Jonathan McWilliams

Sötétség. Semmi más csak sötétség. A feneketlen űr, mely egyre jobban felemészt, s végül semmi nem maradt lényedből. Ez a borzalmas szörny, felfalja a szíved, majd tovább araszolva felemészti elméd, és végül lelked is elveszi. Csak a váz marad, egy üres váz, mit testnek hívunk, s így mi válunk szörnyeteggé. Hideg, kegyetlen, véres gyilkosokká. Emberek vagyunk, mégis állat módjára írtjuk egymást, mígnem valaki eme fenséges láthatatlan ranglétra tetejére kerülve irányítja alattvalóit. Gyilkosok, igen, mind gyilkosok vagyunk, ártatlannak születünk, ám mégis valami elromlik, valami tönkre tesz, és megtesszük azt, mit születésünk pillanatában már eldöntetett. Mert a sors kegyetlen játékos, az élet része, van ki tagadja, hogy meg lehet változtatni, de amit ő változásnak vél, az már előre meg vagyon írva a Nagy Könyvben. Minden okkal történik, nincsenek véletlenek, az egész boldog élet csupán tündérmese volt, mit felmenőink reményként adtak örökségül nekünk. Persze vannak emberek, akik boldognak vallják magukat, de ez csupán illúzió, hamis érzet mögöttes tartalommal. Egyszer minden elromlik, a jól működő, olajozott szerkezet összeomlik. Nincs vissza út, a végső leejtőről nincs menekvés, a gyávák a halált választják, de ez nem hoz megváltást. Beletörődni, csak ennyit tehetünk. Hogy a sors ezt szánta nekünk, hogy szenvednünk kell, csalódás, keserv, bánat, düh, őrület, egyre megy, végigkísér életünk végéig. Egy hangot hallok, nem értem mit mondd, tompa, monoton zaj zavarja füleimet. De nem adja fel, tovább szólongat. Egyre csak nevem hallom, mígnem kitisztul minden.
- Jonathan. Ne add fel a reményt! Az legyen a legutolsó, amiről lemondasz. Ha a reményt elveszíted, mindent elveszítesz. Amikor már úgy érzed, hogy minden elveszett, amikor minden sötét és kilátástalan, a remény még akkor is megmarad.
A remény? Miféle remény? Bánat és megbánás, csak ennyit érzek. Régen rengeteg reményt fektettek belém szüleim, mégis kudarc lettem. Egy vándorló szélmágus, aki immáron a sötét utakat járja. Ez vagyok én, egy csődbement remény. A sötétség rabja lettem, magával ragadott és lehúzott egyenest a feneketlen mélybe, hol már nem létezik megváltás, hol már nincs bocsánat, azért amit elkövettem. De mit követtem el? Nem emlékszem semmire. A földön fekszem, fejemben fájdalom cikázik, minden végtagom élettelennek tűnik. Haldoklom talán? És hogy kerültem ide? Pont ide? Egy sivár, kihalt szoba, bomladozó falak, ínséges berendezés. Hideg van, mégsem fázok, már nem fázok, mivel belül oly hideg lettem, hogy a külső hőmérséklet nem hat érzékeimre. Fejemet próbálom megemelni, de képtelen vagyok, túl nagy a fájdalom. Vajon mi történhetett? Visszaemlékeznék, de képtelen vagyok. Homályos minden emlékem, s ahogy egyre erősebben próbálkozom, úgy érzem ketté hasad fejem. Vajon miért nyomja szívemet a bánat? Mit művelhettem, hogy idáig jutottam? Egy apró emlékkép ugrik be hirtelen, egy rideg börtön, egy küldetés, Enoch mester utasításai, csupán ennyi, de valahogy ez nem tűnik börtönnek, sőt inkább menedékház, mintsem hogy rabjait fogva tartó fegyház. Hirtelen könnyek fakadtak szemembe, magam sem értem miért, de sírtam, és a bánat súlya egyre jobban lehúzta szívemet, mígnem úgy éreztem szinte megszakad. Hiány. Valaki hiányzott, de vajon ki? Ki súgta fülembe azokat a szavakat? Ki szólongatott? És hova tűnt, miért hagyott itt?
- Nagyapa... - sziszegtem. Ő volt az, ráeszméltem, de mégis hova lett mellőlem, miért hagyott magamra? Nem értem. Semmit nem értek. Kétségeim vannak. Ez a hiány nem egy egyszerű hiány, mikor a számunkra fontos ember épp máshol tartózkodik. De az nem lehet. Nem halhatott meg. Az eszem ezt mondja, de a szívem érzi, hogy nem így van, tudja, hogy tévedek. Valami nem stimmel.
- Így igaz - szólal meg egy ismerős hang. Akárcsak az enyém, de jóval mélyebb, jóval gonoszabb. Érzem hanglejtésében, hogy sátáni vigyor ült arcára. Ismerem én, de honnan? És miért nem érzem jelenlétét. - Fúh, apám, megint kiütöttelek rendesen - neveti el magát.
- Ki vagy te? Merre vagy? Mutasd magad!
- Na ne, már megint ezt játsszuk? Hát nem emlékszel? Együtt egy egész falut mészároltunk le. Legalábbis én, míg átvettem a tudatod - kacag fel hangosan.
- Ne szórakozz velem! - Mély levegőt veszek, a tüdőm is fáj, nehezemre esik a beszéd. - Ki vagy!?
- Úgy tűnik, nem sok mindenre emlékszel. Várj csak. - Hirtelen mintha egy zár kattanna fejemben, s emlékképek özönlenek elő agyam egyik rejtett zugából. Rettenetes fájdalommal együtt, mint diasor futott végig elmém a történteken. Nagyapám halálával indult a emlékfejtés, könnyeim ismét folyni kezdtek, és szívem zakatolt, úgy éreztem, mintha haldokoltam volna. Minden egyes jelenet apránként folyt le, mint homokórában a homok. A temetés előtti jelenet apámmal, ki egy órát nyújtott át, ami még az öregé volt. A temetést, és... A temetés után történtek kissé megráztak. Miát láttam, mágustársnőm ott állt, szája enyémre tapadva, hosszú másodpercekig összeforrtunk, s furcsa érzés kapott el. Aztán képszakadás. Lakásomban voltam, nagy kínok gyötörtek és fejem majd meghasadt, akárcsak most. Tükörbe néztem, s tetőtől talpig vér borított, akár egy szörnyeteget, aki lemészárolt egy egész falut. Tehát igaza volt. Én tettem, vagyis, nem én voltam, de valahogy mégis... Folytatódott az emlékkép, vele beszélgettem, elmondta ki ő, s mint született meg bennem. Hogy lemészárolta a falut, és hogy mindenkivel végzett.
A fejfájás csillapodott, szemeim ismét kitárultak.
- Azt mondtad meghúzódsz a háttérben! Hazudtál! - utaltam rá, hogy ismét kiütött, és fogalmam sem volt, mi történhetett.
- Ugyan, csak szórakoztam egy kicsit azzal a fruskával. - Fruskával? Kivel? Csak nem... Mia.
- MIT MŰVELTÉL? - fakadtam ki. - MI A FASZT MŰVELTÉL MIÁVAL? - erősen köhögni kezdtem, kezemet számhoz kaptam, s egy kisebb adag vért köhögtem fel.
- Hé-hé, csigavér. Még a végén meghalsz itt nekem. Elég erős volt az a ribanc, jól elbánt velünk.
- HOL VAN? MIT TETTÉL? - ordítoztam tovább, s folytattam volna, míg nem válaszol.
- Megöltem.
Elakadt a lélegzetem, pulzusom az egekbe szökött, szívem hevesen vert, az eszméletvesztés szélén álltam. Teljesen összezavarodtam.
- De... Hogyan? Mégis mikor? Hisz elkaptak, börtönben voltam, hogyan?
- Oh, kis naiv. Az csak a tudatalattid volt. Ez a kis kaland a Vicious Adict-tal csupán az én kis játékom volt, lefoglalta az elméd, amíg én szabadon mozoghattam.
- NEM! Nem lehet... - időközben sikerült feltámaszkodnom, de most ismét összerogytam. Teljesen összeomlottam. Végig néztem magamon, és ismét vér borított. Mia vére...

Hónapok teltek el. Lassacskán, de felépültem. Viszont szörnyű tetteim okozta érzések nem múlottak. Teljesen eltűntem a világ elől. Lakásomba bezárkózva, kevés étken és vízen éldegéltem. Annyira kiszívta ez az egész az életerőmet, hogy eddig fekete hajam kifakult, s kékes-zöldes árnyalatban pompázott. Kezdtem már megszokni. Kicsit hosszabb is lett a szokottnál, de pár nyisszantással megoldottam. Depressziós bezártságomat szerencsére nem egyedül kellett átvészelnem, Moi végig velem volt, s próbált felvidítani, de nem sok sikerrel. Mindenesetre örültem, hogy a kis szőrmók ekkora lelkesedéssel igyekszik.
A hang a fejemben azóta sem tért vissza, ennek örültem. Mégis félelemmel töltött el, hogy bármikor visszatérhet. Bármikor újabb szörnyűséget követhet el. Mia halála rettenetesen megviselt, legalább szerettem volna eltemetni, de fogalmam sem volt róla, hol lehet holtteste. Mindenesetre reménykedtem, hogy sose kerüljön elő, hisz elég nagy bajban voltam. Bár tudtomon kívül, de megöltem egy céhtársam, aki ráadásul rendkívüli barát volt. Ha ez Enoch tudomására jut, kizárnak, árulóvá titulálnak, és az egész Blackened Tears a nyomomban lesz. Meg fognak ölni. Belegondolni is rossz. Titokban kell tartanom az egészet, és remélni, hogy sose derül fény az igazságra. Nehéz lesz, de nincs más választásom.
Bár még nem voltam kész, ma miután felkeltem, úgy éreztem, hogy itt az ideje szembenézni ezzel az egésszel. Eljött az ideje, hogy ne csak függőágyamból élvezzem a kintről beszűrődő napsütést, mely egyre s egyre melegebb lett, ahogy kitavaszodott. Ideje volt Enoch szeme elé állni, visszatérni a céh épületébe, társaim szemébe nézni. Hamarosan Novícius leszek, ez valamennyire segíteni fog abban, hogy elrejtsem kis titkomat. Már csak a Beavatottak, a Dévák és az Archonok állnak felettem. Felkaroltam Moi-t és készen álltam az útra.

Becsukódott mögöttem az ajtó. A céh épülete üres volt, sehol senki. Enoch készül valamire, így az egész céh nagy munkában van, s mindenki kiküldetésen szerepel, talán ez javamra jöhet, hisz Mia sokáig nem tért volna vissza. Időt kell nyernem. Enoch mester színe elé vonultam.
- Jonathan. Merre jártál? - szólalt meg mély hangján a Mester.
- Mester, elnézését kérem, hogy sokáig nem jelentettem. Edzettem magam, hogy nagyobb erővel képviselhessem a céhet - hazudtam szemrebbenés nélkül. Enoch csak hallgatott és mereven nézett. Egy pillanatig azt hittem nem veszi be, már kezdtem idegesen a menekülést tervezni, de megtörte a csendet.
- Értem. - Kis habozás után ismét megszólaltam:
- Mester, Mia... - egy pillanatra megálltam. - Mia üzeni, hogy egy ideig távol maradt, egy különös sötét mágia nyomára bukkant, és próbál utána járni.
- Rendben, elmehetsz.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy mindent elhitt, amit mondtam. Bár gyanús volt könnyed beleegyezése. Bennem maradt a félelem, hogy talán tud az egészről, talán csak arra vár, hogy csapdába csaljon, és megkínozzon. Bár butaság, hisz egy csettintéssel elintézhetne. Ezen gondolatok cikáztak fejemben, miközben a céhházat elhagyva igyekeztem a városba, hogy küldetést szerezzek. Félelemmel, s bánattal szívemben, kénytelen voltam álarcot húzni, és úgy tenni, minden rendben. Féltem, hogy a bennem lakozó szörny ismét feltör belőlem, és újabb ártatlan áldozatoknak kell meghalniuk.
Egyedül maradtam, egyedül a nagy világban, s nem tudtam kiben bízhatok, kinek hihetek, el kellett zárkóznom a világ elől. Moi felmászott a vállamra, s onnan kémlelte a mellettünk elhúzódó épületeket, mint egyetlen társam, egyetlen barátom, az én őrszemem. Ketten maradtunk, csak mi ketten.

Előzmény

Örökség
1. fejezet: Ivan nyomában


- Ivan Gregorovics. Nem hallottál még róla? - hangzott el a kérdés az asztaltársaság köreiben, melyet épp egy unalmas délután hallgattam ki. Tudom nem illik hallgatózni, de rossz szokásom, ha egyedül iszogatok, akkor információt szerzek. És jelen pillanatban ez a név... Igen ez a név rendkívül ismerős volt. Tartoztam ennek az Ivannak egy visszavágóért, amiért megszégyenítve menekülnöm kellett előre. Az egyik legerősebb gólemanta. Sose gondoltam volna, hogy ismét felcsendül ez a név. Bár menekültem előle, mégis volt némi elszámolni valóm vele. S tovább hallgatva a csevejt, azt is megtudtam, hogy jelenleg visszavonult, mint fejvadász, s családi birtokán él valahol Magnolia szélén. Magnolia... Rég jártam szülővárosomban, s nagyapám temetése óta nem is érintkeztem családommal. Jobban fájt a gyász, mintsem hogy apám okvetlenül fontos üzleti ügyeiről hallgassam a sztorikat, s bólogatva konstatáljam, hogy „Igen, igazad van apám.” Holott az egész nem tudott érdekelni - nagyot kortyoltam az előttem lévő borból. Csak egy kupa bort rendeltem, nem is volt kedvem mást elfogyasztani egyedül ezen a későtavaszi éjszakán. Odakint az eső zuhogott, s fagyos szél bolondította meg az időjárást. Nem éppen tavaszias, de be kellett ezzel kell beérni.
Miután kiürült a kupa, felöltöttem kabátomat, s a kapucnit mélyen fejembe húzva távoztam. Gondolataimban még mindig a fejvadász járt, vajon tényleg vissza vonult, vagy ismét a nyomban van és hamis információkkal táplál, hogy lankadjon a figyelmem? Mindenesetre eldöntöttem, Magnolia lesz a következő állomásom, s utána járok ennek az egésznek. Már nem az a gyenge kis nyikhaj vagyok, akivel akkor találkozott. Erősebb lettem és ezt előnyként is kihasználhatom.

