"Kitaszított"

Név: "Kitaszított"
Eredeti neve: Sir Rathrick dul Gojdan syl Ramis-Assarte fyl Hargeon tengerbáró
Nem: férfi
Életkor: 24
Mágia: fegyvermágia (Ex-Quip: Magic Gun, Ex-Quip: Magic Sword, Dual Wield - utóbbi kettőt a kezdőtőkémből szeretném levonatni)
Céh: Titan Nose
Jellem: társasági embernek mutatja magát, de meglehetősen bizalmatlan alkat. Nehezen köt valós, mély barátságot, általában csak a fegyvertársaival. Mindenek felett tiszteli az erőt, de ez nem feltétlenül jelent izomzatot vagy harci jártasságot, a szellemi, lelki, művészeti erőt is nagyra értékeli. Roppant bajtársias férfiú, az övéiért tűzön-vízen át kiáll, ha társaként, parancsnokaként vagy alárendeltjeként fogadta el őket. Modorán meglátszik a neveltetése, sohasem káromkodik nyíltan, vagy legalábbis ahhoz valami elképesztően nehéz helyzetbe kell kerülnie. Úrias, udvarias modora van, de némileg távolságtartó. Mélységes profizmus jellemzi, a megfontoltsága, előre gondolkodása meghatározza a viselkedését. Harci szituációban úgymond egyfajta kommandós jellemre kapcsol át az agya, ilyenkor vérbeli katona, aki bármikor kész parancsot adni és fogadni is. Pedáns, katonás megjelenése is sokat megmutat a jelleméből, de nem bánja. Ugyanakkor sokat kéne még tanulnia az élet élvezetéről, a mulatozásról, arról, hogy képes legyen elengedni magát, pihenjen. Borzasztóan komoly, helyenként komor, szertartásos viselkedésű és sótlan, humortalan jellemű. A harcmezőn nagyszerű bajtárs, egy nemesi fogadáson elsőrangú társalkodó, de egy baráti összejövetelen már kilóg a sorból.
Kinézet: középmagas férfi, nagyjából 170-175 centiméter lehet, mindehhez nagyjából 80-85 kilós testsúllyal. Kisportolt, meglehetősen izmos alkatú, akin egy deka súlyfelesleg nincs. Tengerkék szemei élesen csillognak, komolyan, mérlegelően fürkészik a világot és az embereket. Aranyszőke haját hosszúra hagyja, általában kibontva viseli, kivéve ha harcra készül, ilyenkor pragmatikus okokból lófarokba köti. Felső testén egy tengeri kígyót mintázó, enyhén szürrealizmusba hajló tetoválás fut körbe. Kedvelt viseletről nem beszélhetünk, az alkalomhoz öltözik mindig, de az arcát, ha társaságban van, mindig egy díszesen megmunkált ezüstmaszk fedi el, amelyen egy egyszerű virágminta van faragva a bal szeme alatt. A ruházatára egyetlen általános jellemzőt mondhatunk: szereti a többféle, élénk színből történő összeállítást és némileg piperkőc.
Felszerelés: ruházat, egy egyszerű hajlott pengéjű kés a derekán, tipikusan amit tengerészek szoktak használni. Ha hosszabban mozdul ki, akkor viaszosvászon zsák, benne váltásruha, szárított élelmiszer, kötél és kulacs.


Era, a Mágustanács Palotája, a Nemesi Bíróság, napjaink

Egyenes léptekkel sétáltam előre, nem törődtem a tekintetekkel. Sem azokkal, melyekben együttérzés honolt, sem azokkal melyekben gyűlölet. A szánalmat nem érdemeltem ki, s nem vágytam rá. A gyűlölet pedig immár céltalan. Komédia a bírósági eljárás, mely csupán bevégzi, hivatalos keretek közé helyezi a gyilkosságot. A végén bakó bárdja sújt majd le nyakamra. Nem érdemtelen. Megszolgáltam a hóhérbárdot, magam is tudtam. Ha tartásom egyenes is, nincs bennem önámítás, sem harag. Évekkel ezelőtt volt ilyesmi talán bennem, de ma? Ma semmi. Semmi nincs már. Nem foglalkoztam az érzelmekkel, mik tekergőző hidra fejeként fonták körbe alakom. Még a gúnytól csöpögő szemek sem érdekeltek. Hamis barátok, kik csupán a vagyon s a hatalom igézete miatt poharaztak velem. Már nem számít. Gúnykacajuk elnyomja valami más, valami... valami amit utolsó emlékként viszek magammal a pokolba.
A kerengő közepén kialakított pódium mozaikpadlóját köszvényes, vénséges lábak taposták, ahogy a hajlott hátú, idős mágus előre vánszorgott. Birodalmi judikátor, a törvény bírája s szószólója. Reszelős, reszketeg hangon kezdte mondandóját:
- Sir Ratherick dul Gojdan syl Ramis-Assarte fyl Hargeon tengerbáró, úgy is mint vádlott, lépj elő!
Egyetlen egyenes lépéssel léptem ki a körben kialakított székek formálta területre, egyenesen a bíráim elé. Felszegtem a fejem és a karjaimra nehezedő acélbilincsek láncát magam mögé löktem. Katonásan néztem a judikátor szemébe és vártam a következőket. Ő kigöngyölte a kezében tartott irattekercset és talán hangmágiával erősítette meg vénséges torkát, mindenesetre az egész bíróságon zengett-visszhangzott a mondandója:
- Íme a vádlott ki előttünk áll nemesi vérből való, nemesi család sarja, s nekem jut a nehéz feladat, hogy kimondassam: méltó volt-e mindarra a hatalmas felelősségre, mit elei vére s tetteik fénye, mágus mivolta, vagyona s embereknek parancsoló hatalma reá rótt emez ifjú vállaira - kezdte, nekem pedig megrándult az arcom. Reménykedtem a gyors és egyértelmű tárgyalásban, a családi széphistóriára nem számítottam. Eszerint ez hosszú lesz és... verejtékcsepp gördült alá a homlokomon, hosszú és nehéz is. Az öregember folytatta: - A dul Gojdanok dicső nemzetségének első sarja vala a te nemes ősöd ifjú, Cordarick Gojdan, ki hajóival vitézül küzde a tanács katonáinak bárkáival, árboc árboc mellett, enköltségén bérelve őket, hogy legyőzzék amaz vízi förtelmet, mi akkoron a sötétek mesterkedése nyomán ébrede fel örök álmából, s pusztulással fenyegetteté Hargeon kikötőjét. Ezért emelkede a nemesség soraiba a tanács bölcs döntésének nyomán. A nagy Cordarick kiérdemlé a tengerek urától családotok híres páncélzatát, ezer sebből vérezve maga álla hajója kormányrúdjánál, amikoron a kalóztestvériség zászlóshajójának vezeté azt, a fedélzetig rakodva meg lőporral s gyantával, lángokban álló tattal. Nemessége fénye beragyogta a világot, példája örökkön tanulság az ifjak számára, múljon bár el korok egész sora! Az unokája, Cedrack bárói címet kapott, mikor a Gratulani csatában megmentette hajósaival az ostromlott Hargeonba szorult tanácsot tán. A dul Gojdanok a tengerek nemes védelmezői lettek, hordozói a legendás pengének s páncélnak, mi áldás vala attól, ki urallá a tengerek mélyét. Hajóik mögött szirének úszának, énekük csalogatá a halálba mindazon briganti csőcseléket, ki törvényt bontván orozva töre az egyszerű, becsületes népekre. A vádlott tulajdon ükatyja, a nemes és nemzetes Traus tengerbáró, ezen szentséges épület falai között ült, egy egész birodalom minden flottáit bízták kezére, maguktól a legnemesebb tanácsbéliektől tanulta mágiája mikéntjét s lett vala birodalmak szerte tisztelt hős pajizstartója mindazoknak, kik elméjét meg nem világosítá a mágia fénye. Nagyúr vala, kit elsírattak a jobbágyi, mert komolyan vevé hűbérúri fogadalomtételét. Tekintessék szemednek elébe a dul Gojdanok címerének paizsa. Látád rajta a nemes címeres oroszlánt, mi tengerből támad fel két hegynek közepiben, mancsai a koronát emelik fel, körötte a becsület és a bátorság színeivel ékített zászlók lengenek? Vala-e merészed elárulni amaz örökséget, mit azok hagyományozának reád, kik kiérdemlék emez gyönyörűséges paizsot?
Nem volt mit feleljek a szertartásnyelven elhadart szavakra. Én magam is tisztában voltam a családi széphistóriánkkal, épp oly jól, mint a judikátor, sőt talán jobban is. Cordarick nem csak nemesi rangot kapott a tanácstól a szolgálataiért, de bűnbocsánatot is. Mondhatnám, hogy a családi mesterséget vittem tovább, de nem állt szándékomban. Nem lenne igaz. Lehet, hogy ősatyám valaha nem volt más, mint egy vérben térdig gázoló vadember, de igaz férfiként, tisztességgel kivívott nemesi címmel hajtotta a fejét örök álomra. Csak annyira hasonlíthatok hozzá, mint dögkeselyű a fenséges sasra. Mindkettő madár, de ez nem teszi őket testvérekké. Álltam a törvénybíra szemét de nem válaszoltam. Mindketten ismertük az igazságot. Minek ragozzam tovább? Gyilkos és kalóz vagyok. Rabló, fosztogató gazember. Ezen senki és semmi nem változtat. Az öreg folytatta tehát:
- Az ifjú Rathrick tengerbáró nem él hát jogával, nem szól védelmében - zengte. - De vére nemes, s bűne súlyos. Azon vád alá lett helyezve, miszerint flottája hajóinak némelyikét erős fegyverzettel és legénységgel felszerelve pusztító kalózakciókat folytatott, becsületes kereskedőemberek s halászok verejtékkel szerzett javait ebül elbitorolta. Van- valaki, ki szót emelne az érdekében?
Becsületes kereskedők? - morogtam magamban. Abból a fajtából eggyel se találkoztam életemben. Senki, ki vert érmékkel vagy papírpénzzel foglalatoskodjon nem marad meg a becsület útján. Se kalmár, se bankár se politikus. Ha mégis, akkor nem találkozunk vele. Addigra éhen pusztul... Tudom mifélék voltak azok a kereskedők, de... ők megmaradtak a törvény keretein belül, míg az én sorsomnak másfélét, kényszerpályát szántak az égiek. Na akkor jöhet végre a befejezés, legördül a függöny ezen fárasztó színdara...
- Szólni kívánok a vádlott védelmében!
Tisztán csengő, lágy, kedves női hang, mi enyhe élt kap, hisz jól meg kell emelje. Lassan fordult felé a szemem, míg a judikátoré meglepetten. A Titan Nose szimbólumával díszes zászló alatt kis csapat állt. Meghívásuk volt erre a tárgyalásra, hiszen ők fogtak el. A fiatal ám mégis híres mágusrend volt az, mely elérte, hogy megtisztuljanak a partok a jégszívű kalóztól. Pedig a dolog oroszlánrészét ez a fiatal lány végezte, ki most előrelépett a csoportból. Most nem azt a pincérnőkre jellemző egyszerű egyenruhát viselte, mint amiben találkoztunk, hanem kifejezetten ünnepélyes, estélyire hajazó öltözetet. Nem tudok róla, hogy aktívan használna mágiát, noha nem lepne meg, ha lennének bizonyos készségei, vagy ereje. A hangja épp oly tiszta mint a tekintete, vagy épp a lélek, mint aminek tükrei nagy, lilás árnyalatú szemei. Társai enyhén meglepett arccal néztek rá, kivételt csak egy magas, kifürkészhetetlen arcú, elegáns férfi jelentett, vékony keretes szemüvegben, aki körül szinte vibrált a levegő a hatalom igézetétől. Tudtam a lány nevét. Mitsuki. Elvileg egyszerű pincérnő, de itt és most, ebben a történetben sokkal több annál... Nem mondom, hogy boldog lettem a felszólalásától, semmit sem használ, sőt... de hálás voltam. Épp ezért is nem tudtam elnyomni egy rövid, kiismerhetetlen, de meleg mosolyt, amit talán biztatásnak vett...
- Szólni kívánok a vádlott védelmében! - ismételte eltökélten. - A nevem Mitsuki Mei, a Titan Nose klánházában dolgozom és elfogása előtt napokig voltam dul Gojdan tengerbáró társaságában. Meggyőződésem, hogy van néhány dolog, amiről a tisztelt bíróságnak és klánunknak is tudnia kell, amik esetleg enyhítést jelenthetnek Rathri... khmm... a báró úrnak.
A judikátor felvonta a szemöldökét és a szemüveges, kiismerhetetlen vonású férfi felé pillantott:
- Chronaios nagytiszteletű klánmester? - kérdezte még a megdöbbentő események hatása alatt. A szólított férfi lassan leemelte az orráról a szemüvegét és megtörölgette, majd az orrára visszahelyezve röviden bólintott:
- Még magam sem tudom, mit kíván előadni Mitsuki a mélyen tisztelt bíróság előtt, de meggyőződésem, ha fontosnak tartja, akkor a becsületes ítélet meghozatala érdekében meg kell hallgatnunk őt is - felelte meglepően lassú, erősen hangsúlyozó hangnemben, mint aki egyenként mérlegeli minden gesztusát, minden szavát. - Tanúsítom enyéimmel egyetemben, hogy Mitsuki elméje teljesen ép, cselekvőképessége birtokában van, jelleme, ahogy megismertük, nem hagy kétséget őszintesége felől, mit úgy hiszem, enyéim is velem együtt bizonyítanak, ha ez szükséges.
Láttam, hogy a kis csoport több tagja is határozottan bólint a klánmester szavaira, mire a judikátor a hivatalát jelképező gazdagon díszített aranypálcával elegánsan intett Mitsuki felé, ami annak ősi jele volt, hogy szót ad a lánynak, s azt bizonyító vallomásként elfogadni hajlandó.
- Köszönöm szépen - kezdett bele enyhe pírral a arcán a kislány, láthatólag azért szokatlan volt neki egy ilyen hatalmas embertömeg előtt beszélni ilyen hivatalos, ceremoniális formában. - Egy barátnőm megbetegedett néhány hete és mivel nagyon nagy szüksége van neki és a családjának a pénzre, amit egy nagyobb utas- és teherszállító hajón, a South Star fedélzetén keres, arra kért, hogy helyettesítsem, míg felépül. Felkerestem Chronaios mestert, aki szabadságot is adott nekem erre a pár hétre. Éppen ezért a hajón voltam, mikor a kalóztámadás történt...
Mitsuki hangja visszarepített az elmúlt események időszakába, magam előtt láttam az eseményeket, sőt... szinte újra megéltem őket...

