Legyen Pascal

A nap még talán soha nem festette meg az eget úgy mint az nap. Talán úgy döntött búcsúzol, emlékezetessé teszi ezt a szép napot. Aranysárga korongja körül erős tónusú narancssárga színek jelentek meg, távolodva a naptól az élénk narancssárga egy vörösödött, míg nem elérte a mély bordó árnyalatot. A szél lágyan lengette a fák lombajit, Leena pedig elolvadva figyelte a tájat a vonat ablakán. Talán soha nem is szállt volna le a vonatról, ha nem szól közbe egy élesen sípoló hang.
Leena ijedve kapta fel a fejét, hirtelen azt se tudta hol van, majd amikor meghallotta a kalauz kiáltását, kapcsolt, hogy megérkezett. Gyorsan felpattant és leugrott a vonatról, még épp időben ugyan is abban a pillanatban már indult is a vonat tovább.
Leena egy pillanatig még csak állt és nézte a kietlen vasút állomást, majd nagy levegőt véve megindult a város felé.
„Shirotsume, még nem is voltam itt…” – jegyezte meg magában elmélázva. Igazából azt, hogy most itt volt kizárólag egy szerencsés véletlennek köszönhette. Reggel ugyan is épp a céhházból vissza fele meghallotta két lány beszélgetést. A lányok az idei Tanabata ünnepről beszélgettek. Leena megtudta tőlük, hogy általában a legszebb Shirotsumeban, ilyenkor az egész várost feldíszítik és egy teljes éjszakán keresztül figyelik az emberek ahogy Hikoboshi és Orihime mindinkább közelebb kerülnek egymáshoz az égen, majd éjfél után nem sokkal tűzijátékot lőnek ki a tiszteletükre. Halványan neki is derengett valami a Csillagok ünnepéről, és arról, ahogy édesanyja mesélt neki Orihime a szövőlány és Hikoboshi a pásztorfiú legendájáról. Leenát teljesen felvillanyozta a dolog, és úgy döntött elmegy a fesztiválra, haza érve felkapta újdonsült kis táskáját és már rohant is az állomásra. Lassú léptekkel indult ki az állomásról, kicsit izgulva.
A város egyszerűen lenyűgöző volt. Az ablakokban bambusznádak álltak, telis teli színes szalagokkal, melyek közül mindegyiken egy apró kis színes papírt lengetett a szél. A fákra kis lapionokat aggattak, az apróbb kis ágakra pedig vékony szalagra újabb színes papírokat tettek. A padokat színes szalagokkal tekerték át, és valamennyi lámpát is feldíszítettek. Leena nem győzött betelni a látvánnyal, olyan volt mintha egy álomba lenne. Mindenhonnan lüktetett az élet és a vidámság érzése. Leena észre se vette, ahogy arcán egyre szélesebb és szélesebb lett a mosoly, vidáman ment az utcákon meg-megállva egy - egy ház előtt, vagy fa előtt bámészkodni. Az utcai bódék tetején is színes szalagokat lengetett a szél, Leena úgy érezte annyi apró kis papír cetli lenget a szél, hogy mindenkinek jutna egy legalább. Már pedig rengeteg ember volt az utcákon, és mind ünnepi kimonóban. Először nem is tűnt fel neki, de később már kifejezetten kényelmetlenül érezte magát.
-„Ember, akkor vegyél fel kimonót!” – szólt közbe Carmen éles hangon.
„De nekem nincs kimonóm…” - kezdte a választ Leena, de nem tudta befejezni
„” AKKOR VEGYÉL EGYET!!” – torkolta le Carmen.
Leena megszeppenve állt meg az úton. „Nem is rossz ötlet, de hol lehet ilyet venni?” – tette fel magában a kérdést.
” Ó istenem, miért versz engem?! – tette fel a kérdést magasztos hangon Carmen – ”EMBER NYÍSD MÁR KI A SZEMED! Minden második bódéban ezt árulnak te szerencsétlen!”
És tényleg, Carmennak igaz volt. Leena bár kissé tétovázva, de oda ment a legközelebbi bódéshoz, és nézegetni kezdte portékáját. A probléma csak az volt, hogy fogalma sem volt milyen méretett kellene próbálnia és, hogy egyáltalán milyen kimonót akar. Ahogy a ruhák között ténfergett céltalanul egy idős asszony lépett oda hozzá.
- Segíthetek kedveském? – kérdezte kissé túl nyájas hangon.
- Igen, kimonót keresek. – felelte Leena bátortalanul.
- És milyet szeretnél kis szívem?
- Hát igazából nem tudom… - válaszolta bizonytalanul.