Fél napi út után végül megérkeztem Fiore egyik leggyönyörűbb városának szívébe, és azon nyomban felkerestem kedvenc törzshelyemet, a Zöld Koboldot. Sven barátomé volt a hely, s ő mindig szívesen várt, s mindig volt valami szaftos kis információja számomra.
- Sven! - intettem neki, ahogy beléptem a helyiségbe.
- A szokásosat? - kérdezett rég nem látott barátom, mintha csak tegnap fordultam meg volna nála. Valójában már rég jártam itt, s most sem terveztem, hogy sokáig maradok.
- Áh, most nem, dolgom van. Csak egy pohár vizet légy szíves.
S mire a pulthoz értem, helyet foglaltam a szokásos bárszékben, már ott is volt előttem egy pohár friss víz. Felkaptam és nagyot kortyoltam belőle.
- Miben segíthetek? Gondterheltnek látszol. Csak nem baj van? - aggódott értem.
- Nincs baj, csak kicsit túlpörgettem az agyam. Mit tudsz egy bizonyos Ivan Gregorovics nevű fejvadászról?
- Hírhedt... eléggé hírhedt. Információim szerint a Southern Wolves tagja. Az egyik legerősebb gólemanta, kevés ilyen ember van a világon. Remélem nem keveredtél valami ügyletbe.
- Egyszer volt hozzá szerencsém... és furcsa mód futni hagyott. Ahányszor meghallom a nevét rám jön a paranoia, hogy talán még mindig rám vadászik. Hallottam pár embert beszélgetni, állítólag visszavonult. Mit tudsz erről?
- Hmm... - ráncolta homlokát. - Hallottam egyet s mást, de hogy visszavonult volna. Ha egy ekkora név, ilyet tesz, akkor az az informátorok világában nem marad titok. De az emberek pletykálnak. Azt mondom, légy óvatos.
- Rendben, köszönöm - s már készülődni kezdtem, mikor ismét megszólalt:
- Mire készülsz, Jonathan? - hangja aggódással és egy csöppnyi félelemmel telt meg. Mindig is atyáskodott felettem, nem akart egy ilyen barátot elveszíteni. Valahogy igaza volt, lehet hülyeség, amire készülök, de vállalom.
- Semmiség - mosolyogtam hátra, miközben kifelé sétáltam. - Csak utána nézek a dolognak. Ígérem semmi hülyeséget nem csinálok.
Persze ez csak mesebeszéd volt, mert a fejemben már régen azt forgattam, hogy felkeresem azt a bizonyos birtokot, ahol Ivan él. Felkutatom, és kiderítem, hogy mi a helyzet. Ám előtte még visszatértem hajlékomban, ahol egy forró zuhannyal és némi pihenéssel töltöttem el az időt. S nem mellesleg Moinak adtam valamennyi élelmet. Vígan majszolta, majd makogva kérlelte, hogy játsszam picit vele. Hogy nagyobb benyomást tegyen rám hátára feküdt és nagy fekete, kérlelő szemekkel nézett rám. Ennek nem tudtam ellenállni, így vakargatni kezdtem hasát, mire ő apró, jókedvű vakkantással jelezte, hogy ez nagyon jól esik neki. Ma is igazán elemében volt az apróság. Fel s alá szaladgált a lakásban, míg én egy jó könyv társaságában pihentem. Illetve ráfogtam, hogy pihenés, de közben információt gyűjtöttem a fejvadászok kézikönyvéből. Egy koszos kis piacon találtam rá, abban reménykedve, hogy nem hamis, megvettem. Szakadt egy darab volt, mégis annyi hasznos információt rejtett. Majd hirtelen a semmiből egyszer csak Moi bukkant fel felül a könyvre támaszkodva. Egy apró makogásból megértettem mit akart. Igaz jobban vártam már, mikor végre beszélni is megtanul, mert néha nem igazán tudtam kikövetkeztetni, mit is akar tőlem kis familiárisom. Kipillantottam, a Nap már lemenőben volt.
- Igazad van, kis barátom, indulnom kell -, s ezzel felálltam, előkészítettem némi élelmet számára, amit a táskába helyeztem, majd útnak indultunk, hogy feltérképezzük az ellenség birodalmát.

Mire odaértem a Nap már rég átbukott a horizonton, s a dombok takarásában hatalmas árnyék vetült a Gregorovics rezidenciára. Hatalmas birtok volt, a megszokott nemesi pompával. Álmomban nem gondoltam volna, hogy Ivan nemesi sarj. A kert igen csak rendezett volt, de szerencsére a bokrok, s sövények sokasága megkönnyítette a célba jutást. Már csak egy akadály volt hátra, a díszhalakkal és tavi növényekkel teli kis tó, amin egy híd ívelt át. A híd tetején egy apró szerkezet állott. ~ Ivan egyik őrgólemje - gondoltam, s kezdtem elbizonytalanodni, hogy vállalható küldetést teljesítek-e vagy sem. Kettőt léptem közelebb, hogy jobban megvizsgálhassam a fémszerkezetet, mely akár az őrbástya állt szilárdan helyén. Bátrabb lettem, - ostobaság volt - s közelebb akartam merészkedni, de ekkor hirtelen valami megakasztotta a lábam, és egyenesen kigurultam a bokorból. Másodpercekig csak mozdulatlanul feküdtem, gondolván, most aztán észre vettek és oda a besurranás. Ám nem történt semmi... se sziréna, se rám támadó gólem. Megúsztam, bár kissé gyanú volt, hogy ügyetlenségem nem fedte fel itt tartózkodásomat. A szerencsének tudtam be. Körbe a nádas rejtekében kerültem meg a tavat, majd egyenest a ház felé tartottam. A falhoz lapulva kémleltem, vajon állított-e még őrséget a vénember. Végig mentem a fal mentén, s végig próbáltam minden ajtót és ablakot, de reménytelen, mind zárva találtam. Már-már kezdtem feladni, hogy valaha is a házba jutok, de ekkor végre kinyílt az ajtó. Először csak belestem, de nem találtam odabent senkit. Tiszta a levegő. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és ím bent voltam a célterületen.
Odabenn csend honolt, sehol senki, egy árva lelket nem láttam. A levegőben a műhelyek jellegzetes olaj szaga terjengett, ami először irritálta kissé orromat, de idővel hozzászoktam. Valóban egy igazi mesterember műhelyébe érkeztünk. Mindenhol földön heverő alkatrészek, volt amelyik első pillantásra tiszta aranynak tűnt, de alig észrevehető kopottsága elárulta, csupán aranybevonat ékesítette. A sarokban egy hatalmas szerszámos ládát pillantottam meg, telis tele különböző szerszámokkal. Megkockáztatom, hogy volt köztük olyan darab, amiről fogalmam sem volt, hogy mire használják, vagy hogy egyáltalán mi a neve. De felfedezni véltem különbözőbbnél különbözőbb méretű csőkulcsokat, tömör vas fejjel és fa nyéllel megáldott kalapácsokat, fogókat, fűrészeket, nagy számú csavarok, mind más-más típusú, valamint egy fúrógép feküdt el a láda mellett. Körbejárva a termet egy kisebb polcot pillantottam meg, tele volt régi képekkel. A mester munkájának büszkeségei voltak megörökítve. Mindegyiken érdekesebbnél érdekesebb gépezetek, de egy valami ugyanaz volt, az öreg mester. Visszapillantva társaimat nem igen kötötte le a hely, de engem valami furcsa oknál megfogott a varázsa. Szemben láncok tömkeleget lógott le, azokat félrehúzva egy kisebb helységbe tértem be. Ez lehetett a szervizárok, itt javítgathatja műveit a mester. Ez a helyiség is tömve volt alkatrészekkel és szanaszét heverő szerszámokkal. Oldalt egy ajtó nyitott melléképület felé, óvatosan mozogva folytattam felfedezőutamat. Az ajtót küszöbét átlépve egy rövid lépcsőn át értünk le a földszinttől úgy két méterrel lejjebb elhelyezkedő helységben. A fent látott káosz uralta ezt a termet is. Viszont itt már kidolgozott tervrajzok is hevertek itt-ott. Jobb oldalt egy már erősen poros két üvegajtós szekrény állt, meglátszott már rajta kora, kopottas máza és a sarkából kitört darab elárulta ezt. Benne még több összetekert pergamen foglalt helyett. Ez lehetett Ivan személyes kis zuga, ahová elvonult tervezni. És igazam volt, szemben velem ott volt egy rozoga íróasztal, rajta különböző vastagságú ceruzák, vonalzók hada és egy pár körző is helyet foglalt a kis asztalkán. Sajátos kis birodalom egy eltökélt dolgozó ember számára.
Majd egy másik szobába léptem. Talán ez is a műhely része lehetett, de valahogy más volt, mint az előző két helyiség. A négy fal közül, az egyik egy hatalmas beépített könyvespolc volt. Bár csak végig futtattam rajta a szemem, mégis több ezer műremekre saccoltam a számát. Előtte egy díszes íróasztal állott, mögötte motívumokkal díszített szék. Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam mit rejt az íróasztal. Egy jegyzetkönyv volt nyitva rajta, tele számokkal, és egy másik, amit ha jól értelmeztem egy költségvetési papír volt. Nem nagyon érdekelt, hogy hogy áll pénzügyileg a Gregorovics klán, elég volt ez a pofátlanul nagy birtok és a sok cicoma, hogy megállapítsam, mocskosul gazdagok. Tekintetem a könyvespolcra terelődött. Végig simítottam az előttem lévő sor könyveinek törzsein, s szemem csillogott az ámulattól. ~ Mennyi érdekes történet, mennyi leíró fantazmagória, mennyi keserves dráma - cikáztak a gondolataim, majd a következő gondolattól majdnem elröhögtem magam. Még magam sem hittem, hogy igaz lehet. ~ Lássuk melyik nyitja a titkos ajtót! - Kajla vigyorral kezdtem kihúzogatni a könyveket, de semmi nem történt. Kissé csalódottnak éreztem magam. Ám megfeledkeztem, hogy ellenséges területen vagyok, és figyelmem lankadása meghozta nem kívánt gyümölcsét.
- Már vártalak - szólalt meg mögött az a bizonyos régről ismert kemény hang.

