Vásári mulatság (Kyou és a Kitaszított)

Lassú léptekkel derítettem fel a nyüzsgő mezőt a városka mellett. Nem régibben kijutott mindenből a kis településnek, ami csak megkeserítheti egy emberlakta vidék életét. Először járvány tört ki, aztán titokzatos gyilkosságok sora, majd rablótámadás. Egymásnak adták a kilincset itt az utóbbi időben a mágusok, sajnos nem csak a segítő szándékúak. Mindenesetre a vége legalább jó lett, Randalos kicsiny városa túlélt mindent, amit csak a poklok rászabadíthattak. Most itt volt az ünnep ideje az egyszerű népeknek.
Vásárt és mulatságot tartottak itt. Színes sátrakat vertek fel a csepűrágók és mutatványosok. Tűznyelő, illúzionista, zenészek s mindenféle vándor komédiások szórakoztatták itt a népet, patakokban folyt a jó bor, a zamatos sör és a karcos pálinka. Egy kis bodegánál magam is szereztem egy üvegre való rumot, s csendes magányomban egy részét már elfogyasztottam. Az emberek kitértek az utamból, de elmaradtak a furcsálkodó pillantások a maszkom miatt. Túl sok különös figura fordult meg itt, túl rövid idő alatt.
Nem messze tőlem egy birkakarámból átalakított birkózó pást volt. Oldalfalait most korlátszerű faalkotmányok képezték, közepén a döngölt földön két alak kapaszkodott egymásba. Előtte kis tálka volt, ahová a nevezési díjat lehetett dobni. Mindenki megpróbálhatta a szerencséjét a helybeli bajnok ellen. No meg izmai erejét.
Jó kötésű, magas, drabális fickó volt az említett, kreol szín bőrén csillogott a verejték, ahogy nehézkesen próbálta megroppantani ellenfele, egy bikanyakú, nagy bajuszú parasztember derekát. Kiegyenlített erők küzdelme volt, érdeklődve támaszkodtam magam is a korlátra, ezüstmaszkom mögül mérve fel a küzdő feleket. A paraszt lábai majd térdig kellett volna szaladjanak a földbe némelyik erőteljesebb rántás nyomán, ha csak kicsivel is kevesebb testi erőt adnak neki az égiek, de a petrencésrúd mellett edzett izmok kiállták a próbát, mit a nagydarab birkózó jelentett nekik. Remegtek a bicepszek, patakokban dőlt a verejték. A nagydarab hirtelen térdre bukott s megpróbálta áthajítani a vállain a földművest, aki kétségbeesetten vetette meg széles terpeszben a lábait. A harcos átkapta a combját, egymásnak feszültek...
Vérem feldübörgött bennem, a harcos akinek neveltek alig bírt magával. Sokat tanulhatok a klánházban elméletről és emberekről, de a gyakorlati tapasztalatot semmi sem pótolhatja, csak a küzdelem egy nemes ellenféllel. Ráadásul ez még csak nem is halálra megy, mint a valódi életben. Jól emlékeztem még a tengerészeti akadémián oly sokszor elismételt szavakra, mik örökre visszhangot vertek bennem bölcsességükkel. "Amennyivel több verejték a gyakorló téren, annyival kevesebb vér a harcmezőn" Lassan kihúztam magamat és a kis edényhez sétáltam, belehajítva könnyedén a nevezési díjat. Az érmék megcsördültek, az emberek meglepetten kapták felém a szemüket. Többen is nagyot nyeltek fizimiskám alapján, sejtették, hogy nem egyszerű verekedő, nem egy szokványos kocsmai hős akar itt pózolni. Nem voltam ugyan sokkal magasabb a legtöbbjüknél, de a kidolgozott izmok, az arany csukló és felkarpánt, a valószínűtlenül hosszú, copfba fogott aranyszőke haj és főképpen a titokzatos ezüstszín maszk a legtöbbjüknek nyilvánvalóvá tette a mágust személyemben. Végignéztem magamon, hogy mindent ellenőrizzek, semmi ne forduljon ellenem a ruházatomból felületességem miatt. Barna vászoncipőim bírni fogják a csatát s kellő szabadságot adnak a bokám mozgásának, a fehér harisnyák ráfeszülnek a vádlimra, szárukba tűrve a smaragdzöld, oldalán arannyal hímzett nadrág nem fog repkedni. Megigazítottam a derekamon a skarlátvörös selyemövet, mely hosszan lebbent utánam az enyhe szellőben, nem lógott térdem mellett mint máskor. A derekamon hátul megnyugtatóan simult gerincemhez a kés hidege. Minden a helyén van.
