Hegyek-völgyek között

Irritáló hősünk jókedvűen, dudorászva szökdécselt előre. Már csak egy szál rózsa hiányzott a hajából és kezeiből egy kosár virágocska… Hatalmas pozitivizmussal és jókedvvel túltöltve keresgélte reménytelenül és hiábavalóan édesapját, az egész országban. Szentül meg volt győződve róla, hogy idővel biztosan megtalálja az évek óta nyomtalanul eltűnt öregét.
Sam önfeledten ugrándozott, és talán ennek következtében észre se vette, hogy az őt körülölelő vidék fokozatosan változik, ahogy előre halad. Az ösvény, aminek mentén haladt szépen elfogyott, anélkül, hogy azt észrevette volna. Talán említenem sem kell, hogy a terepen pedig már megannyi természetes akadály várja unszimpatikus barátunkat. Így történt az, hogy Sam egy általa észre nem vett kőre rálépett, bakancsa talpa megcsúszott és bokája kibicsaklott. Jajongva vágódott el a földön, ám közben igyekezett tenyérrel tompítani az esést, hogy tökfejét megóvja. És mivel senki sem ver bottal az indigófejű bolond sikeresen beletenyerelt egy kisebb, élesebb kavicsba, ami beleállt a tenyerébe. Sziszegve húzta össze magát magzatpózba, majd ült fel.
- Áúáúáúáú! – jajongott, miközben tenyerét vette szemügyre.
- Szerintem többet ér, ha mára itt megpihensz. Ez már itt Web Valley határa.
- Te már jártál erre? – nézett fel meglepetten a tenyeréből.
- Én bizony nem! Borz vagyok nem fecske, te félkegyelmű!
Sam csak értetlenül elvigyorodott.
- Viszont az a két rajtad vihogó mókus odafent ismerik a környéket, és éppen fogadni akarnak, hogy meddig éled túl ilyen mázli sorozattal a borotvaéles sziklák között.
- Mókusok? – Sam érdeklődően nézett fel a környék határának, utolsó fáinak egyikére. Az ágak között hamar megpillantott két mókust, pontosabban szólva azok szellemét.
- Héj, prücsök! – szólt le az egyik mókus. - Mit keresel te egy ilyen környéken? Inkább menj haza és játssz tovább a fakovákkal, azokkal talán nem ütöd agyon magad!
- Apát keresem – válaszolt jókedvűen Sam, miután fogai segítségével kihúzta a tenyerébe szúródott kavicsot. – Tudjátok ő egy igazi lovag – pattant fel. – Egy igaz hős, aki kardjával már megszámlálhatatlanul sokszor megvédte a rászorulókat és az ártatlanokat. Megannyi gonosz démont vágott le és küldött vissza a túlvilágra! – rámarkolt az általa elképzelt kard markolatára, előrántotta azt és egy hatalmasat suhintott vele. A suhintás viszont túl nagyra sikeredett, Sam kétszer megpördült a saját tengelye körül, majd sikeresen lefejelte a fát.
A bölcs borz csak lemondóan megcsóválta a fejét, társa mutatványát látva. A mókusok röhögő görcsöt kapva bukdácsoltak le a fáról és pattantak Sam mellkasára.
- Hát ha az apád tényleg ekkora ász, akkor nem hétköznapi ember lehet. De ha te igazat mondasz… hogy lehet ennyire béna?!
- Az úgy volt, hogy nem sokban ütöttem apára. Inkább anyára hasonlítok, rá is csak külsőleg – mosolygott. – Apának sötétbarna haja van, ami már-már fekete. Az állát formázott, rövid szakáll fedi, és megannyi seb borítja őt, amit a harcai során szerzett.
A mókusok ledöbbenve néztek össze.
- Na ne!
- Ez arról a fickóról beszél.
- Héj, balfék! Nem olyan régen láttok errefelé az apádat!
- Tényleg?! – ült fel hirtelen Sam, arról meg is feledkezve, hogy a mókusok rajta álldogáltak. – Oh, bocsánat!
- Szellemek vagyunk, nem akadunk fent ilyen apróságon.
- Meg tudjátok mondani, hogy merre ment az apám? Kélek titeket, ez nagyon fontos volna nekem!
- Pontosan Web Valley irányába – mutatott jobbra. – Ha sietsz, akkor hamar utoléred.
- Viszont, ott a sziklák borotvaélesek! Észnél légy, ne úgy, mint itt!
- Köszönöm! Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm Mókus urak! – hajlongott előttük, majd mint, aki eszét vesztette rohanni kezdett a mutatott irányba. Még a korábban megbicsaklott bokájával se törődött, csak rohant. Rohant a borotvaéles sziklákkal teli útvesztőbe.
Sam, amint beért a hatalmas sziklák közé, torkaszakadtából kezdett üvöltözni:
- APA! APA! APA!