Örökség
2. fejezet: Átkozott balsors

- Ivan... - fordultam meg. Teljesen kővé dermedtem látványától, ott állt végre előttem, nem kellett tovább kutatnom utána, hisz rám talált, csapdába csalt, hogy lecsapjon rám. A gólemanta mit sem változott, mióta utoljára láttam. Egy kényelmes öltönyt viselt, vörös nyakkendővel, parfüm illata lengte körbe, haját hátrafésülve viselte. Kotorászni kezdett zsebében, majd egy doboz cigarettát húzott elő. Kihúzott egy szálat, majd egy pillanatra felnézett rám.
- Oh, de modortalan vagyok. Megkínálhatlak? - kérdezte.
- N-Nem, köszönöm - lepett meg kedvessége. Leguggolt, közel a kandallóban rotyogó tűzhöz, s azzal gyújtotta meg a cigaretta szálat. Kiegyenesedett, jó mélyet szívott belőle, majd a hamut, az asztalon elhelyezett hamutartóba pöcögtette le. Gomolygó füst szállott fel arca előtt, s zöld szemeivel egyre csak engem bámult, de egy szót sem szólt. Ezzel teljesen kikészített. Úgy éreztem, hogy nézésével lelkemig hatol, és apránként egyről a kettőre felszabdal vele. Kínos volt ez a csend, ez a pszichológiai hadviselés, aminek kitett. Megérezte bizonytalanságomat, és cseppnyi félelmemet, és jól kihasználta azzal, hogy csak ott állt egy helyben, bámult, egy szót sem szólt. Nem tudtam eldönteni, hogy most fel kéne készülnöm, hogy váratlanul lecsap, vagy valami témával elhessegetnem gondolataimat, és megszüntetnem ezt a mérhetetlenül kínos csendet.
- Szép gyűjtemény - szóltam, utalva a hátam mögötti óriás könyves szekrényre.
- Nem azért hoztalak ide, hogy könyvekről csevegjünk - hangja szigorral teli volt. - Azért vagy itt, hogy újra összeüljön a családi tanács.
Értetlenül álltam az elhangzott mondat előtt. Családi tanács? Akkor én mégis mi a csudára kellek neki. Vagy netán ez valami vicc, vagy esetleg szektásat játszunk és én vagyok az áldozati bárány. Várjunk csak.. én nem akarok semmi féle áldozat lenni. Jobb lesz, ha eltűnök innen.
- Családi tanács? - kérdeztem végül rá minden bátorságomat összeszedve.
- Úgy. A McWilliams család képviselői címének jogutódja vagy. - Látta a meglepettséget az arcomon, így tovább folytatta: - Családjaink évezredek óta rokonságban ál. Például a húgom, Emilia, gondolom ismerős számodra édesanyád neve. Igen.. a nagybátyád vagyok.
- De, akkor miért is támadott meg?
- A kérdés inkább, hogy miért engedtelek meglógni. Szerencsés vagy, hogy én voltam ott és nem egy másik zsoldos, aki könnyedén elintézett volna. Véletlen találkozás volt. De örülök, hogy megismerhetlek Jonathan - nyújtotta kezét, s én az információ áradat hirtelen sokasága miatt kapott sokktól kissé zavarodottan ráztam meg. Egy kicsit még motyogtam is magamban, de kezdtem elfogadni, hogy feleslegesen paráztam egészen eddig az embertől, aki a nagybátyám..
- És mi ez a családi gyűlés? - tértem végül magamhoz. - Miről van szó?
- Félévente napfordulókor a család egyes ágait képviselők összegyűlnek, hogy összegezzék az elmúlt fél évet, és tervekkel álljanak elő a következőre. Tudod, mi egy nagy vállalat vagyunk, egy nagy családi vállalkozás, amit én irányítok. Habár... most nem erről van szó. Mint láthatod messze még a napforduló. Jelen esetünkben ez egy speciális gyűlés, miattad hoztuk össze, és mindössze csak négyen veszünk részt. - Csak ámultam és kérdések sokasága árasztotta el elmémet.
- Miattam?
- Nos, hallottam a kis „baleseteidről.”
~ Várjunk.. ez most arról a szörnyetegről beszél, aki bennem lakozik... Mia.. és a falu.. honnan tudja mindezt?
- É-én nem tudom miről beszél.. - dadogtam. - És ki a másik két résztvevő? - érdeklődtem.
- A lányaim. Az egyiküket már bizonyára ismered.
~ Ismerem.. mégis ki lehet az? - Időm sem volt gondolkodni rajta. A nagy tölgyfaajtó kinyílt, és két gyönyörű teremtés volt ott. De a meglepetés ereje teljesen letaglózott. Nem hittem a szememnek... egyszerűen képtelen voltam. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy rettegjek.. mindenesetre megkönnyebbültem, nagy kő esett le a szívemről. Bár valahogy még mindig nem hittem el, hogy ő az. Tolószékben ült, sebhelyekkel volt teli, karja sínbe téve, lábai bepólyálva. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni.
- M-Mia.. - mondtam ki végül. Ő volt az, a lány, akit ez a szörnyeteg megölt. Akiről azt hittem meghalt. A céhtársam. Mia Herrera. Képtelen voltam felfogni.
- Szia Jona - mosolygott rám. Gyönyörű volt a mosolya, és azok után, amit művelt vele másik énem, őszinte volt.
- T-te élsz... te élsz? Hogyan? Mégis mi.. folyik itt? - kezdtem összeroppanni a sokk súlya alatt, és lassan már beszédkészségem is elvesztettem, csak motyogni tudtam. - H..hogy...hogyan? - egyetlen szó, ennyi, nem több.
- Nos... - nyelt egy nagyot, biztosan fájdalmas lehetett visszaemlékezni rá. - Az a... szóval te... Majdnem kinyírt, de végül sikerült egy jól sikerült illúzióval kicserélni magam. És...
- Ennyi elég lesz - állította le a másik lány. Azt mondta Ivan, hogy a lányai. Tehát az ott, nem más, mint Mia nővére. Sose hallottam volna tőle, hogy nővére van.
- Térjünk a tárgyra - vette át ismét a szót Ivan. - Nem másért vagyunk itt, minthogy kiirtsuk belőled azt a személyiséget. Ehhez pedig elő kell őt csalogatnunk. Mondd, hogy hívod?
- N-nincs neve - még mindig a sokk hatása alatt voltam. - Úgy néz ki mint én, a hangunk is egyforma. Eddig kétszer bújt elő, és mindkettőnek rossz vége lett. Talán a szomorúság, vagy a fájdalom hozza elő...
- Rendben, akkor előcsalogatjuk. - Nem értettem hirtelen, miért ez a sok cécó, miért pont én vagyok megint a központban. Sose szerettem a központban állni.
- Várj... - szóltam, de Mia közbeszólt:
- Hadd beszéljek vele egy kicsit. Magunkra hagynátok?
- Rendben. Gyere, Irina! -, s azzal elhagyták a szobát.
Kettesben maradtunk, mégis néma csend ült be a szobába. Nem szól hozzám, s én se merek hozzá, csak várok, hogy végre mondjon valamit. Várom, hogy elmondja mennyire gyűlöl azért, amit tettem, hogy mennyire a túlvilágra akar juttatni, és hogy hogyan fogsz apró cafatokra szabdalni, ha végre feláll abból a tolószékből. Igen... tolószékben juttattam szegény lányt, és még csak nem is az én hibám. Legalábbis mások így éreznék, de valahogy én magamat tudtam csak hibáztatni a történtekért. Az a valami, bennem van, ami ezt művelte vele.
- Nem is tudtam, hogy van egy nővéred - szakítottam meg végül a csendet, s ő mosolyra húzta a száját, még mindig nem értettem, hogy képes rám mosolyogni.
- Mert nincs is. Irina nem a vérszerinti testvérem. Ivan és a családja csak befogadott. Nélkülük nem is tudom hol lennék... - Szomorúság ült arcára, és ismét néma csend lett. Fájdalmas volt ez a beszélgetés, mindkettőnk részére.
- Szóval, miről szeretnél beszélni? - tértem végül nagy nehezen a tárgyra.
- Gondolom azt hiszed, de egyáltalán nem gyűlöllek. Sőt, megbocsájtok. Nem te tehetsz róla, az a valami benned, az a szörnyeteg, ő tehet róla. Mi csak segíteni akarunk. Hogy kiűzzük onnan. Engedd meg Ivannak, hogy megpróbálja.
- Nem tudom...
- Kérlek. Szeretném, ha újra azt a vidám srácot látnám, akit megismertem.
- Mondd, te... áh, nem fontos. - Nem bírtam kimondani, amit oly régen meg akartam már kérdezni.
- Kérdezd meg nyugodtan. - Mosolya elbűvölően gyönyörű volt, s bátorságot adott.
- Mondd, te szeretsz engem? - megkönnyebbülést éreztem, ahogy elejtettem a szeret szót. Jelzett, hogy hajoljak le hozzá. Csókot nyomott az arcomra és a szemembe nézett.
- Igen, de csak mint egy testvért. Az a csók korábban... Nos, sajnálom. Talán túl együtt érző próbáltam lenni és megtörtént. - Ez fájt. Az után vesztettem el az irányítást, miután azzal a csókkal teljesen összezavart. A szívem összeszorult, és egy percig csak álltam egy helyben.
- Semmi baj - szólaltam végül meg. - Megesik az ilyen - húztam hamis mosolyt elő, és reméltem elég meggyőzőre sikeredett. - Örülök, hogy ismét láthatlak.
- Jó ezt hallani, de rosszul hazudsz. Nem számít. Üzenem a Mesternek, hogy hamarosan visszatérek. - Lábaira tekintettem. - Ó, ne aggódj, a dokik azt mondják egy kis rehabilitáció és rendbe jövök.
- Ennyi elég is lesz. Kezdjük el - rontott be Ivan Irinával az oldalán. - Kövess! -, s azzal megindultunk át több szobán is, majd le egy csigalépcsőn, Miát Ivan egyik gólemje segítette le. Ismét elhagytunk néhány impozáns termet, és ajtók tömkelegén áthatolva jutottunk el célunkhoz. Egy teljesen üres szoba volt, hatalmas belső térrel, s a falai megerősített acélból voltak. A bejárati ajtón, és az üveg plexivel elválasztott figyelő szobán kívül más nem szakította meg a gondosan megművelt acélfalak folyamatát. Ivan jött csak be velem a szobába, míg Mia és Irina a figyelő szobába mentek fel, még láttam utolsó mosolyát, mielőtt a plexit illúziójával tükörré alakította, nem akarta, hogy lássam, vagyis, hogy ő lássa. Irina vigyázott rá, bár fogalmam sem volt, milyen erős lehet. Bár, aki Ivan lánya, az valószínűleg megfelelő kiképzést kapott.
Egyetlen gólemet hozott magával az középkorú férfi. Ismerős volt, vele találkoztam korábban, ha nem tévedek a neve Gre. Tisztán emlékszem, hogy ez a kis fickó gyorsaságáról híres. Egyedi tervezésű, maga Ivan készítette. Emberi kinézete van, s bár páncélzata bronzból van és nem tökéletes, jóval erőfölényben van. Szemei zöld fényben kezdtek pompázni, és fejét forgatva kémlelt engem. Parancsra várt.
- Nos, akkor kezdjük el. Előre is elnézést, hogy Gre kissé összezúz, de a halál szélére kell sodornunk azt hiszem... - magyarázkodott.
- Hogy mi!? - háborodtam fel, de időm sem volt tiltakozni, a gólem hirtelen mellettem termett, és egy jókora gyomrossal egyenest a falhoz csapott. Földre hullottam, s próbáltam felállni, hogy menekülőre fogjam, de fájt. Valószínűleg a becsapódás nem egy bordámat törte, és ahogy levegőért kapkodtam, szúró fájdalmat éreztem. Felnéztem, nyikkanni se tudtam, Gre máris a falhoz nyomott és torkomat szorongatta. Próbáltam szabadulni szorításából, de mindhiába, fémes testét csak megkarcolni voltam képes. Valóban ilyen gyenge lennék? Vagy a teher akkora, hogy visszatartja erőmet. Míg ezen sorok futnak át agyamon, a gólem ökölbe szorítja szabad kézfejét, és egy jól kimért ütéssel összezúzza bal karomat. Fájdalmasan ordítás szökött ki torkomon és a fájdalom oly mértékű sokkal járt, hogy remegő hangon könyörögni kezdtem:
- Kérlek... hagyjuk abba. Elég volt... -, de a gólemanta csak állt ott és merev tekintettel figyelte az eseményeket. Gre nem állt le, ismét a falnak hajított, hatalmas puffanással értem földet. Kínomban nyöszörögtem, több sebből véreztem, és több csontom eltörött.
- Szánalmas - hallottam egy ismerős hangot. Ő volt az, ismét eljött, ismét éreztem, hogy itt van bennem. Kétségbeesetten kiáltottam fel:
- Ne! Kérlek... ne! Nem akarok több embert bántani - fakadtam ki, s könnyeim megindultak, majd államon porral és vérrel keverve gyűltek össze. Valóban szánalmasan festettem, de a fájdalom, a sokk, teljesen ronccsá tett. Ötletem sem volt, csak remegve feltápászkodtam, államon összegyűlt könny adag lassan csepegni kezdett a földre, vöröses barna egy halvány árnyalatával megfestve azt. Ám egyszer csak megszűnt a remegés, valami más váltotta fel, ami nem volt más, mint színtiszta félelem. Féltem, az őrülettől, ami felszabadult testemben, és az adrenalin minden részemet bejártam. Éreztem, hogy elvesztem az irányítást, s egyszerű mellékszereplővé válok. Átvette elmém felett az irányítást. Lassan feltápászkodott, mint aki nem érez semmi fájdalmat, mintha egy érzéketlen test lenne, arcára eszelős vigyor ült ki, szemei vörösben izzottak. Felemelte karját, s felkente ujjára a friss vérző seb váladékát, majd szájához emelte, és jóízűen lenyalta.
- Helló! - rezes hangja ott visszhangzott az üres szobában, és minden egyes visszhang lyukat ütött szívembe. - Visszatértem.


/Elnézést kérek, ha néha alig haladja meg egy-egy kalandom az 1500at, de a szabályzatnak megfelelek. Csupán egy oka van ennek, inkább minőségileg próbálok megfelelni, mint-semhogy kilométeres sorokat töltsek meg hülyeséggel, csak hogy több szószámmal rendelkezzen az aktuális kaland. Remélem ez megérthető és elfogadható tény.

