Duncan Blaylock - Két lövés között

Vendég

Egész úton hazafelé...

>>Az előző részben<<

Alig gurultunk ki a sikátorból, amikor Mr. Frix rákezdett:
- Hát ez kész rablás volt! Alig vettem valamit és szinte az összes pénzünket ott kellett hagynom.
Hátranéztem a szekeren, ami alig volt félig a frissen vásárolt portékákkal, leszámítva persze a pumát.
- Borzasztóan felmehettek az árak - nyugtáztam. - Inkább rabolni kellett volna.
- Hát így utólag ha ezt tudom...
Erre mind a ketten hangosan felnevettünk. Az én örömöm persze nem tartott sokáig, mert tudtam hogy mit jelent ha a táborunk anyagilag le van égve. John kizavar minden használható embert pénzt gyűjteni. Rohadtul utáltam, amikor napokig távol vagyok a tábor kényelmétől és egyedül kell portyáznom. Aztán meg ha nem teljesítem John irreálisan magas elvárásait megint egy semmirekellő sz@rdarab leszek. Az pedig rohadtul nem számít, hogy a bajszos f@sz meg a többiek esetleg csak fele annyi pénzt dobnak a kasszába mint mások.
Gondolataimból csupán az tépett ki, amikor a szekerün megállt az úton. Előttünk egy kissebb tömeg alakult ki az utcán, amin nem mert keresztül hajtani a Tábornok. A tömeget főként fiatalok alkották, nők és férfiak vegyesen.
- Intézem - ugrottam le a szekérről, hogy betörjek pár orrot, arra mindíg oszlásnak eredtek.
- Hölgyek és Urak! - kiáltott fel egy hang a tömeg élén. Egy konferanszé volt a kis színpadon, ami előtt az emberek ketdtek tolongani.
- Van szerencsém bemutatni maguknak a Nemes Tűz Bazil Lockheart-ot! Az aréna veretlen mágusát, aki már megannyi kihívóját égette meg!
A tömeg visongani és vadul tapsolni kezdett, miközben egy pávaskodó pojáca lépett elő. A férfi mozdulatai olyan kimértek voltak, mintha a király egyik kib@szott puccos vacsorájáról ugrott volna át. Olyan volt, mint aki aranykanállal a s@ggében született volna.
- Üdvözletem... emberek! - köszönt be kis habozással. - Úgy döntöttem, hogy újra ringbe szállok! - folytatta fölényesen majd látványosság gyanánt két tűzgolyót megjáratott a tömeg feje fölött.
A tömeg örvendezett, pedig a fazon minden gesztusából sugárzott az arrogancia. Tekintetéből az undor és a lenézes messziről kiolvasható volt. Gyűlöltem az ilyen gazdag nemesi p@csöket, akik csak azért mert gazdagnak születtek többnek tartották magukat mindenki másnál.
- Várom hát a bátor kihívókat, akik nem félnek megégni az én nemes, kecses és bájos lángjaimtól!
Itt kezdtem el megunni az egész produkciót. Már kezdett hányingerem lenni az egésztől. Előkaptam a pisztolyomat és a levegőbe lőttem. A dörrenésre hirtelen megfagyott a levegő és rémúlt tekintetek szegeződtek nekem.
- Volnátok szívesek eltakarodni a f@szba, hogy át tudjunk menni?! - kiabáltam, miközben hátra biccentettem a szekerünkre. - Rohadtul útban vagytok!
- Nocsak! - törte meg a döbbent csendet a páva, miközben lángok jelentek meg a lába alatt, amik elkezdték a tömeg fölé reptetni. Félúton köztem és a színpad között megállt a tömeg feje felett. - Eltévedtél kölyök! Az út zárva van, mert ez a MI napunk!
- Így van! - jött a tömegből a reakció.
- Jól mondod Bazil!
- Sajnálom, ha olyan tanulatlan vagy, hogy még olvasni sem tudsz. Bár az olyan bugrisok mint... ti... már meg sem leptek.
A kib@szott nemes tűz kezében lángok jelentek meg, amik lágyan lobogtak a szélben.
Időközben az egre leadott lövésemre megjelentek a helyi rendészek is és fenyegetően méricskéltek.
- Menjünk Duncan! Majd kerülünk egy kicsit. - szólt rám szelíden Mr. Frix.
Legszívesebben egy golyót röpítettem volna a felfuvalkodott f@sz szeme közé, de abból akkora balhé lett volna, amire most a legkevésbé sem volt szükségünk. Arról nem is beszélve, hogy semmi szükség nem volt arra, hogy a rendészek közül valaki ismerősnek találjon a múltkori rablásból.
Bosszankodva, de visszaszálltam a szekérre. A tömegből elkezdtek mindent a fejünkhöz vágni, mind fizikális mind verbális értelemben. Mr. Frix még örült is a zöldségeknek és a gyümölcsöknek, hiszen azokból sohasem volt elég a tábori konyhán. Az pedig hogy kicsit ütődöttek vagy félig rohadtak már nem számított annyira.
Megfordultunk a szekérrel és elindultunk kerülőutat keresni.
- Úgy van kullogjatok csak vissza a sikátorba ahová valók vagytok! - kiabáltak utánunk.
A táborba visszavezető úton másra sem tudtam gondolni, hogy jól beverem annak a pojácának az önelégült képét. Igazságot akartam magunknak. Szinte felrobbantam a tehetetlen dühömben.
- Nincs is nevetségesebb a tehetetlen ember dühjénél - bölcselkedett a Tábornok.
- Ne kezdd! - szóltam rá.
- De azt hiszem te nem vagy tehetetlen, Duncan!
- Heh?
- Az aréna. Bárki benevezhet. És ami nem elhanyagolható pénzdíj is van!
- Neem! Szó sem lehet róla, hogy bazári majmot csináljak magamból. Nem fogok valami ostoba ringben harcolni, néhány idióta szórakoztatására.
Mr. Frix sokatmondó tekintettel mélyen a szemembe nézett, de innentől már semmit sem szólt egész úton hazafelé.

