Ostromhelyzet - Rane Iceclaw vs Nerthus, Remzie és Orson

Felsóhajtva ropogtattam meg elgémberedett derekamat a tábortűznél és a sült húsból harapva egy cafatot a másik oldalon ülőket vettem szemügyre. A szedett-vedett ruházatot, kopott fegyvereket és idomtalan, elnagyolt tetoválásokat viselő csürhe tagjai szemernyit sem számítottak. Csak a két nő, aki köztük ült, bár nem túl nagy élvezettel, ahogy elnéztem. Ők számítottak igazán. Mindketten magamfélék voltak, s bár nem szívesen ismertem el, de azt hiszem jóval közvetlenebb erő birtokosai mint jómagam. Na persze, aki eddig alábecsülte a főzeteim, az mind a föld alatt végezte. Mindkettő magamféle hát, mint mondottam... Mindegyikük lelkében visszarezgett a mágia, a varázslat örök visszhangja. Az egész csürhe körülöttünk annyit sem ért, hogy pillantást vesztegessünk rájuk, tudtam, hogy a két lány bármelyike akár csak unaloműzésképpen úgy ölhetné meg az egész csapatot, mintha csapdába esett lepke szárnyait szaggatná szét, csak úgy kíváncsiságból...
Hogy nem tettük, annak a fő oka az volt, hogy jelenleg még hasznosak nekünk. Az utolsó megbeszélésen mindhárman hősies kísérletet tettünk, hogy megpróbáljuk ezeknek a barbároknak az agyába vésni a haditervet. A főnökük, a "Barbár Hergon" vagy hogy nevezte magát az a tökfilkó, akit már akkor földbe döngölt mind a két nőszemélyzet mikor megismerkedés címszó alatt kissé túl sok célzást engedett meg magának. Gyanítom azért él egyáltalán, mert rá viszonylag jól hallgatnak a fegyveresei. Elmerengtem pár percre...

...Amikor két napja az asztalomhoz ült a helyi rablóbanda egy tagja, már kezdtem sejteni, hogy nehéz munka vár rám. Magas, mindenhol élénk színekkel, ellenben kivehetetlen randán tetovált, fezt és bőrruhát viselő alak volt, csak a sötét szeme villogott erősen napbarnított bőrű arcából, már amennyit nem takart a rozsdaszín ruhadarab. Nem volt épp megnyerő. Praktikus sem. Figyelemfelhívó és ostoba annál inkább, de ebbe nem akartam belemenni. Csak elraktároztam mint információt. Mondjuk annyiban elismeréssel adóztam neki, hogy nem sokat kertelt, mikor leült az asztalomhoz:
- Hallottam a híredet - suttogta felette színpadiasan és a zajos kocsmában felettébb feleslegesen véleményem szerint. - Céh nélküli vagy, de megállsz a magad lábán és elfogadod a gyémántot bárhonnan jön is. Ajánlatom van neked...
Csupán érdeklődve vontam fel a szemöldököm és kérdőn pillantottam a csicskásra, hiszen az tisztán látszott, ez csak egy küldönc. Ellenben fojtott hangon folytatta a mondandóját:
- Innen egy napi járásra van a zsiványtábor. Félszáz magamféle kemény srác van ott, akik arra készülnek, hogy megüssék a főnyereményt a házzal szemben, ha érted mire gondolok...
- És hogy hívják ezt a főnyereményt? - érdeklődtem színtelen, látszólag unott hangon. Alapszabály: sose mutass érdeklődést, rossz alkupozíció a későbbiekre. A fickó, esküdni mertem volna, hogy vigyorog a maszk mögött, könnyedén válaszolt:
- Daertin városának kincstára. Több százezer gyémánt. És ennek a tíz százaléka a tiéd lehet... - ajánlotta. - Ha segítesz a mérgeiddel.
