Hwarug Zhor

Feleslegesen, nem szeret beszélni, csak a lényeget mondja ki, de annál inkább a tettek embere. Pillanatok alatt fel tudja mérni a környezetet és az erőviszonyokat, de ennek ellenére is sokszor meggondolatlanul beleveti magát a küzdelmekbe. Amit elkezdett annak érdekében, mindent megtesz, hogy be tudja azt fejezni. Céljáról, csak egy hatalmas édes torta vonhatja el a figyelmét. Nagyon szereti az édességet, ezért sok mindenre kapható, ha hozzájuthat egy-egy finomabb falathoz. Sokan hülyének nézik, amiért ilyen szenvedélyesen ragaszkodik az édességhez, de nem veszi tudomásul ez efféle negatív megjegyzéseket. Mivel eléggé elkülönült környezetben nevelkedett, ezért az átlag embernek mindennapossá vált dolgokon is képes elcsodálkozni és ha teheti, azonnal szemügyre veszi azt, hogy rájöjjön annak működésére. Ezért is furcsának tartják egy kicsit. Előszeretettel használ szarkazmust és iróniát, ezért néha félreértik mondanivalóját és az ebből fakadó kínos helyzeteket csak széles vigyorral nyugtázza, ami legtöbb esetben csak olaj a tűzre.
Két nagy célt tűzött ki magának. Az egyik, hogy minden áron megtalálja Krázust. A másik pedig, hogy megtalálja szülei gyilkosát.
Gyermekkorában félt a tűztől, de sikeresen legyőzte ezt, a számára hátráltató tényezőt.
Kedvenc elfoglaltsága a finom ételek beszerzése, valamint elfogyasztása.
Kinézet:
178 cm magas, szálkás testalkatú, fekete haj, sötét színű szem, átlagosnál kicsit világosabb bőrszín. A felkart takaró vörös, rövid ujjú dzsekit, hosszú, vörösre festett, selyemből készült fejpántot (a beleszőtt mágiának köszönhetően, ha megsérül, újraépíti magát), valamint egy sajátkészítésű nyakláncot visel és persze egy fekete farmernadrágot.

Az eddig felsoroltakon kívül, egy vadásztőr a vele járó bőrtokkal és egy utazó hátitáska, valamint mindig hord magánál édességet.

Édesség, lustálkodás, evés.

A korai ébredést és azt, ha evés közben zavarják.

Az első emlékképek

Hosszú percek munkája után, egy magányos alak, egy ládát emelt ki egy gödörből, amit maga ásott. Apró mosoly suhant át arcán, amikor végre elhelyezte a ládát a hatalmas tölgy mellett, ahonnét kiásta azt. Ám ez rögtön eltűnt ábrázatáról, amint szemei a lakatra tévedtek. Csalódottan hajolt a lakathoz. Egyik kezébe vette, majd végigtörölte azt hüvelykujjával. A lakat ebben a pillanatban halványan felfénylett. Rajta és körülötte a férfi számára ismeretlen feliratok és szimbólumok jelentek meg, majd tűntek el. A fény pillanatok alatt derengéssé enyhült, majd a megmaradt szimbólumokkal együtt eltűnt. A lakat engedett és a zárja kipattant a helyéről. A férfi egy pillanatig meglepetten bámulta a kinyílott zárat, majd felocsúdva ámulatából, letette a földre a lakatot és felnyitotta a láda tetejét, majd átkutatta a ládát. Ruhákat, egy fotót, egy könyvet, egy üres naplót, egy tollat és rengeteg kacatot fedez fel benne. Mivel rajta eléggé megtépázott holmik voltak, egy hirtelen ötlettől vezérelve magára öltötte a ládában található ruhákat. Először a nadrágot, a cipőt és az övet próbálta fel. Miután néhányszor behajlította lábait és lépett párat elégedetten vette tudomásul, hogy kényelmesen illeszkednek rá. Végül a felsőt is felpróbálta, ami nem volt más, mint egy rövid ujjú dzseki. A jobb vállán és felkarján égési hegek voltak megfigyelhetőek. A férfi egy pillanatig elmélázott, amikor a szemei a jobb vállára tévedtek, de egy vigyor kíséretében teljesen áttolta a dzseki ujján a karját és becipzárolta azt. Megmozgatta felső testét is, majd elégedetten nyugtázta, hogy a dzseki is passzol az alkatához. Ezek után ismét a láda tartalmára fordította a figyelmét. A könyvet pár percig vizsgálta, de elvesztve érdeklődését visszahajította azt a ládába. A fotót megnézte, majd zsebre vágta. Végül a naplóért, majd a tollért nyúlt. Írni kezdett. Az első betűk, szavak, mondatok nehezen formálódtak ujjai alatt. Végül felvett egy kényelmes ritmust. A könyvet pár percig vizsgálta, de elvesztve érdeklődését visszahajította azt a ládába. A fotót megnézte, majd zsebre vágta. Végül a naplóért, majd a tollért nyúlt. Írni kezdett. Az első betűk, szavak, mondatok nehezen formálódtak ujjai alatt. Végül felvett egy kényelmes ritmust.
Valahol, a Fiore királyság déli területén, egy erdőmelletti falucskában láttam meg a napvilágot. Valamikor x757- ban. Ez az egyetlen biztos részlet, amiről tudok. Sajnos nem emlékszem túl jól a szüleimre. Azaz, csak halvány emlékképek azok, amik álmaimban fel-felvillannak. Anyám kedves mosolya, lágy érintése. Apám, ahogy fából különböző tárgyakat készít és próbálja megtanítani nekem, hogy hogyan készíthetek én is hasonló dolgokat. Túl régiek az emlékek, hogy arcuk vonalaira is tökéletesen emlékezzek. Boldog család voltunk, legalább is én így emlékszem rá. Boldog család, egészen addig a napig…