Vendég

Lelépni!

>>Az előző részben<<

Ahogy arra számítani lehetett John nem volt boldog a városi híreket hallva. Az arénás felhajtás miatt még hetekig szóba sem jöhetett, hogy visszamegyünk az elrejtett szajréert. Arról meg nem is beszélve, hogy Mr. Frix a bevásárló körúton elköltötte a tábor szinte teljes vagyonát. Ezek fényében a nagy Terv beláthatatlan messzeségbe került. És persze kibe kellett megint belerúgni, mint a földön heverő kutyába? Hát persze! Megint én voltam b@sztatva amiért nem figyeltem Frixre nehogy túl sokat költsön a pénzünkből. Mert én aztán rohadtul sokat tehettem arról, hogy minden sz@rnak felmentek az árai.
John felvázolta dolgok állását a bandának, aminek senki sem örült tiszta szívből. Megint szét kellett szélednünk és pénzt kaparni elő nem számít honnan, hogyan vagy miből. Aztán minden hetedik nap visszatérni és leadni a zsákmányt a tábori kasszába. Egyedül talán Mikel örült a helyzetnek, de ez azt jelenette, hogy néhány faluval odébb biztosan lesz majd pár céltalan vérontás, esetleg gyilkoság is.
- Mindenki megértette a feladatát? - tette fel John a szigorú kérdést.
Mindenki csak egy-egy biccentéssel válaszolt.
- Helyes! Lelépni! - adra ki a parancsot, majd elkezdett szétszéledni a csapat. - Duncan! - szólt utánam. - Bízom benned kölyök. Nagy reményeim vannak benned - mondta, majd egy kacsintást követően intett, hogy menjek.
Fantasztikus volt, ezzel gyakorlatilag billogot sütött a képemre, kinek ezert kinek azért. Inkább maradt volna kussba. Hirtelen ötletem sem volt, hogy hol kezdjem. Aztán kisvártatva eszembe jutottak a Tábornok szavai. "Pénzjutalom jár, ha betöröm annak a b@zi páváskodó f@szfejnek a képét!" Jó, lehet nem így fogalmazott, de ez volt annak az idióta arénának a lényege.