Örökség
3. fejezet: Őrjöngés

- Ivan-sama - tűnt fel az ajtóban egy szolgáló féleség. Az ruhájából ezt állapítottam meg, az a tipikus szolgáló ruha, kicsit elhasznált, kopottas, ám a szokásosnál jóval színesebb. Ez az Ivan jól tartotta a ház dolgozóit.
- Mei! Ne! - kiáltott kétségbeesetten, hogy a lány azonnal forduljon vissza, és tűnjön el innen, de mindez hiába való volt, a gyorsasága vetekedett a szélével, s máris ott termett. Csak egy pillanat, ennyi esélye volt a lánynak, de már késő. Elmetszett nyakkal holtan rogyott a földre. Sötétvörös vére befestette a padlót. Hiába ordítottam, senki nem hallott, senki, kivéve őt, de nem szólt hozzám, csak eszeveszetten röhögött.
- GAHAHAHAHA - csapott fel félelmetes hörgésekkel hangja. A hulla felé fordult, hogy megszégyenítse, tudtam hogy erre készül, könyörögtem, hogy fejezze be, de meg sem hallott. Szerencsére a gólemanta időben kapcsolt, s Gre egy jól irányzott csapással elrepítette a szörnyeteget. - Cuki kis kutyuli - szólalt meg a kezén tátongó sebet megnyalva, ahogy a porfelhő elszállt körülötte. Teste több helyen vérzett, de még mindig talpon volt, nem érzett fájdalmat, nem érdekelte mi lesz testemmel, csak ki akarta élni gyilkos vágyait. Ölni akart, nem mást, csak ölni, mindenkit. Gyűlölet aurája lengte körül, szinte szikrázott a levegő, oly erősen gyűlölte az emberiséget. Ez a valami valóban az én részem volna? Ez a szörnyeteg, valahol ott legbelül tényleg én lennék? Kérdések ezreit tudtam volna feltenni magamnak, de nem tehettem, az események tovább pörögtek. - Ó, még be se mutatkoztam a nagyságos úrnak - visított. - Adam vagyok, Adam.. mi is volt.. áhá! McWilliams.. azt hiszem - esett gondolkodóba családnevem kapcsán, aztán ismét visszaöltötte azt az eszelős vigyort arcára.
~ Szóval így hívja magát - gondoltam, felesleges volt akár egy szót is mondanom, senki sem hallotta.
Ismét örült vihogással vette célba újabb áldozatát, ezúttal Ivan felé száguldott. A gólemanta ismét Gre segítségét vette igénybe, hogy kivédje a teste ellen irányult támadást. Adam szélmágiával próbált nagyobb erőt fektetni a kaszám csapásába, de egyelőre sikertelenül. De nem tért ki a válasz csapás elől. Elkapta a gólem karját, majd hátára csimpaszkodva fejére tapasztotta kezét. Keze körül a levegő vibrálni kezdett, s hamarosan villámokat eresztett Gre kobakjába. A gólem minden végtagja elernyedt, ahogy a villámok a fejétől egész a lábáig hatolva megsütötte őt. Gre tehetetlenül dőlt el, mint valami élettelen vasdarab, Ivan hiába próbálta újraindítani gépezetét, képtelen volt rá. Adam vigyorogva tápászkodott fel, s kaszám élén végigcsúsztatta nyelvét, hogy megkóstolja a szolgáló lány vérét. A gólemanta undorodva nézett ránk. Teljesen védtelen volt, így a szörnyeteg kapva az alkalmon ismét őt vette célba. Végig süvített a hatalmas téren, ám mindhiába. A plafonon apró repedések jelentek meg, majd egyre nagyobbak, teljesen felszakítva azt, s végül valami hatalmas ereszkedett alá. Ivan nem csak egy gólemmel készült kiállni a szörny ellen, most az egyik monstrum szállt alá gyűjteményéből. Páncélja a zöld és a kék világos árnyalataiban pompázott. Hegyes tüskék díszítették vállait és alkarjait. Mellkasából egy-egy hatalmas lánc futott egészen a lapockájáig. Szemei zöld színben világítottak, s homlokára egy E volt égetve. Adam már nem tudott megállni, s egyenest a gólemóriás ütésébe rohant bele. Az ütközés pillanatában az óriás máris lendítette karját, s a tehetetlen test több kilométer órás sebességgel csapódott ismét a falba. Még ez sem fékezte meg, ezt az eszelős barmot. Bár lassan már több száz sebből vérzett, s többnyire csontjai eltörtek, könnyedén tápászkodott fel. Nem ismerte a fájdalmat, és éreztem, hogy ez a sok felgyülemlett kín, mind engem fog érni. Aztán szemei hirtelen megakadtak egy bizonyos ponton. Magam is alig hittem el, és teljesen kétségbe estem. Ez a szörnyeteg átlátott Mia illúzióján, látta az üvegfal mögött a két lányt. Kétségbeesetten ordibálni kezdtem, hátha Ivan valami módon meghall, de nem sok reményt fektettem bele.
~ IVAN! Adam átlát Mia illúzióján! - Semmi reakció. - Ivan! Hallasz engem!? Kérlek! Adam látja a lányaidat! Kérlek! - De már késő volt, s mint rakéta lőtt ki egyenest az üvegfal felé. Ivan próbálta elkapatni a gólemmel, de nem sikerült. És mire rájött volna, hogy mi az igazi célpont, már késő volt. Az üvegfalon apró repedezések keletkeztek, majd mintha versenyre kelnének egymással, süvítő hanggal az egész felületet ellepték. Az apró darabokra tört fal esőként hullott alá, s nagy csörömpöléssel ért földet. Mia és Irina a mögötte lévő kis teremben ültek. Adam eszelős vigyort húzott az arcára, mikor meglátta a két lányt.
- Megvagy! - kiáltott fel. - Van egy lerendezetlen ügyünk, kislány - vigyorgott Miára. Ám Irina nem tétlenkedett, s egyből a férfinak ugrott, letaszítva őt a levegőből egy pontosan bevitt támadással. Az öklét kőréteg vonta be, ez nem volt más, mint a Stone Gloves varázslat. Tehát Irina egy földmágus. Adam, mintha mi sem történt volna, tápászkodik fel a földről, mögötte már Ivan óriása várja, míg előtte Irina áll. Az egész Gregorovics família most az ellenfele.
- Mocskos ribanc! - kiáltott fel, s mintha Ivan ott sem lenne, úgy támadott a lányra. Meggondolatlanság volt, hisz egyáltalán nem ismerte a lány erejét. Bár most nem ez volt az egyetlen gond. A lomha gólem pillanatok alatt felgyorsult, s ott termett mellette. Ivan valószínűleg egy sebesség mágiát tároló lakrimát építhetett a gépóriásba, mely most ismételten Adam felé csapott. Képtelenség lett volna kitérni előle, de ez a szörnyeteg mégis megcsinálta. Kaszámmal rugaszkodott el az ütéstől, ám annak ereje ripityára törte hőn szeretett harci eszközöm. De őt ez kicsit sem érdekelte, s puszta kézzel rontott neki a föld mágus lánynak. Irina mozgásából látszott, hogy igen képzett ő is, könnyedén kerülte ki a rá mért ütéseket, és egy jól kimért csapással lendítette testünket a levegőbe, majd a Stone Block nevű varázslattal egy két méteres kő tönköt küldött utána, mely végül nagy fájdalmakkal küldte földre ellenfelét. Teljesen belelendült és úgy tűnt ennek ellenében Adam mágikus ereje kifogyott, mozdulni sem bírt.
- Earth Whirlpool - sziszegte a lány a varázsszót, mire a földön fekvő test mellkasig merült a föld alá, majd a folyékony massza ismét megszilárdult. Eközben Ivan góleme pillanatok töredéke alatt ott termett Adam mögött, hogy kezeit is ártalmatlanná tegye. A harcnak vége, a szörnyeteg fogságba esett.
- Engedjetek el! Követelem! - fakadt ki a legyőzetett harcos, s kétségbeesetten rángatta testét, hátha enyhül a szorítás, de mit sem ért el vele. - Szaros senkiháziak! Adjátok át a lányt! Darabokra tépem... Kibelezem.. A szívét jól átsütve felfalom! Kinyíro... -, s Irina hallgatatta el végül, azzal, hogy a mindkét kezének ujjait egy-egy oldalra helyezve tapintotta meg halántékát. Irina közelebb hajolt, s furcsa, érthetetlen nyelven kezdett mormolni, mire minden elsötétült.

Teljes vakság, csak egy kis fény pislákol. Az utolsó, ami megmaradt. Csupán egy falatnyi remény, oly kevésnek tűnik, ám olykor bőven elég. Bőven elég, hogy megmentsék azt a kárhozott lelket, ki számtalan bűn által lett pokolra ítélve, kinek már nincs vezeklés. Ám oly kötelékek kötik a világhoz, hogy képtelen egykönnyen elhagyni azt, s minél jobban ragaszkodik hozzá. Ez a kötelék ad erőt annak a talpalatnyi kis fénynek, mely megment a fekete rengetegtől. De nincs sok idő, az elme kezd képlékeny lenni, kezdi megadni magát meghasadt testvérének, s foszlásnak indul. Mi történik, ha végül semmi sem marad belőle? Vajon az őrült, ki átverte, és átvette helyét, majd mindent elpusztít, mit Ő felépített? Minden jót földig rombol maga körül? Akkor a kötelék elszakad, s minden sötétbe borul. Démoni kacajok zúgnak körülöttem. Nem értem, hogy kerültem ide. Nem értem, miért játszotta ki eme kártyáját a sors, hogy ezen buzgó fiatal lelket örökké romlásba döntse. Az elme tovább kattogna, és gondosan végezné dolgát, de egyszer csak megáll, s megszűnik létezni az élet örök forgatagában. Más veszi át az uralmat a test felett, új lakót köszönthet a lélek megmaradt kis darabkája. Majd az új elme - mely sokkalta ördögibb, mely oly sokaknak ártott -, újjá formálja a lelket. Egyszer, s mindenkorra megromlik az egész. Senki nem mentheti már meg.
- Szia. Te ki vagy? - szólott a fiúcska érdeklődéssel a hangján, majd ahogy odafordult hozzá a másik, meglepetten nézte, hogy szinte képmásával áll szemben.
- Szia... - válaszolt bátortalanul. - Nem.. nem emlékszem.
- Semmi baj - öleli át. - Adam vagyok - mosolyog gyermeki ártatlansággal az arcán.
- Mondd, Adam... mégis hol vagyunk? - kérdezi a névtelen fiúcska, szája ámulva formál egy kerek kis o betűt. Az eget bámulja, az eget, mely a csöppnyi kis fényt jelenti.
- Nem tudom. - Hazug. Ez a csalfa galád ismét megtéveszti ellenfelét, hogy könnyen kebelezze be azt. Igazi kígyó képében tündököl, és mindig mások kárán jut egyre feljebb. - De amíg együtt vagyunk, nem lesz baj.
- Oké - mosolyodik el az ártatlan gyermek arc, nem sejti, hogy óriási veszély fenyegeti. A veszély egy másik fiú képében van jelen. Teljesen hasonlítanak, külsőleg, de míg egyikük valóban gyermeki ártatlanságot és határtalan kedvességet rejt, a másik velejéig romlott, ördögi lény.
- Fogd a kezem - nyújtja felé kis kezét, arcán hamis mosoly ül, s várja, hogy áldozata aláírja halálos szerződését. S a másik kis kacs már nyúl, mikor...
- Jonathan! Ne tedd! - kiált fel egy kis lény. Egy apró majomszerű. A fiúnak nagyon is ismerős, ám nem tudja honnan. - Én vagyok az Irina! Mivel a fejedben vagyunk, csak a familiárisod képében tudtam megjelenni. - A fiú még mindig nem érti mi folyik körülötte. - Ne tedd, meg fog ölni! - Az a szó... Az ölni szó.. az az mely elrettenti a kis lénybe vetett kezdetleges bizalmát. Majd ujjai már majdnem megérintik a másik kezét.
- Jonathan ébredj... - szól most egy oly ismerős és oly kedves hang. Nagyapa!? Egy pillanat alatt megdől a világ. A fiúcska immáron felnőtt testben, s a másik ugyanúgy áll előtte. Arcára gonosz, démoni vigyor ült.
- Gyerünk már! Mi lesz!? Fogd csak meg - rezes hangja, vészjósló tekintete, mindent eszembe juttat.
- Nem - utasítom vissza az ajánlatot, s ezzel elmém felszabadul az ördögi kelepcéből. A tükör másik oldalára most a démon kerül át, s hiába veri falait, az még csak meg sem reped.
- Ezúttal nyertél. De egy nap meglásd visszatérek - ismeri el vereségét Adam, majd jellegzetes ördögi vigyorával arcán eltűnik a sötétben.

Szemeim felnyílnak. Egy szobában fekszem. Gondosan be van rendezve. Az ágy, amin fekszem, igencsak kényelmes. Bár fogalmam sincs, hogy kerültem ide, és milyen nap van, vagy egyáltalán mi történt végül. Majd az ajtó nyílik. Mia gurul be a széken.
- Felébredtél?
- Úgy tűnik. Mi történt? - kérdezem, mivel semmit sem tudok az eszméletvesztésem utáni időszakról.
- Irina elme trükköt alkalmazott rajtad, és sarokba szorította Adamot. Egy jó ideig nem lesz vele bajod. Viszont most egyél, még a végén elfogysz - mutatott a mellettem lévő szekrény felé, ahol egy tálon sült kacsa és némi rizs volt tálalva egy pohár víz társaságában. Valóban éhesnek éreztem magam, és majd szomjan is haltam. Ölembe vettem a tálcát és lakmározni kezdtem. Csak ekkor jutott eszembe egy fontos kérdés.
- Mondd csak, mióta vagyok kiütve? - beszéltem teli szájjal, alig lehetett érteni valamit.
- Lassan harmadik hete - válaszolt egykedvűen, úgy tűnik nem igazán izgatta, hogy felébredek-e vagy sem. Fájt még neki a múltban ejtett seb, s ezért teljesen bizalmatlanul kezelt engem.
- Értem - tartottam kis szünetet. - Meg tudsz valaha bocsájtani? - horgasztottam le fejem.
- Nem a te műved volt.. Csak tudod, a te testedben tette. Kell egy kis idő, míg... érted...
- Megértem - eresztettem meg egy gyenge kis mosolyt. - Tudod... Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de amíg ki voltam ütve... tehát nem voltam eszméletemnél.. Gondolkodtam.
- Igen? És min? - kérdezett vissza meglepettség nélkül, úgy tűnik, természetes volt ez számára.
- Tudod... hogy szembe nézzünk önmagunkkal, és hogy megtaláljuk az életcélunkat, hogy miért lettünk erre a világra, mi célból létezünk... Hogy vajon ez a rendje annak, ahogy az élet elmúlik. Hogy mindez vajon a dicsőségért folyik? Mi történik akkor, ha az életünktől megválunk? Elégedettek leszünk? Vagy kétségek közt távozunk el? Mosolyogva halunk meg, míg körülöttünk mindenki könnyeket hullajt? Mindegyikőnk segíteni akar a másiknak, mert az emberi lét ilyen. Mind egymás boldogságát keressük, s nem akarunk a másikat szenvedni látni. Nem akarunk utálatban élni és lenézni a másikat. Ebben a hatalmas világban minden egyes ember számára van egy szoba, ahol kibontakozhat. És Fiore gazdag, mindenkit képes ellátni ehhez. Az élet egyszerű és gyönyörű lenne, de sajnos letévedtünk erről az útról. Habár még nincs vége. A kapzsiság megmérgezte az emberek lelkét, és gyűlölettel barikádozták el magukat a világ elől. Libasorban menetelünk a kín és a vérontás felé. S bár ez a folyamat felgyorsult, önmagunkat csapjuk be vele. A jólét csupán egy szem a gépezetben. A tudásunk nagysága cinikussá tesz, az okoskodásunk kemény és kegyetlen. Túl sokat gondolkodunk és túl keveset érzünk. Az emberiség jobb gépezetet igényel. A tudás nem elég, ide kedvesség, és udvariasság kell. Ezek nélkül az élet durva lesz és végül elveszítjük. Komolyan annyira különbözőek lennénk? A bőrszín, a szemszín, a szemforma és a vallás... komolyan ekkora különbség lenne? Senki sem választhatja ki mely szülőktől ered. Tudod, a hasonlóságunk a legnagyobb különbségünk is egyben. Valamikor egyszer te is gyerek voltál, nem? Te is sírtál, mikor az egyik szeretted eltávozott mellőled? Mindig más cipőjében akartál járni. Ha érzed, hogy fáj, akkor valószínűleg a másiknak is fáj. Egy nap az élet lepereg majd előtted, érdemes úgy élni, hogy ez a kis film, élvezetes és boldog legyen. Az igazi bukás nem az, ha valami nem sikerül, hanem az, ha meg sem próbálod. Ideje, hogy az igaz szeretet irányítson minket. Mert a szeretet nem olyan, mint azokban a könyvekben. A szeretet áldozat. A szeretet az, ha másról gondoskodsz, mielőtt magadról gondoskodnál. A szeretet önzetlen, s nem önző. A szeretet az, mikor az életed is odaadnád az illetőért... legyen az akár az édesanyád, az édesapád, a testvéreid vagy a barátaid. Te magad is boldogan áldoznád fel az életed értük, nem? A szeretet türelmes, a szeretet kedves. Sosem irigy és sosem kérkedik. Nehezen emészti fel harag, és sosem keresi önmagát. A szeretet sosem leli örömét a gonoszban. A szeretet az igazság szellemében ég. Mindig megvéd, mindig bízik benned, mindig remél és mindig kitartó. A szeretet sosem bukik el, a végsőkig kitart. A szeretet belülről fakad, s nem a büszkeségből. Igazán hálás vagyok. Hálás vagyok anyámnak, hogy felnevelt. Hálás vagyok apámnak, ki bár nem volt tökéletes, de igyekezett. Hálás vagyok Moinak, hogy mindig hitt bennem, mikor mindenki más hátat fordított nekem. És hálás vagyok a barátaimnak, hogy mindig szerettek engem, még akkor is, mikor nem szolgáltam rá. Hálás vagyok, hogy tanulhattam, és az ételért is, ami nap, mint nap elém kerül. Hálás vagyok, hogy élhetek, hogy lélegzem. Szeretném meghálálni, amit értem tettetek, és egy nap büszkén végig nézni a kis filmet, amint csodás emlékekkel lepereg öreg szemeim előtt.

