Valamiért élni kell

- Akár egy illúzó mágus is lehetett. Egyébként... nem akarom megzavarni az alkesz táborverést, de ide is be kellene néznünk, ha már a kéz volt szíves útbaigazítani minket. –vetette fel Mark, ami legalább olyan valószínűnek hangzott a számomra, mint a saját ötletem. Odament az ajtóhoz, és a kilincsre tette a kezét. Én is közelebb léptem hozzá.
- Cöhh. Ki vagy te, hogy kioktass engem? Ha már itt fenyegetőzöl, akkor azért annyit mondanék, hogy nehogy még én dobjalak ki az ablakon. Egyébként meg annyit iszok, amennyit akarok. Te nem fogsz nekem semmit megszabni. Innentől pedig nem vagyok hajlandó együttműködni veled.
Idegesen forgattam a szemeimet, alig tudtam elhinni, hogy ilyesmin veszekednek egy ilyen helyzetben.
Daudy bement a fürdőbe.
- Visszatérve a küldetésre, szerintem Mark ötletét kellene elsőnek megvalósítani, és megnézni a fürdőszobát. Mondjuk, én úgy gondolom, hogy kissé hihetetlen, hogy pont arrafelé mutat a kéz, főleg, hogy összedarabolt testről van szó, és nem is itt helyben lett megölve és felnégyelve, de azért nem árt utánanézni.
A többiekkel együtt én is bementem Daudy után, de mielőtt még bementünk volna, Daudy sétált ki onnan. Arcán látszott, hogy van odabent valami. Nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Ugyan, gondoltam, hogy lesz itt valami, s nem hiába mutatott errefelé a kéz, de nem erre a látványra számítottam:
A falakon mindenhol kaparás nyomokat lehetett látni, mintha egy őrült próbált volna eszeveszetten elmenekülni a helyiségből. Mark elméletét végig gondolva, tétován érintettem meg az egyik kikapart részt a falon, de az nem tűnt el, ujjaim alatt éreztem, a mélyedést a falon. A padlót a falból kikapart vékony porréteg lepte.
~Te jó ég, mi volt itt?~
Még egy ideig méregettük a szobát, de miután nem történt semmi sem, elhagytuk a helyiséget.
- Hölgyem, megkérdezhetem, hogy mi a neve? – Kérdezte Eigo pont abban a percben a sokkos állapotban lévő nőt, de nem válaszolt. Eigo nem hagyta abba, tovább faggatta.
- El tudja mondani, hogy mit látott?
Néma csönd. A nő nem felelt, de Eigo még próbálkozott a rémült nőnél, hátha ki tud valamit szedni belőle.
A pillantásom a főpincérre tévedt. Azonnal tudtam, hogy retteg. Szemében ijedség látszott, s nem mellesleg remegett, mint a kocsonya.
Eigo megunta, hogy eredménytelenül nyaggatta a nőt, felállt és miután ivott a kulacsából a főpincért vette célba.
- Mit akarsz? Foglalkozz a munkával. – a hangja is remegett.
- Ne aggódj, meg lesz oldva az is. Most inkább mondj el mindent, amit tudsz erről a nőszemélyről.
A főpincér egy kicsit elgondolkodott, majd felelt a neki feltett kérdésre.
- Ő Erina kisasszony. Egy idős férfivel jött ide a ma esti konferenciára.
- Miféle konferencia?
- Az egész országból érkeznek híres és befolyásos gazdasági szakemberek az éves konferenciájukra, ami három napig fog tartani.
- És milyen okból tartják ezt az összejövetelt?
- Tudósok és befektetők vesznek részt rajta. Találmányokat mutatnak be valamint, megbízásokat adnak.
- Hol találom meg őket?
- Helyileg a szálloda privát részlegében tartják ma este, de az egész szállodát igénybe vehetik. És ez nem publikus nem vehet rajta részt akárki.
- Van köztük olyan, aki valamilyen oknál fogva kitűnik a többi közül?
- Nem tudok róla.
- És vannak ellenségei ennek a konferenciának, vagy a nőnek, vagy a kísérőjének?
- Én csak egy alkalmazott vagyok, nem ismerem a vendégeket.
- Lehet itt valahol ruhát bérelni?
- Igen lehet, a földszinten a pultnál. De hogy jön most ez ide? Végezzék el a munkát, amiért idejöttek, és ne mással foglalkozzanak. – Mondta a főpincér ingerült hangnemben.
- Jól van, jól van, azon vagyunk, nyugi már! – Torkoltam le idegesen.
Fogalmam sem volt róla, hogy Eigonak minek a ruha, de volt egy olyan érzésem, hogy kitalált valamit, ezért követtem.
Amíg a pult felé haladtunk elgondolkodtam a történteken. A kikapart fal biztosan nem egy szellemtől származott, hisz azoknak nincs fizikai testük, amivel azokat a nyomokat csinálhatták volna. Nem változtattam a véleményen, vagy megszállt egy embert az, az állítólagosan létező szellem és ő csinálta, vagy az egyik áldozata, de mivel ahhoz is kellett volna neki egy test, hogy megölje, ezért maradt a testfoglalós elméletem, aminél valószínűbbnek most csakis az a lehetőség tűnt, hogy a szellemünk igenis élő. Én az utóbbiban hittem inkább.

- Cöhh. Ki vagy te, hogy kioktass engem? Ha már itt fenyegetőzöl, akkor azért annyit mondanék, hogy nehogy még én dobjalak ki az ablakon. Egyébként meg annyit iszok, amennyit akarok. Te nem fogsz nekem semmit megszabni. Innentől pedig nem vagyok hajlandó együttműködni veled. - Kedves klántársam igazán tudta, hogyan járassa felesleges a száját, és megnézném, hogy ő hogyan akar engem kidobni akárhonnan. Bevallom, hogy gyűlöltem már szerencsétlent, és csak szánakozva tudtam olyasvalakire nézni, aki a saját öklendezésében való fetrengést elfogadható kikapcsolódásnak tartja. Persze ez nem állítottam meg abban, hogy ne játssza a vezetőt.
- Visszatérve a küldetésre, szerintem Mark ötletét kellene elsőnek megvalósítani, és megnézni a fürdőszobát. Mondjuk, én úgy gondolom, hogy kissé hihetetlen, hogy pont arrafelé mutat a kéz, főleg, hogy összedarabolt testről van szó, és nem is itt helyben lett megölve és felnégyelve, de azért nem árt utánanézni. - Tulajdonképpen sikerült kikövetkeztetnie azt, amik már körülbelül mindenki tudott. Inkább csöndben maradtam, és hallgattam, tudtam, hogy felesleges egy zabolátlan fiatallal vitatkozni.
Most már az se legyen titok, hogy tulajdonképpen az egész csapatot ki nem állhattam: egy alkoholista vadállat, egy túlontúl heves vérmérsékletű hölgyemény, egy sötét arcú valaki, aki túl sokat nem tudott még adni az ügyhöz, és még sorolhatnám, de felesleges. Ez persze nem jelentette azt, hogy a csapat tagjait utáltam, szimplán azt, hogy képtelenek vagyunk együttműködni. Hmm, akkor tulajdonképpen hiába jellemzem őket, mert nem a személyiségüket utáltam; legalább is nem mindegyiknek. Megvártam, "udvariasan", hogy mindenki furcsa arckifejezésekkel befejezze a fürdőszoba elemzését, majd én is nagyítóm alá vettem. A szoba úgy nézett ki, mintha éhes patkányok akartak volna kitörni innen: kaparásnyomok borították a helységet, ahol ténylegesen az anyagot is kikaparták a helyéről. Apró kráterek, amik minden egyéb nélkül díszítették ezt az ominózus szobát. Kihúztam a fejemet és gondolkodtam. A szellemek nem csinálnak ilyet, hiszen test nélkül eléggé nehéz fizikai károkat okozni. Van egy eléggé sokkos áldozat, akiből semmi értelmeset nem lehet kiszedni, legalább is Eigónak nem sikerült, van egy hulla, ami még sincsen, és van egy fürdőszobának nevezett miniatűr csatatér. Valamiért nem sikerült az egy meg egyet összetenni. Valakitől elhangzott az illuzionista kifejezés, ami egy használható információnak tűnt, bár a legfőbb kérdés még mindig az indíték volt, mert ugye az ember ok nélkül nem csinál semmit. Még a legborzalmasabb cselekedeteknek is van okuk, bármennyire is kicsinyes legyen az.
- Lehet itt valahol ruhát bérelni? - Ez a megszólalása az itóka szeretett megszállottjától jött és felettébb meglepett. Ohó.... ezek miről is beszéltek? Csak részletek maradtak meg, nem igazán figyeltem, de az biztos volt, hogy a nőről beszéltek, és valami konferenciáról is esett említés. Hogy a nő egy konferencia része? És talán ide akarna beosonni egy öltönnyel felszerelve? Merész, viszont esetlegesen botor. Ha zárt körű, akkor meghívó nélkül esélye sincs, és, ha belopakodik akkor kiszúrják, hiszen ott mindenki ismer mindenkit. Engem nem zavart, csináljon, amit akar. Én viszont nagyobb esélyt láttam a nőnél, aki még mindig nem volt beszélőképes állapotban. Tanultam némi pszichológiát, így odaléptem hozzá, és kipróbáltam az elméleteimet.

