Nyolcas Számú

Név: Nyolcas Számú
Nem: ???
Életkor: 5
Mágia: Fekete mágus (idő mágia)
Klán: Nincs
Kinézet: Egy méter magas, hosszú kék, galléros kabátka ami csak felül van összekötve pár bőrszíjjal. Nadrágja kicsit buggyos, fehér rajta ciánkék függőleges csíkok. Kicsi utazó bakancsa van, kezén kesztyű. Arcát nem látja senki, csak fekete gömbnek látszik nagy sárga szemekkel. Fején egy barna, koszos süveg.
Jellem: Hallgatag és visszahúzódó. Legtöbbször kerüli az embereket, ha beszél hozzájuk, akkor is röviden és tömören. Magához, azonban ha egyedül van nagyon sokszor szokott beszélni.
Felszerelés: Van egy utazóbotja, aminek egy csigamotívum van a végén, valamint egy piros szalag. Kabátja zsebében pénzt, valamint egy színarany zsebórát tart, ami egy aranyláncon van hozzákötve. Az óra az óramutató járásával ellentétesen jár, valamint a számlapon nem számok hanem azok helyén ismeretlen nyelvű jelek láthatóak.

Előtörténet:
Nem emlékszem sok mindenre a múltamból. Sokszor beugranak emlékképek, helyszínekről, ismeretlen arcokról és boldog, kellemes érzésekről. A legtisztább emlékem azonban egy sötét érzés, egy sötét hely. Bármikor erre gondolok, fájdalom járja át a szívemet. Sokat kellett tapasztalnom ezt az érzést. Egészen addig, amíg egy furcsa dolog történt. Öt évvel ezelőtt esett meg az Ébredésem Napja. Azóta mindenre pontosan emlékszem. amikor magamhoz tértem nem éreztem semmit. Nem éreztem szagokat, nem éreztem a bőrömön semmit, még a végtagjaimat sem éreztem. Eleinte hangokat sem hallottam és a látásom is homályos volt. Egy négyszögletű szoba vonalait láttam az első három nap. Valahol fáklyák égtek, hisz elmosódott piros foltokat is láttam, amik fényféleséget bocsájtottak ki. Miután a negyedik napon kitisztult a látásom, megerősödött a feltételezésem. Négy fáklya égett szüntelenül, a durva kövekből rakott szobában, velem szemben egy faajtó volt, ami nem nyílt ki hónapokon át. Az ötödik napon elkezdtem furcsa csattogó zúgó hangokat hallani. Rettentő érzés volt, de nem tudtam mit tenni. Még mindig kába voltam és nem tudtam mozdulni, lényegében azt sem tudtam, hogy van-e mivel mozdulnom. Csak a lelkemet maró sötétség, fájdalom karmolászta, amióta csak kinyíltak a szemeim. Egy héten át gyötörtek a különböző zajok, hangok. Mindegyik rám tört hangosan és érdesen majd szépen lassan elhalkultak és a helyükre álltak. A tűz ropogása, a szél süvítése az ajtó alatti résen, (ami néha nagyon befújt a szobába a lángokon látszott, de nem éreztem, hogy megérintett volna) valamint egy furcsa kattogó hang, mintha valami óriás fogaskerékről pattanna le a tartó léc.
Ez alatt az idő alatt semmit sem tudtam csinálni. Mintha nem léteztem volna, nem volt testem és mozdulni sem bírtam. Egyedül csak néztem előre mereven, szemeimet forgatva, amíg tudtam. Heteken át néztem így ki, nem éreztem éhséget, szomjat vagy fáradságot. Egy hónap telt el így, nem volt jobb dolgom, minthogy számoljam a másodperceket. A második hónap elején egy szokatlan dolog történt. A kattogás mellé kopogás hangja is vegyült, halk, de egyre közeledő. Mikor már ott volt az ajtóm előtt felismertem, hogy ez cipő koppanása a kőpadlón.
Ekkor benyitott. Egy öreg, kórosan sovány férfi volt, szakálla tüskeként volt valaha belőve lefele nézve, de mára csak szétbomolva, őszen nézett a föld. Kevés haja, ami feje két oldalán nőtt vízszintesen úgy szint korát és rossz életvitelét tükrözték. Azonban amint felém csoszogott a fehér orvosi köpenyében, boldog mosolyt láttam apró szemüvege alatt ülő ráncos arcán. Ahogy odalépett hozzám nézett pár pillanatig, jól körbeszemlélte a … nem is tudom mit láthatott, akkor én azt sem tudtam, hogy vagyok egyáltalán. Miután közelebb hajolva is tüzetesen átvizsgált valamit a látószögem alatt egyenesen a szemembe nézett és megszólalt, lágy, megfáradt hangján.
