.
Szóbeli válaszra nem igazán vitt rá a lélek, így csak morcosan hunyorogva ráemeltem tekintetem, majd integettem és lassan ráborultam a pultra.
- A szokásosat?- Kérdezte némileg együtt érzőbb hangon.
Kezem felemelve három újam kinyújtottam, jelezve, hogy három lesz abból a szokásosból.
- Akkor három nagy, hideg narancslé rendel- azzal felsorakoztatta az magas poharakat, majd sorban megtöltötte őket.
Az egyikbe kapaszkodva, valahogy felemeltem fejem, mire azt egy erős fájdalom rázta meg.
Felszisszenve grimaszoltam egyet és hatalmas kortyokkal pusztítani kezdtem a nyugtató, éltető nedűt.
- Tudod mi segítene rajtad? Egy hatalmas, nyárson sült, fokhagymás bárány borda! Hmm…milyen finom is az.- szadizott velem nagyon jól tudván, hogy az ilyesféle nehéz húsételekért szinte elepedek másnaposan.
Egy megrovó tekintetnél többel nem tudtam reagálni az iméntire, ő azonban csak nem hagyta abba.
- Van egy ajánlatom számodra! Az öreg Edvin levágott nekem egy fiatal barikát. Ha elhozod, szavamra annyit ehetsz belőle amennyi csak beléd fér.- Magyarázta, teljesen közel hajolva hozzám, kaján vigyorral, biztosra véve, hogy kapva kapok az alkalmon.
Hiába, Richard remek emberismerő volt, meg aztán elég jó barátság alakult ki köztünk, így sokat tudott rólam és a működésemről. Ezen beszéd hallatán új élet költözött meggyötört testembe, amikor legközelebb felnéztem, fülig érő mosollyal emeltem magasba poharam, mintha köszöntőt mondanék
- Áll az alku barátom- Azzal lehúztam az egészet, felkaptam Richard, az állatra adott pénzét és nekivágtam a mindössze félórás gyalogútnak.
Edvin tanyája valóban nem volt messze, lelkes menetelésemmel még annyi idő sem szükségeltetett az út megtételéhez, mint sejtettem. Az öreg főként állatokkal foglalkozott, de zöldségeket is termesztett, épp csak annyit amennyire neki szüksége volt. Gyümölcsös is volt a telken, hisz mi lenne egy ilyen vén martalóccal saját főzésű pálinka nélkül. Nem volt túl szoros az ismeretségünk, háromszor ha találkoztunk, de azokon az alkalmakon mindig jó kedélyű és vicces figuraként mutatkozott. Valami ilyesmire számítottam most is, amikor azonban odaértem a házhoz, éktelen kiabálás és átkozódás fogadott.
- Há hogy az’ a haórihorgas, réjzfán fütyüllő hét szűnyű kápányányi manyók rőzsebajcu édösannyát, aztat no! Hogy vinne el a ekcéma te pokolfajzat teee teee- Szitkozódott igen felpaprikázott hangulatban a hátsókertben, egy nagy lapáttal csapkodva a földet.
- ÖYY! BÁTTYA! - siettem oda hozzá megtudakolni mi itt a probléma.
- Tiszteletem Edvin bá’. Hát mi a baj?- Ráztam kezet a vaskos szorítású betyárral.
- Cmájj fiam hát mi lenne?- Rándított sopánkodva egyet a fején.
- Ezek a szégyentelen, gyalázatos vakondokok szana széjjel barbárkodják a kertemöt! Há’ ilyöt émmég nem láttam!- Magyarázta felháborodottan, hevesen gesztikulálva
Én egy elnyújtott „á” hang kíséretében mélyet bólintottam, de látszólag ez nem volt elégséges reakció az öregnek.
- Há egísz életömben ezt a kis fődet műveltem meg az állatokat dajkátam, de itt még nem vót eddig vakondok, hát mondom! No! Émmég ilyöt nem láttam! –Ismételgette magát türelmetlenül.
Nyilván hallani akar valamit, én pedig olyan jólelkű vagyok, hogy eleget tettem ezen óhajának.
- Hát…tudnék valahogy segíteni?- Adtam be végül a derekam.
- Jojj de jólelkű gyerek vagy te, öreg vagyok én már az ilyön vadállatok zavargászolásához- Így ahogy mondta és végig néztem rajta, ez a kis üsd le a vakondot játék látszólag valóban kimerítette, izzadtságban úszva támaszkodott lapátján, kapkodva szedve a levegőt.
- No gyere fiam üljünk le az árnyékba, megbeszéljük a dógokat egy két kupica jó kis házi mellett, jóvan e?- Invitált otthonába a pálinka említésétől teljesen átszellemülten, sunyin vigyorogva.
Én azonban az alkohol puszta gondolatátólis összerándultam, hála a múlt éjszakai duhajkodásnak. Mindenesetre tisztában voltam vele milyen fontos, egyben szimbolikus jelentésű is a pálinkázás erre felé, így bólintottam és követtem a rozzant kulipintyóba.

