Komor, esős idő ez a mai, de nem csak ma ontotta könnyeit az ég, hanem már lassan egy hete. Ez jelenthet valamit. Akár egy közelgő vihar előjele is lehet. Ilyen időben mit tehet az ember, bezárkózik a házba és vagy halálra unja magát vagy talál valami elfoglaltságot, bár utóbbi is előbb-utóbb unalomba fúl.
Habár minden mértékben jobban kedvelem az esős napokat, mint a tikkasztó hőséget, mégis a házban az ablak mellett ücsörögve untam magam. Ha már esős nap, akkor sem kéne egész nap úgy zuhognia mintha dézsából öntenék. Jobban örülnék, ha elállna és tehetnék egy sétát a friss levegőn, mely kellemes „eső illattal” vegyül. De a pokolba is, ez sosem akar elállni.
~ Ahh, nincs mit tenni - mérgelődöm magamban. - Dobok egy szunyát.
Feltápászkodom az ablak mellől és a hálószoba felé indulok meg. Bent csend honolt, bár a kinti zivatar olykor-olykor megkopogtatta a háztetőt egy-egy nagyobb széllökésnek köszönhetően. Már épp ledőlni készültem, mikor furcsa érzés fogott el. Ismerős volt, akkor szoktam érezni, amikor Mia a semmiből feltűnik a hátam mögött. Ám ezúttal hiába fordultam meg, sehol senki. Majd egy a nappali felől érkező tompa zaj keltette fel figyelmemet. Valaki ugyancsak megjelent az előbb és oly ügyetlen volt, hogy lelökött valamit a földre. De az is lehet, hogy direkt csinálta, hogy leellenőrizhesse, van-e a házban valaki és elbújva lesből lecsaphasson rá. Óvatosan kiosontam a nem túl tágas helyiségbe. Első sejtésem igazolódott be, Mia állt előttem.
- Idő van. - A közlés minimumával ennyit mondott. Se többet, se kevesebbet.
Valami furcsa tárgyat húzott elől keblei közül. Hosszú keskeny tárgy volt, a tetején apró lyukak tömkelege, míg alul egy tekerhető részt láttam. Nyakában egy kendő lógott, ami most arcához emelt. Tekert kettőt a furcsa szerkezeten, ami erre kékes gázt engedett szabadjára. Ötletelni sem volt időm, hogy mégis mit akar ezzel, vagy milyen hatása lehet a gázzal, mert azonnal hatott és én eszméletemet elveszítve rogytam össze. Minden elsötétült.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. Zúgó fejjel ébredtem el, látásom homályos volt, lehetett ez akár egy mellékhatás is, de hamar kitisztult. Egy kis bunkerben találtam magam. Sziklák közé volt beépítve és szalmával volt befedve. Próbáltam felállni, de még nem volt benne elég erő hozzá. Mia lépett be a helyiségbe.
- Mia, mégis mi-
- Nyugodj meg - szakított félbe. - A kábító gáz hatása pár percen belül elmúlik, addig is készülj fel mentálisan a harcra.
~ A harcra? Valóban említette korábban, hogy a céhe próbára akar tenni, és valami Sophieval kell megküzdenem a bekerülésért.
- Ne feledd, csak akkor van esélyed a győzelemre, ha előhozod a szívedben lakozó sötétséget. Ez erősebbé tesz.
- De én-
- Most pihenj - szakít ismét félbe és távozott.
Ahogy áthatolt a függő liánokon fény hatolt be a helyiségbe. Habár ha jól vettem ki, odakinn még mindig felhős idő uralkodott. De legalább már az eső elállt. Vagy éppen olyan helyre hozott, ahol még nem esett le az eső, ugyanis a szalmatető nem tartotta volna vissza a víz mennyiségét, simán áteresztette volna. Márpedig idebenn száraz volt a talaj. A gáz hatása már kezdett múlni, sikerült felállnom, de még gyenge volt a stabilitásom, nem sok kellett és összeestem. Tán nem vagyok elég türelmes!? Mindenesetre felülni már sikerült, az egyik sziklának dőlve meg is támasztottam testemet. Szapora levegővételem egyre jobban feloldódott és már rendesen kaptam levegőt. Az az altatógáz kissé mérgező lehetett, mert igencsak éreztem, hogy valami marja a tüdőmet. Annyira irritált, hogy sűrű köhögést váltott ki belőlem. Mégis, hogy álljak ki így valaki ellen, legyengítve?
Alaptalan gondolat volt, pár perc sem telt el és olyan voltam, mint újkoromban. Sikerült két lábra állnom és úgy döntöttem a fene sem vár tovább. Félrehúztam a búvóhely „ajtaját” és kiléptem a friss levegőre. Egyedül Miát látom, senki mást. Hol az a bizonyos valaki, akivel nekem itt és most meg kéne küzdenem? Netalán-tán érdektelennek talált és el se jött? Bár akkor Mia se gyötört volna ezzel az egésszel. Tuti itt lesz az ellenfél, csak még nem fedte fel magát.
