Hegyi utakon... (Kao társai vs Nerthus)

Kao arca élettelenül, a földtől és portól feketén-szürkén nézett az ég felé. Az orrán és száján feltörő lehelet mutatta, élt még, de a ráfektetett köpenyen már nem látszott a mellkasa mozgása. Semmi sem mozdult. A türelmes szemlélő csupán egy másik, sokkalta élet-telibb lélegzet ritmikus páráját vehette észre a testtől pár méterre egy fa alatt. Shasu a lombok és a bokrok takarásából kémlelt körbe folyton és néha pillantásokat vetett Kao és a rajta reszkető Kuudo párosára. Az apró bagoly nem tágított Kao mellől amióta a férfi kikerült a föld alól. A Kaot takaró köpenybe fészkelve magát Kao szíve fölött, és Shasu is láthatta amint néha a kicsi bagoly feje ütemesen bólogatni kezd, utánozva Kao szívének ütemét.
Shasu pedig nem beszélt. Ez nem is lett volna meglepő bármilyen más helyzetben, de akkor és ott, még saját maga meglepetésére is, szívesen szólt volna pár szót. Ehelyett inkább csak a kis baglyot nézte, vagy néha körbefuttatta a tekintetét az előttük elterülő úton, és a földcsuszamlás maradványain: a lejtővé omlott és fákat gyökerestül kiforgatott árkon, a felszínre tört barlangvíz csordogálva megindult folyamán, és a természetre idegenül meredő fagyos, feketéllő, gyökereket lógató több emelet magas friss szirtfalon, ami kettészelte a tájat.
Ekkor döbbent rá, hogy van a környéken valaki. Nem látta, de érezte a szagát. Vér volt a levegőben, de ez mintha csak érzés maradt volna, mintha csak egy befolyás lenne, ami az energiájából, a mágiája érzetéből fakadt. Valami, amit Shasu a tengerből ismert. Egy ragadozó jelenlétét.
Kuudo is felkapta a tekintetét. Néma maradt, de a feje hatalmasat fordult, majdnem teljes fordulatot leírva kémlelt körbe, majd megakadt egy ponton. A csőre szólásra nyílt, de Shasu keze is lendült. Csendre intette a kis baglyot, és maga is féltérdre kapaszkodott.

Nem tudhatták ki érkezett, de nem is lehettek biztosak a szándékaiban. Egy földrengéssel felérő földcsuszamlás után, ami egy vagy száz méteres árkot hozott létre bárki jogosan figyelhetett volna fel...


Résztvevők: Kuudo és Shasu
Natsu döntése szerint csak Kuudo és Shasu kap varázserőt a küzdelemért.

Az eső egész áldott nap zuhogott, megállás nélkül. Egy pillanatra sem volt képes enyhülni, megállni, hanem csak a szél szárnyán még jobban megnehezítette az utazok amúgy is kínkeserves utazását, ahogyan vízszintesen arcon csapta őt, csak amolyan mókaképpen. A legtöbb józan ember, talán éppen ezért maradt ilyenkor a legközelebbi száláson, kocsmában, fogadóban, több pénzt elverve, mind nyerve ezeken az esős és borús délutánokon. De egyvalaki nem ilyen normális, mért is lenne, hiszen nem olyan fából faragták őt, bár nem is kelet faragni, bár azért el kell ismerni, hogy a köpenye alatt rejtegetett testét, a legjobb szobrászok szívesen formáznák meg az utókornak. És ki volt ő, ki volt az a fekete ruhás alak, aki a sáros úton egypár topánkában képes volt végigsétálni, arcát a csuklyája alá rejtve, miközben némán tűrte a táj viszontagságait? Hát én, Nerthus Avion, bár a második nevemet nem szeretem használni és ez a történet akkor kezdett érdekes fordulatot venni, mikor az eső végre valahára elállt.
