Lanami Isleen és a Blackened Tears

Új életet kezdeni

A döntés

Túl sokat sírtam már ahhoz, hogy folytassam. Elfogytak a könnyeim, legalábbis én így éreztem. Próbáltam helyreállítani a légzésem, ahogy a párnámat szorongattam, de nem akart sikerülni. Soha semmit nem átkoztam még korábban annyira, mint most azt, amit a könyvtárban találtam. Már bántam, hogy egyáltalán valaha bemerészkedtem oda. Soha többé… nem lennék képes visszamenni oda. Hiába hittem, hogy elfogytak a könnyeim, úgy tűnik, egy perc alatt újratöltődtek, mert megint elbőgtem magam, és igyekeztem elfojtani a párnába.

**

Álmos és unott képpel ballagtam jobbra-balra a könyvhalmok között a Titan Nose méretes könyvtárában. Mivel meg lettem szidva, amiért túl sokat lustálkodok, ezért úgy döntöttem, keresek valami olvasnivalót. Sokáig ballagtam céltalanul, majd úgy döntöttem, lefekszem, és alszom egyet. Igen, megint, pedig tíz perce keltem fel. Azonban, ahogy nagy lendülettel nekidőltem az egyik polcnak, az kilengett, és a következő pillanatban a tákolmány legeslegtetejéről valami nagyon kemény és nehéz csapott fejbe engem, majd kobakomról lehullott a földre. Sziszegve, búrámat simogatva vettem kezembe a nagy könyvet, amit alig bírtam el. Elolvastam a címet. „Jelentések listája” – ez állt rajta.
- Hm… lehet, azért volt a polc legfelső szintjén, mert nem kéne megnézni? – pillantottam fel, de túl nagy volt a kísértés. – Á… ha már egyszer így az ölembe esett, akkor mit veszthetek vele?
Kinyitottam, és lapozgatni kezdtem. Először semmi érdekeset nem találtam, és éppen be is csuktam volna, mikor szemet szúrt egy név: „Matt Isleen jelentése”.
~ Mégis mi a fenét keres itt a Dragon Fang-os bátyám jelentése? –vontam fel a szemöldököm, majd olvasni kezdtem. Bár ne tettem volna…
Arról a küldetésről szólt a jelentés, amire ő, anya és Apa mentek annak idején. Kezembe szabályosan belefagyott a könyv, ahogy olvasni kezdtem.
„… semmi esélyünk nem volt. Csapdába kerültünk, ahonnan nem volt kiút. Anyám és Apám jól tudták, hogy rájuk pályáznak. Azt is, hogy miért, de utóbbit nem tudtam meg. Súlyos sebeket szereztek. Bárhogy próbáltam, képtelen voltam elállítani a vérzést a sebekben. A Dark Secret túl sok sebet ejtett rajtuk… Ha szóltak volna, hogy fejvadászok követik őket, akkor biztos, hogy jobban felkészülve tartok velük, és nem egyedül. Sajnálom, Goldmine mester, hogy nem tudtam megvédeni őket… De kérlek, balesetnek állítsd be ezt az egészet. Csak rólam és Lussa-ról tudják, hogy a gyerekeik vagyunk. Nem akarom, hogy Lanami is belekeveredjen ebbe… és Anyáéknak is ez volt az utolsó kívánságuk. Tudom, hogy nem kéne hazugságra kérnem Önt, de egyszerűen nincs más választásunk. Nem hagyhatom, mint idősebb testvér, hogy a húgom ilyen veszélyes dologba keveredjen…”
Képtelen voltam tovább olvasni a könnyektől. Szabályosan becsaptam a könyvet, és a szememre tapasztottam a kezeimet, ahogy a könyökömet a tárgyra támasztottam.
- Francba… miért… miért… - suttogtam. – Egész eddigi… életemben át voltam verve… mindvégig… - suttogtam. – Matt igenis ott volt, amikor ez az egész történt… és nem pusztán egy ostoba baleset volt… nem hiszem el… egyszerűen nem tudom elhinni! – kiáltottam a végét, és próbálta visszafogottan, nehogy meghallja valaki. – Fejvadászok… Dark Secret… az egész az ő művük… és most a testvéreimre is pályáznak? De hát… miért?
Hirtelen ökölbe szorítottam a kezemet, és a padlóra ütöttem vele.
- Nem… őket nem… nem fogom hagyni, hogy elvegyék őket is!