Csapatunk meglehetősen nehéz helyzetbe került. Úgy tűnik, hogy a szellemek a konferencia miatt lettek nagyon aktívak, legalább is úgy tűnik, hiszen a sokkos nő is egy tag volt. Nagy nehezen arra az álláspontra jutottunk, hogy ketté kell válnunk: az egyik csapat menne a part felé és megpróbálja kideríteni, hogy mi az oka ennek az egész paranormális fesztiválnak, a másik csapat a konferenciára vagy legalább is a tagjai közé merészkedne be, hogy azok tagjait megpróbálja egy esetleges támadás esetében megvédeni.
Mivel Eigo már úgyis nagyon benne volt, hogy ő öltönyözne és ninjásdit játszana, ezért beleegyeztünk, hogy ő menjen a konferencia tagjai védelmére. Daudy vele tartott, aminek örültem, mert végre nem kellett azt a beképzelt arcát néznem társának, és volt valaki, aki remélhetőleg féken tartotta. Én meg a heves vérmérsékletű leányzóval lettem összeosztva, ami annyira nem is volt nagy probléma, hiszen nem nézett ki rosszul, csak attól féltem, hogy dühkitöréseinek lehet, hogy én leszek a célpontja, mert mondjuk én leszek a legközelebb vagy ilyesmi, szóval volt azért hátulütője az egésznek.
Tehát mienk volt a part. A feladat fel volt rendesen adva ám: találjunk minimum egy gyanús személyt, aki válaszokkal tudna szolgálni. Tulajdonképpen csak gyanús alakokból állt a gyülekezet, ami a partot ellepte. Néhányan utánam fordultak, vagy látványosan nevettek a gúnyámon, ami különösképpen nem hátráltatott a feladat végzésében, de azért eléggé irritált, főleg azért, mert rengetegen furcsábban öltözködtek, mint én. De tulajdonképpen nem lehetett panaszom: ez volt Akané Resot mindennapjainak egy szelete. A szálloda és környéke zsongott az élettől. Viszont a türelmem már a végét kezdte járni, amikor fél óra rohangálás után sem sikerült semmi említésre méltót találni. Sóhajtottam egyet.
- Uff, hogyan szúrjunk ki ebből a tömegből, ahol minden második ember különös, valami különöset? -
- Fogalmam sincs. Talán azokat figyeljük meg rendesen akik egyedül állnak? Bár kétlem, hogy egyvalaki képes lenne olyan dolgokra, mint amiket láttunk. Esetleg sétáljunk és hallgatózzunk? - Dehogynem, én már láttam egy kislányt halomra gyilkolni egy egész falut, csupán a jelenlétével. Ennek is lehet akár csak egy elkövetője, ami ránk nézve rossz hír lenne, hiszen akkor egy nagy hatalmú mágussal lenne dolgunk, de valamiért én is úgy éreztem, hogy ez valami szervezett, több emberes akció lehet. De azért felkészítettem Alice-t egy esetleges csalódásra.
- Ó, vannak ennél rosszabbak is. Minden esetben jó ötlet hallgatózni, de ilyen zsivajban meglehetősen nehézkes lesz. Imádkozzunk, hogy nincsenek túl sokan. - Szemeim megakadtak valamin, és odahajoltam társnőmhöz - Hmm, mit szólsz az ellentétek harmóniájához? - Egy kissé rejtélyesen fejeztem ki magam, de reméltem, hogy megérti az üzenetemet.
- Hmmm, ezen még nem gondolkoztam. Gondolom... nem könnyű, de szerintem lehetséges. - mondta némi habozás után. Elmosolyodtam. Teljesen félreértett, és igen valószínűleg valami teljesen másra gondolt, úgyhogy felvilágosítottam. De azért ez édes volt.
- Félreértsz. - azzal rámutatok egy öltönyösre és egy kimonósra, akik háttal ülnek egymásnak, és láthatóan egymáshoz beszélnek. - Ez azért különös, nem? Ott, a pultnál. - Ujjam irányát követve ő is észrevette, hogy mi folyik odaát.
- Oh... hát elég különös, az biztos. De nem tudom... ellenőrizzük le. - mondta. Bólintottam, és odaoldalaztunk. Az öltönyös hirtelen felpillantott ránk, és én rádöbbentem, hogy túl közel merészkedtünk, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve átkaroltam Alice vállát, és mondtam neki.
- Nézd, kedvesem, innen látszódnak a legszebben a csillagok. - A lány először nem tudta, hogy mit művelek, és már éreztem, hogy kitörni készül belőle a vulkán, amikor sikerült neki is összeraknia az egy meg egyet. Hátat fordítottunk nekik és felfelé néztünk, de azért elég közel maradtunk ahhoz, hogy halljuk, amit mondanak. Attól félek, hogy így is csak a végét sikerült elkapni, azt is összecsapva, mert gyanút foghattak.
- Meg vagytok? - kérdezi az öltönyös.
- Igen, minden be állítottunk. Kintaro? - érdeklődik halkan a társa.
- Készen. Csak a jelre vár. - feleli az öltönyös férfi.
- A tizenharmadik kongatás után. - jött a jelentőségteljes válasz.
- Meg lesz. -
Ezek után felálltak, és mindketten más felé vették az irányt. Én elengedtem Alice-t, aki gyorsan megnövelte a köztünk lévő távolságot, minimum egy félkarral. Az öltönyöst elárasztották a szép lányok, ami talán azért lehetett, mert egy fokkal jobb képű volt, mint én. A kimonós meg a part felé ment. Eljött a döntés ideje.
- Ez elég érdekes. Ezek ketten valamire készülnek, és úgy tűnik, hogy többen is vannak. Nekem van ötletem arra, hogy mit kellene csinálni, de hátha neked jobb van. - néztem rá jelentőségteljesen.
- Szétváljunk? - ajánlotta.
- Úgy tűnik egy kerékre jár az agyunk. Én azt találnám legokosabbnak, ha te követnéd az öltönyöset, hiszen aligha kilógnál ennyi szépség között, én meg a partra megyek, a kimonós után. Mert, ugye a kalóznak a parton a helye. Bár a rum most ki lesz hagyva. - teszem hozzá.
- Rendben, akkor viszlát. És ne hagyd, hogy elkapjanak. - kacsintott rám, amitől megrándult egy kicsit a gyomrom. Áhh, most nem lehet az ilyesmivel foglalkozni, koncentráljunk a kimonós alakra. Bár úgy tűnik, hogy nem talál annyira ellenszenvesnek a kislány.... argh, kimonós alak, követ, indíts.
Elindultam a part felé, hogy megtudjam, mégis miben sántikál a tradicionálisan felöltözött úr, a lábbelijén kívül.

A földszintre érve, vettem vettem csak észre, hogy Daudy is utánam jött.
- Észre se vettem, hogy követtél. - fordultam felé.
- Jó is, hogy itt vagy. El mondom a tervem, és ha benne vagy, akkor gyere velem.
- Hallgatlak.
- Kibérelünk egy ruhát, azután keresünk egy helyiséget ami üres. Ha megvan, akkor két férfit becsalunk oda, és leütjük őket. Elvesszük a meghívójukat, és bemegyünk a konferenciára.
Daudy rábólintott, így neki is foghattunk a megvalósításnak. Odasétáltunk a pulthoz, hogy ruhát kölcsönözzünk.
- Megnézhetnénk, hogy milyen öltönyeik vannak?
- Természetesen. Erre parancsoljanak.
Követtük a hölgyet, majd kiválasztottuk a legmegfelelőbbet, azután pedig megkérdeztük, hogy merre találjuk azt a bizonyos termet, ahol a konferenciát tartják. Elindultunk megkeresni, és útközben rá is leltünk egy üres teremre, amire szükségünk volt a tervünkre. Ezt követően a sok kiöltözött férfinak és nőnek köszönhetően, akik mind egy irányba mentek, hamar meg is találtuk a keresett helyiséget, ahol a konferencia kerül megrendezésre. A gond csak az volt, hogy az ajtón csak azok mehettek be, akiknek volt meghívójuk. Mivel számítottunk rá, keresünk kellett két férfit, akiknek lehet meghívójuk.
- Keress egy hozzánk hasonló párost. - mondtam Daudynak.
- Azt hiszem már meg is találtam. - vágta rá, szinte azonnal, és egyenesen előre mutatott.
Odaléptünk hozzájuk, és köszöntünk nekik.
- Kit látnak szemeim. Milyen rég láttalak titeket. - köszöntem mosolyogva. - Hogy vagytok?
- Tényleg régen lehetett már. Ismerjük egymást? - felelte határozatlanul a férfi.
- Ne mondjátok már, hogy elfelejtettetek. Tavaly olyan jót mulattunk a konferencián.
- Nekem mintha valami rémlene. - mondta a másik.
- Egyébként találkoztatok már az unokaöcsémmel?
- Azt hiszem még nem.
- Akkor be is mutatom. Ő Daudy.
- Örvendek.
- Nem állhatnánk egy kicsit arrébb beszélgetni? Túl sok ember járkál itt.
- Ez jó ötlet. Ott láttam is egy nyugodtabb helyiséget. Gyertek, meghívlak titeket valamire, és közben elmondom milyen bombaüzletet tudtam megcsípni.
Egymásra néztek, és néhány másodpercig gondolkodtak.
- Még az is lehet, hogy titeket is bevennélek az üzletbe, az ismeretségünk miatt.
Ez a mondat után szinte azonnal rábólintottak, így odamentünk a teremhez, amit útközben kinéztünk magunknak.
- Csak utánatok. - mutatott az ajtó felé Daudy.
Amikor beléptek, hátulról rögtön leütöttük őket, amitől eszméletlenül estek össze. Félrehúztuk őket, egy olyan helyre, hogy ne lehessen olyan könnyen észrevenni őket.
- Jól sejtettem, hogy ha másért nem is, de a pénz hallatán utánunk jönnek
- Megtaláltam a meghívókat.
- Akkor mehetünk a terembe.
Az ajtó elé érve megállítottak minket az őrök, akik ott álltak.
- Meghívó? - kérdezte az egyik mogorván.
- Parancsoljanak. - nyújtotta feléjük a papírokat Daudy.
Néhány másodpercig nézegették a papírt, majd az egyik bólintott egyet.
- Mehetnek. - mondta, miközben visszaadta a meghívókat.
Az ajtón belépve rögtön lehetett látni, hogy itt valami nagy dolog van készülőben. Hatalmas nyüzsgés volt, és már a díszítésen látszott, hogy ezek az emberek szeretik a fényűzést, mivel szerintem még fele annyi pénzt se láttam egyben, amennyibe az került. Az ajtóval szemben egy hatalmas ablak volt látható, amin kinézve, gyönyörű panoráma nyílt a tengerre. Az ablakon kívül, egy nagy terasz is volt, ami szintén tömve volt emberekkel. Miután felmértem a helyet, kicsit körbenéztem az embereken is, hátha látok valami furcsát. Számítottam rá, hogy nem hétköznapi emberek járnak ide, de rögtön átfogalmazódott bennem a furcsa szó jelentése. Néhányan kulturáltan ültek az asztaloknál és beszélgettek egymással, miközben iszogattak, és nassoltak. Olyan ételeket láttam az asztalon, amilyenekkel ritkán találkozik az ember. Csak néhányat ismertem fel, amik a kaviár, a szarvasgomba és a cápauszony voltak. Valószínűleg az italok is a legdrágábbak voltak, de azokat nem tudtam volna megmondani, így távolról, hogy milyenek. Csak annyit láttam, hogy egyesek bort, míg mások koktélokat ittak.
A társaság másik fele körül hemzsegtek a nők, ha lehet nőknek nevezi azokat, mivel egyértelműen látszott, hogy nem azért jöttek, hogy a tudományokról diskuráljanak. Ez mellett is volt ideje az előkelőnek nevezett népségnek arra, hogy ott alázzák meg a pincéreket, ahol csak tudják. Épp láttam, amikor az egyik szándékosan, kinyújtotta a lábát, hogy az egyik pincér átessen rajta, és elejtse a poharakkal és italokkal teli tálcát. Ez még nem volt elég neki, úgyhogy felállt és elkezdett ordibálni vele.
- HOGY LEHETSZ ENNYIRE BALF*** TE SEMMIREKELLŐ FÉREG! AZONNAL TAKARÍTSD FEL, ÉS TAKARODJ A SZEMEM ELŐL!
Legszívesebben odamentem volna, és megtanítottam volna a jó modorra, de nem ez volt a feladatunk. Kezdett sötétedni, és a terem is már szinte teljesen megtelt, amikor kitárult az ajtó, és egy asztalt toltak be, amin egy táncoló angyalt formáló jégszobort helyezkedett el. Gyönyörű volt, és egy pillanatra minden tekintet rámeredt, de utána szinte azonnal visszatért mindenki a saját teendőjéhez. Mivel nem is azért voltunk itt, hogy szórakozzunk, elindultunk, hogy körbekérdezősködjünk a helyen. Mivel akik csak az asztaloknál ültek és beszélgettek, még mindig kulturáltabbnak tűntek, mint akik hölgyekkel szórakoztatták magukat, ezért az asztalok felé vettük az irányt. A legközelebb esőnél próbálkoztunk először.
- Jó estét uraim. Csatlakozhatnánk a köreikhez? - kérdeztem.
- Jó estét, csak tessék.
- Remek szórakozás ez a konferencia. Szívesen eljövök minden évben.
- Ahogy mondja, és az ideje különösen jónak igérkezik a programot elnézve.
- Jó is, hogy felhozta ezt, elhagytuk a programfüzetünket. Ki tudnának segíteni?
- Már mint miben?
- Elmondanák milyen programok várhatóak? Vagy esetleg tudnának mutatni egy programfüzetet?
- Ja vagy úgy, hát most fogják bemutatni azokat a különleges fegyvereket! - mondta kissé közelebb hajolva. - És állítólag később licitálni is lehet rájuk! - tette hozzá suttogva.
- Alig várom már. - mondtam mosolyogva.
- Miféle fegyverek? - kérdezi Daudy. - És én miért nem hallottam erről?
- Nem hallot róla? - kérdezi kiváncsiskodva. - Hisz ott volt a program füzetben.
- Uraim Önök biztos ide jöttek? - kérdezi gyanakodva a másik.
- Hogy lehet ennyire lyukas az agyad? - lököm meg kicsit Daudy-t. - Ne mondd, hogy elfelejtetted. Nem egy mindennapi dologról beszélünk itt.
A férfiak még mindig egy kicsit gyanúsan szemlélnek minket.
- Bocs, tegnap kissé bepiáltunk. Na meg azok a lányok. Hallják az nem volt semmi. - reagál gyorsan Daudy.
- Mindig ezt csinálják, amikor összejön egy sikeres üzlet. Ha értik, hogy mire gondolok. És ez mostanában egyre gyakrabban előfordul. - próbálom eloszlatni a gyanakvást
- Ugyan, nekem ne mondja... az a vörös csodákra képes. - veszi a lapot a férfi.
Arra jött egy pincér, és az alkalmat kihasználva, lekaptam két borral teli poharat a tálcáról. Az egyiket odaadtam Daudynak.
- Akkor most igyunk a nőkre, és a megismerkedésünkre.
- Igyunk. - mondják egyszerre, majd miután lehajtották az italukat, felálltak és elmentek.
Eléggé váratlanul álltak tovább, de lehet, hogy a gyanakvásuk miatt döntöttek így.
- Valami nagy dolog lehet itt készülőben, ha ennyire nem bíznak senkiben az itteniek. - osztottam meg gondolatom Daudyval.
- Úgy néz ki nem lesz könnyű dolgunk, az egyszer biztos.
- Szerintem most probálkozzunk másoknál.
Felálltunk az asztaltól, és éppen indultunk volna, amikor odalépett hozzánk egy harmincas férfi, kissé rikító ruhában. Egy vörös bundát viselt, amitől úgy nézett ki a férfi, mintha ő lenne az örömlányok kerítője.
- Jó estét! - köszönt. - Kit tisztelhetek Önökben?
- Üdv. Soproni Gösser vagyok. Az Alko-hol vállalat elnöke.
- Én pedig a helyettese vagyok, Fütyülős Kadarka.
- És kit ismerhetünk meg Önben?
- Durex László vagyok, részvényes.
- Miben lehetünk a segítségére?
- Ha jól sejtem maguk Sadaru partnerei? Vagy tévednék?
- És ha igen? - nézek rá gyanakvóan.
- Ő elnézest, csak megkérdeztem, nem akartam bele szólni az üzletükbe... - magyarázkodott. - Én csak meg akartam tudni, mikor lesz a bemutató...
- Nézze el a gyanakvásom, csak vannak itt olyan emberek, akik nem igazán tolerálják az üzleteinket. Kérem, foglaljon helyet. Meghívom egy italra kiengesztelésül.
- Ó köszönöm. - feleli és ki fújja a levegőt. - Nem igazán tudom van e már vevőjük, de engem határozottan érdekelne a sugár ágyú.
- Vevő mindig akad egy ilyen ritkaságra. Viszont meg kell kérdeznünk pár dolgot, mert arra törekszünk, hogy olyan kezekbe kerüljön, akik megbecsülik a masinát.
- Ne aggódjon, jó kezekben lenne, és megfelelő árat is tudnék érte fizetni.
- Azért mi biztosra mennénk, ha ez nem okoz önnek gondot. A helyettesem majd felteszi a kérdéseket.
- Lássuk csak. - kezdi Daudy. - Tudja egyáltalán, hogy mire képes ez a csodálatos gépezet?
- Természetesen. - feleli. - Vagy a nagy hatóságú pusztító erején kívül vannak más kellemes tulajdonságai is?
- Hogyne lenne. Hisz nem véletlen kerül ennyibe. De erre visszatérünk máskor.
- Akkor jöjjön a következő kérdés. Ha erre is helyesen válaszol, akkor beszélhetünk az anyagiakról.
- Mire lehet a legjobban használni? Milyen körülmények között a legerősebb?
- Parancsol?
- Mi a legnagyobb dolog, amit képes elpusztítani az ágyú?
- Hát uram honnan tudjam, még nem tartották meg a bemutatót.
- Úgy gondoljuk, hogy akit komolyan érdekel ez a szerkezet, az már utánaérdeklődött.
- Hát uram, én jelenleg csak egy érdeklődő vagyok.
- Értem, akkor viszont várjuk meg együtt a bemutatót. Utána pedig beszélünk még erről a dologról.
- Egyébként hogyan tetszik önnek a konferencia? Jól szórakozik? Én kissé féltem, hogy az idén elmarad, ezek a rejtélyes dolgok miatt, amik történtek a szállodában.

