Rane Iceclaw

Haláli munka

Rane és a nekromancia, második felvonás

Első része itt

Hangosat sóhajtottam, és hanyatt fordultam az ágyamon. Már vagy egy hete csak a legszükségesebb esetekben mozdultam ki a szobámból, Rillét próbáltam kiverni a fejemből, kevés sikerrel. Nem értettem magam. A feladatomat elvégeztem, és fejem sajgásából ítélve éltem a feltételezéssel, hogy akkorát kaptam az egyik ágtól, hogy hallucinálni kezdtem. Ezt erősítette meg Arisa is, aki teljesen biztosan állította, hogy nem volt ott rajtam kívül senki, csak a fa füstölgő roncsai. Mágiámban nem éreztem leheletnyi változást sem, és azóta sem láttam szellemeket.
Küldetést sem tudtam vállalni. Egyszerűen semmire sem tudtam koncentrálni, a gondolataim vissza-visszatértek Ragnarra.
- Most lett elegem. – döntöttem ingerülten, mikor nagyjából ezredszer éltem újra a beszélgetést, ugyanolyan élethűen, mint először. Gondolataim egy pillanatra Arisára fókuszáltak, aki valahol messze kószált, de hívásomra késlekedés nélkül felém indult. Gondolatban átfutottam azon, kell-e valamilyen extra felszerelés, ha mégsem csak képzelődés lenne az egész – gyertya, szenteltvíz, kréta. Végül saját magamon kívül semmit nem vittem. Tudtommal semmilyen mágiához sem kell saját erőnkön kívül más tárgy.
- Egy temetőt kell találnunk. – léptem ki az ajtón az épp leszálló Arisa elé. A Severus sötét pillantást vetett rám, és nem mozdult. Arcom lángba borult, ahogy megéreztem a benne kavargó érzéseket. Familiárisom ismert engem annyira, hogy tudja, egyedül kell hagynia engem – a fenébe is, belelát a fejembe, ahogy én is az övébe.. Nekem lehetett volna annyi eszem, hogy beszéljek vele. Mekkora tuskó vagyok..
- Én… nincs kifogásom. – vetettem el minden ködösítést, ami eszembe jutott. – Rille taccsra vágott. Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy láttam valakit, akit te nem? – Az igenlő bólintásra sóhajtva folytattam. – Vagy hallucináltam, vagy egy szellemet láttam, ami a nekromanták egyik képessége. Mást azóta nem láttam… De nem hagy nyugodni. Bármilyen erőm van, azt a végletekig fogom erősíteni. De egy nekromantát sem ismerek, aki segíthetne. Ezért magamtól kell rájönnöm, hogy tényleg értek-e hozzá. – És erről nem tudtam szólni egy hétig. Gondolatban elhordtam magam mindennek, de Arisa láthatólag nem akart haragot tartani. Kissé lejjebb hajtotta fejét, hogy fel tudjak hátára kapaszkodni. Sosem várta, hogy bocsánatot kérjek – csak okot arra, hogy miért tettem.
- Köszönöm. – mondtam halkan, ahogy Arisa az ég felé vette az irányt. – Van valami konkrét cél? – kérdeztem rá, mire igenlő szisszenés volt a válasz. Enyhén jobbra dőlve indultunk meg a csak familiárisom által ismert temető felé. A levegőben való utazás lassan elvesztette varázsát, ahogy egyre mélyebb árnyékokat vetettek alattunk a fák. Erdők, folyók és városok fölött repültünk el – a néha-néha megejtett pihenőn kívül folyamatosan „nyeregben” ültem. Már rég elérhettünk volna egy temetőt, de Arisának valamilyen terve volt, amit nem osztott meg velem – hiszen nem tudta, én meg nem kérdeztem. Az biztos, hogy nem ok nélkül repülünk az ország másik végébe.
Végül, mikor a Nap már csak utolsó sugarait szórta szét a hegyek mögül, Arisa lefelé vette az irányt. Lepillantva ki tudtam venni egy falu fényeit, és a mellette fekvő temetőt is. A kígyó természetesen a temető felé indult – az emberek még mindig nem szokták meg az óriáskígyókat. És világhírnevet továbbra sem szereztem, ami miatt megismerhették volna..
Az utolsó méteren leugrottam Arisáról, egy gurulással tompítva az esést. Arisa az ég felé vette az irányt. Tudta, hogy jelenleg egyedül szeretnék lenni, és itt csak elvonná figyelmemet. A temető olyan volt, mint amilyennek vártam. A sírkövek tövében virágok semmit sem enyhítették a keresztek által sugárzott, nyomasztó hangulatot. Egy mauzóleum párkányán bagoly huhogott, amire szárnysuhogás felelt hátam mögül. Soha jobb alkalom a gyakorlásra. De miért pont ide jöttünk? Nem éreztem lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy mások testével fogok gyakorolni – nem valószínű, hogy sikerülni fog tanár nélkül a mozgatás, de ha mégis, akkor sem fognak kijutni a föld alól a holtak. Egy erdőben is gyakorolhattam volna, de úgy éreztem, minden mágiának megvan a maga helye. A jégmágiát a hegyek hidegében tanultam meg. Ennek fényében nem valószínű, hogy egy nekromanta egy virágos réten tanulja tudományát. De hát… hol kezdjem? Tanácstalanul érintettem meg a földet. A hőmérsékletét és nedvességtartalmát azonnal felismertem, de sokra nem mentem vele. A lent fekvő csontokat még csak nem is éreztem, nem hogy mozgatni tudtam volna őket. Tíz percenként váltogattam a tanulási technikák között, amiket még Tsuka tanított nekem, de az elemi mágia módszerei nem működtek a nekromanciával.
- Ott van! Elkapni! – rezzentett ki egy feldühödött férfihang a koncentrációból.
- Ice Make: Claws, Winged Armor! – mire szembefordultam a leselkedővel, már jégpáncél fedett. De óvatosságom feleslegesnek bizonyult: csupán néhány, botokkal, fáklyákkal és kapákkal felfegyverkezett földműves állt a sírkövek között.
- Ez nem halottmozgató.. – markolászta idegesen kaszáját az egyik. Még a fáklyafényben is látszódtak az arcán lecsorduló izzadtságcseppek.