Igen, tisztán emlékszem, hogy fél alig múlott el. A nap ugyan nem bukkant ellő a sötét felhők mögül, de tisztán emlékszem, hogy előtte ebédeltem meg, de mit is ettem? Hát az már kiment a fejemből, de ha nem is jut eszembe, biztosan nem is volt annyira fontos, bár az biztos hogy laktató volt. Talán száraz kenyeret?
Na de mindegy is. A sáros utam során, már teljesen bőrig áztam és a kis lábbelim sem voltam a legjobb állapotban. Tiszta sár a cipőm, pontosabban papucsom, a gonosz kis ázott föld berágta magát a lábam is a fa lábbelim közzé, bár így legalább kicsit puhább lett, de vizesebb. De lassan, a javuló időjárásnak és ennek a párás levegőnek köszönhetően, mely lassan teljesen ellepett engem, elűzve addig hideg és mégis annyira kellemes érzést, a sár egyre keményebb lett a lábban és a cipő között. És ez ez már zavaró, legalább ha hideg lenne, hiszen én szeretem a hideget. Komolyan. A cellára emlékeztet amiben felnőttem, az is hideg és nedves volt. És ott ettem kenyeret szárazon, de akkor mit ebédeltem ma? Talán vizes kenyeret?
Na de mindegy is. Az út melyet koptattam megszakadt. Váratlanul és nem miattam, kivételesen. Hiszen eltűnt előlem, az alattam kanyarodó völgy alját feltöltve kissé. De ugyanakkor nem jelentősen. Hogy ezt honnan tudom? Megálltam és lenéztem a völgybe, honnan máshonnan. De ez egyben azt is jelentette, hogy eltűnt az út és ez kellemetlen. Így pedig nem volt mit tenni. Lenyúltam a pacskerért és lehúztam a lábamról, óvatosan és elegánsan. A föld hideg volt apró kis lábaim alatt és félig még mindig kemény. Pont olyan, amilyennek szerettem. Oldalra léptem, egyenesen a leomlott fal tövére és csodák csodájára megragadta lábban, majd előre léptem a másikkal, és az is. Isten vagyok, tudok sétálni a falon, bár hallottam valakiről aki a vízen tudott. Hmmm... érdekes. Vajon ő is vizes zsemlét evet mind én? Bár én lehet, hogy lekvárosat ettem.
Na mindegy is. Végigsétáltam a falon, de nem az isteni jelenlétemnek köszönhetően. Egy apró trükknek, melyet most megosztok veletek, pedig a művész nem osztja meg a titkait szinte senkivel. Kigyós! Az én apró kis kígyóim a testemen. Ők segítette, a vádlimra és a talpamra csavarodva fúrták bele magukat jó mélyre a földbe és tartottak meg engemet. Milyen ügyesek nem. És így mind egy istennő, egy ártatlan szűz istennő, de én hiszen az is... akarom mondani, hagyjuk. Minden titkot nem mondhatunk el az olvasóknak. Na de az érzés. A hideg föld kellemes érzése, utánozhatatlan. Szívem szerint eldobtam volna a pacskert, de ezeket még jobban szerettem a földnél is, ahova a megölt emberek kerülnek és rothadnak el. Na ők biztosan nem esznek lekvárost kenyeret. De én lehet, hogy száraz kenyeret ettem apró kis gyíkhússal.
Tényleg azt ettem, reggel fogtam a párát, bár kicsit rágós volt nyersen. De finom. De ennél is fontosabb az amit láttam. Egy apró kis bagoly, aki engem néz. A nyál összefutott a számban, ahogyan rágondoltam milyen fincsi ragút lehetne belőle csinálni. De valami pihen? Egy kövön? Nem a kő nem add ki agából párát? Az áldozatán? Nem túl nagy neki, biztosan nem tudná lenyelni. De akkor mi?
