Mark Deamon

Név: Mark Deamon

Nem: Férfi

Kor: 18

Mágia: Démonmágus - Dengarim

Kinézet: Mivel a démon már kisgyerek kora óta benne van, nagyban kihatott Mark kinézetére és személyiségére is. Akárcsak a démon, elég jóképű, a hangja és a kinézete is barátságos, az emberek emiatt is megbízhatónak érzik és könnyen közel engedik magukhoz. Haja egészen sötét vörös és itt ott fekete részek is vannak benne. Szemei aranybarnák, ami elsőre érdekes párosításnak tűnhet a vörös hajához, mégis jól áll neki. Ha valaki belenéz a szemeibe, úgy érzi, mintha Mark a lelkébe látna. Testalkata sportos, elég jó kondiban van. 185 cm magas . Bal csuklóján egy fekete jel van, amit egy fehér csuklóvédővel takar el. Általában a sötétebb és egyszerű ruhákat kedveli.

Jelleme: Egyrészt a démon miatt, másrészt a gyerekkorában történt események miatt, úgy véli, hogy az emberek élete nem ér többet, mint mondjuk egy légyé, emiatt nem érez nagyobb bűntudatot, ha meg kell ölnie valakit, de nem is élvezi annyira a gyilkolást. Hogy úgy mondjam, gyakran „cseréli” a személyiségét. Ha a helyzet úgy kívánja, barátságosnak, kedvesnek és megbízhatónak mutatja magát, de ha meg kell félemlítenie valakit, elég ijesztő és ellenszenves is tud lenni. Gyakran, már maga sem tudja, milyen valójában.

Felszerelés: Egy harci kés elrejtve a ruhájában, valamint két pillangókés a cipőibe rejtve.




Előtörténet.:

1. fejezet – A legenda

Mielőtt még hozzá kezdenék az én kis sztorimhoz, egy másik történtet is el kell mesélnem, hogy megértsétek, hogyan is kerültem végül ide és hogy mi az oka azoknak a dolgoknak, amik velem történtek. Sokan ismerik ezt a sztorit, de legtöbben csak valami buta mesének, mítosznak tartják, pedig valójában minden szava igaz.

Létezik egy legenda, mely egy démonról, egy családról és egy fiúról szól, akinek a sorsa már jóval azelőtt el lett döntve, hogy megszületett volna. A démon neve Dengarim volt és egyike volt, a valaha létezett leggonoszabb és legromlottab démonoknak. Könnyen az emberek bizalmába férkőzött. Képes volt befolyásolni őket és ezáltal tetteiket is, mely óriási hatalom volt. Olyan embertelen módokon kínozta az embereket, melyeket papírra vetni is gyalázat. A pokolfajzat szabadon mászkált az emberek között és amerre járt csak káoszt és halált hagyott maga mögött, amit végül megelégeltek. Több nagy hatalmú mágus is szembeszállt vele, de a dög túl erősnek bizonyult és sorban gyilkolta le a mágusokat, akik ki mertek állni ellene. Végül nyilvánvalóvá vált, hogy nem képesek legyőzni, így végső elkeseredettségükben, arra a döntésre jutottak, hogy ha elpusztítani nem is tudják a démont, de megpróbálhatnák elzárni, hogy ne vihessen végbe több pusztítást. Végül egy ősi mágiát használva, három mágusnak sikerült a démont egy ember testébe zárni, aki megesküdött rá, hogy ő és utódai is arra teszik fel az életüket, hogy a démon soha ne szabadulhasson „börtönéből.” Dengarim először dühöngött, de hamar be kellett látnia, hogy nem szabadulhat a börtönből, melybe kényszerítették, a Deamon család pedig amolyan nemesi családdá nőtte ki magát és tisztelték őket, amiért elzárva tartották tőlük a démont. Bár ezért mindig, úgymond fel kellett áldozniuk valakit. Persze nem szó szerint értem, de mindjárt megértitek mire célzok. A mágia, amivel a démont elzárták különleges volt. Ha azt a személyt, akinek a testébe volt zárva megölik, ő is vele hal... ezért is engedte a démon a „hordozóinak” , hogy használják az erejét. Az egyetlen út a szabaduláshoz az volt számára, ha az akinek a testében volt természetes módon hal meg. Szerencsére volt egy kiskapu, amivel ezt is ki tudták játszani. Mielőtt a gazdatest meghalt, a démont mindig áthelyezték, egy másik testbe. Általában a Deamon család minden második generációja „örökölte” így elég volt 60 évente egyszer új testbe rakni a démont, aki viszont mindig megpróbálta befolyásolni az illetőt, hogy az ő kis bábja legyen. Ez szerencsére soha nem sikerült neki hiszen a család mindig és mindenhogy támogatta a „kiválasztottat” aki Dengarim őrzője lett. Ez hosszú időn át ment így, egészen addig, míg egy szervezet fel nem figyelt a családra... és itt kezdődik az én történetem.