Valahol Hargeon partjai közelében a nyílt vízen, 4 héttel korábban

A hajó orra tajtékokat vert fel az alig fodrozódó víztükrön, ahogy dagadó vitorláival hasított a tengeren előre. Albatrosz kísért minket utunkon, az embereim megnyugodva pislogtak felé. Nem sok babonásabb emberféle van a tengerésznél, tapasztalatból tudtam, de azt is, hogy minden babonának van valami alapja. Az albatrosz szerencsét hoz a hajósnak a tengeren míg vele repül, s végveszélyt a vére, ha valaki botor módon pusztulására tör. Bár közel sem voltam oly babonás, mint egy átlagos hajós, magam is némi örömmel néztem a kitárt szárnyakkal a nyomunkban vitorlázó hófehér tollú égi tüneményt. Tenyeremmel megtámaszkodtam a faragott hajókorláton a kormányos kabinja felett. Embereim már lehúzódtak a magasított mellvértezet palánkjai mögé. Az első sortűz az utolsó is, ezt minden kalóz tudja. Csak az ostoba legendák mesélnek állig felfegyverzett kalózhajókról. A legtöbbnek ágyúja sincs, nekünk sem. A tipikus kalózbárka kicsi, gyors, fordulékony, a szükségeshez képest vagy két-háromszor annyi legénységgel. Az ágyuk nehezek és hasztalanok. Mire megyek ha léket kap az üldözött? Elsüllyed a rakománya egy részével. Ostobaság lenne. Mi csáklyázunk és közelharcban győzzük le az ellenséget. Ezért is kell ennyi ember. A büszke szlúpom, a Siren's Anger, gyors iramban hasította immár a vizet tartva a prédája, a South Star tempóját, annak tatja felől közeledve. Tüzérek rohantak az ágyukhoz a másik hajón. Bár az oldalánál nem kísértettük az isteneket s a szerencsénket, a tatra mindössze egy dupla lőrést vágtak. Ugyan nem lobogott a fejünk felett a Jolly Roger, őszintén szólva sehol, soha, senkitől nem hallottam még kalózról, aki a ki tudja honnan elhíresült fekete alapon koponyás és lábszárcsontos zászló alatt hajózott volna, de a szlúp felépítése és mozgása ékesebben beszélt a nehéz monstrum kapitányának mindenféle jelzésnél. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a tűzmester méricskéli a távolságot, a pattantyúsok kezében meg-megremeg a gyújtópálca, idegesen törölgetik az arcukat. Az embereim a palánk mögé kushadtak, kezükben görbe tengerész kardok és kések, vállukon, övükben vagy fél tucatnyi pisztoly, most mégis viaszos arccal fohászkodnak. Én kihúztam magam, noha a félelem az én lelkem is megérintette, de ha ma kell elmenni, akkor az égiek döntő bírósága úgysem ad haladékot. Egy pillanatra megnyaltam az ajkaim, majd szabályosan beledőltem a szélbe, hagytam, hogy a tenger sójától nehéz levegő ingerelje a torkomat, s hosszú, kibomló hajjal álltam a vártát. Egy vezérnek mindig példát kell mutatni. Bátorságból is. Ha nem tisztelnek, nem követnek. S ez nem csak a reguláris katonákra igaz.
Mélyen dördültek fel az ágyuk, kisebb lőporfüstbe burkolva a South Star tatfedélzetét, a két jó pár fontos ágyúgolyó tekintélyes csobbanással vágódott előttünk a tajtékok közé. Szinte hallottam a tűzmester dühödt szitkozódását, aztán ahogy üvöltözik a pattantyúsaival s káromolja az égieket, a sorsot, a szerencsét. Szemeim előtt megelevenedett a kép, ahogy inuk szakadtából rohanva próbálnak újratölteni a tüzérek. Milyen hiába való. Megvolt az esélyük, de nem tudtak élni vele. Most mi jövünk.
A kormányos korrigálta a hajó sebességét, amely hamarosan a prédája mögé csúszott a vízfelszínen teljesen. A martalócok felemelkedtek s csáklyákat hajítottak fel a tatra, melyek megakadtak a fedélzet szélében. Azonnal macskamozgással indultak felfelé, hisz mind vérbeli tengerészek, kötéllel és késsel az övükben születtek meg. A hajót védő birodalmi gyalogosok kétségbeesetten várták a menthetetlent. Nehéz, állványra szerelhető muskétáik alkalmatlanok arra, hogy lefelé fordítsák őket. Nah igen... Az őseim... Nagyapám, dédapám, ükapám s hány és hány ősapám hívta fel a figyelmet rá: a birodalom túlságosan szárazföldi állat. A nehéz mellpáncél, a kétkezes alabárd, a muskéta mind remek fegyverek a szárazföldön, alakzatban harcoló katonáknak. De egy szűk, tereptárgyakkal zsúfolt fedélzeten alakzatot tartani lehetetlen, az alabárdok összeakadnak, vagy a falaknak, ládáknak ütődnek a nehézkes, hosszú nyelű szerszámok, aki mellvértben egy imbolygó hajópadlón elesik, az úgy is marad...
Magam is a többi tengerész közé lépve ragadtam meg a kötelet és kezdtem felfelé mászni. Izmos karjaim megremegtek ahogy lábaimmal is rásegítve egy macska sebességével és ügyességével küzdöttem felfelé magam a rögtönzött kötélhágcsón. Fentről dörrenések hallatszottak, egyik emberem vesébe-gerincbe tépő sikollyal bucskázott vissza a tengerbe, fél arca eltűnt egy irtózatos erejű pisztolylövés után. Vére festette meg a vizet. Összeszorítottam a fogam, csak magamban gondoltam "Istened irgalmazzon neked bajtárs". Megfizetek érted is.
Felérve átlendítettem magam a hajókorláton és gyorsan mértem fel a helyzetet. Két kalóz lendületesen vágta át a védőhálót, mi legfeljebb lelassítani tud egy kalózrohamot, szemből alabárdosok dübörögtek előre, nehéz lépteik alatt magasra csapott helyenként a homok, amit végigborítottak a fedélzeten, hogy ne csússzanak meg a vérben. Pengeéles mosoly jelent meg ajkaimon, szemeimben fellángolt a harcos örök, pusztító lángja, ha csatát érez. Oldalra tártam a karjaim:
- Ölt-vált: Mágikus kard!
Néhány másodperc múlva megéreztem, ahogy tenyerembe simulnak a markolatok, miket kölyökkorom óta gyakrabban érintettem talán mint evőeszköz nyelét, vagy fehércseléd selymes bőrét. Kihúztam a két hajlított pengéjű tengerészkardot a hasadékból, mi a világokat elválasztó kárpit testén nyílt meg s könnyedén megpörgetve őket, hogy újra megérezzem súlyukat s erejüket előre léptem.
Velem szemben lendültek támadásba a hajót védő darabontok. Könnyeden előre szökelltem, én csak egy ingben és nadrágban verekedtem, sokkalta könnyedebben mozdultam, mint ezek a nehézkes emberi húskonzervek. Földet érve a kinyújtott lábammal hosszút kaszáltam körbe, ketten is beleestek a söprőgáncs hatókörébe. Egymásnak taszította őket a lendületük, s máris alaktalan embertömegként zuhantak a hajópadlóra. Felpattantam és a pengéimmel hárítottam egy talpon maradt mellvértes fickó alabárdjának nyelét, melyet ütésre emelt felém. Kisasszéztam jobbra, majd elterelő támadást indítottam a balommal. Félrekapta a szálfegyvert, noha szánalmasan lassú volt, de ahhoz elég, hogy a cselvető támadást elakassza. Jobbomban tartott pengém azonnal kihasználta a védelmén nyíló rést, s markolatig szalasztotta a torkába a tengerészkardot. Előbb koppant el szemeiben az élet gyertyalángja, mint hogy felismerje, egyáltalán hol hibázott. Szánalmas... szerencsétlen...
Két határozott csapással keresztülvágtam a védőhálót, majd tigrisbukfencben vetődtem előre a megnyílt résen át, s ahogy átgördülve féltérdre emelkedtem ugyanebből a mozdulatból s lendülettel már szúrtam is az egyik fickó mellvértje alá, míg másik pengémmel rézsútosan kereszteztem a fejem felett. Ez utóbbi nem volt jó ötlet, csak a szerencse mentett meg, pont a feje alatt érte az alabárd a kardomat, így sikerült elakasztani a lefelé tartó vágást, sőt meg is roppantani a szálfegyver veszélyesebbik végét. Mint aki rugóra jár, úgy pattantam fel, nem foglalkozva immár a kiömlő beleit tenyerében tartó halálos sebesülttel. A megcsonkított fegyverű fickót nemes egyszerűséggel lendületesen mellbe rúgtam, hogy nekitántorgott a hajókorlátnak, miközben a másikra rontottam. Villámsebesen léptem be az alabárd hatótávján belülre, ahol a nehézkes fegyver már tökéletesen hasztalan volt. Nem úgy az én két gyönyörű tengerészkardom! Ívben csaptak le a vért felett meztelen torkára, hosszan dübörgött elő az élet vörös patakvize, míg maga a regruta rongybabaként csuklott össze. Megperdültem. A megrúgott férfi eldobta már csonka fegyverét, s előre görnyedve próbált levegőhöz jutni a talán gyomorszáját is ért rúgás után. Egyszerűen nem lehetett kihagyni a lehetőséget! Felugrottam s ollózó mozdulattal kétszer állcsúcson rúgtam, mire fejjel előre hátrabucskázott, keresztül a korláton a tenger vízébe. Na de a cápáknak is kell valami, amúgy is szinte forr körülöttünk a tenger, annyian vannak.