- Nini egy ember? -álltam meg végül a földön fekvő férfi ellőt. Elég aranyos arcocskája volt, elégé megviselt ábrázattal. Biztosan kis baleset érte néhány méterre arrébb. - Hé... jól vagy?- emeltem fel a mocskos lábamat és érintettem hozzá lágyan a férfi fejéhez és mozdítottam rajta aprókat.

Nini, a földön egy férfi feküdt, rajta egy bagollyal, és bár a mellkasa alig mozgott, mégis eszméleténél volt, élt, az orra felett megjelenő alig látható apró kis fehér levegő, mely időnként megjelent egyértelműen jelezte ezt. Na meg a szempilláig, melyek néha megremegtek és egyben jelezték, eszméleténél van, csak nem meri kinyitni a szemeit. És nézzük, hogy ki tűnt még fel. Egy másik alak, furcsa ruhában, egy furcsa maskarában, mely tökéletesen elrejtette az arcát, az egész testét, egyedül a feszült és csillogó szemei jelezték, hogy milyen alkatú ez a furcsa idegen. Bár jobban belegondolva én még náluk is furcsább voltam, de ezt hagyjuk. Nem vagyok én furcsa csak csodabogár.
És akkor átfutott az agyamon, mi van ha ez csapda. Igen, biztosra vehetően csapda, ezek útonállók. A földön fekvő ember a csali, hiszen az arcán kívül semmit sem láttunk és a takaró alatt akármi lehet. Akármi... hihi. Bár az is lehet, hogy csak egy fej az egész ember és a takaró alatt a tíz iker testvére bujkál. Ki tudja, megvan rá az esély. Nem? És ez a másik furcsa, tényleg banditának kinéző alak a bokrok mögül. Ő a támadó alakulat, aki a férfi segítségére segítő ártatlan utazókat meglepi és legyőzi. De nálam nincs szekér, nincs semmilyen látható érték az ártatlanságomon kívül. Így pedig elakarnak távolítani, menjek tovább, tűnjek el. Milyen szemetek, de én rájöttem a titokra, nem tudtak átverni és csak azért is belemegyek a játékba.
- Ez nagyon is megfelelne...- húztam le csuklyámat és egy angyalian ártatlan mosolyt csaltam a ragyogó arcocskámra- … ha már így felajánlotta. - kacagott fel halkan. - Szerény személyemnek is egy apró kis megbízása van a környéken. - hogy én milyen hazug is vagyok, még hogy megbízás.
Már régen felakasztottam egy közeli fára azt a szatírt aki meglesett a fürdőben. Ja, az nem is küldetés volt, csak élvezet. Akkor mi is volt az eredeti küldetés? Hát persze, a fürdő tulajdonosa. Tartozott a megbízónknak, ezért azt mondta, tanítsam móresre, erre letéptem szó szerint az egyik kezét. Még jó, hogy nem halt meg, pár a vért le kelet mosnom magamról. Uram isten, hogyan tud vérezni egy leszakított testrész. De kitudja, azóta már lehet meghalt, nem néztem rá a leckéztetés óta. De nem is érdekel, nem mágus, kit érdekel mi lesz vele.
- Így örülök, hogy végre megpihenhetek egy kicsit, és ezúttal nem egyedül. Nagyon hálás vagyok neked. - léptem át a földön heverő apró kis csomag felett és léptem be a maszkos idegesen saját szférájába. A kezem lassan megemelkedett, de nem kell rosszra gondolni. Csak barátságosan próbálok végre viselkedni valakivel. Mi ebben olyan meglepi, én is tudok civilizáltan viselkedni. - Üdvözletem... a nevem...- mosolyogtam rá, ahogyan a ruha úja felcsúszott a kezemen és a maszkos idegen farkasszemet nézett a Raven Tail szimbólumával. De vajon mit fog erre reagálni? Ez a lehető legkomolyabb kérdés ebben a helyzetben, de a válasz, nos az már a jövő kérdése nem a jelené. - Nerthus Avion.