Vendég

Szerelem első látásra

>>Az előző részben<<

Nem kis meló volt megtalálni a városban azt az egy ráncos nyestképű ószerest, akiről Ród beszélt. Az üzlete el volt rejtve egy apró utca legtávolabbi zugában, ahová a patkányok is csak megdögölni járnak. Nem is értettem, hogy mégis miféle koncepció alapján nyithatott valaki üzletet egy ilyen félreeső helyen.
A furcsa kalapos tulajt leszámitva üres is volt az üzlet, amikor beléptem. A férfi örömködve pattant fel a helyéről mikor meglátott. Vékony, cingár alak volt, kopott öltönyben, akinek a csontjai éppen csak nem zörögtek minden egyes lépésével. Nyájas hízelgéssel érdeklődte meg, hogy mi járatban vagyok:
- Hozta Gnoryll az Uraságot! Miben lehetek a segítségére?
- Persze, magába is! Egy barátomtól úgy tudom, hogy árul egy különleges kardot.
- Hát persze! - csattant fel újjongva. - Uraságod remekül tájékozott. Parancsoljon, jöjjön csak! - invitált bentebb a a poros kis üzletébe, ahol aztán tényleg volt néhány kard kiállítva. - Nézze csak meg! Ez itt a legendás Excalibur.
Mellette az ott varázslatos Durandal. A másik pedig a mitikus Lobera. Az pedig ott az elátkozott Muramasa.
- Ez szép és jó, de nekem az kell amelyik lángol. Ezek meg... Nos ahogy látom egyik sem valami tüzes.
-Óóóh! Látom Uraságod igen nagy ínyenc. Maga a legendás Dante Vergilius kardját keresi, a Rebellion-t!
- Tudom is én! Ha lángol, akkor igen.
Ekkor odaszaladt egy tárolószekrényhez és elővett belőle egy hatalmas dobozt. A dobozban egy vörös pengéjű kard volt. Amint megláttam azonnal tudtam, hogy őt kerestem. Olyan volt mint a szerelem első látásra. Már nyúltam is a markolat felé, amikor az ószeres elkapta előlem.
- A-a! Majd csak fizetés után fogdossuk a portékát!
- Jól van - bosszankodtam, de engedtem a nyestképűnek. - Mennyi lesz? - tettem fel a kérdést, és már nyúltam is a zsebembe a pénzert.
- A tűzhasító Rebellion kereken egymillió Gyémántba kerül.
- Mi?! Egymillió?! Mégis kinek van ennyi pénze egy kardra?!
- Ahogy látom - lassan végignézett rajtam. - Neked sohasem lesz annyid. Inkább ne is rabold az időmet, koszos bugris!
Csak egy pillanaton múlt, hogy ne rántsak pisztolyt és nyomjam a csövét a nyestpofa szájába. Aztán meggondoltam magam. Nem akartam én lenni a következő Mikel.
Dühösen távoztam az üzletből, de ügyeltem arra, hogy az ajtót úgy becsapjam magam mögött, hogy a kirakat üvege betörjön.