- Nem, jégmágus vagyok. Quattro Cerberus. – dolgoztam fel egy pillanat alatt a szituációt. Hacsak nem örvend gonosz ikertestvérem ekkora közutálatnak, akkor mindössze egy magyarázat lehetséges, hogy miért vannak itt ennyien. – Ha jól tudom, önöknek van problémája egy nekromantával?
- Nekünk biza.
- Épp emiatt jöttem. – mentettem a menthetőt. – Sajnálom, elfelejtettem jelentkezni, mielőtt nekiláttam volna a kutatásnak… Minél előbb hozzá akartam kezdeni.
- De még azt sem tudja, hogy néz ki, akit keres!
- A temetőben szokott járni, és halottak sétálnak körülötte, nem? - színésznek kéne mennem..
- Hát… Igen.
- Akkor nem lehet olyan nehéz felismerni. – terült el széles vigyor az arcomon. – Épp próbáltam feltérképezni a terepet, és valami búvóhelyet keresni.
A falusiak kétkedve néztek egymásra, de jégpáncélom meggyőzte őket, hogy nem én vagyok az, akit keresnek. Egy nekromanta. Jobb, mint amire számítottam! Nem hiszem, hogy túl barátságos lenne, de megoldom. Végre körülnéztem, majd a mauzóleum árnyékos és bokrokkal benőtt oldalánál rejtőztem el, Arisa a levegőbe emelkedett.
Egy óra telhetett el néma csöndben. Azaz majdnem csöndben. Az átkozott bagoly nem akart elhallgatni, a frászt hozta rám folyamatos huhogásával. A fák lágyan lengtek az enyhe szélben, még kísértetiesebb hangulatba vonva a temetőt. Ellenben minden nyugodt. Egyre laposabbakat pislogtam, az előttem fekvő kődarab mind kényelmesebbnek tűnt. Szemem egy ág roppanására tágra nyílt, és újra teljesen éberré váltam. Valaki van itt. A hang forrása felé fordultam. Tizenöt méterre tőlem egy kámzsás, sötétzöld köpenyes alak állt. Körülötte a sírok megnyíltak, csont és bőr holttestek emelkedtek ki belőlük lassan, az élet paródiájaként. Szaguk megcsapta orromat, de.. Érdekes módon nem zavart. Néhány másodpercet vártam, de úgy döntöttem, nem érdemes várni a támadással. A holtak száma csak gyarapodni fog, és én leszek egyre rosszabb helyzetben, főleg, ha kiszúr az egyikük.
- Ice Make: Claws! – suttogtam, és jegem körbefolyta csuklóimat. A suttogásra először csak az egyik, majd az összes mozgó test megállt, majd felém nézett. A csuklyás meglepetten fordult felém, de döbbenete nem tartott sokáig.
- Öljétek meg! – kiáltotta, mire a holtak egyként indultak felém. Mily ismerős helyzet..
- Freeze! – szúrtam a földbe karmaimat. Itt-ott dér lepte be a földet, csapdává változtatva az amúgy biztos talajt. Arisa zuhanórepülésben vetette magát a holtak felé. Krillianban még csak tojás volt, de most minden vadságával vetette magát az ellenfelekre, farkával és szárnyaival törve-zúzva, míg engem jegem segített a támadásokban.
Itt harcolok egy nekromantával… Csontvázak vesznek körül, zombik törnek ki a földből, és saját varázserőmön kívül nem látok mást… De mintha… Igen! A mágia vékony szálait láttam, amelyek a csontokat kötötték össze a rég elrothadt inak helyett, vették körbe a csontokat, helyettesítve a hiányzó izmokat. Egy ütésem koponyát zúzott szét. A varázserő szikrázva hullott alkotóelemeire, és a csontok újra holt halomként roskadtak össze.
A csonttörmelékekkel lábaim körül léptem közelebb a lányhoz. Még a kámzsás ruhában és a rossz megvilágításban is feltűnt, hogy nem lehet nálam sokkal idősebb. De a csontvázak erejét és számát tekintve úgy tippeltem, hogy legalább háromszor erősebb lehetek nála: ő már zihált a megerőltetéstől, pedig csak a holtakat ütöttem le újra és újra. Arisa hirtelen a hátam mögé bukott, és testével törte szét az újból összeálló csontokat. Szótlanul mentem tovább a sötétzöld ruhás alak felé.
- Vertebra Whip! – tapsa nyomán kezében egy csigolyákból álló ostor jelent meg.
- Ice Make: Armor! – vállamat, nyakamat és arcomat jégpáncél fedte be. A csigolyák ütésére vér kezdett szivárogni orromból, de a fegyver odafagyott a páncélomhoz, ahogy annak vastagsága egyre nőtt.
- Death Spike! – kiáltotta, és egy dárda repült felém a következő másodpercben.
- Ice Make: Ice Cube! – a levegőben megjelenő jégkocka darabokra tört a becsapódástól, de eltérítette a szívemnek tartó fegyvert, ami így csak ruhámat horzsolta fel. – Ice Make: Slide! – idéztem körbe-körbe tőlem kiinduló lejtőket. A lassan újra összeálló holtak botladozni kezdtek a csúszós és egyenetlen felületen, könnyű prédát biztosítva Arisának és nekem.
- Azt a feladatot kaptam, hogy tüntesselek el innen. Azt nem mondták, hogy milyen állapotban. Van egy ajánlatom! – szóltam ellenfelemnek. Lassan én is fáradni kezdtem, amit igyekeztem nem kimutatni.
- Te fogsz eltűnni… - sziszegte dühösen a csuklya mélyéről. – Rise of Dead! Bone Bomb!
- Ba… - kezdtem volna bele egy káromkodásba, de a föld felrobbant alattam, méterekre repítve engem. A még nem teljesen csonttá aszalódott holttestek robbanása inkább a lökéshullám miatt volt veszedelmes, és nem a csontszilánkok miatt. De nem értem földet… Ahogy közeledtem a földhöz, újabb robbanás remegtette meg a temetőt, és egy hullám továbbdobott. Tüdőmből kiszorult az összes levegő, ahogy egy sírkőnek csapódtam. A jégpáncél szinte semmit sem tompított az ütésből. Enyhe roppanást hallottam mellkasom irányából, de egy óvatos lélegzetvétel megnyugtatott afelől, hogy nem tört el semmim.