- Felkészültél? - kérdezi a lány.
- Most erre mit tudok mondani? Hirtelen elcibálsz. Mégis ki tudna így felkészülni?
- Mindegy, már úgyis megérkezett a díszvendégünk - mutat a mellette elfekvő szikla mögé, majd egy lány lép ki mögüle. Elég unott képe van, talán most kelt fel, lehet ezért húzta Mia az időt mindeddig.
Először még nem láttam tisztán, mert oldalt állt nekem és fekete kapucnis kabátja csak hullámos kék hajzuhatagát engedte megcsodálni. Majd mikor felém fordult egy aranyos lánnyal álltam szemben. Viszonylag alacsony volt, legalábbis nálam vagy egy fejjel volt alacsonyabb. A kék hajhoz kék szempár párosult. Kezei zsebre dugva, és mint valami depressziós visszahúzódó kislány állott előttem. Kabátja oly hosszú volt, hogy nem tudtam eldönteni, hogy van-e rajta alatta ruha, bár egy sötét céhben ki tudja milyen elvetemült emberek fordulnak meg, nem csodálkoznék egy perverz egyénen. De mindenesetre elkönyveltem magamban, hogy fel van öltözve alatta, méghozzá egy szoknya és valami top, afféle darkos stílusban. Lábán hosszú nercharisnya ékeskedett, míg alul egy pár fekete csizmát viselt, fehér zoknival. Csendesnek tűnt, ez volt az első benyomás.
Nagyokat ásítozott, majd Mia felé fordult. Odamondott neki valamit, nem valami tisztán értettem, nem sok hangerőt fektetett bele. Valami olyasmi lehetett, hogy „Szólj a Mesternek, lehet lesz egy új tagunk.” Mia megindult felém, de még csak rám se nézett, csak elsuhant mellettem. Mindezt persze nem tétlenül tette, közben odasúgott nekem némi információt.
- A neve Sophie Black, vigyázz vele, nagyon erős. Használd fel ellene a szíved mélyén rejlő gonoszságot és talán talpon tudsz maradni ellene.
Ezzel a mondattal el is tűnt a semmiben. Legalábbis én már nem láttam, de láttam Sophie-n, hogy ő látja ahogy távozik a lány. Kettesben maradtunk.
- Nem szeretlek, mert felkeltettetek. Készen állsz rá, hogy ha át is engedlek, kedvenc "kutyám" leszel? - Nem vártam, hogy ilyen stílusa van, kissé meglepett, de visszavágtam neki.
- Vicces dolgokat zagyválsz, kislány - mosolyodtam el.
- Nem vagyok kicsi. És nem zagyválok - karba teszi a kezét. - A ranglétra alján leszel, és nem csak én, de mások is ugratni fognak. Ha nem akarod, hogy ugráltassanak, fejlődj! Ha ellenkezel a parancsok ellen, akkor megtámadhatnak, és valószínű, hogy veszíteni fogsz. Többi részletet, és elriasztó tényt megtudod a teszt után - Elvigyorodik. - Éééés~ Megvan hogy foglak mérni. - Elővesz egy kulcsot. - Farkas kapuja, tárulj!
Nagy fényoszlop és valami alak jelenik meg előttem, nincs időm megfigyelni mi az, mert egyből nekem ront.
- A feladat a következő: Én ott fogok ülni fenn a faágon, míg neked el kell érned engem. Nem mágiával, hanem a saját kezeddel. Lupus vissza fog tartani minden erejével. Ha veszítesz, akár lehetsz Loup vacsorája is.
Feltápászkodok a poros földről, leporolom a szutykot a ruhámról. Kissé fáj gyomrom, ahová az ütést kaptam, de kibírom. Figyelmetlen voltam. Most viszont van egy kis időm megnézni, ki is az, akit le kell gyűrnöm. Egy csillagmágussal van dolgom, így ez az izé itt előttem egy csillagszellem. Ráadásul félig ember, félig farkas... Éles fogad, karmok, utálom a vágásokat. Egy veszett korccsal van dolgom.