- Na akkor majd én segítek, hadd nézzelek csak! – és ezzel erőteljesen végig mérte Leenát.
- Hm… nézzük csak … igen … hm … - mondogatta inkább magának, mint Leenának ahogy végig mérte - tudom már mire van szükséged! – és azzal le is kapott két kimonót a karfáról. – Tessék, ezeket próbáld fel, ott találod hátul a próba fülkét.
Leena kissé bizonytalanul indult meg hátra felé. Az első kimonót felvéve tűz pirosra gyulladt az arca. A kimonó mindössze a combja közepéig ért, fekete alapon vörös rózsák díszítették és a dekoltázsa enyhén szólva túl mély volt.
- Na, milyen? – szólt be az asszony.
- Hát nem is tudom… - de nem tudta fejezni, mert az asszony elrántotta a függönyt, Leena ijedten kapta mellei elé a kezét.
- Hm… nem rossz, de ez a szín nem a te világod. Nézzük a következőt! – azzal visszahúzta a függönyt.
Leena nem is próbált ellenkezni örült, hogy megszabadulhatott a ruhától, de a következő rózsaszínű kimonó is hasonlóan állt rajta.
- Nem nem, ez se az igazi. – csóválta a fejét az eladó nő.
- Nem lehetne valami hosszabbat? – kérdezte bátortalanul.
- Az neked nem állna jól kincsem, egy ilyen szép hosszú combikát nem lehet takargatni! – felelte széles mosollyal az arcán.
- De… - kezdte volna, de nő már el is sietett egy újabb kimonóért. Leena visszafordult a tükör felé, elég fura volt neki ez a rövid ruha.
” Most mit hisztizel?! A te gatyád se hosszabb!” – szólalt meg éles hangon Carmen. Leenának be kellett látni, hogy igaza van, de még is ez a ruha valahogy más volt. Egy gatyába semmi kirívó, semmi feltűnő semmi felhívó nem volt. Ez a kimonó viszont igen is vonzotta a tekintett, és már csak a lehetőségtől is elvörösödött, hogy meg fogják bámulni az utcán.
Ekkor az eladó nő vissza tér egy hófehér kimonóval melyet az alján és a kezén égkék rózsák díszítettek. A nő mit sem szóval Leena kezébe nyomta a ruhát majd behúzta a függönyt.
Leena nagyot sóhajtva vette fel a kimonót, igazából már tudta, hogy ez is olyan lesz, mint a többi és mit ne mondjuk eléggé elment a kedve már a vásárlástól is, de amikor a tükörbe nézett le esett az álla.
A kimonót mintha csak neki találták volna ki, minden hol passzolt, bár ez is olyan rövid volt Leena bámulva meredt képmására a tükörben. A kék színű rózsák tökéletesen illettek ég kék hajához és tenger kék szeméhez. Halvány bőrét tökéletesen kiemelte a fehér kimonó, és teste minden vonalát szépen finoman hangsúlyozta ki az anyag.
Percekig csak némán bámulta magát. „Szép…” – mondta magában elhűlve, teljesen meglepődött ezen az egyszerű tényen. Eddig valahogy soha sem gondolt arra, hogy ő valamiben szép lehet, hogy valaha is úgy áll majd a tükör előtt, hogy szépnek lássa magát.
- Na milyen? – kérdezte az asszony kíváncsian. Leena lassan megfordult és elhúzta a függönyt.
- Hát igen – mondta elismerő hangon a nő – Ez tökéletes! Még egy szép papucs és már kész is vagy! – mondta fülig érő mosollyal és villámgyorsasággal.
Leena bele bújt a kis fehér papucsba, és újra a tükörhöz fordult.
- Köszönöm – mondta mosolyogva – akkor azt hiszem én ezt meg venném.
- Rendben van bogaram. – azzal Leena elővette a kis szűtyőjét és kifizette a kimonó és a papucs árát, de még mielőtt kilépett volna a sátorból, egy pillanatra meg állította.
- Várj csak kedveském, ez még hiányzik! – lépett mögé az asszony és Leena hajába egy fehér virágdíszt tűzött. – Na így már tökéletes!
Leena kissé meglepődve nézett rá.
- Ó köszönöm, mennyivel tar…
- Semmivel, menj csak nyugodtan! – legyintett az eladó nő.
- Köszönöm. – mondta Leena még egyszer elindult a főtér felé. Útközben minden egyes bódéba benézett, és végig szemlélte portékáikat. Volt ott minden, ékszerek, ruhák, asztali díszek, festmények, talizmánok, amulettek.
