Ash Valentine
Alakváltó mágus
Hozzászólások száma : 60
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Sep. 16.
Tartózkodási hely : nem tudom, eltévedtem
Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 2
Jellem:
 | Tárgy: Ash Valentine  Vas. Júl. 10, 2011 4:15 pm | |
| Véges végtelen - az alakváltó bukása?
Rémálmok gyötörtek, kivert a víz, csak forgolódtam álmomban. Mikor felébredtem, már nem emlékeztem az álomra, de nagyon rossz előérzetem volt. Kimásztam az ágyból, és lefürödtem, majd felöltöztem, és elindultam a céh épülete felé. Útközben sokat töprengtem a dolgon, s úgy éreztem, már készen állok rá, hogy tovább álljak. Bár szerettem a klánomat, mégis olyan érzés fogott el minden alkalommal, mikor beléptem az épületbe, hogy én nem tartozom ide. Visszafognak. Mellettük nem találom meg azt, amit keresek.
Csöndben, még mindig töprengve léptem be a céhházba, és kerestem fel a mestert. Hosszan elbeszélgettem vele a döntésemről, hogy elhagyom a klánt, s bár az öreg egy cseppet sem örült neki, tudta, hogy nem tántoríthat el az elhatározásomtól.
- Viszlát öreg, remélem egyszer még látjuk egymást - intettem neki, ahogy mentem kifelé.
- Te kölyök! - szólt utánam haragosan, amire önkéntelenül is megálltam, és visszafordultam. - Bárhol is jársz a világban, soha ne felejtsd el, honnan jöttél, és ki vagy. Még ha el is hagysz minket, tudd, hogy ajtónk mindig nyitva áll majd előtted!
- Köszönöm öreg. Minden jót - intettem még egyszer, majd elhagytam az épületet.
Úgy döntöttem, első utam haza fog vezetni, hisz már több mint egy éve nem láttam a családom, a falusiakat, és Darick mestert. Nem tagadom, hogy már nagyon vágytam az otthoni kosztra, így nem is volt kérdés, hogy azonnal indulok, csak előtte még még kipakolom a cuccaimat a bérházból, és elbúcsúzok a házmestertől. Miután mindez megtörtént, büszkén hagytam el a várost úgy, ahogy mindig szerettem volna: semmi sem köt már hozzá, így vígan sétáltam el az állomásra. Hamar jegyet váltottam, majd felültem az első vonatra, ami dél felé vitt. Az utazás hosszú volt, és roppant unalmas, ezért hogy elüssem az időt, elgondolkodtam mi mindent fogok majd elmesélni az otthoniaknak, találgattam, vajon hogyan fogadnak majd. Már nagyon vártam a viszontlátást, azt, hogy újra meghitten, együtt étkezzünk az asztalnál, s közben a mester faviccein kuncogva jól szórakozzunk. Már nagyon vártam, hogy otthon lehessek. A honvágy erősen dolgozott bennem.
... jó néhány nappal később...
Zsebre dugott kezekkel, magányosan sétáltam a kies földes úton. Nagyon nosztalgikus volt, hiszen már rég nem jártam erre, s a friss, fenyőillattal keveredő levegő mámorító érzéssel töltött el. Hamarosan feltűnt kis falum körvonalai, így a kedvem is vidámabbra fordult. Az égen gomolygó sötét felhők eltakarták a napot, s kissé hűvösebbre fordult az idő, de ettől a kedvem még ugyan olyan jó maradt, hála anyám főztjének gondolatára. Ahogy haladtam célom felé, csodálkoztam, hogy még nem izzították be a tűzhelyeket, hiszen ilyenkor már rég füstölni szoktak a kémények, s az asszonyok serényen sürgölődnek a konyhába, hogy mire az uruk haza ér, meleg vacsorával várják őket. Most valami oknál fogva nem volt semmi jele ennek a sürgés-forgásnak, ami rossz előérzetet szorított a szívembe. Egyetlen hang sem tanúskodott életről. Ahogy közelebb értem, pusztítás nyomait véltem felfedezni az épületeken, s a földön, tucatnyi élettelen test feküdt. A lábaim a földbe gyökereztek, az emberek, kikkel leéltem egy fél életet, a gyerekkori barátaim, John bácsi, aki mindig meglepett egy kis cukorkával, Mary néni, aki mindig vigyázott rám, ha a szüleimnek el kellett utazniuk. Mindenki, egytől egyig a földön hevert vérbe fagyva. A fájdalomtól, mely a szívemet marta, néhány pillanatig mozdulni sem voltam képes, majd mikor feleszméltem, hogy a szüleim veszélyben vannak, könnyeimmel küszködve kerestem, kutattam utánuk a halottak között. Végül a félig lerombolt virágüzlet törmelékeivel beborítva találtam rájuk. Atyám az utolsó pillanatban is óvó karjaiba zárta anyám, s úgy feküdtek békében a rájuk hullott törmelékkel betakarva. Sírtam, s közben térdre borultam. A fájdalom elviselhetetlen volt.