Törölve. (Úgy döntöttem, hogy ezt az ismerkedést, nem lehet átdolgozni kalanddá)

Dante pokla


- Jonathan McWilliams! - hangzott a hangosbemondó harsogása, amit a közönség nagy üdvrivalgása követett. Szememet bántotta a fény, ahogy lekerült rólam a kendő. Majd az őr egy kulcsot halászott elő övéből. Először nem talált bele a lyukba. Valahogy sejtettem, tiszta karcos volt a kulcslyuk körül a bilincs. Végül sikerült beleillesztenie a rozsdás kulcsot, elfordította, s az kattanva egyet kinyílott. Meglazulva leráztam kezemről és csuklómat rázva néztem fel a pódiumba. Dantét kerestem.

Egy héttel korábban

- Emberkereskedők? - néztem furcsán, majd Aimy-san komor tekintettel felelt:
- Igen. A Mester nem nézi jó szemmel, hogy mostanában nem kap jelentéseket a céh befolyása alatt álló emberkereskedőktől. Valami biztosan megbújik a háttérben, utána kéne néznie, a Mester kérése.
- Nem lenne tanácsos tapasztaltabb és több diplomáciai érzékkel rendelkező Novíciust elküldeni? - érdeklődtem, hátha kibújhatok a dolog alól, de már sejtettem, hogy semmi esélye. A Mester szava szent, s ha az Archónom engem kér meg a munkára, nincs más választásom.
- A Mester kivételesen Önt jelölte ki a feladatra.
- Miért pont engem? Nem értem. - értetlenkedtem tovább.
- Bizonyítania kell, hogy jogosan érte el a Novícius rangot - vágta rá egyből gépies és ijesztő hangjával. Lehet, hogy ő az Archónom, de sose tudom megszokni ezt a zombi módjára való viselkedését. Bár lehet, a pletykák valóban igazak, és ő egy homonculus, akit maga Enoch teremtett, de jobb örülnék, ha ez a csinos és gyönyörű lány hús-vér ember lenne.
- Rendben, azt hiszem nincs más választásom - egyeztem bele lemondóan a hétvégi pihenésről. - Hol is van ez a bizonyos emberkereskedő céh?
- Hargeon mellett, egy kis falutól úgy öt-hat kilométerre az erdőben van a búvóhelyük. Keresse a vezetőt, Maximovot.
- Köszönöm, Aimy-san - eresztettem el egy erőltetett mosolyt, s azzal hátat fordítva neki, indultam, hogy összecsomagoljak az útra. A kis zúg, amit a céhépületben való tartózkodásom alatt használtam furcsamód eléggé élettelinek tűnt. Nem is csoda, hisz ott találtam Miát, amint épp Moi füle tövét vakargatta. Figyelmen kívül hagyva léptem be, s pakolászni kezdtem a holmimat.
- Hallom a Mester ismét a nyakadba sózott valamit - mosolygott rám gúnyosan, miközben Moi az ujját harapdálta.
- Nem hinném, hogy a Mester direkt engem szemelt ki a küldetésre, sokkal inkább egy bizonyos Novícius kezét érzem a dologban - néztem rá mérgesen, de ügyet sem vetett rám. Moi megérezhette dühömet és belekapott a lány ujjába. Az hirtelen hátra kapta kezét, és szájába véve ujját próbálta csillapítani a vérzést. Jót mosolyogtam a dolgon, s dühöm is egy-kettőre elszállt. - De nem számít. Bebizonyítom, hogy méltó helyem foglalom el a céhben, és egy nap magasabbra jutok, mint bárki is gondolta volna.
- Szép álom, hercegnő - gúnyolódott velem. - Remélem, megéred azt a napot.
- Nem adom fel, az biztos - mosolyogtam teli pofával. - Moi, gyere, indulunk.
- Azért vigyázz magadra - kiáltott még utánam Mia, s megpakolva, Moival a vállamon távoztam.
Odafent hatalmas szélvihar tombolt. Már javában tél volt, így egy nem túl kellemes hóviharban kellett elindulnom. Kapucnimat fejembe húzva védekeztem a hideg ellen. Moi kabátom alatt vacogott. Szinte már megfagyva értem ki végül az erdőből, s máris felkerestem Stygma egyetlen fogadóját, ahol kellemes meleg várt rám. Kapucnimat hátracsapva vertem le magamról a havat. Majd meg sem álltam a kiszolgálópultig.
- Rettentő ez a hideg, nem igaz? - néztem nyájasan a csaposra, aki mogorván törölgette tovább a kezében lévő poharat.
- Mit akar? - kérdezte a kopaszodó, tagbaszakadt, félszemű vénember.
- Egy fuvart Hargeonba - jelentettem ki, mire gúnyosan felnevetett.
- Az nincs közel. Meglesz a maga ára. Van pénze, fiacskám?
Nem szeretem, ha lenéznek. És ennek a dagadéknak a modora sem tetszett igazán. Pár másodperc alatt megoldottam a problémát. Kések meredtek felém, miután felpattantam és egy Lightning Ballt, valamint egy Blue Fire Ballt tartottam a csapos feje elé.
- Nem szeretem, ha hülyének néznek. Maga szerint, mit szól majd Enoch, ha megszegi a falu és a céh közötti egyezséget? - A kérdés hallatán a kések leereszkedtek.
- Nem tudtam, hogy Ön... - csuklott el reszkető hangja. Arcát megfestették a labdák, s sárga-kék fények táncoltak homlokán. - Máris előhozatom a legjobb mágikus eszközünket. - Engedtem a szorításon, majd mikor úgy éreztem teljesen összecsinálta magát, elengedtem. Alig telt öt percbe és már a fogadó mögött a fagyos hidegben ültem az elég olcsó bérleti díjjal - hála a kis ösztönzésemnek - rendelkező mágikus motorbiciklin.
- Még valamit az úrnak? - érdeklődött a kövér csapos. Elgondolkoztam, valami meleg jól esett volna, de mire kihozza, idefagyok.
- Nem, köszönöm - rántottam egyet a ravaszon, beindítva a járgányt, s meg sem álltam a célig.

Három nappal később

Nagy volt a zűrzavar a városban. Még csak tegnap érkeztem, de az emberekkel megtelt utcák zsúfoltsága, a parádé hangulata rögtön engem is a tömeg közé csalt. Szeretem a nagy felhajtást. S szeretem a sok embert, akik között elvegyülhetek, akik között én is csak egy átlagos polgárnak tűnök. Legalábbis egy átlagos szem számára. Már egy ideje kóboroltam standtól standig valami különlegesség után kutatva, mikor a tömeg szétnyílt mellettem. Először azt hittem, hogy valami előkelőség érkezik abból az irányból, de hamar ráeszméltem, hogy nem udvariasságból álltak félre. Valaki nekem ütközött, s mindketten a földre huppantunk. Csak egy pillanatra láttam csinos kis arcát, de egy életre megjegyeztem. Gyönyörű aranybarna haja a csuklyája alól lógott alá, s igéző kék szemei ámulatba ejtően csillogtak. Kétségbeesetten nézett rám, s hirtelen eszébe jutott miért is rohant oly nagyon.
- Bocsánat - csilingelt lágy hangja fülemben, felpattant és rohant tovább. Lassan én is felkeltem, mikor árnyak suhantak el mellettem. Az üldözők lehettek, királyi gárdisták. Talán nem kéne beleavatkoznom, és felhívni magamra a figyelmet, de ez a gyönyörű tünemény megigézett. Legalább a minimumot meg akartam tenni érte. A tömeg között eltűnve bukkantam fel a közeli sikátorban és az üldözők elé kerülve egy Fire Ball sorozattal torlaszoltam el az utat.
~ Ennyi egérút elég kell, hogy legyen - mosolyogtam elégedetten, és visszaereszkedtem a szórakozó tömeg közé. A fejemben még a lány képével, de próbálok ellazulni, mielőtt holnap felkeresem Maximovot, az emberkereskedők főnökét.