Estefelé úgy döntött ideje valamit enni, és nagy meglepetésére talált egy sushi bárt a főtér előtt. Az utóbbi időben kifejezetem megszerette a sushit, és amikor tehette az evett. Jó ízűen fogyasztotta el extra nagy adag vajhalas sushi adagját, majd a főteret vette célba.
Elsőként a színpad szúrt szemet neki, ahol már nem sok volt hátra a színdarab kezdéséig. Leena a főtér közepén lévő kisebb – idegenesen emelet – torony mellé állt és hátat az egyik lábnak döntve figyelte a tömeget, ahogy nyüzsgött. Nagyon jól érezte magát, végre egy kicsit lazíthatott, pihenhetett.
A tömeg egyre nagyobb és nagyobb lett, amiből arra következtettet, nem sokára kezdődik az előadás. Közben Leena mellett egy magas fehér hajú fiú jelent meg. Leena nem foglakozott sokat vele, most jobban érdekelte az előadás. Gyermeki izgalommal várta mit mutatnak majd be, a tömeg közben egyre csak gyülekezett.
Kisvártatva egy pocakos kissé alacsony férfi lépett a színpadra talpig öltönyben.
- Nagy örömmel köszöntök mindenkit az idei Tanabata ünnepen!Yokusike vagyok a polgármester és nekem jutott az a megtisztelés, hogy felkonferálhassam városunk szeretett társulatát! Köszöntsük nagy szeretettel a Tűzmadarakat! – kiáltotta és hatalmas taps zengte be a teret és a színpadon három férfi és két nő jelent meg. Ruhájuk bár igen hiányos volt, testüket még is mindenhol festék borította. Mélyen meghajoltak a közönség előtt, majd bámulatos játékba kezdtek a tűzzel. Leena tátott szájjal nézte ahogy tüzes karikákon ugráltak, két fiatalabb férfi tűzet köpött és a két fiatal lány tüzes kötélen táncolták be a színpadot. A tűz fényében aranyozott testük egyenesen ragyogott.
Ahogy ott ált és figyelte a mutatvány szinte érezni vélte a már bennük lobogó tűzet, hallani vélte szívdobogásukat. Teljesen a mutatvány hatása alá került.
Egy hatalmas robbanás zökkentette ki a mondhatni már transz állapotból. Erőteljes lökést érzett testén, a levegő kiszorult tüdejéből és hátra fele kezdett el zuhanni. A mögötte lévő fa „toronyba” való becsapódástól csak a mellette álló fehér hajú fiú mentette meg, aki még időben elkapta kezét és maga mellé húzta. Így mindketten puffanva értek földet. Leena néhány percig fel se fogta mi történt, csak bámulta csillagos eget. Tudta, hogy az előbb még a zsonglőröket nézte, de azt nem értette, hogy került a látó terébe az ég. Lassacskán kezdet vissza térni belé az élet és az elmúlt néhány másodper eseménye is.
A fiúra nézett, aki megmentette, szerencsére neki se esett komolyabb baja, épp nyöszörögve kászálódott fel. A színpad közelébe viszont nem volt ilyen szerencséje az embereknek. Többen is megsérültek, s most a földön feküdtek. Leena felpattant és már rohant is a tömegbe.
- Elnézést kérem! Elnézést! – mondta, ahogy át furakodott a tömegen. A színpad fele hiányzott, átrohanva tömeg az egyik előadóhoz sietett. Karján mély nyílt seb éktelenkedett.
Nem sokat tétlenkedett gyógyítani kezdte a sebet és amint végzett vele indult tovább. Eközben a fiú is feltűnt mellette, de nem volt ideje szoba elegyedni vele. A koncentrálásból végül egy éles és durva hang rántotta ki.
- Ők voltak azok! – szólalt meg a háta mögött egy mély öblös hang.
- Azok ott a színpadnál! Ő tette, meg a társa! – hangzott fel egy újabb magas hang feltehetően egy nőé de Leena még a sebre koncentrált. A tömegen mély morgás futott végig.
- Heh? Hogy kik voltak? – kérdezett vissza kíváncsian a mellette álló srác. Leena most már felé fordult, a fiú éretlenkedve bámulta a tömeget.
- Én is láttam! Rohadékok!
- Tönkre akarják tenni az ünnepünk! Rohadt mágusok! – hallatszódott ki a tömegből egy újabb hang. Erre már ő is felkapta a fejét, és kíváncsian tekintett körbe.
- Előre kitervelték! – szólalt meg vádolóan egy hang. Leena közben szüntelenül forgatta a fejét és kereste a tetteseket, de senkit sem látott. Viszont feltűnt neki, hogy egy kisebb kör közepén ált.