- Legyen inkább húsz, hisz az én kis áfiumaim nélkül sosem győznétek le a városi gárdistákat...
- Legyen - bólintott rá azonnal, amiből nyilvánvalóvá lett, hogy nem szándékoznak azzal számolni, hogy meg is élem a csata végét. Vagy így, vagy úgy, de... Nem baj. Nekem is van még meglepetés a tarsolyomban...

...Két napot töltöttem a megfelelő mérgek kikeverésével. Hasznos két napot, ami azt illeti. No nem az ártó patikaszerek szemszögéből, azokat már álmomban is kikeverem. Az érdekesség az érkezésem estéjén kezdődött. Felettébb cefet hangulatban ért haza Hergon az övéi közé, nem kissé megtépázva, de mögötte a különös máguslánnyal, Nerthusszal. Immáron a csapatában tudhatott egy valóban közvetlen támadó készségekkel bíró mágust is. Tegnap pedig ez a kör bővült Leanna Darkness személyében még egy csatában is közvetlen haszonnal bíró taggal. Igaz... mindez azt is eredményezte, hogy a Barbár Hergon legfeljebb megtekinti az ütközetet, révén mindkét lábát rapotyára törte út közben. Meg nem mondom melyik lánynak sikerült nem egészen úriemberhez méltó ajánlatot tennie a díjazással kapcsolatban, ahogy a röhögcsélő bandatagoktól hallottam, de az biztos, hogy mire módosította volna, már erősen össze-vissza lett törve a szerencsétlen, ostoba tulok. Nem különösebben sajnáltam. Gyenge volt. S mint ilyen, felesleges is igazából. A két nő nem sokat mondott magáról, csak a nevét és a céhét igazán. Előbbit hogy lehessen nekik kiabálni a csatában, utóbbit meg felesleges lett volna titkolni. Elég egyértelműek a jelzések. Raven Tail, Grimoire Heart. Erős nevek, de önmagában semmit sem takarnak. A tag ereje nem attól függ, kitől tanul, hanem mennyit sajátít el... Magam sem voltam beszédes különösebben, mindkettejüket ugyanazzal a behízelgő szóáradattal üdvözöltem:
"Micsoda megtiszteltetés szerény személyem számára, hogy ilyen neves és hatalmas céhez tartozó, s oly gyönyörű hölggyel indulhatok nemes küldetésre, s méltatlan személyem szerény szolgálataival hozzájárulhat hogy szépségükhöz és hatalmukhoz méltó ajándékkal gazdagodjanak küzdelmük végére" Kapásból el tudom mondani, olyan széles mosollyal, hogy arcidegzsábát kapok, de még a jelentősen túlműködő nyáltermelés ellenére is voltak kétségeim afelől, hogy akár csak hangyányit is sikerült-e elbolondítanom őket. Ha fogadnom kéne rá... hááát... nem tennék rá nagyobb összeget... Még nem ismertem eddig ezt a két némbert, de az tisztán látszott, hogy nem ma kezdték az ipart... Ahogy gyanítom őket sem tudta egy pillanatra sem tévútra vezetni a zsiványok "gáláns" ajánlata, nagyon jól tudják, hogy a végén a banda nekik támad. És ráadásul még egymásban sem bízhatunk különösebben. Az élet szép... - vigyorodtam el.
Kiosztottam a mérgeket és rezignált sóhajjal magyaráztam el mindenkinek hogy kell használni. Nem túl erős szerek persze, de a gárdisták ellen bőven elég, ellenünk meg nem is nagyon akarom, hogy komolyabb hatásuk legyen. Annak ellenére, hogy úgy feldicsértem őket a sok tuloknak, mint öreg kereskedő a még öregebb s romlottabb fűszert. Szerencsére a rablóknak sokkal kevesebb esze van, mint a két nőnek...