- Hogy érzed magad?
Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, azt sem tudtam válaszolni tudok-e. Megpróbáltam keresni az ösztöneimben, hogy hogyan is kell beszélni, erősen koncentráltam, közben valamiért őt néztem. A gondolatok már szavakká váltak a fejemben.
~Élek én egyáltalán?~
-Remek! – csapta össze a tenyereit mintha hallotta volna. – akkor lassan el is kezd…
~Mi? Micsoda? Hallod a gondolataimat?~
-Hát, hogyne hallanám, ha egyszer hozzám beszélsz – valamiért a beszédstílusa és a hangja a zavart és felkavarodott lelkemre nyugtatólak hatott, kedvessége melengetett. A bácsi elkezdett valamit szinte pontosan a látószögem alatt motoszkálni, matatni, majd a köpenye zsebéből egy csavarhúzót is elővett, amivel oda nyúlkált. Egy kattanás, majd hirtelen leesett és oldalra dőlt a látóköröm. Egy kicsivel többet láthattam a tőlem balra lévő dolgokat, így a fáklyákat is azon a falon.
-Hoppá – nevetett bohókásan az öreg, majd ekkor úgy éreztem mintha a lelkembe nyúltak volna, hideg újjak körbeölelték volna és megszorították volna, majd melegséget sugározta volna egyenesen a tudatomba, lelkembe. Ekkor olyasmi érzést éreztem, mint amikor egy mély merülés után ismét a felszínre kerülsz. Ekkor, igaz nem éreztem, hogy lenne, de tudtam mozgatni a nyakamat hirtelenjében. Fel is kaptam a fejemet és az öregre förmedtem
~Ááááá, ez fájt!~
-Elnézésedet kérem, ügyetlen vagyok – lépett hátra elrakva a csavarhúzót – de legalább a nyakad már mozog. Nézz szét! Bátran! – mosolygott.
Azonnal kaptam a lehetőségen és mindenhová elnéztem. A szoba csalódás volt, csak a fáklyák és az ajtó. De amit magam alatt láttam az egyenesen sokkoló! Egy emberi test, vagyis csak ahhoz hasonló, egy fából készült, elnagyolt csontváz! Kezek, lábak, gerinc és bordák. Egy miniatűr emberi test fából! Azonnal felordítottam ijedtemben, vagyis csak a gondolataimban, amit valószínűleg hallott az öreg is, mivel gyorsan a favállamra tette kezeit (nem éreztem, csak láttam)
- Nyugodj meg, semmi baj! Ne ess pánikba! – tovább volt kedvem ordítani, de szavaival valahogy sikerült lenyugodnom. Ismét bátortalanul magamra pillantottam, ekkor vettem észre, hogy a fabordáim alatt, ahol szerveknek kellene lennie, egy két öklömnyi nyolcszögű kristály volt, neon zölden pulzált, mint valami szív, ami még dobog. Csodálkozva néztem, el is feledkeztem a borzalmas felismerésről.
- Érdekes ugye? A mesterművem! – mondta az öreg – emlékszel mi történt veled?
Ráemeltem a tekintetemet.
~Nem, egyáltalán nem…~
- Akkor elmondom, hogy most miért is vagy itt… kérlek, ne ijedj meg… Te, meghaltál. Nem tudom, hogyan és, hogy mikor, de meghaltál és nem lehetett valami szép, hisz a lelked itt ragadt. Én megtaláltam szellemednek utolsó darabjait és ebbe a testbe, pontosabban az ott lévő Lachrymába csatoltam.
Kellett pár pillanat, míg felfogtam, amit mondd. Meghaltam? Egy kristályba zártak? Sok minden más is kavargott a fejemben, de hirtelen egy kérdést tudtam csak „kinyögni”.
- Hát, szégyellem magam, nem volt szép dolog tudom, de az öntudatlanul hánykódó lelkedet egy kísérlethez fogtam be és csatoltam ebbe a testbe – kicsit zavartan vigyorgott és tett egy lépést hátra. – remélem így utólag nincs ellenedre…
Átgondoltam gyorsan ezt az egészet. Nem emlékeztem semmire a Ébredés előttről, de ha tényleg meghaltam, akkor most élek, kaptam egy másik esélyt. Meg kell ragadnom, hisz nem tudom milyen élni! Kíváncsi vagyok, meg kell próbálnom!
