Eclesio de Magnolia

Név: Elcesio de Magnolia
Nem: Férfi
Életkor: 25
Mágia: (Árnymágia, Fegyver mágia, egyéb mágikus praktikák) = Bérgyilkos
Klán: Oracion Seis
Kinézet: Magas, széles vállú, izmos férfi. Ennek ellenére karcsú és nem túl nagydarab. Arca jóképű, kicsit erősebb vonalú, enyhén szakállas, tipikus nők álom pasija. Haja fekete, enyhén göndör kicsit hosszasabb. Ruhája elég speciális (lásd lentebb)
Jellem: Mindig nyugodt, kimért és megfontolt. Azonban mindig vidám, kimért, enyhe mosoly ül az arcán és kedvesen viselkedik még az áldozataival is. Szinte lehetetlen feldühíteni, legalábbis eddig senkinek sem sikerült.
Felszerelés: Ruhája, ami egy nadrág, egy ing, felette egy felső posztóing, majd egy fél bőrmellvért. Bal válláról egy félhosszú köpeny lóg le, ami csak a bal karját takarja el, díszes minta mögé. Egy csuklya van mindig az arcába húzva, szemei így csak ritkán látszódnak. Csizmájában, övében, és kezére szerelt rejtett rekeszekben, rengeteg kés, rejtett penge található meg, azok mellett a fegyverek mellett, amit még idézni tud. Egész öltözéke fekete.

Előtörténet:
Magnólia városában születtem, árvaként. anyám egy árvaház küszöbén hagyva azonnal eldobott magától. Elég snassz történet nem igaz? A rám találó apáca adta nekem a nevemet, Eclesio de Magnolia, azaz a magnolia-i Eclesio. Mindig is szívem csücske volt ez a város. Imádtam és imádom a mai napig is. Az árvák közül két barátommal, Francissal és Brunoval, már azóta, hogy meg tanultunk járni és beszélni, elválaszthatatlan bajtársak, testvérek és persze bajkeverők voltunk. Az árvaházunk a város nyomornegyedének legszegényebbike volt, így gyakran éheztünk. Az apácák a többi gyermeknek a kemény munkával megszerzett értékek illúzióját oktatták, míg mi hárman, azonnal bevetettük magunkat az utca valódi életébe. Hét éves korunkra, mindhárman sok fejre esés, sérülés és edzés után olyan ügyességgel és gyorsasággal tudtunk falat mászni, háztetőkön ugrálva közlekedni és akrobatikus mozgással bárhova eljutni, mászni, mint senki más a városban. Olyan fürgék és ügyesek voltunk, hogy a katonák sosem kaphattak el minket. Igen, ahogy gondolod, valóban nem egyszer meggyűlt a törvénnyel is a bajunk. amíg a töbi gyerek házikenyeret árult, mi a piacra mentünk és a könnyebb utat választottuk. Brunonak volt egy kártyakészlete, azzal verte át az embereket, az „itt a piros hol a piros” játékban. Természetesen az ostobák sosem találták meg a dámát, ami nem is volt a három lap között. Francisnak megvolt az a csodálatos képessége, hogy bármilyen kevés koszból, alapanyagból álruhákat készítsen, különféle szerencsétlenül járt egyénnek kiadva magát könyörgött ki pénzt a vajszívű bandából. Ki tudna ellenállni, egy sánta, hallos beteg kisfiúnak, aki csak egy hegedűt akar, hogy szegény vak húgát elszórakoztassa? Hogy én mit csináltam? Én nem sok mindent. Csupán mesteri ügyességgel zsebeltem ki a tömegeket. Eleinte csak ételt loptam, de hamar rájöttem, hogy a gyémánttól nehéz erszény nagyon könnyen leoldódik az ember övéről! Arany életünk volt. Egészen, amíg nem jöttek a katonák és őrök! Na, akkor spurizhattunk, ahogy csak tudtunk! Felpattanva egy ládára, onnan megkapaszkodva az egyik fogadó tábláján, az ablakkereten felmászva a tetőn is voltunk, ahonnan már könnyedén elslisszoltunk.
Magnolia volt a mi csodás dívánk, éltető, nagykeblű dadánk, aki mindent megadott nekünk. Boldog gyermekkor volt. Csak nem tartott sokáig. Akármennyire is jó barátok voltunk mi hárman, és akármennyire is rosszaságokkal kerestük a kenyerünket, Francis és Bruno mindig, minden rosszat az árvaház egészéért tette. A pénzből segített a többieknek és az apácáknak is. Mindig is lenéztem ezért őket. Csak nekem volt annyi eszem, hogy magamra költsem az utolsó gyémántot is! Ebből is adódott gyakran nézeteltérésünk. Ezek szinte mindig gyorslefolyású viták voltak, jelentéktelen tárgyak felett. Egyet leszámítva.
