Celia Lumein

Név: Celia Lumein
Nem: lány
Életkor: 19 év
Mágia: Gealdor, hang mágia
Céh: Még nincs, szeretném eljátszani a csatlakozást.
Jellem:
Csendes, összeszedett, segítőkész lány (bár gyakrabban ő szorul segítségre XD). Vakságát nem szégyelli, és utálja, ha sajnálják érte. Egyáltalán nem lobbanékony természetű, türelmes és megértő. Imád hegedülni és mások dalait hallgatni. Hallása nem csak tájékozódási szinten, hanem zeneileg is kifinomult. Énekelni legalább annyira jól tud és szeret, mint hegedülni.
Jóhiszeműen néz másokra, türelmes mindenkivel szemben s ezt ugyan így is elvárja társaitól. Igyekszik megbízni másokban, és rendkívül kötelességtudó, ha egyszer elhatároz valamit, nehezen lehet lebeszélni róla.Tiszteli feljebbvalóit, és mindig tudja a helyét a csapatban.

Kinézet:Első ránézésre törékeny alkatú, de állandóan megy ide oda, ezért edzésben van. Mivel születése óta vak, külsőségekkel nem nagyon törődik, pontosabban a mostohaanyjára bízza az öltözködési stílusát. Egy világos lila átlátszó ruha, amink a tetején egy fűzőt és egy amolyan "kiegészítő szoknyát" hord . Sötétkék rövid nadrág és egy pár szürke csizma. Több ruhája is van, de ez a kedvence, hisz ez a legkényelmesebb.

Felszerelés: Hegedű tokkal, vonóval és hegedű ápoló szrekkel, (csak akkor van nála ha játszik valahol vagy ha utazik )
sötétkék hajpánt, rajta egy nagy kék madártollal mely kék szallaggal van odakötözve.

Előtörténet:
I.
Elég jómódú családból származom, Fiore északnyugati részén egy településen születtem mely egy nagyerdővel volt határos. Születésem előtt anyám megbetegedett, s mikor világra jöttem belehalt, én pedig a nélkül születtem, ami az ember számára az egyik legféltettebb kincse, a szeme világa. Sosem láthatom szeretteim arcát, barátaim mosolyát. Így kezdődött gyermekkorom.
Apám újranősült 1 éves koromban, addig ő és a dadám vigyázott rám. Apám sose titkolta előlem, hogy Arinne nem az igazi édesanyám, megmondták időben az igazat. Rosszul érintett, de gyorsan túltettem magam rajta, hiszen nem ismertem. Örültem, hogy ilyen kedves pótanyával áldott meg a sors. Nagyon kedves nő a mostohaanyám. Hangja olyan, mint a lágy szellő, mely mindig álomba tudott ringatni, bármilyen nyűgös is voltam. Folyton beszélgetett velem, mellette biztonságban éreztem magam. Édesapám a munkája miatt keveset volt otthon. Rengeteget utazik mágusként.
Föld mágiáját mások megsegítésére használja. Érdekes munka lehet. Mesélt egy céhről is ahová régen tartozott, de valamilyen okból otthagyta, már nem emlékszem miért.
Magántanárhoz jártam, ott megtanultam a vakírást és olvasást.
Látásom híján, a többi érzékszerveimre kellett hagyatkoznom.
Főleg a hallásom fejlődött sokat, bár fogalmam sem volt, hogy később majd ez határozza meg a hátralevő életem.


II. Hegedű
Mostohaanyám bevitt egy szobába magával, valamit mutatni akart. Ez a szoba ismeretlen volt még számomra, mindenütt porszagot éreztem. A régi padló fáradtan nyikorgott a lábunk alatt, megálltunk, majd leültetett egy székre.