Vendég

Ágyban párnák közt

>>Az előző részben<<

Amikor magamhoz tértem egy kórházi ágyban, párnák között találtam magam. Az első amire felfigyeltem az a szobatársaim jajveszékelese volt. Feltehetőleg ők is az arénában harcoltak és nem győztesen jöttek ki az összecsapásukból. Velük ellentétben, mintha nekem semmi bajom sem lett volna. Egészen jól éreztem már magam, amit nem igazán tudtam hová tenni. Elvégre teljesen biztos voltam benne, hogy Graves alaposan kilyuggatott. Komoly sérülésem viszont nem volt, csupán pár apró zúzódás, amit a maszókán szereztem.
- Nem érted, ugye? - szólt hozzám egy idegen hang.
A hang tulajdonosa egy idős nő volt. Zafírkék tekintetével valósággal metszeni tudott volna. Élénkvörös hajában néhány tincs már őszülni kezdett. Az ágyam végénél állt, mintha csak arra várt volna, hogy felébredjek.
Hirtelen olyan zavarban voltam, hogy szóhoz sem jutottam. A nőből olyan tekintély sugárzott, ami valósággal belefolytott a párnákba.
- Átok mágia - mondta, de látta az értetlenséget rajtam. - Az Átok Lövész nem csupán egy jól hangzó titulus. Graves nekromanta mágiát használ a fegyvereivel.
- Hogy mi? - bukott ki az értetlenség a számon.
- Jesszus, kölyök! - forgatta a szemeit az idegen nő. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy semmit sem tudsz a mágiáról és csak lövöldözöl össze-vissza?!
- Tulajdonképpen... de...
- Oh te! Örülj, hogy egyáltalán még életben vagy!
- Eddig remekül elvoltam. Ez csak egy kirívó...
- Ez csak egy volt az első igazi mágikus kihívással, ami szembe jött veled! - folytotta belém a szót.
- Hogy mi? - akadtam meg a mondat második felén.
- Jól hallottad! Most már hivatalosan is bettetted a lábad a mágusok világába, innen nincs visszaút.
- Oh, dehogynem! Pár hét múlva összeszedjük magunkat a bandámmal, és eltakarodunk innen.
- Nem - válaszolt olyan egyszerűséggel, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy van e kedve leülni.
- Hogy mi?
- Ha még egyszer meghallom azt hogy " Hogy mi?", esküszöm, kijukasztalak! - fakadt ki a nő, és képembe szegezte a szokatlan kinézetű, mattfekete pisztolyát.
- Mégis mi a sz@rt akar tőlem! Azt sem tudom, hogy ki maga.
- Jesse Hope - mutatkozott be szimplán. - És gatyába akarlak rázni! Rossz volt látni, hogy Graves milyen könnyen elbánt veled. Rádküldött egy szimpla fájdalom átkot, ami ellen nem is védekeztél. Összezavart, megosztotta a figyelmedet. Utána korlatozta a látásodat egy újabb átokkal, amit már csak akkor vettél eszre, amikor félig vakon botladoztál a csövek között. Mialatt pedig te vakoskodtál csontdardákkal könnyűszerrel körbezárt a mászóka adottságait kihasználva. Innentől már egy gyerek is elbánt volna veled egy fahusánggal a kezében.
Jesse elbeszélesének hála végre megértettem, hogy pontosan mi történt az arénában. Ez az átok dolog új volt. Sohasem hittem volna, hogy létezik efféle aljas mágia.
- Megtanitalak a lőfegyver használatra, hogy ne csak össze-vissza lövöldözz, mint egy hülyegyerek. És az sem ártana, ha többet tudnál a mágiáról, mert így enyhénszólva is szánalmas vagy. És nehogy azt hidd, Bazil ellen csak szerencséd volt!
- Na ne szórakozz velem! - csattantam fel kissé ingerülten. - Én tudok lőni, és kib@szottul jól! Nincs szükségem szexi tanítónénire!
Jesse összefonta maga előtt a karjait, de arcáról semmit sem tudtam leolvasni.
- Ahogy gondolod - hagyta rám. - Amikor meggondolod magad, megtalász... - azzal hátatfordított és kisétált a helységből.
- Idióta vén szatyor... mégis mit gondol? - morgolódtam magamban, miközben már azon kezdtem gondolkodni, hogy miként fogom megszerezni az ószerestől a kardot. Pénzem ugyanis nem volt, hiszen a félrement fogadásra az összes eddigi pénzemet feltettem.

