Rane Iceclaw

Lassan kinyitottam a szemem. Éjszaka volt, és a horkolásból arra következtettem, hogy nem vagyok egyedül.
- Utálom a csempéket. – morogtam, és felültem az ágyban. A hirtelen rám törő émelygéstől azonnal vissza is kellett dőlnöm a párnák közé. Oldalra hajtottam a fejem. A beszűrődő holdfény épp elég volt ahhoz, hogy lássam, hol vagyok. Egy csempével borított kórteremben feküdtem, amit jóval a kényelmesnél több ággyal töltöttek meg. Mindegyiken egy fehér köpenyes ember aludt.
Nem csak a fejem fájt kegyetlenül, hanem a vállam is lüktetett, mintha valami óriási súlyt cipeltem volna napokon keresztül.
~ Rane! – hangzott fel Arisa hangja a fejemben.
~ Arisindra… Mi?  – álltam meg a gondolatban. ~ Mi történt? Miért akarlak Arisindragosának hívni?
~ Hosszú történet… Egy járvány tört ki, és te az elsők között kaptad el. A Mágustanács néhány nap alatt megtalálta az ellenszert, és meggyógyított mindenkit. Két napja csak alszol. Tudod, mennyire aggódtam miattad? – csattant fel a Severus.
~ Sajnálom. De mi ez a név a fejemben?
~ Azt jobb, ha nem tudod.
~ De kíváncsi vagyok rá. - bizonygattam.
~ Nem vagy.
~ De igen, az vagyok. Egyáltalán hova kerültem?
~ Hát legyen.  – vigyorodott el Arisa, és felvázolta nekem az elmúlt napok eseményeit. ~ Én itt vagyok az erdőben, nem messze onnan, ahova pihenni jöttünk. Az öt-hatszáz lelkes faluban, Acaphia-ban akartál megszállni…

- Tíz gyémántért tudok önnek szobát adni. – hajolt meg a pult mögött a falu fogadójának tulajdonosa. Tenyérbemászó képe volt, és csak szabadulni akartam tőle.
Szó nélkül csúsztattam a bankót a férfi tenyerébe. Acaphia elég elhagyatott volt ahhoz, hogy ne zavarjanak az elkövetkező napokban, amíg ki akartam pihenni az utóbbi küldetés fáradalmait.
Néhány percen belül már az első emeleti fürdőszobámban készülődtem lefekvéshez.
Megremegett a talaj a lábam alatt, és az éjszakai égbolt nappali fényben fürdött. A jelenség, amilyen gyorsan csak jött, meg is szűnt.
- Felrobbant volna valami? – néztem ki az ablakon. A fütyülő zajra azonnal a földre vetettem magam, épp időben. A üveg csörömpölve zuhant a hátamra, és valami a padlóba fúródott mellettem.
Felkászálódva a kezembe vettem az eldeformálódott fémdobozt.