- Ennyit a diplomáciáról. – suttogtam, és dühösen feltoltam magam a síremléken. – Arisa! – kiáltottam. Familiárisom letett a csontvázak ütlegeléséről, és néhány méter magasan felém suhant. Ha fel tudja robbantani a földet, én nem fogok ott álldogálni… Arisa hátára ugrottam. A pikkelyek megfeszültek és elernyedtek, ahogy Arisa irányt változtatott, egyenesen fölfelé, majd zuhanórepülésben a lányhoz.
- Ice Make: Winged Armor! Ice Make: Ice Cube! – jégbe burkolva ugrottam le a kígyó hátáról. A legalább fél mázsás jégtömb tetejére álltam, és kíváncsian vártam a becsapódás eredményét.
- Bone Wall! – mégsem volt olyan gyenge a lány, mint képzeltem… De ennek itt vége. A jégkocka a csontokra érkezett, és az ellenkező oldalra kezdett dőlni, mint amerre ellenfelem volt. A szárnyak segítették ugrásomat irányítani. Szárnyaimból éles pengék nőttek ki, ahogy a lány felé suhantam. Egy pillanatra döbbenet látszott szemeiben, ahogy a „tollak” magukkal ragadták a köpenyt, és mély barázdákat vágtak vállába.
- Bone W…
- Ice Make! – szóltam vele egyszerre, lazán megérintve arcát. Szemei elkerekedtek, ahogy jég lepte be nyelvét, fogait. Mágiája nem lépett működésbe, hiszen a varázsigét nem tudta kimondani, fegyvere nem maradt. Hogy teljes legyen a győzelem, Arisa leszállt mellé, egy szempillantás alatt óriáskígyóként tekerte magát ellenfelünk köré.
- Most már figyelnél rám? – néztem a lányra, aki rémülten bólintott egyet. Pedig Arisa még csak meg sem szorongatta… - Nagyszerű. Eltüntetem a jeget, és megmondod, mi a neved. Halkan. Nem sikítasz, mert a falusiak biztos karóba húzva akarnak látni. Rendben? – az újabb igenlésre a jég elpárolgott a szájából. Azt nem kell tudnia, hogy ha kell, megvédeném bármi áron tőlük..
- Lisbeth. – mondta halkan, árnyalatnyi pánikkal a hangjában.
- Nagyszerű. Ahogy már mondtam, a falusiak azt akarják, hogy elmenj innen. Nem érdekel, hogy miért vagy itt. Én szinte véletlenül kerültem ide. Egy nekromanta kell nekem, aki megtanít a nekromanciára.
- És mi okom lenne téged tanítani? – Arisa egy árnyalattal erősebbre vette a szorítást, szájában megvillantak arasznyi méregfogai. – Óó. Értem. Te is nekromanta vagy?
- Fogalmam sincs.. Ezért vagyok egy temetőben, egy gyönyörű mágus társaságában. – mosolyogtam rá, mire elfintorodott. A lány éjfekete haja szinte beleolvadt az éjszakába, de a telihold jelentősen segítette az arc alapján való tájékozódást. – Egy szellemmel társalogtam nemrég. A csontvázakat egyben tartó szálakat mintha láttam volna, de nem vagyok benne biztos..
- Mit kapok a tanításért cserébe?
- Nem adlak a falusiak kezébe, és elfelejtem, hogy láttalak volna bárhol. Sőt, a pénz egy részét is neked adom, ami fizetségként jár nekem. Megegyeztünk?
- Meg. – sóhajtott mélyen a lány – már amennyire a kígyó engedte. Egy intésemre Arisa letekerte magát Lisbeth-ről, de továbbra is közelében maradt.
- Még ha tényleg nekromanta vagy, akkor sem lesz egyszerű. – figyelmeztetett. – Az alapok egy nap alatt megtanulhatóak, hiszen ismersz már gyakorlatokat, de még hetekig-hónapokig kell gyakorolnod, mire minden úgy fog menni, mint az elemi mágiád. – hát, ha az első mágiámat évek alatt tanultam meg, a másodikat hetek alatt… Benne vagyok. – Az, hogy láttad a mozgató mágiát, már jó jel. Hogyan próbáltad megtalálni a testeket?
- Hát.. Tudtam, hogy vannak csontok a föld alatt, és egyszerűen mágiát akartam áramoltatni beléjük
- Akkor ezt felejtsd el. Dárdát dobtál egy olyan célra, amit nem is láttál. Csontok mindenhol vannak, amiket felhasználhatunk, akár el is tárolhatod őket. De előtte meg kell találni őket, és egy kapcsot kialakítani közöttetek. Képzelj el egy hálót, ami a földbe hatol. – kissé már ez is összezavart. Kapcsot? Élettelen anyaggal? Az elemi mágiában megalkottam a végeredmény képét, és a jég kitöltötte azt a helyet. – Gyerünk! – csattant fel, mintha csak szívességet tenne nekem. – Nincs más, csak a csontok, a sírok.. – kezdett el szinte hipnotikusan duruzsolni hangja.
A földre térdelve próbáltam a hálót megalkotni, ahogy az a sírokba hatol, körbefonja a csontokat, és akaratom alá hajtja őket. Néhány perc múlva azt vettem észre, hogy mágikus erőm reagál a furcsa feladatra, és kezd átalakulni. Mintha egy új kezet növesztettem volna. Legalábbis groteszk.. És lassan, lassan, folyamatosan változott.
A Hold jó darabot haladt előre pályáján, a lány lassan berekedt, de hangja megtette hatását. Tudatomba új érzés robbant be. Az idegen érzéstől felpattantak szemeim, és döbbent lélegzetvétellel néztem a laza földre. Az előbb...