- Ne engedjétek őket a sebesültekhez! – szólalt meg egy kövér nő! – Megöli!
Leena dermedten nézett nőre, és ekkor felfogta. Őt gyanúsítják a merénylettel, és a mellette álló fiút.
- Mi? De hát én csak… - kezdte volna a magyarázatot, de egy éles hangon a szavába vágott.
- Meg akarják ölni! BÉRGYILKOSOK! – Leena nem akart hinni a fülének. „Hogy micsodák? De hát….? Itt se voltunk!”
- Asszonyom maga gélre ért valamit mi nem vagyunk bérgyi… - szólt közbe a fiú de a tömeg felbőszülve tett feléjük egy lépést.
- Ne is tagadd láttam amit láttam!
- Itt áltatok egész végig! - A tömeg egyre haragosabban meredt rájuk.
- Kérem, várjanak, én csak segíteni akarok maguknak! – szólt közbe kétsége esve Leena.
- Hazudsz! Meg akarod ölni! – kiabált rá egy magas férfi - Nézzétek micsoda sérülése van! – és egyenesen a lány lábán lévő nyílt törésre mutatott.
- Emberek, használják már a szemüket! Csak meg akarja gyógyítani! – kelt védelmére a fiú.
A tömeg mit sem törődve a fiúval folytatta a rágalmazást. A kezek ökölbe szorultak és néhol már egy-két ütő és vágó szerszám is megjelent.
- Kiakarja véreztetni!
- MI? – hökkent meg– Dehogy is épp beakarom gyó… - de újra a szavába vágtak!
- Ezért megfizettek, mocskos gyilkosok! – Leena riadtan tekintett végig a tömegen majd a fiúra nézett, aki összeráncolt homlokkal nézet farkas szemet az emberekkel. A tömeg újabb lépést tett feléjük, és ő reflexszerűen lépett egyet hátra a fiú mellé.
- Kapjuk el őket! – ordította túl valaki a tömeget. Leena zavarodottan forgatta a fejét.
- Most visszakapjátok, amit adtatok!
- Kötélre velük! – hangozott fel az utolsó mondat is, és a tömeg hömpölyögve indult meg feléjük. Leena csak ált bambán és értetlenül. Sehogy se bírta felfogni, hogy fajulhatott idáig a helyzet. „Hiszen én csak segíteni akartam!” – de ez akkor és ott senkit nem érdekelt. A bűnbak szerepét ma este neki és a fiúnak osztották, és most egy egész város akarja megtorolni rajtuk sérelmeiket. A bénult tehetetlenségből a fiú zökkentette ki, aki a tömeg megindulásával egyszerre elkapta Leena kezét és húzni kezdte maga után.
- Gyere! – mondta.
Felugrottak a színpadra és átviharzottak rajta, majd hátul a díszletek között el is hagyták. Az emberek mögöttük állat csorda módjára üvöltöztek és egymáson keresztül gázolva rohantak utánuk.
- Siess! – szólalt meg a fiú futás közben. Leena csak bólintott és bal kezével bele markolt táskája szára, ne hogy kiessen belőle a kis tojás.
A fiú egy mellékutcára kanyarodott be, az út bár szűk volt a járó kellők meglepődve nézték őket ahogy végig viharzottak az utcán. Az első kereszteződésnél viszont meg torpantak. A fiú lihegve támaszkodott térdeire és tekintett maguk mögé. Leena eközben teetlenül forgatta a fejét. „Most merre? Balra? És mi van, ha zsákutca?! Akkor jobbra de… „ – vacillált magába, majd a fiúhoz fordult, aki rémült arccal bámult hátra, követve tekintetét Leena is meglátta a felbőszült tömeget. Az emberek kezében fáklyák lobogtak, vasvillával, baltával, késekkel rohant utánuk a dühöngő tömeg. „ Jesszus, honnan szerezték ezeket ilyen gyorsan?” – tette fel magába méltatlankodva kérdést, de a látvány inkább csak erőt adott neki a gyorsításra.
- Most merre? – kérdezte kétségbe esetten.
- Erre! – vágta rá a fiú és kezét meg ragadva futásnak eredt jobbra, majd a következő utcán balra, végig az utcán aztán újra balra, de a tömeg hangja csak nem akart elhalni. Végig szorosan a nyomukban haladtak.
- Hát ez nem lehet igaz… - mérgelődött a fiú. – Itt le! – mondta Leenának amikor újabb kereszteződéshez értek, és amint beléptek az utcára a legelső kapun beugrott. Leena döbbente figyelte, ahogy a fiú kerítés mögött áll.