A rémálom

Lassan telt fölötte az idő, a szürkület estére váltott, az este éjszakába fordult. Fel se tűnt neki az idő gyors múlása. Emlékei magukkal ragadták és ő csak írt.
x766
Verejtékezve riadtam álmomból, majd még végtelenek tűnő pillanatokig nem kaptam levegőt. Kellemes meleg vett körül, mégis percekig reszkettem.
- Megint az az álom Hwarug? - kérdezte egy mély mégis megnyugtató hang tőlem.
- Igen, és már kezdem unni, mindig ugyan az. - Válaszoltam, majd szinte levegő vétel nélkül elmondtam az álmom neki, kitudja hanyaggyára már.
- Öt éves lehettem akkor. Apám megmutatta azt a hatalmas tölgyet, ahol múltjának egy részét elásta, majd pedig békésen vacsoráztunk, aztán lefektettek. A következő az, hogy veszekedésre ébredek. Az ajtóm kifelé nyílott, ezért csak résnyire nyitom, hogy éppen csak kilássak rajta. Aztán egy rémisztő alakot veszek észre. Még most is látom magam előtt. Hatalmas szikár alak, szemétől torkáig egy óriási heg éktelenkedett rajta. Apám hangját hallottam amint parancsolón az alakra szólt, hogy tűnjön el, majd becsapódott az ajtóm, olyan erővel, hogy egyensúlyomat vesztve hátratántorodtam és bevertem a tarkóm az ágyamba. A következő kép, amit álmomban láttam, hogy fuldoklom körülöttem füst és tűz. Próbálok kijutni a házból. Négykézlábra esem, épp apám kedvenc vadásztőre elé, megragadom azt és ekkor figyelek fel szüleim testére, a padlón. Próbálom kelteni őket, de nem reagálnak. A hőség egyre elviselhetetlenebb. A ház egyik oldala leomlik, odakapom a tekintetem és egy kéjmámortól röhögő sebhelyes alakot pillantok meg. Rámnéz, ebben a pillanatban a lángok magasra törnek előtte, én pedig félelemtől telve a roskadozó ajtó felé kezdek el futni. Teljes erőmből az ajtónak futok, nekivetve jobb válamat, ami erősen megég. Aztán…
- Aztán, mint mindig, verejtékben úszva felriadsz - mordult fel ismét a mögöttem lévő óriás.
- Igen - sóhajtottam egy nagyot, majd újra lehunytam a szemem.
- Egyszer még, egyszer még megtalállak sebhelyes… esküszöm. - szűrtem ki fogaim közt a szót, majd újból elnyomott az álom.