Először csak méregettem ellenfelemet, próbáltam a testalkatából kitalálni, hogy mik lehetnek a főbb tulajdonságai. Mivel félig farkas volt, így gondoltam, hogy állati hátsó lábaival igen sebesen mozoghat - habár nálam csak a sebességmágiával bírok gyorsabbak -, éles fogait villantotta ki, nem sok kedvem volt találkozni velük szemtől szemben. ~ Szóval mágia nélkül kell megérintenem és a kutyust el kell távolítanom az útból. Hmm... - ötletem támadt és látszólag mint valami idióta rohantam neki a Lupusnak, aki már alig várta, hogy átharaphassa torkom és lezárja a csatát. Hátam mögött szétnyitottam a kaszámat, majd meglepetésszerűen megálltam, mire az állat megzavarodott. Összecsuktam, rossz ötlet. Légáramlatot képezve - hogy sebességemet növeljem - megindultam jobbra, és közben az Airbullets nevű mágiámat használva soroztam meg léggolyókkal. A fontosabb szerveit céloztam és számításom szerint a karjaival védte magát, ám ez csak elterelés volt részemről, mert mikor mögé értem Airbullets helyet egy erősebb széllökéssel kóstoltattam meg lábhajlatát, mire Ő összecsuklott. Az állat a földön, itt az esélyem. Sebesen közelítettem Sophie felé, ki unottan, ásítozva ücsörgött a faágon. ~ Vajon miért nem menekül, mindjárt megcsípem. - Megvolt rá az oka. Lupusnak gyorsan felpattant és a hátam mögött közeledve hátamba mélyesztette karmait, majd belém rúgva röppályára állított. Ugyanolyan messze voltam, mint kezdetekben. Farkas koma nem tétlenkedett, máris ott termett és mire sikerült felkelnem, egy jobb egyenest kaptam arcomba, melynek hatására sikeresen ráharaptam szám szélére, majd felkapott és ismét dobott egyet rajtam. Ám ezúttal nem jött utánam, úgy tűnik visszafogja erejét. ~ Egyre messzebb kerülök a céltól. A fenébe! - Felkönyöklök. Felszakadt ajkam kiömlő véradagjával telik meg a szám, melyet bőszen köpök ki a földre. Majd gyomromhoz kapok, mikor felállni próbálok. Ez a mocsok erősebbet rúgott az elején, mint gondoltam. De azért sikerült ismét talpra állnom. Zihálva, izzadságtól, sártól és vértől piszkosan vesztésre álltam, ideje volt egy kicsit átgondolni a helyzetemet.
Lompos vicsorogva próbált hátrálásra bírni, mintha ez működne. Összegezve, vesztésre állok, kell valami plusz, ami nincs meg, valami ami katalizátorként hat az erőmre. Valaki odafent biztos hallotta gondolataimat és felsőbbrendűsége révén úgy döntött, miért is ne, legyen szerencséje a gyereknek. Apró vízcseppek kezdtek aláhullani az égből, majd egyre hevesebb lett és átcsapott zivatarba. De nem ez volt a kellő plusz. A ráadás az eső egyik társát, a szelet jelentette. Igen, feltámadt a szél, ami annyit jelentett nálam, hogy mágiám ereje - a katalizátornak hála - megduplázódott. Önkénytelenül is elmosolyodtam. A por és a vér keveréke arcomon most vízzel vegyítve kevert egyvelegként csordogált arcomon. Mia szavai rémlettek fel hirtelen: „Használd fel ellene a szíved mélyén rejlő gonoszságot.” ~ A szívem mélyén rejtőzködő gonoszság. Vajon van ilyen. - Egy pillanatra magamba mélyedtem, de közben a mosoly nem fagyott le arcomról. Egyre mélyebben hatoltam magamban és képzetet párosítottam hozzá.
Fényes, lámpákkal kivilágított folyóson haladok. Előttem ajtók sokasága. Folyamatosan nyitom ki az elém kerülő, utamat akadályozó duplaszárnyú vaskos fából készült ajtókat. A folyosó egyre jobban elsötétül, ahogy egyre mélyebbre jutok. Végül elérek az utolsó ajtóhoz. Már majdnem vaksötét van, szemem hozzászokik a sötéthez, így valamennyit látok. Elfog az érzés, hogy nem kéne kinyitni, nem szabad megtennem, ha megteszem mindennek vége. De nem érdekel, legyen aminek lennie kell. Két kézzel taszítom be a duplaszárnyú ajtót. Odabent csend és teljes sötétség honol. Nem habozok, belépek. Miután átléptem az ajtó küszöbét, az nyikorgás kíséretében csukódik be mögöttem, majd egy zár kattanása jelzi, nincs visszaút. Sötétség, sötétség, sötétség. Egyszer csak fény gyúl. Egy villanykörte lóg középen, eleinte csak pislákol. Az árnyékból kilép egy férfi, nem látom tisztán, nem elég erős a fény. Egy széket vonszol maga után, majd a körte alatt a támláját felém fordítva állítja meg. Úgy ül rá. Csettint egyet, majd a körte villan egyet és ezúttal már teljes energiával ég. A villanás fájdalmas volt a sötéthez jobban hozzászokott szememnek, így eleinte még csak homályosan láttam a fickót. Ám ahogy egyre tisztább lett a kép, kezdett derengeni, hogy valahonnan ismerős. Kitisztult a kép, én magam meg elámultam. A tükörképem ült velem szemben. Teljesen olyan volt, mint én, csak a szemei voltak mások. Az a két szempár végtelen gonoszságot tükrözött.