Üvöltött jobbra, balra, előre, hátra, fölfelé, és még a talpa alatt cikázó repedésekbe is. A tengelye körül forgott, miközben cikk-cakkban rohant. Hangjából sütött a boldogság, de ez érthető volt, hiszen rég nem látott apjával találkozhat és beteljesítheti a rábízott, komoly feladatot. Olyan büszke volt magára, hogy sikeresen teljesíti az ő, amúgy teljesen szánalmas feladatát, amire bármelyik félkegyelmű képes lett volna. De nem… ő ezt a feladatot ugyanolyan nagyra tartotta, mint egy ország megmentését a végső pusztulástól.
- APA! APA! APA! APBWÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
A szerencsétlenje az eszetlen üvöltözés és rohangászás közben észre sem vette, hogy elfogyott a lába alól a talaj. Magát össze-vissza zúzva legurult egy meredek lejtőn.
- Oh.. A fene… Ez meg mi vo…? – a kérdést nem tudta befejezni, mert a szava elakadt, a tőle alig hat-hét lépésnyire álló, csodálkozó alak láttán. – Apa! – pattant fel boldogan és már majdnem az alak nyakába vetette magát, mikor megtorpant. A jókedve kicsit alább hagyott, de közel sem kámpicsorodott el. Mosolyogva leporolta magát, majd így szólt: - Bocsánat uram, azt hittem maga az apám, de csak nagyon hasonlít rá – hajolt meg előtte, ám közben nagyot szisszent, mert tagjait alaposan próbára tette az iménti lejtőbukfencezés.

- Hogy ki? - kérdeztem vissza, meglepetésként ért Michael kérése. Nem sok embert ismerek céhen belül, ám Michael volt azon kevés Novíciusoknak egyike, kik állandóan ugráltattak. Már nem sok volt vissza, hogy én is közéjük tartozzak, így kicsit nehezen tűrtem, ha még az utolsó alkalmakat kihasználva csikáztatnak feljebbvalóim.
- Elizabeth Lenshaw. Ismerős nem? Az egyik Gyermek, akárcsak te. Azt pletykálják megtévedt szegény pára. - Pökhendi stílusa mindig is piszkálta orromat. - Enoch mester nem tud róla, ahogy szerintem még az Archonok se sejtik.
- És mit akarsz tőlem? - vágtam közbe unott ábrázattal, jelezve semmi kedvem, hogy kedvére ugráljak.
- Nekem dolgom van. Úgy döntöttem, te leszel az, aki levadássza helyettem - jelent meg csintalan vigyor arcán, s én már tudtam, hogy ez alól nem találok most kibúvót.
- Rendben. Amúgy sem ismertem. De tégy meg valamit nekem Michael, szállj le rólam, vagy kénytelen leszek megölni - néztem szemébe fenyegetően, s éreztem hogy egy csöppet megriadt. Nem igazán erős mágus, csupán a szerencsének köszönhetően érte el rangját. Már jóval felül múltam, és mivel tudta, hogy hamarosan egyenrangúak leszünk, berezelve nyugtázta a dolgot.
- Hova kell mennem?
- Azt hallottam, utoljára Web Valleyben látták. Jobb ha ott kezded a keresést.
Míg pakoltam az útra, Moi épp nassolt, rápillantottam, s beötlött valami. Ismerek én egy Lizát, Ő volna az? Előfordul, hogy néhanapján, mikor semmi dolgom, és a céh házban sziesztázom, Moit szabadon eresztem, hadd futkározzon. A mester nem igen örül neki, de szegénykémnek kell néha egy kis szabadság. Egyik alkalommal egy lány hozta vissza. Liza volt a neve, Ő volna Elizabeth Lenshaw? Nem sokat tudok róla, csupán annyit, hogy van egy informátora, Jake. Talán tőle meg tudhatok valamit.
Elindultam hát, hogy felkutassam Jake-et, azt pletykálják, hogy sokszor megfordul a magnoliai Zöld Kobold fogadóban, hogy lehajtson egy-egy kupa sört, így oda tartott első utam. Helyet foglaltam az első szabad bárszéken, s gyanúsan néztem körbe. Hallottam már egyet s mást erről a fazonról, fő jellegzetessége egy agyarakat ábrázoló törzsi tetoválás volt a jobb szeme alatt. De nem láttam ilyet egyik vendégen sem.
- Mit adhatok az Úrnak? - zavart meg a csapos hirtelen. Felé fordítottam tekintetem és láss csodát megtaláltam, akit kerestem. A csapos volt az, ott díszelgett a tetoválás a szeme alatt.
- Liza honlétét szeretném megtudni - csúsztatok át egy megpakolt pénzes szütyőt, mire felcsillan a szeme.
- Azt hallottam Web Valley vidékeit járja. Ennyit tudok csak. - Kis hatásszünetet tart, egy pillanatra azt hittem ennyi, és kénytelen vagyok visszavenni a pénzt. - Nem nagyon láttam mostanság, furcsán viselkedett mikor utoljára láttam. És biztos okkal van Web Valley területén. De tényleg csak ennyit tudok jó Uram.
