Lanami Isleen

Kora tavaszi nap volt, nekem pedig ritka alkalmak egyikeként kedvem támadt kiruccanni a céhből. Túl nagy volt nekem a hangzavar, mivel ma elég sokan töltötték bent az idejüket. Jobban szerettem a csendet és a békét, ezért inkább felkerekedtem, hogy keressek magamnak valami nyugis alvóhelyet, mondjuk az egy sziklaszirt mellett, esetleg egy fa tövében… valami szép, nagy tisztáson az erdőben. Á, ha belegondolok, máris aludni van kedvem.
Nagyot nyújtóztam, miközben elhaladtam az egyik emeletes hát alatt. Hirtelen fölöttem ablakreccsenés törte meg a csendet. Nem volt időm felnézni – pillanatokon belül egy nagy súly rohant a hátamra. Egy nagy nyögéssel szétterültem a kövön, és öltem, hogy nem törött ki a nyakam. „Enyhén” ledöbbenve néztem hátra, mikor az illető lemászott rólam.
- Miért vagy láb alatt? – kérdezte dühösen.
Újabb sokként ért, hogy az illető egy kölyök volt – méghozzá nagyjából hat éves. Rövid, barna haja volt, és aranyos – mondjuk jelen esetben kissé haragos –, élénk kék szemei. Szeméhez illő színű, fekete mintás pólót és barna térdig érő nadrágot viselt, fekete cipővel.
- Már megbocsáss öcsi, de te támadtál le! – horkantam fel mérgesen.
- Senki nem mondta, hogy mássz az ablakom alatt!
- De neked se, hogy ugorj ki onnan! Ha nem vagyok itt, akkor palacsintává lapulsz!
- Egy emeletnyi eséstől? Na, ne szórakozz velem!
- Te kis…
Nem fejeztem be, mert az az érzésem támadt, hogy figyelnek. Felpillantottam az ablakba, ahonnan a gyerek repülő útra kélt, és döbbenten tapasztaltam, hogy ott van egy fekete ballonkabátos,kalapos és szemüveges alak, ugyanilyen sötét bőrkesztyűben. Ahogy meglátott engem, gyorsan eltűnt. Magyarázatot várva pillantottam a mellettem magát leporoló kiskölyökre, akin láttam, hogy fél szemével az ablakot fürkészi.
- Téged kilöktek? – csúszott ki a számon a kérdés.
- Ahhoz neked semmi közöd, Hülye Banya.
- Hékás kölyök, vigyázz a szádra – szóltam le. – Csak segíteni szeretnék.
- Nincs szükségem Hülye Banyák segítségére.
- Ne legyél már ilyen pesszimista.
- Misszimista? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- Olyan ember, aki mindennek a rossz oldalát nézni – magyaráztam meg tömören.
- De az vagyok. Most pedig kopj le, nekem dolgom van – fordított nekem hátat.
- Legalább bocsánatot kérhetnél!
- Tőled? Nincs az az Isten! – pillantott hátra rám lenézően.
- Állj meg! – szóltam utána, ahogy rohanni kezdett. – Hé, hallod? Kölyök!
Utáltam futni, ez köztudott tény volt. De valamiért most az volt az érzésem, hogy nem szabad egyedül hagynom ezt a kisgyereket, mert abból még nagy gondok lehetnek. Nekem pedig általában nagyon jók a megérzéseim. Követtem a kisfiút, bár némileg lehidaltam, hogy korához képest mennyire gyorsan és sokáig fut a törpe. Végül, mikor már kiért a városból, az erdő szélén lefékezett.
Lihegve, kimerültem álltam meg nem sokkal mögötte.
- Basszus… hogy bírsz te így rohanni?
- Mi a francért követtél? – káromkodta el magát, ami ismét felkerült a döbbenetes pillanatok listájára.
Szépen beszél ez a kis tökmag, annyi biztos… jól nevelhették a szülei… bár az is lehet, hogy csak az én előző megjegyzésemet viszonozta.