...Az éjközép időszakában kezünkben mindannyian fáklyát markolva sétáltunk Daertin alá. Meglepetésünkre nem vonult ki elénk őfensége báró V. (Nagyarcú) Aledor díszes kompániája. Na jó, ő maga a Fényestekintetű jelzőt szerette, de az enyém jobban illett rá, mindenki így is emlegette aki akár csak hallott is róla. Nem, a gárdisták a falakon maradtak. Egyetlen alak körvonalai rajzolódtak ki csak a holdfényben. A mellettem álló nőkre néztem és hüvelyk ujjammal a martalócok felé böktem:
- Ezek a közelébe sem fognak menni - jegyeztem meg. - Tizet teszek egy ellen bármiből, hogy az ott egy magunk fajta, akit Aledor szabadított ránk, védeni a kincseit. Na persze ezért még beszélgetünk Hergonnal az emberei megbízhatóságáról meg a titoktartás szükségességéről... De most nem ez a legfontosabb. A pojácát tartok tőle nekünk kell elintézni...
Lassan mi hárman sétáltunk előre a férfi felé. A lányok haját és az én köpönyegemet rázta, cibálta az éjszakai hideg szél, de nem érdekelt. Ahogy néztem már őket sem. Egyre közelebb értünk az alakhoz, aki hozzám hasonlóan csuklyás köpönyeget viselt, melyet vadul rángatott a szél. Még időben lassítottam kicsit a léteimen. Finom mosolyt engedtem meg magamnak ahogy a társaimhoz fordultam:
- Mi legyen? Neki rontunk, vagy tárgyalás örve alatt kínáljuk meg valamelyik finom boromból, hátha hatásos lesz - vetettem fel, előre is elfogadva a nézőpontokat, ezen nem akartam veszekedni senkivel. Majd ha győztünk, ráérünk megölni egymást az osztozkodásnál, előbb legyen mint megosztozni.

//Bocsi, hogy csak most volt időm írni! Amúgy Orson! Eza történet, ha beakarjuk építeni a történetekbe, a mostani közös küldetésünk ellőt történjen, így amikor ott találkozunk, úgy kellene írnunk, hogy ez már megtörtént és ismerjük egymást! Mit szólsz hozzá?//

A régi mesterem semmit sem mondott arról, hogy a mágia milyen, vagy arról, hogy maguk a mágusok milyenek. Nem osztotta meg velünk, hogy aki hatalmas mágiával születik egy zseni, vagy hosszú és kemény edzések során teszi elérhetővé a benne tomboló hatalmas erőket és válik lassan azok igazi mesterévé a keményen küzdő. Én nem tudom, hogy melyik közé is tartózhatnék. Nincs látványos mágiám, sőt még azt sem mondanám, hogy erős, vagy éppen gyors, sem hogy halálos. Sőt, arra a drágalátos mesterre visszatérve, szinte semmit sem tanított a mágiáról. Fiatal korom legjavát azzal töltöttem, hogy velem egykorú fiatalok vérét kellett vennem, puszta kézzel, évekig, nap mind nap kockára téve azt amit életnek nevezhetünk. És nem hazudok abban, hogy a legjobb voltam abban, amit csináltam. Éppen ezért szólított meg egy nap az istennő és mutatta meg nekem a helyes utat. Ennek már majdnem tíz éve, de mindig öröm rá visszagondolni.

És azon a napon, most tíz évvel később az új mesterem, akire felnézem, akit szolgáltam, akit minél jobban megakartam ölni,magához hivatott. Örömtáncot lejtve szaladtam végig a folyósokon, boldog lettem volna? Vagy izgatott? Inkább mindkettő, hiszen ez egy olyan érzés, mely megmagyarázhatatlan. A gyilkolás előtti izgalom, ahogyan végigborsódzik valaki bőre azon gondolaton, hogy ha eljön az idő, a vörös, meleg vérben zuhanyozhat majd. Szinte beleremegtem és felizgultam, ahogyan kinyitottam a nagy kétszárnyú ajtót és beléptem Ivan mesterhez. Nem volt egyedül, ahogyan sejtettem, bár a férfi, aki mellett állt, nem is hasonlított rá.