- Celia! Szeretném, ha most figyelnél! Nyújtsd ki a két kezed! –mondta, én pedig úgy tettem
Különleges tárgy volt, hosszában zsinórok húzódtak. Az alakját akkor még semmihez nem tudtam hasonlítani, talán egy furcsa homokozó lapát. Miután alaposan végigtapogattam mostohaanyám óvatosan elvette tőlem és így szólt:
- Ez a tárgy a hegedű. Az emberek zenélnek rajta.
- Ó! Zenélnél nekem valamit Arinne? – kérdeztem izgatottan.
- Hát persze. – Mondta nevetve.
Majd játszani kezdett. Egy rövid kismelódiát játszott rajta. Vidámság és harmónia sugárzott belőle, felejthetetlen élmény volt számomra, akkor hallottam először a hegedű hangját. Mikor vége lett, mostohaanyám megkérdezte tőlem szeretnék e meg tanulni én is hegedülni, és természetesen vadul bólogattam.
Arinne elégedett volt az első próbálkozásaimmal a hegedűn, még ha borzasztó macskazenét is sikerült előhoznom a hangszerből. Látta rajtam az elszántságot.
Mikor betöltöttem negyedik életévemet, mostohaanyám elvitt engem, hogy válasszunk nekem saját, új hegedűt. Sikerült is választani, egy egyszerű faragású darabot, de jó minőségűt, tokkal, és mindennel együtt, ami kell.
Arinne akkor elengedte a kezem, hogy kifizesse a hangszert, közben el is beszélgetett az árussal,
S amíg beszélgettem én tettem egykét tétova lépést az ajtó felé, mely felől utcazaj szűrődött be. Ahogy közelebb értem, egy ismerős hangot véltem felfedezni a kinti zsongás közt. Hegedű volt. De milyen szépen szólt! Egészen más töltetű dallamok, mint amiket eddig hallottam, vidámabb és pergősebb, kedvem lett volna pattogni rá.
Mire észbe kaptam, már kint voltam. Csak a dallam irányára koncentráltam, semmi másra. Lassan haladtam előre amennyire tudtam, néha a falmentén támaszkodva, hogy el ne essek. Egy-két utcával arrább járhattam mire megtaláltam a zene forrását. Céltudatosan haladtam előre, de talán túlságosan is, mert beleütköztem valamibe, vagyis inkább valakibe, aki meg is szólalt
- Hé! Hát te? - Hangzott egy mély férfihang a fejem fölül.
Hirtelen nem is tudtam mit csinálok, úgy kizökkentett ez az ütközés
- Bocsánat... É-én csak…
- Nézz rám, ha hozzám beszélsz kislány!- Szakított félbe.
Kerestem a hang irányát és arra fordítottam a fejem.
- Oh. Hát veled meg mi történt? - Kérdezte most már kissé enyhébb hangon az ember.
Felkapott, mint egy egyszerű könyvet és két kezével a hónom alatt tartott. A meglepődöttségtől kapálózni is elfelejtettem, és még azt sem vettem észre, hogy a zene megállt.
- Én … nekem nagyon tetszett ez a dal. Szeretném hallani megint.
Kicsit arrébb egy újabb férfi szólalt meg, már nem olyan dörmögő hangon, mint az előbbi.
- Brax, megijeszted! Tedd már le.-
- Ne haragudjon, kisasszony! Sajnálom, ha megrémítettem! – Esdekelt, Bár elég gúnyos hangon, miközben letett a földre. - Te, ez a kislány vak. – tette még hozzá sugdolózva a másiknak.
- Ehja, hogy keveredtél ide így? Csak nem a hegedűm hangját követted? –
Erre én csak bólogattam.
- Szóval szeretnéd újra hallani ezt a nótát, mi? Na, akkor ide süss! Ez még jobban fog tetszeni!
És rázendített! Az első másodpercek után már elkápráztatott, tapssal kísértem tovább a muzsikát.
Teltek a percek, majd körbe másokat is hallottam tapsolni, egyre többen és többen lettek. A Tapsok zúgása közt Váratlanul mostoha anyám hangját fedeztem fel.