~Szóval, azt mondja, ebben a testben élhetek tovább? Egy új életet kezdve?~
- Igen, igen, ahogy mondod – mosolyodott el ismét kedvesen az öregember.
~Ez esetben elfogadom a helyzetemet! Örvendek a szerencsémnek és, hogy életet adott nekem Mr…hogy hívják önt? ~
- A nevem Dr. Charles. Te valószínűleg nem emlékszel a valódi nevedre, de nem is szükséges, hisz a neved mától, Nyolcas Számú!

Így születtem meg öt évvel ezelőtt. Eleinte kapva kaptam a lehetőségen, hogy megpróbálhassak élni, de sajnos nem egészen olyan volt, mint terveztem. A Doktor miután segített üzembe helyezni a géptestem maradékát is (ami egy elég kellemetlen procedúra volt, mágiával stimulálta a kristályt, ami lényegében maga a lelkem és az életem) így lassan lábra tudtam állni, kezeimet is mozgatni tudtam. A következő két év komoly terápiával telt, még mindig a szobán belül a Doktor segítségével tanultam járni, mozogni, fogni, dobni, ujjaimmal precízen dolgozni. Kemény és dolgos két év volt, rengeteg kezdeti kudarccal és fájdalommal. Mintha egy kisgyermek tanult volna járni, csak éppenséggel a teste nem bírta el a mozgásvágyát. Nehezen szoktam meg a fatestem, de nem éreztem kellemetlennek, hisz nem emlékeztem milyen is volt olyan hús-vér embernek lenni, mint a Doktor. Esténként, mikor aznapra befejeztük a terápiát a Doktor lefeküdt egy kis paplanra, amit hozott és mielőtt elaludt volna sokat mesélt nekem mielőtt álomra hajtotta volna a fejét (nekem nincs szükségem alvásra, nem fárad a testem). Az emberekről. Az érzelmekről, az érzésekről, az ember alkotta szépségekről. No meg a mágiáról! A legcsodálatosabb dologról a világon, amivel bármi lehetséges, ha tudjuk, hogy használjuk! Nagyon megkedveltem. Végtelen szeretettel és türelemmel fordult felém, pedig látszott rajta, hogy nagyon öreg és megfáradt. Én pedig egy hiperaktív kölyökként ugráltam és estem orra, (már ha lett volna orrom hisz arcom egy fekete gömb volt, két nagy sárga szemmel) és tanultam minél többet amennyit csak tudtam. A harmadik és negyedik évben, pedig Dr. Charles elkezdett valami sokkal komolyabbra tanítani. Mágiára.
A varázslás nem volt nehéz dolog, valamiért könnyedén áramlott a fejembe a sok információ, amit a Doktor könyvekben hozott nekem el néha-néha. Sok fajtáját mutatta meg, ő maga nagyon sok varázslatot ismert, de valamiért nekem csak olyan mágiát tanított, amivel az Időre hathatunk. Minden kevéske alapot, amit az időmágiáról tanultam tőle tudom, két éven át tömte fejembe a tudást. Egy nap még ruhákat is hozott nekem, egy süveget, egy nadrágot, egy pár cipőt és csizmát valamint egy kabátot. Természetesen a testemre méretezve. Nem éreztem, hogy kényelmes-e vagy sem, mert semmit nem éreztem csak a látásom és hallásom működött, de egész jól állt. Még egy varázsbotot is adott, amivel könnyebben tudtam a varázslatokat létrehozni!
Nem emlékszem semmire. Nem tudom miért haltam meg és miért is éledhettem ujjá. De nem is érdekelt. Boldog voltam a Doktor mellett, hisz tudatlanságom újdonságokkal ajándékozott. Nem tudom milyen volt ezelőtt. Azonban az utolsó évemben elkezdett furdalni a kíváncsiság. Az emberek csodálatos és érdekes teremtmények, a sokféle testbeszéddel, érzelemmel és azokkal a művészetekkel, amiket saját kezűleg alkotnak. Elkezdett belém ülni a gondolat, milyen ember is voltam én? Milyen érzés lehet? Hogyan tudhatnám meg?
Egy este a Doktor tőle szokatlanul csendesen érkezett hozzám. Én természetesen lelkendezve szökkentem elé és köszöntöttem. Sápadtnak tűnt.