- Megvolt, ugye? Mindenki így reagál először. A holtak birodalma nem a gyenge szívűeknek való. Nyugodj meg, nem fogod mindig érezni. – nevetett fel halkan, miközben én az érzéstől bambán néztem magam elé. Lassan magamhoz tértem. Agyam hátsó szegletében éreztem a használható csontvázak helyzetét, akár korukat is meg tudtam volna saccolni. Ahogy a föld fölött heverőkét is. Tétovázva kinyúltam az egyik, fejfa mellett heverő zombi felé, és felnyögtem a megerőltetéstől. A gyengének szánt érintés során maradék varázserőmnek legalább a fele kiröppent testemből. Fejem irányából egy jéghideg levegőcsóva indult meg a holttest felé. Lisbeth sikkantva ugrott el a kékes mágia útjából, ami a testbe csapódva, zúzmarával vonta be azt. A zombi tétován felemelte egyik karját, majd újra mozdulatlanná dermedt. Ha ezt jégteremtésre használtam volna, a fél temető jégbe borult volna.
Az arcomat érő, hirtelen fájdalom kizökkentett mindenből, amit idáig elértem. Az új érzékelésem eltűnt, én pedig hitetlenül fogtam meg az arcomat.
- Idióta. – sziszegte dühösen Lisbeth, miközben a pofon helye egyre vörösebb lett. – Nem érdekel, mennyivel vagy erősebb nálam, de fizetsz, ezért a tanárod vagyok. Ha nem mondom azt, hogy mozgasd a testeket, addig nem mozgatod őket! Még egy ilyen, és megölöd magad. Akkor mondjuk eggyel több használható hulla lenne itt.. – gondolkozott el.
De igazat adtam neki. A jégmágiát sem magamtól tanultam, minden lépésemnél Tsuka vezetett.
- Nem fog előfordulni többször. – ígértem őszintén.
- Ajánlom is. Amit az előbb csináltál.. Csak annyit akartál, hogy megmozduljon? – bólintásomra elhúzta a száját. – Mivel még gyenge a nekromanciád, rengeteg erőt kellett már ehhez is felhasználnod, emellett rosszul fogtál hozzá. Ne mozgatni akard. A hulláknak meglepő módon nincs agyuk, és csak parancsot teljesítenek. A legjobb utasítás az, hogy „mozogj, és teljesítsd az akaratom”. A jég… fogalmam sincs, mitől jelent meg rajta, de nem is igazán lényeges. Nekik mindegy, ha megfagytak. És most vissza az alapokhoz. Koncentrálj a föld alá, a holtakra.. – váltott át ismét zümmögésbe a hangja, én meg engedelmeskedtem neki. Érezhetően rövidebb idő telt el most, hogy tudtam, mit is akarok. Agyamba újra berobbant a csontvázak helyzete.
- Megvan. – szóltam.
- Most engedd el. - néhány másodperc múlva habozva megszüntettem a kapcsolatot.
- Remek. Ezt a gyakorlatot végezd el minél többször. Minden alkalommal egyre gyorsabban fog menni. Ha már odafigyelés nélkül meg tudod csinálni, akkor kezdd el irányítani a testeket. A fizetségemet pedig..
- Két hét múlva, Magnolia főterén? A falusiaknak meg kell győződniük arról, hogy tényleg nem jössz vissza.
- Rendben.
Lassan hajnalodni kezdett – az éjszakai gyakorlat nem volt rövid, de épp időben voltam ahhoz, hogy találkozzak a korán kelő, izgatott falusiakkal. Véres ábrázatom és látható kimerültségem meggyőzte őket arról, hogy elvégeztem a feladatot, így hát a jutalommal vastagabb erszénnyel távozhattam.

A kórus
II. rész

Hívásomra Arisa felénk röppent. Egy poros mellékutcában szállt le, halálra rémítve néhány csirkét, akik veszett kotkodácsolással fejezték ki nemtetszésüket. Finoman megsimogattam Arisa arcát. Már ennyi távollét után is hiányzott a kicsi. A zaj hamar elhalt a hátunk mögött, ahogy a levegőbe emelkedtünk.
- Így kicsit furcsa repülni... tisztára mintha tengeren utaznék. – A számomra már teljesen megszokott mozgás eszerint Natinak még gondot okozott.
- Csak innen nagyobbat eshetsz... - kuncogtam. - Erről jut eszembe. Mennyire bírod jól a zuhanást?
- Zuhanást? Ha zuhanni akarunk, inkább majd leszállok. – válaszolt idegesen. Arisa megremegett, én nagyot sóhajtottam.
- Épp erről van szó. A leszállás nem kifejezetten zökkenőmentes, én már majdnem elharaptam a nyelvemet az egyik landolásnál. Ezért jobb lenne, ha egy-két méter magasságból le tudnál ugrani. Apropó, te merre mész? – kérdeztem. De egyszer sikerülni fog személyi kár nélkül földet érni!
- A közelben, ha jól tudom, van egy teamező. A friss tea mindig jobb. Amúgy a leszállással tényleg ne aggódj. – hát rendben. Biztos fogtündér-mágiával rendelkezik, vagy tud repülni. De akkor miért is Arisán utazik?
- Na szia! – szólt a célállomás felett, és szó nélkül a levegőbe vetette magát. Izmaim megfeszültek, készen rá, hogy Arisát a lány után kormányozzam, de hátranézve megnyugodtam, hogy tényleg tud repülni – méghozzá alakváltó mágiával, papagáj alakjában. Agyam visszakalandozott arra, hogy mit is kell összegyűjtenem. Fenyőgyanta és szalmiákszesz, méghozzá a megegyezés szerint négy óra alatt. Ezek közül a fenyőgyanta tűnt egyszerűbbnek, hiszen arról ötletem sem volt, hogy hogyan lehet szalmiákszeszt előállítani.
- Irány a legközelebbi fenyőerdő, Arisa! – adtam ki az utasítást. A kislány lassú ereszkedésbe látott – így már én is észrevettem a horizonton húzódó, fenyőszínű sávot. Saccra tíz perc múlva már ott is leszünk. Szabad kezemmel megcirógattam fekete pikkelyeit.
- Mire is mennék a tájékozódóképességed nélkül? – szóltam halkan, ahogy a Severus lassan ereszkedni kezdett. Alattunk a fák a zöld és barna összes árnyalatát magukra öltötték, olyan sűrű erdőt alkotva, ahol nem igazán láttam, merre tudnék leugrani anélkül, hogy szét ne karistoljam magam. Végül csak sóhajtottam egyet.