Vendég

A kis kardrablás

>>Az előző részben<<

Az a nyestképű rohadék pofátlanul drágán árulta a kardjait. Még ha az összes aranyból is készült volna együttesen sem értek volna annyit amennyiért árulta őket. És mivel a nagy pénzszerő akcióm nyúfos pofáraesés lett esélyem sem volt rá, hogy valaha is ki tudjam fizetni azt a nonszesz összeget. Ezért döntöttem úgy, hogy felrúgok inkább minden józan érvet, kendőt kötök az arcomra, berúgom az üzlet ajtaját és elveszem ami kell. Drasztikus módszer, de célravezető volt az esetek többségében. John persze a fejemet vette volna, ha tudja mire készülök, de most pont lesz@rtam. Egy eldugott kis üzletről volt szó a város pöcegödrében. A rebdfenntartók talán pont le se sz@rják, hogy mi folyik ezen a környéken.
Megvártam a zárórát, majd kendővel az arcomon berúgtam az üzlet ajtaját éppen amikor zárni készült az ószeres. Minden pontosan úgy alakult, ahogy azt elképzeltem. A patkányképű jajveszékelve fetrengett a hátán, akarcsak egy felborult teknős.
- Csak semmi pánik, ez egy kardrablás! - szegeztem pisztolyomat az ószeresre. - Semmi hirtelen mozdulat! Viszem, ami kell és senkinek sem esik bántódasa.
A patkanyfejű nyestpofa csak leblokkolva zihált a padlón.
- Ezt nem teheti! Van fogalmad róla, hogy mit csinálsz?!
- Hogyne! Éppen kirabolom magát! - válaszoltam, majd félrerúgtam az útból a fazont, aki nyüszítve gurult el.
Odamentem a kardokhoz és a félhomályban megkerestem a kiszemeltemet. Ott volt az Excalibur meg a többi csicsás nevű krumplihámozó is, de csak félresöpörtem őket. Nekem csak az én Lázadóm kellett, amivel majd levadászom azt a jégbikát. Amikor megpillantottam a kiszemeltemet úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Szívem hevesebben vert, szinte áttört a bordáimon. Kiszáradt a szám, mintha hetek óta egy forró sivatagban aszalódtam volna. A lélegzetem elállt, mintha elfelejtettem volna hogyan kell levegőt venni.
- Hát itt vagy! - megragadtam a kard markolatát és azonnal éreztem a kettőnk közötti különleges köteléket. - Azt hiszem, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete.
Az újonnan szerzett kardomat még csodáltam egy picit az üzlet félhomályában, majd eltettem egy dimenzió hasadékban.
A kijárathoz érve feltűnt, hogy a kirakat már újra be van üvegezve, pedig a múltkor egészen véletlenül pont sikerült betörnöm. Különös volt, hogy ilyen gyorsan bevüvegeztette azt a hatalmas felületet. Tapasztalataim szerint egy ipyen meló akár egy hétig is elhúzódik, pláne egy ilyen pöcegödörben. Minegy. Nem volt értelme ilyen jelentéktelen apróságon agyalni. Megszereztem a kiszemelt szajrét, úgyhogy inkább leléptem. Persze kifelé menet még becsaptam magam mögött az ajtót, hogy a kirakat ismételten betörjön.