- Jóképű parfüm?  – olvastam le a feliratot róla. – Hogy került ez ide?  – valami fura illat szivárgott belőle. Kíváncsian beleszagoltam az egyik repedésbe, és elkerekedett a szemem. – Ez fantasztikus!  – Azonnal a fújókára tapadt a mutatóujjam és arcomra küldtem a teljes adagot.
Imádtam az illatomat. De egy szörnyű gondolat vert gyanút a fejembe. Mi van, ha másé jobb? Muszáj megtudnom, hogy az én illatom-e a legjobb!
Rohanva indultam a földszintre, de ahogy kinyitottam az ajtót, a beömlő szagok eltöltötték az orromat. Hogy hogy nem vettem észre idáig a csodálatos szagorgiát, nem értettem, de most eltöltötte érzékeimet. Alig tudtam arra figyelni, hogy a lábaimat egymás után rakjam, a futás eszembe sem jutott. A lépcsőn már zihálva, csoszogva tudtam csak lebotorkálni. Befordulva a sarkon, újra a fogadó főtermében találtam magam.
Éjszaka volt, csak három lány maradt a csaposon kívül az épületben, aki mosolyogva fordult felém.
- Nahát, Rane úr. Jól érzi ÚRISTEN MI TÖRTÉNT MAGÁVAL? – kérdezte üvöltve, ahogy közelebb csoszogtam.
- Muszáj… Meeeeenhgszagolnom… valakit. – ziháltam, és tenyeremet a csapos nyakára fontam. Közelebb húztam magamhoz az erőtlenül tiltakozó férfit, mélyet szagoltam belőle. Sör- és ételszag keveredett egymással, de hirtelen az addig vonzó illat undort keltett bennem. A férfi a pultra esett, míg én már a pánikoló vendégek felé fordultam.
- Nem mheeeeenekülhettek. Ice Make: Floor. – Kalimpáló lábakkal buktak fel a kijárat felé menekülő emberek. - Ice Make: Bow and Arrows! – a ruhák ujjaiba hegyes jégszilánkok csapódtak, egyszerűen a földhöz szögezve a lányokat.
Bámulatos illatuk volt. De elég jó vajon? Nem. Ahogy egyesével felhúztam őket a földről, és megszagoltam hajukat, ruhájukat, bármit, tudtam, hogy még mindig az enyém a legjobb.
- Meeeeeeennn… - hörögte a csapos, aki addigra már felkelt a pultról.
Ahogy kiértem, a szememet a galambok ragadták meg.
- Frost Ball! – pánikolva repültek fel a mágiát elkerülő madarak, de kettő a földhöz fagyott. Diadalittasan ragadtam meg a szárnyukkal kétségbeesetten verdeső galambokat, és az arcomhoz emeltem őket. Csukott szemmel, átszellemülten szívtam be illatukat, majd arrébb dobtam őket. Csodálatos volt az övék is, de meg sem közelítették az enyémet. Talán a többi emberé más lesz.