- MIIIIIIÉÉÉÉÉRT?!?!?! - üvöltöttem keservesen az ég felé - Miért vetted el őket tőlem? Még annyi mindent szerettem volna mondani nekik - zokogtam tovább, immár csendesebben.
A kín, mit szeretteim elvesztésekor éreztem olyan, mintha kivájták volna a szívem.
Átkoztam Istent, mindenkit, aki csak eszembe jutott, de legfőképpen magamat. Ha hamarabb visszajövök, ez nem történik meg. De ahelyett, hogy a családom mellett maradtam volna, elhagytam őket, s a saját önző álmaimat hajkurásztam. Öklömmel dühösen csapkodtam a földet, mintha az bármit is segített volna, de nem.
- Ash... fiam, te vagy azh? - hallottam egy halk hangot valahonnan a jobb oldalamról. Tekintetemmel azonnal átpásztáztam a területet, s valami mozgásra lettem figyelmes. Azonnal oda rohantam, s a hang tulajdonosa nem más volt, mint az Öreg Darick, aki annyi éven át oktatta nekem a mágiát.
- Mester, minden rendben lesz, elviszlek a kórházba. Rendbe fogsz jönni - próbáltam győzködni az öreget, de ezek a szavak igazából magamnak szóltak. A vénember tocsogott a vérben, s a fél karja hiányzott, tudtam jól, hogy már nem húzza sokáig.
- Ki tette ezt? Ki ölt meg mindenkit? -tettem fel a kérdést, könnyeimmel küszködve.
- Nem számít fiam. Ne törődj vele... a lényeg, hogy te még élsz. Soha ne nézz hátra, haladj egyenesen az utadon, és ne törd a fejed a bosszún. Ígérd meg, hogy nem fogsz bosszút állni -kérlelt, immár sírva, kabátomba kapaszkodva.
- Nem ígérhetem. Sajnálom.
- Értem - engedett el, majd folytatta - teljesítenéd egy öregember utolsó kívánságát? Szeretnék a saját kunyhómba meghalni. Kérlek, vigyél oda.
Némán bólintottam, aztán óvatosan felvettem az öreget, és a kezeimben cipelve elsétáltam vele a kunyhóhoz. Óvatosan belöktem az ajtót, majd befektettem az ágyába kedves mesteremet.
- Köszö... nöm - mondta, s hangja elhalt. Eltávozott az élők sorából.
Újra rám tört a sírógörcs, s hogy eltereljem figyelmemet az eseményekről, felkaptam a viskó mellett lévő lapátot, és ásni kezdtem. Hosszú órákon keresztül csak ástam, majd a kiásott gödrökbe, a halottaknak kijárt tisztelettel eltemettem őket. Miután mindenki megkapta a végtisztességet, megígértem sírjuk felett, hogy megbosszulom őket. Kitöröltem szememből az utolsó könnycseppet is, majd alakot váltottam. Farkas alakomban sokkal könnyebben megtalálom az elkövetőt. Napokig kutattam a nyomok után, mire végre megtaláltam azt amelyiket kerestem. Rájöttem, hogy egyetlen ember végzett a falu lakóival, s ez még inkább feldühített. Vadásztam rá. A lelkem addig nem nyugodhat, amíg az a szörnyeteg a világon van. Megszállottan követtem a nyomokat, amik a hegyre vezettek. Végül rátaláltam, éppen egy sebtében gyújtott tűz mellet sütögetett valami gyíkot. Vér szaga áradt felém, s körbe lengte a halál aurája. Lassan, vicsorogva közeledtem felé, készen állva rá, hogy bármely gyanús mozdulatára rávessem magam, és átharapjam a torkát. A férfi nyugodtan ült, nem sokat foglalkozott velem.