-Isten Isten! - Mondta a gazda majd legurította a kupica jóféle italt
-Isten Isten! - Követtem példáját és felhörpintettem a pokoli nedüt, arcizmaim acélozva, próbálva leplezni az égető érzést.
-Osztan mond csak fiam, te is mágus volnál? Már csak azért gondolom, mer' jóban vagy Richardal aztán ő meg nem bizza akárki fiára a dolgot ha ételről van szó. - Fogalmazott minden igényt kielégítő bőséggel, miközben újra töltötte az egyszerű asztalon pihengető két türelmetlen poharat.
-Ahogy mondja, főként a föld elem használatában vannak tapasztalataim, persze nem olyan szinten mint Richardnak, de jó úton haladok, hogy túlszárnyaljam. - Válaszoltam mosolyogva, egy kis nagyzolással.
-Ó hát micsoda szerencse te gyerek!- kiálott fel két kezét össze csapva majd dörzsölgetve. -Hát azok a rusnya vakondokok is a földben élnek, neked ez bizonyosan gyerekjáték nem igaz? No kapizsgálod? Hát látom én, hogy érted te. -Azzal poharát felemelve kacsintott, hosszú bajszát kicsit megbillentve mosolyával és lehúzta a második felest is.
-Mi tagadás ez remek meglátás- Köszörültem torkom szemöldökráncolva -de úgy tudom van ennek egy sokkal egyszerűbb, jól bevált módja is. - Mondatomat tágranyílt szemekkel az asztal fölött közelebb hajolva, nagy figyelemmel fogadta.
-A vakond üreget elárasztjuk vízzel így a pórul járt kártevők jobb híjján mind eliszkolnak jó messzire. Ha én be is omlasztom a járataikat ők újakat ásnak, de a vizet úgy rühellik, hogy a kellemetlen élmény hetet hét határon túlra űzi őket. - Fejeztem be végül büszke mosollyal a kiselőadást.
-Haaa hogy erre nem is gondoltam, nosza akkor vágjunk bele, kint van a gémes kút abban van víz bőségesen. - Ugrott fel tettrekészen, a nagy lendülettől elhagyva subáját.
Követtem az öreget az épület hátánál levő fészerig, ahol cifra szitkozódás közepette néhány percig elbíbelődött az ócska zárral majd kipakolt jópár vödröt és vajlingot.
-No kapj meg amennyit csak tudsz fiacskám aztán uccu.
Nem teketóriáztam sokat a hónom alá két vödör kezeimben egy egy zománcos lavór és már mertem is a vizet a kútból.
-Aztán remélem nem gondolod, hogy ingyen várom ám a segítséget, a végén jól jársz majd te is én is, szavamra. -szólt oda egy teli vödör víz megemelésétől kicsit összeszorult mégis nyájas hangon. Én meg csak mosolyogva bólogattam és serényen öntözgettem a vizet a kis piszkok nyakába.
Mit ne mondjak elég kiterjedt barlangrendszert ástak a kis mihasznák, jó két három órán keresztül mertük és locsoltuk a vizet mind úntalan, mire az első fekete szőrű gazfickók kivánszorogtak otthonaikból.
-No végre te szégyentelen vakarék! -Kiáltott rá az egyikre az öreg ujjával előre mutatva. -Menjél csak menjél, vissza se nézz - Folytatta kicsit megmosolyogtatva, hisz a vakondok nem arról híresek hogy olyan sokat nézelődnének. - És örülj, hogy nem ütlek itt helyben agyon. - Fejezte be némi fenhanggal amely kiemelte kegyelmességét és derék jellemét.