2. fejezet – Mark Deamon

A nevem Mark Deamon és ha a nevemből nem derült volna ki, én is a fent említett családhoz tartozom... jobban mondva, csak tartoztam. Mára sajnos én vagyok az egyetlen élő tagja a családomnak, de ne ugorjunk ennyire előre, haladjunk csak szépen sorjában.
Hogy hol is születtem, arra sajnos már nem emlékszem. Igazából nem sok emlékem van azelőttről, hogy a családom meghalt, de van amit sosem felejtek el. Olyan 3 éves lehettem, mikor történt az egész. Az anyám, az apám és a család többi tagja is mindig azt hajtogatta, hogy különleges vagyok, mert én leszek az őrző. Persze akkoriban még lövésem sem volt, hogy mi a fenét jelenthet ez, de végül is nem igazán törődtem vele, hiszen ettől különlegesnek tűntem és mindig a figyelem középpontjában voltam, ami igencsak ínyemre volt. Egyik éjjel azonban mindent megértettem. Anyám azzal ébresztett, hogy itt az idő, majd felöltöztetett valami fura köntösszerűségbe és a kert közepén lévő szökőkúthoz vezetett. A telihold sápadt fénye eléggé megvilágította a kertet, hogy tisztán lássak mindent, de semmi különös nem volt sehol és nem értettem, mit keresünk itt ilyenkor. Már épp kezdtem volna faggatni édesanyám, hogy miért hozott ide az éjszaka közepén, mikor hirtelen mormolni kezdett valamit. Valami idegen nyelven beszélhetett, mert egy szavát sem értettem, de a szökőkút előttünk egyszer csak megmozdult. Lassan oldalra csúszott, utat nyitva ezzel egy hosszú lépcsősorra, mely végig fáklyákkal volt kivilágítva.
- Ne félj kisfiam.
Nyújtotta felém kezét édesanyám, mire nyeltem egy nagyot és megfogva a kezét elindultunk a hosszú lépcsősörön. Nem tudom, menyi ideig mentünk, de útközben több elágazást és kitérőt is láttam, viszont mi csak egyenesen haladtunk tovább, egyre lejjebb. Az alagút falai simára voltak csiszolva és annak ellenére, hogy mélyen a föld alatt voltunk, egyáltalán nem éreztem hidegnek. Talán valami mágia hatása lehetett, de végig ugyan olyan kellemes hőmérséklet uralkodott lent, ami kissé megnyugtatott. Végül elértük az alagút végét, ahol egy nagy ajtó állta utunkat, melyet egy furcsa szimbólum díszített. Az ajtó hamarosan kitárult előttünk, odabent pedig hihetetlen látvány fogadott. Egy nagyobb szoba méretű terem rejtőzött az ajtók mögött, benne a közepén, egymás mellett két kőasztallal. A bal oldalin nagyapám feküdt és úgy tűnt, elég rossz állapotban van. Nem sűrűn találkoztam vele, mivel mindig járt valamerre, viszont mikor hazajött, mindig hozott valami különleges ajándékot. Az egyetlen dolog, amit ezen kívül tudtam róla, hogy a család pénzének nagy része tőle származik, bár sosem tudtam pontosan mit csinál. A kőasztalok mögött, három papi ruhába bújt, csuklyás ember állt mozdulatlanul és folyamatosan mormoltak valamit az orruk alatt. A falak mellett családom többi tagja álldogált egy sorban, mind fekete ruhában, mintha gyászolnának valakit. Én már tényleg... tényleg nem értettem semmit és anyám szoknyája mögé bújva, fél szemmel kukucskáltam ki mögüle. Hirtelen az egyik csuhás fickó kilépett előre és ő is csak annyit mondott, mint nemrég anyám, hogy „Itt az idő.” Anyám félre állt előlem, majd felém fordult és felvett az ölébe. A másik kőasztalhoz kezdett vinni, amire lefektetett, majd ahogy apám is oda lépett hozzám, leszíjaztak, mielőtt ellenkezni tudtam volna. Természetesen vergődtem és kérdeztem, hogy mégis mit akarnak, de nem válaszoltak semmit. A három köpenyes egyre hangosabban kezdett kántálni, közben nagyapám mellé léptek. Hirtelen, két mágikus kör jelent meg nagyapám teste felett. Az egyik, a felső aranyszínű volt, míg az alatta lévő kör vörös színben pompázott. A Papi testéből lassan valami fekete gömb kezdett kiemelkedni, mely olyan aurával bírt, mitől hirtelen csontig hatoló félelem járta át testemet és megszólalni sem bírtam, csak figyeltem. A golyóbis a két mágikus kör közé emelkedett, melyek szorosan körbezárták. Amint ez megtörtént, a papok, vagy mik felém fordultak és a köröket, azzal a visszataszító gömbbel együtt felém kezdték reptetni. Ahogy a körök, testem felé értek, csak még hangosabban kezdtem üvöltözni, hogy hagyjanak békén és engedjenek el, de mintha senki nem hallott volna. A gömb a varázskörökkel együtt lassan süllyedni kezdett, egyre közelebb és közelebb a testemhez, míg végül eggyé olvadtak. Amint az a sötét gömb hozzám ért, valami fülsiketítő, őrült vihogás hallatszott a fejemben, amitől csak még hangosabban felordítottam. Végül a hang egyre jobban elhalkult, így lassan én is abba hagytam az üvöltést. A testemet gyengének és kimerültnek éreztem... az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy szüleim mellém lépve közlik, hogy büszkék rám, majd anyám nyom egy csókot homlokomra és innentől képszakadás.