Szóval Web Valley. Nem sok, de azért valahonnan el kell indulni. Na meg az a szerencsétlen Michael is csak ennyit tudott, szóval csak a pénzem vesztegettem. Otthagytam a fazont, s indultam egyenest Web Valleyba.
Három órányi utazást követően meg is érkeztem a völgybe, de fogalmam sem volt, merre kezdjem el a keresést. Moi örömében, hogy újra a természet lágy ölén dolgozunk, előbújt zsebemből és hálásan dörgölődzött.
- Nos, kis pajtás, merre kezdjük? - kérdeztem tőle, bár választ nem vártam.

Az idegen néhány másodpercen keresztül csak némán figyelte az indigóhajú fiút. Arcán már-már lenéző fintorok rajzolódtak ki, ahogy a kölyök ott esdekelt neki. Végül beadta a derekát:
- Hajlandó vagyok neked elárulni, hogy hol találod meg az apádat…
Sam hirtelen felkapta a fejét, ám visszakérdezni nem tudott, mert a hirtelen mozdulatban sikerült megrántania a nyakát.
- Viszont elébb neked kell segítened!
- Örömmel segítek – mosolygott, miközben nyakát próbálta masszírozni. -, legyen az bármi!
- Radagast bárkáját keresem, amit megtaláltuk elárulom, hogy hol találod az apádat.
- Rendben! Indulás! – pattant fel Sam és indult el egy véletlenszerű irányba.
- Nem arra! - lobogtatta meg a térképét a nő. – Erre! – mutatott az ellenkező irányba.
Sam csak bután vigyorgott, s csatlakozott a nőhöz.
- Azt hittem nincs térképe…
Sam úgy hitte, hogy a nő csak elbeszélések és legendák alapján kereste a bárkát. Eredetileg arra számított, hogy hosszú heteken keresztül kell barangolniuk a bárka után. Persze őt ez sem zavarta volna, sőt kicsit sajnálta is, hogy céltudatosan tudnak keresni, így oda volt a nagy kaland illúziója. Természetesen annyira azért nem sajnálkozott, mert így hamarább megtudhatja, hogy hol találja édesapját.
- A nevem Sam Wareel. Magát, hogyan hívják hölgyem?
- Lenshaw – válaszolt ridegen a nő.
- Milyen szép név – ámuldozott Sam. – És miért keresi azt a bárkát?
- Az legyen az én dolgom. Én se kérdezem, hogy miért keresed az apádat…
- Oh, hát ez egyszerű! Azért keresem, mert már nagyon régen láttam. Sok-sok évvel korábban elment otthonról, hogy kalandozzon egy kicsit a világban. És azt kérte tőlem, hogy eredjek utána, ha nem térne haza mire betöltöm tizennyolcadik életévemet.
Lenshaw egy pillanatra Sam-re tekintett, valamiért képtelen volt elhinni, hogy ez az ügyefogyott tökfilkó már a felnőttek közé sorolandó.
- Persze adott egy csomagot is, amiben ezek a… - és Sam szája be sem állt egészen napnyugtáig, Lenshaw legnagyobb bánatára. A nőt abszolút nem érdekelte a fiú által hatalmas beleéléssel mesélt unalmas történet, ám kénytelen volt elviselni az állandó csicsergést, mert hősünk száját nem lehetett semmivel se befogni, ő csak mesélt és mesélt, mindent, ami az eszébe jutott. Napnyugtakor is csak azért sikerült befognia a száját, mert a táborverés lefoglalta minden figyelmét. Web Valley-ben nem volt egykönnyű gyújtóst találni a tűzrakáshoz, ezért ez a feladat Sam-re hárult. Persze ez a két lábon járó irritáló gócpont örömmel végezte el a feladatot. Olyan lelkesedéssel keresett tűzifát, mintha egy sárkány megölésére indulna harcba, hogy megmentse az országot.
Lenshaw nagy bánatára hősünk sikerrel járt, s visszatért. A tűzcsiholás fárasztó procedúrája után pedig újra folytatódtak a Sam életéről mesék. A nőt már rettenetesen fárasztotta a fiatal mágus, aki persze ebből semmit sem vett észre. Ő mindvégig azt hitte, hogy újdonsült társát érdeklik az általa mesélt történetek. Aztán hirtelen elfogytak a történetek. Lenshaw megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Tééényleg! – csapott saját homlokára Sam. – Ki az a Radagast?
- Ideje lesz pihennünk! – zárta rövidre a témát Lenshaw.