Másnap, kipihenten érkeztem meg a falucska melletti erdőbe. Maga a falu egészen kihalt volt, itt-ott egy füstölgő kémény jelezte, hogy otthon vannak. A falut kettészelő egyetlen utcácska üres volt, a piacon legfeljebb egy kóbor macskát talált az ember. Furcsa. Talán az emberkereskedők kifogytak, és a helyieket tizedelték meg, s vetették többjüket rabszolgasorba? Ki tudja!? De sajnos nekem kell kiderítenem.
Az erdő magával ragadta a falu csendjét. Tél lévén minden állat inkább az otthona melegét élvezte, s csak élelem szerzés céljából mászott elő onnan. Kitaposott ösvény vezetett előre, majd egy ponton hirtelen megálltam. ~ Itt tarts észak-nyugat felé, körülbelül míg el nem éred a tisztást, ahol egy romos épület áll - kaptam az utasítást a fejembe töltve. Archívum mágia. Valaki követ. Körülnéztem, de a nagy fehérségben nem találtam senkit. Gyanakvó tekintettel lesve a fehérbe burkolózott környezetemet indultam meg az utasításnak megfelelően, s csak remélni tudtam, hogy nem csapda az egész. Alig telt tizenkét percbe és máris a tisztáson találtam magam. Előttem egy kisebb sziklás hegység talpánál állt az a bizonyos romos épület. Valami ősi településnek tűnt, mindenhol a sziklákba vájt furcsa írásokat láttam. De volt egy felújított része, ahol egy nagy, kétszárnyú faajtó nyújtott belépést az ember számára. Úgy éreztem, helyben vagyok. A faajtó kitárult, s egy maszkos férfi lépett elő. A maszk mögött éjfekete haja burjánzott.
- Üdvözöllek! Már vártunk, Jonathan McWilliams - köszöntött mély, rekedtes hangján.
- Ü-Üdv - néztem rá furcsán. - Honnan tudod a nevem? És mi ez a többes szám?
- Én adtam az utasításokat. - Kis szüntetet tartott. - Ó, pardon, nem kellett volna engedély nélkül a fejében kutakodnom.
- Mi ez a hely? - kérdeztem gyanakvóan, s leemeltem khakkharámat a hátamról.
- Üdvözöllek Latviában - tárta szét ünnepélyesen a kezét, majd belökte lábával a nagy ajtó másik szárnyát. - Fiore legjobb aukciós házában! - Mintha azt várta volna el, hogy ámulatba ejtsen az elém táruló látvány. - Kérlek, kövess.
Hosszú barlangfolyosó vezetett be az aukciós ház mélyébe. Kétoldalt fáklyákkal voltak megvilágítva. Egyenes út vitt befelé, majd pár lépcső lefelé, és egy nagyobb terembe érkeztünk. Ennek falába volt faragva a hatalmas épület. Csodálatos művészi munka, mely még engem is igencsak ámulatba ejtett. A teremben félhomály honolt, csak az épületfaragványra kitűzött tüzek adtak egy kevéske fényt. Maga az épület talán még a régi korokból maradhatott ránk, akárcsak Harrenhall, céhem otthona. Kultikus faragványok, apró kőablakok, melyek ma már modernizálva üveggel is rendelkeztek, s egy hatalmas kőajtó. Ahogy egyre közeledtünk a monstrum felé, éreztem, hogy a több tonnányi szikla egyre jobban olyan érzést kelt bennem, mintha épp alatta aszalódnék. Félelmetes látvány. És nem használják másra, mint rabszolga kereskedelemre. Szégyenletes.
- Jártál már itt? - kérdezte a férfi, miután látta arcomon az ámulatot.
- Nem, még nem. Elképesztő - válaszoltam még mindig elámulva.
- Mindenki ezt mondja -, majd a kőajtóhoz lépett és felkiáltott. - Nyissátok ki, én vagyok!
Az ajtó mögött hangos morajjal fogaskerekek indultak meg, amik, működésbe hozva az ajtót nyitó szerkezetet, szabad utat biztosítottak számunkra.
- Szólj Andrejnek, hogy vendégünk van egyenesen a Blackened Tearstől - adta ki az utasítást a kapunál álló egyik őrnek, aki máris útnak eredt, hogy megkeresse azt a bizonyos Andrejt, aki valószínűleg a főnök lesz itt. Nem más, mint Andrej Maximov, Latvia királya.
- Honnan tudtad, ki vagyok? Egyáltalán... ki vagy te? - szóltam végül a maszkos férfihoz, aki eddig nem méltatott bemutatkozni, és igencsak gyanússá vált számomra, hogy mindent tud rólam.
- Mikor a fejedbe másztam, nem csak információt adtam át, hanem vettem is elmédből pár használható dolgot - tartott egy kis szünetet. Talán a nevén töprengett. - Rogue vagyok, Latvia elsőszámú becserkészője, szolgálatodra - mondta. Az utolsó szót gúnnyal teli, kissé meghajolva hangoztatta el.
- Becserkésző? Tehát te szerzed a rabszolgákat. Akkor én? - értetlenkedést színlelve próbáltam kideríteni a nyilvánvalót.
- Igen, téged is annak szántalak volna. Szerencséd, hogy a szövetség tagja vagy. Ők tiltott gyümölcs - kacagott fel. - Na meg, miután megtudtam, hogy Enoch mester küldött követet, gyanítottam, hogy fontos személy lehetsz.
- Még szerencse - színleltem megkönnyebbülést. Valahogy nem tetszett ez az egész. Maga a kiküldetésem, hogy én itt majd utánanézzek dolgoknak. Bár lehet, hogy csak a hely volt az, ami természetétől adódóan visszataszított és nem sok kedvem volt itt tartózkodni.
Egy csinos kis lakosztályba vezettek be. A berendezések, a felszerelések sokasága, a nagy faíróasztal rajta a rengeteg papírral, mind arra engedtek következtetni, hogy Andrej irodájába kísértek. Itt kellett várnom egy ideig. Aztán pár perc múlva a jobb oldali ajtó kicsapódott és egy meggyötört, fáradt ember lépett be rajta. Haja ősz szálakkal volt teli, homlokán ráncok húzódtak, s kissé már kopaszodott. Félresöpört egy papírkupacot az asztalról, majd megállt mögötte és egy térképet kezdett vizslatni. Pár perc néma csönd, végül fel sem nézett rám.
- Mit akar már megint Enoch? - kérdezte a térképet böngészve.
- Maximov úr, a Mester nem nézi jó szemmel, hogy mostanában nem kap jelentést öntől, s engem küldött, hogy nézzek utána ennek a dolognak.
- Valóban? Sajnállak kölyök - Még mindig nem nézett fel, csak egy gombot nyomott meg. Csapóajtó nyílt alattam hirtelen, s nekem feleszmélni sem volt időm. A mély sötétség felé kezdtem zuhanni, a padló hirtelen szemmagasságba került. Mire kapcsoltam, hogy tudok repülni, késő volt, a fedél lezárult. Ám, ami még furcsább hirtelen zuhanni kezdtem ismét, és hiába próbáltam aktiválni mágiám, nem történt semmi. A járatból kiérve a földön puffantam nagyot és eszméletemet vesztve, magatehetetlenül hevertem a sötétben.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta leestem ide a... nos nem tudtam, hogy hol is vagyok pontosan. A koromsötétben nem láttam semmit, s a fejem úgy zúgott, hogy szemeimet inkább lehunyva tartottam.
- Fél óráig voltál kiütve - szólalt meg egy hang valahonnan. Kerestem, honnan jöhet, de szemem még nem alkalmazkodott a sötéthez. - Üdvözöllek a börtön szinten, Latvia sivár, kegyetlen szállodájában. - Túlságosan is sok volt a gúny és az irónia a hangjában. Válaszolni akartam, de még túl kába voltam ahhoz, hogy értelmes szavakat ejtsek ki a számon.
- Mi..tör..? - Csak ennyire voltam képes, bár nagyjából fel tudtam idézni a történteket, mégis úgy hasogatott a fejem, hogy nem igazán voltam képes visszaemlékezni.
- Valószínűleg egy csapóajtón estél le. Legalábbis én csak annyit láttam, hogy nagy sebességgel érsz földet, majd nem mozdulsz. Azt hittem halott vagy.
- Ki..va..? - Próbálkoztam, de mintha a nyelvemet haraptam volna, a szavak kimondása nehezemre esett.
- Dante a nevem. Egy kis kereskedőcéh tagja vagyok. Nem hiszem, hogy ismernéd, Love & Lucky a neve. Bár már egy éve vendégeskedem itt, és egyetlen uraságnak se kellettem még rabszolgának. - Beszédes egy fickó annyi szent, de még mindig nem láttam semmit. Legalább az arcát láttam volna, tudtam volna olvasni a mimikájáról, meg tudtam volna állapítani, hogy vajon igazat mond, és bízhatok-e benne. - És te? Ki vagy, újfiú? - kérdezte, de hirtelen eszébe jutott, hogy nem igen tudok beszélni. Bár kezdtem jobban lenni, és az a zsibbasztó érzés is megenyhült a szám körül. Lehet a nyelvemre haraptam a földet éréskor és az feldagadt.
- Jona..than - nyögtem ki végül, s meg is bántam hirtelen. Nem bízhatok benne, miért árultam el az igazi nevem?
- Örvendek Jonathan. Fiatalnak látszol, hamar túladnak a fiatalokon - mondta mélabúsan, és a mocorgásból ítélve felkelt. A látásom kicsit már jobb volt, a közeli körvonalak kivilágosodtak, és jobban tudtam tájékozódni. Hirtelen a semmiből egy kéz jelent meg és a vállamra telepedett. - Ne félj, majd én segítek túl esni ezen. Nem látszik, de van tapasztalatom a dolgok nagy részében.
- Köszönöm - feleltem, és inkább hallgattam a továbbiakban, valamint arra törekedtem, hogy ismét erőre kapjak és kitörhessek innen. Azok a szemét embercsempészek... Tudtam, hogy valami bűzlik itt, a hiányzó jelentések miatt gyanítottam. Ezért küldött Enoch mester, hogy rendet tegyek. De elszúrtam, csapdába estem, és hamarosan eladnak. Nem tudok mágiát használni valamiért, erre emlékeztem, különben nem zuhantam volna le. Először azt a valamit kell megszüntetnem, ami gátol ebben.

Több nap telt el, hogy a cellámban sínylődtem. Mintha megfeledkeztek volna rólam. Nem jött le senki, hogy kérdezősködjön, vagy valami hasonlót tegyem, ami ilyenkor szokás. Egyetlen beszédképes társam Dante volt. Lassacskán megismertem a szilaj kinézetű kemény arcú férfit. Mégis egy bizalmatlan kérdés még mindig ott futkosott az agyam egy apró szegletében. Egy ilyen erős kinézetű fickó hogyan eshetett a rácsok csapdájába? És miért vár ilyen türelmesen arra, hogy megvegyék, ahelyett hogy kiszabadulna? Egy idő után ez is elhalványult. A többiek, akik a teremben a megmaradt hat cellából hármat laktak be, csendesek voltak. Néha egy-egy őr jött be, és elvitt valakit, majd vagy visszahozta, vagy mást hozott helyett. Volt olyan is, hogy a cella üresen maradt utána. Naponta kétszer kaptunk élelmet is, ami száraz kenyér és némi víz formájában egy tálcáról hajítottak be hozzánk. Ha az ember nem volt elég ügyes, hogy elkapja, könnyen előfordult, hogy aznap szomjas maradt. Persze extrém helyzetekben, ha rákényszerülsz, a nedves földet is képes vagy kikaparni körmeiddel és megenni, hogy folyadékhoz juss. Kezdtem jól kiismerni a két őrt, akik gyakorta jártak be. Az egyiknek a Kampóorr nevet adtam, mivel hosszúkás kampóra hasonlító orra volt, ami két kis szeme között ott éktelenedett. Csúnyácska férfi volt, barnás haja megkopott az évek során, és szája sosem mozdult el az egyenestől felfelé ívelő irányba. A másik Sebhelyes volt, akinek nevéhez hűen tele volt az arca sebhelyekkel. Egyik nagyobb a szeme alatt húzódott, míg a másik jobb szájának sarkát hosszabbította meg. Bár teltek a napok, sok dolgom nem volt mint bámulni a négy falat és elmélkedni dolgokon, amik az ember ilyenkor elmélkedik. Igazából bármi, ami eszembe jutott jobb volt, mint azt nézni, hogy nő a moha a falon. Egyik nap feltűnt valami.
- Mondd már meg, hogy csinálod? - néztem kíváncsian Dante-ra, aki éppen valami elmetornát végzett. Valószínűleg megzavarhattam, mert csak furán nézett rám és nem bírt megszólalni. - Hogy egy éve itt vagy és ilyen jól tartod magad. A többi rabot elnézve pár hónap is eléggé megposzkítja az embert, te pedig életerős vagy. Áruld el, mi a titkod?
- Oh, hogy az - mosolyodott el. - Az első négy hónap alatt én is eléggé piszkafa kinézetet szereztem magamnak, de aztán megtudtam egyet s mást - vigyorgott teli szájjal.
- Ki vele! Vagy vegyen úgy, hogy van okom gyanakodni rád? - viccelődtem vele.
- Az egyik őrről tudtam meg valami kínosat, és megfenyegettem, hogy Maximov elé tárom. Persze először kételkedett a dologban, de miután látta a szememben az elszántságot, úgy döntött alkut köt velem. Én csendben maradok, ő pedig minden éjjel, mikor már mindenki alszik, ételt csempész be nekem Maximov éléskamrájából.
- Te vén csirkefogó - nevettem fel hangosan. Olyan rég nevettem már ilyen jót, hogy éveknek tűnt itt létem. - Ha nem téved, ha lebukott volna, semmi bizonyíték rá, hogy neked lop. Ha be is köp, kiteregeted a szennyest. Igazam van?
- Igazad, hát - nevetett velem önfeledten.
Tehát jó társaságban telt a fogságban töltött időm. Dante intellektuális társalgó félnek ígérkezett, és beszélgetéseink során egyre jobban megismertem. Így volt hát, hogy gyorsan teltek a hetek, majd lassan a második hónapforduló is közeledett.
- Hé, ébredj - éreztem egy gyenge pofon csattanását arcomon. - Itt a lehetőség, ébredj - követte a második. - Jonathan! - a hang halk volt és ismerősen csengett.
- Dante, mit akarsz... mit keresel a cellámban? - motyogtam még félálomban.
- Megszökünk - jött a válasz. Mikor felnyitottam a szemem, homályos arcot láttam magam előtt és a háttérben a cella nyitott ajtaját. Ahogy ott láttam az ajtót nyitva állva, a testemben végig áramlott az energia és az adrenalin túltöltött a szabadság apró érzetének köszönhetően. A látásom gyorsan kitisztult és elkaptam Dante felém nyújtott kezét, hogy felsegíthessen.
- Mi a terv? - tértem a lényegre, és bolond módjára vakon megbíztam társamban.
- Meg kell várnunk az őrségváltást, a cellák folyosójának végében csak akkor nyitják ki azt a vastag acélajtót. Tiéd az egyik őr, enyém a másik. Ha ez megvan, akkor már könnyű a dolgunk, hisz odakint nincs lekorlátozva a mágikus erőd. Meg kell keresnünk a kijáratot, anélkül, hogy észrevennének. - A zsebéből egy papírt kotorászott elő, majd a földre helyezve széthajtotta. Latvia térképe. - Most itt vagyunk - mutatott a börtön blokkra. - Ha eljutunk a lépcsőkig, akkor már szabad az út felfelé. Viszont itt - húzta át az ujját a kijárati ponthoz - négyen őrködnek. Kettő kívül, és kettő belül. Ha idáig eljutunk észrevétlenül, akkor csak el kell terelnünk a figyelmüket.
- És ha nem sikerül a figyelemelterelés? - kételkedtem kissé.
- Nem tudom milyen mágusok, ha egyáltalán azok. De úgy hallottam erős mágus vagy, a Blackened Tears szoláglatában.
Ekkor hatolt belém egy furcsa érzés. Sosem mondtam Dantének, hogy melyik céh tagja vagyok. És mikor első nap idekerültem, letéptem magamról a kendőt a fehér könnycseppel és szétszaggattam. Mégis honnan tudja? Nincs időm most ezzel foglalkozni. Ki kell jutnom.
Csendben vártuk ki azt a pár percet, mikor az őrségváltás ideje elérkezett. Ezen az éjszakán Kampóorr volt az ügyeletes éjszakai őr. Az én feladatom volt kiütni. Mikor elfordította a zárat a nagy vaskos ajtóban, a sötétből elé léptem, és mielőtt reagálhatott volna, teljes erőből orrba vágtam. Hosszúkás kampóorra egy reccsenéssel törött be, de odakapni már nem volt ideje. Két kezem közé kaptam a fejét és egy kecses mozdulattan nyakát törtem. A férfi tehetetlenül zuhant a földre és tompa puffanással terült el. Halott. Hátranéztem, mögöttem már Dante a másik oldalon várt rám egy másik őr holtteste mellett. Ő volt a váltás. Hangtalanul surrantunk tovább a lépcsők felé. Elsőnek úgy tűnt, hogy sehol senki és szabadon távozhatunk, de aztán megláttam a lépcsők előtt alig pár méterre elzárt szobát. Helyőrség. Három férfi tartózkodott bent és láthatólag egymást szórakoztatták. A folyósóra nyíló üvegablak alatt kellett átkúszni, hogy észrevétlenek maradjunk. Dante már rég átért, rajtam volt a sor. Már majd a végén jártam, mikor az egyik őr kilépett a szobából. A szívem hirtelen sebesen verni kezdett és izzadság cseppek milliói öntötték el testemet. A lélegzetemet visszafojtva, lassan húztam be magam a kis résbe, ahol nem láthatott. Reménykedtem, hogy tényleg nem látott meg, de akkor elfordult felém. ~ Dante - villant át az agyamon, de mikor odakaptam a fejem, ahol a társam állt, már rég hűlt helye volt. ~ Talán nélkülem indult tovább. - Mondtam le könnyen a segítségéről. A fickó elszívott lassan egy cigarettát. Alig tíz perc volt, de nekem hosszú óráknak tűnt. Eközben a szívem hevesen dobogott és attól féltem minden egyes dobbanás óriási zajt kelt, akkorát, hogy észrevesznek. De nem így történt. Az őr visszatért a helyére. Megkönnyebbülve indultam ismét útnak, immáron felfelé a lépcsőkön.
- Mi tartott eddig? Már majdnem nélküled mentem tovább - suttogta Dante.
- Az őr cigiszünetet tartott, rémhosszút - feleltem.
- Tovább - reagált kurtán, és kilépett a hallba.
Díszes hosszú folyosón találtuk magunkat. Kétoldalt a falakon festmények és egy-egy festmény között barnára festett faajtók nyíltak. A festmények mind régiségek lehetettek és nagyértékkel rendelkezhettek. ~ Végül is, ez egy aukciós ház - futott át az agyamon. A fal aranysárga és a piros színeit viselte. Alul a padlón Fiore legdrágább szőnyege terült végig, egyike lehetett az erai remekeknek. Csend volt, mondhatni, mégis valahonnan a távolból halk zenére lettem figyelmes. Aztán ahogy megindultunk, egyre közeledett a zenét árasztó hely. Majd szinte olyan érzés volt, mintha mellettünk szólna. Az előttünk lévő két ajtó közül a jobb oldali állt nyitva. Osonva haladtunk el előtte. Akaratlanul is bepillantottam. Odabentről szólt a kellemes jazz. Egy rácsokkal elkerített színpad állt bent, előtte emberek tömege. Mind díszekbe öltözött, aranyozott ruhadarabokkal bíró gazdag emberek voltak. Először nem láttam, ki az a lány, aki a színpadon lejt táncot. Majd a tömeg mintha a kérésemre nyitott volna szabad utat a látóteremben. Nem hittem a szememnek.
- Mia - ejtettem ki a lány nevét, ahogy a felismerés belém hatolt. - Az nem lehet.
Dante észrevette, hogy megálltam.
- Gyerünk, mennünk kell -, rántotta meg a karomat, de én nem mozdultam. - Nem tehetünk érte semmit.
- De ő... a barátom.
- Késő. Alev, a Mészáros megvette -, mutatott a vaskos testalkatú, mogorva fickóra, aki Mia mellett állt. - Balszerencsés lány. Az a vadállat átadja az isteneinek. - Dante szomorú arckifejezésében volt valami nagyon nem tetsző.
- Mit művel vele? - kérdeztem majdnem normális hangerővel, kockáztatva a lebukást.
- A Mészáros fiatal lányokat vesz, hogy emberáldozatot tehe... -, de nem tudta befejezni, mert Mia sikolya félbeszakította. A tekintetemet azonnal visszarántottam a szoba felé. Szörnyű borzongás fogott el. Mia meztelen mellkasából egy rozsdás bajonett állt ki. Alatta sűrű vér csordogált a padlóra. Alev elengedte a lányt és az holtan omlott a földre. Elégedetten mosolygott. A borzongás és kétségbeesés dühbe csapott át.
- NEEEEEEEEM!!! - rohantam a tömeg közé, akik meglepetten néztek hátra, hogy mi történt. Dühömben az egész szobában feléledt a levegő és szélütésekként nyomta falhoz a gazdag népet. Egyenest a Mészáros felé rontottam és egy Lightning Ball-al rávetettem magam. Ennyire emlékszem. Fekete füst oszlott szép előttem és egy ismerős arc jelent meg vigyorogva. Majd minden elsötétült.