- Gyere már!
- De ez magán terület… olyan mintha betörnénk… - kezdte
- Miért talán inkább felkoncoltatod magad velük? –vágott szavába a fiú idegesen. Leena erre nem tudott mit felelni. Üldözőik hangja egyre erősödött rémülten tekintett hátra majd a fiúra.
- Mi lesz már?! – szólt sürgetően rá, és Leena megragadta a kerítés oszlopát és átlendítette magát rajta. A fiú azonnal lenyomta a földre, és csöndre intette. A ház felé mutatva jelezte Leenának menjenek beljebb, és ő nem akadékoskodott. Míg üldözőik odakint az utcán tétlenül álltak fegyvereikkel, belopóztak a házba. A hátsó ajtón mentek be amiből egy konyhába jutottak. Első nézésre úgy tűnt nincs otthon senki. Leena nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt és a pultnak dőlt.
- Fú…
- Hát ja. – mondta egyetértően fiú. Leena csak ekkor vette szemügyre arcának karakteres még is finom vonalait. Kék szemein megcsillant a beszűrődő hold fénye, és ezek a szemek most pont őt nézték. Mikor erre rá eszmélt szégyenlősen kapta el szemeit.
- Ömm.. Sajnálom, hogy bele kevertelek ebbe az egészbe, nem akartam.
- Ugyan már, nem a te hibád – szabadkozott a fiú – igazából, nem lőttek túlságosan félre mert én is mágus vagyok.
- Tényleg? – kérdezte meglepődve Leena.
- Igen Jason Yoshinobu. – mondta és kezet nyújtott Leenának.
- Leena vagyok. – felelte megszeppenve és megrázta a fiú kezét.
- Ide valósi vagy? – kérdezte Jason miközben a konyhát kezdte el szemlélni.
- Nem, csak az ünnepre jöttem fel, egyébként Erában lakom.
- Ó Erábab? Ismerek ott egy céhet, valami Dragon vagy mi. – mondta elmélázva az állat vakargatva.
- Ehh – nyögte Leena, és fele felett néhány kis vízcsepp jelen meg – Dragon Fangnek hívják, én is oda tartozom.
Yason erre nem felelt, csak tovább kémlelte a konyhát.
- Van valami ötleted most mi legyen?
- Nem túl sok…
- Mi lenne, ha elkapnánk a tetteseket, akkor talán….
- Felejtsd el! – vágta rá.
- De miért? – nyöszörögte Leena.
- Ezek az emberke már túlságosan rászívták magukat a dologra – magyarázta miközben felé fordult – nekik már mondhatsz akármi, akkor is mi leszünk a tettesek.
- Galádság. – jegyezte meg morogva Leena.
- Egyébként meg, szerintem rég leléptek.
- Honnan veszed? – kérdezte Leena.
- Mert nekik ez csak jó. Így hogy velünk vannak elfoglalva gyorsan elhúzhattak, még azt is megmerném kockáztatni, hogy ők uszították ránk a tömeget.
- Mondasz valamit. – értett egyet Leena. – De akkor most még is mit csináljunk?
- El kell, tűnünk innen, és megvárjuk, amíg elcsitulnak a dolgok. Néhány nap aztán már nem is emlékeznek az arcunkra.
- Ez nagyon szép, de ha nem tűnt volna, fel az egész város minket keres minket. – jegyezte meg, miközben kimutatott az ablakon.
- Lehet, de két ember könnyen el tud veszni a tömegben. – felelte Jason.
- Végül is igaz, ha jól tudom, van még egy vonat éjfélkor, de én nem ismerem a város és azt se tudom, hogyan lehetne kijutni az állomásra.
- Az lehet – felelte – de én tudom. – tette hozzá mosolyogva.
- Ú komolyan? És messze van? – kérdezte felvillanyozva.
- Igen. – felelte tömören. Leena lelkesedése egy másod perc alatt eltűnt, búsan hajtotta le fejét.
- Na azért nem kell rögtön feladni, most van tizenegy óra, és ha sietünk, még elérhetjük a vonatot. Gyere! – mondta és megfogva kezét el kezdte maga után húzni. A konyhaajtó egy folyosóra nyílt, Jason gondolkodás nélkül nyitott be a következő szobába. Ahogy a szoba ajtaja feltárult előttük, fény öntötte el a sötétséget. Bent egy ötfős család épp csöndben vacsorázott, Leenáék dermedten bámultak a családra, akik kezében meg állt a kanál. Néhány percig kínos csönd töltötte meg a helységet, Leena még egy tücsök ciripelését is hallani vélte.