~Jó estét Dr. Charles! Milyen érdekességet hoztál nekem ma?~
- Sajnálom Nyolcas, de ma egészen más oka van, hogy eljöttem – mondta, zavart volt a hangja. Elővette zsebéből az aranyóráját, felcsapta és beletekintett. Elkomorodott a tekintete majd visszacsukta az órát és elrakta – figyelj rám jól, Nyolcas. Nagyon fontos dologról van szó!
Köhögni kezdett és kicsit megrogyott a lába. Én azonnal a hóna alá léptem és segítettem neki fél térdre ereszkedni, míg köhögött, nagyon csúnyán.
~ Mi a baj Doktor? Rosszul érzed magad? ~
- Ne aggódj, minden rendben. – kapkodva vette a levegőt – meg… megpróbáltam neked mindent megadni a…. amire szükséged le…lehet – köhögött – azt…azt szeretném, ha boldogan…boldogan élnél tovább. El…el kell menned innen é…és megkeresned a boldog….boldogságod… mu…muszály elmenned – újra rátört a köhögés.
~ De! De én boldog vagyok veled Doktor! Nem akarok innen elmenni! ~
- Kérlek, l…légy nagyon boldog… boldog... – utolsó szavait nagyon nehezen mondta ki, teste megrázkódott és előrebukott. Hasára esve elterült a földön, nem tudtam utána kapni. Azonnal a fejéhez léptem és felemeltem az arcát. Ekkor kigurult zsebéből az órája. Arca falfehér volt, szeme üveges, meghalt. Hihetetlen fájdalmat éreztem, elviselhetetlen kínt. Lelkem zokogott, de könnyeim nem hulltak. Végignéztem apám, Doktorom és barátom halott testén, majd tekintetem az órájára meredt. Nagyon sokat nézegette, nap, mint nap többször is. Annak ellenére, hogy időmágusként pontosan tudtuk, hogy mennyi az idő épp. Remegő kézzel odanyúltam, belenéztem a zsebórába. Kinyitva érdekes látvány fogadott. Nem rendes számlapja volt, egy fekete lapon sok aranyszínű jel, össze vissza, érthetetlenül. A két mutatója, amik pedig nem egyenesek, hanem hullámosak voltak visszafelé jártak. Mikor ránéztem a nagy épp teljesen felfele mutatott és a kicsi épp akkor zárkózott fel hozzá. Ebben a pillanatban furcsa dolog történt. A nagy kattogó hang, amit Ébredésem óta hallottam hirtelen megszűnt. Felkaptam a fejemet. Felpattantam, az egész épület hirtelen rázkódni kezdett. Recsegés, ropogás, törés. A fal hatalmas kövei elkezdtek lazulni egymástó. Egy kő le is pottyant a plafonról, és nem sok kell már, hogy a többi is összeboruljon. Nem akartam otthagyni a Doktor testét, de valamiért annyira megijedtem, hogy az ajtó felé rohantam. Kisiettem rajta, egy folyosón találtam magam, ami pár méter után egy lefele vezető csigalépcsőben folytatódott. Nem bírtam parancsolni a lépteimnek.
Éppen hogy ki tudtam rohanni az omladozó épületből, az új énem egyetlen otthonából. Kívülről, láttam, hogy egy óratorony volt, a nagy mezőség közepén. Összeomlott, megsemmisült minden, amit szerettem. Csak a botomat és az órát tudtam magamon kívül megmenteni. Mihez kezdjek most? Semmit sem ismerek a világból. Azt sem tudom, hova mehetnék. És, hogy miért?
Ekkor Dr. Charles szavait idéztem fel, még, akkorról amikor mágiát kezdtem tanulni:
„Az idő egy hosszú folyó, amit az ember, ha megtanulja, hogyan szabályozhat. Gátat emelhet felé, gyorsabban utazhat rajta vagy akár el is vezetheti. Sőt, igaz még senki sem bizonyította, de lehetséges, hogy akár felfele is lehet rajta hajózni! Remélem, egyszer én is megtudom, hogyan, hogy aztán megtaníthassam neked is…”
Egy idő mágus vagyok, az idő az én parancsaim szerint múlik. Akkor, esetleg ha erősebb lennék talán…?
Azóta egy év telt el, a Doktor zsebórája ismét jár, de visszafelé, én pedig életcélt találtam magamnak, amit azóta sem feledek és minden nap ezért vándorlok a világban. Visszaforgatni az idő kerekét, hogy megtudhassam milyen voltam és megmenthessem szeretett Doktoromat, bármi is történt vele!!!