Vendég

Horogra akadva

>>Az előző részben<<

Abby megkért, hogy vigyázzak egy kicsit Jackre, amíg ő és Arthur elintéznek valamit. Volt egy tippem, hogy az a valami csak egy kiadós kefélés valahol az erdőben, de nem firtattam a dolgot. Inkább felkaptam a kölyköt és elvittem horgászni a közeli folyóhoz. Amúgy is már nagyon kellett egy kis kaját szerezni a tábornak, mert az elmúlt napokban a pénzszerzés nem ment túl sikeresen.
Jack a kora ellenére ügyes horgász volt. Joe'bá még a lumbágója előtt ügyesen kitanította. Legalábbis erre tippeltem, mert hogy az a semmirekellő apja, Arthur bármit is tanítson neki abban erősen kételkedtem.
Jack már a harmadik halat fogta, amikor nekem végre kapásom volt egyáltalán. Viszont amikor bevágtam neki, és eljezdtem tekerni az orsót, éreztem hogy nincs a horgon semmi. Bosszankodva hajtottam ki a botot.
- Nézd Duncan! - csattant fel lelkesen Jack. - Valami csillog a vízben!
Valami tényleg csillogott a vízben és gyorsan közeledett a part irányába. Pontosan olyan gyorsan, ahogy az orsót tekertem.
- Valamit mégis sikerült fognom? - tettem fel a kérdést Jack irányába.
- Hát ideje lenne már... - tett egy szemtelen megjegyzést utalva rá, hogy eddig csak ő fogott halat.
Kiemeltem a botot a vízbő, és láttám, hogy a vakító napfényven valami ezüstösen csillog a horgon.
- Aztaaa! Ez egy kincs!
A horgon egy míves kulcs lógott.
- Gondolod, hogy egy kincsesláda kulcsa?
- Még az is meglehet... - válaszoltam, miközben jobban megvizsgáltam a kulcsot.
Volt rajta valamiféle szimbólum, amit nem ismertem. Ám ami igazán lényeges volt, hogy ezüstnek tűnt. Egy ezüst kulcsot tartottam a kezemben. Fogalmam sem volt, hogy miféle zárat nyithatott, de volt egy olyan érzésem, hogy már maga a kulcs is értékes önmagában. Gyorsan el is döntöttem, hogy másnap beviszem a városba és utána kérdezősködök. Talán akad pár ember, aki tudhat valamit a kulcsról. Elég egyedinek tűnt ahhoz, hogy könnyen nyomra bukkanhassak vele.
- Szép napot, Miszter Blaylock! - köszönt rám egy idegen hang.
Sohasem jelentett semmi jót, ha egy vadidegen hang az ambert a nevén szólítja. Azonnal balsejtelem fogott el. A hang irányába vordultam, miközben a kulcsot a zsebembe csúsztattam. Két idegen, civil ruhás férfi állt előttem, akik kiállásából messziről látszott, hogy a törvény emberei lehetnek. Csak egy hülye nem ismerte volna fel azt a szigorú, rezzenéstelen tartást.
- Volna ránk egy kis ideje? - tette fel az egyik idegen irritáló nyájassággal a kérdést.
- Maguk meg ki a f@szom? - vágtam hozzájuk a kérdést, miközben Jack-et magam mögé toltam.
- Frond Albern különleges ügynök - mutatkozott be. - Ő pedig a társam Ross ügynök.
- Húzzanak a p@csába! Semmi dolgom magukkal! Nem sértek törvényt a horgászattal.
A bajszos Ross valamit morgolódni kezdett, de Pöcsfejű Frond leállította.
- Miszter Blaylock... Tudjuk, hogy maga egy közismert bűnöző és bandavezér utitársa. Maga csak egy pitiáner huligán az oldalán, de garantálhatom, hogy bitón fogja végezni.
- Na takarodjonak a bús p@csába, mielőtt...!
-Á-áá! Én ezt nem tenném az ön helyében! - szólt rám. - Az embereink a közelben vannak arra az esetre, ha bármi történne.
A túlerővel nem igazán tántotított el attól, hogy egy-egy golyót küldjek a fejükbe, de Jack is itt volt velem. Őt nem sodorhattam veszélybe, és ezt az ügynökök is tudták.
- Nos, látom helyén van az esze. Mit szólna egy ajánlathoz, Blaylock? Adja a kezünkre John van der Bosh-t, és garantálom, hogy elkerüli a bitót.
- A bitót mi? - kérdeztem vissza gúnyosan. - És mi van a sortűzzel? Ugyan ne nézzük egymást hülyének! Maga is tudja, hogy nem vagyok patkány, és én is tudom, hogy maga egy patkány és azonnal átb@sz!
Frond megadólag felemelte az egyik kezét.
- Jól van. Megértem, ha egy kicsit átkell gondolnia az ajánlatomat. Adok magának egy kis gondolkodási időt.
Ezután pedig a két s@ggarc kapitány fogta magá és eltűnt. Egy percet sem gondolkodtam tovább az aljas ajánlaton. Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy miként akadtak az én nyomomra, illetve a bandára. Rossz előérzetem támadt.

Vendég

Számolj ötig!

