Jonathan McWilliams familiáris pályázata: Moi

Egy nap, mikor egy újabb reggel jött el, szokásos reggeli teendőim után a postaládában egy levelet találtam. Nagyapám címezte nekem, és benne leírta, hogy Wort Woodsea külterületére költözik és a segítségemre lenne szüksége.
Vonatom Oshibanból egyenest Hargeonba ment. Még az állomáson találkoztam egy Mia nevű lánnyal, akiről kiderült, hogy mágustanonc, majd miután elbúcsúztunk. Az ő vonata egyenest Magnoliába ment, míg az enyém csak áthaladt rajta. Megérkezett a vonatom és én felszálltam rá. A vonaton kissé elbóbiskoltam a hosszú út miatt, és a kalauz ébresztett fel.
Hargeonban a család régi inasa Mortimer vár rám. Rég láttam az öregfiút, így számomra kellemes volt a viszontlátás. Esett. Egy esernyőt átnyújtva szólított meg:
- Üdvözlöm, ifjú mester. Már vártam.
~ Ifjú mester, már rég hallottam ezt a megszólítást. De Mortimer, már csak Mortimer.
- Mortimer, örülök, hogy látom. Hogy megy a sora? Nagyapa alatt szolgál?
- Köszönöm, mondhatni jól megy a sorom, ifjú mester. A nagyapja küldött magáért. Innen kocsival megyünk - mutatott a út szélén álló hintóra, ami elég csicsás volt, de a nemesi sémához képest kissé puritán jellegű.
Beszálltunk a kocsiba és Mortimer parancsszavára a kocsis hajtani kezdte a lovakat. Utunk alatt nagyon csendes volt a légkör. Mortimer egy szót sem szólt, csupán nézet maga elé. Én a festői tájat fürkésztem. Gyönyörű erdős vidék volt ez, tele fákkal és dús növényzettel. Itt-ott egy-egy vadat vagy csordát véltem fellelni. Kellemes erdei szél fújdogált, mialatt lágy napsugarak simogatták arcomat. Szép is a vidéki élet. A hintó a kijárt nyomvonalon hatolt egyre jobban az erdő mélyére.
- Megérkeztünk, ifjú mester - zavart meg Mortimer érdes hangja a bámészkodásban.
Ekkor egy hatalmas tisztás tárult elém. Egy épülőfélben lévő ház volt a végében, rengeteg ember sürgött-forgott ott. Nem messze tőle egy félig kész istállót véltem felfedezni baromfival teli. Majd egy elkerített rész, ami nagyapám lovai számára nyújtott szabad teret. Ez a tisztás még festőibbnek bizonyult, mint maga az erdő. Ámulva néztem körül, de megakadt a szemem egy ősz öreg úron. Már nagyon látszott rajta a kor. Épp pár embert igazított el, megszabta feladatukat.
- Nagyapa! - törtem ki örömömben. Valóban rég láttam már a vén szivart.
- Édes fiam. Hát eljöttél. Örülök, hogy látlak.
- Én is örülök, Nagyapa. Egyszerűen elképesztő ez a hely. Mond csak meddig terjed a birtok?
- Kérlek szépen egészen az erdő széléig ez mind az én földem. Tökéletes hely hátralévő életem számára.
- Segítséget említettél a levélben. Mit tehetek érted? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Ó, igen. Északra innen van egy kisebb hegység. Mostanában ellepte egy Ukobach család. Elég idegesítő egy népség. Sajnos elég sokszor járnak le lopni a telekre. Azt kérném, hogy próbáld meg elűzni a kis bestiákat.
- Ukobach? Az meg micsoda? Még nem hallottam róla - ámultam.
- Az Ukobach egy alacsony Minótauroszhoz hasonlító tűzdémon. De vigyázz velük, ha mérgesek, megnőnek. Légy óvatos és sok sikert.
- Rendben.
Ezzel a lendülettel magam indultam meg az északra látható hegyormok felé. Az oda vezető út kissé fárasztó volt, 3 órán át kutyagoltam. Hol földúton, hol a sziklákon mászva, de végül megérkeztem a fészekbe. Eleinte csak távolról vizsgáltam meg. Tényleg úgy festettek ezek a kis lények, mint ahogy Nagyapa leírta őket. Úgy öten-hatan lehettek. Két idősebb, akik a szülők lehettek és három kölyök.
~ Tehát őket kéne elkergetni. Remek, ez semmiség lesz.
Gondolatomat befejezve a levegőbe emelkedtem és egy kisebb széllökést zúdítottam rájuk. Ám a kis vakarcsok észrevettek. A két felnőtt azonnal megnőtt, mint egyfajta védekező mechanizmus.
~ Értem, a kölykök nem képesek az átváltozásra. Könnyebb lesz így.
Az egyik alatt egy kisebb örvényt kavartam, majd arrébb repítettem. Nagyot puffanva ájultan ért földet. Ez lehetett a nőstény, nem volt valami nagy ereje. Viszont a hím igazán szívós volt. Egészen felugrott hozzám, elkaptam a lábam és a földre rántott. A hátam ért először földet, fájdalmas volt. Nagy nehezen feltápászkodtam, de a dög már lendítette is a mancsát, hogy arrébb dobjon.
- Wind Blast - támasztottam ezzel egy kisebb széllökést, amit a bestia felé küldtem. - Flight! - és ezzel ismét a levegőbe emelkedtem.
A hím elég nagy ütést szenvedhetett, mert a közben magához térő nősténnyel és kölykeikkel eliszkolt.
- Ne is gyertek vissza! - kiáltottam utánuk.
Visszaereszkedtem a földre és kicsit körül néztem. Elég otthonosan berendezte magának ezt a szirtet az Ukobach család. Megközelítettem a fészket és elkerekedett a szemem. Egy tojás feküdt benne.
~ Idióták, itt felejtettétek a negyedik gyereket. Mihez kezdjek most vele.
Törtem kissé a fejem, majd megenyhült a szívem.
~ Legyen, hazaviszlek. Remek házavató ajándék leszel Nagyapának.
Már nagyon fáradt voltam. Az út és a harc is elszívta az erőmet, de még várt rám a visszaút. Röpke négy óra alatt visszajutottam Nagyapám házához, ami ez idő alatt elkészült. Biztos a legjobb munkásokat bérelte fel. A öreg kinn üldögélt a tornácon. Mikor megpillantott intett, és én mellé ültem.
- Sikerrel jártál, édes fiam?
- Igen, Nagyapa. Elűztem őket. Biztosíthatlak, hogy többé nem dézsmálják meg a termést. Ja, és hoztam egy kis ajándékot - előhúztam zsebemből a tojást.
- Egy Ukobach tojás? Fiam, én ezzel nem megyek sokra. Ne sértődj meg, de visszautasítom. De tudod mit, a mágusoknak szokott lenni állati társuk, nem igaz? Egy familiáris. Tartsd csak meg.
- Rendben, Nagyapa.