-Celia! Celia!- Hangjában harag és elfojtott sírást hallottam. Odarohant hozzám majd átölelt, mire mindenki lecsendesedett.
- Ez a kislány a magáé?- Kérdezte a zenész a mostohaanyámat.
- Igen. Maguk hozták ide Celiát? – Förmedt rá Arinne a hegedűsre.
- Dehogy is! Ő jött ide!
- Ugyan asszonyom… Flint barátom és én csak itt zenélgettünk mikor a kis hölgy majdnem levett a lábamról. - Tört ki a nevetés a másikból.
- Arinne, ők nem tehetnek róla! Én indultam el magamtól!- Szólaltam fel elszántan.
- Celia…
- Na! Látja, ez egy jól nevelt gyerek! Az igazat mondja!
- Gyere Celia hazamegyünk! - Fogta meg a kezem mostohaanyám.
A zenésznek feltűnt a hegedűtok.
- Mondja csak! Melyikük zenél?
- Mindketten! - Integettem boldogan visszafelé , miközben távolodtunk el.
- Szeretném egyszer hallani, ahogy játszol, kishölgy!
- Oké! - Kiáltottam vissza, miközben Arinne már szinte rángatott el tőlük.
Még a nevemet is megkérdezték, és be is mutatkozta így távolról, habár mostohaanyám már teljesen kiakadt ettől, felkapott, és kocogott velem a karjai közt. És így mentünk haza. Még jó hogy nem laktunk messze.
A későbbiekben megkértem a Dadust hogy kísérjen ki arra a helyre, hagy tanulhassak Braxtontól és Flinttől egy-két jó dallamot. Szüleim szerencsére megengedték. Ahogy teltek az évek már egyedül is kijártam, pontosan tudtam mi merre van, és ők mindig ott voltak.



III. Hangmágia

Apámtól hallottam először a mágiáról. Csodálatos, de egyben borzasztó dolgokra képes ez az erő. Kíváncsian figyeltem minden szavát, mikor mesélte milyen helyeken járt. Jó és rossz élményeket is mesélt. Vannak, akik tisztelik, amit csinál, de ugyanakkor sokan el is ítélik.
Az egyik beszámolója ebéd közben történt. Én hamar megettem az adagom, az utolsó morzsákat keresgettem a tányéromon a villával, ami néha elég kellemetlen hangot adott ki. A nyikorgó hang ellenére tovább folytattam, sőt annyira belejöttem, hogy ritmusosan tologattam a villát a tányér közepén.
- Légy szíves hagy abba Celia…- Szólt rám a mostohaanyám.
- Bocsánat…- raktam le a villát megilletődötten. Néha egészen megfeledkeztem a külvilágról, ha valaminek érdekes hangja van. Nem voltam rossz gyerek, sőt… de ez egy rossz szokásom volt. Ekkor már 8 és fél éves lehettem és 4 éve kezdtem el hegedülni. Azóta minden tárgyat megpróbálok valamilyen módon megszólaltatni, ha unatkozom.
Már majdnem be is fejeztük az evést mikor apa megemlítette:
- Arinne. Mi lenne ha Celia is mágiát tanulna.
A mostohaanyám meglepettségtől elejtette az evőeszközét
A dadus kicsit félrenyelt, én pedig apu hangja felé tekertem a fejem és érdeklődve hallgattam tovább a család reakcióit.
- Nem tudom Jhonatan… Talán nem olyan jó ötlet. Nem túl… fiatal még hozzá? - Kérdezte Mostohaanyám aggódó hanggal.
- Ugyan már drágám. Tudod, hogy én is korán kezdtem.
- És a tanárod is borzasztó volt, ahogy hallottam…- vágott közbe Arinne halkan.
- Igen de… V-vagyis nem! Dehogy is! Csupán saját tanítási módszerei voltak. Ennyi.