- Végem megjöttél...- halottam a hangját, ahogyan színdarabosan meghajoltam előtte. - … azt hittem, hogy rosszul emlékszem, és már halott vagy.
- [color=violet]Dehogy mester! -néztem fel rá, néztem a komor és sötét szemeibe- Addig nem hallok meg, míg ellnem jön az én időm és az még messze van.
- Na elég lesz a szójátékból! -lépett elő az ismeretlen is, akinek, hát az öltözete nem éppen olyan volt, mind az enyém. Bár a tetkói nagyon is szépek voltak, és a kabátja is hasonlított az enyémhez, bár a rózsaszín szín, egy kicsit, nos más neművé tette őt, de sebaj. Nekem nincs gondom, az ilyenekkel. - Megegyeztem Iván mesterrel, hogy a segítségemre leszel. Összeszedtem egy nagyobb csürhét, zsoldosok, banditákat, hogy lefoglalják a Daertin városának az őreit és figyelmét, ahogyan azt hiszik az ostobák, hogy a kincstár olyan sok aranyat rejt, mely majd az övék lehet - nevetett fel- [color=yellow]De nekem más kell, egy kristály, egy mágikus kristály, mely nagy erővel bír! - arcára széles mosoly húzódott. - Ha megszerzed nekem, ebből az erőből a mestered is részesül. -nézett a mosolygó Iván mesterre és a tekintettem követte az övét. Nem tetszett annyira a dolog, mind amennyire látszott az arcomon. - Ami a banditákat illeti, ha sikerrel jártál, az lenne a legjobb, ha nem maradna tanú.- oh, igen, mosolyogtam, boldog voltam, hogy ha velük végeztem, vele is fogok. Ezt láttam a mester arcán, ahogyan a férfira nézett, mivel ha olyan erő rejlik abban a tárgyban, nem fogom hagyni, hogy más legyen, csak a miénk. - Nos én mentem. A Daertin városa melletti sötét erődben gyülekezik a horda. Siess, nehogy megelőzzenek és nélküled kezdjék meg a támadást.

Oh, igen, mennyi izgalom. Az a horda, hogyan néztek mikor megláttak, de én semmit, csak a halott arcukat láttam lebegni ellőttem. Bele is borsództam ebbe, ahogyan szétnyílt a faluk és egyenesen ezen csürhe vezetőjéhez kísértek. Jaj, hogy a is hívták azt a félkegyelműt? Alfréd? Nem... várjál, hadd gondolkozzak... áh... megvan. Barbár Hergon! Hát, szegény tényleg barbár volt, mert amikor meglátott, úgy kapott fel, mind valami kis húst és cipelt a sátrába, bár onnét, szerencséjére mondva, érve tudott csak kifutni. Még, hogy velem olyan tegyen? Azt senkinek sem engedem meg, ha én nem akarom. De megúszta, csak az egyik lábát törtem el. Mi? Hogy mágiával? Nem! A puszta ki lábammal, mely először a férfi legféltettebb kincsét célozta meg, majd a térdét oldalirányból, majd a közeli kis kardja lapját használva, még rásegítettem a csontok biztos szilánkosításában. De így is milyen gyors volt! Meg is lepődtem ezen.
- Na idefigyeljetek...- léptem ki magabiztosan és széles, barátságos mosollyal. - ÉN a Raven Tail tagja vagyok és ennek a csapatnak a vezetője! Ne higgyétek, hogy aki egy ujjal is megérint, nem a halál fia! -kiabáltam, ahogyan végignéztem, hogyan rezzen szét a tömeg. Hatásos voltam annyi szent. Ja, és Hergon új nevet kapott. A csonka kiskutyám, Hergon.