Aztán a hölgy felsikított.
- Uram isten betörök! – kiáltotta rémülten és két kisebb fiához kapott féltőn.
- Mocskos huligánok ki akarjátok rabolni a házam? – kiáltotta a férfi, és egy puskát húzott elő.
„ Ezek puskát tartanak az asztal alatt?” - villant át az agyán, de a férfi már tüzelt is. Szerencsére Jason gyorsan kapcsolt és azonnal futásnak eredt, át vágtattak a szobán.
A férfi azonnal újra tárazott és kis híján el is találta őket ahogy a terasz ajtón ki szaladtak. Loholva futottak végig a kerten.
- Megálljatok mocskok! Majd én megtanítom nektek mit szokás erre felé! – kiabálta utánuk. Leenáék át ugrottak a kerítésen, de ebben a pillanatban valami furcsa hangot hallott.
*reccs*
Leena körbe pillantott, de se semmiben nem talált kárt, és futott tovább Jasonnel. „Biztos egy faág.” – mondta magában. A kerítésen túl egy újabb ház kertjébe értek, de itt már nem próbálkoztak a házzal. Átfutottak a kerten és kiugrottak az utcára. Vesztükre épp üldözik előtt néhány méterrel léptek ki, így elkerülhetetlen volt, hogy észrevétlenül elosonjanak.
A tömeg megdöbbenve nézte őket, egy pillanatra mindenki elcsodálkozott.
- Na baszus… - mondta Jason – ezt elcsesztük.
- El ám! – helyeselt Leena. Amit kimondta a szavakat tömeg felbődülve indult meg újra feléjük. Leena és Jason futásnak eredve haladt az élen néhány métere üldözőik előtt.
- Nem úgy volt, hogy eltűnünk a tömegben? – kérdezte Leena.
- De úgy volt – kiáltotta vissza Jason – csak ahhoz olyan tömeg kéne akiknek nincs vasvillájuk meg kaszájuk és ehhez hasonló. [/color]
- Áh, értem.
- Erre! – mutatott balra és egy szűk sikátorra kanyarodtak – Ez majd lelassítja őket! - kiáltotta, és igaza is lett. Felbőszült emberek egyszerre akartak benyomulni a vékony kis sikátorba minek az eredménye az lett, hogy egymást agyon nyomva borultak el.
Kiérve a sikátorból visszajutottak a most is népes fő utcára. Mintha egy teljesen más világba értek volna, az emberek vidáman sétálgatta az utcán, beszélgettek. A bódésok minden féle ígéretekkel csábították a vásárlókat, finom ételek illata szállt a levegőben. Minden olyan nyugodt és békés volt. Leenáék is lassítottak és megpróbáltak bele olvadni a tömegbe.
- Innen már nem vagyunk messze. – szólalt meg Jason.
- Ez jó hír, nem igazán akarok még egyszer össze futni velük. – felelte Leena.
*reccs*
Leena balra kapta a fejét a hang irányába, de nem látott semmit.
- Mi az? – kérdezte Jason.
- Te nem hallottad? – kérdezte - Az előbb mintha valami eltört volna.
- Biztos valaki eltört egy szerencse pálcát.
- Ennek nem olyan hangja volt – ekkor Jason átfogta Leena derekát – már megbocsáss, de mégis mi a fenét csinálsz? – kérdezte csípős hangon.
- Beolvadok a tömegbe, így azt hiszik, majd csak egy szerelmes pár vagyunk.
- Micsoda fenomenális ötlet… – morogta válaszul.
- Ha ettől jobb veszek neked piros masnit. – mondta kissé közönyösen. Leena álla földig esett.
- Nem vagyok, kiskutya jól van? És egyébként is egy masnival nem tudnál le kenyerezni!
- Vattacukor? – kérdezte és egy bódés felé mutatott.
- AZZAL SEM! És ha lehet, koncentráljunk az állomásra. Mennyi az idő?
Jason előhúzta karóráját és egy pillant alatt eltűnt arcáról a nyugalom.
- Negyven van! Húzzunk bele! – azzal felgyorsított a tempón.
- Jesszus, ki fogunk érni? – kérdezte aggódva Leena.
- Hát… ha végig a fő úton megyünk akkor nem. Lerövidítjük az utat.
- Lerövidítjük? – kérdezte Leena, volt egy rossz érzése a szó hallatán.
- Jason ugye nem akarsz egy újabb házba bemenni? – kérdezte aggódva miközben egy különös ház felé kezdte el húzni.
- Nem, ez nem családi ház. – felelte
- Akkor mi?