Visszafordultam a küzdelem felé egy tekintélyes nyögéssel tarkított tompa puffanásra. A parasztember a hátán feküdt kiterülve, nehézkesen zihálva, de a birkózó bajnok is megsínylette a dolgot, fájdalmasan fogta a vállát, nyilván megrándult, míg elhajította a nagy bajuszút. Milyen kár... Nemes ellenfélre készültem, így... ennek semmi értelme, megalázó lenne mindkettőnk számára. Már éppen visszavettem volna a nevezési díjat, mikor rám szólt a küzdelmeket rendező férfiú emelt hangon:
- Ne menjen még jó uram! Talán akad itt Önnek ellenfél, ha van olyan bátor s vállalkozó szellem itt, ki ki mer állni egy viadalra ezen nemes mágus ellen! Rajta urak s hölgyek! Rajta, csak rajta! Ne legyenek bátortalanok! - kiabálta a fickó, ki hamar felmérte mekkora bevétel lesz neki ha sikerül két mágust egymással szembe állítani. Miért ne? Ruganyos mozdulattal ugrottam át a kerítést a körbe szaltózva, majd a magasba löktem színpadiasan a jobb karomat. Segítsünk kicsit a jó embernek, nekem szinte semmiből sem áll... - Hát nincs senki ki megverekedne a fődíjért? Urak s hölgyek! Nem halálig tartanak itt a viadalok, ez nem a hírhedett Véraréna! Aki harcképtelenné teszi ellenfelét vagy csak kihajítja ebből a ringből, az máris gazdagabb ezzel itt! - csörgette meg az erszényt, mi a jutalmat jelentette. - Hát senki nem merészel kiállni ezzel a bajnokkal? Nincsenek már itt igazi férfiak, kikben van kurázsi? Nincsenek amazonok, kik megmutatnák ennek a papagájnak itt, hogy hol is van a helye? Íme a bajnok! Hogy hívják jó uram?
- Nincs nevem - feleltem tömören. - Csak Kitaszított. Ennyi elég.
- Nagyon jó, nagyon jó - bólogatott elégedetten. - Remek a hangzása! - azzal visszafordult a közönség felé megemelve a hangját: - Ííííímmmeeeeeee aaaaa Kiiitaaaaszíííííítoooooooottt!!!! Olybá tűnik, az utolsó ember ebben a városban, akinek a szívében még van bátorság!
Magam is végighordoztam lassan tengerkék tekintetemet a nézőközönségen, kiket arcvöröslésig felhergelt már a fickó, de egy mágussal egyikük sem merészelt volna szembeszállni, még így, rendezett körülmények között sem. Valahol megértettem persze, de roppantul sajnáltam is, már dübörgött a vérem a harci lázban izzva, s most mégis le kell mondanom a harcról amit...
Érmék csendültek a kis tálkában. Felkaptam a fejem, a maszkom mögött újra kiült az arcomra a vigyor. Az ellenfelem megérkezett. Felé fordultam...

Elismerően néztem az oldalra dupla szaltót kivágó, könnyed mozgású, fiatal fiút, aki hosszú botjának végével megütögette a földet határozottan, aztán könnyedén kiegyenesedett és a szervezőre vetette a pillantását:
- Van itt még bátor ember, jó uram - közölte kimért, mélyebb tónusoktól átzengő hangon. A férfi gyorsan hozzásietett és pár szót váltottak egymással, majd máris emelt hangerővel kiabálta az egybegyűlt bámészok felé:
- HÖLGYEIM ÉS URAIM! TISZTELT NAGYÉRDEMŰ! NEM AKÁRMILYEN KÜZDELEMNEK LEHETNEK MA TANÚI EZEN KÉT BÁTOR MÁGUS JÓVOLTÁBÓL, KIK BEMUTATJÁK MAJD ÖNÖKNEK TUDÁSUK MINDEN APRÓCSKA TÁRHÁZÁT! KÜZDELMÜKET TEKINTSÜNK EGYÚTTAL TISZTELGÉSNEK AZON NAGYSÁGOK EMLÉKÉRE, KIK ITT VÉREZTEK ÉS KÜZDÖTTEK ÉRTÜNK, SZEGÉNY, ÁM DE JÓRAVALÓ EMBEREKÉRT! ITT A MULATSÁG IDEJE! NÉZZÜK HÁT MEG EGYÜTT, EME NEMES VETÉLKEDÉSBEN MELYIKÜK KÉPVISELI MAJD MEGMENTŐINK, S MELYIK A GAZ BRIGANTIK EMLÉKÉNEK SZEREPÉT, KIK FALUNKRA TÁMADTAK? HÖLGYEIM ÉS URAIM, FOGADNI NÁLAM LEHET A KÜZDELEM IDEJE ALATT, MELY MEGGYŐZŐDÉSEM, PÁRATLAN, EGÉSZ ÉLETRE SZÓLÓ ÉLMÉNY LESZ, MINDNYÁJUKNAK! ÜDVÖZÖLJÜK HÁT TAPSSAL A BAJNOKOKAT!! KITASZÍTOTT, A TITAN NOSE KÉPVISELETÉBEN! KYOU HEIDAN MESTER, KI EGYEDÜL JÁRJA AZ ÉLET S A CSATÁK ISKOLÁJÁT! BAJNOKOK, LEGYETEK ÜDVÖZÖLVE S VÉR HELYETT DICSŐSÉGBEN GAZDAG HARCOT VÍVJATOK ELŐTTÜNK! RAJTA!!!!