**

Pontosan emlékeztem mindenre, amit olvastam. Szóról szóra, és folyamatosan visszhangzott a fejemben. De még ez is elviselhetőbb lett volna, mint ami ez után következett. Ugyanis ennek volt köszönhető az is, hogy a szobámban minden törhető dolgot össze is törtem, mint valami elmebeteg, minden mozdítható tárgyat feldöntöttem és úgy sikítoztam, mint aki végleg megzakkant…

**

- Lanami – lépett be Mei a könyvtárba, mire felkaptam a fejem, és gyorsan megtörölve a szemeimet elrejtettem a könyvet a polc alatti kis résben.
- Tessék?
- Á… akkor már tudod? – suttogta szomorúan. – Nagyon sajnálom…
- Miért nem mondtátok el korábban? – kérdeztem mérgesen.
- Nem tudtam, hogy lehetne elmondani. De… tényleg őszinte részvétem… Először a szüleid… és most Lussa is…
- Hogy… micsoda…? – suttogtam reszketve, ahogy hátraléptem egyet. – Mi van Lussa-val?!
- Tessék? Azt hittem, tudod… vagyis… ó, istenem – kapott a szája elé.
Nem… ilyen a rémmesékben sincs. Nem lehet, hogy még őt is…
- Csessze meg! – sikítottam el magamat, ahogy sírva fakadtam, majd elvágtattam Mei mellett, kis híján feldöntve őt. Nem érdekelt, kiket tarolok el, amíg eljutok az ajtóig, csak mentem, amerre láttam.

**

Túl sok volt ez nekem egyszerre… először az igazság, most pedig Lussa… már tényleg csak Matt maradt nekem…?
Sírni akartam, de nem ment tovább. A hátamra fordultam a holdfénnyel bevilágított ágyon, és óvatosan a kezembe véve felemeltem az ezüstholdas nyakláncom. Megcsillant a fényben, mégsem tartottam már olyan ragyogónak, mint korábban.
- Lussa… tényleg csak ennyi maradt belőled… - suttogtam. – Tényleg… csak Matt maradt nekem az életemben…
Összeszorítottam az ujjaimat, miután elengedtem a medált, majd a szemeimet is, és ordítva az ágyamra ütöttem.
- Menj a francba, átkozott Élet! – fakadtam ki mérgesen. – Menj a francba, Dark Secret, bárkik is legyenek a tagjaid! Dögöljetek meg mind! Dögöljetek meg... - halkultam el a végére.
Nem akartam aludni. Életemben először nem akartam. Dühöm még a fáradságot is felemésztette bennem. Mindennél hatalmasabb volt, és éreztem, hogy nem fog csitulni…

--

Másnap reggel egy rémálomból riadtam fel. Hiába nem akartam, mégis bealudtam, mindegy, mennyire küzdöttem ellene. A legrosszabb álmom ért utol, amiben Mattet is elveszítettem. Egyetlen éjszaka volt az egész… egyetlen nap eseményei, egyetlen felismerés… soha nem hittem volna, hogy ekkora hatással lesz rám. Döntésre jutottam ezzel az egésszel kapcsolatban. Elegem van. Éveken keresztül éltem abban a céhben, ami eltitkolta előlem az igazságot. Ha korábban megtudom… ha korábban elmondták volna nekem, akkor talán megmenthettem volna Lussa-t. Most már rájöttem, hogy miért mentünk mind külön céhekbe. Azért, hogy engem megóvjanak. De ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoztak, mint azzal, ha mindent kitálaltak volna. Képtelen lennék egy ilyen hazugság után tovább ebben a céhben maradni.