Körbenéztem. A katonák jó része halott, de hol van a parancsnokuk? És a kapitány? Felugrottam egy hordóra, hogy jobban lássak. Azonnal észrevettem az egyik keresett személyt. A királyi hadsereg ezernagya saját vérében agonizált, tőlem úgy húsz méterre egy ládarakás mellett. A háta mögött mélybe vezető lejáró nyílt. Körötte három kalózom hevert holtan, vitézül küzdött tehát az életéért, mindent megtett, mit kötelessége volt a reá bízottakért. Tiszteltem ezért. Nem érdemli meg a lassú és fájdalmas halált, csak esküje szerint próbált cselekedni, egy általa igaznak tartott ügy érdekében. Talán a lejáró mélyén lesz a kapitány, ha képes volt magára hagyni az a hitvány féreg a gondjaira bízott hajót és legénységet, rakományt és utasokat. Futni kezdtem a lejárat felé, de út közben szerét ejtettem, hogy lejjebb csúsztassam a jobbomban a tengerészkardot, s egyetlen könnyed mozdulattal lemetszettem a száz s száz csatát látott ezernagy fejét a testéről. Övéi ettől rögvest sokat vesztettek harci moráljukból. Megkapaszkodtam az imbolygó hajón a lejárat lépcsőjének a korlátjába, majd odakiáltottam az embereimnek:
- Aki megadja magát közülük, az szabadon távozhat! Ismeritek a szabályaim! - üvöltöttem, persze tudtam, hogy hiába. Mint mindig, most is lesz néhány renitens, akiket vagy árbocrúdra akasztok intő például, vagy ha van benne valami kis érdekesség, akkor magam fogom figyelni onnantól a fejlődését a fegyelem terén. Akkor azt fogja kívánni, bár lóghatna inkább.
Lerobogtam a lépcsőn a jármű feneke felé, a kabinokhoz. Berúgtam az ajtót s bevetődtem, a tengerészkardok pengéi halálos fénnyel villantak körbe körülöttem, de csak a levegőt szelték el, nem martak inakba s csontokba, nem volt az ajtó mögött senki. Vagyis...
Kisebbfajta előtér lehetett ez a kabinok előtt, közvetlenül a raktérfedélzet felett, s egyetlen lélek tartózkodott itt, egy kölyökkorból alig kinőtt szőke kislány, aki hatalmas, lilás színezetű szemekkel meredt rám egy olajlámpa túloldaláról. Kezeit görcsösen szorította maga köré, szemében düh, harag és félelem honolt, de a hangja nem remegett meg, mikor rám rivallt:
- Takarodj innen, te mocskos gazember!
Elvigyorodtam a maszkom árnyékában és megpörgettem a kardjaim igen látványosan. Nem akartam bántani a lányt, csupán érzékeltettem az erőviszonyokat. Táncoshoz illő, könnyed, nyugodt léptekkel sétáltam elé a kis asztalka másik oldalára:
- Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj - közöltem magamban mosolyogva. - Merre van a kapitány?
- Csak nem képzeled, te fattyú, hogy segítek neked megtalálni, hogy aztán kivégezd?! - sikoltotta felháborodottan.
Gyorsan megráztam a fejemet, szőke hajamból a szélrózsa minden irányába repkedtek a verejtékcseppek ennek hatására, de a fizikai fáradtságot rég képes voltam már száműzni az elmémből:
- Nem, nem ez lenne a célkitűzés - feleltem a ruházata alapján pincérnőnek mondható hölgynek. - A katonák parancsnoka már halott, hullanak az én embereim s az övéi is odafenn. Ő megparancsolhatja nekik a fegyverletételt. Talán értelmes ember, akivel lehet tárgyalni, mielőtt mg a matrózai vérétől lesz iszamós az egész bárkája.
- Komolyan életben hagynád a legénységet és az utasokat? - kezdett tépelődni a kislány, amire határozottan bólintottam:
- Természetesen. A haláluk csak feldühítené a hatóságokat, egész hajtóvadászatot indítanának ellenem. Miért kockáztassak? Nekem a pénz és a rakomány kell csupán - feleltem őszintén. - Nem tartozik a különösebben kedvelt szórakozási formáim közé fegyvertelen emberek lemészárlása. Aki megemeli a sajátját az enyém ellen, azzal küzdök. Halálig. De nem gyilkolok csak azért, mert megtehetem. Beszélnem kell a kapitánnyal, hogy megállítsuk ezt a vérontást. Segítesz nekem?
A cselédlány tépelődve rágta az ajkát, majd lassan bólintott, s intett, hogy hajoljak közelebb. Az asztal felett felé dőlve arcunkat már szinte csak a maszkom választotta el egymástól... ha nem lett volna, ajkaink talán összeérnek... A lány szeme nedvesen csillant a lámpafényben, keze megremegett teste előtt... aztán egy lecsapó vipera sebességével kapott a dekoltázsába s előrántott valamit, amivel az arcomba fújt. Maró, fájdalmas kín robbant a szemeimbe még a maszkon keresztül is, mintha izzó tűket döftek volna keresztül a szaruhártyáimon, azonnal könny öntötte el látószerveim, melyeken keresztül immár csak elmosódott körvonalakat láttam. Felüvöltve engedtem el a kardjaim, melyek nagyot csendültek a padlódeszkákon egymásra hullva, karjaim az arcom elé kaptam kínomban. Valami fejbe vág a maszk vonala felett a halántékomon, hogy lerogyok rögvest, a kislány valamit kiabál, de alig jut el a tudatomig. Valami dobban a hátamon, ahogy próbálok felkelni, de ennek hatására újra elnyúlok a deszkákon. Percekbe telik, mire nagyjából kitisztul a látásom, csak annyira, hogy észrevegyek egy kézmosáshoz használatos kancsót. Dühöngve rángatom le a képemről az ezüstmaszkomat s loccsantom mindet ami csak van magamra. Nagy nehezen kitisztul a látásom. Nem messze tőlem a lány fél pár magas sarkú cipője, ezek szerint ezzel vágott halántékon. Kicsit arrébb a másik, kényelmetlen lábbeli futkosáshoz, nyilván lerúgta magáról. Arcomhoz kapok. Igen... Szivárog némi vér az ujjaim között a cipősarok nyomán, de semmi különösebben vészes, hála az Isteneknek. Visszahelyezem a maszkomat és kézbe kapom a kardjaim. Némi fájdalom nyilall a bordáim közé, feltehetően futtában keresztültaposott rajtam a kis cseléd. Akkor lökhetett vissza azzal a mozdulattal a padlóra. Önkéntelenül elvigyorodom. Bátor kislány, van benne kurázsi. Mert packázni egy magamfélével. Tisztelet apró virága nyílik a szívemben, de most nem érek rá ezzel foglalkozni. Elő kell kerítenem a kapitányt.
Felfelé robogtam újra a lépcsőn, abban nagyjából biztos voltam már, hogy nem itt rejtőzik az a gazember. Semmilyen zaj sem szűrődött ki a kabinokból, legtöbbjük ajtaja tárva-nyitva, teljesen beláttam. Csak amelyikbe nem, azok ajtajait rugdaltam be előbb, mint hogy elindultam volna visszafelé. Nedvesen nyikordultak a lépcsőfokok lépteim alatt, már majdnem a tetejénél jártam, mikor szabályosan félig eltűnt alólam a fedélzet, hangot nem is hallottam, azonnal megsüketített a detonáció, melynek ereje felfelé lökte a testemet, hosszú ívű röppályán száguldottam kifelé a sérült hajótestből, az utolsó pillanatokra sikerült annyi lélekjelenlétet összegyűjtenem, hogy a vállaimon át kigördüljem a tekintélyes zuhanást, de így is a pokol összes kínja mart belém, hófehér damasztingem széjjelszaggatták a kisebb kiálló faszilánkok, melyekből bőven volt a környéken. Kábán álltam fel, kardjaim visszaengedve a köztes dimenziókba s kótyagos fejjel mértem fel a csatába újonnan beszálló könnyű fleuteöt. Mi az egek haragjával lőnek ezek?!
Fejemet rázogatva, nehézkesen pislogva tisztult ki a látásom, mikorra felfedeztem, hogy saját hajónk lángokban áll, de már a South Star is nehézkesen dől meg a vízen. Ebből baj lesz... Az ismeretlen fleute zászlaján a Titan Nose jelképét hirdette büszkén a címer, a zászlók nyelvén üzent, mit minden tengerész kölyökkorától fogva megért.
"Brigantik! Őfelsége a király, az erai mágustanács s a birodalom nevében, s általuk reánk ruházott hatalommal parancsoljuk: szerencséteket tovább ne kísértsétek, bízzatok a törvény irgalmában, mi bizonyosan értékeli, ha magatokat önként megadjátok, s az ártatlan tengerészeknek és utasoknak ártalmára nem lesztek! Amennyiben 5 percen belül nem szálltok evező nélküli mentőcsónakba véretek Önnön fejetekre hullik vissza, mi megadtuk nektek a lehetőséget a megmenekedésre. Arashi Nagao, a Titan Nose nevében!"
Ha voltak is reményeim, azt a név mind szerte foszlatta. Arashi Nagaoval legfeljebb a teljes flottám élén lennék hajlandó szembeszállni, hallottam hírét már a különösen magasan képzett elementaristának. Ráadásul ez a klán összetartásáról híresült el, ahol egy felbukkan... Nos, azt is tudni kell mikor ér véget a játszma. Keresztül rohantam inam szakadtából a lángoló hajóroncson és a fleutetel ellentétes oldalon a vízbe vetettem magam. Mellettem nem messze egy döglött sirály lebegett, a cápák egyelőre a nagyobb falatokra mentek. Ha megtudom ki lőtte le a szerencsehozó madarunkat, azt lassú tűzön süttetem meg! Gyors karcsapásokkal hívtam versenyre a cápákat...