A kikiáltó távozott a ringből, én magam középre sétáltam. Fél szemmel már a botot figyeltem, vajh rejt-e magában mágiát, vagy egyéb meglepetést, de legelőször is azt tettem, amit mindenki, mindenki aki a csaták viharában edzett, aki küzdött vállnak vetve vállát bajtársakkal, aki ásta meg már barát s ellenség sírját egyaránt. Akinek nem romlik bele lelke abba, hogy vért lát s halált, hanem észreveszi mindazt ami az igazi harcosokat mozgatja. A becsületet. A tisztességet. Az elveket s a félelmeket, kétséget s gyötrelmet, mit minden kardvágás, minden íjhúr feszítés előtt le kell győzzön. Az örök győztes igazságát, aki ha vesztes lenne, már nem élne. Örök győztes, ki másik magafajtával találkozik, s mire távozik már csak egyikükre lesz ez igaz. De tudja mit érdemel az ellenfél azért amit eddig véghez vitt, amiért ellenfélként tekinthet rá. Tiszteletet...
Derékból meghajoltam a fiú előtt, majd kiegyenesedve előre nyújtottam a jobbomat. Határozott, egyenes mozdulattal csapott bele a tenyerembe, szája sarkában halovány mosoly bujkált vidáman. Karjaink elváltak, az üdvözlés véget ért. A kard ideje jött hát el...
Hátra szaltóztam tenyereimen át, majd kiegyenesedve magam előtt keresztbe húztam el kezemet határozottan szólva:
- Lecserélés: Kard!
Megéreztem a Tengerkirály birodalmának hullámzását az ereimben, kavargott s örvényt vetett bennem, szívem felé pumpálta vissza vérem vörös folyamát, hogy abban nyissa tágra a dimenziók kapuját. Minden csak akarat kérdése, az akarat hona pedig a szívben, az érzelmek otthonában van. Mert akaratot csak elvek, becsület, hit, érzés adhat. A logika, az ész csak kétkedni s cáfolni képes, erőt nem ad, elapasztja csupán az izmok erejét, kétséggel veri, hátba döfi a harcost. Az ész ideje lejárt, aki csatában gondolkodni kezd, az halott. Hamarabb meghal, mint hogy fegyverének következő ívét eldönthetné. Az igazi harcos nem gondolkodik. Ösztönei viszik, lelke mélyéről feltörő vad, őselemi gejzírek tobzódása. Hite a pajzsa, becsülete a markolatgomb mi egyensúlyban tartja ösztönpengéjét. Minden gyakorlás, minden izzadtságos megtett méter, minden verejtékcsepp, minden korábban legyőzött ellenfél csupán az út kezdete és lépései de a cél, az út vége ez a csata. Mindig az éppen aktuális. Ezért gyakorlunk, ezért küzdjük át magunkat életen és akadályokon, hogy elég erősek legyünk túlélni még egy csatát. Mindig csak egyet. A soron következőt... Nincs jövőnk, addig nincs, míg nem győztünk. Nincs múltunk sem, csak az amit izmaink s ösztöneink cipelnek magukkal mint fenyővérébe ragadt bogarat. Csak a jelen van. A harcos, akivel szembe nézel. Csak ő létezik. A fegyvere. A szeme. Az ösztönei...
Kyou megpördíti maga körül a botot, majd határozottan szegezi felém. Könnyedén megpörgettem a kezemben a könnyű tengerészkardot, nem számolgattam eléréssel és ütőtávval. A testem tudta a dolgát, felmérte már tudat alatt, hogy mennyivel hosszabb a fegyvere az enyémnél, az ösztönök pedig kidolgozták a támadások ívét. Két pattanásig feszült, rugóra járó emberi harci eszköz, melyek egy mindenkinek láthatatlan és meghallhatatlan harang kondulását várták. A lélekharangot, mi csak a harcosok dobhártyáján vethet visszhangot.
