Juro Chiba

Név: Juro Chiba
Nem: Férfi
Életkor: 18
Mágia: Gealdor - Állat Seidr mágia
Céh: Mágus Tanács
Jellem: Csendes típus, csak annyit mond, amennyit kell. Rengeteg időt tölt a szabad levegőn, nem kimondottan keresi az emberi társaságot, de nem is utasítja vissza. Nagyon szeret olvasni, és nézni másokat. Kicsit kárörvendő, imád mások hibáin vagy szerencsétlenségén nevetni, de a sajátjain is elmosolyodik. Büntetlen előéletű törvénytisztelő polgár.
Kinézet: Kicsit magasabb az átlagosnál, teste vékony, de erős. Kék szemei vannak, a haja barna és körülbelül a válláig ér. Többnyire a sötétebb ruhákat hord és azok között is a kék vagy szürke dominál leginkább.

Előtörténet

Egy kisfiú szaladt a fák között, ijedt és egyben szomorú arccal. Egy homok mágus üldözte, és percről-percre közelebb került hozzá. A nagy rohanásban nem vett észre egy gyökeret, és elhasalt a földön. Megfordult, de már késő volt, az üldöző utolérte. Becsukta szemeit, és már csak a hangot hallotta: „Sand Bullet”.

Hírtelen felkeltem az ágyból, körbenéztem, majd nyugodtan elkönyveltem, megint csak egy rossz álom volt. Felöltöztem és kimentem a konyhába enni valamit a nagy munka előtt. Ryo, a nagybátyám, már várt rám, és siettetett, hogy ebben az ütemben nem leszünk kész. Gyors bedobtam a rántottát és már fogtam is a baltámat. Ryo egy különc favágó volt. Sohasem hagyta el az erdőt, a megrendeléseket is mind itt vette fel. Én voltam a kis segédje, a kivágott fákat kellett legallyaznom, meg a vékonyabb ágakat levágnom.
- Talán rosszat álmodtál? – fordult felém az első pihenőm alatt – Úgy ordítoztál az éjjel, mint egy csecsemő.
- Igen! – válaszoltam durcásan – Megint ugyanazt.
Látszott rajta, hogy a jókedve tovaszállt és a munka hátralévő részében nem igen jött vissza. Este odafordult hozzám és szinte megrémisztett komor tekintete.
- Ugye tudod, hogy amit láttál az nem csak egy rossz álom? Az egy emlék, aminek jobban örülnék, ha nem jött volna felszínre.
- Hogy érted, hogy emlék? Hiszen az álmomban mindig meghalok, mielőtt felébrednék.
- Nem haltál meg, csak eszméletedet vesztetted. Megzavartam a mágust és elhibázta a lövést, majd elmenekült. Azon az estén ölték meg a szüleidet, és kis híján téged is. – nem akartam hinni a füleimnek, könnyek hullottak a szememből és a földre esve vártam, hogy felébredjek, hogy ez is csak egy álom legyen, de nem az volt. Azt hittem, hogy a szüleim egy balesetben haltak meg, erre tessék, meggyilkolták őket. Összeszorult gyomorral mentem be a szobámba és magamra zártam az ajtót. Aznap sokáig fent voltam, nem tudtam aludni és csak Ryo szavain rágódtam. Már elég későn lehetett, amikor mégis elnyomott az álom. Másnap reggel kómás fejjel keltem fel és nem volt kedvem semmihez. Kicsoszogtam a konyhába és csak egy pohár vizet ittam. Ryo aggódó tekintettel nézett felém, majd megszólalt.
- Tegnap…
- Megbosszulom őket! – vágtam a szavába – Még nem tudom hogyan, de megbosszulom!
- A Mágus Tanács már megtette! Elkapták már!
- A Mágus Tanács? Ilyen is van? És elkapták? Ez ilyen jól működik? Akkor én is a Mágus Tanács tagja akarok lenni!
- Na, álljon meg a menet! Nem vesznek be oda akárkit. Alapfeltétel, hogy mágus legyen az illető, és te nem vagy az!
- Akkor majd az leszek! – mondtam és a hangomból csak úgy sugárzott a magabiztosság. Nagybátyám arcán a megdöbbenést lehetett leolvasni, majd egy hatalmas mosoly húzódott végig rajta, jelezve, hogy nem áll az utamba. Erre én is elmosolyodtam, de ez nem tartott túl sokáig.
- De hogy leszek én mágus?