Valahol a Hargeon körüli erdőségekben, 4 héttel a tárgyalás előtt

Zihálva terültem el a földnyelv végében immár a szárazon. Mellkasom őrült tempóban emelkedett és süllyedt, tetoválásom most valóban élő, hullámzó kígyónak tűnt. Felcsúsztattam a maszkomat levegő után kapkodva. Vagy egy óra telhetett el, mire képes voltam négykézlábra küszködni magam és gyomromba gyűlt tengervizet kiokádni, nehézkesen harákolva. Nyögve talpra küszködtem magam és levegő után kapkodva még mindig nekiindultam könnyed léptekkel az erdőnek. Az alkonyati égre még mindig a két lángoló hajó máglyájának fénye vetült és a köröttük lassan körbe-körbe úszó fleuteé, amely nyilván túlélők után kutat.
Hosszú léptekkel indultam el, az avar néhol szinte térdig ért a fenyőerdőben. Meztelen felső testemet időnként szinte csípte is az alkonyi pára, de ezen most nem állt módomban segíteni. Ételre, meleg ruhára és fekhelyre, vagy legalábbis egy takaróra lesz szükségem, ami határozott nehézségeket jelent így, hogy nincsenek közelebbi ismereteim arról, hol is vagyok éppen. A távolból ellenben halkan talán emberi hangokat hallottam meg fertályóra séta után s afelé vettem az irányt, amerre be tudtam őket tájolni. Nem sokára pislákoló fény derengett át a levelek közt, óvatosan hasra feküdtem, s eltolva magam alól az elszáradt leveleket a hang irányába kúsztam. Meglehetősen emelkedett hangulatú társalgás folyt éppen, nem sok remény volt rá, hogy időben észrevegyenek, de azért nem akartam kockáztatni. A bokrok közé csúszva finoman kilestem egy kis tisztásra félig leengedett szemhéjaim alól, hogy a rögtönzött tábortűz fénye meg ne csillanjon a szememben, s ne legyen árulóm.
Röviden felmérve a terepet megállapítottam, hogy öt emberem ül körül egy kis tüzet, mely mellett még egy megkötözött lányalak hever a fűben. Legalábbis relatíve alacsony és vékony, formás teremtés. A kalózok nagyokat röhögtek, egyikük ölében gitár pihent meg, az erdő mocskától redvás ujjaival ütemesen dobolt rajtuk, a többiek épp kockát vetettek egymás közt. A lányra vetülő éhes szemekből nagyjából jól le lehetett szűrni, hogy a nyeremény itt és most egyszerűen sorrendre megy. Összeszűkült a szemem, ajkaim halkan suttogták:
- Ölt vált: Mágikus pisztoly.
Pár másodpercnyi koncentráció után már éreztem is, ahogy hűségesen simul a tenyerembe a fegyver agya. Az egyik kalóz aki a lányt őrizte felröhögött, ahogy vizsgálgatta:
- Nézzétek má'! Há' ezen is a Titanok jele va'! - nyihogta.
Általános röhögés volt a válasz, a ritkás hajú, girhes alak tovább folytatta:
- Jó' megtáncútattuk őket, nem? - kacagta, némileg szabadon értelmezve a csata kimenetelét. - Há' a nagy tökűjek nem is tanának meg minke'!
Túlzó optimizmus - állapítottam meg magamban. Ha a foglyuk valóban a Titan Nose tagja, akkor ennél veszedelmesebb "poggyásszal" nem is bírhatnának. Szánalmas bolondok. Ellenben a gitáros a társai biztatására felvette a hangszerét. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a banditák, kalózok és egyéb csőcselék, kik bálványozzák a hatalommal szemben álló sötét céhek tagjait s gyűlölik az olyanokat mint a Titan Nose tagjai, a körükben népszerű gúnydalt fogják elénekelni. Ez viszont még jól jöhet. Kivártam egyelőre, ha van egy kis szerencsém, akkor számomra előnyösebb helyzetbe kerülnek a mulatozás alatt... A gitáros megpendítette a húrokat és belekezdett a fűzfapoémába.

*Ahol nincsen olajlámpa
Gyújtsd a Titant fáklyalángra!
Ahol nincsen hús a babban,
Titanpörkölt főjön abban!
Úgy bíz sötét cimborám!

Általános röhögés követte a szavait, közelebb húzódtak hozzá kupáikkal. Istenek! Maguk sem veszik észre, hogy ha ilyesmiből kell erőt meríteniük a harcokhoz, már tulajdonképpen vesztettek is? Hisz ez a félelemből fakad...

Rossz cipőd nem ér egy füttyöt?
Titanszemmel kend a bütyköd!
Hát az ablak? Vedd a sorját!
Gitteld be a Titan Orrát!
Úgy bíz sötét cimborám!

...A röhögés a tetőfokára hágott, egymás vállát lapogatták, miközben a gitározó láttam, hogy sorra veszi azon "hőseiket" akik rémtettei már szereztek némi ismertséget. Mindig másokat szőttek bele a harmadik versszakba. Lassan felemelkedett a pisztolyom...

Hol titkolni kell a harcot,
Titanbőrbe kösd Sorovot,
Ha nem Sorovot, akkor inkább
Shadorickot vagy Sophiekát!
Úgy bíz sötét cimborám!