3. fejezet – Az új élet

Mintha csak egy pillanat alatt történt volna az egész. Amint elájultam, mintha a következő pillanatban fel is ébredtem volna, csakhogy ahogy riadtan körbenéztem, sem kántáló papok, sem fáklyákkal kivilágított barlang. A szobámban voltam, a szokásos pizsomaruhámban és kezdtem azt hinni, hogy azok a dolgok valójában meg sem történtek, csupán csak rosszat álmodtam. Az ablakon kinézve láttam, hogy már hajnalodik. Mivel biztos akartam lenni benne, hogy az egész csak egy rossz álom volt, kiugrottam az ágyamból és szüleim szobájához rohantam. Valami, már ekkor is feltűnt. Túl nagy volt a csend mindenhol. Általában, már ilyenkor többen is fel vannak és a kertben dolgoznak, vagy épp a házban tevékenykednek, reggelit főznek hasonlók, de semmi. Viszont ekkor ez nem érdekelt annyira, mert az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott, hogy megtudjam valóság volt e mindaz amit láttam. Hamar elértem szüleim szobáját, majd bekopogtam rajta, de semmi válasz nem érkezett. Újból kopogtattam és bekiáltottam, de ismét csak semmi. ~ Ilyen mélyen aludnának? ~ Kérdeztem magamban, majd kezemet a kilincshez emeltem és benyitottam, de ezt hamar meg is bántam. Hirtelen nem tudtam, ordítsak e, vagy sírjak... elfussak, mit tegyek a látványtól, ami fogadott. Szüleim egymás kezét fogva feküdtek a padlón, saját vérükbe fagyva. Sehol nem volt nyoma dulakodásnak... valaki csak úgy bejött és megölte őket. Szememből patakokban kezdtek folyni a könnyek, fogalmam sem volt, mi történik körülöttem. Mintha a régi, boldog életem eltűnt volna és egy új élet vette volna kezdetét, mely sötét volt és szomorúsággal teli. Még szinte fel sem tudtam fogni, hogy a szüleim, már nem élnek, egy tompa puffanás hallatszott a hátam mögül. Ahogy megfordultam, egy talpig feketébe öltözött férfi állt velem szembe, kinek az arca is el volt takarva. Kezében egy véres karddal bámult rám, majd mielőtt még elrohanhattam volna, a levegőbe emelte azt és a markolatával leütött.

4. fejezet – A szervezet

Mikor magamhoz tértem, egy cella szerűségben voltam, ami azután még 7 évig szolgált otthonomul. Mint kiderült egy évszázadok óta működő szervezet rabolt el, mert a bennem lévő démon erejére fájt a foguk. Már régóta készültek erre a kis akcióra, így mindent alaposan kiterveztek. Megvárták, míg a család a legsebezhetőbb lesz, ami a démont új testbe helyező ceremónia után van. Ezt kihasználva kiirtották az egész családomat, engem pedig elraboltak, hogy egy amolyan fegyvert csináljanak belőlem. A szervezet amúgy is, mióta csak megalakult, gyerekeket, főleg árvákat rabol el, hogy több éves kiképzés után lelketlen gyilkológépeket csináljanak belőlük, akik a parancsaiknak engedelmeskednek... és velem is ez volt a tervük. Bár ezt a kiképzést inkább kínzásnak nevezném. Ha valamit nem jól csinálunk, vagy elrontottunk, azonnal büntetés járt érte. Ha szerencsés volt az ember, megúszta azzal, hogy megostorozták, de volt akit hónapokra egy sötét tömlöcbe dugtak és mikor kikerült onnan, mintha minden élet kiveszett volna belőle. Megtanítottak minket a késekkel, kardokkal és egyéb fegyverekre való harcra. Megtanították, hogy mely növények használhatók érzéstelenítőként, vagy melyeket lehet sebre rakni, hogy ne fertőződjön el bizonyos helyzetekben. Megtanították nekünk a „lopakodás művészetét” ahogy ők nevezték, ami annyiból állt, hogyan tudunk egyetlen hang nélkül közlekedni, de ez nem olyan könnyű, mint hangzik. Mikor épp gyakorlat volt, hang nélkül kellett végigosonnom, egy házon, aminek szinte minden deszkája recsegett. Már majdnem végig értem, mikor megnyikordult a talpam alatt egy deszka. A kiképzőnk letérdeltetett és egy nádpálcával véresre verte a talpamat, majd újra elindított, hogy menjek végig, azzal, hogy ha még egyszer elrontom, dupla ennyi ütést kapok. Ezen felül, engem köteleztek mágia tanulására. De semmilyen mágiát nem engedtek használni, viszont meg kellett tanulnom irányítani, érzékelni és kiengedni a mágikus erőmet, ha pedig nem tettem újabb büntetést kaptam jutalmul. Valójában, talán azért volt ennyi büntetés, hogy később bírjuk a kínzásokat, de ez engem nem igazán érdekelt. Az egyetlen dolog, ami miatt kibírtam ezt az egészet, az egyetlen barátom volt ezen az undorító helyen, akivel mindig tartottuk egymásban a lelket. Ő volt a szoba... vagy jobban mondva inkább a cellatársam. 2 évvel volt idősebb nálam és már szinte születése óta a rendé volt. Mikor még a szüleim elvesztése miatt keseregtem, ő volt az, aki segített tovább jutni a bánatomon és mindenben segített, amiben csak tudott. Hamar olyanok lettünk egymásnak, mint a testvérek, de sajnos ennek is vége szakadt. Már 10 éves voltam és lassan 7 éve volt annak, hogy a rend elrabolt, mikor is éppen célba kellett dobni késekkel. Az egyik véletlenül kicsúszott a kezemből és az egyik őr lábába állt, aki mondanom sem kell, elég dühös lett. Üvöltözve kérdezte, hogy melyikünk volt az, aki meg akarta ölni és, hogy ne legyen bajom, Eric még ezt is képes volt magára vállalni. Az őr dühödten felkapta és miután előttünk is megverte, hogy példát statuáljon, elhurcolta, hogy ténylegesen megbüntesse. Ericet ezután két napig nem is láttam, míg végül egyik este kinyílt a cellánk ajtaja és két őr idiótán vihogva behajított egy testet. Eric volt az és látszott rajta, hogy csúnyán megkínozták. A hátán mély sebek voltak, amik véreztek és kezdtek elfertőződni. Arcát csúnyán összeverték, a jobb karját eltörték, a testén pedig mindenhol kék zöld foltok díszelegtek. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek.
- Miért csináltad ezt te barom? Miért vállaltad magadra, amit én tettem?
Kérdeztem könnyes szemekkel, hiszen tudtam, hogy már nem húzza sokáig.
- Azért, mert testvérek vagyunk... a tesók mindig kiállnak egymásért.
Mondta mosolyogva, de hallatszott hangján, hogy szörnyű fájdalmai lehetnek.
- Mindig a testvérem és a legjobb barátom maradsz... és ígérem, hogy megbosszullak.
Közöltem haldokló barátommal, aki egy halk köszönömöt rebegve, lassan lehunyta szemeit és soha többé nem nyitotta ki azokat.