- Ice Make: Winged Armor! – ugrottam le a kígyó hátáról, aki azonnal utánam eredt. Kezeimet arcom elé tartottam, de még így is karcolások tucatjai virítottak rajtam, mikor földet értem. Ruhám tele volt ágakkal és tűlevelekkel. Mérgesen porolni kezdtem magam, ahogy eltüntettem a jégpáncélt, de vesztett csatát vívtam. Inkább az előttem magasodó, nagyjából harminc méter magas ezüstfenyőre irányítottam figyelmemet. Legalsó ágai három méter magasan nyújtóztak, amelyen mókusok billegtették fejüket, és érdeklődve szemléltek engem. Mindegyikük homlokán egy apró, fekete csíkot láttam, amely jelet a fa törzse is viselt, éppen szemmagasságban. Látszólag sértetlen volt a fa, így tökéletesnek tűnt a feladatra, amelyre kiszemeltem, egy kis karcolás nem fog megártani neki. Arisa valamiért pikkelyeit csörgetve mutatta ki izgalmát.
- Nyugi, nincs itt senki. – intettem le, és elővarázsoltam egy kis üvegcsét a zsákomból, továbbá a késemet. A mókusok ideges makogását figyelmen kívül hagytam, és a fegyver élét közelebb vittem a kéreghez. A kék rúnák fenyegetően izzottak..
Látóteremet szőrös kis testek töltötték meg, és apró lábak rohangáltak fel-le testemen. Ez nem zavart volna annyira, de amikor fogak martak vállamba, felkiáltottam, és csapkodva próbáltam lelökni magamról a kis bestiákat. Késemre vér ömlött, ahogy egy-két mókust elkaszáltam vele, de újabb sebeket szereztem pillanatok leforgása alatt. Hát ez lenne a vég? Mókusok ölnek meg? Fel-alá rohangásztam a mezőn, de vesztett helyzetben voltam.
Egy erőteljes ütés lökött a földre. A mókusok elrebbentek rólam, a felhangzó kurjantások megijesztették őket. Összezavarodva néztem fel a felettem térdelő, harminc év körüli férfira. Világoskék ingét és arcát sárfoltok tarkították, de ettől függetlenül fenyegetően nézett a dögökre.
- Köszönöm.. – rebegtem neki] hálát kifulladtan.
- Ha nem ismered az állatokat, ne ingereld őket! – mordult rám. – Ezek a fekete csíkos mókusok nagyon féltékenyen őrzik a területüket. A fán ráadásul semmi ehető sincs. Minek mentél oda?
- Hát.. Gyantáért, egy gyógyteához kell… Rane Iceclaw vagyok. – tápászkodtam fel.
- Hívj Medvének. – mondta. Egy pillantással felmérte a terepet, majd késemmel egy másik fenyőhöz lépett. Gyors mozdulattal mély vágást ejtett törzsén, és az elejtett üvegcsét színültig töltötte gyantával. – Mióta vagy a vadonban?
- Öt perce? – tippeltem.
- Életveszélyes a kiszáradás. – jelentette ki. – Vizet kell találnunk. Gyere velem! – indult meg egy, szerintem véletlenszerűen kiválasztott irányba.
- Tudok vi..
- Csend! Koncentrálnom kell. – intett hátra.
~ …zet idézni. – fejeztem be magamban a mondatot. A kis csapat Arisával együtt elindult. Néhány perc múlva egy pocsolyát vett észre Medve.
- Édesvíz! De előtte fertőtleníteni kell. – elszörnyedve nyalogattam tovább a kezemben tartott jégdarabot. A fickó minden további hozzáfűzés nélkül könnyített magán, egyenesen bele a pocsolyába. Ez fertőtlenít..?
- Mondd, Medve… - itt egy halkat nyeltem, mielőtt elhánytam volna magam. – Szalmiákszeszt kell találnom valahol. Nincs ötleted, hogyan lehet előállítani?
A felfrissült fickó szemei felcsillantak.
- Ammóniaoldat! A madarak vizelete rengeteget tartalmaz.
~ Ennek mindenre ez a megoldása? – nyeltem le a maradék jeget.
- Csak állítunk néhány csapdát, és órákon belül meglesznek a madarak. Nekem úgyis fehérje kell.
- Arisa tud vadászni. – jeleztem óvatosan az ötletet.
- Az is jó! – bólintott. Hadd találjam ki, minden módszert meg kell becsülni? – Minden eszközt igénybe kell venni.
Bingó.
Arisa kelletlenül a levegőbe emelkedett, és portyázni indult. Talán egy óra múlva néhány nagyobb termetű madárral a szájában ért vissza, míg én Medve tanításait hallgattam az erdőről. Elmondása szerint a mókusok voltak a legkevésbé veszélyes állatok az egész kontinensen, leszámítva a vérteknősöket.
- És akkor jöjjön a szalmiákszesz, meg a vacsorám. – dörzsölte össze kezeit a férfi, majd apró tüzet rakott. Amit aztán tett szegény párákkal, azt a jóízlés tiltja, hogy elmeséljem, de bőven kimerítette a hullagyalázás fogalmát. Tollak repkedtek szanaszét húscafatokkal egyetemben. Gyakorlatilag abban a pillanatban elmenekültem, hogy megmentsem gyomrom tartalmát, mikor a pasas átnyújtotta nekem a hőn áhított, büdös és nem kicsit higiéniátlan szalmiákszeszt.
- Tűnjünk innen! – ugrottam fel Arisa hátára, aki hasonló állásponton volt, mint én. Rekordsebességgel törtünk fel az égbe, örülve, hogy megszabadultunk az idióta erdei manustól. A megbeszélt találkahelyen alig tudtam kinyújtóztatni lábaimat, mielőtt megérkezett volna Nati. Szemöldököm a homlokomba szaladt, mikor megláttam. Hajába tucatnyi kamilla volt tűzve – nos, ő biztosan sikerrel járt, és jobban érezte magát, mint én, ha ilyen aranyos társasága volt.
- Virágos a kedved? – nevettem rajta.
- Hahaha... elkaptak a kislányok... – sóhajtott, és ő is felugrott Arisa hátára. Magamban kalapot emeltem a kislány előtt. Kifogyhatatlan energiával rendelkezett, már ami a repülést illeti.
- Legalább te jól szórakoztál.. – gondoltam vissza keserűen Medvére. - Miért nem szóltál, hogy alakváltó vagy?