- Az egy rabszolgahajcsár volt…
Apám megelégelte ezt a féle beszélgetést és a lényegre tért:
- Szóóóval, legutóbbi kitérőm során összebarátkoztam egy igen jó hangmágussal, és azt mondta szívesen megtanítja a lányunkat az alapokra. Másokat is tanít, jelenleg csak 2 másik gyereket, és az egyik nemsokára végez!
Mostohaanyám gondterhelten sóhajtott.
- Gondold meg, Szívem! Ez annyi lehetőséget adna a gyereknek! A hangmágia segítségével ezerszer jobban tudna tájékozódni! Még akár önálló életre is képes lehetne!
Önálló élet? Így nyolc évesen még egyszer sem gondoltam bele milyen lehet az. Csönd volt. Csak a Dadus ropogtatta az utolsó falatokat, gondolván hogy úgy sincs beleszólása. Nos, rosszul hitte.
- Dadus, maga mit gondol?- szólította fel édesapám
Ő kisebb tétovázás után így szólt
- Szerintem… Nem rossz gondolat! Végül is a többi mágiához képest a Hangmágia eléggé „szelíd” féle! És ha sikerülne Celiának rendesen elsajátítania, az szinte helyettesíthetné a látását.
Mikor felfogtam az utolsó mondatot hirtelen kíváncsiság és izgatottság lett rajtam úrrá.
- Komolyan?- Pattantam fel hirtelen a székemről.
- Celia! Kicsim, ülj vissza szépen!- Szólt rám kicsit erélyesebb hangon a mostohaanyám. – Jól van… Látom őt is érdekli. Hát legyen! De remélem elég megbízható ez a valaki! -
- Nem lesz a világon semmi baj! A segédje gondoskodik a gyerekekről! – nyugtatgatta apám Arinnét.
Másnap apa levelet küldött a leendő tanáromnak, hogy pár nap múlva megérkezünk. És így is történt. Hosszas készülődés után, és miután mostohaanyám elmondta a mondandóját mind arról, amire figyeljek, elindultunk. Akkor utaztam először vonaton, a vonat zakatolása el andalított, és egészen addig aludtam, míg oda nem értünk.
Miután Apu felébresztett, és leszálltunk, már vártak is minket az állomáson, legalább is hallottam, ahogy Apám ráköszön egy emberre. Eléggé komoly, mély hangzású úrnak hallatszódott. Bemutatkoztunk, és már útnak is indultunk az új ideiglenes otthonom felé. Nagyon furcsának éreztem, hogy csak néha mehetek haza, de hozzá tudtam szokni a gondolathoz, ha még hozzávetettem azt is, hogy mágiát fogok tanulni.
Aztán megérkeztünk. A Tanárom, Mr. Reed segédje Bell segített lepakolni és elfoglalni kis szobámat. Ezután megismerkedtem a másik két tanonccal, az idősebb Aaronnal és a velem egy idős Tanbellel. Tanbelről, a kislányról kiderült, hogy szintén vak, és ugyan azért van itt, mint én. Borzasztó ami vele történt, és nem is olyan régen. Úgy hallottam fél évvel ezelőtt szándékosan szúrta ki a szemeit néhány huligán, mikor a barátaival játszott az utcán.
Miután Apa és a mester négyszemközt megbeszélték az anyagiakat, már készült is a visszaútra. Kérdeztem tőle, hogy mit beszéltek, de nem válaszolt, csak nyomott egy csókot a homlokomra, elköszönt, és már el is ment.
Másnap már el is kezdődtek az első leckéim a hangmágiáról. Az oktatás minden nappal intenzívebb lett, és egyre kevésbé tudtam lépést tartani többiekkel. Szerencsére a másik két tanonc segített szabad idejükben, nagyon hálás voltam érte, cserébe kipróbálhatták a hegedűmet, még ha félve is egy kicsit, de odaadtam. Lassacskán megtanultuk a hangok torzítását is,(Mr. Reednek erre egy külön szobája is volt, ahol gyakorolhattunk) apró csínyeket űztünk egymással, de nem vittük túlzásba, Különben megbüntettek volna. Viszont olyan szempontból jó volt, hogy ezzel is gyakoroltunk. Kezdtem jobban kiismertem magam a házban, s egyre több időt töltöttem az új barátaimmal, Aaronnal és Tanbellel. Kéthetente utaztam haza egy vagy két napra. A Szüleim és az ottani barátaim jókedvvel fogadtak minden alkalommal, mikor hazaérkeztem.