...Hmm... Sophie? Érdekes, elkerülte a figyelmemet az árulásának híre, de ez később még hasznos információ is lehet egyszer, ki tudja? Már majdnem jó - gondoltam. A lányt őrző kevés fogú apagyilkos kinézetű girhes fickó is közelebb lépett. Csak még egy-két lépést... Gyerünk... Ujjam lassan kezdett a ravaszra szorulni...

Egyre többen, egyre jobban,
Irtsd a Titant megfontoltan!
Aki gyenge, anyámasszony,
Az csak százhúszat akasszon!
Úgy bíz sötét cimbo... BUMM!

Az énekes fél feje vérpermetté és koponya illetve agyvelő darabokká robbant szét. Kezemben újra felugatott a fegyver, az őrszem mellébe két ólomgolyó vágódott, ingét gyorsan festette meg kiömlő vére, szája sarkából kicsiny patakként szivárgott el. Hang nélkül rogyott össze. Hárman maradtak.
Felemelkedtem a bokrok közül, határozottan célozva rájuk a pisztollyal. Kimeredtek a szemeik, az egyik fickó nyökögve megszólalt:
- Ka... Kapitány?
- Csak azt ne mondjátok, hogy örültök a látásomnak - sziszegtem feléjük gunyorosan, majd a lány felé biccentettem: - Mi folyik itt?
- Mi... Mi csak kicsit... úgy gondoltuk szórakozunk kapitány... nem akartunk mi ugye semmi... - habogta idegesen a férfi, akiről patakokban folyt a verejték.
- Mi volt az első parancsom? - kérdeztem jeges hangon.
- Hát... mi nem tudhattuk, hogy... hát szóval, hogy megúszta... kapitány... - csikorogta egyre idegesebben.
- Hiba volt. Meg kellett volna győződnötök róla, mielőtt megszegitek a szabályaim - feleltem.
- Igen kapitány... legközelebb majd...
- Nem lesz legközelebb - közöltem nyugodtan és fejbe lőttem. A két megmaradt martalóc halálsápadtan bámult rám. A vörös oldalszakállas, kövér férfihez fordultam, aki reggel még a Siren's Anger vitorlamesterének mondhatta magát.
- Maga elárult Kearns - néztem a szemébe jegesen. Mielőtt megszólalhatott volna feltettem a kezem, belefojtva ezzel a levegőt: - De mint tisztnek joga van a becsületes párbajhoz. Ketten egy ellen, de az egy mágus. Megteszi.
Látták, hogy ez az egyetlen, noha igen halovány reményük, hát lassan biccentettek válaszul. Elraktam a pisztolyomat s két oldalra nyújtottam a karjaim, de mielőtt bármit is tehettem volna a Kearns mellett álló fürge zsivány megelőzött és kést vágott felém. Azonnal oldalra gördültem, de a vitorlamester már magasra tartva a kardját rohant is felém, irtózatos csapásra készült. Villámsebesen gördültem tovább a földön inaim megfeszítve, a nehéz handzsár mellettem vágott az erdő talajába, majd már gördültem is tovább. Ahol egy másodperccel korábban feküdtem, ott most dobókés rezgett a földben.
Ez így nem lesz jó. Egy igazán képzett fegyvermágus egyetlen pillanat tört része alatt a kezében tudhatná a kardjait, de nekem azért ehhez még szükségem volt néhány másodpercre. Alig egy kis idő, de a késdobálóval és a bivalyként csörtető hajóstiszttel a nyakamon lehetetlenül hosszúnak tűnt.
Újra elgördültem a csapásra huzakodó Kearns elől és tarkóm mögött megtámasztva a tenyereim talpra löktem magam. Azonnal cigánykerekeztem is oldalra, lévén már süvített is felém az újabb hajítókés. Kearns két marokra kapva a kardját csörtetett felém, pillanatnyi időt sem hagyva. Na nem! Ennek véget vetünk!
Hátrafelé csináltam legalább négy-öt kézen átfordulást, ezzel kerülve el a vitorlamester szúrásait, majd hirtelen megtartottam magam kézenállásba, a lábaim kalapácsként vágódtak vissza a meglepett fickó vaskos állkapcsára. Aztán már dőltem is oldalra az újabb érkező röptébe állított penge elől. A tiszt egyensúlyát vesztve lerogyott, széles vállai most takartak a késdobáló elől. A nyakigláb fickó oldalazni kezdett én meg felkiáltottam:
- Ölt vált: Mágikus kard!
Ahogy ujjaim a pillanatnyi haladék alatt megérintették a markolatot már emelkedtem is fel. Tenyerembe szorultak kedvelt bajtársaim, majd megiramodtam a távharcos felé. A két kést kardpengével ütöttem félre, majd előre nyújtott lábbal csúsztam rá az övére, térde visszafelé csuklott ahogy belerepültem, felnyújtott kardom hegye mélyen mart a gyomrába. Vért öklendezve terült el.
Felálltam és a közben szintén talpra kecmergett, de a közeli haláltól félbénává meredett vitorlamesterre pillantottam. Visszabámult rám. Tudta. Én is. Felé indultam. Vágott, hárítottam, vágott, hárítottam, szúrtam, hárított, vágott, hárítottam, vágtam, meghalt. Kilenc szívdobbanás. Érdemtelen élet. A lányhoz sétáltam megtörölve az elhalt vitorlamester ingébe a pengéim. Ahogy hozzá léptem, meglepetten ismertem fel benne a kis cselédlányt, aki olyan csúnyán padlóra küldött a South Star gyomrában. Rögvest mellé térdepeltem és könnyáztatta arcán megkerestem a szájpecke zsinórját s könnyedén széttéptem. Nem szólt, csak szipogott. Elvagdaltam a kezét és a lábát tartó köteleket is, majd óvatosan talpra segítettem volna, de visszarogyott. Nyilván a kötelek által elszorított vérkeringése miatt még zsibbadtak a bokái. Megkapaszkodott a vállamban és nehézkes légzését próbálta rendezni, mikor...
- Ölt vált: Mágikus dobótőr!
Hogy az a...! Megperdültem, de már késő volt. A félig kibelezett kölyök úgy tűnik értett valamicskét a fegyvermágiához, dobótőröket idézett meg, s kettőt már röppályára is állított. Az elsőt még félrecsaptam a penge lapjával a kislány teste elől, a másik útjába viszont már bele kellett dobnom magam. Nem is volt időm semmit végiggondolni, ösztönösen ugrottam a kés elé, melynek hegye nagyot csikordult a maszkomon. Az arcvédő pörögve repült a fűbe én pedig előrelendültem a kölyök felé vágva a balkezes pengém. A vékonyka testen vajként száguldott heggyel előre a penge s a mögötte lévő sziklának csapódva roppant két felé. A fiú immár végképp elcsendesedve terült el, a kardom viszont javíthatatlannak tűnt. Igaz, most nem nagyon értem rá ezzel foglalkozni.
Visszafordultam a lány felé, aki kínlódva leült már újra a tűzhöz. Megráztam a fejemet és gyorsan a fű felé fordítottam a szemem, de sehol sem láttam a maszkomat. Végül is a kis cseléd mutatta felém:
- Itt van. De hagyd csak. Enned kéne, amit ebben nem lehet, na meg... már amúgy is láttam az arcodat - mondta lemondóan.
- Még mindig nem ölök fegyverteleneket - feleltem a ki nem mondott szavakra és leültem. Majdnem biztos voltam benne, hogy már amúgy is mindegy. Ha ellenünk küldték egy fleutetel felszerelve a Titan Nose mágusait, akkor itt nagyobb a baj. Már feltehetően tudják, ki is vagyok valójában.
- Mitsuki Mei. Ha érdekel... - jegyezte meg felém a szobalány. Felsóhajtottam, most már tényleg mindegy úgy is:
- Sir Rathrick dul Gojdan syl Ramis- Assarte fyl Hargeon tengerbáró, avagy az Ezüstkalóz, részemről a megtiszteltetés.
Ez után egy ideig nem szóltunk, csak csendben eszegettük a sült vadhúst ami a tűz felett a martalócok után maradt. Végül Mitsuki rám emelte csodálatos, lilás szemét:
- És most? - kérdezte.
A partvonal felé intettem:
- Arrafelé van a környéken egyedül vízforrás, ha jól sikerült a Hold alapján betájolnom, hol is vagyunk - közöltem. - Ha valóban a Titan Nosehoz tartozol, náluk biztonságban leszel. Mielőtt bármit is tenne, annak a fleutenek a kapitánya annyira biztosan van tapasztalt, hogy friss vizet vételez a fedélzetre, ettől nem fog elállni, bármit is mondjanak neki a mágusok. Menj oda, alig pár órányi járásra van, ott találkozhatsz a tieiddel.
Mitsuki nem kérdezett ostobaságokat, nem érdeklődött afelöl, hogy én merre megyek tovább, erre úgy sem válaszolnék. Végül csak halkan szólalt meg:
- Nem... nem tudok járni... - mondta halkan, mire felkaptam a fejemet. - Valami történt a vízben. A talpammal. Nem tudok ráállni...
- Mutasd! - dörrentem rá, mire kényszeredetten kinyújtotta a bal lábát. Egy égő ág fényénél megvizsgáltam a duzzadt, vöröses kiütésekkel teli lábfejet és komoran megráztam a fejemet: - Ördög és pokol! Éjmedúza. A csípése nem halálos, de nem múlik el... Bármilyen kórházban a környéken meg tudnak gyógyítani majd, de itt az erdőben...
- Addigra, mire megtalálnának, már szét fognak tépni az erdei ragadozók - felelte ki nem mondott gondolataimra a lány.
- Ezeknél volt pisztoly, vedd magadhoz és...
- Érzem, hogy kezdek belázasodni - felelte egyszerűen. Megcsikordultak a fogaim, ahogy összeszorítottam őket, de már nem tudtam mit tenni. Mindketten tudtuk mit jelent ez. Ha itt hagyom, órái vannak hátra legfeljebb. De én nem segíthetek, hisz azzal saját halálos ítéletem írnám alá... Lehajtott fejjel gondolkodtam, végül megremegő vállakkal csak annyit nyögtem ki:
- Sajnálom.
Mitsuki nem szólt, csak elfordította a tekintetét. Kerestem némi tiszta vizet az egyik kulacsban és nekiálltam kimosni a talpán a sebeket. Csendben teltek a percek, végül halkan megszólalt a lány:
- Furcsa ember vagy Ezüstkalóz - jegyezte meg. Kérdő tekintetem láttán kifejtette: - Megmentettél attól, aminél nőnek nincs fájdalmasabb s elborzasztóbb. Ápolod a sebeimet. Saját tested dobtad elém, mikor felénk dobta a tőröket az a fickó. Aztán meg majd itt hagysz meghalni...
Felhorkantam:
- Mégis mit kéne tennem? Visszavinni a tieidhez, hogy felakasszanak kalózkodásért?! Ostobaság! Ilyet senki sem tenne egy ismeretlenért! - dühöngtem szolidan. A lány bólintott és csendben maradt egy ideig. Miután kitisztítottam lehetőség szerint a sebeket visszaültem a tűz mellé. Mitsuki halkan megszólalt:
- Most már, nekem, úgy is mindegy. De akkor legalább mond el. Mond el miért lettél kalóz? Miért kell nekem most meghalni? Jogom van tudni! - csattant fel a végén. Én pedig éreztem, hogy igaza van. Csendesen biccentettem:
- Rendben van.
Ennek ellenére szótlanul bámultam a tűzbe, ajkaim némák maradtak. A lány viszont nem sürgetett egy pillanatra sem. Végül nehéz sóhajjal belekezdtem.