- Hát ömm... elfelejtettem... – vakarta meg kínosan a fejét. - de azért elmondom hogyha véletlen meglepetés érne, hogy orrszarvú és farkas alakom is van. – Ohó. Csupa édes, puha, ölelgetnivaló állat.
- Ööö, rendben. Próbállak nem felidegesíteni. Még mézet kell összeszednünk, és kész is az orvosság! – vettem számba a szükséges anyagokat.
- Igen! Szóóóval irány megint az erdő. – Arisa jobbra kanyarodott, és nemsokára a nekünk kellő területen voltunk. A ruhámba került tűlevelek még mindig állatira kapartak, de nem bírtam tőlük megszabadulni. Helyette inkább igyekeztem a feladatra koncentrálni, Arisa pedig összetekeredett, alváshoz készülődve.
- Hát itt vagyunk.. Hogyan találhatunk mézet? – gondolkodtam el.
- Kár, hogy medve alakom nincs... – nevetett fel Nati, de én komolyan elgondolkodtam az ötleten. Egy fához léptem, és végigsimítottam kérgén.
- Az ötlet nem rossz... – egy medve karomnyomai véstek mintázatot a fába . - Itt biztos könnyen találunk!
- Na, hogy menjünk fel? Én felrepülnék, de nem vagyok benne biztos hogy papagájként ki tudnám szedni a mézet, amúgy meg... szoknyában vagyok, nem mászok fára. – szégyellős.. Becsukhattam volna a szemem.
- Akkor azt én bevállalom. – sóhajtottam. Fára nem másztam gyakran, de nem lehet túl nehéz.
- Köszönöm. – hálálkodott Nati.
~ Ugyan, habár én vagyok a hülye..
- Akkor medvevadászatra fel! – rendelkeztem. - Esetleg nem tudod utánozni a medvék hangját? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy az alakváltók tudják-e egyesével változtatni testrészeiket, például hangszálaikat a feladathoz. Nati láthatóan összezavarodott, majd kissé elgondolkozva megszólalt.
- Ööööö.... brumm! – feszült figyelmem nevetésbe csapott át. Halva született ötlet volt, be kell vallani..
- Sikerült! – kapkodtam hirtelen levegő után. Egy méretes maci cammogott felénk, láthatóan felhergelt tekintettel, amit sikerült figyelmen kívül hagynom. Nati értetlenül bámult rám.
- Mi?
- Idecsalogattál egy medvét! – mutattam a megjelent barnamedve felé.
- Nem hiszem hogy a brumm-ra jött... – kételkedett az alakváltó. Ilyenek ezek a nők, sosem tudnak örülni a sikereknek.
- Ez... éhesnek tűnik. Szuper! Mindjárt elkezd mézet keresni! – lelkendeztem tovább, majd lelohadt a mosolyom, amikor a medve ügetésbe váltott át, mérges hörgést hallatva. Ez minket akar megenni!
- Freeze! – lőttem el felé egy fagyasztást. Az üvöltés megremegtette a fákat, ahogy a medve rájött, hogy mancsai a földhöz ragadtak. Mi pedig kereket oldottunk, mielőtt kiszabadította volna magát.
- Kellett neked rávenni hogy brummogjak! – korholt a lány. Mintha az én hibám lett volna!
- Hoppá. Most mást kell kitalálni a mézkereséshez. Nem tudsz méhhé változni? – vetettem fel zavartalanul, habár a lány nem említette repertoárjában a méheket. Hátha elfelejtette.
- Nem... De lehet megpróbálhatnánk egy piacon... hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?! Ott szinte mindent meg lehetett volna kapni! – csapott a homlokára az alakváltó, mire az én homlokomon kidagadt egy ér.
- És mit fogsz mesélni az unokáidnak?! Hogy elmentél a piacra? – háborogtam.
- Miért, te? Hogy legyőzött a fenyvesek ura? – riposztozott. Dehogy győzött le engem!
- Még mindig izgalmasabb! Úgyhogy itt keresünk mézet! – morgolódtam tovább, kettőnk helyett is döntve.
- Akkor ööö... megpróbálok farkas alakban a méz illatára bukkanni... nem garantálom, hogy sikerül! Take Over! – ereszkedett négy lábra a lány. Pillanatok alatt fehér, derékig érő farkassá változott. Orrát felemelve szimatolt bele a levegőbe. Kocogva indult meg egy irányba, én pedig utána eredtem. Bombabiztos terv!
- Én szurkolok! – biztattam Natit. Talán húsz perc múlva halk vonítás hallatszott egy bokorból, és egy kisebb falkára való farkas lépett elő.
- Hoppá, ezek nem méhek, hanem farkasok. – vakkantott zavartan. - Bocsi! Biztos voltam abban, hogy mézet éreztem arrafele...
- Semmi gond... Ugye nem akarnak bántani? – kérdeztem idegesen. Nem akartam fölöslegesen bántani az állatokat, főleg egy alakváltó társaságában nem.
- Nem, eléggé barátkozó típusnak tűnnek... – lépett elő az egyik, és óvatosan szaglászni kezdte Natit. - Na húzz innen! – az alakváltó egy határozott rúgással tett pontot az ismerkedés végére, mire az egész falka tisztes távolságban ült le. - Szerintem mehetünk tovább... – mentünk is, de a farkasok követni kezdték a lányt, mire ő hisztizni kezdett.
- Áhhhh!!! Nem értem minek jönnek utánam. Mindjárt lerázom őket! – a visszaváltozás nem volt tökéletesen átgondolt terv. Az átvágott falka halkan morogni kezdett. – Lehet, nem volt jó ötlet... Szerinted egy orrszarvútól megijednének? – töprengett hangosan a lány.
- Attól még én is... – idegeskedtem. Nem volt ínyemre az, hogy Nati orrszarvúként kergesse a farkasokat, és esetleg engem is eltaposson.
- Akkor próba kelepce! – toppant ismét négy mancsra társnőm. Egy nálam magasabb orrszarvú fújtatott mellettem, mire a falka kiskutyákként rohant el. Elnézve a lányt, egy ötletem támadt.
- Most utazhatok én rajtad? – csillant fel a szemem.