Mint később kiderült, Eigo be a akart lógni az összejövetelre. Erősen kételkedtem benne, hogy ez egy sikeres próbálkozás lenne, hisz nyílván meghívót fognak kérni azoktól, akik megpróbálnak bemenni. Ráadásul nem is volt biztos, hogy a konferenciának köze volt a szellemek megjelenéséhez, ez csak egy elmélet volt a jelen pillanatban. Úgy döntöttünk, hogy két csoportra oszlunk szét, az egyik csapatnak az összejövetelre kellett beszivárognia, míg a másiknak partot kellett átfésülnie, gyanús alakok után kutatva.
Eigu és Daudy vállalták, hogy a konferenciára besurranva, beleolvadva az öltönyösök tömegébe, diszkréten körbekémlelnek, így én Strago-val indultam a part irányába. Kicsit aggódtam, hogy kínos csönd lesz végig, mert nem ismerjük egymást, de mivel eddig sosem volt ezzel különösebb problémám, sokáig nem is foglalkoztam vele.
A feladatunk az volt, hogy gyanús alakokat keressünk a parton, de ez nem volt könnyű munka, a part a szálloda környékén tele volt emberekkel, s nem egy gyanúsnak látszott közülük.
- Uff, hogyan szúrjunk ki ebből a tömegből, ahol minden második ember különös, valami különöset?
- Fogalmam sincs. Talán azokat figyeljük meg rendesen, akik egyedül állnak? Bár kétlem, hogy egyvalaki képes lenne olyan dolgokra, mint amiket láttunk. Esetleg sétáljunk és hallgatózzunk? – jobb ötletem nem volt rá, hogy miként kezdjünk neki a keresésnek.
Ez tűnt most a legegyszerűbb és legcélravezetőbb próbálkozásnak, bár ebben a tömegben nem voltam benne biztos, hogy hallhatunk bármit is.
- Ó, vannak ennél rosszabbak is. Minden esetben jó ötlet hallgatózni, de ilyen zsivajban meglehetősen nehézkes lesz. Imádkozzunk, hogy nincsenek túl sokan. – pár pillanat után folytatta. - Hmm, mit szólsz az ellentétek harmóniájához?
Gőzöm se volt, hogy ez most, hogy jött ide.
- Hmmm, ezen még nem gondolkoztam. Gondolom... nem könnyű, de szerintem lehetséges. – feleltem egy kis idő után.
Mosolyából ítélve, teljesen félreértettem, amit mondott, de különösebben nem zavart, hisz ő nem volt teljesen tiszta a kérdése.
- Félreértsz. – Egy irányba mutatott. - Ez azért különös, nem? Ott, a pultnál. - ujját követve már én is láttam a két férfit akire ő gondolt. Az egyikük kimonot viselt, míg a másik öltönyt. Tényleg nem volt egy szokványos párosítás.
- Oh... hát elég különös, az biztos. De nem tudom... ellenőrizzük le. – feleltem bizonytalanul. Láttam már ennél furcsábbat is, de az, ahogy ott beszélgettek, határozottan gyanús volt.
Közelebb ténferegtünk, mintha nem is a hallgatózás lett volna a célunk, ám hirtelen az öltönyös felénk kapta a fejét. Strago hirtelen átkarolta a vállamat, ami oly váratlanul ért, hogy teljesen lemerevedve, értetlenül bámultam rá.
- Nézd, kedvesem, innen látszódnak a legszebben a csillagok.
Kis híjjal volt, hogy megkérdezzem, mit szórakozik pont most, mikor végre leesett, hogy mit is akart ezzel elérni. Hátat fordítottunk a két fickónak, s az eget kezdtük kémlelni, de közben azért hegyeztük a füleinket, hátha elcsípünk egy-egy sokat mondó szót, vagy mondatot.
- Meg vagytok?
- Igen, minden be állítottunk. Kintaro?
- Készen. Csak a jelre vár.
- A tizenharmadik kongatás után.
- Meg lesz. Szemem sarkából figyeltem, ahogy felálltak és kettéváltak. Strago elengedett, mire én kislányos zavaromban gyorsan megnöveltem a távolságot.
- Ez elég érdekes. Ezek ketten valamire készülnek, és úgy tűnik, hogy többen is vannak. Nekem van ötletem arra, hogy mit kellene csinálni, de hátha neked jobb van. – Mondta Strago, miközben azt figyeltük, hogy merre mennek a kiszemeltek. A kimonos a part felé tartott, míg az öltönyöst azonnal körülrajongták a lányok, amint egyedül lett.
- Szétváljunk? –ajánlottam a legkézenfekvőbb dolgot.
- Úgy tűnik egy kerékre jár az agyunk. Én azt találnám legokosabbnak, ha te követnéd az öltönyöset, hiszen aligha kilógnál ennyi szépség között, én meg a partra megyek, a kimonós után. Mert, ugye a kalóznak a parton a helye. Bár a rum most ki lesz hagyva.- Rendben, akkor viszlát. És ne hagyd, hogy elkapjanak. – kacsintottam rá, s reméltem nem sértődik meg az utolsó mondatomon, mert persze csak viccnek szántam.
Elvegyültem a tömegben, de egy percre sem tévesztettem az öltönyös férfit szem elől.

Kinyílt a nagy ajtó, amire egycsapásra csend telepedett a teremre. Egy középkorú, szemüveges férfi lépett be a helyiségbe, és egyből odasétált az emelvényhez, ami az ajtótól jobbra volt. Körbenézett, és néhány másodperc múlva megszólalt.
- Jó estét kívánok. Örömmel látom, hogy ilyen sokan eljöttek a ma esti licitálásra. Tudom, hogy mennyire várják, ezért hát nem is húznám tovább a szót. Jöjjön az első termék. - mutatott az ajtó felé.
Két pincér betolt egy kerekes asztalt, amin volt valami, de nem lehetett látni, hogy mi az, mert le volt takarva egy fehér terítővel. Megálltak az emelvény mellett.
- Ez az egyik legújabb fejlesztés. Az előzőnél kétszer erősebb, és 50%-al könnyebb. Lássuk.
Ekkor a pincérek lerántják a terítőt, és előkerül az említett fegyver. Kinézetre egy géppuskára hasonlított, és ott volt miden tartozék hozzá. Egy állványon állt, és mellette egymáshoz kötve rengeteg lakrima feküdt.
- A licit 500.000 gyémántról indul. Vajon kié lesz ez a szép darab?
- 600.000!
- 700.000!
Rövid csend után folytatta az állványnál álló férfi.
- 700.000 a jelenlegi licit. Senki sem adna többet ezért a nem mindennapi fegyverért? Ez egy igazi ritkaság.
- 1.000.000!
- 1.000.000 először. - egy kis hatásszünetet tartott. - Másodszor... és harmadszor. Elkelt annak az úrnak ott hátul. Gratulálunk. Használja egészséggel. - nevetett fel.
A teremben mindenki nevetni kezdett. Folytatódott a licitálás, és sorban hozták be a fegyvereket egymás után. Annyi különleges fegyvert mutattak be, hogy nem csoda, ha ilyen rejtélyes dolgok történnek a szállodában. Valaki lehet, hogy meg akarja szerezni mindet, és nem pénzért. Amikor már a huszadikat is eladták, amikor lejjebb vették a fényeket, és egy reflektorral megvilágították az állvány mögött álló férfit.
- Tisztelt vendégeink. - kezdi nyugodt hangon. - Most jöjjön a ma este fénypontja. A fegyverek fegyvere. Kérem hozzák be. - intett az ajtó felé.
Az eddigi két pincér helyett, most négy jól megtermett férfi tolt be, egy nagy valamit, ami éppen hogy csak befért az ajtón, és szintén le volt takarva. Egyenesen a terasz felé tolták, és beállították, hogy a tenger felé nézzen.
~ Az ágyú amiről az a fickó beszélt. ~ futott át az agyamon.
- Először is megkérek mindenkit, hogy fáradjon az ablakokhoz. Olyan látványban lesz részük, amilyent még soha nem láttak. Az erkélyre ne álljanak, nehogy valaki megsérüljön.
Mindenki szinte egy emberként pattant fel a helyéről, és tolakodásba kezdtek, mert mindenki a legelső sorból akarta végignézni az eseményt. Nem sok esélyt láttam rá, hogy a tömegből lássam a fegyvert, ezért inkább felálltam az asztalra, és onnan figyeltem az eseményeket. Amikor mindenki elhelyezkedett, a férfi folytatta.
- Lássuk hát a mágia sugár ágyút. - kiáltotta.
A négy férfi lerántotta a terítőt a fegyverről, mire mindenki a teremben tapsolni kezdett, és hangzavar tört ki, ahogy kifejezték csodálatukat.
- Gyönyörű.
- Ez kell nekem.
- Milyen remekmű.
Kis idő után a férfi ismét megszólal.
- Egy kis csendet kérek. - azonnal elhalkult minden. - Jöjjön hát, amire egész este vártak. Lássuk a tesztelést. - emelte fel a hangját.
Hirtelen fémcsörgés zaja törte meg a csendet, amit egy hangos horkanás, és szárnysuhogás követett. Felnéztem az égre, és egy hatalmas vörös sárkányt pillantottam meg.
- Egy sárkány? Ez meg hogy lehet? - lepődtem meg.
A tömeg menekülni kezdett, és egymáson átgázolva rohantak az ajtó felé. Leugrottam az asztalról, és oldalra futottam, hogy ne legyek a tömeg útjában. Kimentem az erkélyre, és a sárkányt figyeltem. Ekkor egy páncélos kezet láttam a korlátba kapaszkodni. Felhúzta magát, és a teraszra lépett. Utána folyamatosan jöttek egymás után, és közben észrevettem, hogy a páncélok üresek. Nem ember hordta, hanem magától mozogtak. Több mint egy tucat mászott az erkélyre. Ekkor elkezdtem hátrálni, vissza a terembe.
- Mozgó páncélok? Mi jöhet még?
Újabb kezek jelentek meg a korláton, és hamarosan látható váltak a hozzájuk tartozó emberek is. Jobban megnézve, azok se emberek voltak, mivel sok helyen hiányzott a húsuk, és az egész testük rohadt.
- Zombik. Ez egyre jobb.
Gyorsan becsuktam az ajtót, hogy feltartsam a lényeket, ameddig az emberek ki tudnak menekülni a teremből. Tudtam, hogy nem sokáig fogja bírni az üveg, ezért felkészültem a harcra.