- Egy nagy múltú főnemesi család sarja vagyok - vettem fel a családunk, s saját történetem meséjének fonalát. - Távoli ősöm, Cordarcik Gojdan egyszerű kalózként rémítette el a Hargeon környéki vizek hajósainak szívét. Abban a korszakban Hargeon még fiatal város volt, főleg halászatból éltek a környékbeli népek, de már elkezdtek felépülni az első kereskedelmi lerakatok is. A birodalom ifjú, fejlődő korát érte, túl nagy volt az akkor még kezdetleges bürokráciához és túl tapasztalatlan egy igazán hatékony hadsereghez. A kalózok és egyéb törvényen kívüliek virágkora, amelyben Cordarick csak egy volt a sok lelketlen szerencsevadász közül. Lelketlent mondtam volna? Nem volt az. Igazán nem. Neki is volt lelke, bár nem éppen embertársai iránti felelősségtől volt áthatva, ezt nem vitatja el senki. Fiatal, heves vérű, lobbanékony férfi volt, kegyetlenkedésre de érzelmességre is könnyen hajló jellem. A családi legendárium szerint egy megtámadott hajó fedélzetén találkozott azzal a nővel, akibe szerelmes lett, egy koldusbotra jutott kereskedő család lányával. El akarta venni a nőt, de az nem hagyta el érte megrokkant, öreg szüleit, azzal meg mégsem állíthatott haza, hogy: "íme a vőlegényem, mellesleg vagyonos briganti és körözött gyilkos", ez gondolom nyilvánvaló. Cordarick elgondolkodott a nőrablás lehetőségén is, de tudta, hogy akkor ifjú arája végleg meggyűlölné őt. A rajtaütések során már csak a halált kereste, de az nem találta meg őt sem egy megváltó kardcsapás, sem gyilkos puskagolyó képében. Végül a valószínűleg lelkileg megroppant férfi a tengerészhalált választotta. Egy viharos éjszakán leengedte a mentőcsónakot s azzal beevezett a vihar szeme felé. A nyílt tengeren hánykódó lélekvesztő órákig dacolt az elemekkel, mire egy örvény felborította, s Cordarcik alámerült a hullámok közé. Úgy mondják maga a Tengerkirály, a vizek ősi ura, kinek hínárpalotájában szirének énekelnek s hatalma van vizek s viharok felett jött el érte. Alkut ajánlott. Fegyvert, páncélt s a szeretett nőt kínálta fel, ha a ősatyám mellé s a király meg a mágustanács mellé áll, s segedelmükre lesz az elkövetkező harcokban. A kapitány elfogadta az alkut. Három nap múltán cápabőr vértben s két hajlott pengéjű karddal sétált ki a vízből a kalózkikötőknél. Aki szavát emelte ellene, mind levágta. Összegyűjtötte a kalózokat s vitorlát bontott keletnek. Ott gyülekezett a királyi hajóraj, fedélzetén mindnek tucatnyi mágussal, hogy legyőzzék azt a vízi szörnyet, mit a sötét céhek keltettek fel örök álmából, s mely a tengerek mélyéről feltörve az egész partvidéket pusztulással fenyegette. Pontosan ma már nehéz megmondani mi történt, de a kalózok a csata legkritikusabb pontján avatkoztak közbe, s segedelmükkel sikerült újra a mélybe száműzni azt a dögöt, bármi legyen is. A kalózok bűnbocsánatot, vezérük nemesi címet s birtokot nyert. Elvehette a szeretett nőt s megalapíthatta saját családját. A családot mely később a magasba tört, báróvá s a tengerek védelmezőivé emelkedett. S nemzedékek hosszú sora őrizte a Tengerkirály ajándékát, hogy csak akkor öltse fel, mikor már a végveszély fenyeget. De ez a családom története, nem amit te kérdeztél. Igaz enélkül nem érthetnéd meg az enyémet.
Lassan kinyújtottam a lábaim a tűz felé, megvártam míg csontjaim átjárja a zsarátnok még erőteljes melege, majd folytattam:
- Az én mesém már nem ilyen dicsőséges, sem ilyen romantikus. Én már a gazdagságba és a hatalomba születtem bele, kölyökkoromtól fogva oktattak a kard és a pisztoly használatára, belém verték a családi legendáriumot, az etikettet és mindenek előtt a hajózás minden készségét. Később a fővárosba küldtek tanulni, itt mint minden nemes én is az aranyifjak szokványos életét éltem. Jutott minden estére mulatság, minden éjjelre szép leány, minden hajnalra egy-két párbaj. Kardforgatóvá és nemessé érlelődtem, s korhely aranyifjúvá züllöttem egyszerre. Atyám, ki egyedül nevelt fel, mivel édesanyámat sosem ismerhettem meg, azon az ágyon, hol életet adott nekem, az övét fel is áldozta, hogy megszülethessek, gyermekágy vitte el, szóval atyám próbált nevelni és terelgetni. De nem sok sikerrel. Fiatal voltam és heves. Nem különösebben élveztem a nemesi társaság ifjainak borral, nővel s vérrel telített orgiáit, mégis mentem, csak hogy kimutassam: szembe merek szállni atyámmal. Azon a napon is, két évvel ezelőtt mikor... - elcsuklott a hangom egy pillanatra, aztán rezignált sóhajjal a büszkén ropogó lángokat bámulva tértem rá a következőkre: - Atyám arra kért maradjak vele az éjszaka, megbeszélni valója van velem. Nemet mondtam, pedig egyre határozottabban kérlelt, éreztem, hogy most ez fontos neki, de nem törődtem a dologgal, ráér az reggelig, aznap este a környék egyik nemes urának estélyére voltam hivatalos. Elmentem, s mint kiderült, ez mentette meg nyomorult életemet. Vagy ez akadályozta meg, hogy megmentsem atyámét. Mire az értem küldött lovasfutár paripáján hajnalban hazavágtattam, addigra már haldoklott. Méreg emésztette fel a szervezetét, az egykoron életerős, egészséges, szálfatermetű férfi végül egyetlen nap alatt szinte karóvá szikkadt, s távozott az árnyékvilágból. Amikor... amikor felemeltem az ágyról, hogy ráadjuk a halotti inget... szinte nem is éreztem a súlyát... olyan sovány volt, olyan... olyan törékeny... A házunk orvosa megállapította a mérgezést, első dühömben mindent felforgattattam a kastélyban, míg rá nem akadtunk a méreg maradékára pohárnoka szobájában. Kínpadra vonattam azt a férget, míg el nem mondta, kinek a gyémántjait fogadta el, kinek adta el ura. az én apám életét! Azon nap óta tudom, hogy Ermano dul Ramadis flottagróf, a mi Urunk Zászlósmestere, flottáinak őre egy napon az én kezeimtől fog távozni a pokolba! Atyám koporsója alá a sírba hajítottam a pohárnok fejét, majd a temetés utáni napon fegyverrel s emberrel törtem be dul Ramadis birtokára, párbajt követeltem. A fickó sima modorral és gúnyos mosollyal fogadott. Elutasította a vádjaimat, de nem tért ki a párbaj elől, csak azt kérte: legyenek ott a Mágustanács vándorbírái, hogy igazságtevésünkről ne csak az égiek tanúskodjanak. Elfogadtam, hisz alig vártam már, hogy vérét vegyem annak a féregnek. Másnap kiálltunk hát egymással, én páros kardokkal kezemben, ő mágia tüzével, hisz családjának tagjai mind erőteljes varázslók voltak nemzedékek hosszú során át. Nem szaporítom a szót, csak elmondom a tény kedvéért: megalázott, legyőzött, kiüresített és eltiport a flottagróf, esélyem sem volt ellene. Nyugalma s becsülete megsértéséért pedig követelte s megkapta a vándorbírától a jogot, hogy cserébe magához vegye családom szent ereklyéit, Cordarick páros kardjait és páncélját. Ezzel én lettem az első dul Gojdan családom történetében, aki nem csak saját szülőatyját hanem féltett kincseinket is hagyta ebek harmincadjára jutni. Nagy dicsőség, mondhatom...
Felbámultam a csillagokra, ahogy nehéz szívvel folytattam:
- Hamuszürke arccal néztem, ahogy elviszik tőlem azt, amit ősatyám kiérdemelt. Órákig dühöngtem miután elmentek, az egyik oldalfolyosón, Cordarickot s feleségét ábrázoló festmény előtt térdelve tértem magamhoz a dührohamból. Akkor értettem meg mit kell tennem - emlékeztem. - Tenyerembe sebet metszve, vérrel és könnyel pecsételt esküt mondtam, kalózhagyomány szerint. Megesküdtem ott Cordarick szellemének, hogy visszaszerzem ami jog szerint minket illet. Az ő útján. Valahol a kacatok közt találtam egy régi báli ezüst maszkot. Felraktam s nekiálltam pénzzel és erővel mindenre kapható legénységet verbuválni. Aztán megtámadtunk minden hajót, ami dul Ramadis címerzászlaja alatt hajózott, s néhány egyebet is, mielőtt még feltűnne a dolog. Az erőszaktételt a nőkön és a felesleges gyilkosságot nem tűrtem el, amit embereim először nem értettek meg, később viszont az égiek megadták a jutalmukat elveimért. A legtöbb hajó, mi az Ezüstkalózzal került szembe egy idő után megadta magát. Nem volt értelme harcolniuk, hisz aki fegyvert fogott ellenem, azzal aszerint bántam el, de ki megadta magát, ártalmára sosem voltam, csak rakományukat vittem el. Közben pedig kutattam. Tudom, megéreztem a párbajunk alatt, hogy dul Ramadis sötét utat jár be. Nem tudom mit csinál, nem tudom miért. Még legalábbis nem tudom. De meg fogom tudni! Nálam vannak a hajói papírjai, minden illegális rakománya raktáraimban hever. De... mégsem tudom, miben is sántikál az a nemesi bőrbe bújt sakál. De megtudom és megfizetek neki tiszte szerint, atyámért és a családomért!
Ökölbe szorult kezekkel, pengeélesre vált ajkakkal meredtem a tábortűz hasábjai közé, komor gondolatokkal telten ültem ott talán fertályórán át. Merengésemből Mtsuki hangja riasztott fel:
- Ennyi? - kérdezte minden él nélkül, szomorúan. - Azért halok meg most, mert nem sikerült megértened a sors leckéjét?
- Ezt hogy érted? - kaptam fel a fejem felé.
- Te csak annyit tanultál meg ősatyád életéből, mit jelentenek a pusztító indulatok, azt, hogy keresztülgázolj mindenen és mindenkin a céljaid érdekében. Nevelőid s őseid minden példázata pedig csak annyira elég, hogy legalább próbáld magadat kérlelhetetlen elvek mögé rejti, de valójában a bosszúd oltárán már régen feláldoztad a becsületed! - csattant fel keményen. - Emlékszel milyen nevet mondtál nekem alig egy órája talán? Hát nem! Nem vagy tengerbáró! Nem vagy nemes ember! Te már semmi más nem vagy, csak az Ezüstkalóz! Egy vértől szennyes pengéjű martalóc, aki még embernek hiszi magát, pedig az első szerencsétlen vére, akinek mágusként oly könnyedén vágtad el a torkát, miközben az csak szegényes javait védte, azok a vércseppek mosták le rólad a nemességet! Akkor szűntél meg embernek lenni!
- Nem értettél meg... - suttogtam, de közbe vágott:
- Nagyon is jól értelek! Cordarick megtanulta a leckét, te nem! Ő képes volt túllépni törvényen, indulaton, hiten s cimboraságon, mindenen, ami csak valaha is volt a szerelemért. Elhagyta azt az utat, ami kényszerpályán sodorta addig, egy nemes érzelemért, s mindent megkapott az élettől. Te pedig saját vétked rejtetted másé mögé, átadtad magad az indulataidnak, s nem érdekel hány ártatlan issza meg közben a levét. Ember vagy te egyáltalán?! Vagy már csak az Ezüstkalóz?! Felfogod egyáltalán, hogy az emberek élete nem játék? Nem a homokozóban ülsz már és ez most és itt már nem csak kalózosdi??!
- ELHALLGASS!!! - üvöltöttem fel, mint a sebzett vadkan, Mitsuki ösztönösen behúzta a fejét a vállai közé, de állta a tekintetem. Zihálva pattantam fel és rohantam a fák közé, egyedül a köztünk heverő maszkot kapva fel a földről.
Nem tudom meddig és milyen messzire, csak rohantam. Rohantam ahogy izmaim és inaim csak képesek voltak bírni a tempót. Vérem a fülemben zakatolt, szörnyű, elborzasztó s mégis oly ismerős taktust dobolt bennem, lelkemben a bosszúvágy és a harag éhes démonai küszködtek Mitsuki szavaival, aki elsőként vágta a szemembe azt, amit már amúgy is tudtam. Nyögve a kimerültségtől és a fájdalomtól odabenn, a nyilallástól a szívemben futottam tovább. Régmúlt idők szavai dübörögtek fel bennem újra és újra. Apám rég elfeledett szavai egy fakarddal ácsorgó pendelyes kölyöknek...
"Sohase feledd, emberré s férfivá nem ez, s nem a mögötte meglévő erő tesz fiam, hanem az a lélek, mely eszközként forgatja mindkettőt"
...saját szavaim egy négy évvel ezelőtti napon...
"Én, Sir Rathrick dul Gojdan syl Ramis-Assarte fyl Hargeon tengerbáró, Őfelsége a mi urunk sorhajókapitányaként esküszöm: a kezemre adott embereket hitem s becsületem mértékében irányítom, tőlük szívem el nem fordítom, bátorsággal emelem fel kardomat mindazokkal szemben, kik békés népeink nyugalmára vagy életére törnek, azzal a becsülettel, mit őseim élete és példája reám hagyományoz!"
...s szavak, szavak, mikre rég nem gondoltam, de el igazán sosem feledtem. Családi jelmondatunk...
"Erős a becsületben, erős a bátorságban, erős a koronában. Ez az erő segíti a szolgálatban!"
Nyögve zuhantam térdre, ujjaim mélyen túrtak bele az erdő talajába, előttem fémesen csillant az ezüstszín maszk, melyre meredtem. Szívem megvadulva lüktetett, kalimpált, míg végezetül aláhullt az első könnycsepp. Az első könny, mely temetni jött egy felelőtlen fiú álmait s egy gazemberré vedlett nemes lelkét. Lassan csordult alá a maszk szélén s hullt lefelé, hogy szomjasan igya be a föld, emlékét se hagyva meg...