Épp egy bábelőadás volt a piac mellett, szerettem az ilyen eseményeket, mert akkor egy kupacra gyűlik a sok tehén, így könnyen fejem meg őket. Lopkodtam is serényen, ahogy szoktam. Mikor végeztem és találkoztam az egyik titkos búvóhelyünkön Francissal és Brunoval, megszemléltük együtt a zsákmányt. Párszáz gyémánt, néhány kisebb személyes holmi, csak a szokásos. Azonban volt egyvalami, amit nem is tudom kitől emeltem el, az igazat megvallva arra sem emlékszem, hogy elvettem, de mégis ott volt a tatyómban egy tőr. De nem akármilyen tőr! Gyönyörűen megmunkált keleties ívben hajló kiváló acéltőr, aminek pengéje úgy hasítja akár a csontot is mint forró kés a vajat. A markolata pedig, ó a markolata! Tömör ezüst markolat, aranyberakással és hat különféle drágakővel ékesítve a legritkább fajtákból! Ebből valamelyik még mágikus erővel is bír! Elámultunk a csodás fegyveren, Bruno megvizsgálta tüzetesen és még az értékét is meg tudta állapítani! (sok könyvet olvasott, szerette tudni a dolgok értékét, igazi kereskedő lélek volt)
- Ennek a tőrnek csak a markolata megér vagy négyszázezer gyémántot!
- Mennyit? – tátotta el a száját Francis – annyiból végre felújíthatjuk az árvaházat és végre vehetünk annyi ruhát meg könyvet a többieknek, hogy akár iskolába is el tudna menni mindenki! – lelkendezett, hisz ez volt a tervük már vagy egy hónapja, hogy annyit gyűjtenek, hogy fizethessék a taníttatását az összes árva gyereknek, na meg, hogy végre rendes épületben lakhassunk nem egy omladozó templom átalakított romkertjében.
- Valóban elég lenne rá – mondtam mosolyogva és a tőrt az övembe csúsztattam – de nyugi, ezer aranyat nektek is hajlandó vagyok adni, hogy ti is vehessetek magatoknak új ruhákat.
- Ezt mégis, hogy érted? –csattant fel Francis.
- Hogyhogy, hogy? – egy pillanatra csak farkasszemet néztem vele aztán megértettem és felnevettem – ugyan már! Csak nem azt hitted, hogy ennyi pénzt csak úgy a többieknek dobok?
- Ez a te érdeked is – szólt nyugodtan Bruno, ő mindig bölcsebb volt, mint ketten együttvéve Francissal – az egész ház érdeke!
- Ne röhögtessetek, én loptam, enyém a pénz is!
- Eclesio, ez most rengeteg pénz, nem tudod, mindet magadra költeni legyen egy kis józan eszed!
- Nem! Az enyém és mivel ilyenek vagytok, ezért meggondoltam magam és ti sem kaptok belőle – eközben elővettem és eltartottam tőlük, hogy mutassam, nem is érinthetik, nem is láthatják, ami az enyém.
- Most untam meg az önzőségedet! – Francis olyan hangon förmedt rám, mint még soha.