De idővel jöttek mások is, egy puffok kis óriás, ami biztosra vehetően azért volt, hogy Iván mester terve nehezebben legyen. De hogy ő itt volt, azt is jelentette, hogy azt a kincset magánka akarja, épp ezért felajánlotta másnak is és amikor mire egymásnak ugrunk a végjátékban, akkor elorozza és meglép vele. Nem lesz könnyű dolog,a ha rajtam múlik. Előbb öljük meg őt és utána ugrunk egymásnak. De Orson-nál, mivel azért bemutatkoztunk egymásnak, más volt a helyzet. Amikor rám nézett, mindig elmosolyodtam és kacér pillantásokat vetettem rá. Sőt egyszer oda is sétáltam hozzá, pont a támadás előtti éjszakán. Na ne gondoljatok rosszra.
- Orson.- néztem rá mosolyogva, ahogyan megállt a sátrak közt és rám nézett azokkal a sárga szemeivel. - Tudod, holnap bevetésre megyünk és... sétáltam oda hozzá, ahogyan megérintettem ruháját és elpirulva felnéztem rá- … és nem tudom, hogy mit tartogat a holnap. Éppen ezért örülnék neki, ha játszadozhatnék veled.- fordítottam el a tekintettem, mind aki zavarban van. - A kicsikéim éhesek...- és a férfi érezhette, ahogyan a kígyók lassan megszorítják, de addig nem is vette észre, hogy kibújtak a köntöse alól és alulról felkúsztak a testére. - … és egy akkora kis varangy, mind te biztosan örömmel a játszótársuk lesz.- arcomra széles és örült vigyor ült ki, ahogyan a kígyók visszahúzódtak és eltűntek újra a köntös alól. - De ha túléled a holnapi napot...- hajoltam fel, ahogyan fülébe súgtam.- … akkor nem csak a kígyók akarnak majd játszadozni velem, hanem én is. -nyomtam egy puszit az arcára, Csak játszottam vele, de akkor is élveztem és valahogy úgy gondoltam, hogy ez a férfi hasonlít hozzám, hiszen mind a ketten átéltük a világ sötétebb természetét.

ÉS végre eljött a nap nap. Eljött a háború ideje. De falak alatt álldogálva, Orson-nal, a hátunk mögött a „seregel” és előttünk egy hozzánk hasonló mágussal, olyan izgatottam lettem, mind már régen történt meg velem.
- De gyáva vagy varangykám! -néztem Orson-ra, széles vigyorral- Engem nem érdekel, hogy ki ez a kis szuka, vagy mire képes. Ellenség vagy barát, én úgyis megölöm. Szemtől-szembe! -mosolygó arcom olyan volt, mind egy ártatlan kislányé- Mert vérben élni élvezet, gyorsabban repül az idő, mind képzelet. Kitépni a szívet, májat, jobb mind képzeled, és az ellenséget a földön látni, jobb mind az élvezet! - daloltam egy kicsit.

Sóhajtva ültem le az esti vonat ülésére, és visszasüllyedtem önmarcangolásomba. Kezemet Arisa tojáson nyugtattam, és a saját morálomon töprengtem. Többször voltam már olyan helyzetben, hogy megölhettem volna azokat, akik rám támadtak, de a múltkori alkalommal végül megtörtént. Embert öltem. Nem én kezdtem, nem akartam, de nem hagyott más választást. És ami a legfélelmetesebb, az első néhány pillanatban, míg fel nem fogtam, még élveztem is. Csak percek múltán ébredtem rá, hogy talán ezt másképp is csinálhattam volna… Tényleg olyan fontos volt az a kehely, hogy megöljek érte valakit?