~ Jut eszembe, te hogyhogy nem fertőződtél meg? Hiszen az állatokra is hat a vírus.
~ Nem szálltam le.
~ Meddig is tudsz a levegőben maradni?
~ Három nap volt a rekord idáig.
~ És ez meddig tartott?
~ Két nap után kaptátok meg az ellenszert.

Az első embereket még könnyű volt elkapni. Csak undorodva pillantottak arcomra – habár nem értettem miért, hiszen a jóképűség parfüme volt rajtam -, de nem akartak menekülni egészen addig, amíg beléjük nem kapaszkodtam. Akkor már késő volt. Az ötödik ember után a pánikhangulat már elterjedt az utcákon, és mindenki futva menekült mindenki elől. Legfőképpen előlem.
Túl lassú voltam. A levegőben terjengő illatok megbénítottak, és alig tudtam a járásra figyelni. Játszi könnyedséggel futott el előlem mindenki, akinek volt lába. Ezen könnyen tudtam segíteni.
- Ice Make: Lance! – némi fagyos levegő kíséretében két jégdárda jelent meg kinyújtott kezeim előtt. A legközelebbi menekülőket vettem célba velük.
Hangos, elkínzott üvöltés kísérte a célba találó fegyvereket. Két ember esett össze: egy fiú és egy lány, kinézetük alapján testvérek. A földön rángatózva néztek fel rám félelemmel teli tekintettel, ahogy közelebb értem. Föléjük hajoltam, és egy mosoly kíséretében – mire ők az előzőeket elhalványító sikítással reagáltak – a lány nyakához toltam arcomat, és artikulálatlan hörgésben törtem ki, mielőtt ellöktem volna magamtól, és a fiú felé fordultam, ugyanolyan eredménnyel.
A vér szaga elnyomta az illatukat. Ha meg akartam szagolni valakit, az nem sérülhetett meg, de már nem tudtam senkit utolérni. Más mágiát kellett igénybe vennem. A gomba és a jég nem volt erre alkalmas.
A város temetője felé vettem az irányt a kihalt utcákon keresztül.
- Raise Dead Meeeeen! – tártam szét karjaimat. A temető földje hullámzani kezdett, ahogy a holtak feléledtek. Egy kéz csontjai törtek elő a földből, amit azonnal követett a hozzá tartozó kar és koponya is, amit követett a többi is. De mintha valami más lett volna az arcukon…  De végül is, kit érdekelt?
- Hozzátok elém épen az embereket. – vetettem oda nekik, és reakciójukat meg sem várva fordultam meg.
- Ice Make: Sword! – egy pallos jelent meg a kezemben, amivel a felém repülő nyilat épphogy le tudtam ütni a levegőből. Az egyik háztetőn egy talán tizenöt éves fiú leselkedett, íjjal a kezében, amelyen már egy új nyílvesszőt húzott fel. Rámutattam. – Vele kezdjétek! Frost Ball! – két, világoskék labda a fiú lábaiba csapódott be, egy harmadik az íj húrját törte darabokra.
Türelmetlenül vártam, hogy a két csontváz visszatérjen a zsákmánnyal. Eközben két galambot vettem észre, az első állatokat azóta, hogy kijöttem a fogadóból. Mindkettő kapálózva próbált felkelni a földről, de óriási kockafejük, ami lehúzta őket, alig tudott mozogni. Vajon mi történhetett velük? Figyelmemet viszont azonnal elvonták a foglyukat magukkal vonszoló élőholtak. Gyorsabbak voltak, mint hittem.
- Mheeeeennn… - szívtam be az elém hozott fiú illatát. A csontvázak szorításában esélye sem volt szabadulni, hiába rángatózott, a csontkezek szilárdan tartották. Illata mámorító volt, de az első két lélegzetvétel után keserűvé változott. Kétségbeesve kerestem máshol is az illatot, de mindent belepett a gyomorforgató szag. Undorodva löktem félre a fiút, akinek ekkorra már bedagadt a feje, és arcvonásai gyurmaként formálódtak át szögletessé. Lapos orr, hereáll… Hú, de ronda. Szolgáim egy intésemre messzire dobták a förmedvényt.
Az illat túl gyorsan elszállt. Meg kellett tartanom valahogy magam körül… De ilyen mágiát nem ismertem.
- Ice Make: Armor. – valami történt jégmágiámmal is. A jég, ami megjelent körülöttem, fekete, fémes árnyalatot vett fel. Talán az áldás egy újabb hatása? Fekete jégpáncél borított be, de túl dísztelennek találtam. Körbenéztem, ihletet gyűjtve, de csak a holttesteket láttam. Végülis… Miért ne. Térdemen elnagyolt koponyák formálódtak meg ugyanabból a fekete, fémes ragyogású jégből. Fejemen a jég megnyúlt, és egy teljes arcot takaró sisakká növekedett – és ami még fontosabb, az illatokat is bent tartotta.
Találomra választottam ki egy teret a sok közül – olyat, ahol elég sok hely volt nekem és csontvázaim számára, és az új helyemnek is.
- Ice Make. – A földből egy gleccserdarab tört fel, mintha csak egy óriás jégkardja szúrta volna át a macskakövekkel borított földet. Tökéletes. Egy intésemre trón formálódott az oldalán, ahol helyet foglaltam. Kardom hegyét a földbe szúrtam.
- Elfogadható trónterem.
- Hozzátok a többieket! – intettem egyet páncélos kezemmel. A csontvázak kattogva széledtek szét a városban. Rövidesen sorokban álltak előttem az emberek, akiket megszagolhattam. Illatok egész sora töltötte be a páncélt, és elégedetten ültem trónomon. A falu az enyém volt.