Egyszerre lendültünk egymás felé, a magasba ugrottam, két marokra kapva a könnyű kard markolatát hasította a fegyverem lefelé a levegőt. Fájdalmasan sziszegett körülötte is a légelem, ahogy körbe pördítette a botját és felemelve keresztezte maga előtt, felfogva a pengém ívét. Oldalra léptem és megperdülve vágtam az oldala felé, lekövette a mozgásom és immár a függőlegesen álló bottal hárította a csapást, majd rögvest ellentámadásba ment át, botja végével akarván kikaszálni alólam a lábaim. Felugrottam a levegőbe oldalra pörögve saját tengelyem körül szúrtam felé, amit pengeéles reflexekkel került el kifordulva a tengerészkard útjából, botja végével a csuklóm felé ütött, csak a vállaimon átfordulva, hirtelen levitt testsúllyal kerülhettem el. Féltérdre emelkedtem és már suhogott is felém a bot vége, most nekem kellett keresztezni a fejem felett s kardom élével hárítani a nehéz szálfegyver csapását. Vadászó macskaként ugrottam neki, hogy a hosszú fegyver ütőtávján belülre kerülve, belharcban kényszerítsem térdre a fiút, ahol mit sem kezdhet a nehézkes eszközzel. Az utolsó pillanatban kapta szorosan a melléhez a botot, hárítva ezzel a pengém vágását, balja keményen markolt rá jobb csuklómra. A fegyvereink vészterhes csókot váltottak hát, a pusztulás ígéretével fűszerezettet, összekapaszkodtak, felettük a tekintetünk kereste meg egymást, s mesélt a másiknak, hogy ott, a magasabb síkokon, az elménkben győzze le ellenfelét. Vad bivalyok csatározását a puszták nyílt terein mímelte s másolta most a mély barna és a viharos kék szempár. Az enyémben a tenger felkorbácsolt haragja, a pusztító, nehéz indulatok, fékezhetetlen szökőárak tombolása, s mögöttük a mélyben egy megkínzott szirén gyászdalának fájdalma ostromolta a barna sziklákat, a moccanatlan, gránitból és agyagból vétetett erő monumentális alkotásait, a lelket, mit maga az anyaföld a legősibb elem, a védelmező, az életadó munkált ki. Maga a rendíthetetlen anyaföld nézett vissza a barna szemekből, elszántan készülve rá, hogy gátat vessen a sós tenger tombolásának, a tajtékzó, örvénylő víznek mi megsebzett szívem mélyéről parttalan tört fel, elnyelni készülve a gránit hegyeket.
A patthelyzet a valóságban alig pár másodpercig tartott talán, de nekünk ott és akkor azt hiszem maga volt az időtlen univerzum örökkévaló ereje. Kyou izmai megfeszültek, ahogy egyetlen hatalmas lendülettel levetett magáról. Hátrazuhantam, hosszan szánkázva a talajon, de ő is egyensúlyát vesztve lépdelt pár lépést bizonytalanul. Felpattantam és nekirontottam, minden erőmből rohantam felé. Addigra visszanyerte az egyensúlyát, de a mozgásommal sikerült meglepnem. Pár lépésre tőle a levegőbe ugrottam elengedve a kardomat, majd a keresztbe csapó bot íve mellett fogtam talajt a két tenyeremmel, tovalendülő lábaim korallokból és a legerősebb hínárokból font bilincs gyanánt fonták körbe a nyakát. Inaim pattanásig feszültek, de a tenger lebírhatatlan ereje munkált bennem, ahogy őseim egész sorában is egészen családunk alapítójáig, még bűneim sem törhették meg ezt a tiszta kapcsolatot. És ki dacolhat a haragvó tengerrel? Lábaimmal hajítottam el a fiú testét, mely pörögve vágódott neki a karám oldalának, faszilánkokra robbantva azt, onnan csapódott vissza az "aréna" homokjára. Felkaptam a kardomat és álló helyzetbe emelkedtem. Egy egyszerű ember most félholtan heverne ott, de Kyounak csupán az orra vére eredt el enyhén. Lassan felnézett rám, tudta, hogy előnyben vagyok. Én is tisztában voltam ezzel, de nem felejtettem el azt, mire kötelez a becsület. Tisztelgésre emeltem az arcom elé a tengerészkard pengéjének lapját, majd a hegyével a porban heverő botra mutattam és várakozó testtartást vettem fel. Vártam, hogy összeszedje magát.