- Már vártalak, kölyök! - hangja gúnnyal volt teli, száját ehhez méltóan húzta mosolyra. Bambán álltam és fogalmam sem volt, hogy mégis mi folyik itt. - Meglepettnek tűnsz, azért gondolom leesett, hogy ki vagyok. Tudod, az a kis cicus rám célzott, engem kell a felszínre hoznod - kacag fel harsányan. - Igaz, nehezemre esik bevallani, de ez is az egyezség része. Tehát csak részben kell előhoznod, hogy legyőzzük a kutyuskát. Persze ha nyúl vagy, akkor vérben úszva végzed a blöki vacsorájaként - nevet fel ismét. - Sok sikert, pancser! - hangoznak utolsó szavai a fejemben.
Persze ez mind afféle belső világi játék volt, a való világban alig egy percig nem mozdultam, de úgy tűnik Lompos kivárt. Hátra döntöm fejemet, hogy az egész arcomat átmoshassa az esővíz és kaján vigyor ül ki arcomra. Sikerült előhívnom, éppen amennyit kell. Ellenfelem már nagyon unatkozik, így itt az idő, hogy kicsit szórakozzam vele. Három széllökést indítok meg feléje, mindegyik mögé két-két léggolyót bújtatva. Közben a szelet használva gyors mögé kerülök. Alig pár szempillantás az egész. A szemből érkező támadással van elfoglalva, így itt az esélyem. Előhúzom katanámat. Veszek egy nagy levegőt. Suhintok. A csillagszellem ordítva rogy térdre, de ezzel nem elégszem meg, és hátára mérek egy jól irányzott talpalást, mire végleg kifekszik. Nyertem. Illetve még hátra volt valami. Felkerekedtem a levegőbe és Sophie előtt megállva a levegőben megérintettem a vállát. Sophie csak pislog, aztán mikor leesik neki h mi történt, nyugodtan elmosolyodik. Visszahúzódok a földre, míg ő is lepattan a faágról. Egy kis ideig még kábán bambul, mint aki eddig aludt volna. Aztán hirtelen sípcsonton rúg.
- Ezt Lupusért! - Majd nem várat, puff még egy a másik sípcsontba. - Ezt azért mert nem estél le - mondja gonosz, sértődött hangnemben.
~ Leesni? Mi a fene? Mi van ezzel a nővel!?
- Ezt meg... - készülök fel egy újabb bántalmazásra, de ehelyett egy kendőt nyújt át. A kendő fekete volt, rajta egy fehér könnycsepp díszelgett. A Blackened Tears szimbóluma. - ...azért mert átmentél. - Megkönnyebbülök, hogy ezúttal nem üt meg.
Mia tűnik fel a semmiből. Úgy tűnik, míg én Lompossal küzdöttem, Ő jelentett a Mesternek.
- Átment - ásít egyet Sophie. - A többit magyarázd el neki te. - Egy közeli kis fa tövébe telepszik le és egyből elszundikál.
- Gratulálok - fogja meg a vállam elismerően. - Van pár infó, amiről tájékoztatnom kell, igaz örültem volna, ha társam teszi meg. Nem tudom mennyit tudsz. Összességben a lényeg annyi, hogy eléggé magas helyen vagyunk a körözési listán. Enoch Mesterről sokat nem tudok, talán kétszer találkoztam vele. Valamint a bugyuta céhhierarchia helyett, nekünk saját rendszerünk van. Nos, mivel újonc vagy, így a Gyermek rangot viseled. Ahogy Sophie is. Ezt követi a Novícius, magam is az vagyok. Még két másik rang van, sorrend szerint Beavatott és Déva. Valamint az Enoch mester alatt közvetlenül álló nyolc Archon. Ha van szerencséd, minddel megismerkedhetsz, bár magam is csak kettővel találkoztam. A ranglétra lényege, hogy minél feljebb kerülsz, annál közelebb kerülsz a céh belső ügyeihez. Valamint a rangon aluliaknak parancsolhatsz. ~ Tehát ha Sophie ugyanazon ranggal rendelkezik, mint én, akkor nem leszek a kutyája. - Ó, és még valami. Novíciusként egy Archon mellé szegődhetsz tanítványként. Nos, lényegében ennyi. Innentől rajtad áll minden - mosolyog.
- Úgy ahogy mondja - horkan fel Sophie, bár nem tudom eldönteni, hogy álmában beszél, vagy ébren van.
Így történt hát, hogy Fiore egyik legkörözöttebb sötét céhének, a Blackened Tears-nek tagja lettem.
(Köszönöm az együttműködést Sophie Black kisasszonynak ^^)
Pént. Okt. 21, 2011 11:21 pm