A tömegben nem volt könnyű szemmel tartani a fickót, az emberek össze-vissza lökdöstek, bár így könnyebb volt beolvadni, nem keltettem akkora feltűnést, bár fájdalmas jajszavam gyakran túl hangosra sikeredett, valahányszor valaki megtiporta a lábaimat. Közben a férfi folyamatosan ellenőrizte, hogy nem követi-e valaki. Elhaladtunk a szálloda mellett. A férfi valahányszor hátra nézett, valahogy sikerült elrejtőznöm figyelő szemei elől. Többször is majdnem elvesztettem, egy ízben egy igencsak testes férfi miatt, akit sehogy sem sikerült kikerülnöm. A férfihangosan méltatlankodott, de szerencsére a tömeg zaja elnyomta az úr sűrű szitkait, aki méltatlankodva fogadta a megjegyzésemet testalkatával kapcsolatban, pedig csak annyit tettem, hogy közöltem vele, némi túlsúllyal küzd.
A férfiszitkozódó hangja még mindig ott csengett a fülembe, mikor újra megpillantottam a férfit, aki egy kisebb tömegen próbálta átverekedni magát.
A szállodát megkerülve elértünk egy szertárhoz. A férfi itt még sűrűbben ellenőrizte, hogy figyel-e, követi-e valaki. Ezen a területen azonban sokkal nehezebb volt elrejtőzni, nagyon észnél kellett lennem, hogy ne bukjak le.
A szertár kívülről jó nagynak tűnt, bentről halvány, narancssárgás fény szűrődött ki, az öltönyös férfi bement, mint aki jól ismeri errefelé a járást, ami öltözékéből és viselkedéséből elég furcsán hatott, hisz egy olyan ember, akinek ilyen ruhákra telik, mit keresne egy szertárban?
Kintről is hallottam, hogy beszélgetnek odabent, bár nem értettem, miről folyik a susmus, s ez rettentően bosszantott. Azért a hangokból ítélve, nem csak én voltam bosszús és ingerült: némi bosszúságot véltem kihallani a beszélgetők hangjából. Közelebb lopakodtam, minden kémtehetségemet bevetettem, hogy közelebb férkőzhessek, de épp, mikor már megfelelő távolságba értem volna, az ajtó kicsapódott. Sikerült bevetődnöm egy kuka mögé. A fém szeméttároló mögül kilesve még láttam, hogy két férfi volt az, akik távoztak a szertárból.
-Na, miben sántikáltok? – morfondíroztam az orrom alatt szememből patakokban folytak a könnyek, melyeket a kuka általános bűze csalogatott elő, aztán mikor eltűntek a szemeim elől, kibújtam a kuka árnyékából, éppen idejében.
A szertár addigra már jól felkeltette az érdeklődésemet, fúrta az oldalamat, hogy mit találok odabent. felálltam a kuka tetejére és belestem az egyik ablakon. Mikor a két férfi távozott, gondosan lekapcsolták a lámpát, így a sötétben nem sok mindent láttam, de a Hold halvány fényénél mégis sikerült pár dolgot kivennem a sötétségben rejtőző tárgyak közül: Méretes sárkányok, páncélozott lovagok és zombik mozdulatlan másai hevertek mindenfelé. Mind hamisítvány volt, egyik sem lehetett valódi.
Elégedetten csettintettem egyet.
-Most megvagytok! – Suttogtam elégedetten, mikor rájöttem, hogy megtaláltam az állítólagos szörnyeket. Folytattam a körbekémlelést, ám hirtelen valaki megragadta a nyakamat és kicsavarta a karomat. Csapdába csaltak. Hiába próbáltam kitörni a szorításból, nem sikerült, bevonszoltak a szertárba, s mielőtt még bármit is tehettem volna, valami tompa tárgyal valaki fejbe vágott, s a világ elkezdett elhomályosodni előlem. Elvesztettem az eszméletemet.

Meglehetősen nehéz volt ellenállni a csábításnak, hogy én is belevessem magam az izgatott, feltüzelt, és jól szórakozó tömegbe, hogy én is szeljek egyet a boldogságuk forrásának tortájából. Sohasem voltam még ilyesféle rendezvényen, és valamiért rám is átragadt valami a levegőt fűtő hangulatból. Jól éreztem magam; könnyen bele tudtam olvadni az emberkavalkádba, egyszerű volt a kimonós alak sarkában lenni, de sajnos kénytelen voltam erőt venni magamon, és nem vásároltam semmilyen érdekes képű maszkot, vagy nem álltam le minden második szép lánnyal beszélgetni.
Prédám a park felé gyalogolt, majd fél úton megállt. Váratlan megtorpanása egy pillanatra megfagyasztotta ereimben a vért; már azt hittem lebuktam, de nem történt semmi. Nem fordult meg, még csak nem is sandított hátra, egyszerűen csak várt, és nézelődött. Gyorsan másfelé koncentráltam, nehogy feltűnjön neki akármi is. Öltözékemet nehezen tudta volna beazonosítani, ahhoz túl sötét volt, de mégiscsak jobb félni, mint megijedni, így úgy tettem, mintha a mellettem álló két, egyértelműen gyenge elméjű, hölgyeménynek a fecsegése hihetetlenül izgalmas lenne. Félreértés ne essék, nem volt az: az egyik a mellméretére panaszkodott, a másik a "nagy" hasára. Annyi szemérem persze nem volt bennük, hogy zavartassák magukat, és a mellproblémával küszködő lány hagyta, hogy társnője szabadon fogdossa az egyébként rendkívül telt melleit. A másik liba meg szabadon mutogatta, hogy annak ellenére, hogy egy grammnyi felesleg sem volt rajta, a csupasz hasát, és azon filozofáltak, hogy nem kellene e neki diétáznia. Eléggé borzasztó látvány volt, bár egy bizonyos fokig izgató is volt. Ezek után úgy döntöttem, hogy konstruktívabb, ha a csillagokat nézem, és valamit dúdolgatok magamnak, addig sem hallok több, az előbbi beszélgetéshez hasonló témájú agyszüleményeket.
Beletartott egy időbe, mire újból mozgást észleletem a követett személy környékéről. Három alak csatlakozott hozzá, de nem igazán értettem, miről beszélnek, ezért kénytelen voltam közelebb osonni, és egy nem kivilágított fa mögé bújva voltam fültanúja a problémák komplikálódásának.
- Most vagy soha, el kell kezdeni. - morogta az egyik ismeretlen alak.
- Már jó ideje készültünk rá, még addig le kellene zárni, ameddig annak a főpincérnek az emberei nem akadnak nyomunkra. - így egy másik, az újonnan érkezettek közül.
- Már így is pengeélen táncolunk. Az imént kaptunk el egy lányt, aki feltűnően rossz helyen szaglászott. - nyomta rá a saját pecsétjét a harmadik.
- Rendben - hallottam a kimonóst suttogni - a terv a követ....... - sajnos annyira lehalkult, hogy nem hallottam semmit, és nem kíséreltem meg a közelebb kerülést, mert már így is csoda, hogy nem vettek észre. Még váltottak egy-két szót, és elindultak valamerre. Én, mint egy jó kutya, követtem őket, és mint egy jó kém, tisztes távolból. A szálloda felé vették az irányt, de nem mentek be, hanem megkerülték azt, míg végül egy kisebb raktárhoz értek. Be is hatoltak, de nem maradtak sokáig benn, legalább is ketten biztos: egy furcsa, kígyószerű sor jött ki az épületből, és ketten vezették ezt. Amint a fény rávetült a kígyó testére, gyorsan bevetettem magam a bokrok közé, és hitetlenkedve néztem a groteszk felvonulást. Szörnyek. Hogy ezek kosztümös emberek voltak, vagy valódi kreatúrák, nem voltam benne biztos, bár eléggé valószínútlennek tartottam, hogy igazi sárkányok mérete tényleg ekkora. Ketten tehát bennmaradtak. Most lett feltéve a majdnem költői kérdés: menteni vagy menteni? Vagy a tömeget mentem meg a biztos pániktól, vagy egyetlen lányt mentek meg a biztos haláltól? Sejtettem, hogy ki volt az a lány, és bíztam benne, hogy Daudy és Eigo tudják tartani a frontot, ha arra kerül a sor. És persze gavallér személyiségem miatt nem engedhettem, hogy egy lány, gonoszok keze által szenvedjen, ki tudja miféle megaláztatást. Döntésem egyértelmű volt: a raktár felé vettem az irányt.

Nem esett nehezére a lényeknek áttörni az üveget, amivel fel próbáltam tartani azokat. Folyamatosan jöttek a terembe, és még mindig másztak fel az erkélyre is. Az emberek csak lassan tudtak kimenekülni az ajtón, ezért valahogyan még jobban fel kellett tartanom a páncélokat és a zombikat.
- Light Beam. - kiáltottam a varázsigét.
A fénysugárral eltaláltam az elöl haladókat, amik ettől hátraestek, és hátrébb lökték a mögöttük levőket is. Az elsők többé már nem álltak fel, de a többi töretlenül haladt előre. Újabb két támadást indítottam, amitől további lények pusztultak el, de nem igazán fogyatkozott meg a létszámuk. Hátrálni kényszerültem, és közben egy vakító villanással próbálkoztam.
- Light Magic.
Ez egyáltalán nem volt hatásos. Nem vakította el a betolakodókat, de még csak meg se torpantak tőle. Egyre közelebb értek hozzám és a többi emberhez. Tovább lőttem a lényeket, amivel csak másodperceket tudtam nyerni, és mindig csak három terült el a földön mozdulatlanul. Esélyem se volt rá, hogy mindegyiket kiiktassam, vagy hogy visszaszorítsam őket. Ahogy hátraléptem, nekiütköztem a falnak. Nem tudtam többet hátralépni. Közben elérték a tömeget is, és akit értek megöltek. Morgás, páncélcsörgés, és kétségbeesett sikolyok árasztották el a termet. Mágiám segítségével próbáltam fénysugarakkal elzárni a teremtmények útját, hogy ne tudjanak odamenni a tömeghez, de ez a kísérletem is hamar meghiúsult, mivel elég közel értek már hozzám is, és védekezni kényszerültem.
Ekkor megérkezett a sárkány is, ami rátelepedett a teraszon álló mágikus szerkezetre. Rögtön egy lángcsóvát okádott a terembe, ami elért néhány embert, de szerencsére jó néhány zombi és páncél is elégett a tűzben. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet. Egy fénysugárral a gyíkra lőttem, hogy magamra tereljem a figyelmét, és arra késztessem, hogy engem támadjon. A tüze így nem éri el az embereket, és talán megint kiírt vele néhány lényt is. A tervem úgy tűnt, hogy bejött, mivel rögtön felém fordította a fejét, és a száját kitátva, máris célba vett egy lángcsóvával. Azonnal félreugrottam, hogy elkerüljem, de nem volt ilyen egyszerű, fejét továbbra is felém fordította, így a tűz is jött utánam. Felrúgtam az előttem álló asztalt, és lekuporodtam mögé. A lángok gyorsan elporlasztották azt, de nekem nem esett bajom. A sárkány támadásának nyomában csak égő teremtmények voltak. Az emberek is már majdnem mind kimenekültek, de még mindig voltak olyanok, akiknek nem volt ekkora szerencséjük, mert a lények megölték őket. Ismét azokra lőttem egy fénysugarat, amivel még meg tudtam menteni az utoljára kimenekülőket. Egyedül maradtam a teremben, és a sárkány újra támadásba lendült, a teremtmények pedig egyre jobban közeledtek felém.
~ Mit tegyek? Valahogy ki kellene jutnom innen. ~ gondoltam, miközben kerestem egy helyet, ahol kijuthatnék a teremből.
Egyre kilátástalanabb lett a helyzetem, de ekkor két ember jelent meg az ajtóban váratlanul. Alice és Strago.