Még egyszer utoljára beléptem a céh ajtaján. Mei nagy mosollyal fogadott engem, amit viszont nem viszonoztam. Képtelen voltam még csak a gondolatot is felvetni magamban, hogy vidám legyek.
- Szia Lana.
- Reggelt. Kilépek - közöltem komoly hangom, egyből a közepébe vágva.
- Tessék? – kérdezte döbbenten. – De hát… mégis-
- Ne merészeld megkérdezni, hogy miért! – kiáltottam rá. – Elegem van, és kész! Azt a rohadt könyvet meg majd kaparjátok fel a polcok alól…
- De…
- Bocs, Mei, de ez van – sétáltam az ajtóhoz, és nem fordultam meg. – Köszönöm, hogy segítettek, de ezek után nem lennék képes többet itt élni. Viszlát – suttogtam az utolsó szót.
- Lanami, várj! – kiáltott utánam, de én addigra becsuktam az ajtót.
Nem néztem hátra. ismertem azt a mondást, hogy ha visszanézel, mikor távozol valahonnan, akkor oda egyszer visszatérsz. De én nem akartam visszatérni. Már nem volt miért.
Még valamit leszögeztem magamban. Elegem van a sok legális céhből. Elegem van abból, hogy másokkal jópofizzak, mikor nekem folyamatos pofonokat oszt az élet.

Blackened Tears

Két hetet töltöttem céh nélkül, folyamatosan járva a városokat, egy megfelelő után kutatva. Ételből feltankoltam, mikor eljöttem, ezzel nem volt baj. Csomagot nem sokat hoztam magammal élelmen és vízen kívül.
Borús nap volt, amikor egy távolabb eső, eldugott városba tévedtem. A hangulat az időjárásnak megfelelő volt: sötét és ködös, ahogy pedig sétáltam az utcán, az emberek összesúgtak mögöttem. Mérgesen összehúztam a szemeimet, de nem néhány néni volt az első, akit kardélre akartam hányni, így elengedtem a pusmogást a fülem mellett.