5. fejezet – A démon ereje

Eric testére borulva, őrült módon bömbölni kezdtem és azon gondolkodtam, hogy az emberek, hogy képesek ilyen dolgokra, ráadásul úgy, hogy még élvezik is.
~ Úgy, hogy az emberek mocskos és undorító lények. Pusztítják egymást, az állatokat, a természetet.. az én szememben kevesebbet érnek egy csótánynál. ~ Szólalt meg egy hang a fejemben, mély megvetéssel, mire pár pillanatig ledöbbentem. Ez volt az első alkalom, hogy Dengarim hozzám szólt.
- Ki vagy te?
Kérdeztem halkan.
~ Az most nem fontos, majd később elmondom... Ami viszont fontos, hogy segíthetek megbosszulni a kis barátodat. ~
~ Hogyan? ~
~ Csak egy alkut kell kötnöd velem. ~ Mondta kicsit lelkesebben, mert bizonyára érezte, hogy érdekelne a dolog.
~ Miféle alkut? ~
~ Egyszerűen csak engeded, hogy átvegyem az irányítást a tested fölött... cserében megölök neked mindenkit. Az őrökkel kezdve, akik ezt tették vele. ~ Mondta nyájas és behízelgő hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélt volna. Kicsit elgondolkodtam az ajánlatán, mielőtt válaszoltam.
~ Miután megölted őket, vissza kapom az irányítást a testem felett? ~ Kérdeztem végül, mire pár pillanatig hallgatott.
~ Hehh... akárcsak a nagyapád. Nem lehet könnyen csőbe húzni. Rendben... miután megöltem őket, újra te irányítod a tested. Nos, akkor benne vagy? ~ Meg akartam kérdezni, miket tud a nagyapámról, de mint ahogy azt ő is mondta, arra ráérünk később is.
~ Rendben... legyen. ~ Ahogy ezeket kimondtam, valami fura, sötét érzés kerített hatalmába és elvesztettem az eszméletem. Csak pár hangfoszlány maradt meg az egészből. Vas nyikorgása, ordítás, lövések, egy gonosz, ördögi kacaj, mely pont olyan volt, mint aznap, mikor azt a gömböt belém tették. Ezek után már csak néhány könyörgő hang, sikoltozás és az újabb eszeveszett kacaj hangjai maradtak meg fejemben. A következő kép az, mikor magamhoz térek a padlón fekve. A testem minden egyes porcikája fájt, fáradtnak és gyengének éreztem magam. Körülöttem minden felé vértócsák és hullák hevertek, rajtam viszont egy csepp vér sem volt. A démon tényleg komolyan gondolta, mikor azt mondta mindenkit megöl, hisz nem csak az őrökkel és a kiképzőkkel, valamint a fejesekkel végzett, de a többi gyereket is megölte, akik ugyan úgy szenvedtek itt, mint én. Ezt végül is nem hánytorgathatom fel neki, hiszen az alkuban róluk egy szó sem esett, viszont...
~ Mi a fenét csináltál a testemmel? Alig tudom mozgatni. ~
~ Semmit... viszont rövidre kellett fognom az öldöklést, mert a nyamvadt kis tested majdnem megadta magát. ~
~ És, hogy lehet, hogy egy csepp vér sin... ~ Mielőtt befejeztem volna a kérdést, már rá is vágta a választ.
~ Tudod kölyök... nem szeretem bemocskolni a kezem. Hisz mennyivel szebb, mikor látod a félelmet egy ember szemében, mikor arra kényszeríted megölje magát... vagy a kétségbeesést és az értetlenséget, mikor a legjobb barátja esik neki és öli meg lassan... mámorító érzés. ~ Fejezte be, én viszont úgy éreztem, mindjárt elhányom magam.
~ Ember, te aztán beteg vagy. De mivel most úgysem tudok mozogni egy ideig... elmondhatnád végre, hogy ki is vagy és mit tudsz a nagyapámról. ~ Kértem meg, mire elkezdett mesélni. Elmondta, hogy pár aljas mágus börtönbe kényszerítette és , hogy a családom tartja bezárva, már régesrégóta, ahogyan azt is, hogy az a fekete gömb, amit belem tettek, tulajdonképpen ő volt. Kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a hallottakat, de végre minden világos lett. Sajnos a szüleim már nem éltek addig, hogy elmondják mi is történt akkor, de most végre minden értelmet nyert, még az elrablásom is. De végül is nem okolhattam csak a démont emiatt az egész miatt, hiszen ő akart a legkevésbé az én testembe kerülni, de a családomat sem okolhattam, hisze ők is csak azt tették amit kellett. Az egész csak az élet hülyére sikerült tréfája volt, ami megkeserítette az életem.
~ És miért csak most szóltál hozzám? Hiszen már vagy 7 éve, hogy elraboltak. ~
~ Őszintén szólva. Élveztem, ahogyan szenvedsz... de már kicsit beleuntam. Kell egy kis változatosság. ~ Nevette el magát.