- Moi! Hova tűntél? - kiabálom, de a kis ukobachnak semmi nyoma. Az előbb még mellettem egy kis lepkével játszott. Talán a lepke üldözése közben tévedt el. Remek, jobb dolgom sincs, mint egy megtévedt mágust és familiárisomat keresni ebben a rohadt nagy völgyben. - Moi! - tűnik fel ismét az egyik domborulaton túl. Ijedtség van arcán, vajon mit láthatott? - Mi az Moi? Mit láttál? - kérdezem, mire vakkant egyet, mintha kérné, hogy kövessem.
Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan társaságra lelek. A dombon túl három furcsa lényt pillantottam meg, amint egy alacsony, rövid barna hajú embert készül megtámadni. Jól ismertem ezeket a lényeket, rengeteg könyvet olvastam már, s többen fel tűntek. Ha jól emlékszem Black Bullnak hívják a köznyelvek. Hatalmas bikaszerű szörnyek. Fekete sűrű szőr fedi testüket, két hatalmas szarvuk az egyetlen fegyverük. Végig pillantok rajtuk, a fekete szarvak motívumokkal vannak díszítve. Hatalmas patáik alatt megremeg a föld. Hangosan morognak és támadásra készülnek. Jobban megfigyelem a fickót, ez nem Liza, nincs itt semmi dolgom, nem avatkozok más dolgába. Nem ezért jöttem ide végül is. Inkább csendben elsétálok.
- Várj, segíts! - harsan fel áldozatunk. Bár ne tette volna, most már nem osonhatok el, észre vettek. Vörösen izzó szemeik végig mérnek először, majd mintha az előző préda megszűnt volna, felém veszik az irányt. ~ A fenébe, miért nem tudtál csendben meghalni, te idióta! - szitkozódom magamban. Nagyon felhúzott az ismeretlen, ha nem is a bullok, akkor majd én ölöm meg, amint végeztem ezekkel a szörnyekkel.
Nincs sok időm gondolkodni, az egyik máris itt van. Felugrok, mielőtt szarvaival felém nyeshetne. Ha a természet törvényeire hagyatkozunk, a leggyengébbet küldték előre, gyorsan kiüthetem. Az egyik szarvát elkapva megkapaszkodtam a hátán. Gyorsan kellett cselekednem, különben leráz magáról, és előnyhöz jut, míg én a földön vagyok. A koponyájához tapasztottam kezem, és elkiáltottam magam: - Lighting Bolt! - Kézfejem körül elektromos kisülés keletkezett, s a villámot egyenes végig vezettem a bull agyától le egészen a gerincén. Teljesen megbénulva, eszméletlenül hullott a földre. Eközben a törpét, akin csodálkoztam, hogy még nem lécelt le, mikor rám terelte a bullok figyelmét, épp az egyik ellen védekezett. Föld mágiát használt, de nem sokat ért el vele. A bull már épp lesújtani készült, mikor közbe avatkoztam. Egy széllökést megeresztve, fel akartam borítani, ám ezek az állatok, akkorák, hogy csupán szellőként lebegtette meg a szőrt a testén. De ez a kis elterelés elég volt, hogy a fickó kitérjen az ütés elől. S én már oda is repültem elé, hogy kezelésbe vegyem. A bull nem habozott és szemből rontott nekem. Ekkor egy isteni szikra megihletett, s a lábai közt átcsúszva elkaptam a farkát. Hatalmas vigyor jelent meg arcomon. - Ezt neked - nevettem fel. - Fire Magic. - Kézfejemet most lángok borították be, s futótűzként gyújtotta meg a bull szőrét, ki fájdalmas üvöltéssel konstatálta, hogy épp roston sült készül belőle. Kettő kipipálva, már csak a harmadik maradt, kinek láttán nyeltem egy nagyot. Ő volt a nagyobb falat, a legerősebb, ezt mutatta, hogy egy szép nagy darab kőpörölyt forgatott és azzal közeledett felém. Kénytelen voltam már én is fegyvert rántani, s katanám épphogy csak hárítani tudta a pöröly csapását. Hogy ne törjön össze, még időben légáramlatot keltettem körülötte, különben már mindketten laposak lennénk. A bull mögé kerültem, s váltva kaszámra, hátulról becsúszva metszettem a lábain. A szörny felordított, ám még nem sikerült elejttetnem, továbbra is talpon maradt, bár kicsit tántorogva. Vörös szemei gyűlölet és fájdalom egyvelegét tükrözték. Ellentámadásba lendült, de lomha testének gyorsaságát az enyém jóval felül múlta, így egy jókorát taszítva lábain, összecsuklott, mint egy bicska. Nem tétováztam sokáig, egyetlen suhintással fejét szegtem. Kicsit összepiszkolta ruhámat kifröccsenő vörös vére, de nem foglalkoztam vele, tekintetemet kis barátunk felé fordítottam, és fegyveremet neki szegezve, kisebb félelmet keltettem benne. Úgy döntöttem, mégsem nyírom ki.
- Ki vagy te? - kérdeztem szemöldökömet felszegve, bár a hatás nem lett teljes, mert Moi szökkent fel vállamon át fejemre, s kócos hajamba túrva feküdt le kényelmesen fejem búbjára.