- Ez most komoly? – furcsa volt az orrszarvú-hangú nevetés. - Mondjuk, nyugodtan. - Minden további nélkül hátára tettem a kezem, és egy lendülettel felugrottam, kényelmes lovaglóülésbe helyezkedve élveztem az utat.
- Azt hiszem lassan itt vagyunk. Most már visszaváltoznék, ha nem gond. – jegyezte meg Nati fertályóra múlva, egy magas fa alatt, melynek tetején egy sárga méhkast vettem észre. A hangokból már előbb észre kellett volna vennem, méhek százai döngicséltek a növény körül.
- Nyugodtan. – nézelődtem gondtalanul.
- Öööö... ahhoz le kellene szállnod!
~ Jaa, hogy emiatt szólt.. – szontyolodtam el.
- De olyan lusta vagyok... – magyaráztam el mozdulatlanságom okát.
- De így hogy megyünk fel a mézért? – igaza volt. Felkeltem hátáról, és a fára ugrottam. Jégkarmok nőttek kezemen, és gyorsan kapaszkodni kezdtem.
- Ez gyors volt, de vigyázz a méhekkel! – szólt Nati, mikor felértem a kasig.
- Csak nem vesznek észre... – vágtam le egy suhintással a méhkas nagy részét. A gravitáció azonban épp a lány felé repítette a sárga méh-házikót… Egyenesen a ruhájára.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! – sikított fel Nati, mikor észrevette, hogy méhek tucatjai fogtak szagot, és a betolakodó felé vetették magukat. Aki én is voltam.. Hangosan káromkodva ugrottam le a fáról, és csatlakoztam a körbe-körbe rohangáló lányhoz. Mikor papagájjá változott, eszembe jutott, hogy én is mágus vagyok.
- Ice Make: Ice Cube! – igazából kilenc jégkockát idéztem – egyet minden oldalra, a sarkokra, és tetőnek egyet. Nati még az iglu bezáródása előtt bejutott – néhány méh társaságában.
- Nem igaz! Csupa méz a ruhám! – nyűglődött, és próbálta menteni a ruhát.
- Édes vagy. - jegyeztem meg, miközben csapdostam az ostromló méheket – vagy ők csíptek meg, és zuhantak döglötten a földre.
- Hahaha! – úgy tűnt, a lány nem értékeli minden esetben a jó humort… - Ha ettől nem gyógyulnak meg a székek, esküszöm sírni fogok!
- Én is... viszont mennünk kéne, mielőtt még többen gyűlnének ide. – jegyeztem meg. A raj türelmesnek tűnt, hangosan döngicséltek a jégen kívül.
- Rendben, Arisa a közelben van, vagy én vagyok a közelben a leggyorsabb? – kérdésére egy jelet küldtem Arisa felé, aki szokása szerint ismét felém indult.
- A rinocérosznak vastag a bőre? – töprengtem.
- Igen.
- Akkor te védve vagy! – vontam le a következtetést.
- Hogy éreztem... – elhűlve figyeltem, ahogy Nati átváltozott. Némi fáziskéséssel állapítottam meg, hogy bizony egy pár percet várnia kellett volna. A Natira támadó méhek nem tudtak benne kárt tenni. Ez enyhe örömre adott okot, ellenben az engem ostromló méheknek semmi gondja nem volt. Szúrások tucatjait szenvedtem el, mire Arisa megérkezett – ekkor gyorsan felkapaszkodtam rá, és a következő pillanatban már messze jártunk, papagáj-Natival az oldalamon.
- Az orrszarvúdnak van bőr a képén... – morogtam irigyen, és próbáltam minél kevesebbet mozogni. A fullánkok mindenhol ott voltak, és lüktető fájdalmat okoztak.
- Nem tehetek róla, hogy ennyire jó a védekező képességem. De majd ha visszaérünk fullánktalanítalak. Egyébként tudtad, hogy a méhek csípése gyógyíthat mérgezést? – csacsogott. Elmosolyodtam, ahogy próbált felvidítani, de nem járt túl sok sikerrel, hiszen minden hullámzás fájdalmat okozott.
- És reumás sem leszek...
- Na! Csak jó történt! Persze ha nem vagy allergiás. – változott vissza papagáj-formából emberire.
- Tudtommal nem... – sóhajtottam.
- Arisa, tudnál sietni? – kérdezte Arisát. A lány érezte, hogy nem lesz túl nagy bajom, ezért nem gyorsított fel a lehető legjobban, de ezt Nati nem tudhatta.
- Túlélhető... Csak jobb érzés, ha nem mozgok. – szavaimhoz hűen próbáltam minél mozdulatlanabb maradni, míg megérkeztünk.
- Kell egy konyha! – Okos lány, tudja a helyét!
- Személyzeti konyha? – vetettem fel.
- Rendben, keressük meg! – indítványozta, majd előresietett. Én igyekeztem utánabotorkálni, de a víz már javában gőzölgött, mire sikerült beérnem, és lerogynom egy heverőre. Nati egy szemöldökcsipeszt fogott a kezében, és számomra vérszomjas mosollyal lépett felém.
- Ice Make: Armor! – reagáltam egy pillanat alatt. Kellemesen hűvös érzés lepett el, ellenben az alakváltó csak a fejét fogta.
- Mit csinálsz? A fullánkokat akarom kiszedni! – magyarázta el tervét.
- Oh... – foszlott le rólam a jégpáncél, de továbbra is bizalmatlanul nézegettem a kis eszközt. - Láttam már, hogyan lehet embereket kínozni egy szemöldökcsipesszel...
- A szemöldökszedésre gondolsz? – nevetett fel a lány. Halálos komolysággal bólintottam, mire még hangosabb kacagás hagyta el ajkait.
- Ez nem vicces! – hőbörögtem. Biztos, hogy nem egy ember halt már bele!
- De igen! – rántotta ki az első fullánkot a karomból. - Azt hiszem, ez az első hogy embert kínzok. – nevetett ördögi arccal.
- Jön még mágusra dér... – ígértem neki.
- Te nem akartál piacról mézet! – mutatott rá. Ajjaj, igaza van.
- Ezért lesz mit mesélned később! Mert hogy ezt én el nem mondom, az biztos... – Nati teste remegett a nevetéstől, de keze nyugodt maradt, és meglepően gyorsan szabadított meg a fullánkoktól. Lassan kezdtem jobban érezni magam.