- Mert aggódok érted, azért –válaszoltam neki. – Mondd, hogy hívnak? Én Lanami Isleen vagyok.
- Eric… - válaszolta morogva.
- Szóval Eric. Nos, mi a baj? Hátha tudok segíteni – mosolyogtam rá vidáman.
- Nos… – megint tétovázott egy ideig. – Két napja elrabolták az édesanyámat. Én próbáltam neki segíteni, de nem tehettem semmit… félredobtak, mint valami szemetet – sóhajtotta. – Azonban… tegnap valamiért visszajöttek, és már engem is üldöznek. Gondoltam rá, hogy hagyom magamat elkapni, és akkor újra láthatom Anyut, de… rájöttem, hogy azzal nem érnék el semmit. Úgy kellene megmentenem, hogy engem ne kapjanak el.
Nahát, a korához képest meglepően okos.
- Hány éves vagy? – kérdeztem.
- Hét – válaszolta.
- Értem… és azt hiszem a kialakult helyzetet is. Tudod mit? – csaptam a kezembe, majd vigyorogva biccentettem egyet. – Van is egy ötletem!
- Tényleg?
- Igen, persze Ehhez viszont az kell, hogy megbízz bennem. Csakis teljes csapatmunkával sikerülhet, és nincs még egy esélyünk. Mit gondolsz, képes vagy megbízni bennem?
- Ha ezzel segíthetek Anyun, akkor bármire képes vagyok! – Ezúttal nem totojázott a válasszal.
- Rendben. A terv a következő...

Meglapultam a sikátorban az egyik kuka mögött. Eric a falnál támaszkodott, és várt. Mást nem nagyon tehettünk. Így telt el nagyjából fél óra, mikor is a sötét férfi felbukkant.
- Most megvagy, átkozott kölyök! – kiáltotta, ahogy a falhoz nyomta a fiút, a nyakánál szorítva.
Észrevétlenül bámultam ki a kuka mögül, és kicsit elgondolkodtam rajta, ne segítsek-e? De Eric nem adott jelet, így meggyőződtem róla, hogy hagynom kell. Kölcsönös bizalmat fogadtunk, úgyhogy hiszek benne, még akkor is, ha csak egy órája ismerem.
- Áh! Eresszen el! – kiáltotta Eric, és döbbenetesen jól ment neki a színészkedés.
A férfi válaszol egyik kezével benyúlt a zsebébe, és elővett belőle egy nagyobb rongyot, majd a srác szájára nyomta. Ettől egy kicsit összehúztam a szemem, de nem mozdultam. Mikor Eric elájult, és a férfi a hátára vette, utánuk lopakodtam.

Közel húsz percig osontam mögöttük, és kezdtem igencsak belefáradni. Soha nem szerettem a hosszú sétákat, ez lusta természetemből adódó. De Nem tehettem meg, hogy fogom magamat és bealszok az egyik gyönyörű, tóparti fa tövében… ez ahhoz túl fontos.
Egy városszéli romos épületbe ment be a fickó. Minden volt a hely, csak bizalomgerjesztő nem. Az ablakok töröttek, a fal félig leomló félben, valóságos életveszély volt csupán belépni oda. A vörös téglákra ránőtt a futónövényzet, még kísértetiesebb látványt kölcsönözve a helynek.
Vártam egy percet, miután bement a ballonkabátos pasas, majd utána lopakodtam. Ajtó nem volt – valaha lehetett, mert a helye az megmaradt. Bekukucskáltam az egyik ablakbon át.
Odabenn a férfi durván levágta Ericet a falhoz, amitől megint összehúztam a szemem. Nem léphetek, amíg nem ad jelet, ebben állapodtunk meg.
Az ütés erejétől a kisfiú felébredt. Ezzel egy időben az egyik sötét sarokból előlépdelt egy szőke hajú, kék szemű, szmokingos alak. Nagyon nem illett az összképbe, itt valami turpisság van a háttérben.
- Főnök, meghoztam a kölyköt – jelentette be a ballonkabátos, ahogy nekitámaszkodott a falnak.