Sam reggel fitten és kipihenten ébredt, már alig várta az indulást, hiszen tudta, minél hamarabb érnek célt annál hamarabb találkozhat édesapjával. Hatalmas lelkesedésében majdhogynem ő maga ébresztette fel Lenshawt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Inkább leült és a nő fölé hajolva várta, hogy az felébredjen. Sokat nem kellett várakoznia, hiszen pár perccel később Lenshaw felébredt, és mikor felnyitotta szemeit kedvenc szerencsétlenünk ábrázatát látta maga előtt. A nőt ez a váratlan látvány megijesztette, és ösztönösen fel akart ülni, ijedtében. Ennek persze az lett az eredménye, hogy módszeresen arcon fejelte a vigyorgó hősünket.
Sam az arca után kapva vágódott hanyatt.
- Oh, te idióta! Mégis mit csinálsz?!
- Cak vátam hod felébedj… - mormogta Sam, miközben a porban fetrengett.
- Az arcom fölé hajolva?!
A kis incidenst követően a páros fél napon keresztül haladt előre, a térképet követve. Az útjuk tökéletesen eseménytelen volt, egészen egy bizonyos kanyarig. Lenshaw éppen csak lefordult, mikor azonnal visszahátrált. Sam-el azonnal összegabalyodtak, és csupán azért nem vágódtak el, mert a nőnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megtartsa mind a kettejük egyensúlyát.
- Vissza!
- Mi történt? – tette fel a kérdést Sam mit sem sejtve.
Lenshaw azonnal lepisszegte a fiút, majd dzsekijénél fogva a másik irányba kezdte rángatni.
- Mégis mi az? – kérdezte suttogva.
- Bérgyilkost küldtek értem – válaszolt ridegen a nő.
- Bérgyilkost?! Azt meg miért?
A nő nem válaszolt, csak tovább vonszolta Sam-et az ellenkező irányba. valószínűleg tényleg komolyan vette a bérgyilkost, hiszen sietős, de halk léptekkel igyekezett egyre távolabb kerülni attól a bizonyos kanyartól. Egy órán keresztül meg sem álltak.
- Itt kivárhatjuk, amíg elmegy – dőlt a barlang falának, amibe behúzódtak.
- Hát jó – rángatta vállát Sam. – Nem rakunk tüzet, hogy többet lássunk? És mégis mi ez a bűz?
Válaszul ízes csámcsogás hangja érkezett, ami egy barlangban nem igazán jó jel.
- Héj, apu, te vagy az? – kiabálta a hang irányába.
- Csende… - Lenshaw szava elakadt, amint meglátta, hogy mit rejt a félhomály.
Egy kisebb csapatnyi szörny lakmározott halott fajtársaikból, akik hála Sam-nek felfigyeltek rájuk. A gusztustalan szörnyek nyáladzva vicsorogtak a párosra, s indultak meg feléjük. Hamar eldöntötték, hogy módosítják az étlapjukat. Indigókék kapitány persze csak értetlenül nézett ki a fejéből, és igyekezett megfejteni, hogy miféle furcsa állatokat láthat.
- Ezek meg miféle nyulak?
- Ezek nem nyulak!
- Akkor miért van olyan fülük, mint a csüngős fülű nyulaknak?
- Te idióta, ezek mindjárt megzabálnak – szólalt meg Borzas, aki ebben a pillanatban beleugrott Sambe.
A szellem már félig el is merült a kölyökben, miközben az öklendezve tántorgott hátrafelé. Amint Borzas teljesen egyesült hősünkkel, az rögtön térdre rogyott, valamiért még nem teljesen szokott hozzá a szellemekkel való egyesüléshez. Egy halovány aura rajzolódott ki körülötte, ami azt jelentette, hogy az egyesülés sikeres volt. Viszont mire felnézett már csak alig három arasz távolság választotta el egy csattogó fogsortól az orcáját.
Lenshaw ekkor akcióba lépett és bevetette a különleges mágiáját. Pókselyemből egy öklöt képezett, amivel oldalba vágta a hősünkre támadó szörnyet.
- Hé! Azért ennyire ne durvulj velük!
- Inkább ők, mint én.
Sam még válaszolni akart, de nem volt rá lehetősége, hiszen az egyik szörny kisodorta a lábait és rávetette magát. Ekkor már nem volt teketória, alsó és felső ajkát megragadva tartotta távol magától a szörny tűszerű fogait, miközben azzal is küzdött, hogy az arcába csöpögő nyál ne folyjon a szemébe. A nagy erőfeszítések közepette az egyik tűfog megsértette a kezét, mire abból azonnal előserkent a vére.
- Úristen! Ezek meg akarnak enni! – rikkantott fel Sam.
- Zseniális felismerés! – reagált Lenshaw, miközben a Sam-et megenni próbáló szörnyet elkapta és lerántotta egy vastag pókfonállal.