-Fiam, meg mondom őszintén - fordult hozzám a kis közjáték után, homlokát törölgetve- hogy már kezdtem azt hinni, badarság ez az egész... no de végül csak csak sikerül!- zárta mosolyogva a kicsit borusan indított mondatot.
-No locsoljuk ki a többit is aztán ingyunk meg még egy kupicával. - Én bólintottam és töretlen lendülettel vetettem magam vissza a munkába.
Öt tíz percben belül még tucatnyi vaksi prémes hagyta el a telket. Legtöbbjük átlagos vakond fajzat volt, egy példány azonban elég meglepő küllemmel és jellemmel rendelkezett. Jobb karján és vállán gépies, acél lemezekből kalapált, fogaskerekek és dugattyúk fedte karmos kesztyűt, szemein pedig érdekes zöld krisátlylencsés szemüveget viselt és ellenben a többi állattal, ő nem menekült, megállt és rezzenéstelen arccal felénk bámult. Letéve a vödröt hasonlóan komoly ábrázattal léptem néhányat irányába, mire ő mély rekedtes hangon, emberi nyelven szólt hozzánk.
-Ez már nem a ti főldetek! Takarodjatok vagy hódoljatok be a hatalmas SteaMole-nak. Ha nem teszitek, garantálom, megérzitek majd haragját és igazi erejét. -Fejezte be, majd tűnt el oly sebesen a föld alatt egy újonan kivakart üregben, hogy esélyünk sem volt bármit is tenni
Gyors eltünésétől és temérdek megválaszolatlan kérdés lététől függetlenül, ez egyértelmű fenyegetés volt, amit pont azért, mert egy félig gép vakond mondott, ildomos komolyan venni. Az öreg már nem látta ilyen tisztán a helyzetet.
-Te... fiam... há láttad ezt? - dörzsölgette homlokát tátott szájjal bámulva a vakond után. - Há most vagy a sok munka ártott meg, vagy az idei párlat lett nagyon erős, vagy a kettő együtt.
-Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű a dolog báttya, de itt azt hiszem egyenlőre végeztünk. - Amaz bólintott és segített elpakolni a vödröket, edényeket.
Újra beinvitált otthonába, majd egy kör zamatos pálinka után, hátra hívott a karámhoz, ahol megkaptam jövetelem eredeti céljának tárgyát, illetve még egy kicsit többet is.
-No ide figyelj fiam. Fogd ezt a bírkát vidd el Richardnak. Segítetté, nem kérek érte semmit és itt van még néhány gyémánt is azt meg csak tedd el oszt fordítsd arra, hogy megerősödj, jobban mint bárki más. - Mosolyogva fejet hajtottam eme meglepően nagyvonalú ajánlat hallatán, majd az öreg lelkére kötöttem, hogy ha a továbbiakban netalántán problémája akadna ezekkel a fenevadakkal, azonnal üzenjen értem és minden további nélkül, komolyabb eszközökkel, végérvényesen pontot teszünk az ügy végére. Erre ő csak legyintett, majd vállveregetve kikísért a porta határáig, a városba vezető út kezdetéhez. Bár vidáman válltunk el, zsebemben Richard birkára adott pénzével és az öreg hozzájárulásával, gyomromban a pörkölt utáni vággyal, fejemben mégis ezernyi aggasztó kérdés kavargott.
-Komolyan kell vennünk a kisvakondokok fenyegetését? Vajon hallunk még róluk? Mire lehet képes ez a földalatti népség? és... VAJON KI AZ A STEAMOLE???