Igazából nem tudom pontosan, hogy keveredtem végül ide. Túlságosan elmélyedtem a gondolataimban, és hagytam, hogy a lábam vigyen. Végül mégis azon kaptam magam, hogy egy sötét épület előtt ácsorgok. Túl sokat nem mehettem a korábbi várostól – szerintem legalábbis. Félelmetes betűkkel virított a falon a Blackened Tears felirat. Hallottam már erről a céhről korábban egy keveset, de javarészt titkok lengik körül.
Hirtelen erős késztetést éreztem rá, hogy bemenjek, és mielőtt átgondoltam volna a dolgot, meg is tettem. Nagy lendülettel nyitottam be az ajtón, és ugyanakkorával is csuktam be magam mögött. Csak ez után vettem szemügyre a társaságot. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és sötéten pillantottak vissza rám. Tisztán sütött a szemükből, hogy mi a véleményük rólam, néhány még el is nevette magát. Dühösen összehúztam a szemeimet.
- Csatlakozni akarok – jelentettem be minden köszönés nélkül.
Egy sötét céhben úgysem sokat kedveskedhetnek egymással. Valahogy egyértelműen ki tudtam szűrni már csak ránézésre is, hogy ki itt a góré. A falnál álló, sötét kabátos alak csendben mért végig engem, majd a mellette álló, korábban engem kiröhögő huszonévesre nézett.
- Ezer örömmel – vigyorodott el az, majd felém fordult. – Nem olyan könnyű ám az, kislány! Előbb meg kell küzdened velem - lépett előre, ahogy a többiek szétszéledtek oldalra, hogy elég hely legyen a harchoz. - Gyere kislány, mutasd, mit tudsz! - nevetett fel, ahogy megjelent egy kard a kezében.
Szóval ő is fegyvermágus.
Mondanod se kellett volna! - kiáltottam, ahogy kilőttem előre. - Ex-Quip: Katana!
Hatalmas lendülettel csaptunk össze, amitől egy kisebb szél is kerekedett a fegyverek között. Gyorsan visszaugrottam, és a mellkasa felé lendítettem a kezem, amit viszont ügyesen kivédett. A fegyverek folyamatosan csattogtak, ahogy próbáltuk eltalálni egymást, csakhogy én is jól álltam a sarat. Egy hirtelen mozdulattal leguggoltam a földre, majd fordulva egyet kirúgtam a lábát. Ettől hátraesett, én pedig habozás nélkül szúrtam felé. Azonban túl gyors volt – oldalra gördült, felugrott, és felém hasított. Leguggoltam ugyan, de a hajam így sem úszta meg a dolgot. A hosszú lobonc, „lekövette” a mozdulatomat, és a kard eltalálta, nagyjából a felénél elszelve azt. Legalább a fodrászra nem kell majd fizetnem. Nem szenteltem időt arra, hogy érdekeljen a haj elvesztése, helyette kirántottam a hajgumit, és a hulló szálak között a képébe dobtam. Ettől egy fél másodperce megtántorodott, és ez épp elég volt ahhoz, hogy eltaláljam a vállát. A seb mély lett, de még így sem sikerült olyan jóra, mint amilyet akartam.
Kissé elbambultam, nem sokáig, alig egy másodpercig, de akárcsak én az előbb, ellenfelem is kihasználta ezt, és egy köríves mozdulattal egyenesen a gyomromba rúgott. Hátrarepültem, neki a falnak, és nagyot durrantam rajta. Felnyögtem, de a sikolyt lenyeltem, még akkor is, ha némi vért köptem fel. Gyorsan kimozdultam oldalra, így nem talált el a szúrásával.
- Ex-Quip: Magic Spear! – váltottam fegyvert, miközben eltáncoltam.
Szerencsére kellett egy kis idő, amíg újra hozzám fordul, így a fegyverváltásból nem lett bajom.
Összeszedtem minden erőmet, és miközben ő újra felém támadt, leguggoltam. Ő szerintem arra számított, hogy megint ki akarom gáncsolni, mert felugrott, de nekem pont ez kellett. A hosszú dárdával köríves mozdulatban suhintottam egyet, és elértem vele a hasát, hosszan felvágva azt. Nem lett túl mély a seb, de az arckifejezéséből ítélve elég fájdalmas lehetett.
- Átkozott cafka! – ordította, ahogy nekem esett.
A düh valószínűleg felgyorsította, ugyanis váratlanul ért a támadás, és emiatt sikerült eltalálnia a vállamat, azt, ahol a korábbi céhem szimbóluma volt. Ez felébresztette bennem a tudatot, miért is vagyok itt.
Ez lesz az utolsó váltás és támadás, mert utána kifogy a mágikus erőm, és nem fogom tudni fenn tartani.
- Ex-Quip: Katana!
Egyszerre indítottuk meg a végső csapást egymás felé. Minden erőmet összeszedtem, és próbáltam eltaszítani magamtól. Azonban nem volt elég… erősebb volt. Nagyot lendített a kezén, amitől hátrarepültem. Az erőm elfogyott, a kard feloszlott, én pedig gyilkos tekintettel felnézve rá hullottam a földre.
- Ennyi volt kislány! – vigyorgott.
- Elég – halottam meg a sarokban álló férfi hangját, mire odafordultam. - Mondd a neved – pillantott rám.
- Lanami. Lanami Isleen – néztem vissza rá, tartva a haragos és gyűlölködő tekintetet.
A Mester a zsebébe nyúlt, majd felém hajított egy összekötözött kendőt.
- Enoch Mester vagyok. Mától tag vagy.
- Hogy mi? De hát veszített ellenem! – csattant fel az ellenfelem, de a férfinek elég volt ránéznie, azonnal hátrált két lépést. – Elnézést…
- Talán még lehet belőled valami – nézett végig rajtam, és mintha minden apró hibámat is feltérképezte volna egy puszta pillantással.
Valahogy a puszta jelenléte is tiszteletet ébresztett bennem – tiszteletet és félelmet egyaránt.
- A szabályokat kötelező betartani, amit ha megszegsz, személyesen én torolom meg – látszott a hanglejtésén, hogy nincs sok kedve beszélni, de ez következik. – Te csak D rangú Gyermek vagy. Kötelességed engedelmeskedni a rangban feletted állóknak. Küldetést csakis az én engedélyemmel vállalhatsz el, és az elvégzése után jelentést is kell tenned. Ennyi lenne – fejezte be, majd szimplán hátat fordított nekem.
- Kibaszott nagy mákod van… - sziszegett rám az ellenfelem. – De nehogy azt hidd, hogy ez ennyiben hagyom – azzal ő is fogta magát, és elment ellátni a sebeit.
A tagok ez után már nem is törődtek velem különösebben, mindenki visszatért ahhoz, amit korábban csinált.
Megszemléltem a korábban kapott kendőt, és a földön heverő hajam maradványait. Utóbbival nem törődtem most se sokat, haj ide vagy oda. A kendő fekete volt, a közepén egy fehér könnycseppel. Végignéztem a mágusokon. Mindenki máshol hordta, így arra a következtetésre jutottam, hogy ez nincs megszabva. Hogy eltakarja az ezüstmedált, felkötöttem a nyakamba, és a vállamra tettem a kezem. A szemben lévő kötszerrel elláttam saját magam, de a sebet nem akartam kimosni.
Végül mégiscsak sikerült. Akkor miért érzem ilyen pocsékul magam? Nem sikerült bizonyítanom… még csak legyőzni sem tudtam azt a barmot… - szorítottam ökölbe a kezem. Francba… semmire nem vagyok jó? Ilyen erővel nem eredhetek a szüleim gyilkosai nyomába. Túl gyenge vagyok…
De ha itt, ilyen kemény körülmények között nem fogok megerősödni, akkor soha, sehol és semmikor. Ez a céh az utolsó esélyem. Nem vallhatok kudarcot.