Balfék hősünk felpattant, és máris ütnie kellett, mert egy újabb szörny próbált kiharapni belőle egy darabot. Lenshaw módszeresen és hatékonyan trancsírozta a szörnyeket, de még pár darab mindig volt, akik komolyan gondolták, hogy egy kis kéket szeretnének az étlapjukra. Hősünk persze az első felé vetődő szörny elől félrehajolt, de sikeresen lefejelt egy követ. Megszédülve kapott a homlokához és hátrált néhány lépést, de ezt követően éles fájdalom mart a hátsófelébe. A fájdalomtól felüvöltött, majd megpróbált elugrani, de ez nem sikerült, hiszen az egyik csúfság makacsul kapaszkodott a hátsójába. Ököllel kezdte püfölni a lényt ott ahol érte, de ezzel csak annyit ért el, hogy az csak még jobban a seggébe mélyesztette a hegyes fogait. Ekkor ismét Lenshaw lépett akcióba, aki egy szempillantás alatt megfojtotta a szörnyeteget a pókselymével. Sam pedig így az elernyedt szájból már könnyedén megszabadult, ekkora pedig már egy harcképes lény se volt a közelben. Megkönnyebbülten fellélegeztek, de elkapkodták, mert a barlang mélyéből még vagy tucatnyi hasonló rémség rohant feléjük.
- Futás!
Több sem kellett, balfékünk úgy rohant az életéért, mintha az imént bele sem harapott volna egy jókora nyúl a tomporába. A barlangból kiérve már megmenekültnek tekinthették magukat, hiszen a groteszk nyulak nem követték őket a külvilágba.
- Huh! Ezek aztán nem akármilyen nyulak voltak – lihegte, majd jajongva a tomporát kezdte simogatni, amiből vér csordogált. – Hogy fogok így ülni?

Szigorú arccal meredtem a fiúra, aki még mindig a sokk hatása alatt állt, s nem igen szólalt meg. Ezért megismételtem kérdésemet:
- Ki a fene vagy te? - meredtem rá, de az összképet még mindig rontotta hajamban fekvő familiárisom. Látszólag délutáni szundiját élvezte.
- A-Adam vagyok. - reszketett a hangja. - K-köszönöm, hogy m-megmentettél - hálálkodott.
- Akár itt is hagyhattalak volna meghalni, de úgy gondoltam némi információért cserébe, életben hagylak. Mit tudsz egy bizonyos Elizabeth Lenshawról? Neki dolgozol?
- L-Lenshaw? Nem tudom ki az. Sose hallottam még ezt a nevet - nagy levegőt vesz, s a remegése megszűnik. - Én csak egy egyszerű kalandor vagyok. Radagast bárkáját keresem, viszont mágus kíséretet nem sikerült szereznem, hát egyedül vágtam neki az útnak. - Tekintete a földre összpontosult, mintha bátorságot gyűjtene. - Mondd csak, némi jutalom fejében, nem csatlakoznál hozzám?
Gondolkodóba estem. Fontosabb volt a küldetés, hogy Lizát megtaláljam. Tudni akartam mi áll az egész mögött, és van-e mód rá, hogy a lehető legbékésebb módon megoldjam. Persze ez csupán lustaságomból fakadt. Mégis ez az alak pénzt kínált a szolgálataimért. Végül döntöttem.
- Bár van most fontosabb dolgom is... Legyen - mentem bele az üzletbe, remélve, hogy majd a mostani egyről, majd a kettőre juthatok. Bár az is megfordult a fejemben, hogy ez csapda, de jobbnak láttam belesétálni, hogy Liza közelébe juthassak és végezhessek vele.
- Komolyan? - csillant fel Adam szeme. - Nagyon hálás vagyok! Akkor hát, induljunk!
S azzal útnak is eredtünk, hogy megtaláljuk Radagast bárkáját. Habár egy furcsa érzés kapott el párbeszédünk során. Valaki, vagy valakik figyeltek, tehát mégis csak csapda. Viszont előttem lépdel a túsz, akivel majd kisétálok belőle.

/Elnézést a gyenge posztért, de többet nem tudtam kihozni belőle:\/

Gyanakvó pillantásokkal sétálok Adam után. Ő az imént halászott elő egy térképet, és azt fürkészve hümmög egy sort. Aztán hirtelen irányt vált. Kicsit frusztrál, hogy már lassan negyed órája a sötétben kóborlunk, és ez a szerencsétlen valószínűleg eltévedt. Meg kéne szabadulnom tőle. A járat tágulni kezd, és egy nagyobb barlangba torkollik. Megint vizsgálódik a papíroson, hümmög megint, majd fejét felkapva besétál. Követem, és már annyira bosszant jelenléte, meg a hülye hümmögése, hogy észre sem veszem, hogy megtorpan. Majdnem összeütközöm vele, de még időben kapcsolok.