~ Hát így történt. Néhány órán belül már mindenki megfertőződött, és te nem válaszoltál nekem sem.  – összegezte Arisa a történteket.
~ De hogy állították meg a vírust? – kérdeztem.
~ A Tanács rájött, hogy ha egy nem fertőzött szagol meg egy fertőzöttet, akkor az meggyógyul – vagy le kell fújni szagtalanító lakrimával az illetőt.
~ De… hogy lehet az, hogy nem menekültek el az emberek a faluból?
Egy pillanatnyi, érthetetlen szégyenérzet villant fel Arisában, ahogy a választ fogalmazta meg.
~ Nos… Az miattam történt. Nem tudhattam, hogy mindenhol felütötte-e a fejét a járvány, vagy hogy hogyan terjed, ezért bent tartottam az embereket a faluban. Inkább néhány ember szenvedjen, minthogy széthordják a világban a fertőzést. A menekülőket és a fertőzötteket is visszafordítottam. De nem öltem meg senkit! – tette hozzá védekezően.
~ Megértelek. Én is ezt tettem volna a helyedben. A legjobb döntést hoztad. – dicsértem meg.
~ Hát, akkor nem ezt mondtad.

Szemem sarkából egy fekete, szárnyas kígyót láttam a levegőben. Egy emlék ugrott be. Egy név.
- Mheeeen… Arisindragosa. – néztem rá. A kígyó lusta köröket írt le a falu körül, néhol lebukva, mint aki vadászik. – Gyere. – hívtam gondolataimmal. De csak üresség válaszolt, ahonnan máskor hangját hallottam. – Már nincs itt senki, akit megszagolhatnánk. Ideje egy másik helyet találni.
Hangosan üvöltöttem fel, amikor Arisindragosa továbbra sem válaszolt.
- Hozzátok ide! – harcosaim azonnal elindultak a falu határába. Néhány perc múlva láttam, hogy sárkányom újfent a föld felé fordult. A csontvázak – habár annyi erőt küldtem beléjük, amennyit tudtam – egymás után hunytak ki.

~ És ki mentett meg minket? Bejött néhány mágus, és végigszagolták az embereket?
~ Neeem, ennél sokkal egyszerűbb volt a megoldás.

Öt szélmágus repült néhány méteres távval egymás között, egyenesen a kis falu felé. A Mágustanács rövid időn belül több megoldást talált ki a fertőzés leküzdésére, és Leugen csapata tesztelte az egyiket.
- Engedjétek ki az ellenszert! – kiáltott a vörös hajú mágus, és megrántotta a kioldózsinórt.

- Apu, mi az ott? – mutatott fel az égre a várostól nem messze egy kisfiú. Magasan a levegőben párhuzamos, fehér csíkok szelték keresztbe az eget.
- Chemtrail, kicsi Jake. Azzal befolyásolják Fiore lakóinak agyát a Mágustanács tagjai. Ezért nem költöztünk be a városba. Itt nagyobb biztonságban vagyunk. – válaszolta komoly tekintettel az apja, miközben félős pillantást vetett az égre.
- Badarság. – torkollta le szomszédja. – Nem akarnak azok semmit. Csak a szélmágusok kavarják fel a levegőt, ahogy repülnek.

~ És így ért véget a járvány. A szagtalanító por beterítette a várost, és mindenki visszaváltozott, a mágusok pedig csak bejöttek összeszedni az ájult embereket, majd elhozták őket a kórházba. – fejezte be Arisa.
~ Hűha. – próbáltam emlékezetembe varázsolni az Arisa által elmondottakat, de semmi eredménye nem volt. Teljesen kiesett minden. ~ Ez aztán jó nagy katyvasz.
~ Finoman fogalmazol. Jut eszembe, ne aggódj semmi miatt. A Mágustanács nem tesz senkit felelőssé semmilyen tette miatt, amit a vírus hatása alatt követett el. - nyugtatott meg.
~ Ennek örülök. Most már csak egyvalamit szeretnék tudni….
~ Igen?
~ Ugye nem maradnak így a csontvázaim?