Valahol a Hargeon körüli erdőségekben, egy nappal később

Hátamon Mitsukival lassú léptekkel ballagtam keresztül az erdőn. Nem jutott el tudatomig sem madárcsicsergés, sem a nyári erdő egyéb színei és szépségei. Imbolygó léptekkel, de mentem. Mire éjjel visszaértem, Mitsukit már elnyomta a láz és a fáradtság, de én döntésre jutottam. Döntésre, mely egyszerre visz el az akasztófa alá és adja vissza nekem, odabenn egy kisfiú gyermeki álmait. Bátorságról, becsületről...
Éreztem a lány meleg lélegzetét a nyakamon ahogy lassan ébredezett. Ujjai megszorultak bőrömön ahogy észlelte, hogy halad, majd lassan körbe nézett. Halkan megszólalt:
- Ez az út...
Elhallgatott, én pedig előreszegett állal mentem tovább. Nem tudtam mit mondjak, hogy mondjam. Csak mentem. Végül némi tépelődés után válaszoltam:
- Ez az út a forráshoz visz - feleltem. - Ott lesznek mostanra a tieid.
Csend telepedett ránk, folytattuk az utunkat. Majd egy óra múlva szólalt meg Mitsuki:
- Elég ha a közelébe viszel... Biztosan meghallják majd a segélykiáltásokat...
- Nem - feleltem tömören.
Nem szólt többet, csak megszorította a vállizmaimat válaszul. Nagyjából még bő két órán át mentünk, mire megütötte a fülünket az egyre közelebbről hallatszó ideges beszélgetés. Több férfihang is indulatosan tárgyalta Mitsuki eltűnését és nem feltétlenül dicsérőleg emlékeztek meg a fleute kapitányáról, aki ragaszkodott a vízvételhez. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy így lesz. Megálltunk és arcom elé emeltem újra a maszkomat. Aztán kiléptünk a bokrok közül a meglepett mágusok közé.
Ketten voltak, meg néhány matróz a hajóról, ők nem sokat számítanának ha itt baj törne ki, de erre nem láttam esélyt. Részben a két férfi tapasztalata okán, részben pedig, mert nem ez volt a cél. A hozzám közelebb álló nálam valamivel magasabb, de sokkal vékonyabb alkatú fiatalember, könyékig befáslizott kezekkel és fejkendővel, a hátán döbbenetes méretű karddal meglepetésében még a száját is eltátotta. A másikuk, középtermetű, vállig érő, tépett barna hajú férfi elegáns hakamában valamivel nyugodtabbnak mutatkozott, csak a szemöldökét vonta fel. Finoman letettem a földre a lányt és megszólaltam:
- Itt vagyunk - mondtam neki, majd a két férfi felé néztem immár újra kihúzva magam: - Én vagyok az Ezüstkalóz, a Siren's Anger kapitánya, akiért jöttetek. Lévén korábban Mitsuki Mei sikeresen győzött le, így szavam köt. Eljöttem s ezennel megadom magam a Titan Nose klánjának, vállalom a személyemet érintő tárgyalást. A hölgy lábát medúza csípte meg, orvosi kezelésre szorul.
Ezzel nyugodtan várakoztam. Az elegáns férfi mellém lépett és biccentett a szavaimra, majd a ki tudja honnan előszedett kötéllel akkurátusan összebilincselte a karjaimat. A másik kitörő örömmel ölelgette addig is a lányt:

(folytatás)

- Mitsuki! De örülök hogy látlak! - kiabálta a megkönnyebbüléstől. - Ugye nincs komoly bajod?
- Élek - összegezte tömören a pincérlány.
- Remélem nem bántott ez a patkány?! - hördült fel aztán ellenséges szemeket meresztve rám. - Mert ha igen...
- Nem. Nem bántott... - lehelte maga elé a lány.
- Jaj! Azonnal el kell mesélned, hogy intézted el a tengerek rémét, a hírhedett Ezüstkalózt! - lelkesült egyik pillanatról a másikra a kölyök.
Mitsuki fáradtan sóhajtott fel:
- Nézd. Fáradt vagyok, beteg és lázas. Ne most, jó? - kérte mereven a földre szegezett tekintettel.
- Na de azért...
Az eleddig a megkötözésemmel elfoglalt elegáns fickó megigazította magán a hakamát, miközben szakértő szemmel mérte fel a magába roskadva ücsörgő lányt és a társa vállára tette a kezét:
- Figyelj Itachi, ha meg nem sértelek akkor Mitsuki érdekében is szeretnélek megkérni, hogy amennyiben ez neked nem tehertétel, na meg van is rá időd és lehetőséged, akkor esetleg légy oly kedves és fogd be a pofád, jó? - mosolygott rá, maga felé terelve az ideges fiú figyelmét.
Elfordultam a beszélgetéstől az ég felé, szemeimmel követtem pályáján egy a tenger felől érkezve nagy kört leíró albatrosz szárnyalását. A szerencse madara - mosolyodtam el a maszkom mögött...

Era, a Mágustanács Palotája, a Nemesi Bíróság, napjaink

Lassan visszatértem az emlékek birodalmából a valóságba, Mitsuki éppen befejezte a történetét ahogy hallottam:
- Azóta sem beszéltem senkinek arról, amit rám bízott a tengerbáró, de nem hagyhatom, hogy feledésbe merüljön vele együtt a története - suttogta maga elé. - Tudnia kell a tisztelt bíróságnak, hogy miért lett belőle az Ezüstkalóz. Mert csak így teljes a történet. És én... én nem hiszem, hogy el kéne pusztítani mindazt az embert amivé válhat, amivé fejlődhet pont most, mikor már elindult ezen az úton...
Teljes csend honolt a bíróság épületében. Nehéz, nyomasztó csend. A Titan Nose mágusai meglepetten néztek egymásra, ők is először hallották úgy tűnik a teljes történetet. Egyedül Chronaios mester nézett másként. Büszkeséggel mérte végig a lány alakját. A judikátor végre megtalálta a hangját:
- Meghallgattuk a mondandódat Mitsuki Mei, ám mindez nem változtat azon gaztetteken, amiket a vádlott elkövetett - rázta meg a fejét. - Az életeket, amiket elvett ez a férfi, semmi sem adhatja vissza a jövőben sem. Sajnálom, de...
- Mindettől függetlenül is - vágott a törvénybíra szavába lassan, ám eltökélten a klánmester - azokra az életekre is gondolnunk kéne, akiket a jövőben megmenthet ez a férfi, amennyiben bejárja azt az utat, melyen Mitsuki hatására elindult.
A judikátor vénséges arcát most még több ránc szabdalta meg, ahogy töprengve meredt a szemüveges férfire:
- Mit javasol Ön, tiszteletre méltó klánmester? - kérdezte végül.
- A bíróságnak joga van felfüggeszteni határozatlan időre a meghozott ítéleteket tudtommal - felelte lassan azért gyorsuló beszédtempóval Chronaios. - Nincs értelme szabadjára engedni a fiatalembert így, de ha lenne valaki, aki fogja a kezét, míg bejárja útját, míg valóban értékes tagja lesz a világnak... Egy mágusról beszélünk. Nekünk erőnk és hatalmunk is van féken tartani és tanítani őt...
- Na de mester! - kapta fel a fejét tiltakozva Itachi. - Fogadjunk be egy kalózt?!
- Nem elvetendő ötlet - gondolkodott el az elegáns, hakamába öltözött férfi, akiről mára tudtam, hogy a hírhedett Arashi Nagao. - Nem sok fegyvermágusunk van, optimális frontember lehetne ha harcra kerül a sor. Magasan képzett fegyverforgató, ezt tudjuk. Ha a mester is úgy gondolja, biztosan hasznos tagja lehetne a közösségünknek. Ráadásul nem mindennapi eset egy hajóskapitánynak is beillő mágus, a szakértelme segíthet minket, ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy a tengeren kelljen helytállni...
- És mi a biztosíték, hogy nem rohan vissza a cimboráihoz? - vetette fel Itachi.
- Részben mi magunk, részben pedig a mester értékítélete - felelte kapásból Arashi.
- Ezt nem hiszem el! - fakadt ki feléjük Mitsuki, nagyon úgy néz ki, már egyáltalán eszükbe sem jutott, hogy egy tárgyalóterem közepén vannak, körbevéve megrökönyödött közönséggel. - Esetleg az, hogy nem a hasznossága vagy a múltja alapján, hanem azért, hogy megmentsük és segítsünk rajta nem jutna eszetekbe?! Vagy az, hogy megmentett engem?!
Mielőtt kirobbant volna egy parázs veszekedés közbe szólt a mester nyugodt, kimért hangja:
- Döntöttem - közölte, mire elhallgatott a kis csapat. - Amennyiben a bíróság és a báró is elfogadja, akkor üdvözlöm köreinkben.
A judikátor percekig nézett a klánmesterrel farkasszemet, nem volt éppen gyakori egy ilyen felajánlás, s most mindent mérlegelt magában az idős törvénytudó. Aztán végül bólintott maga is és felém fordult:
- Sir Rathrick dul Gojdan syl Ramis-Assarte fyl Hargeon tengerbáró, bűneidet mérlegre tettem s lelkedet szennyesnek találva ezennel kitaszítalak a becsületes emberek sorából. Megfosztalak őseidtől öröklött rangodtól, kiknek emlékéhez méltatlan voltál. Kastélyod, földjeid és flottád a koronára, ingó vagyonod a jobbágyaidra szálljanak. Vétkedért a bakó bárdja vegye a fejedet, véred mossa el gaztetteid emlékét - citálta. Dongó, üstből jövő hang. Ezerszer mondott ítélet ezer bűnös fülében... - Ámde mert lelkedben még fény kicsiny szikráját találták a Titan Nose tagjai, kérésüknek engedve, amennyiben hűséget esküdsz a klánnak, mi egyedüliként fogad be téged, név nélküli kitaszított ember, akkor véleményük alapján felfüggesztem a büntetés végrehajtását, míg mást nem mondanak, avagy újra becsületet nyervén nem nézhetsz szembe embertársaiddal. Kimondatott!
- Na és a gróf? - kiáltotta közbe a lány. - Neki semmi büntetés sem jár? Ki megmérgezett egy embert s aki erre az útra taszította ezt a fiút?
- Mi alapján? - kérdezett vissza csendesen a judikátor. - Egy halott szolga s egy nevét vesztett kitaszított vallomása egy kipróbált nemesemberével szemben? Lehetetlen!
Mitsuki haragosan akarta folytatni, de Itachi csendre intette, habár az ő szemében is düh lángolt fel. Ellenben Chronaios mester hozzám sétált lassú léptekkel, majd előttem megállva kezdte vizsgáltatni az arcomat. Pillantásunk hosszan találkozott, méregette egymást a kék és a fekete szempár. Végül halkan megszólalt:
- Látsz?
- Látlak.
- Milyennek?
- Nyugalom van a szemedben. Hideg, de nem barátságtalan. Nyugodt. Bölcs. Hív magához. De nem tudom merjek-e menni... - feleltem reszelősen. - Te mit látsz?
Ha zavarta is a tegeződés, nem adta tanújelét a klánmester, helyette a merengés párája gyűlt fel a szemében ahogy lassan válaszolt:
- A szemedet fiú. Lelked tükrét. Sötét. Mély, sötét és üres. Mint a kiszáradt kutak mélye, oly fekete.
- Nem félsz tőle?
- Nem. Rég megtanultam, nem az üres sötétség az amitől tartani kell. Az csak minden hiánya. Egy üres edény, amibe zamatos óbort ugyanúgy lehet tölteni, mint fekete mérget. Attól a sötéttől kell félni, mely olyan mint az óceán mélye, ahová nem hatol le a fény. Amiben valami tenyészik. Az az igazán romlott szív. A tiéd csak... halott...
Lehorgasztottam a fejem és tépelődve néztem magam elé. Ha most elfogadom ezt, a bakó bárdja helyett egy esélyt kapok. De tudok vele élni? Tudok más lenni, mint aminek megszülettem? Más mint önnön bosszúvágya által fűtött állat? Ragadozó? Én...
- Az ősatyád Cordarick kapott egy esélyt egyszer fiú - tette a vállamra a kezét a mester. - Ő tudott vele élni. Te eltékozolnád a tiéd, anélkül, hogy próbát tennél vele?
Csendesen megráztam a fejemet válaszképpen, csak a szívemben éreztem, ahogy mester arcán mosoly jelenik meg:
- Akkor üdvözöllek a Titan Nose soraiban. Már ha valahol lesz még hely emellett a kígyó mellett a jelképünknek - engedett meg magának némi finom humort, amire magam is elmosolyodtam:
- A jobb arcfelemen biztosan - válaszoltam. - Bár sokan amúgy sem fogják látni. Amíg vissza nem szerzem a nevem és becsületem, addig senki se lásson többé a Kitaszított maszkja mögé! De hozzátok... hozzátok hűséges maradok.
- Úgy legyen! - zengte be a Titanok hangja a termet.

* Az eredeti József Attila : Szabados dal című verse