*recs*recs*
- Majd meg látod! – felelte azzal benyitott az ajtón.
- Te is hallottad? – kérdezte szint azonnal.
- Mit?
- Hát ezt a törés hangot! Ne mond, hogy nem hallottad! – hüledezet Leena de amint belépett Jason mögött elállt a szava. A benti látvány minden volt csak épp leírható nem, főként Leena számára. Fakó vöröse fény lengte be a házat, a pultokon, lengén öltözött lányok táncoltak, míg a férfiak nyál csorgatva nézték őket. Jason céltudatosan haladt előre a pultok és kis asztalok között. Leena lesett állal kapkodta a fejét. „Uram isten hova kerültem!” – szörnyülködött magában.
- Jason még is hova hoztál engem? – kérdeztet méltatlankodva.
- Egy bordélyházba. – felelte teljes nyugalommal.
- Ember ez a nagy terved? Hol vágjuk itt le az utat? – akadt ki Leena.
- Nyughass már! – csitította Jason, majd a pultos felé biccentett. – Estét Shin! [/color]
- Szevasz Jasszos! Mi járatban, jöhet a szokásos?
- Nem kösz, sietünk az állomásra, melyik ajtó… - kezdte a kérdést, de a pultos sokat mondom vigyorral válaszolt.
- A vagy úgy… a hátsó bal! – és visszafordult a vendégekhez.
*recs*recs*recs*
„Már megint! Mi a jó ég ez?” – futott át Leena agyán.
- Na most ezt még én is hallottam. – jegyezte meg Jason.
- De honnan jön? – kérdezte Leena de abban a pillanatban rá jött. – URAM ISTEN! – sikította. Jason riadtan fordult hátra.
- Mi az mi történt?
- A tojás… - mondta Leena elhűlve.
- Mi? Milyen tojás? – nézett rá értetlenül Yason.
Leena nem válaszolt, hanem bele nézett a táskájába ahol eddig félve dédelgetett tojás most teli volt repedésekkel.
- Istenem… - súgta könnyesedő szemekkel – most fog ki kelni!
- Hát ez fantasztikus… – sóhajtott fel Jason- de erre most nincs időnk! – jelentette ki és karjánál fogva tovább húzta Leenát.
- Mi van? – akadt ki – Ha nem zavar épp most kell kis a kis barátom a tojásból! – kajabálta Jasonnak de ő ügyet sem vetve rá vonta maga után. Elérték az ajtót, és Jason úgy rontott ki rajta mint egy fújtató bika.
- ÁLLJÁL MÁR MEG! – ordította – Ha nem tűnt fel, épp most kell kis a tojásból!
- Jó és?
- Mit és? Tudod milyen nagy dolog ez? EZ EGY TÖRTÉNELMI PILLANAT! Tudod, mióta várok már erre a pillanatra! – kajabálta majd kivette a kis repedező tojást a táskájából. – Végre meg tudhatom mi lakozik benne. – suttogta teljes meghatódottsággal.
- Hát ez fantasztikus, de a vonat 12 perc múlva indul, szóval ha megbocsáltasz… - mondta és azzal vállára kapta Leenát. A lány a megrökönyödöttségtől még csak szólni se tudott. Jason futásnak eredt a lánnyal a hátán, felrohant egy sikátoron majd egy kis utcára kanyarodott. Leena elfojtott lélegezettel nézett a megrepedezett tojáskára, és a parányi lyukra ami a tetején tátongott. „Mindjárt… mindjárt ki dugja a kis fejét…” Ekkor viszont megbillent a tojás kezében és egy röpke másodpercre azt hittem ki ejti a kezéből.
- HÉ FINOMABBAN! Még baja esik a kicsinek! – kiáltotta Leena miközben szemei villámokat szórtak.
- Mindjárt ott vagyunk, aztán tőlem babusgathatod! – közölte Jason de ahogy ki kanyarodott a fő utcára, nem várt problémába botlottak. Egy kisebb csapat állt az úton kaszákkal, késekkel, bárdokkal a kezében. Amint meg látták őket rögtön elkiáltotta magát az egyik férfi.
- ŐK AZOK! Ott vannak! Kapjátok el!
Jason rögtön futásnak eredt. Leena a fiú hátán szembe találta magát üldözőikkel, rémisztő látvány volt nézni őket. Szitkokat ordítva fejszéket hadonászva loholtak utánunk, és a táv valahogy egyre kisebb és kisebb lett.
- Húz bele, mindjárt utolérnek! – kiáltotta előre Jasonnak.
- Heh, könnyű azt mondani, tudod, van egy kis túl súly a hátamon! – szólt vissza epésen a fiú.