- Hagyjátok abba, meg tudjuk beszélni ezt rende… - Bruno nem tudott csendet teremteni ezúttal. Francis rám vetette magát, hanyatt lökött és a kés után kapkodott. Én persze megpróbáltam minél távolabb nyújtani a fegyvertartó karomat, miközben megpróbáltam letolni magamról. Ekkor elkezdett ütni, de most nem olyan gyengéden, mint mikor néha birkóztunk. Párszor bemosott nekem, majd a nyakamnak esett és fojtogatni kezdett. Ekkor már én sem tudtam reakció nélkül hagyni, az egészet, kezem meglendült. Magam sem értem, hogyan céloztam így, de nem is bánom. Francis szeme elkerekedett, fojtogató kezei elernyedtek. Rám nézett, megpróbált levegőt venni, de nem tudott, helyette hörgő, gurgulázó hangot hallatott. Szájából vér kezdett előbújni, majd egy jó adagot az arcomba köhögött. Felfelé húzta magát, legalábbis próbálta, mert ekkor oldalra rántottam magam mellé a késnél fogva, amit oldalról átszúrtam a nyakán. A földre kerülve azonnal felé emelkedtem és tetszett a látvány. Ahogy szeme forgott körbe-körbe, ahogy kapálózott majd pár másodperc múlva teljesen elernyedt. Még nézem, ahogy kiüresedik csillogó gyermeteg tekintete és teljesen elernyed a teste. Csodás érzés, azóta sem feledem mikor először öltem. Lassan kihúztam a tőrt a nyakából. Bruno, akinek elakadt a szava a jelenet láttán, remegve ül mellettem pár méterre, mikor felé fordulok, elkezd hátrafele kúszni. Vajon ha…
Tizenkét évesen, egyedül, de boldogan hagytam el az árvaházat, ahol Bruno és Francis barátommal éltem boldog gyermekéveimet. A többi árva, a két barátom, a nővérek. sok féle módja van a halálnak, még egy egyszerű tőrrel is és a kíváncsi gyermek mindent kipróbál… A következő egy évben, a kis Eclesio, egyedül élte tovább életét, néha itt, néha ott megszállva, hisz számomra az egész város az otthon. Nappal ugyan úgy zsebesként dolgoztam és feketén kereskedtem, míg éjszakánként, csillapítva a beteges vágyaimat, öldökölni kezdtem. Sajnos akkoriban még elég ügyetlen voltam. Túl sok, hulla kicsi helyen, túlnyílván valóan. Álmomban kaptak el az őrök, miután túl sokáig tanyáztam egy galambházban. Megkötöztek, korom ellenére összevertek és azonnal tömlöcbe vetettek. Három teljes éven át nem láttam napfényt, valamiért, ahogy becsuktak a sötét magáncellába, nem volt se tárgyalásom, se kihallgatásom se semmi, csak otthagytak megrohadni. Néha egy kis lyukon át kaptam enni, meg inni, de ki nem mehettem. Mindenemet elvették tőlem csak ültem ott egyedül, a gondolataim, én és a sötétség. Amikor egy nap…
Ha nincs se nap se semmi csak sötét, amihez már hozzászokott a szemed, nem tudod, mikor van nappal és mikor éjszaka. Egybefolyik idő és tér. De azt hiszem olyan éjfél tájt lehetett, amikor épp azon gondolkoztam ültömben, hogy melyik képzeletbeli lakótársam adja ki azt a furcsa lüktető hangot, amit egy órája hallok megállás nélkül. A sárga macitestű nyúl vagy esetleg az izmos kacsa, aki folyton leszidott, hogy miért nem gyűröm az erőnlétem úgysincs mit csinálnom. Ahogy ezen agyaltam, egyszer csak egy alak rajzolódott ki a sötétségből. Azt hittem egy újabb hallucináció, de akkor odalépett hozzám, közel hajolt, hogy megnézzen magának, és éreztem, ahogy liheg a képembe. Büdös szája volt, meg kell hagyni.
- Hmmm… te vagy Eclesio? – kérdezte az idegen, akiből szinte semmit nem láttam, pedig a sötétséghez jól hozzászokott a szemem, elég volt az a fény mindent látni, ami a cellaajtó alatti résen szűrődött be.
- Ki kérdi? – kérdeztem vissza vigyorogva.
- Te loptad el a tőrömet igaz? – a tőr. Egy jó ideje nem is emlékeztem arra a tőrre, ami megváltoztatta az életemet.
- Igen, én voltam. És akkor?
- És használtad is?
- Persze, nem is egyszer.
- Mondd csak fiam, kényelmesen ülsz itt? – elkezdett mozgolódni.
- Hát azt nem mondanám…
- Ki akarsz kerülni innen?
- Igen! – vágtam rá azonnal, pedig szívem mélyén nem is különösen vágytam rá.
- Akkor add a kezed! – nyújtotta felém kezét, amit azonnal megragadtam. Megint hallottam azt a lüktető hangot, majd hirtelen az árnyak elkezdtek körülöttem fonódni és teljesen elnyeltek mindkettőnket.
Mangolia városfalának a hold álltál vetett árnyékából léptünk ki én, és a megmentőm. Szememet bántotta a nagy „fényesség” kellett pár pillanat, míg megszoktam. Ránéztem az alakra, egy tipikus Mende-mondák béli mágus, öreg, szottyadt, görnyedt férfi volt, fekete köpennyel és egy bottal.