Egy év telt el az elhatározásom óta, de semmi sem változott. Próbáltam keresni egy tanárt a közeli falvakban, de senkit sem találtam, aki hajlandó lett volna tanítani engem. Eléggé lehangolt, de nem adtam fel a reményt. Közben szereztem egy új barátot is. Születésnapomra kaptam egy borzot Ryo-tól, favágás közben fogta. Érdekes ajándék, az ember azt gondolná, hogy egy kutya, vagy macska lenne az ideális háziállat, nem pedig egy borz. Furcsa érzés is öntött el a születésnapom utáni harmadik napon, nagy szomorúságot éreztem Borzi felől (így neveztem el) és hát elengedtem. Azóta minden nap visszajött, velem volt egy kicsit, majd ismét elment. Nem volt itt túl sokáig, de így is vidámságot éreztem felőle meg én is vidámabb voltam a kudarcok sorozata ellenére. Aztán egy nap váratlan eltűnt. Nem jött többet és ez teljesen elszomorított, vagyis inkább nyugtalanított. Tudtam, hogy ez nem véletlen, történnie kellett valaminek. El is indultam megkeresni, persze sikertelenül, fura is lett volna, ha megtaláltam volna. Így telt el egy két nap, majd ismét megjelent. Boldogságomban nem is tűnt fel, hogy másabb lett, csak a szelleme jött el hozzám, a teste nem. Már teljes mértékben megértetem, mit szeretne, és ekkor eset le minden. Segített megtalálni a testét, amit elástam tisztességesen, majd az időm nagy részét olvasással töltöttem. Érdekelt, miért látom még mindig, miért nem távozott. Sok szellemekkel és lelkekkel foglalkozó könyvet tudhattam már magam mögött, de egyikben sem találtam meg a válaszokat. Ryo-nak is elmondtam mindent, aki eleinte azt hitte, hogy csak bemesélem magamnak az egészet, mert fáj az eltűnése, de valamiért egyik napról a másikra megváltozott és hitt már nekem. De nem is ez nyújtotta a legnagyobb meglepetést, hanem az, hogy egyik munka díjaként nem pénzt kért, hanem egy könyvet az Állat Seidr mágiáról. Mikor megláttam erősen átöleltem és könnyeimet visszafojtva hálálkodtam neki. Meg is lett az új időtöltésem éjjel nappal ezt a könyvet bújtam és persze hasznosítani az információkat. Így sikerült egyezséget is kötnöm Borzival, és már hivatalosan is ő lett az én szellemem. A következő lépcsőfog az egyesülés volt. Gyakran egészen sötétedésig kint voltam és csak gyakoroltam és gyakoroltam. Ryo is sokszor megleste, hogy halad az ő kis mágusa, és nem egyszer előfordult, hogy kinevetett bénázásom miatt. Lassan haladtam, de mégis büszke voltam rá, hogy egyedül is milyen sokat fejlődtem, bár még nem tudtam milyen erőt ad nekem a halvány, alig látható aura. Emlékszem egy őszi nap volt, gyakorlásom közben az egyik fa ága nem bírta már a terhelést és letört. Ez nem volt szokatlan, gyakran megesett, volt is olyan, mikor figyelmetlen voltam rám esett és egy héten át alig bírtam megmozdulni. Most is ugyanez volt a helyzet annyi különbséggel, hogy most szinte meg sem éreztem. Persze nem egy „hű de milyen nagy ág” volt, de mégis elültette bennem a gyanút. Az elkövetkező napokban, mint egy mazochista, úgy próbáltam egyre nagyobb fájdalmat okozni magamnak normál és aurás állapotban egyaránt, és a gyanúm beigazolódott: sokkal jobban bírom a sérüléseket és a fájdalmat.
~Ennél hasznosabb képességet nem is tudtam volna szerezni.~ gondoltam magamban, majd hatalmas vigyorral mentem dicsekedni nagybátyámnak. Két héttel később jelent meg először a karmoknak tűnő mágikus aura, de ez nem olyan, mint az eddigi. Ezt külön tudtam létrehozni, mintha egy másik varázslat lenne, el is neveztem Badger Claws-nak, csak hogy legyen valamilyen hangzatos neve is a képességeimnek. Ezek után csak gyakoroltam és gyakoroltam és eldöntöttem, hogy útnak indulok. Elég erősnek éreztem magam a Mágus Tanácshoz. Nagybátyám kicsit elszomorodott, hogy egy ilyen hasznos segédtől kell megválnia, meg persze hogy egyedül marad, de segített információkat gyűjteni, hogy lehet valaki tagja a tanácsnak. Kiderült, hogy egyelőre csak a Mágus Tanács Rúna Akadémiára tudok bekerülni, majd ha elérek egy bizonyos szintet, akkor léphetek feljebb a ranglétrán és válhatok Rúna Lovaggá. Nem is kellett nekem több, összecsomagoltam, elbúcsúztam Ryo-tól és elindultam. Az út eléggé izgalmas volt számomra, nem történt semmi különös, csak az, hogy nem a megszokott tájat látom. Gyakran kellett megállnom csak azért, hogy gyönyörködjek a kilátásban, de ezek ellenére mégis megtaláltam az utam végét, a Mágus Tanács Rúna Akadémiát. Sok emberrel beszélgettem mire megtaláltam azt a személyt, akinél a beiratkozást kell elvégezni. Rengeteg kérdést tettek fel, hogy ki vagyok, honnan jöttem, meg hogy miért akarok a Tanács tagja lenni, stb. Én meg csak feleltem a kérdésekre és már kezdtem ideges lenni, hogy elszúrom a felvételit, nem megfelelő választ adok egy kérdésre is. A kérdések tömkelege után egy kis gyakorlat következet, meg kellett mutatnom mire vagyok képes. Elég magasak voltak az elvárásaik, de sokat edzettem ahhoz, hogy megüssem azt az alsó szintet. A fárasztó gyakorlat után meg csak annyit mondtak, hogy körülbelül egy óra múlva menjek vissza az eredményért. Eddigi életem leghosszabb egy órája volt. Tiszta idegben ültem az ajtó közelében, nem tudtam arrébb menni sem, amíg vége nem lett a várakozási időnek. Végül közölték velem, hogy megfelelőnek találtak, hogy az Akadémiára járhassak, és a kezembe nyomtak egy könyvet, ami „A Büntetőtörvénykönyv” címet kapta.
- Ezt tanulmányozza! – mondták, majd kiküldtek a teremből. Mondanom sem kell milyen boldog voltam abban a pillanatba. Madarat lehetett volna fogatni velem. A kapott instrukciók szerint cselekedve felkészültem a másnapra és bizakodva vártam, hogy eltölthessek egy napot úgy, hogy én vagyok az egyik a Mágus Tanács Rúna Akadémia diákjaiból.