Úgy gondoltam, hogy szerencsétlenül járt Alicenek kellene segítenem, mert Eigoék csak meg fognak tudni birkózni néhány elrontott maskarájú szörnyutánzattal. Közelebb osontam a raktárépülethez, ahol két őr strázsált. Nem voltam biztos az erejükben, kockáztatni meg ráértem máskor is. Most csak egyetlen dolgot kellett végrehajtanom, és az egy szabadító hadművelet volt. Nem volt értelme a darázsfészket zargatni. Még. Igyekeztem a susnyásban halkan elosonni a két delikvens mellett és büszkén jelenthetem, sikerült. Odaimádkoztam egy nyitott ablakot az épület falára, és azon keresztül történt meg a behatolás. Lopakodó stílusban érkeztem meg a padlón, ami annyit jelentett, hogy kis híján felborítottam egy ládát. Agyam hátsó részére felfirkantottam egy megjegyzést, hogy az ilyesfajta manővereket nem ártana majd még gyakorolni. Nem volt nehéz a megmentendő személyt kiszűrni: néhány fáklya és a holdfény együttes fényében fürdött, miközben egy ládaoszlop előtt feküdt, mint egy darab rongy. Nem nézett ki nagyon rusnya állapotban, mivel mocorgott, csak éppen gúzsba kötött kezei miatt nem igazán sikerült neki még felülni sem. Nem akartam elképzelni, hogy mi történne, ha a túlságosan rövid szoknyája miatt kilátszó, vonzó lábai, amik a hideg talajjal közvetlenül érintkeztek, lennének az oka annak, ha felfázna és, nos, nem igazán tudna könnyíteni magán. Aztán gyorsan elhessegettem ezt az abszurd ötletet, és inkább a „feladatra” koncentráltam. Akcióm alanya észrevett, időközben engem, és rám mosolygott. Valamiért büszkének éreztem magam.
- Jókor jó időben! – mondta, megkönnyebbüléssel a hangjában. Lehet, hogy ő is arra gondolt, mint én? Biztosan nem. Gyorsan odasiettem hozzá, és, már láttam, hogy itt többrétegű problémával van dolgom.
- Várj egy kicsit, mindjárt csinálok valamit ezzel a kötéllel. – mondtam, bár nem voltam még önmagamban sem biztos. A legnagyobb probléma az volt, hogy összekötözött kezei nagyon is közel, mondhatni érintéstávolságban voltak a tomporától. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy még csak meg se súroljam azt a kényes testrészt, mert tisztában voltam a következményekkel. Nem kellett női pszichológiát elemző könyvet tanulmányoznom, hogy tudjam, mi az illetlen. Alice is, mintha megérezte volna, hogy problémáim vannak, megemelte magát, amennyire csak tudta, hogy kezei minden irányból megközelíthetőek legyenek, de most az a probléma állt elő, hogy érdekes üléséből kifolyólag felgyűrődött amúgy sem hosszú szoknyája, és premierben láttam az alsóneműjét, ami ráfeszült a …. nos, igen, szépen kirajzolódott a …. izének az alakja és….
Munkám a rákért sem akart egyszerűbbe válni, majd körülbelül tíz perc vérizzadás után sikerült kibogoznom a csomót, amikor bekövetkezett az, amitől a leginkább tartottam: hogy kiszabaduló kezének ne legyek útban, gyorsan leeresztettem a saját kezeimet, és minden hátsó szándék nélkül végigsimítottam a fenekét. A vér azonnal az arcomba tódult, és mentegetőzésképpen visszarántottam a tettes kezet, ami azért nem volt szerencsés, mert belekönyököltem egy ládatoronyba, és eme két felület találkozása nem csak, hogy hangos volt, de még meg is inogtatta az oszlopot, bár szerencsére nem dőlt az le, de a legfelső, kissé instabilan odahelyezett doboz bizony engedett a gravitációnak. Hatalmas durranással ért földet, és a kitörő fából minden féle fém tárgy hullott ki, úgyhogy a raktárban állt a bál. A két őr ajtóstul rontott be és kapott minket rajta, ahogyan még a meneküléssel sem próbálkoztunk meg. Nem szóltak egy szót se, hanem azonnal harchoz felálltak. Az egyik hátul volt, a másik előrébb. A hátsó elkezdett valamit idézni, mintha jeget formált volna a kezében, az előrébb lévő meg egy kulcsot átsuhintott a levegőn, elmotyogott valamit, és egy hatalmas, medveszerű lény jelent meg. Nagy volt, erősnek tűnő, és a medvefülű sapkája volt. Nem ismertem ezt a mágiatípust, és nem igazán tudtam, hogy mit kellene most csinálni. Logikusnak tűnt, hogy a megidézőt kell kiütni, és akkor a lénye talán eltűnik, de ott volt mögötte a jégmágus, aki meg valami csúnyaságra készült. Megosztottam legelső ötletemet, ami jónak nézhetett ki, Aliccel.
- Repülj fel, és billentsd ki a hátsót, én addig kezdek valamit ezzel a nagyra nőtt majommal. – A terv nem tűnt rossznak, de, hogy gyakorlatban mennyi hatása lesz, azt csak így fogjuk tudni kideríteni.
- Bízd csak rám! – felelte, és ugyanazzal a repülő szőnyeg mágiájával felröppent, és valamiféle tűzvarázslat szerűséget készített össze a kezében. Én addig megidéztem némi földet, amiket tüske formájúra alakítottam, majd a medvét célba vettem. Ugyanebben a pillanatban egy jókora tűzlabda hagyta el Alice kezeit. A terv sajnos nem jött be; az egyszemélyes fal állta a sarat. Az egyik tüskémet levegőben széjjelütötte, a másikat állóképességével állította meg, társam támadását meg tenyerével morzsolta szét. Látszott rajta azért, hogy nem örült ennek a dupla támadásnak, de még messze lehetett a kapitulációtól, mert különben nem …. várjunk csak. Lehet, hogy azért nem tért ki, mert az ő dolga az volt, hogy megvédje a megidézőjét, vagy lehet, hogy azért, mert nem volt elég gyors, hogy egyszerre három támadást felfogjon.
- Még, hogy majom! – kiáltotta a medvét megidéző mágus - akkor majmozz, ha majd a fejeddel fog labdázni a kedves barátom. – Volt bizalma a lényében, látszólag nem alaptalanul. Ránéztem a levegőben levitáló Alicere, aki bólintott, bár nem tudom, mire, és támadásba lendültünk. Nekifutottam, és a medve lábai alatt átcsúsztam. Egyik tézisem igaznak bizonyult, meglehetősen lassú volt a lény. Eközben társam is megjelent, hogy egy tüzes pofonnal örvendeztesse meg a medve megidézőjét. A csattanásból ítélve sikeres volt a támadás. Én sem húztam az időt, kilőttem egy kőöklöt a másik ellenfél felé, aki sajnos nem szakította meg azt, amit eddig csinált, csak félre ugrott. Legalább annyit elértem, hogy bosszús fejet vágjon. Nagyon morcosan néztünk egymásra, amikor is robajt hallottam magam mögött. Mire hátrafordultam egy porfelhő köszönt vissza: úgy látszik az egyik oszlopnyi ládát vagy felborították, vagy magától összedőlt. Lényeg a lényeg, Alice és az idéző mágus felszívódtak. Mindig pozitív, ha az ember szemben áll az ellenfelével, mert, ha az támad, akkor van, ha nem is sok, de valamennyi esélye a kitérésre. Nekem nem volt, és meg is lett az eredménye: szúró fájdalmat éreztem a hátam közepéből kiindulva, ami áthatolt a végtagjaimra, majd az egész átment egy jeges érzésbe. Megfordultam, végre, és szembenéztem a vigyorgó elementalistával. Nehézkesen mozogtam, mintha megint Hakobe-hegynél lennék, úgy voltam vele. Ránéztem karjaimra, és rémülten láttam, hogy jég volt rajtuk. Tehát ezt kavarcolta ennyi ideig a kezeiben az a szemét. Egy kékesfehér pecsét villant fel előtte, és máris rohant felém, kezein karmokkal. Kőkesztyűk felhúzására még pont volt időm, felemeltem karjaim, és az ellenfél improvizált fegyverei ezen szétrobbantak. Mindketten hátratántorodtunk. Éreztem, hogy lassan, de kezd jobban menni a mozgás, persze ez nem jelentette azt, hogy jobban lettem volna; még mindig fájt mindenem. Jégagy megint elkezdett dolgozni a kezeivel, és csak most vettem észre, hogy egy íjat idézett meg, csak eddig a rossz fényviszonyok, és távolság miatt nem láttam, hogy mit csinál pontosan. Tehát ezzel lőtt engem hátba. Felhúzta az íját és várt, gondolom arra, hogy feltöltődjön a halált hozó nyila. Ezt nem engedhettem: most rajtam volt a sor, hogy nekifussak, de ő össze-vissza ugrálva tért ki támadásaim elől. Viszont észrevettem, hogy már rég ki kellett volna lőnie átkozott mágiáját, de még mindig nem tette: vagy nem tudta, vagy még nem volt feltöltve, mert nem hagytam koncentrálni. A szerencse, sajnos, megint neki kedvezett, amikor az előző lövéséből adódó fájdalom erősen belém nyílalt. Kénytelen voltam megállni, hogy összeszedjem magam, de neki ez pont elég volt: láttam, ahogyan feltöltődik a varázslata. Megpróbáltam kontrázni, mert nem volt időm, sem érőm, hogy mást csináljak, ezért egy kőöklöt indítottam meg felé. Az ő mágiája bizonyult erősebbnek; átvágott a kőtömegen, és felemelt kesztyűimen robbant szét, alaposan megkopasztva azokat. Mire fel tudtam eszmélni, megint előttem volt közvetlenül ellenfelem, de ezúttal egy fejszét idézett meg jégből, majd belevágta a kőbe, ami kezeimet védte. A kő megadta magát, és széthullott. Elengedte a fejszét, és váratlanul egy dárdával lepett meg, amivel sikerült felhasítania az oldalamat, bár nem túl mélyen. Viszont most nekem volt esélyem kihasználni a helyzetet, mert majdhogynem testközelben volt hozzám. Elkaptam a karját, gyorsan megkövesítettem a szabad kezem, ami sokkal gyorsabban ment, mintha mindkét kézről lett volna szó, és belepasszíroztam a fejét a földbe. Nem voltam benne biztos, hogy nem állna fel akármikor, ezért sárral gyorsan bevontam, hogy addig se tudjon sokat mozogni, és zihálva megkapaszkodtam egy ládaoszlopban. Nem esett jól ez a gyors adok-kapok, de én jártam, úgy tűnik jobban. Legalább abban biztos lehettem, hogy nem voltam nagyon gyenge, bár az is lehet, hogy rossz helyen találtam el szegény jégmágust. Igyekeztem kiheverni magam, de Alice túlságosan is gyorsan tért vissza. Megkönnyebbülve láttam, hogy ő sem nézett ki túlságosan jobban, mint én.
- No, ezek sem fogják zavarni a vizet jó ideig. Hogyan sikerült neked meghívót szerezned erre a zártkörű rendezvényre? – kérdeztem tőle, hátha lehet következtetni arra, hogy hányan lehetnek esetlegesen még.
- Fogalmam sincs, de ideje lenne visszamenni. – kikerülte kérdésem, minden bizonnyal azért, mert vagy tényleg nem tudta, vagy nem akart róla beszámolni.
- Igaz, egy rakás szörnyszülött indult a szálloda felé. Szerencsétlen hátvédek nem fognak sokáig kitartani így. – Azzal, most, hogy áldásomat adtam én is, elindultunk visszafelé a szálloda felé, ahol, már távolról látni lehetett, nem volt minden rendjén.