- MIVAN? SZERINTED KÖVÉR VAGYOK?
- Ó anyám… - nyögte Jason – Inkább tedd magad hasznossá, ha már cipellek. Mágus vagy nem? [/color] – kérdezte végül, és teljesen igaza volt. Leena csak ekkor jött rá, nem is mond hülyeséget Jason. Talán segíthetne a kis állatnak kikelni…
„TE HÜLYE PICSA ARRA CSAPAT VAD PARASZTRA GODNOLT!” – ordította el magát Camren. Leena már épp készült vissza szólni neki, amikor az egyik férfi előre lendítve kaszáját kis híján elérte őt. Leenában égetlen harag gerjedt. „MÉG IS HOGY MERI? ÉS HA BAJA LESZ A TOJÁSOMNAK?!” – menydörgött magába.
- Ezért megfizettek.. – sziszegte – Sky Dragon Roar! – és szájából egy közepes hurrikán, ami elsöpörte támadóikat.
-Vernier! – mondta mire Jason hirtelen felgyorsult. Hosszú porcsíkot húzva haladt el a vasút állomás előtt állomásozó következő csapat előtt. Természetesen nem kellett sokat gondolkodniuk a felbőszült embereknek kiket láttak, kiáltozva és hőzöngve indultak meg utánunk.
- Ezt te csinálod Leena? – kérdezett hátra Jason.
- Igen, de nem tudom sokáig, szóval húzz bele! – kiáltotta vissza. Üldözőik eközben egyre sokasodtak, ahogy beértek az állomásra egy újabb csapat jelent meg. „Nem lesz ez így jó… azt se tudjuk, honnan jön a vonat…” – gondolkozott.
Hatalmas szerencséjükre egyetlen egy vonat állt, már csak a pályaudvaron, még mindig nem sóhajthattak fel. Leena mágiája elmúlt, és kaszák újra vészes közelségbe értek.
- Distribute! – kiáltott hátra hirtelen Jason. Leena lepattant válláról és úgy döntött kezelésbe veszi a maradékot.
- Sky dragon Roar! – kiáltotta mire a bábuként el dőlt emberek jó pár méterrel hátrébb sodródtak!
- A vonat! – mutatott kétségbe esett arccal Jason vágány felé. Ebben a pillanatban felhangzott az ismerős füttyszó mely az indulást jelezte.
- Már pedig ezzel a vonattal megyünk! Futás! – jelentette ki Leena ellentmondást nem tűrve és indult meg a vonat felé.
Még az utolsó pillanatban pattantak fel a legutolsó vagonra, majd lihegve feküdtek tovább a peronon.
- Nézd, kikelt! – törte meg a csendet Jason és a kis tojásból egy apró zöld valami kukucskált félve ki.
Leena hirtelen megszólalni sem tudott, csak nézte könnyes szemekkel a kis porontyot. A kis zöld lény lassan dugta ki a fejét a tojás tetején lévő lyukból, de amint észre vettel Leenáékat félve vissza is húzta.
- Ne… ne félj! – suttogta Leena. Ekkor vette csak észre hogy sírt. Nem igazán értette miért hisz, egész eddig, ha sírt azért tette mert valami fájt, de most nem érzett fájdalmat. Sőt ellenkezőleg, határtalan boldogságot érzett. Félve tette oda a kezét a tojáshoz.
- Nem bántalak… ne félj! – mondta szipogva. A kis zöld lény egy percig még habozott majd kinyújtotta kis fejét és megszagolta kezét. Lassan félve kidugta lábacskáit és meg tapogatta vele kezét. Leena testén meleg forróság áradt szét, mintha valami meleg balzsamos levegő cirógatná mindenhol. A kis lény felbátorodva mászott bele tenyerébe és kérdőn tekintett szét. Oly annyira kicsi volt, hogy talán még kétszer elfért volna Leena kezében.
- Szia! – suttogta neki és közelebb emelte magához.
- Aranyos kis jószág. – szólalt meg finoman Jason.
- Ugye! – felelte meghatottan és engedte, hogy a kis lény rá másszon.
- Mi a neve? – kérdezte Jason.
- Hát igazából még nem tudom… ezen eddig még nem gondolkodtam.
- Legyen Pascal!
- Pascal? – kérdezett vissza kíváncsian Leena.
- Igen, szerintem illik hozzá. – felelte mosolyogva Jason. Leena elgondolkodva figyelte a kis zöld kaméleont.
- Jó. – bólintott mosolyogva a kis kaméleonra. - Kicsi zöld Pascal - mondta mosolyogva.