- Mi az? - lépek mellé, hogy jobban belássam a barlangot. A félhomályban nem sok mindent látni, de ahogy a szemem meresztem, több halott szörny fekszik. Furcsa nyálkás bőrükön megcsillan Adam fáklyájának lángja.
- Te mész előre - jelenti ki büszkén Adam, mintha parancsot adna ki alattvalójának.
- Még mit nem - csattanok fel. - Majd biztos besétálok egy halom hulla közé. Nem gondolod, hogy valami erősebb ölte meg őket?
- De te vagy a testőröm - hitetlenkedik.
- De az életemet nem adnám érted, te kis szutyok - morgolódom. - Na takarodj szépen előre - nézek rá fenyegetően.
- D-D-De a p-p-pénz, a-a-amit í-í-ígértem - dadog a félelemtől. - N-Nem nálam van, h-hanem egy b-b-b-bankban. - erőltet egy bárgyú mosolyt, mintha biztosra venné, hogy ezzel meggyőz.
- Nem érdekel. Takarodj befelé! - parancsolok rá sziszegve. Erre a fenyegetésre már képtelen visszavágni, és megindul. Egy picit lökdösöm, hogy szedje a lábát. Majd ahogy kiér a járat sötétjéből, huss, a falnak csapódik. Egy szörny ered a nyomába, és felhasítja a hasát. Adam kileheli a lelkét, szemei kigúvadva felfelé figyelnek, szájából vér kezd csobogni. A szörny jókedvűen lakmározik belső szerveiből. A látvány kissé felforgatja a gyomromat.
- A fenébe... - tartom szám elé kezem, és undorodva nézem a lakomát. - Na látod, te barom, ezért nem mentem előre! - mérgelődöm, mire hangomra felfigyel a szörny, és nincs egyedül. Moi vészjósló makogással figyelmeztet, mikor hirtelen a semmiből többen is feltűnnek, szemem végig halad rajtuk. Negyven dögöt számolok össze. ~ A fenébe, ez még nekem is sok - törlöm le homlokomról a csöppnyi félelem miatt megjelent verejtéket.
Nem habozok, egyből megsorozom a dögöket egy Wind Blasttal. A széllökés ereje párat a falhoz csap, eszméletüket veszítik. Így legalább nem egyszerre támadnak rám. Majd a elővéd, hét-nyolc dög falkában indul meg felém. Iszonyatosan gyorsak. Kaszám nyelével az első három felém ugrót kivédem, de a negyedik mellett már aligha bírok elcsúszni. Lábamba kapva, kissé megsántít. Megcsiholva tenyeremet, egy Lightning Bolttal söprök végig a barlangon. Vinnyogva fogadják az elektromos csapást az útjába kerülők. Agyukat megsütve dőlnek össze. Már csak húsz maradt. Sikerült megfeleznem a bandát, de ez még koránt sem volt elég. Felröppenve rontok neki a talpon maradottaknak, és egy-két ütést bevéve terítek hármat a földre. Aztán ismételten én kapom a pofont, és bábuként csapódok a földhöz. Arcom sártól, verejtéktől és vértől mocskos. Zihálva gondolkozom az utolsó lehetőségeken. Még tizenhatan vannak. Túl sok, itt a vég, de legalább még párat magammal viszek a halálba. Egy utolsó mély lélegzetet véve, lángra lobbantom a talajt. Futótűzként halad végig. A lények testét fedő nyálkában valószínűleg gyúlékony vegyi anyag lehet. Meglepett arccal nézem, ahogy a dögök visítva lobbannak lángra. Csupán kettő éli túl a futótüzet, de riadtan iszkolnak el. Nincs energiám, hogy kövessem őket. Lihegve pihenek le a barlangban.
Míg a földön ülök, körül nézek. A terem végében a falra véstek valamit. Feltápászkodok, és közelebb megyek, hogy megvizsgáljam. Egy mágikus kört ábrázol, benne egy homokóra, a háttérbe pedig egy hajót véstek. A kör kéken felizzik, majd a fal eltűnik a semmibe. Mögötte egy kamra tárul fel. Bent középen egy emelvény áll, és rajta egy apró bárka pihen.
- Tehát ezt kerested, te idióta - néztem hátra a bejáratnál fekvő hullára. - Mindegy, nekem Liza kell, nem holmi bárka - töröm ripityára a tárgyat.
Furcsa aurát érzek a hátam mögül. Megfordulok, és egy fekete hajú férfi áll velem szemben. Figyelmetlen voltam, s mögém lopódzhatott. Végig futok rajta szemeimmel, és a kezén egy ismerős pecsétet veszek észre.
- Fairy Tail, hah? - kérdem fújtatva. Már csak egy mágus hiányzott.
- Blackened Tears, hah? - kérdez vissza.
- Ki vagy és mit keresel itt? - próbálom beszéltetni a fiút, hátha kicsit pihenhetek közben.