6. fejezet – Az alku

Miután sikerült végre felkelnem a földről, egy kis felfedező útra indultam ebben az épületben, ahol eddig rab voltam. Sok hasznos dolgot találtam itt, először is ruhákat. Némi élelmet, vizet és nem kevés pénzt. Találtam aktákat és feljegyzéseket rólam és a többi gyerekről, akik itt voltak, amiket megsemmisítettem, valamint több feljegyzést azokról, akik felbérelték a szervezetet bizonyos emberek megölésére. Szereztem ezenkívül egy térképféleséget, amin fel volt tüntetve, hol található Fiore királyságán belül, a másik 3 ilyen komplexum és még egy dolgot, ami azóta is az egyik legnagyobb kincsem. Egy könyv, melynek borítóján a családom címere volt és benne azon családtagjaim írásai, akik ugyan úgy a démon őrzői voltak. Mint kiderült, ezt még a legelső kezdte írni, hogy tanácsokat adjon az utána következőknek és azóta mindenki írt bele valamit a démonnal kapcsolatban. Milyen alkut érdemes vele kötni és azt is, hogy ők mire használták az erejét és hogyan. Az utolsók a nagyapám bejegyzései, melynek végén nekem is sok szerencsét kíván és a következő lap tetejére az én nevem volt csupa nagy betűvel felírva, hogy onnan kezdődjenek az én bejegyzéseim.
~ Akár bele is írhatnád, hogy elsőre megölettél velem 125 embert... ebből úgy 90 tuti gyerek volt. ~ Nevette el magát.
~ Te meg akár be is foghatod. ~ Válaszoltam unott hangon, miközben becsúsztattam a könyvet az egyik táskába, amit itt találtam, a többi használható cucc mellé, amit összeszedtem.
~ Ha nagyon akarnék, simán kitudnék törni a szánalmas kis testedből. ~
~ Akkor hajrá. ~ Vágtam rá, egy sóhajtással, miközben tovább kutakodtam.
~ Öööö... most épp nem akarom nagyon. >.> ~ Válaszán kicsit elmosolyodtam, majd ezután jó ideig csendben maradtunk. Miután befejeztem a kutakodást, a hullákat összegyűjtöttem egy kupacba és lelocsoltam őket piával, amiből aztán volt ott dögivel... érthető, miért volt olyan néhány őr.
~ Neee... azt a drága whiskey-t ne. Inkább a véred folyjon hülye gyerek. ~ Siránkozott.
~ Nyugi van. Tettem el pár üvegcsével a tatyóba. ~ Ütögettem meg finoman a táskát mosolyogva.
~ Nocsak... a végén még kedvelni foglak. ~
~ De jó nekem. ~ Mondtam egykedvűen, miközben meggyújtottam a hullakupacot és azt az egész helyet, majd vissza sem nézve elmentem onnan. Napokig csak bolyongtam a nagyvilágban és azon agyaltam, mit kellene csinálnom, mígnem egyik este...
~ Hé Dengarim.. ~
~ Hmm? ~
~ Kössünk egy alkut. ~ Mondtam, ahogy lecsuktam a szemem és mikor kinyitottam egy fura helyen találtam magam. Egy elég nagy méretű szoba volt, ahol nagyrészt a fekete és a sötét vörös szín dominált. A padló olyan volt, mint egy sakktábla, azt leszámítva, hogy a kockákon a fekete és a vörös váltották egymást, nem fekete és fehér. Egy fekete és egy sötétvörös zongora állt egymás mellett, nem messze tőlük egy dohányzóasztal, két vörös fotellel mellette. Az egész hely olyan Blues-os volt. Azaz kicsit szomorú, de mégis elegáns. Az egyik fotelben egy külsőre, mondhatni bizalomgerjesztő alak ült, de mégis... az aurája valahogy rossz érzéseket keltett bennem. Fekete öltönyt viselt és épp egy cigit nyomott el a dohányzóasztalon lévő hamusba, majd ahogy felállt, kisimította arcából egyik hosszú, fekete hajtincsét. Épp meg akartam kérdezni, hogy ki is ő, mikor megszólalt és hangjából egyből nyilvánvaló lett.