>>Az előző részben<<

Az arénában szerzett könnyű győzelmem után az első utam azonnal a mocsárba vezetett, vissza a táborba, hogy leadjam a megkeresett pénzt. Rohadtul nem akartam, hogy elveszítsem vagy lehúzzanak és megint nullázzak egy teljes hetet. A fr@ncnak sem kellett egy újabb leb@szás Johntól.
A tábor nyugis volt. Azok akik nem mentek harácsolni most éppen a kúria rendberakásán tüsténkedtek. Vagy legalábbis azon, hogy hosszútávon ne szakadjon a fejünkre. Persze Joe'bá a lumbágója miatt most is csak egy fa tövében pipázott. Odabent a házban Mrs. Grimmsaw vezetésével takarítottak a lányok. Frix már a vacsorához pucolta a vadat a kocsija mellett. Moris pedig valamit vadul kalapált a tetőn. Most talán nem volt piás a lecsúszott pap, mert maskülönben már rég törött csakkal heverne valahol a ház tövében. Odamentem a kijelölt kasszánkhoz, ami egy egyedúl árválkodó hordó tetején hevert. Mielőtt bedobtam volna a pénzt még gyorsan átszámoltam, és felírtam az összeget a tábornaplóba a nevem mellé. Csupán ezt követően dobtam be a pénzt.
A pénz csörgésére John jelent meg a semmiből. Olyan volt mint egy kiéhezett cápa, aki megérezte a vér szagát.
- Duncan, éppen jókor! - kezdte a főnök. - Van pár... - a szava hirtelen elakadt, ahogy átnézett a vállam fölött. - Azok a lovasok veled jöttek? - tette fel gyanakvóan a kérdést.
- Mi van? - fordultam meg, mire egy csapat idegen lovast láttam meg a házunkhoz vezető ösvényen, miközben fegyvereikkel éppen célba vettek minket.
- A p*csába...
Figyelmeztetes nélkül tüzet nyitottak ránk. John és én azonnal fedezékbe ugrottunk. A lövések hangjára odabentről női sikolyok jöttek válaszul.
- Mindenki! Fedezékbe! - próbálta túlüvölteni John a fegyverropogást.
- Ezek meg ki a f@szomék? - tört ki belőlem az ingerült kérdés.
- Fejvadászokat vezettél ide! - vádolt meg John.
- Mi?! Már hogy a f@szba vezettem volna őket ide?!
- Akkor biztos követtek! - vádaskodott tovább John. - Nem voltál elég elővigyázatos.
- Meg a nagy büdős f... - szavam elakadt, mert hirtelen elcsitult a lövöldözés.
Lovasok vezetője lépett elő. Peckesen lépdelt, miközben kezében egy tűzlabdát dobálgatott, mintha csak közönséges labda lett volna.
- Kaptok öt másodpercet, hogy eltakarodjatok a birtokunkról, ti mocskos putris csürhe! - kiabálta a vezető.
- Ugye hogy nem én voltam! - köptem oda Johnnak.
- Kuss Duncan! - szóltrám.
- Egy! - kezdte a számolast a labdázó fazon. - Kettő!
- Uraim, kérem! - ugrott ki a fedezékből John. - Beszéljük meg ezt az ostoba félreértést!
- Mit beszéljünk meg a patkányokkal, akik beosontak a házunkba amig mi, khm... üzleti úton voltunk.
A fickó emberei halkan kuncogtak.
- Mi nem is sejtettük, hogy bárki lakja az épületet - húzta az időt John. - Bizonyára találunk békes megoldást a céltalan vérontás helyett!
- Három! - folytatta a számolást fölényes vigyorral a pofáján, miközben az emberei felsorakoztak mögötte, hogy reprezentálják erejüket.
- Maga üzletembernek tűnik, éppen ahogy mondta...
- Négy!
John csak lemondóan nagyot sóhajtott, mire én szabájosan kirobbantam a fedezékem mögül, fegyveremmel a kézemben és célra tartottam. A pillanat tört része alatt John is fegyvert rántott és szinte tökéletesen ugyan abban a pillanatban lőttük ki az arrogáns f@szkalap szemeit. A matekzseni holtan rogyott össze, mire az emberei fejetlen tyúkok módjára kerestek fedezéket. A szaladgálasuk közepette John és én még leszedtünk párat, majd visszabújtunk a fedezékbe.
Mr. Frix ekkora már az oldalukba került és közéjük vágta a jó öreg bárdját. A bárt mereven beleállt a földbe, mire a markolata végét díszítő lakrima gomb kéken felízzott és villámokat kezdett szórni, ropogósra sütve néhányat a támadók közül.
- Duncan! - kiabált a tetőről Moris, es egy palackot dobott az egyik fedezékben bújkáló csoport irányába.
Azonnal kapcsoltam, hogy mit akart a vén piás, ezért szetlőttem az üveget, mire az hatalmas tűzfelhővé robbant szét, lángba borítva a maradék idiótákat.
- Jesszus Moris! - kiabáltam fel a tetőre! - Mégis mi a sz@rt szoktál te inni?!
- Nem tudom! - tárta szét a karjait. - A múltkor vettem egy zugfőzdéből.
- B@zdki...

» Hegyek-völgyek között
» Duncan Blaylock
» Duncan Blaylock
» Duncan Blaylock - Céllövölde
» Duncan Blaylock vs. Bael