- Miért mentett meg? –kérdeztem
- Ha tudni akarod, a válaszodat gyere vele, hosszú út áll előttünk…
Mi mást tehettem volna, követtem…
Agrus Kos-nak hívták az öreg varázslót, aki a sötét mágiák egyik beavatott mestere volt. Hosszú utat gyalogoltunk át, Magnoliából egy hegységig, és hosszú volt a történet, amit mesélt közben. A tőrt ő maga készítette és aznap nem loptam, hanem ő csempészte a zsebembe a fegyvert. Valóban mágikus képességekkel bírt, méghozzá olyanokkal, amik segítségével megfigyeli a környezetét és információt küld a mesterének arról amit „látott”. Esetünkben az én ügyködésemet. Agrus kifigyelt magának, megtetszett neki a gyilkolási potenciám és szenvedélyem. Ezért úgy döntött szárnyai alá vesz. Sajnos három évig tartott neki elintéznie pár dolgot azért nem jött hamarabb. Én, mivel úgy sem volt jobb dolgom és izgatott, hogy miket tanulhatok az ismeretlen világról elfogadtam az ajánlatát, hogy az inasa és tanítványa leszek. Egy hegyi barlangba vitt, pontosabban egy óriási barlanghálózatba, ahol aztán elzártuk magunkat a külvilágtól öt esztendőre, hogy Agrus kiképezzen…
Sajnos a börtönben oda lett a fizikai jóllétem, ezt csak nagyon nehéz és intenzív munkával tudtam visszaállítani, sőt fejleszteni. Öröm az ürömben, hogy viszont az ügyességemet és az akrobatikus képességeimet nem veszítettem el, így még mindig képes voltam akár falon futni vagy bravúros ugrásokat végrehajtani. Hála a kitartó edzésnek még erősebb, ügyesebb és gyorsabb lettem. Agrus megtanított egy egész arzenálnyi fegyvert mesterien forgatni, a kardtól kezdve a tőrökön át mindent, amit csak el lehet képzelni. A fegyverforgatás oktatásom utolsó állomásaként kaptam tőle egy szerkezetet, egy alkarra szerelhető ruhának látszó valamit, ami egy apró mozdulatra egy éles tüskepengét csúztat a tenyerem elé így két rejtett pengével bármikor titokban leszúrhatok valakit. Fegyverek és a testem edzésével telt az első két év. Megtanultam a bérgyilkos útját, hogyan öljek ezerféleképpen gyorsan, halkan és biztosan, bármilyen fegyverrel. Ezek után következett a mágia. Mesterem okítani kezdett a varázstudományok rejtelmeire, eleinte azt tanította, meg hogy, hogyan tudom a biztonságban tárolt fegyvereimet megidézni és gyorsan váltogatni a helyzettől függően. Másfél év alatt a fegyvermágia is mesteri szinten írható a képesítéseim repertoárjába. Végezetül, a hegyekben töltött maradék mésfél évben olyan varázslatokat tanított nekem, amivel tökéletes gyilkos lehetek. A mágia segítségével képes vagyok feljavítani a képességeimet, valamint manipulálni az éjszaka erőit, az árnyékokat kedvem szerint. Húsz éves koromban, rengeteg gyakorlás és tanulás után megkaptam tőle az ő régi bérgyilkos ruháját és egy útirányt, hogy hol találom a Skull Order nevű máguscéhet, ahol Agrus is dolgozott. azt hagyta meg, hogy menjek oda és legyek jó bérgyilkos, de már nélküle, hisz ő öreg volt, azért tanított engem, mert az ő ideje végleg lejárt. Utolsó kérése az volt, hogy élete legjobb tanítványa keze állttal halhasson meg. Mint mindig, zokszó nélkül teljesítettem mesterem parancsát. Ezután elindultam, felkerestem a Skull Ordert…
Újabb öt tél röppent el és én egyre erősebb és erősebb lettem. Már megszámolni sem tudom hány célpontom hullott már porba, amíg a Skull Order alatt szolgáltam, de egy biztos, precizitásom, erőm és könyörtelenségem miatt kiérdemeltem az „S” rangú mágus, valamint bűnöző titulust. Mit ne mondjak, ha az ember élvezi a munkáját…
Végezetül nyugis vérrel teli életembe, nemrég egy érdekes valaki kopogott be. Szó szerint, hisz legnagyobb meglepetésemre az a valaki megtalálta az egyik legtitkosabb búvóhelyemet, amiről még a klán társaim se tudtak. A kopogás után egyből nyílt is a rejtett faház ajtaja amint Ő lépett be. Méghozzá egy visszautasíthatatlan ajánlattal…