Külső változások: Miután csatlakozik a céhhez, stílust vált. A haja a harc miatt megrövidül, és meg is tartja ilyennek, amolyan emlék-szerepben. Továbbra is változatosan hordja. A nadrágszeretete szintén megmarad, de már nem csak egy sima vörös pólót, hanem gyakran sötétebb kabátokat és csizmát is viselt.

Jellembeli változások: Keménynek és kegyetlennek mutatja magát, de belülről nagyon szenved. Sokkal nehezebb volt neki otthagyni a céhet és átállni, mint azt mutatta. Továbbra is vágyik a figyelemre és a szeretetre, de ezt jól titkolja, és eldöntötte, hogy végleg ki is írtja magából. Mindent egy lapra tett fel, életcéljává tűzte ki, hogy megbosszulja a szüleit és a nővérét, valamint akár az élete árán is, de megvédje Mattet. Később társakat is talál, akikhez belülről nagyon ragaszkodik, és ez néha a felszínre is jön. Sok minden megváltozik a lelki világában, összetettebb és labilisabb lesz, mint régen volt. De a legnagyobb változás az alvástól való félelme lesz. Amit régen annyira szeretett, a történtek után a legutáltabb dologgá nőtte ki magát számára a visszatérő rémálma miatt, mikor is mindenkiét elveszíti. Valamint sikerrel győzi le magában a mások megölésétől való félelmét is. Első látástól fogva mélyen tiszteli Enoch Mestert, és mindent megtesz, hogy ne szegjen szabályt, ami az állandó csicskázatások miatt elég nehéz számára – mivel veszített és lány, kedvelt célpontjaivá válik a felette állóknak.