- Nos, milyen alkuról lenne szó?
Kérdezte, miközben egy pillanatig döbbenten néztem rá.
- De...Dengarim?
Kérdeztem egy kicsit dadogva, mert nem hittem, hogy szemtől szemben is fogok vele találkozni.
- Mi ez a hely...és hogy tudunk így beszélni? És mikor öltöztettél át?
Dőltek belőlem a kérdések, főleg mikor észrevettem, hogy én is öltönyt viselek. Fekete nadrág és cipő, vörös ing, fekete nyakkendő és egy fekete zakó, amit közben le is vettem, mert kényelmetlenül éreztem benne magam.
- Ez a mi közös szobánk. Hogy úgy mondjam, itt kapcsolódik össze a te tudatod az enyémmel, valamint az erőnk is itt keveredik. Még az ükapáddal alakítottuk ilyenre és megtetszett a stílus.
Lassan előhúzott még egy szál cigit zsebéből és egy ezüst színű öngyújtóval rágyújtott.
- Nos, mi lenne az az alku?
Kérdezte, ahogy kifújta a füstöt.
- Ja igen... Mit szólnál ahhoz, ha mikor meg kellene ölni valakit átengedném neked a testem irányítását, te cserében hagynád, hogy használjam az erődet.
- Eddig egész tetszetős, de ismerősen hangzik.
- Ha jól olvastam, még a nagyapám ajánlott valami hasonlót, csak kicsit átalakítottam. Viszont nekem lenne két feltételem.
- Jaa... tényleg, emlékszem. Tudott az öreg az már biztos... Na és miféle feltételeid lennének?
Kérdezte kíváncsian, ahogy vissza ült a fotelba és intett, hogy üljek le a másikba. Én pedig helyet is foglaltam.
- 1. hogy elkerüljük az újabb gyerek gyilkolást, csak azt ölheted le, akit hagyok. 2. ha azt mondom elég, akkor vissza adod a testem feletti irányítást.
Szóval egy gyilkoló kutyust akarsz csinálni belőlem, mert gyáva vagy ölni mi? Na nem bánom, egyenlőre megfelel ez, de akkor nekem is lenne 2 feltételem. 1. Mivel tudom mit tervezel és jó mókának tűnik, belemegyek... de ha sima bunyóba keveredsz, rám ne számíts. Az erőmet az egyezség szerint használhatod, de ilyen kis piti hülyeségekkel ne fárassz. 2. Havonta legalább két embert megölhetek... Így is megfelel?
- Persze... amúgy is csak azért kértem így, mert hiába nem bírom őket, nem szívesen ölök embert.
- Oké... De ugyan úgy a te mágikus erődön múlik majd, mit tudok tenni és a tested is ugyan úgy igénybe veszi majd az egész, mint legutóbb... ha így is megfelel, akkor mehet.
Nyújtotta ezzel felém bal kezét, amit kis gondolkodás után elfogadtam. Ahogy kezet fogtam vele, egy fekete mágikus kör jelent meg mindkettőnk keze körül, amiből egy fura jel csúszott fel mindkettőnk csuklójára és úgy nézett ki, mint egy tetoválás. A következő pillanatban, ismét lehunytam a szemem, majd mikor kinyitottam, ugyan ott voltam az erdő közepén, a régi ruhámban, viszont valami változott. A jel ugyan úgy ott volt a csuklómon, mint a szobában.