Egy év múlva Aaron elhagyta a tanoncházat, és elindult, hogy Céhet keressen, ahova csatlakozhat. Így csak Tanbel, és én maradtunk. Közösen gyakoroltuk a lépéseket a helységek felé. Egészen jól szórakoztunk miközben szabadidőnkben számolgattuk, hogy hány lépés van a szobánkig
Egy reggel miközben gyakoroltam a hegedűn (magammal hoztam, hogy ne szokjam el tőle)
Tanbel csendesen bejött a szobámba.
- Nagyon szépen játszol Celia…- Közölte halkan, miközben lassan felém lépkedett.
- Köszi! Ezt a dalt egy nagyon jó ismerősöm tanította! - És elmeséltem hogyan futottam össze
Braxtonnal és Flinttel.
Félbeszakítotam mondatom mikor meghallottam a hüppögését.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódva. – Valami rosszat mondtam?
- Jahj… dehogy is… ne haragudj… Csak annak ellenére, hogy vak vagy, milyen vidám életed van! Az én szüleim teljesen feladtak! Itt vagyok már nagyon régóta és felém se néznek… Szégyellnek engem…
- Ne sírj, kérlek! Biztosan csak sok a dolguk! Nem hiszem, hogy örökre elhagytak volna! - Próbáltam bíztatni. – Én születésemkor elveszítettem az igazi anyukám, sose ismertem, és…-
- Hát épp ez az. – Szakított félve Két szipogás közt Tanbel. – Sosem ismerted, akit elvesztettél! Ezért nem hiányzik! Ezért vagy boldog! Fogalmad sincs milyen az, ha elvesztesz egy számodra fontos dolgot! - Tette hozzá a kissé utálkozó hangnemben.
Erre nem válaszoltam… Igaza volt, és erre csak ott döbbentem rá igazán.
Sajnáltam szegény akkor még jobban mint eddig. Bárcsak segíthettem volna rajta.
Csak ott ültünk szótlanul , ő sírt Átöleltem próbáltam nyugtatgatni. Az az eset örök nyomott hagyott a lelkén.
Újabb évek teltek el, Én és Tanbel már lassan 15 évesek lettünk és képesek voltunk a hangmágia leg alapabb fogásaira. Mr. Reed nagyon büszke volt ránk.
Majd 18 éves korunkban , mikor az alapok tökéletesen mentek, Új út állt előttünk.
Bell, a segéd mesélt nekünk a céhekről, és a vezetőikről. Apámtól hallottam már a céhekről egy keveset. Jó véleménnyel volt róluk, viszont arról, hogy mért hagyta ott a céhét ahol volt, sosem volt hajlandó beszélni.
Engem nagyon érdekelt a dolog. Ellenben Tanbelt… Ő haza akart menni, megkeresni a szüleit nem volt egy kalandozós típus. Azok után ami történt vele, megértem. Fájdalmas búcsút vettünk egymástól majd elindultunk, mindketten a magunk útján. Hála a hangmágiának, már ismeretlen helyen is tökéletesen tájékozódunk. Ez volt az elsődleges célunk, ám ezzel az erővela birtokomban úgyéreztem többre is képes lehetek, csak alkalmat kell találnom rá, hogy kihasználhassam. Úgy éreztem , ha csatlakozok egy céhhez, eza az alkalom adódni fog , így hát új célul egy Céhhez való csatlakozást tűztem ki magamnak. Még nem tudtam melyikhez, ezért elindultam tapasztalatot és és ismertségeket szerezni, hogy segítsen a döntésben.