Lassan ébredezni kezdtem. Fejfájástól kótyagos fejjel próbáltam észhez térni. Kezeimet mozgatva rá kellett jönnöm, hogy a falra vagyok bilincselve. Talán a szökésért kaptam, talán másért. Ki tudja. Erőtlen voltam, de valahogy sikerült párszor megrántanom béklyóimat. Lassacskán kezdtem magamhoz térni, de még egy kicsit szédültem, és gyenge voltam.
- Magadhoz tértél - szólalt meg valaki, hallottam, hogy lépései közelednek, majd megállt előttem.
- Te? Nem értem. Mi folyik itt? Megbíztam benned! - rontottam neki a férfinak, akivel alig pár órája szökni próbáltunk.
- Ideje bemutatkoznom - mosolygott. - Dante Maximov vagyok, a Latvia aukciós ház társtulajdonosa. Az bátyámmal, Andrejjel már találkoztál. - A félig kopasz férfi hirtelen megjelent mellette.
- Mia... hogy tehetted? Azt hittem, a barátom vagy...
Dante harsányan felnevetett és fivére is így tett.
- Naiv vagy... Már az elején meg akartunk ölni, de Andrejjel úgy gondoltuk, hogy játszunk egy csöppet. - Azzal a sátáni vigyorral az arcán egy teljesen más Dante állt előttem. - Elegünk volt Enoch adóiból, úgy döntöttünk, hogy önálló vállalkozás leszünk. Ezért kellett egy embere, hogy példát statuáljunk.
- Gondolom, itt jövök a képbe én?
- Igen. Pechedre téged küldött maga helyett. Két teljes hónapig azon voltam, hogy a bizalmadba férkőzzek. Eközben levadásztunk mindenkit, akinek köze van hozzád. - Látta a meglepettséget az arcomon. - Mia könnyű falat volt, de sajnos Ivant és a szukáját nem sikerült elkapnunk. Ja igen, és apád halott. Rosszkor rossz helyen - kacagott Dante.
Fájdalom hasított végig egész testemen. Nem elég, hogy társamat és mentoromat veszítettem el Mia személyében, de még az apámat is?
Sose volt jó kapcsolatom az öreggel. Még gyermekkoromban történt. Mindig is az az ember volt, aki előrébb tartotta az üzletet a családnál. Mindig is annak nevelt, ami ő volt. Nemes úrnak. Sose nézte el, ha hibáztam... ha gyerekként viselkedtem. Nem igazán viselkedett úgy, mint az apám. Aztán megszöktem és azóta gyűlöl és megtagadott tőlem minden családi örökséget. De mégis az apám volt. A férfi, aki engem nemzett. És most, halott. Megölték...
~ Igen, ők voltak. Öljük meg mindet! Engedj szabadon és lemészárolom neked az összeset! - szólalt meg ekkor egy oly régi hang, melyet már kezdtem elfeledni. Adam újra előmászott agyam apró rejtekéből.
~ Nem engedlek ki. Azt felejtsd el. Dante az enyém! - rivallottam rá.
~ Rendben van. De amint gyengének látlak, átveszem a helyed és elpusztítalak -, s azzal gonosz vigyorral az arcán eltűnt a sötétségben.
- Ennyi? Semmi fenyegetőzés? Unalmas vagy. - S azzal elfordult, hogy dolgára menjen.
- Várj! Mi lesz velem? - kérdeztem a sorsomról.
- Eredetileg az volt a tervem, hogy túszként tartalak, mint Enoch egy katonáját, hogy az a féreg a seggén maradjon. De úgy tűnik a mesteredet, egy fikarcnyit se érdekli a szánalmas kis életed. Így gondoltam, ha már a nyakamon maradtál, egy kis mulattságot rendezek a népem számára - nevetett. - Két nap múlva, az Arénában - jelentette ki, anélkül, hogy bármit is elmagyarázott volna. Távozott.
Két napom volt tehát, de én tehetetlenül vártam rá, hogy mi lesz a sorsom. Ott hagytak kikötözve. A ruháim koszosak voltak, itt-ott elszakadtak, és én bűzlöttem a mosdatlanságtól. Éhezni nem volt okom. Minden nap kaptam vizet és száraz kenyeret, hogy erőm teljében lépjek ebbe a bizonyos Arénába. Egyik nap különös módon zabkását szolgáltak fel, s én készséggel lapátoltam fel. Bár egy forró fürdő is jól esett volna, de valahogy úgy éreztem ez sem elég annak eltűntetéséhez, amit érzek. Érdekes módon nem bánat volt az. Sőt még csak nem is gyűlölet. Sokkal inkább üresség. Először az apám. Majd Mia. Nem maradt senkim. Anyám a születésem után hat évvel eltűnt. Semmit sem tudok róla, apám nem mondta el, mi történt vele. És most a titok a sírba szállt vele. Talán Gregorovics... Hisz ő a bátyja. Nem. Gondolnom sem szabad rá, hogy ismét felkeressem Ivan Gregorovicsot. Hagytam meghalni a mostohalányát. Valószínűleg Irinát is célba vették. Nem tudom, mi történhetett velük. Nem is érdekelt. És a Mester? Azért Enoch csak erősebb, mint Dante. Biztos vagyok benne. Mégis... Nem hallottam róla, hogy a céh legerősebbjei értem jönnének. Egy sötét céh. Semmi bajtársiasság. Nevetséges. Csak parancsokat teljesítünk, de kötődés az nincsen. Remek.
Pontosan két nap múlva jöttek el értem. Két csúnya, nagydarab őr volt az. Ők szedték le a láncaimat. Kimasszíroztam a csuklóimból a bilincsek okozta fájdalmat és próbáltam lelkileg felkészülni arra, ami odakint rám vár. Semmi jóra nem számítottam. Dante biztosan a nyilvános megalázásomból és kínzásomból akar műsort csinálni. Az egyetlen, amiben bízhattam, hogy ismét képes leszek a mágiahasználatra és ezzel kisebb előnyre tehetek szert. Persze, egy dolgot nem hagyhattam figyelmen kívül a felkészülésem során. A halálra is kész kellett lennem. Megvolt az esélye, hogy onnan nem csak élve, de holtan is távozhatok. Sose kérdeztem meg magamtól, hogy félek-e a haláltól. Talán most féltem volna. De mégis csak az a tompa üresség tátongott bennem, és teljesen nyugodt maradtam. Hidegvérrel talán több esélyem lehet. Hallottam, amint a hangosbemondó megszólal, de bármit is mondtak, a vastag tölgyfaajtón át nem értettem. Talán egy kis bevezetés a kivégzésem előtt, vagy valami hasonló. Az őrök egy kendőt kötöttek a szememre és ismét megbilincseltek, - nem értettem, miért kell megint a bilincs, talán félnek, hogy gondot okozok - majd hátulról az ajtó felé taszítottak, de csak egyszer, mert megadtam nekik azt a kényelmet, hogy magamtól indultam kiféle, az éppen kitáruló világ felé.
- Jonathan McWilliams! - hangzott a hangosbemondó harsogása, amit a közönség nagy üdvrivalgása követett. Szememet bántotta a fény, ahogy lekerült rólam a kendő. Körülnéztem, ahogy tisztult a látásom. Hatalmas kör alakú barlangstadionban találtam magam. Egy ovális küzdőtér szélén álltam. A küzdőteret homokkal borították és különféle növényzetet ültettek rá. Természetes küzdőpályát próbáltak előidézni. Oldalt palánkok, egyedül két ajtót láttam, a mögöttem lévő, amin bejöttem és az előttem lévő, ami mögött nem tudom mi várt rám. A palánkok mögött hatalmas nézőtér futott körbe. Teltház volt. A nézők kiáltozásai, ujjongásai visszaverődtek a barlangjárat tetejéről. A nézőtér egy pontban futott össze, itt foglalt helyet a pódium, ahová az előkelő vendégeket ültették.
Az őr mögém lépett, és most ismét levenni készült a bilincset. Ügyetlenül próbált beletalálni a zárba, de a kulcslyuk körüli karcolásokból ítélve ez nem volt egyszerű dolog. A zár kattant, és leráztam béklyóimat. A pódiumot pásztáztam, Dantét keresve. Nem kellett sokáig, hisz ott ült a trónszéken. Maga a trónszék középen foglalt helyett a pódiumon. Fehérre csiszolt emberi csontokból kovácsolták össze, s úgy fénylett, akár a márvány. A férfi díszesen öltözött, homlokán korona ült csontokból és aranyból. Jobb kezét függőlegesen a magasba emelte, mire a tömeg elcsendesedett. Felállt és egyenesen rám nézett.
- Hölgyeim és persze mélyen tisztelt Uraim! - Hangja alig hallható lett volna, ha nem erősíti fel mágiával. - Azért gyűltünk össze eme nemes eseményre, hogy megnézzük, hogy hal meg ezen a fényes napom egy kém. Enoch, kutyáját küldte ide, s mi csontokként szolgáltatjuk vissza neki. - A tömeg harsogva helyeselt. - Jonathan McWilliams, a Blackened Tears mágusa! - szólított meg. - A sorsod azon függ, hogy teljesíted az eléd tárt próbák sorát. Összesen három próba. Egyik sem lesz egyszerű és hidd el... - kis szüntet tartott és gonosz mosolyt húzott az arcára - már az első próbád halállal végződik. - A tömeg erre most fújoló hangokat hallatott és kifejezte nemtetszését gyengeségem iránt.
Aztán ismét csend lett. Ők már tudták, mi következik, és én is sejteni kezdtem. A szemközti ajtó kitárult, s a mögötte rejtőző rácsok emelkedni kezdtek. Dante ismét szónokolni kezdett:
- És akkor lássuk az első próbát. Hadd mutassam be Önöknek friss büszkeségeink egyikét - mutatott a rácsok mögül kiugró teremtményre. A tömeg őrjöngött a lény láttán.
Egy hatalmas állat külsejű teremtmény állt velem szemben. Állati volt, de mégis groteszk látványt nyújtott, ahogy az oroszlán test, a denevér szárnyak és a skorpiófarok mellé egy emberies torz arc párosult. Látni még sohasem láttam ilyen teremtményt, de a leírás megegyezett vele. Nem kellett sok, hogy leessen. Dante egy mantikór ellen küld szorítóba az első fordulóban.
A bestia hatalmas, dobhártyaszaggató üvöltéssel jelezte, hogy készen áll a harcra, hogy megszerezze a prédáját, engem. Nem habozott, egyből felém vette az irányt és szélsebesen vágtatott felém. Az utolsó pillanatban sikerült csak kitérnem a hatalmas fogak elől. Az adrenalin felszökött bennem, most hogy majdnem felnyársaltak. Időm sem volt azonban stratégiát kieszelni, az állat máris felettem volt a levegőben. Óriási denevérszárnyai felkavarták a homokot a földről és egy homoktornádó fogságába estem. Kénytelen voltam lecsukni szemeimet, hisz a homok vakított. A tornádó egyre csak erősödött és az érdes homok apró vágásokat ejtett fedetlen bőrömön és a ruhámat szaggatta. Kezdtem megunni és a szelet manipulálva magam körül, lassan, de megállítottam a forgást magam körül.
- Iron Rock Spikes! - üvöltöttem és apró kő tüskék hadát indítottam meg a levegőben lebegő állat felé, de az jobb szárnyát maga elé emelve játszi könnyedséggel védte ki. Így nála volt a lehetőség a támadásra és egyáltalán nem kérette magát. Szárnyait csapdosva felém iramlott és mancsával kapott arcom felé, de el tudtam lépni hátra. Viszont óvatlan voltam és a tovább suhanó mancs lefelé tartott. Az éles karmok felhasították a mellkasom. Azon nyomban elöntötte felsőmet a vér. Fájdalmamban felordítottam. Mellkasomhoz kaptam. Éreztem, ahogy kezem lassan bemocskolódik véremmel. Ahogy felemeltem, az a sok vörös folyós nedv. Hirtelen fájdalom nyílalt belém, ahogy az adrenalin alább hagyott. Ordítottam, s a közönség nevetett, örömteli kiáltásokat hallatott. Ez egyre inkább dühített, és elvesztettem az önuralmam. A bosszúvágy eluralkodott rajtam és minden racionalitás nélkül engedtem ki a teljes erőmet a lényre. Egy Wind Ball-t és egy Lightning Ball-t hívtam elő, a lehető legnagyobb méretre növelve. Olyat tettem, mint még soha. Ujjaimat összezárva összevontam a két elemet és ők szíves örömest egymásba fogadták egymást. Agyam annyira elborult, hogy képtelen voltam felfogni, amit tettem. Egyből küldtem az állat felé. Képtelen volt gyorsaságát felülmúlni, így telibe találva taszította a palánknak tehetetlen testét. Onnan a földre esett és kábultan rázta a fejét. Az egyik nézőnek nyílván nem tetszett, mert egy nagyobb kődarabot hajított feléje. A kődarab fejbe találta a mantikórt és az megvadulva rontott a nézőtér felé. Egy pillanatra felgyúlt bennem a remény, hogy mészárolni fog, de látva Dante mosolyát, kizártam az esélyét. A nézőteret villámlakrimák vették körbe, rácsot alkotva, s ezzel akadályozva a küzdőtérről érkező támadást. A lény fájdalmasan ordítva esett vissza a földre. Több helyen megégett és a fejéből vér szivárgott.
- Most, hogy kiegyenlítődtek a veszteségek... Gyere, cic, cic, cic - gúnyolódtam rajta. - Plant Make: Dynamic Sword - fonódott kezembe az indákból és kemény növényképződményekből álló kard. Ezzel kívántam végső sebet ejteni ellenfelemen.
Ő nagy nehezen feltápászkodott. Repülni próbált, de a szárnyai túlságosan megégtek az elektromos kisülést követően. Az állat teljesen felbőszült állapotba került. Szemei izzottak a dühtől és vészjóslóan morajlott fel. De nem vártam meg, míg ő kezdeményez. Most nem. Én támadtam, és teljes erőmet belefektettem a sprintbe. Ahogy egyre közeledtem egyre biztosabban éreztem a győzelem ízét a számban. Hibáztam. Megfeledkeztem a mantikór egyik különlegességéről. A skorpiófarok. Kilőtte rám méreggel teli tüskéjét és az egyenest a vállamba fúródott. Egy pillanatra megtántorított, de ismét erőt vetve magamon, mit sem törődve, hogy ezzel a találattal nekem is végem, úgy döntöttem ellenfelemet is a halálba viszem magammal. A kardot egyenest a két szeme közé döftem és a lény tántorogni kezdett. Elvesztette az egyensúlyát, szeme fehérre felfordult, a szájából vér és nyál habos keveréke jött elő. Végül összedőlt, vonaglott egyet és örök nyugalomra tért. Én következtem. Szédelegve próbáltam megállni a lábamon. Teljesen ellepett saját verejtékem és úgy éreztem mentem elhányom magam. Minden erőmet összeszedve nyúltam a tüske felé, hogy kihúzzam, de egy hang megállított.
- A-a-a... Én a helyedben nem tenném -, mosolygott Dante a pódiumon, miközben a nézőtér ismét csendbe burkolódzott. - A mantikór mérge kétszer olyan gyorsan terjed, ha eltávolítod a tüskét a testedből - gúnyosan kacagott. - Kedves Nézőink, sajnálattal közlöm, hogy egyetlen versenyzőnk halálán van. Hát nem szomorú? - A nézősereg elszomorodottságot színlelt. - Milyen szerencsésnek mondhatja magát... Hisz a második próba nem más, mint... Mutassátok meg fiúk! - kiáltott és a magasban a barlang tetején egy csapóajtó tolódott el és két ketrecet eresztettek alá.
A ketrecek aprók voltak, kocka alakúak és fekete színezett vasból volt a rácsuk. Mindegyikben volt valami, de elsőre nem láttam tisztán. Aztán ahogy egyre közelebb ereszkedett, megláttam és a szívem sajdult bele.
- M...Moi.. - nyöszörögtem. A méregtől már a fél szám elzsibbadt, nem éreztem a felső ajkamat és nehezemre esett a beszéd.
- A feladat a következő. Egyszerű, ám halálos is lehet. Nem kell mást tenned, mint megmondani, hol a piros. - Sátáni nevetését több ezren követték. Gúnyt űz belőlem. Az életemet egy gyermeteg szerencsejátékra bízza. - A tét, nos. A te életed, vagy a kis állatkádé. Ha eltalálod, hogy melyik a piros, akkor megkapod a kulcsot, amely az ellenszérumot tartalmazó ketrecet nyitja. Ha nem, akkor az állatkád megmenekül, de te keserves kínok között halsz meg. - Mindenki nevetett. Szörnyetegek játékát kellett űznöm. - Hadd mutassam be neked Octaviont, a játékmesteremet.
Ezzel ismét kinyílt a duplaszárnyú nagy tölgyfaajtó, amin bejöttem. Egy cingár, menyétképű fickó lépett be rajta. Turbánt és színes selyeminget viselt selyemnadrággal. Megállt, és a tömeggel ünnepeltette magát. Mikor már teljesen kielégült a fogadtatással ismét felém indult. Megállt előttem és valamit mormolt. A földből indák törtek fel, asztalt formálva előtte és egy sima fakéreg ült a tetejére. A selyeming hosszú ujjai alól kis poharakat vett elő. Alig álltam a lábamon, kezdtem elveszíteni az eszméletemet, de őt ez nem érdekelte. Ott parádézott előttem. Hirtelen egy vörös rézérmét is elővarázsolt a turbán alól és kezdődött a játék. Az érme a középső pohár alá került, majd a kezei villámgyorsan kezdtek el járni. Sebességmágia. De mit sem számított volna, ha lassabban csinálja, akkor is képtelen lettem volna követni. Szédültem, a szememet izzadság és vér keveréke gyötörte. Egyre jobban uralmába kerített a méreg. Nem számított, csak Moi meneküljön meg.
Volt egy tervem, de nagyban függött a szerencsémen. Nem szabadott eltalálnom, hogy melyik alatt van az érme és megmentenem Moit. Majd minden erőmet összeszedve egy utolsó támadással, magammal akartam rántani Dantét a halálba.
- Válassz - szólalt meg Octavion, a Menyét.
Ezen a választáson függött minden. Jól megfontolt akartam lenni, de a méreg és a felszökő adrenalin keveréke ellenállt ennek. Elkapkodva mutattam rá a jobb szélső pohárra.
- Nem talált - vigyorgott a férfi. Nagy kő esett le a szívemről.
- Tehát az eredmény: Jonathan méreg általi halállal lakol, de a kis állatka megmenekül! - hallottam Dante hangját a távolból és a tömeg örömujjongását. Gondolom, így volt neki a legjobb, én meghalok, Moi-t pedig eladja. Az üzlet az üzlet. Odakecmeregtem a ketrechez, de a kulcs nem volt sehol. Kérdőn néztem Dante felé, mire a kulcs megjelent a kezemben. Nagy nehezen a zárhoz illesztettem. Többszöri próbálkozás után is félrecsúszott. Majd a következőnél betaláltam és elfordítottam. Az kattant egyet. Az ajtó kinyílt és akkor minden megváltozott.
Illúzió volt az egész. Bohócot csináltak belőlem. A kinyitott ketrecből Moi eltűnt és az ellenszer jelent meg helyette, míg a másik ketrec helyén familiárisom teteme. Halott. Őt is elveszítettem, őt is megölték. A keserűség eluralkodott rajtam és elmém kezdett összeomlani, aztán csak egy hangot hallottam.
- Gyenge vagy.