Amint a társaim felmérték a terepet, ők is gyorsan beszálltak a lények irtásába. Épp időben érkeztek, mivel már elég kevés helyem volt a mozgásra, ami még jobban megnehezítette a dolgomat. Alice és Strago segítségével sikerült kissé visszaszorítani a teremtményeket, aminek köszönhetően már elég helyem volt, ahhoz is, hogy el tudjam kerülni az esetleges támadásokat. Fénysugarakkal lőttem a zombikat és a páncélokat, de a mozdulatlanul fekvők helyére rögtön jöttek is az újabbak. Egyértelmű volt, hogy a varázserőm nem fog kitartani a végéig, főleg, hogy nem is láttam a végét.
~ Valamit ki kell találnom. Hogyan lehetne kiirtani ezeket a dögöket? Hiába látom a saját szememmel ezeket a lényeket, akkor se hiszem el, hogy léteznek. És miért támadták meg hirtelen ennyien ezt a szállodát? A tekintetükből látszik, hogy nincs bennük semmi értelem, úgyhogy nem a fegyverek miatt jöhettek. Valami nem stimmel itt. ~ elmélkedtem.
Ekkor hirtelen magam előtt láttam egy páncélt, ami épp készült lecsapni rám. Hátraugrottam, és így sikerült elkerülni a támadást, de a földön kötöttem ki. Ez után egy zombi próbált megtámadni, de hirtelen egy tűzlabda találta el, és a lángok elkezdték felemészteni a testét. Alice felé néztem, és bólintottam, hogy megköszönjem, ő pedig mosolygott, és folytatta a lények pusztítását.
Én is tovább lőttem az ellenségeinket, kezdve a rám támadó páncéllal. Egyelőre még kitartottunk, és a lények nem haladtak előre, viszont mi se tudtuk hátrakényszeríteni azokat. Mindegy mennyit öltem már meg, valahonnan még mindig jöttek. Ekkor tekintetem rátévedt az előttem fekvő, megégetett zombira. Semmi mást nem láttam, csak szalmát és cérnafoszlányokat. A harc hevében észre se vettem, hogy nem éreztem az égett hús és a kiömlő belek szagát. Mint kiderült ez nem is csoda, mivel ezek csak szalmabábok.
~ Ha bábok, akkor maguktól nem tudnak mozogni, úgyhogy valaki vagy valakik irányítják őket. Nem hiszem, hogy egy ember irányítaná ezt a sok lényt, ebből adódóan többen lehetnek. A bábok között könnyedén elbújhattak volna, de nem hiszem, hogy kockáztatnák, hogy véletlenül eltalálja őket egy mágia. Vajon hol lehetnek? ~ gondolkodtam.
- Ezek csak bábok, úgyhogy meg kell keresnünk, azokat akik irányítják ezeket. - kiabáltam a társaimnak.
Amennyire tudtam, próbáltam körbenézni a teremben, hátha meglátom akiket kerestünk. Közben már próbáltam minél kevesebb varázserőt felhasználni, mert még szükség lehet rá, a bábok irányítói ellen. Akármennyire kerestem, nem láttam őket sehol, és mivel spóroltam a varázserőmmel, a lények lassan közeledtek felém. Ekkor Strago hangjára lettem figyelmes.
- Ott vannak,az erkélyt befogó tetőn! - kiáltotta, hogy tudjam merre vannak.
Az erkély fölött levő üvegtető felé néztem, ahová a klántársam mutatott. Három férfi állt ott. Egy fénysugárral rögtön célba is vettem a tetőt, amin álltak. Az üveg szétrobbant, amitől mindhárman leestek a teraszra. Még mindig nem tudtam támadni őket, mert köztünk voltak a bábok. Valahogyan oda kell jutni, de csak egy út van, és az is a lényeken keresztül vezet. Társaim felé néztem, hátha kitaláltak valamit. Alice és Strago beszélgettek, de a nagy hangzavar miatt nem hallottam, hogy miről. Ez után a lány beállt az ajtóba, és onnan folytatta a teremtmények lövését.
Strago intett, hogy menjek oda, én pedig elindultam, de útközben néhány lény próbált megakadályozni ebben, sikertelenül. Amikor odaértem, klántársam megidézett egy kőoszlopot, ami felemelt minket.
- Lehet, hogy nem kedvelem iszákos arcodat, de ezt félretéve bízom benne, hogy nem hozunk szégyent a céhre. Mutassuk meg, hogy a Titan Nose mágusaival nem jó ötlet ujjat húzni. - mondta.
Miután bólintással jeleztem, hogy egyetértek, mágiája segítségével egy újabbat kőoszlopot emelt ki a földből előttünk. A két állványt egy kőfallal kötötte össze, amiről gyorsan át is mentünk a második oszlopra. Amint átértünk, a mögöttünk levő építmények leomlottak, és a lehulló darabok összenyomtak néhány teremtményt. Egy újabb kőoszlop, és kőfal után ismét előrébb haladtunk, és a mögöttünk levők ismét szétestek. A lények folyamatosan próbáltak elkapni minket, de hiába nyújtózkodtak, elég magasan voltunk ahhoz, hogy ne tudjanak elérni. Strago megidézte az utolsó ilyen hidat is, amin gyorsan átkeltünk, és már előttünk is állt a három férfi, akik még mindig csak a bábok irányításával voltak elfoglalva.
A bal oldali egy alacsony, torz arcú egyén volt, aki a bal kezében egy könyvet, jobb kezében pedig egy üveggömböt tartott, és egy köpenyt viselt. A középső egy idősebb férfi volt, hosszú ősz hajjal, arcát szakáll fedte, és egy lila talárt viselt. A jobb oldali egy fiatalabb fickó volt, fején kalapot hordott, ami alól kilógott a hosszú fekete haja, és egy nagy köpenyt viselt.
Nem tétováztam sokat, azonnal támadásba lendültem.
- Light Magic. - idéztem meg egy vakító villanást.
Sikerült elvakítanom az ellenfeleinket, és rögtön indítottam a következő támadásom.
- Light Beam.
A bal oldali férfi felé küldtem egy fénysugarat, ami célba is ért, és a földre lökte. A fickó hamar felállt, és ekkor a szemem sarkából észrevettem egy támadó páncélt. Lehajoltam, és nem sokkal a fejem felett suhant el egy kard. A másik oldalról is célba vett egy páncél, ami függőlegesen próbált lecsapni rám, de előre ugrottam, és azt a támadást is sikeresen kikerültem. Ismét meg akartam támadni a fickót, de addigra már maga elé állított másik két páncél bábot. Egy fénysugárral mindkettőt kiiktattam, a következőt pedig a férfi felé lőttem. Épphogy útjára indítottam a támadásom, a mögöttem álló két páncél megint nekem rontott, de félreugrottam előlük. Ez után hirtelen mindkettő összeesett. A férfi felé fordítottam a fejem, és láttam, hogy a terasz korlátjának támaszkodva ült eszméletlenül. Eltalálta a támadásom, ami korlátnak csapta.
Gyorsan Strago felé fordultam, hogy megnézzem hogy áll. A jobb oldali fickó már harcképtelenül feküdt, és közben már a középsővel is elkezdett harcolni. Klántársam egy kőoszlop segítségével felemelkedett a földről, de nekem nem sok időm volt nézelődni, mivel az eddigi lényeknél, egy sokkal mozgékonyabb és gyorsabb páncél vett célba. Nem számítottam erre, így csak az utolsó pillanatban sikerült elugranom a támadása elől, de így is sikerült egy vágást ejtenie a jobb alkaromon. A sérülés nem volt túl súlyos, de könnyedén lehetett volna rosszabb is. A teremtmények gyorsaságából és erejéből ítélve, sokkal erősebb ellenfél, mint a másik kettő volt. Felkészültem az újabb támadásra, de a páncél nem jött felém, hanem a férfi elé állt, mint egy őr. Közben Strago építményét egy zombi lerombolta, de társam esés közben célba vette a bábot, és amikor ráesett öklével arcon csapta. Ez után egy Mud Shot segítségével gyorsan a korláthoz ragasztotta a lényt. Társam rám nézett, én pedig egy bólintással jeleztem neki, hogy készen állok. Egy fénysugarat küldtem a páncél felé, ami megfogta azt, ahogyan Strago három kőtüskéjét is. Elég meglepő volt, hogy ilyen jól bírja a támadásainkat a báb, főleg ahhoz képest, hogy eddig egy támadás után elpusztultak. Valamit ki kellett találni, hogy hogyan tudnánk átjutni a páncélon. Társamra néztem, aki máris kieszelt valamit, mivel kezeit kővel vonta be, és már rohant is a báb felé. A mozgó vastömeg rögtön le is csapott rá a kardjával, de Strago kőkesztyűi segítségével megállította azt. Testsúlyát mélyre helyezte, és elkezdte lefelé húzni a kardot, amit így nem tudott felemelni a báb. Megragadtam a lehetőséget, hogy védtelen volt bábmágus és a páncélt kikerülve, oldalról rálőttem egy fénysugarat, amitől átesett a terasz korlátján, és a földön kötött ki. Így már nem tudta irányítani a bábjait, ezért a páncélból is elszállt az erő, és Strago akaratlanul is magára rántotta azt. Gyorsan leszedte magáról a sok fémet, és felpattant a földről.
Odasétáltunk a terasz széléhez, és megnéztük, hogy mi történt a mágussal. Éppen készült volna felállni, de társam egy sárlövedékkel megakadályozta ebben, amitől a földhöz ragadva ártalmatlanul feküdt.