7. fejezet – Vándorlás és a Blue Pegasus

Az ezt követő években, szinte egész Fiorét bejártam. Időm nagy részét testem és mágikus erőm fejlesztésére fordítottam, hogy könnyebben tudjam irányítani a démon képességeit és ő is jobban tudja használni a testem. Az elkövetkező 8 évben ezeken kívül, felkutattam a másik három olyan komplexumot, ahol úgy kínozták a gyerekeket, mint engem is és megsemmisítettem őket Dengarim segítségével. Mindenhol értékes információkat szereztem arról, hogy kik bérelték fel őket azelőtt és sikerült kapcsolatba lépnem a megbízókkal és bérgyilkosnak álltam. Viszont, csak azt a munkát vállaltam el, ami felkeltette az érdeklődésemet. Amúgy is csak azért csináltam, mert jó pénzt hozott a házhoz és így az egyesség feltételeinek is eleget tudtam tenni, viszont nem maradt semmi életcélom. A gond az volt, hogy nem tartoztam sehová és semmit nem is volt kedvem igazán csinálni. Az egyetlen társaságom, egy elmebeteg démon volt, akinek elég beteg humora volt, ami hosszú távon eléggé fárasztó. Minden este azért imádkoztam, hogy történjen már végre valami, mert ebbe a semmittevésbe és unalomba bele halok és egyik nap úgy tűnt, az imáimat meghallgatta valaki.. vagy csak mákom volt. Éppen egy erdőn haladtam keresztül, mikor, mikor a bokrok zörgésére figyeltem fel , majd ahogy körülnéztem, 5 eléggé bandita arcú fickót láttam meg, ahogy kimásznak a bokrok közül és körbe zárnak. Valahogy nem hatott meg, mikor azzal kezdtek fenyegetőzni, hogy ha nem adom át minden értékemet, akkor megölnek.
~ Hallod... nem akarod kinyírni őket? Meglenne a havi adagod. ~
~ Menj a francba. Mondtam, hogy az ilyen hülyeségekkel inkább hagyj békén. ~
~ Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani. ~ Válaszoltam, aztán elkezdtem gyűjteni az erőmet és végül sikerült átalakítanom jobb karomat a démonéra. Már épp készültem volna nekik esni, mikor a fák közül egy homokgolyó repült ki és fejbe találta az egyik banditát. Mikor láttam, hogy a lövedéket még három másik követi, vissza alakítottam karomat emberi formájára, hisz úgy tűnt, valaki elintézi ezeket helyettem.
~ Te milyen rohadt lusta vagy. ~
~ Persze... de mikor azzal az alakváltóval bunyóztam és szétvertünk egy fél várost, majdnem minden mágikus erőmet elhasználtam, rémlik? Ha nem muszáj, most nem pazarlom.~
~ Jó, jó, de az a harc mikor volt már? ~
~ Tegnap -.- ~
Amíg mi ezen veszekedtünk, a megmaradt banditát is elintézte a megmentőm és végre találkozhattam is vele.
- Megsérültél?
Szaladt ki egy elég csinos, nálam kicsivel alacsonyabb, hosszú fehér hajú lány a fák közül
- Te jól vagy?
Kérdezek vissza, miközben végigmérem a lányt.
~ Jóféle. ~ Hallottam.
~ Stipi stopi. ~
~ Mivan? Nem stoppolhatsz le csak úgy egy csajt. >.> ~
~ Pedig megtettem. ~
~ És még én vagyok a gonosz. ~
~ Hát... te egy enyhén elmebeteg démon vagy, szóval... ~
- Én rendben vagyok. A nevem Atsui Orestes, a Blue Pegasus mágusa vagyok.
Lépett kicsit közelebb és láttam, hogy ő is végig mér.
~ Mutatkozz be te nagyon bolond. ~
~ Kuss... épp azt akartam. ~
- Nagyon örülök. Mark Deamon vagyok és szintén mágus... bár egyik céh-hez sem tartozom.
Mutatkoztam be, közben kedvesen rámosolyogtam.
- Na és, mi járatban vagy erre?
- Csak utazgatok. Na és te? Küldetésen vagy, vagy csak erre felé van a klánházad?
- A Céhem itt van a városban, én pedig épp csak erre jártam. És van valami vélod is, vagy csak úgy járod a világot?
- Nincs különösebb célom és mivel nincs hely, ahová haza mehetnék, jobb híján, csak járom a világot.
- Értem... tudok még valamiben segíteni?
- Nem köszönöm. De mivel mindketten a városba megyünk, nem bánod, ha veled tartok?
Kérdeztem kedvesen. ~ Nocsak... úgy tűnik, nem csak én vagyok itt a megtévesztés mestere. ~ Kommentálta Dengarim, de ez most nem igazán foglalkoztatott.
- Szívesen körbevezetlek.
Válaszolta egy aranyos mosollyal, majd intett, hogy kövessem és úgy is tettem.
- Szóval homok mágiát használsz?
- Igen... na és te?
- Ümm... maradjunk annyiban, hogy egy különleges mágiát használok. És milyen egy céh tagjának lenni?
Mondtam zavartan mosolyogva.
- Elég titokzatos vagy. - Jegyezte meg, majd folytatta. - Hogy milyen egy Céh tagjának lenni? Megnyugtató. A céh a családom, a város pedig az otthonom. Itt vannak a barátaim, akikre mindig számíthatok. Nem panaszkodhatok... azt hiszem, mióta a klán tagja vagyok, semmi sem hiányzik az életemből.
- Jó lehet, ha az embernek van egy családja.
Mondtam egy kis gondolkodás után, hiszen én már szinte nem is emlékeztem rá, milyen is az.
- Nincs is annál jobb. - Nézett rám mosolyogva. - Te sohasem akartál csatlakozni egy varázscéhhez?
- Igazából, még soha nem jutott eszembe ilyesmi.
Vakargattam kicsit zavartan a tarkómat.