- Lehet, hogy téged...de lehet, hogy nem...
- Engem? Csak nem... vérdíj van a fejemen? Mennyi? - hozott csöppet lázba a gondolat, de tutira nem az.
- Nem mindegy az neked? - vágott vissza flegmán.
- Nem - válaszoltam csalódottan. - Moooooonddd eeeeeel!!
- Jól van na... A válasz.. dobpergés.. NEM TUDOM!
- Cöh, szóval hazudtál... Akkor mégis mi a fenét keresel itt? És miért nem árulod el ki vagy? Vagy... Tudod mit, adok neked nevet. Mondjuk, ööö - észreveszem megint a jelet. - Tündérke.
- Én hazudtam? Mikor? Hol? Mit mondtam? - értetlenkedik.
- Nem tudom, de elég időt hagytál, hogy szusszanjak egy kicsit. Gyere! - mutatok rá kihívóan.
- Hova?
- Támadj, te buta. - kis hatásszünet. - Áh, mindegy. - rontok neki egy dubla Wind Blades-el. Mire ő leguggolva kerüli ki erőtlen támadásaimat, és felém futva felugrik, ő is ugyanazzal a mágiával támad.
- Szóval te is a szélmágiában vagy jártas, Tündérke? - döntöm oldalra a fejem érdeklődően.
- Mint láthatod, igen, abban...
- Nem rossz - támadok ismét, ám ezúttal fegyvert húzok elő, és kaszámmal csapok felé. Erre ő lehajol a csapásom elől, majd ismét felugorva kirúgja a kezemből a kaszát. A másik lábával pedig, engem taszít hátra.
- Szerintem maradj a mágiánál... Csak egy jó tanács volt, de tényleg jobban jársz... - kérked.
- Rossz döntés. Tudod... Kevesen tudják, de én vagyok az egyik, a hét mesterlövészből - célzok ujjammal homlokára, hogy megsorozzam, egy Air-Minigunnal.

Lenshaw csak szánakozva megcsóválta a fejét, majd tovább figyelemre sem méltatta a kétbalkezest. Miközben rövid pihenőt tartottak, Sam egyfolytában a farát simogatta, hátha az kevésbé fog fájni neki. Szánalmas gyógyítási módszere természetesen haszontalan volt, s ezt ő is felfogta néhány perc után, még akkor is, ha fejében csak töklé csordogált. Belátván, hogy a szőrös hátsó fele nem gyógyul be azonnal, megpróbált leülni, hogy fájó talpát megpihentesse. Ez hiba volt, hiszen amint sebesült hátsó fele földet ért istentelen fájdalom nyílalt belé. Jajongva felpattant, de azzal a lendülettel, arccal lekapta a földet.
- Jól vagyok, jól vagyok! – mondta arccal a földön heverve.
Lenshaw eközben kifigyelte a bérgyilkost, aki egy idegen férfi társaságában bement abba a barlangba, ahonnan ők maguk az imént menekültek ki. A két alak kishíján észrevette a párosunkat, de a szerencse mégis mellettük állt, így hollétükre nem derült fény. A bérgyilkost és társát egy újabb férfi lopakodva követte. Az időközben az orrát és tomporát egyszerre simogató Indigókapitányunk nem értette, hogy miféle játékot játszhat a három férfi, pedig tökéletesen biztos volt, hogy valahol már hallott efféle játékról.
- Mit csinálnak? – kérdezte meg Sam.
- Mindjárt kiderítjük. Utánuk megyünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Lenshaw.
- De hát ott vannak azok a nyulak! – botránkozott meg.
- Nem lesz rájuk gondunk.
- Ja, rendben, akkor gyerünk! – hősünket egyszerűbb volt meggyőzni, mint egy kiéhezetett kutyát, hogy egyen meg egy sertéskarajt.
Lenshaw óvatosan indult a lopakodó mágus után, s ezt Sam is próbálta utánozni. Persze Mr. Kétbalkéz olyan béna volt, hogy akár ki is világíthatta volna magát, vagy akár kiabálhatta volna, hogy közeledik. Persze mivel Lenshaw esze a helyén volt, és éberen figyelt Sam minden ballépésére ezért nem következett be a lebukás. Ám mivel Sam nagyban nehezítette a haladást, ezért alaposan lemaradtak a követett egyénektől. A barlangból baljóslatú hangok hallatszódtak, amiből semmi jóra nem lehetett számítani.
- Biztos kitaláltak valami újat… - jegyezte meg Sam.
Mikor befordultak, éppen szemtanúja volt, hogy a két idegen mágus egymásnak esik.
- Oda nézz, gyakorolnak!
- Kuss, te hülye!
- Szóval titkos nézők leszünk?
Ekkor az egyik mágus az ujjaival a másik homlokára célzott.
- Cowboyosat játszanak, most már biztos.

Nem fogytunk el:)