Sajgott minden ízületem, az izmaim égtek. Minden mozdulat hiába való volt és hatalmas fájdalommal járt. A láncok csörgése iszonyatosan sértette a fülemet és minden egyes mozzanat egy robbanás hangjával ért fel. Nem tudtam hol vagyok, sem azt mi történt. A világ körülöttem zúgott, sötét volt és az az apró fény is, amit láttam eltűnt. És ekkor az ajtót feltépte valaki és a cellába lépett. A fény bántotta a szemem, így egyből lecsuktam.
- Rémesen nézel ki - hallottam az ismerősen csengő női hangot. Látni nem láttam, csak a körvonalait, ahogy árnyként állt a fényben. Közelebb lépett, de még ekkor sem láttam tisztán ki az. - Ne mozogj - utasított és kinyitotta béklyóimat.
- K...Ki? - nyöszörögtem kínomban.
- Az most nem érdekes. Kiviszlek innen - mosolygott. Egy pillanatra láttam az ajkait.
- Mi...tör..? - próbáltam kiszedni belőle, hogy mi történhetett velem.
- Nem voltam ott. De jó kis hepajt csaptál. Azt mondják, teljesen bekattantál, mikor a kis állatkádat holtan láttad és eszelős módjára áttörtél a villámlakrimákon. Tele voltál sérülésekkel, de ez nem állított meg. Mészárolni kezdtél, rengeteget. A nézők csak úgy hullottak és ez a Dante nem állhatta, hogy csak nézze. Ő állított meg téged - magyarázott, miközben felsegített és elindultunk az ajtó felé.
Ekkor jutott eszembe, hogy a hang, amit hallottam, ismerősen csengett. És most ismét ott csengett a fülemben. „Gyenge vagy” mondta. Lehunytam szemem, hogy elmerüljek az elmémben. Csak a fájdalom maradt, ahogy minden lépésnél zötykölődtem a lány hátán. Hiába zártam ki mindent, az mégis áthatolt a falon.
- Gyenge voltál. Nem tehettem mást - tiltakozott vigyorogva a velem szembenálló férfi. Mindig is utáltam, hogy ennyire hasonlítunk. Akár az ikrek. Minden egyes vonás ismerősen köszönt vissza róla. Egyedül a haja volt most más, rövidebb és sűrű borosta borította. Egyszer azt mondta, hogy ő az én tükörképem, így egyformán nézünk ki. Tehát, akkor most én is... - Megérdemelték.
- Ezt nem vitatom. De elvetted tőlem a bosszú lehetőségét. Elvetted tőlem az utolsó lehetőségemet!
Nevetett.
- Miféle bosszú, te bolond? Ha én képtelen voltam legyőzni, szerinted te túlélted volna egyáltalán? Megmentettem a tetves bőrödet a haláltól.
- Inkább meghaltam volna - vettettem oda neki dacosan.
- Azt nem hagyhattam, terveim vannak még.
Csend. Kénytelen voltam elnyelni a haragot. A fájdalom teljesen átjárt. Ő sem szólt semmit, úgy látszik elégedett volt az eredménnyel. Én viszont nem. Míg ő harcolt, én viseltem a következményeit. A fájdalmat. Azt az átható kínt, amit minden lélegzetvétel okozott.
- Utállak - vetettem oda könnyes szemekkel. De igazából nem őt utáltam. Azt utáltam, hogy képtelen voltam megvédeni azokat, akiket szerettem. Azt utáltam, hogy nem hagyott meghalni velük.
Ismét felnyitottam a szemem. Egy szobában voltam. Kellemes meleg töltötte be. A kandallóban tűz ropogott. Odakint sötét volt. Az ágyban feküdtem, betakarva. A lázam valószínűleg felszökhetett. Nem tudtam, hol vagyok, de legalább biztonságban. Lassan elnyomott az álom. „Gyenge vagy” szavai továbbra is ott csengtek a fülemben.