- Takarodj innen kutya. Most nincs hangulatom veled játszadozni - közölte hűvösen, majd folytatta a falatozást.
- Te voltál az, te ölted meg őket - morogtam rá vérszomjasan.
A szőke férfi lerakta ételét, majd felállt, és alaposan végigmért.
- Nocsak, csak nem egy alakváltó mágussal van dolgom? -mosolyodott el - Jó hogy jössz, legalább eggyel kevesebb után kell rohangásznom.
- Miért öltél meg mindenkit?
- Miért is? - tűnődött el - Ja igen, mert útban voltak. Te is útban vagy. Az alakváltóknak mind meg kell dögleniük.
- Ők nem voltak alakváltók te rohadék!!!
- Már mondtam, útban voltak. Selejtek. Még mágiát sem tudtak használni.
- Ezért megdöglesz!
Ahogy kimondtam utolsó szavaimat, már ugrottam is felé.
- Full Body Take Over: Beast Soul! -üvöltötte, s a következő pillanatban egy hatalmas szörnyeteg vágott a falhoz.
Egy fájdalmas nyüszítéssel adtam a világ tudtára, hogy rendkívül fájt ez a csapás. Hamar rájöttem, hogy ebben az alakomban semmit nem érek ellene, de nem volt időm átváltozni, mivel az a szörnyeteg nem késlekedett sokat, azonnal mellettem termett, és fejemet a földhöz szorítva, szabad kezével erőteljes ütéseket mért az oldalamra.
- Megdöglesz! Megdöglesz! Megdöglesz! Megdöglesz! Megdöglesz! - üvöltözte mindeközben, s én mozdulatlanul kénytelen voltam tűrni, aztán hirtelen felegyenesedett, és a támadást abba hagyva hátrébb lépett. Nem értettem, hogy miért hátrált, de kihasználtam az alkalmat, és felálltam. Vért köhögtem fel.
- Ez így unalmas. Mutasd meg nekem a legerősebb formádat. LÁTNI AKAROM!
- Meg foglak ölni. -vicsorítottam - Transform: Gorilla!
Zöld fényárban úszott egész testem, s lépésről lépésre alakultam át. Mikor végre teljesen végbe ment a folyamat, kihúztam magam, és teljes erőmből neki szaladtam. a két erős kéz egymásnak feszült, másodpercekig próbáltuk lenyomni, térdre kényszeríteni a másikat, de hiába, aztán a szörnyeteg erőteljesen lefejelt, amitől én önkéntelenül is hátra tántorodtam. Azután kaptam egy jobb egyenest, egy bal horgot, egy gyomrost, majd páros lábbal mellkasba rúgott, amitől kifeküdtem. Forgott velem a világ, hirtelen nem tudtam mi történt velem, csak annyit fogtam fel az egészből, hogy valaki erősen megmarkolta mindkét lábamat, és pörgetni kezdett. Gyomrom tartalma kezdett felszökni a számba, de mielőtt még ez megtörtént volna, elengedett, és hatalmas erővel épültem bele a szikla falba. Mozdulni sem tudtam, mikor állkapcsomnál fogva felemelt, és a szakadék fölé vitt.
- Mi az utolsó kívánságod, majom? -gonosz kacajt hallatott.
- Ma... ma... magammal viszlek a pokolba! -préseltem ki a szavakat, majd izmos karját elkapva, hatalmasat rántottam rajta, aminek hála elvesztette az egyensúlyát, és velem együtt zuhant a feneketlen mélységbe, utána már csak csend és nyugalom. Elmúlt a fájdalom, elmúlt minden.
Narrátor: Az esés után nem sokkal egy csapat hegymászó rátalált a két mágusra, s csodával határos módon az egyik még életben volt. Azonnal elszállították egy kórházba, s az orvosok még meg tudták menteni az életét, bár azóta kómában fekszik, várva az időt, mikor ismét felébredhet. A bosszújáért túl nagy árat fizetett, de most már a lelke megnyugodhat, mert teljesítette a falujának tett ígéretét.
|
|
. A kaland többi részével úgy-ahogy meg vagyok elégedve, megadom a 200 VE-t, bár nem esne rosszul ha alakítanál a "narráción". Persze lehet, hogy velem van a baj, és a következő kalandodban már minden kitisztul, így hát várom izgatottan a fejleményeket!