Jaj, annyira szeretem a meglepitek, de ez most tényleg az volt? De most komolyan, ez egy jó kérdés. Hiszen a banditák és a tökéletesen kialakított elméletem, mintha csak egy operában lenne az ember és minden úgy alakulna ahogyan azt ő akarta. Na jó, valóban azért vannak olyan dolgot, események, váratlan történések, melyet minden előre elgondolt teóriát megváltoztatnak, és akkorát tudnak ütni, hogy az ember feje belefájdul. És ez is az lenne? A férfi, kezet csókol? Nekem? Ez komoly? Még sohasem tette ezt senki sem, meg sem próbálkozott volna vele, hiszen a céhben mindenki tudja, hogy valaki ha hozzámért, akkor annak letépem a fejét. Hát igen, talán ennek is köszönhető, hogy nem szívlelnek és örülnek, hogy nem vagyok a céhházban. Hiszen azért mégis egy céhbe tartozunk és bezony vannak olyan íratlan szabályok, melyeket az ember, még ha velejéig is romlott, akkor is betart. Példának okáért, „Házi nyúlra nem lövünk?”, na jó én igen. Kit érdekel, hogy ő is a Raven Tail tagja, a gyengéket úgyis csak szolgának tartják, de engem! Rajtam nem uralkodik senki, még Ivan mester sem. Én egy szabadon szárnyaló sas vagyok, aki kígyó módjára csúszik a porban. És ennek az információnak a tudatában, még csodálkozna, ha nem akarnám letépni a ficsúr fejét abban a pillanatban, hogy hozzám mer érni.
Na de itt jön az a furcsa és váratlan csavar. Egy hal? A levegőben, a férfi sehol. És nekem a szusi jut eszembe egyből? Egy nagy halacska, finom halacska, éles fokú halacska. Mi?! Éles fog! Ez jó! De csak nekem.
- BINGO! -ordítottam el magam, méghozzá elégedetten. Tisztán látom a kis sötét szemecskéimmel, ahogyan a fogak egyre csak közelítenek ártatlan kacsom felé.
Belém fog harapni, belém fog harapni, belém fog harapni. Csak ez jár az eszemben, de egy pillanat alatt a gondolat egy aprót változik. Belé fog harapni. A széles vigyor az arcomon és a halacska szemeiből sugárzó akarat, szinte szikrákat hoz létre kettőnk között, ahogyan a száját betömi valami, valami ami nem az én kezem.
Az én drága kis bajtársam, az én megmentőm, az én egyetlen barátom, az ln szeme fénye, gyorsabb volt. Kivágódott a kezemről, egyenesen a maszkos harcsa szájába. A szemecskéim nem is tudták követni, csak a közeli fa halk ropogása jelezte számomra, hogy a belepasszírozta a harcsánkat az én kígyócskám. Behorpasztva a fa törzsét, ahol attól a pillanattól a világ végéig egy hal lenyomatta lesz látható. Évek múlva biztos turista látványosságá növi majd ki magát és sokan rengeteg pénzt kaszálnak rajta, majd herdálják el az olyan csábító angyalok kegyeiért mind én is vagyok. De a halnak annyi, vagyis nem létezik többé, csak a maszkos alak teste zuhan halkan a földre, kisebb port keverve és eszméletlenül.
- Úgy tudtam, hogy rám pályáztok ti kis...- de elhalkultam, valami furcsát éreztem meg, valami veszélyeset és ösztönösen cselekedtem. Félreugortam, olyan ügyességgel, mely csak egy párducnak van. Na várjunk csak, hisze nekem párduc testem van, szóval így könnyű nem? Még a levegőben pördültem meg és nézhettem volna farkasszemet a furcsa, női veszélyhelyzetet kiváltó alakkal. Mely... egy bagoly? Igen, tudom, én is ledöbbentem, miközben a kis bolyhoskára néztem és szinte izzott a levegő körülötte. - … ez valami vicc? te... ijesztettél meg ennyire? - kérdezte a madártól, ahogyan kihúzta magát. - Owli...