A helyzet mindenhogyan kinézett, csak jól nem. Az emberáradatban nehezen tudtunk előrébb haladni, de végül is megállapodtunk a bejáratnál. Már majdnem mindenki távozott a katasztrófa sújtotta teremből, csak páran próbáltak menekülő útvonalat találni. Égő berendezési tárgyak, és holttestek; nem volt szemet gyönyörködtető. Sárkány, zombi, páncél, minden volt itt a szörnyarzenálból. Eigót egy sarokba szorítva találtuk meg. Megkönnyebbülten konstatálta jövetelünket, és nekiláttam Aliccel vállvetve, hogy leszedjük társunkról a nyomást. Kőtüskéket szakítottam ki a talajból, és nyársaltam fel ellenfeleimet, kőöklökkel állítottam őket íves röppályákra, kőkesztyűs ökleimmel döngöltem padlóba a szerencsétlen közelkerülőket. A jégmágussal történt harc nyomai meglehetősen akadályozták a mozgásomat, de hál' istennek az ellenünk nyomuló groteszk horda nem igazán használta az eszét, és könnyű prédák voltak. Egyetlen szépséghibája volt az egésznek, hogy nem akartak elfogyni, bármennyire is irtottuk őket. Kiderült, hogy Eigo valamiféle fénymágiával rendelkezik, bár nem tudtam, hogy milyen kategóriába soroljam be. Majd később megteszem, amikor lesz rá időm, jelenpillanatban volt jobb dolgom is. Egymást segítve szenvedtük végig a hullámokban jövő ellenfeleket. Alice tűztámadásai tűntek a legeffektívebbnek, mert azok után csak egy füstölgő hamukupac maradt a delikvensből.
Valami viszont nagyon nem stimmelt a helyzetben; valamiért nem vérzett rajtunk kívül senki, nem éreztem semmi különösebbet a füst illatával, aminek ugye meglehetősen büdösnek kéne lennie, ha emberi hús égéséről van szó. Nyertem egy vagy két másodpercet magamnak, ami közben nem kellett valamely lénynek a fejét püfölnöm, és visszarántottam a sajátomat a fekvő áldozatok felé. Nem volt egy sem, vagy nem láttam egyet sem. Sérülteket láttam, nem is keveset, de nem úgy voltak sérülve, ahogyan én azt képzeltem. Testükön ütött lyukakból, és csonkolt végtagjaik helyén szalma volt, illetve lógott ki, ami nem egy mindennapi látvány, ha élő lényekről van szó. Arra a konklúzióra jutottam, hogy nem más, mint egy nagyra nőtt bábszínház szereplői vagyunk. Mi voltunk az ifjú hősök, akik megmentik az elátkozott szállodát az azt megtámadó förmedvények rajától. Ez eddig nagyon szép és jó volt, már csak a bábosokat kellett megtalálni, és ez egy eléggé macerás feladat volt, hogyha az embernek fájnak a tagjai, legfőképp a háta, fáradt már, és figyelnie kell, hogy ne csapja le egy véletlen báb a fejét. Eigo gyorsan közölte velünk azt, amit teljességgel felesleges volt, bár ő ezt nem tudhatta.
- Ezek csak bábok, úgyhogy meg kell keresnünk, azokat akik irányítják ezeket. - Szívesen közöltem volna vele, hogy értjük, de, ha van ideje kiabálni, akkor a bábmestereket keresse. Sajnos nem mertem megkockáztatni a nem odafigyelést, így szabad másodperceimben a plafont kémleltem, hiszen máshol nem igen lehettek, legalább is szerintem, hiszen a józan ész azt súgja, hogy, ha irányítani akarsz valamit, akkor lássad az egész terepet, mégpedig azt vertikálisan a legkönnyebb átlátni.
Bingó. Megvoltak. Közvetlenül az erkély feletti üvegtetőn álltak.
- Ott vannak,az erkélyt befogó tetőn! - kiáltottam neki, hogy tudja, hova nézzen és már készítettem volna egy kőöklöt, de Eigo megelőzött, vagy inkább a lövedéke előzött meg, hiszen fényből volt. Az üveg, a támadás hatására szétrobbant, és a három rosszcsont beesett a teraszra. Sajnos nem estek elég nagyon ahhoz, hogy darabokra törjön lábaikban az összes csont, aminek, őszintén bevallom, nagyon örültem volna. A problémát még tetézte, hogy magasabban voltak nálunk, és a sok szörnyet csak úgy, megkerülni nem igazán lehetett. A fejemben már ott volt az ötlet, de ehhez kellett mindkét társam is.
- Alice - közelebb intettem a lányt - mi foglalkozunk a bábok agyával, mert gondolom már neked is leesett, hogy ezek csak bábok. Neked a többi embert kell kimenteni. Mágiádnak hála, akit eltalálsz, az nem fog felkelni még egyszer, így ezt rád bízzuk. - Kicsit felsőbbrendűnek éreztem stílusomat, de most nem volt idő a kicsinyes erőfitogtatós bizonyításoknak. Itt emberéletek forogtak kockán, és Alicenek is világos volt ez, így nem ellenkezett. Eigo következett. Nagyon kíváncsian pillantott felé. Nem, nem flörtöltem szegény lánnyal, azt majd az egész probléma megoldása után fogok, hogy én is jól érezzem magam. Intettem neki is, és gyorsan igyekezett átverekedni magát a szörnyeken. Amikor odaért hozzám minden teketória nélkül kiemeltem mindkettőnket a földből egy oszloppal.
- Lehet, hogy nem kedvelem iszákos arcodat, de ezt félretéve bízom benne, hogy nem hozunk szégyent a céhre. Mutassuk meg, hogy a Titan Nose mágusaival nem jó ötlet ujjat húzni. - Egy kőfalat illesztettem az oszlop mellé, és ezen az improvizált úton haladtunk célpontjaink felé. Megismételgettem ezt a procedúrát, míg végül mindketten a teraszon találtuk magunkat, a három rosszarcú fickóval szemben. Ellenfeleink arzenáljában volt egy törpe kinézetű rondaság, aki egy könyvet és egy üveggömböt szorongatott. Gondolom elmaradhatatlan eszközök voltak a bábmesterséghez. Ezt követte egy vénember, és az ő klisés máguskinézete: a fejének minden négyzetcentiméterét fehér haj fedte, lila mágustalárja volt, és csak a csúcsos süveg hiányzott a fejéről, a botról nem is beszélve. A harmadik ellenfél egy fiatalnak tűnő egyén volt, akinek egy fura kalap fedte fejét, és egy hatalmas köpennyel varázsolta megjelenését kissé denevérszerűre.
Eigo nem húzta sokáig az időt, és jókora villanás hagyta el kezeit, aminek hála nem csak az ellenfelek, de én is megvakultam egy pillanatra. Mire összeszedtem retináim épségét, a gnóm már a hátán feküdt. A bábok igen hamar feljöttek, hogy megvédjék irányítójukat.
Nos, felém a denevérszerű ifjú indult meg, bár, ha jobban belegondolok, akkor csak a bábjai. Ideje volt meglepni valami újjal; egyik kezembe vizet, másikba földet gyűjtöttem, összegyúrtam őket, és nekivágtam a srácot védelmező lényeknek. Az erején még én is meglepődtem: nem, hogy a zombit és a madárijesztőt összeragasztotta és nekilökte a tulajdonosnak, a bábos is beleragadt, és együttes erővel csapódtak neki az erkély falának. Néhány másodpercig néztem munkám eredményét, amikor egy pallos jelent meg a semmiből, és lefejezéssel fenyegetett. Lehajoltam, épp időben, és csak a hajamból vágott le néhány szálat. Mikor felkaptam fejem, kőkesztyűimmel készen álltam, hogy most beledöngetem a tettest a földbe, nem láttam semmit. Egy lovagi páncél állt az öreg mellett, meglehetősen gyanúsan. A vén mágus vigyorgása arra engedett következtetni, hogy ő volt a támadás eszmei atyja, de engem letaglózott, hogy milyen gyorsan tudja irányítani a bábját. Ekkor, ugyancsak a váratlanul, egy zombi jelent meg, öklével oldalba vágott. Kiguvadt szemmel észleltem, hogy ez nekem nagyon kellemetlen. Az ütés ereje oldalra lökött, ahonnan jött a már ismert pallos, hogy felemelt kezemet találja el. A kő megfogta az ütés erejét, de csak épp hogy. Éreztem, ahogyan a penge belemar a kezembe, bár nem mélyen. Felvillant a barna varázspecsét előttem, és kiemelkedtem a földből, hogy nyerjek némi lélegzetvételnyi teret. Ekkor vettem észre, hogy Eigo is végzett az ellenfelével, és, hogy őt célozta az indokolatlanul gyorsan mozgó páncél. Nehézkesen tért ki előle, látszott, hogy neki több problémája van a fémdarabbal, mint nekem, viszont éreztem, hogy meginog az egyensúlyom: az oszlop, amin álltam, lassan dőlni kezdett. A zombi, megunva, hogy túl jó pozícióban vagyok, kiütötte az oszlop egy darabját, amitől az egész tákolmány dőlni kezdett. Repülés közben gondolkodni nem könnyű, de megoldottam, és a zombin landoltam, öklömet az arcába mártva. Érdekes volt, hogy eddig milyen példásan ki tudtak térni minden elől, akkor most mi volt a gond? Mi történhetett? Egy - Mud Shot - al a korláthoz ragasztottam a járó hullát, és végre tisztán láttam már a helyzetet. A páncél magára hagyta Eigot, akit ugyan nem tudott súlyosabban megsebesíteni, de látszott, hogy járt ott, és most az öreg előtt állt, mint egy őr. Ránéztem társamra, aki készen állt, legalább is bólintása erre engedett következtetni. Én leoldottam kezemet védő kesztyűimet, és az oszlop maradékát felhasználtam három tüske készítésére, és ezeket ellenfelünk felé küldtem. A páncéltömeg megfogta mindhármat, és Eigo lövedékét is felfogta. Valamiért nem akart az történni, mint az eddigi báboknál; azok mind egy ütésre terültek ki. Úgy gondoltam, hogy, ha egy bábba koncentrálja az energiáját a bábos, akkor az sokkal keményebb lesz, mintha szét kellene osztania rengeteg felé. Ekkor egy nagyon merész öltettel álltam elő. Kőkesztyűimet ismételten felhúztam, és elindultam a páncél felé. Az nem mozdult; az irányítója túlságosan is félt egy kombinált támadástól, így nem engedte, hogy ő maga védtelenül maradjon. Mikor odaértem, a viselő nélküli védelmi szett felemelte kardját és villámgyorsan lecsapott rám. A támadása megrogyasztotta a térdeimet, és ujjaimba csúnyán belevágtak, de sikerült elkapnom a fegyvert, és hála az ellentétes erőkifejtésnek, és testsúlyom mélyre való helyezésének nem tudta felemelni azt a használója. Eigo csak erre várt: belendült oldalról és egy gyors fénysugárral telibe találta a klisés mágust, aki lebucskázott a teraszról, és a földre esett. Az erő megszűnt, és meg a kardot, páncélostul rántottam le a földre. Gyorsan leverekedtem magamról a fémromot, és talpra küzdöttem magam.
Odasétáltunk, és megnéztük, hogy mégis, mi történt ellenfelünkkel, aki épp feltápászkodni készült a földről. Próbálkozását egy sárlövedék hiúsította meg, ami jótékonyan talajhoz közel marasztalta.

Miközben az erkélyről figyeltük a földön fekvő bábmágust, hirtelen egy nagy durranást hallottam a fejünk felett. Felkaptam a fejem, de már csak annyit láttam, hogy égett rongydarabok hullanak le. Csakis a sárkány lehetett az, amiről a harcok közepette meg is feledkeztem. Mindegyik mágust ártalmatlanítottuk, de még ki kellett hallgatnunk őket. Ketten közülük a teraszon feküdtek ájultan, ezért nem tudtak beszélni, úgyhogy csak egy lehetőségünk maradt. A mágus amelyik leesett, és Strago a földhöz ragasztotta. Mielőtt elindultunk Alice-hoz fordultam.
- Nem hagyhatjuk itt őrizetlenül ezt a kettőt, hátha felébrednek. Rád bízhatjuk őket?
A lány kihúzta magát és egy határozott bólintással jelezte, hogy figyel a mágusokra.
- Le tudsz vinni minket ilyen kőoszloppal, amit idéztél? - kérdeztem a klántársam.
- Ami ide felhozott, az le is tud vinni. - felelte.
Kezei előtt megjelent a barna mágikus pecsét, és a földből már emelkedett is ki az oszlop, egészen a teraszig. Amikor mindketten ráálltunk, lassan elkezdtünk süllyedni, amíg el nem értük a talajt. A fickó még mindig ott feküdt a földön, rajta a sárral, ami ott tartotta őt.
- Szerintem itt is kérdezhetünk tőle, legalább nem kell azzal vacakolni, hogy elcibáljuk innen.
- Igen, a sárral rajta igen macerás lenne áthelyezni. - jegyezte meg Strago.
- Lássuk csak. - kezdtem. - Mi volt a célotok? Miért támadtátok meg a szállodát?
A férfi nem válaszolt, csak elfordította a fejét.
- Túl könnyű is lett volna. Akkor kérdezek valami mást. Ki volt ennek az egésznek a kiötlője? Te vagy a főnök, vagy valaki megbízott titeket?
Ismét nem érkezett válasz. Úgy tűnt, hogy Strago máris megunhatta ezt, mivel a sár elkezdett összehúzódni, és megszáradni, amitől egyre kevesebb lett a helye a fickónak. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, és egyre kétségbeesetten kapálózott. Ekkor klántársam megállította a sarat, de a férfi még mindig tartotta magát, és egy szót sem szólt. Strago folytatta, amit az előbb elkezdett. A sár szorítása egyre nagyobb és nagyobb lett, és az öreg mágus feje már elkezdett lilulni, amikor hirtelen úgy gondolta, hogy jobb ha beszél.
- ELMONDOK MINDENT, CSAK KÉRLEK HAGYJÁTOK ABBA! - üvöltötte el magát.
Strago engedett a szorításon, én pedig ismét feltettem a kérdéseimet.
- Úgy tűnik mégis csak sikerült jobb belátásra bírni téged. Most pedig áruld el, hogy mi volt a célotok a szálloda megtámadásával?
- A mágia sugár ágyút akartuk megszerezni.
- És mi célt szolgáltak ezek a fura jelenségek a szállodában?
- Csak elterelésnek szántuk, hogy ne fogjanak gyanút. A nő, akinek a szobájában a felfordulást keltettük, látott minket, amikor megbeszéltük a támadást, ezért el kellett tenni őt az útból.
- És ki volt ennek az egésznek a kiötlője?
A férfi arcára egy ördögi vigyor ült ki, de nem válaszolt. Féltérdre ereszkedtem, és kicsit halkabban ismét megkérdeztem tőle.
- Ki volt az értelmi szerzője ennek az egésznek? Válaszolj. Vagy azt akarod, hogy a társam kipréselje belőled a szuszt is?
A öreg mágus továbbra sem mondott semmit, csak folyamatosan vigyorgott. Felegyenesedtem, a klántársam pedig ismét elkezdte formálni a sarat, hogy az alatta fekvő fickónak egyre kevesebb helye legyen. Látszott rajta, hogy nem volt kellemes, de mégse volt hajlandó beszélni. Megölni mégse akartuk, ezért Strago visszaállította a sarat az eredeti alakjába. Ekkor odajött hozzánk öt férfi, akik a mágustanács egyenruháját viselték magukon.
- Jó napot. A mágustanácstól jöttünk. Innentől átvesszük maguktól a bűnözőket.
- Üdv. Örömmel átadjuk őket, legalább ennyivel kevesebb dolgunk van. Egyébként kettő még fent van azon az erkélyen. - mutattam fel, ahonnan Alice figyelte az eseményeket.
- A szálloda mellett lévő raktárépületben még találni fognak két alakot, akik, minden bizonnyal a társaik. - segített a mágustanács embereinek, akik közül kettő rögtön el is indult a megadott irányba.
Ez után vettem csak észre a sok embert, akik összegyűltek a szálloda előtt. A tömegből kilépett a főpincér, és odajött hozzánk.
- Úgy tűnik mégis csak sikerült teljesíteni a feladatukat. - kezdte pökhendi stílusában. - De így megérdemlik a fizetséget. Most nincs nálam annyi, úgyhogy kihozom bentről. Várjanak meg itt.
A fickó gyors lépettek elindult befelé. Közben Alice a tűzszőnyegén lerepült hozzánk, és megkérdezte, hogy hogyan állnak az események.
- Végeztünk a munkánkkal, és mindjárt megkapjuk a fizetségünket. - feleltem.
Épphogy csak kimondtam, már meg is jött a főpincér, a kezében három borítékkal.
- Parancsoljanak, és kö-köszönöm. - nyögte ki a fickó, majd megfordult, és elviharzott.
Kicsit meglepett, hogy még meg is köszönte.
- Én pedig köszönöm a pénzt. - mondtam vigyorogva.
- Neked még akarok mutatni valamit. - léptem oda Strago mellé.
A zsebemből elővettem a kulacsom, letekertem a kupakját, és belekortyoltam.
- Ez már hiányzott. - vigyorogtam. - Azt hiszem itt már nincs semmi dolgom. További szép napot. - köszöntem el.
Elindultam a vonatállomás felé, hogy hazamenjek, és este már az ágyamban aludhassak. Útközben még egyszer szemügyre vettem a tengerpartot, és látva a csodás tájat arra gondoltam, hogy legközelebb amikor ide jövök, akkor csak nyaralni fogok itt, nem pedig dolgozni.