- Nos... nem tudom, mik a céljaid, de úgy gondolom egy céhben bármit elérhetsz.
- És mit kell tennem, hogy bekerüljek egy ilyen céhbe? - Kérdeztem kíváncsian.
- Nos, azt hiszem ahány céh, annyiféle szokás, de nálunk elég egyszerűen megy. Ha Bob mester látja valakiben a tehetséget és a jó szándékot, megadja a lehetőséget.
- És segítenél nekem? - Kérdeztem mosolyogva.
- Szeretnél hozzánk csatlakozni?
- Hát abból, ahogy beszélsz róla, jó helynek tűnik. És ha mindenki, csak fele ennyire kedves, rossz nem lehet.
Atsu erre rám mosolygott és bólintott egyet. - Bemutatlak a mesternek, de akkor nincs több titok. A feltétlen bizalom, úgymond felvételi követelmény.
- Oh... ne érts félre, nem bizalmatlanságból nem árultam el, milyen mágiát használok. Az az igazság, hogy kicsit szégyenlem is és nem biztos, hogy minden mágus el tudná fogadni. - Mondtam kicsit komolyabban és halkabban.
- Fekete mágia? - kérdezte, mire lassan bólintottam egyet.
- És szerintem abból is a legrosszabb. Bár nem tehetek ellene semmit... és a magamfajtát nem könnyen fogadják el, akármit is tesz.
~ Brühühü... csak el ne sírd magad. A végén még én is beveszem ezt a baromságot. ~ nevette el magát.
- Nem a mágiád dönti el, jó vagy e, vagy rossz. Ha nem adsz rá okot, senki nem fog elítélni. Megérkeztünk. - Mutatott ezzel egy rózsaszín épületre, amit elkerekedett szemekkel bámultam. És mint később kiderült, ez csak az első sokk, mert ha ez lehetséges egyáltalán, belső elrendezés, még érdekesebb volt, mint ahogy kívülről kinéz ez a hely. Egy szöszi pultos csaj köszönt nekünk vidáman, mire mosolyogva visszaköszöntem.
~ Na jó, de ez a csaj már... ~ Kezdett bele, de gyorsabb voltam.
~ Stipi Stopi.~
~ Elmehetsz a tudod hova... ~ Mérgelődött, amin egy jót mosolyogtam. Atsu ezalatt felvezetett az emeletre és bekopogott egy ajtón. Az ajtón hamarosan beinvitáltak minket, de... hát a sávó nem úgy nézett ki, ahogy vártam.
- Ez miez? - kérdeztem halkan Atsut, de nem válaszolt.
- Szia Mazsolaszemecském. - Nézett Atsura. - Ki ez a cukipofi itt veled? - Mért végig engem is.
~ Áááá... engedj ki. Hallod? Megkapod a szemem, vagy bármit, de had tépjem szét... hallasz? >.< ~ Ordítozott a fejemben, de én sem tudtam tenni semmit, mert a látvány még mindig lesokkolt.
- Ő itt Mark Deamon. A város peremén találkoztunk, gondja akadt pár banditával. - Mutatott be Atsu. - Mark, ő itt Bob mester, Céhünk alapítója. - Mutat rá az öregre, mire kicsit tikkelni kezdett a jobb szemem.
- Ó értem. Örülök, hogy nem esett bajotok. Csak nem te is mágus vagy Mark? - sandított rám Bob mester.
- De igen... - Mondtam kicsit megszeppenve, mert még mindig nem hittem a szememnek.
- És szeretnél hozzánk csatlakozni?
- Igen.
- Miért?
- Őszintén, még soha nem tartoztam senkihez és semmihez és miután Atsu beszélt a klánról, úgy éreztem én is szeretnék csatlakozni. - feleltem végül mosolyogva.
- Jó válasz. Atsu, elmehetsz. - Mondja, majd miután Atsu kiment, újból rákezd. - Fekete mágiát érzek az aurádban. Pontosan milyen mágiád van? - kérdezi komolyan, én pedig kicsit ledöbbentem, hogy ez a figura így kiszúrta.
- Már gyerek korom óta egy démon van a testembe zárva. Nem én választottam és nem tehetek ellene semmit, de az ő erejét használom harcokban.
- Ez a démon képes arra, hogy teljesen átvegye feletted az irányítást?
- Nem... nem képes. Kivéve, ha a varázserőm kimerül, de akkor sem hosszú távon és ilyen még nem is fordult elő. – Válaszoltam kis szünet után.
- Tudod, én nem ítéllek el a mágiád miatt és hidd el nekem, hogy senki sem fog a céhen belül. De remélem megérted, hogy nem tehetem ki veszélynek a céh tagokat, ezért szeretném, ha biztosítanál afelől, hogy nem szabadulhat el a benned lévő démon ereje.
Erre csak halkan becsuktam a szemem és úgy csináltam, mintha épp alkut kötnék a démonnal.
- Nem bánthat senkit, akit nem engedek neki. - Feleltem végül, mikor kinyitottam a szemem és lényegében nem is hazudtam..
- Rendben. - Mosolyodott el újra. - Üdvözöllek a Blue Pegasusban. Ha jól sejtem, Atsu még itt áll az ajtó előtt, ő majd segít eligazodni. Nekem még dolgom van. - Hesegetett el, mire megfordultam és kiléptem az ajtón.
- Azt hiszem, tag lettem. - Mondtam mosolyogva Atsunak, aki visszamosolygott és miután gratulált, levezetett a pulthoz, hogy a Lizi nevű, szöszi pultos csaj rám nyomja a klán jelét. A jel helyéül bal lapockámat választottam és miután rám került, hivatalosan is a Blue Pegasus mágusa lettem.
~ Most komolyan, ez miért is jó nekünk? ~ Kérdezte morgolódva Dengarim.
~ Egyrészt, ki gyanakodna arra, hogy bérgyilkos van egy ilyen céhben... másrészt pedig, így talán végre nem fogok unatkozni. ~ Jelent meg egy gonoszabb mosoly arcomon.

/ Szeretném még a Herbalism mágiát, ha megoldható és így 50.000 gyémánttal kevesebb lenne a kezdőtőkém. /