Eric letépte a szájáról a ragasztót egy kisebb grimasszal, majd körbenézett. Nem vett észre engem, de nem is baj. Helyettem az egyik sötétebb oldalon lévő, falnak döntött, kába nőt bámulta.
- Anya! – kiáltott fel hirtelen.
Ez volt a jelszó. Mintha ágyúból lőttek volna, berobbantam az épületbe.
- Ex-Quip: Katana! – kiáltottam, és mire elértem a ballonkabátos elé, meg is jelent a kezemben a fegyver.
Ívesen suhintottam vele a férfi felé, de az időben hátratáncolt.
- Hé, minek jöttél?! – förmedt rám Eric.
- Mi az, hogy minek? Te mondtad ki a jelszót! – döbbentem le.
- Ó, tényleg! Fenébe… nem ezért mondtam – csapott a homlokára. – Csak megörültem, és…
- Egek… Na, mindegy, így jártunk – sóhajtottam fel, de inkább igyekeztem a harcra koncentrálni.
A két férfi valamiért nem mozdult, csak méregettek engem. Éppen előre léptem volna, hogy támadjak, mikor az öltönyös alak felemelte a kezét.
- Várj.
Megtorpantam, de készen álltam rá, hogy ha szükséges, azonnal támadást indítsak.
- Még azt sem tudod, mit akarunk ettől a kettőtől.
- Teljesen hidegen hagy – jelentettem ki. – Én csak azért jöttem, hogy megmentsem Eric édesanyját. Hogy mit miért csináltak, az engem nem tud érdekelni.
- Pedig lehet, hogy megértenél minket – magyarázta teljesen nyugodtan. – Eric egy nagyon vagyonos család egyetlen gyermeke. Az édesapja két éve elhunyt, és ő az örökös. De még túl fiatal ehhez. Én az édesanyjáénak, Felicitinek vagyok a bátyja, Marco. – Szóra nyitottam a számat, ezért gyorsan fojtatta. – Ne szakíts félbe. Azért hoztam magammal Felicitit, mert rá akarom venni, hogy átadja nekem az örökséget, és az utazási irodájuk vezetését.
- Micsoda? – képedtem el, ahogy visszaengedtem a kardot, hogy ne fogyjon a mágikus erőm feleslegesen. – De hát…
- Feliciti a húgom. Túl gyenge egy vállalat vezetéséhez – váltott kemény hangra. – De nem képes belátni, hogy ha nem én leszek a vezér, akkor elbukik, és azzal nekem is úszik a karrierem! Mivel nem volt hajlandó ezt elismerni, ezért úgy döntöttem, megszervezem az elrablását.
- Eddig értem, de… mi volt a célja azzal, hogy elrabolja őket?
- Az volt a tervem, hogy Rodgerrel, a társammal – mutatott hátra a ballonkabátosra. – elraboljuk Felicitit, és elrejtjük valahol. Utána pedig kereső hadjáratot szervezünk, és én találtam volna meg őt; ha te nem jössz ide! Akkor pedig Feliciti nekem adta volna hálából az iroda vezetését! – Szavai hallatán ökölbe szorítottam a kezemet.
- Szóval ő azt sem tudja, hogy a te kezed van ebben az egészben…? – suttogtam.
- Persze, hogy nem. – Úgy válaszolt, mint aki ezt teljesen egyértelműnek tartja ezt. – Úgyhogy most menj el, és hagyd, hogy befejezzem, amit elkezdtem.
- Szóval te csak kihasználod Anyát? – szólt közbe döbbenetéből felocsúdva Eric.
- Az én vállalatom tönkre ment! Valamiből meg kell élnem, igazán megérthetnéd! – aztán elém fordult. – Most pedig menj el, kérlek. Te nem vagy a tervem része.
- Hogy lehetsz… ekkora szemét – sziszegtem, ahogy a kezem remegett dühömben.
- Az erősebb eltapossa a gyengébbet, ez az élet rendje! – válaszolta.
- De ő a húgod, nem? – kiáltottam dühösen, majd szétnyitottam az ujjaim, és ismét előhívtam a katanámat.