folyt. köv. a nagymunkák közt

– Richard! Hozz még egy kört - Kiáltottam oda barátomnak, hogy még két korsó sörrel fokozzam a péntek este hangulatát magam és Gordon számára.
– Öregem látod ott azt a két csajt? - Szólt közbe önmagához hűen, két igen szemrevaló teremtés irányába bökve
– Héj! Ne mutogass, hogy néz már az ki… - Csitítottam amatőr viselkedése miatt.
– Most kivételesen nem azért! A jobb szélsőt Melisanak hívják, egy barátom, a fegyverkovács Arnold évek óta szerelmes belé, de még csak leszólítani sem meri. Persze én rengeteg jó tanáccsal láttam el az évek során, de rám valamiért nem hallgat. - Mondta fejét vakargatva, szemöldökét ráncolva.
No igen, Gordon sem az a nagy csajozógép, statisztikáit tekintve megértem azt az Arnoldot, hogy nem adott a szavára.
– Holnap találkozok vele, esetleg mondhatnál neki pár szót, neked könnyen megy az ilyesmi és talán fogékonyabb lenne egy kívülálló véleményére. - Folytatta nyájasa.
– Hát… végül is, segíthetek. - húztam ki magam büszkén, valahol ugyanis megtisztelő volt a felkérés. – De csak délután, nem tervezek korán kelést szombaton, tudod, hogy az nekem szent! Szóval eszedbe se jusson délig a házam közelébe jönni! - figyelmeztettem, jól emlékezve még arra, amikor egyszer tönkre tette azt a szent rituálét, amit a szombat reggeli lustálkodás jelent számomra.
– Á ne aggódj, kettőkor találkozok vele itt a fogadóban, gyere te is és majd itt találkozunk. Rendben? - Azzal magasba emelte poharát
– Úgy legyen! De most egészségünkre! – Azzal koccintottunk és belemerültünk az éjszakai mulatságokba.

Másnap terveim szerint sokáig hemperegtem, majd gyorsan összekapva magam megjelentem a megbeszélt helyen a megbeszélt időben. Gordon és Arnold már ott vártak engem, előbbi kissé másnaposan míg barátja izgatottan, fegyelmezetten kémlelve a bejáratot, mikor érkezem. Jöttömet nagy örömmel fogadta, majd gyorsan felvázolva a kínos szituációt amibe került, s néhány szóban mesélt szíve választottjáról, szokásairól, ízléséről, én pedig egy igen érdekes és kockázatos ám annál nagyobb sikerrel kecsegtető ötlettel rukkoltam elő.
– Biztos vagy benne, hogy beválik ? – Kérdezte bizonytalanul.
– Na ná! Ez tuti recept. Csak csinálj mindent úgy ahogy mondtam és meglátod sínen leszel a leányzónál.
– Hát rendben, akkor hatkor az öreg fűz virágos előtt. - Azzal kezet ráztunk s én felhörpintve narancslevem utolsó kortyát is magukra hagytam őket.
Este hatkor, talpig feketébe öltözve várakoztam a virágüzlet melletti bokrokban, fejemen fekete álarccal, kezemben konyhából előkapart késemmel, a megfelelő pillanatra várva. Az utca kihalt volt, ilyenkor már nem sokan császkálnak erre felé, főleg szombat este. Mindenki a belvárosban múlatja idejét vagy épp hétvégi sziesztáját tölti. Melisa pontosan hat órakkor lépett ki a bolt ajtaján, majd gondosan bezárva azt hazafele indult, mire én elé ugrottam a bokorból s késemmel hadonászva a levegőben, rekedtes hangon a napi bevételt követeltem. Szegény lány halálra vált arccal kutakodott táskájában. Szegény lányt valahol már sajnáltam, de tudtam, hogy mindez jó ügy érdekében történik és végül mindenki boldog lesz.
Ekkor hirtelen feltűnt a színen Arnold s egy hősies monológot követően előhúzva kardját nekem esett, mire én hanyatt homlok elmenekültem, úgy ahogy azt elterveztük.

Másnap, mi hárman, újra össze ültünk, s én és Gordon, elégedetten hallgattuk végig Arnold beszámolóját, a romantikus estéről, amit a lánnyal töltöttek. A fiú, hálája jeléül egy gondosan megmunkált kardot nyújtott át nekem, nem győzve hálálkodni. Bár jómagam nem tudok mit kezdeni az ilyesféle fegyverzettel, hozzáértő körökben, biztosan jó árat fizetnek majd érte. Szívesen megtartottam volna, hisz ez egy szép emlék, de Heaven egyre növő étvágyának kielégítése és egyéb költségeim rákényszerítettek, hogy megváljak tőle…