- Melyik részét... a méheket, vagy a farkasokat? – érdeklődött.
- A méheket hagyjuk... – kértem.
- Tényleg! Tudod hogy miért nem visel a méhecske pizsamát? – kérdezte a semmiből.
- Öööö... Már így is csíkosak? – valahonnan volt egy olyan érzésem, hogy ez nem a jó válasz.
- Mert még nem mostak fogat, te buta! – a vicc poénjára, nincs mit szépíteni, elsírtam magam, arcom görcsbe rándult.
- Sajnálom, sajnálom, ezt muszáj volt elsütnöm... egyébként ennél rosszabb reakciót még nem kaptam... – Nati már lassan fuldokolt a nevetéstől, de keze még mindig folyamatosan járt – szerencsére már a fullánkok végénél tartott.
- A tea! – öntötte el a tea illata a szobát, mire Nati a lábos felé nyargalt, lehúzni a tűzről.
- Köszönömköszönömköszönömköszönömköszönöm – hálálkodtam annak, aki megszabadított kínzómtól.
- Akkor mehetünk a székekhez, hogy megigyák a teákat. Mellesleg neked is csináltam egy egyszerű kamillateát. – jött vissza Nati pár perc múlva, és egy bögrét nyomott a kezembe.
- Örök hálám.. – keltem fel, miután befejeztük az italt.. - Hogyan nyomjuk bele a teát a székekbe? – kérdeztem jogosan. A szerencsétlen fadémonok biztosan nem fogják könnyűvé tenni a munkánkat.
- Megisszák maguktól! – állította százkarátos mosollyal Nati. - De ha mégsem van egy tervem... – bizalmatlanul néztem rá. Az előbbinél is gonoszabb mosoly fénylett fel száján, mire csak bólintani mertem. A lábost Nati hozta, én pedig a merőkanállal indultam utána. A székek – mint gondoltam – nem voltak hajlandóak inni a főzetből, pedig nem volt olyan rossz illata – habár azt nem akartam bevallani, hogy a szalmiákszesz honnan van.
- Fogd meg! – kaptam meg az edényt. Gyorsan jeget idéztem ujjaimra, majd meglepve néztem a lányra, orrszarvú-alakjában. - Aki nem akar inni, arra ráülök! – fenyegette meg a tűzrevalót.
- Hatásosabb a sárnál... – néztem körbe. Néma csönd volt, az összes szék glédában állt, tátott szájjal.
- De ha te nem vagy, ez sosem jut eszembe. – halkan kuncogni kezdtem, és a merőkanállal adagolni kezdtem a teát. Szerencsére a székeknek nem volt baj, hogy tűzforró az ital – vagy csak nem tudtak-mertek tiltakozni.
- Hát, pihentek is egy napot... – nyújtóztam, mikor végre vége lett az itatásnak. A szálláson pillanatok alatt elaludtam.
Nyugodtan és fájdalommentesen ébredtem, majd eszembe ötlött, hogy az előadás napja ma van. Izgatottan öltöztem fel, majd vettem az irányt a terem felé, ahol a színpadon a székek már szép sorban álltak. Nati már idegesen ropogtatta a kezét, és a próbára készült, a szintúgy síkideg igazgatóval együtt. A székek mesés módon meggyógyultak, és dalolni kezdtek kollégám intésére.

Térj be hozzánk, sose bánd! (sose bánd)
Hisz nem szól érte, anyád! (az anyád)
Minden olcsó ami a polcon áll, (polcon áll)
nem nő hiteltől a szakáll! (a szakáll)
Egy mágus bolt, hol rátalálsz arra ami fontos
A kiszolgálás meg illedelmes, és nagyon pontos.
Itt minden csoda, amit csak e helyen látsz,
Nyugodtan mondhatod amit csak kívánsz.
Mágia költözött eme kicsi helybe,
Hogy tudja adni mi szívednek kellhet.
Velünk minden könnyebb, minden sokkal szebb,
meglátod ha betérsz csodás napod lesz!
Gyere lásd, gyere nézd,
csoda jó, csodaszép.
Ami itt van nem más
mint a nagyszerű mágia,
hogy a gond miatt
szívének ne kelljen fájnia.

- Megtanulták! És nem is hamis! Sikerült!!!! – tapsikolt, majd ugrott a nyakamba a lány, mire mosolyogva visszaöleltem.
- Ügyesek vagytok... – dicsértem meg. Illetve inkább Natit.
- De jó! Vége van a rémálomnak, a tanításnak! – lelkendezett. Hasonlóan éreztem én is, de az igazgató szinte sírt a boldogságtól, hogy nem fog kudarcba fulladni a bemutató előadás. Egy borítékban tettem zsebre a pénzt, széles vigyorral.
- Mi... Minek? - néztem nagyot Nati kérésén, amikor azt ajánlotta, nézzük meg újra a székseregletet.
- Csak! – indokolt.
- Öö... Hát jó. Megvárlak kint! – léptem még egy lépést kifelé a teremből
- Nyámnyila... – szidott le, majd berohant.
- Mehetünk! Tényleg, te merre is mégy? – szaladt ki a kertbe.
- Én Arisával indulok vissza a Quattroba, ha minden igaz. – nyújtóztam. Ez után rám fog férni a pihenés – nem csak a székek voltak fárasztóak, hanem a szóviccek is kinyírtak, nem is beszélve a csípésekről.
- Értem... én a Blue Pegasus fele igyekszem. De indulok is, mivel a lakótársaim attól félek már szétszedték a házat... nagyon örülök, hogy megismertelek. – ölelt meg újra Nati.
- Én is örülök! Remélem, még összehoz minket egy-egy küldetés. – mosolyogtam rá, és felszökkentem a várakozó Arisa hátára, míg Nati a másik irányba szárnyalt tiritarka foltként. Kell a kibírásához egy bizonyos mentalitás, de én élveztem a vele töltött időt, és komolyan gondoltam az utolsó mondatot.
~ Blue Pegasus, Nati Teina. – ismételtem el magamban újra a nevét, és eltökéltem, hogy legközelebb valami nyugisabb munkát keresek.