- Azt mondtam, menj el! Neked semmi beleszólásod ebbe!
- De igenis van! – vágtam vissza. – Egy testvérnek az a feladata, hogy vigyázzon a másikra, nem pedig az, hogy kihasználja, és a porba tiporja!
A kard remegett a kezemben, annyira dühös voltam. Kevés olyan dolog van, amivel fel lehet húzni engem. De az, ha valaki így bánik a családjának egy tagjával, ezek közé tartozott.
- És mégis miért lenne?
- Azért, mert nekem is van egy bátyám –válaszoltam, és egy pillanatra megjelent bennem Tom képe. – Nem fogom hagyni, hogy ezt tovább folytasd. Azzal, amit most mondtál, elérted, hogy nekem is közöm legyen ehhez az egészhez.
- Lanami, a terv így nem fog sikerülni! – figyelmeztetett Eric.
- Bocs, Öcsi, de ez az alak túlságosan felhúzott ahhoz, hogy a tervhez tartsam magam – suttogtam.
- Nem… nem baj – nyelt egy nagyot. – De… vigyázz magadra, jó?
- Ne aggódj, Nem áll szándékomban senkit megölni– hunytam le a szemem egy él másodpercre.
- Rodger, intézd el ezt a pimasz legyet – utasította Marco.
Ahogy az emlegetett elindult felém, Eric az édesanyjához mászott, és elkezdte rázni a vállát. Csak remélni tudtam, hogy a nővel minden rendben, de ha egyszer Marco a vállalatát akarja, csak nem öleti meg. Helyette a harcra koncentráltam. Az alak eléggé kövér volt, és a sok ruha miatt is lassan mozgott, így én előnyt élveztem. Nem állt szándékomban komoly sebet okozni neki, ezért a kard életlen részét használtam, vagy jobbára a markolattal támadtam.
Rodger nem volt túl nagy ellenfél, egy kisebb gáncsolással és hátba csapással sikerült beküldenem a sarokba, pár poros láda és fadarab közé. Utána megfordultam, és elugorva elkaptam Marco nyakát, majd a falhoz szorítottam. Keményen koppant a feje, de azért vigyáztam, hogy ne törjön be. Az ütéstől láthatóan egy pillanatra megszédült.
- Átkozott csitri… miért kell beleavatkoznod mások dolgaiba? – sziszegte.
Mielőtt válaszolhattam volna, a sarokban valaki megmozdult. Odanéztem, és láttam, hogy a csinos asszony lassan ébredezni kezd. Marco teste megremegett, és ezt érezve elengedtem. Valamiért az volt az érzésem, jobb, ha rájuk hagyom a dolgok elrendezését. Eddig ugyan fel voltam tüzelve, hogy mit fogok mondani, de elvetettem az ötletet.
- Marco? Eric? – kérdezte a nő kómásan, ahogy megfogta a homlokát. – Mit keresek itt?
- Feliciti… - nyelt egy nagyot a férfi.
- Jé, ez nem a városszéli romos épület, ahol régen annyit játszottunk? – mosolyodott el. – Milyen nosztalgikus!
- Én… vagyis… - hebegte a pasasi, és mivel láttam, hogy a sarokban heverő alak fel akar kelni, gyorsan gyilkos pillantást mértem rá.
Ettől megállt, és visszasüllyedt.
- Jó is hogy itt vagyunk… mindig vissza akartam látogatni ide – mosolygott a nő. - Mi történt? Nem emlékszem semmire.
- Anya, Marco…
- Eric – szólítottam, mire rám nézett.
Én szimplán megráztam a fejemet, mire elhallgatott. Értelmes gyerek, az biztos.
- Tudod, gondolkodtam azon, amit mondtál – mosolygott Feliciti. – Igazad van… tényleg nem vagyok képe kézben tartani a vállalatot – sóhajtotta, de az arca derűs volt. – Igazából, mindig is arra gondoltam, hogy egyszer majd odaadom neked a vezető szerepét. Most még inkább erre a döntésre jutottam, hiszen te magad csődbe mentél. Nos, mit szólsz? – nevetett fel. – Lenne kedved hozzá?