Vége. Miért érzem azt, hogy ez a szócska túl gyakran fordul meg a sokszor használt szavak könyvében? Legalább is az eseményeket kavarók részéről volt vége, én tudtam, hogy nekem még van egy hosszú utam egy sivárabb vidék felé. Valami úgy döntött, hogy bemondja az unalmast a fejünk felett, és jókora durranással hangoztatta eme szándékát. Felpillantottam és színes textíliamaradványokat láttam lepotyogni, bár a színes mivoltuk a múlté volt, hiszen feketére égette azokat a robbanásból hátramaradt tűz. Nos, ideje volt némi választ kicsikarni a tettesekből, hogy valamivel azért tudjunk majd szolgálni a felettébb irritáló főpincérnek, vagy tudom is én mi a titulusa. Sajnos a három elkövetőből kettő nem igazán volt beszélőképes állapotban, élesztgetni, vagy akár újraéleszteni nem igen volt kedvem egyiket sem, így maradt a relatíve ép harmadik tag, az öregember, aki még mindig a saramat próbálta magáról lefejteni, illetve abból kikászálódni, eddig vajmi kevés sikerrel. Eigo kivételesen előbb gondolkozott, minthogy cselekedett volna, és rájött, hogy van egy kis gikszer a kettő, eszméletlennel.
- Nem hagyhatjuk itt őrizetlenül ezt a kettőt, hátha felébrednek. Rád bízhatjuk őket? - Alice volt mondatának a célpontja, aki határozottan támogatta ezt az ötletet. Elég magasan voltunk viszont, leugrani eléggé problémás lett volna, mert a sok törmeléken akár bokánkat törhettük volna. Társam, meglepő módon hamarabb jutott el a konklúzióig, mint én.
- Le tudsz vinni minket ilyen kőoszloppal, amit idéztél? - Igen, ez egy kivitelezhető megoldás.
- Ami ide felhozott, az le is tud vinni. - jegyeztem meg "bölcsen", és az improvizált lift pillanatokon belül már ott figyelt előttünk, epekedve várva, hogy utasai használatba vegyék. Így is történt, még gombot sem kellett megnyomni, a "lift" habár nem elkapkodva, de biztonságos földet érést biztosított nekünk.
Kérdéseink jövendőbéli alanya eléggé szánalmasan festett, hogy még egy nagy adag sárral sem tudott mit kezdeni, bár szeretett volna; túl sok erejét emésztette fel, minden bizonnyal, amikor a bábokat irányította.
- Szerintem itt is kérdezhetünk tőle, legalább nem kell azzal vacakolni, hogy elcibáljuk innen. -
- Igen, a sárral rajta igen macerás lenne áthelyezni. - mondtam a számomra legproblémásabb okot. Odamentünk hát hozzá, és Eigo, a gyakorlott vallató, kín- és alkoholmester, azonnal neki is látott, hogy bemutassa szakmai tudását.
- Lássuk csak. Mi volt a célotok? Miért támadtátok meg a szállodát? - Néma csend. Hullaszag szerencsére nem volt, de akár lehetett is volna. A mester rájött, hogy túl szép lett volna, hogy igaz legyen, ha már most elkezdett volna vallani.
- Túl könnyű is lett volna. Akkor kérdezek valami mást. Ki volt ennek az egésznek a kiötlője? Te vagy a főnök, vagy valaki megbízott titeket? - Mintha egy darab kőnek beszélt volna. Gyorsan segítségére siettem társamnak, és az öregember nyakát körülvevő sárrétegből szépen elkezdtem elvonni a vizet. A sárból föld lett, annak meg a térfogatát egy hangyányit csökkentettem. Láthatóan érezte, hogy, ha a hurok nem is, de szorult helyzetbe került. Sajnos, illetve szerencsére nyakizmai nem voltak olyanok, mint a karjai, sokkal kisebb erőt tudott kifejteni velük, így nem tudta megakadályozni a lassú, fulladásos halált. Én sem akartam ezt a stádiumot elérni, így csak addig feszítettem a húrt, ameddig lila fejéből adódóan, kiabálni kezdett, vagy akart, mert összeszorított torokkal igencsak nehéz hangosnak lenni.
- ELMONDOK MINDENT, CSAK KÉRLEK HAGYJÁTOK ABBA! - Bocsáss meg, nem vagyok mentálisan beteg, még egyedül vagyok. De értettem a célzást. Lazítottam a szorításon; elkezdődhetett a kihallgatás.
- Úgy tűnik mégis csak sikerült jobb belátásra bírni téged. Most pedig áruld el, hogy mi volt a célotok a szálloda megtámadásával? - Eigo valamiért nagyon vidám lett, hogy vezethette az eseményt. Lehet, hogy volt némi szadista beütése, nem tudom; nem akartam tudni.
- A mágia sugár ágyút akartuk megszerezni. - Egészségedre. Ja, hogy ezt komolyan gondolta? Ilyesmiről nem igazán tett említést kedves megbízónk.
- És mi célt szolgáltak ezek a fura jelenségek a szállodában? - Jogos. Biztos valami elterelő hadművelet része volt a túlságosan is élethű bábszínház.
- Csak elterelésnek szántuk, hogy ne fogjanak gyanút. A nő, akinek a szobájában a felfordulást keltettük, látott minket, amikor megbeszéltük a támadást, ezért el kellett tenni őt az útból. - Büszke voltam kicsit magamra, hogy legalább a tippelési képességem kifogástalan.
- És ki volt ennek az egésznek a kiötlője? - Eigonak még messze nem volt eléggé elapasztva az információéhsége, jogosan. Itt csak egy meglehetősen groteszk vigyort produkált a rendhagyó kérdőív alanya. A mester ezt nem hagyta annyiban, egy szintbe hozta önmagát az öreggel, vagyis féltérdre ereszkedett, és közelebb hajolt hozzá.
- Ki volt az értelmi szerzője ennek az egésznek? Válaszolj. Vagy azt akarod, hogy a társam kipréselje belőled a szuszt is? - Nem tudom, hogy miért kezdett az én nevemben fenyegetőzni. A logikus ész azt sugallta nekem, hogy ő a kínzásra nem rendelkezik a megfelelő típusú mágiával, úgyhogy a háta mögött megeresztettem egy gúnyos vigyort. A halál veszélyérzete nem igazán változtatott a bábmágus hozzáállásán, így gondoltam, beváltom az Eigo által megfogalmazott fenyegetésnek, és tovább szűkítettem szerencsétlen lélegző- és nyelőszervét.

- Jó napot. A mágustanácstól jöttünk. Innentől átvesszük maguktól a bűnözőket. - Fura ruhájú egyének jelentek meg, miután feladtuk a vallatást. A gonosztevő nem mondott többet, és végül is nem öltem meg, mert nem vagyok olyan ember. Úgy tűnt viszont, hogy a mágustanácsból jött egyének kitűnőek arra, hogy megoldják a büntetés problémáját.
- Üdv. Örömmel átadjuk őket, legalább ennyivel kevesebb dolgunk van. Egyébként kettő még fent van azon az erkélyen. - Eigo mutatta az utat, amelynek végén Alice figyelte az eseményeket. Így távolról úgy nézett ki, mintha valamin nagyon mulatott volna.
- A szálloda mellett lévő raktárépületben még találni fognak két alakot, akik, minden bizonnyal a társaik. - Az öt úriemberből kettő azonnal le is vált a csapatról, és kifelé iparkodtak, ahol meglepően nagy volt a tömeg. Biztosan mindenki szemtanúja volt, hogy miképp vertük péppé a gonosz fickókat, és biztosan dörgő éljenzéssel fognak köszönteni, ha kilépünk. Nem így történt, de egyvalaki azonnal kivált a tömeg soraiból, és ez nem volt más, mint a főpincér. Remélem nem azt fogja mondani, hogy takarítsunk össze és örüljünk, hogy nem kell az egész kárt kifizetni.
- Úgy tűnik mégis csak sikerült teljesíteni a feladatukat. De így megérdemlik a fizetséget. Most nincs nálam annyi, úgyhogy kihozom bentről. Várjanak meg itt. - Meglepődtem. Semmi helyreállítási költség? Semmi levonás? Hozza a fizetést és szélnek vagyunk eresztve? Ennél csak rosszabbra számítottam, de így legalább elviselhetőbb volt a megbízó meglehetősen arrogáns stílusa. Alice is befutott mellénk, kérdezve, hogy mégis miért álljuk el az utat, és Eigo azonnal elújságolta a hihetetlen hírt.
- Végeztünk a munkánkkal, és mindjárt megkapjuk a fizetségünket. - A lány ennek sokkal jobban örült, mint mi, ami nem meglepő. Nálam csak jobban lehet örülni valaminek. Tekintetemmel még a porcicákat is el lehetne ijeszteni néha.
Hirtelen egy boríték került a kezembe. Hamar meg is találtam a forrást: a főfejes visszatért, éspedig teli kézzel, amit háromfelé osztva adott át.
- Parancsoljanak, és kö-köszönöm. - Köhécselt és meglepő gyorsasággal szívódott fel. Minden bizonnyal már évek óta nem mondott dicsérő szót.
- Én pedig köszönöm a pénzt. - mondta, tulajdonképpen már a levegőnek Eigo. Ekkor felém fordult. Én gyanakodva néztem rá.
- Neked még akarok mutatni valamit. - Elővett egy kulacsnak látszó tárgyat, kinyitotta, meghúzta.
- Ez már hiányzott. Azt hiszem itt már nincs semmi dolgom. További szép napot. - Sarkon fordult, és elmasírozott. Alice és én meglehetősen furán néztünk utána. Nem értettem, hogy miről maradtam le, vagy, hogy hol volt a vicc, esetleg a gúny elrejtve. Biztos van valami rejtett jelentése a folyadék ivásnak, de ez engem egy fél pillanat után teljesen hidegen hagyott.
Elbúcsúztam Alicetől, reménykedve, hogy fogjuk valamikor még viszontlátni egymást, nem azért, mert eléggé csinos volt, hanem azért, mert úgy-ahogy normális, és tudom, hogy ha jobban megismerjük egymást, akkor talán lesz még egy valaki, akit barátomnak tekinthetek.
A nap kelőfélben volt, és rádöbbenten, hogy hullafáradt vagyok. Egy egész estét végiggüriztem, de talán ezért a napfelkeltéért megérte. Mélyet sóhajtottam. Nem tudtam eldönteni először, hogy mit csináljak, majd jobb lehetőség híján a vonat felé vettem az irányt. Eigot nem láttam, és ennek örültem; nem akartam őt látványosan kikerülni. De, hát, én ezekért a kis élvezetekért élek. Már az ilyen apró örömök is jó érzéssel töltenek el, hisz húsz évem repült el úgy, hogy ritkán éreztem magam jól. Most jól éreztem magam. Egyedül voltam, mégis, örültem.