- Anyó. Hé’ anyó gyere, ne várass!
A megszokottól eltérően Gwean anyó, - az erdei növények tudója és misztikus mixtúrák mestere – nem a kiskertjében serénykedett, hanem bizony betegen kuporgott három réteg dunna alatt.
Rövid ácsorgás után, végül a nyitva lengedező ajtó és a bentről, egyre hangosabban kiszűrődő krákogás és köhécselés volt az, ami belépésre késztetett.
- Megbetegedtél? Ugyan, miféle vajákos vagy te?
Válaszul gyengén nyöszörgött, s arra kért lépjek beljebb. Akkor aztán vissza tért belé az élet.
- Nagyra becsülném, ifjú mágus, ha életem utolsó perceiben nem a te rosszmájú viccelődéseid kellene hallgatnom. Vagy a fizetséged miatt vagy ilyen ellenséges? Jól mondom igaz? Ejj azt a sóvár mindenedet.
Rezzenéstelen arccal, érdektelenül vártam, hogy lefussuk a kötelező köröket és elkezdhessük az érdemi beszélgetést.
- Hát nem fizetlek ki mindig, amikor eljössz? Még ha nem marad semmim akkor is oda adom neked azt, ami jár!
Kezdetben még rosszul éreztem magam az ilyen kitörések miatt, mostanra azonban már megtanultam kezelni őket, s azt, hogy semmit sem jelentenek.
- Gwean anyó, kérlek ne rajtam éld ki a szeszélyeid. Tudod, hogy nem fogok egy fél krajcárt sem elfogadni tőled. Tudod, hisz minden alkalommal elmondom, hogy az ismeretek, a puszta jóindulat, és a jobb pillanataidban nyújtott társaságod az, ami miatt eljövök minden héten.
Az ilyen néhány szavas, nyugodt reakció mindig jobb belátásra téríti az öreg hölgyet.
- Királyfű kell. Elfogyott. Hozz néhány tővel, mielőtt kilehelem a lelkem.
- Még sosem hallottam olyan esetről, ahol valaki átköhögte volna magát a túlvilágra.
Ki tudja mi lett volna ennek a meggondolatlan megjegyzésnek a következménye, ha Gwean figyelmét nem ragadja magához, oldalamon gömbölyödő zsákom. Ez azonban, mint kiderült, nem hárította, csak halasztotta a katasztrófát.
- Ah… Mi van a batyudban?
- Disznózsír, tiszta szesz, kötszer. Amit kértél.
-Csokoládé nincs?
A rossz hírtől csak úgy kerekedett a szeme, még tán köhögni is elfelejtett. Minden jel arra mutatott, hogy újabb dühkitörés van kibontakozóban, amelynek végkifejletét megvárni cseppet sem lenne célravezető, így fogtam magam, felelevenítettem a királyfűvel kapcsolatos ismereteim és elhagyva a kedves kis telket, nekiveselkedtem a feladatnak.
A keresett növény, óriási szerencsémre szinte korlátlanul áll rendelkezésre az erdőkben, most valahogy mégsem akaródzott egy árva kis palánta sem a szemem elé kerülni. Helyettük különbnél különb példányok, ritka és speciális bánásmódot igénylő különlegességek egész armadája köszönt vissza minden percben. Tipikus példája volt ez annak, amikor mindent meglel az ember, csak éppen azt nem, amit keres.
[color=olivedrab]- Nahát, bergamot.
Furcsa a lápvidék határától ilyen távol bergamotra lelni. Idős példányról volt szó, talán csemete korában még idáig elnyúlt a mocsár s azért telepedett meg itt. Így vagy úgy, azon növények közé tartozott, amelyekkel csekélyke gyógynövényismereteim birtokában is, már képes voltam eredményeket produkálni. Néhány, gondosan kiválasztott levelet magamhoz véve, már éppen készültem tovább indulni, mikor is a bergamot mögött felfedeztem egy kevéske királyfüvet…

A kunyhóban Gwean már egy bögre forró italt szürcsölgetett, s betegsége, mintha sosem lett volna, eltűnt.
- Meggyógyultál?
- Nem látszik? Olyan sokáig voltál oda, hogy megfőztem a bájitalt nélküled.
- Na de nem azt mondtad, hogy királyfű híján vagy?
- A tegnapi körutam során abból is bekerült néhány tő a csokorba.
Na! Miért vágsz ilyen ütődött arcot te legény?
Összeszűkült tekintettel vizslatott, egészen addig, míg belé nem hasított a téves felismerés.
- Már megint pénzt akarsz? Vidd el a maradékot, add el vagy osztogasd szét a barátaid közt.
- Ahogy akarod. De ha legközelebb sem tanítasz nekem semmit, szavamra, egész hónapban nem hozok csokit.
Hogy elfogadtam a felajánlását, úgy meglepte, többet nem is szólt, csak kedvesen elköszönt.


3x Bergamot begyűjtve

Tiéd a 24.000 Gyémánt és a 3 Bergamot is.