Délután ilyen gondolatokkal ültem be a Quatro Cerberus étkezőjébe. Richard döbbenten nézett rám, amikor számolatlanul kezdtem magamba dönteni a poharakat, pedig odáig mindig leálltam, mielőtt lerészegedtem volna. Végül mások is észrevették, hogy valami bajom van, és kaptam társaimtól egy kis lelki dögönyözést – vagyis rámküldtek valakit, aki meghallgatta a gondomat, miközben a fejem a pulton nyugodott. A hangját is csak az alkohol ködén keresztül hallottam, és csukott szemmel nem tudtam megállapítani, hogy kicsoda, de nem bírtam kinyitni.
- Ne rágódj magadon, az sosem segít. – csapott a hátamra. – Próbáld meg elfoglalni magad, és felejtsd el. – tett a kezemre egy lapot.
- Köszönöm.. – jöttem rá, hogy a céh egyik erősebb mágusa ül mellettem. Komoran nézett rám, aztán elmosolyodott.
- Törvényes céh vagyunk, és nem támogatjuk a gyilkosságokat. De ha választhatsz a te és támadód élete között, akkor válaszd a tied. Ha meghalsz, később nem tudsz másokat megvédeni. Most pedig indulj. – szállt le a bárszékről.
Ránéztem a papírra. Néhány percen belül, és Richard józanító koktélja után már el is tudtam olvasni. Egy kisebb város, Daertin kért segítséget egy tervezett rablótámadás miatt. Igazából semmi izgalmas nem lett volna benne, azon kívül, hogy a város vezetője, Aledor szerint mágusokat is felfogadnak a banditák a harchoz. Ezeket kellett elintéznem, míg a városőrség a zsiványokkal harcol….
Ijedten rántottam el a kezem Arisa tojásáról. Az ölésre visszagondolva megszorítottam a tojást, amin belül a kígyó nemtetszését fejezte ki, erősen nekiütődve a héjnak. Az ujjaim nyoma azonban így is látható volt még a puha héjon.
- Sajnálom. – mondtam halkan, és óvatosan megérintettem a sekély mélyedéseket. Mintha csak hallott volna, a tekergőző érzés megszűnt a tojásban. Arisa megnyugodott. Ahogy én is. Álomtalan alvásba merültem, miután felszálltam és épp időben keltem, hogy a délben beálló vonatról leszálljak. Néhány perces gyaloglás múlva már a városban voltam. Vladimir Aledor, saját címével a Fényestekintetű, volt kegyes azonnal fogadni, még köpenyemet sem volt időm levenni a vállamról.
- Csak egy mágust küldtek? – háborodott fel az enyhén elhízott, elkényeztetett földesúr a kanapéján ülve. Nem csodálkoztam rajta. Akit minden órában ketten őriznek, és egy fallal körülvett, mindentől messzi városban lakik, nem fogja túlságosan ismerni a mágusokat.
- Igen. Rane Iceclaw vagyok. – hajoltam meg a földesúr előtt. – Nagy valószínűséggel a rablók nem fognak túl erős varázslókat besorozni, nehogy meg akarjanak lépni a zsákmánnyal. Ha ez igaz, akkor én is bőven elég vagyok.
- Mindezt én is tudom. – húzta fel orrát a helytartó. – Mégis kinek a kéme jött rá, hogy mágusok indulnak meg a város ellen? Hát persze, hogy az enyém! És épp ezért vagy itt, nem azért, hogy gondolkozz! Ma este támadnak! Öld meg őket, mind egy szálig! – hergelte bele magát a nemes. Én csak összepréseltem a számat, és háromig számoltam, mielőtt bármit mondtam volna.
- Mit rejteget a kincsestárában, amiért érdemes több, mint ötven embert lemészárolni? Nem is beszélve a sajátjairól, akiket fel akar áldozni?
- Hiszen az előbb mondtam. Nem azért vagy itt, hogy gondolkozz! – torzult el Aledor arca. Az önkontroll bizonyosan nem volt nagy erénye. Elfojtottam a sóhajom, és ismét meghajoltam.