- Anya… - suttogta Eric elképedve, én pedig csak mosolyogva lehunytam a szemem. Feliciti… annyira hasonlít rám, hogy az már félelmetes. Mintha magamat hallottam volna. Marco elképedve meredt mosolygó testvérére, aztán összeharapta a száját.
- Feliciti… te… ó, a francba… - suttogta, ahogy a szeme elé emelte a kezét.
- Mi baj? – kérdezte a nő meglepetten.
- Bocsánat… bocsáss meg nekem, Felic…
~Nyámnyila alak… elbőgi magát, hát ez nem túl férfias ~ jegyeztem meg magamban, de a vigyoromat nem lehetett levakarni.
- De hát miért?
- Sajnálom… én… én rendeztem meg azt, hogy elraboljanak – vett nagy levegőt, és lenyelte a könnyeit. – Annyira megszállottja lettem a vállalkozásomnak, hogy nem tudtam elviselni a bukásomat. Én…
Kinyitottam a szememet, és Eric mellé sétáltam.
- Gyere – suttogtam, ahogy megfogtam a kezét, és magam után húztam.
- De…
- Én… nem is tudom, mit mondhatnék erre… annyira sajnálom…
Kivezettem Ericet, és hallottam, hogy csattan egy nagy pofon. A kisfiú erre összerezzent, de én csak kuncogtam egyet.
- Ne aggódj, ez nem dühös pofon volt. Vagyis az, de nem úgy, ahogy te gondolod – mosolyogtam.
- Hogy érted ezt?
- Az édesanyád szimplán azért dühös, mert Marco ilyen marha volt. Nem fogja meggyűlölni, ettől nem kell félned – biccentettem. – Amúgy egyben vagy, ugye?
- Igen – bólintott. – Köszönöm, Lana – most először szólított a nevemen, és ezért elmosolyodtam. – Hála neked, lerendeződött ez az egész.
- Ugyan, szóra sem érdemes – biccentettem. – Nem csináltam semmi különlegeset, igazából rajtuk múlt az egész.
- Mondd csak, hová mész ez után?
- Hm?
- Mágus vagy, nem?
- De igen.
- Akkor biztos messzire mész… - sóhajtotta csalódottan.
- Nem, dehogy – nevettem fel. – Itt lakom a városban, ne aggódj.
- Komolyan?
- Aha! – biccentettem. – Akkor látogatsz meg, amikor akarsz, a nagy szökőkútnál lakom. Könnyű felismerni a házat, mert két kard virít a bejárati ajtó felett.
- Ez remek! – csapta össze a kezeit.
- Na, már nem vagyok Hülye Banya? – piszkálódtam.
- Már nem. Sajnálom – vakarta a tarkóját.
- Semmi baj, Eric – biccentettem. – Nekem mennem kell. Tudsz vigyázni magadra, ugye?
- Persze. Szia – biccentette.
- Szia! – intettem, majd sietős léptekkel elindultam a visszavezető úton.
Fél szemmel láttam, hogy Marco és Feliciti mosolyogva – egyik örömében, másik szégyenében – ballagnak ki a romos épületből. Szóval tényleg rendeződtek a dolgok, ennek örülök. ég az ballonkabátos is a sor végén cammogott.
- Várj! – kiáltott utánam kicsit később.
- Hm?
- Melyik céh tagja vagy?
- A Titan Nose mágus vagyok – válaszoltam vidáman.
- Jövőre… elmegyek mágiát tanulni! – Integetett felém, hatalmas mosollyal. – Egyszer én is a céhedhez fogok tartozni, jó?
- Hiszem, ha látom – vigyorogtam.
- Fogod is, ne aggódj! – biztosított.
Nagy sóhajjal indultam vissza a céhhez, és reméltem, hogy ezúttal már nem futok bele semmilyen balhéba. Ha még mindig nagy is a zaj, túl fáradt vagyok ahoz, hogy érdekelni tudjon.