- Úgy lesz, ahogy kívánja. Megengedi, hogy feltérképezzem a terepet, mielőtt harcra kerül a sor?
- Ezt már szeretem! – bólintott elégedetten. – Természetesen, indulj! – dőlt vissza a vánkosra megnyugodva, hogy életét már nem kell féltenie. Kisétáltam az apró palota ajtaján, de egy díszes ruhájú fickó szinte azonnal megállított.
- Látom, nem tett rád nagy benyomást Nagyarcú Aledor. – a helyzet dacára elnevettem magam.
- Az biztos. Na és te ki vagy? – néztem rá kíváncsian.
- Aledor tanácsosa, Leto. Kegyelmességének szokása az információk közlésének elfelejtése, nekem pedig szokásom ennek pótlása.
- Nagyszerű! – derültem fel. – Gyakorlatilag semmit nem tudtam meg. Milyen mágusok vannak az ellenségnél? Melyik céhből? Hányan?
- Nehéz kérdések.. – sóhajtott fel Leto. – A kémnek gyorsan kellett távoznia, hogy ne lepleződjön le. Annyit tudunk, hogy a Grimmoire Hearth-hoz és a Raven Tailhez biztosan küldtek követet, és néhány céh nélküli mágushoz is, akik közül egyet fognak felbérelni.
- Akkor legalább hárman vannak. Annyit tudok, hogy a sötét céhek egy ilyen piti munkára nem fogják a legjobb embereiket elküldeni – ilyen szempontból biztonságban vagyunk. Már elnézést. – jöttem rá, hogy igencsak megsértettem a várost. – A városnak hány őre van? A banditák hányan vannak? Kinek az irányítása alatt?
- Barbár Hergon néven ismerjük a gazemberek vezérét. Ötven körüli a követőinek száma. A város, mint láthatod, nem túl nagy.. – mutatott körbe. – Nagyjából hetven katonát tudunk velük szembeállítani. Ha nem lennének velük mágusok, a falak bőven elegendőek lennének
- Megértem.. Nos, azt hiszem, nincs több kérdésem. Köszönöm a segítséget. – hajoltam meg felé, sokkal őszintébben, mint az előbb Vladimirnak.
A szállásomról gondoskodtak, a város lehetőségeihez mérten, ami bőven több volt, mint amire számítottam. Egy kiadós uzsonna után meghagytam a fogadósnak, hogy ne zavarjanak estig. Az időmet a tojás tanulmányozásának és némi olvasásnak szenteltem. Erős fénynél már láttam, hogyan tekereg a fekete kígyó a tojásban, és apró repedéseket is felfedeztem a héjon. Éjfél környékén kopogtak az ajtómon.
- Már jönnek. – nézett be egy őr. – Aledor úr türelmetlen.
- Hogyne, megyek. – bólintottam, és elraktam a tojást a táskámba, köpenyemet pedig a vállamra kanyarítottam.
- Azt nem hagyja itt? – nézett a táskára a katona.
- Ugyan. Hol lenne nagyobb biztonságban, mint nálam? – néztem rá csodálkozva, mire habozva bólintott. Cirka tíz perc múlva már a város kapuja előtt álltam, a hűvös szél ellen magamra terített és szemembe húzott köpennyel védekezve. Nem is éreztem a hideget, hála a hegyekben eltöltött időknek, de nem akartam ellenfeleimnek semmilyen támpontot nyújtani. Még azt sem, hogy milyen nemű vagyok, azt még kevésbé, hogy nálam van a familiárisom tojása. A városőrség sok sikert kívánt nekem, de úgy gondolták, inkább a falakon várják meg a küzdelem kimenetelét, ami miatt nem is hibáztattam őket. Így hát egyedül vártam fáklyával érkező ellenlábasaimat, de úgy tűnt, megálltak a távolban beszélgetni, majd újra felém indultak, két alacsonyabb alak elöl, a magasabb hátul.