Elfeledett emlékek

Ahogy írt, újabb és újabb emlékek törtek fel elméjének mélyéről. Hogy miért is írt le mindent, ami eszébe jutott, azt nem tudta. Talán csak jól esett neki pappírra vetni gondolatait.
x767
- Hadd lássam azt az üvöltést kölyök! - Kiáltotta a mentorom.
- Fire Dragon’s Roar! - És ebben a pillanatban egy tűzorkán hagyta el számat, ami büszkeséggel töltött meg. Attól pedig, csak még büszkébb lettem, hogy Krázus is megdicsért. A dicséretet hatalmas vigyorral nyugtáztam. Majd pedig biztosítottam afelől, hogy minden egyes teknikát elfogok sajátítani. amit meg akar tanítani nekem. Végül pedig megköszöntem, hogy tanít engem, immáron sokadjára.
- Tudod Krázus, sok mindent köszönhetek neked. Nem csak, hogy megmentettél és tanítasz is engem, hanem azt is, hogy akkor a tűz után, ápoltál és visszatérhetett némi emlékem. Emlékszem, amikor találkoztam veled, nem sokkal az otthonom leégése után. - És elkezdtem ecsetelni a velem szemben álló óriás sárkánynak a találkozásunkat. Azt, hogy hogyan futottam át a mellettünk elterülő erdőn, megállás nélkül. Hogy míg a tisztáson belé nem ütközve, az ijedségtől és kimerültségtől ájultan estem össze.
- Aztán… aztán csak melletted ébredtem, képzelheted mi játszódott le bennem akkor.
- Hát igen, akkoriban nem csak tőlem, de még a tűztől is reszkettél. Engem könnyebben megszoktál, mint a tüzet. Elég volt rávenni téged, hogy ne félj a tűztől. Már majdnem azt hittem, hogy feleslegesen hoztalak magammal. Amikor megérkeztünk erre a helyre, még három napig feküdtél eszméletlenül a tőrödet markolva.
Valóban, amikor felébredtem mellette mozdulni sem mertem. Érthető is. Egy ötéves kölyök, amint magához tér meglát maga mellett egy lényt, amiről addig csak a mesékben hallott. Szinte még lélegezni is elfelejtettem. Ekkor éreztem, hogy egy tőr van kezemben. Ez segített, hogy felocsúdjak félelmemből. Végül összeszedtem egy kis erőt és elkezdtem futni. Egy hatalmas mancs csapódott elém, miközben azt kérdezte, hogy mégis hová futok. Elmém zakatolva kereste a választ, de még arra sem tudtam volna felelni, hogy mi történt velem. A felismerésem kiülhetett az arcomra, mert sárkány szelíden folytatva bemutatkozott és a neve után csak annyit tett hozzá, hogy ő erőssé tehet engem. Könnyes szemekkel és zavartan néztem rá, s mivel szavak nem jöttek ki a számon, csak bólintottam.
- Hát igen, de neked köszönhetően legyőztem a félelmemet, és megtanultam azt használni. Bár beletelt két évembe. - vigyorogtam.
Amikor rábólintottam arra, hogy erősebbé váljak, akkor még nem is sejtettem, hogy milyen nehézséggel kell szembenéznem. A tűz. Elég volt meglátnom egy kis lángot máris elkezdtem reszketni és verejtékezni. Akkor még nem tudtam, hogy miért. Elmém nem volt hajlandó felidézni azt az esetet, mikor elvesztettem szüleimet. Krázus pedig… honnan is tudhatta volna, hogy mi történt velem. Kérdezte a nevem, hogy vannak e szüleim, de nem tudtam válaszolni. Sejtette, hogy a tűztől való félelmem az egyik oka annak, hogy nem tudok emlékezni. A másik talán az volt, hogy tudat alatt nem is akartam.
Végül meggyőzött, hogy érdemes feltárni a múltam. Lassan de biztosan elfogadtatta velem a tűz jelenlétét. Meggyőzött, hogy a félelmem legyőzéséhez, meg kel tanulnom kordában tartani a tüzet, és ha kell, akkor használjam. Volt tehetségem a tanuláshoz, de a tűz elnyelésével, gondjaim adódtak. Ekkor, Krázus elvitt egy kisebb fákkal teli helyre és mielőtt valamit is kérdezhettem volna, felgyújtott köröttem mindent. Csak annyit tett hozzá, hogy ha túl akarom élni, akkor nézek szembe a múltammal. Nem tudom menyi ideig lehettem az égő pokol közepében. A tűz egyre erősebben lángolt, körülöttem, a hő szinte elviselhetetlen volt. Az aznapi edzésem kimerített, nem volt elég erőm bármit is tenni. A tüzet pedig képtelen voltam elnyelni, bár tudtam a teknikáját. A gondolatom csak a halál körül forgott. Ekkor emlékek tömkelege rohamozott meg. Egy hatalmas tölgy, Egy égő ház, halottak. A halál közelsége áttörte az elmém gátját. Szinte minden emlékem visszatért. Nem volt már okom félni a tűztől. Rádöbbentem, hogy a tűz csak akkor pusztít, ha nem tartják kordában. Eldöntöttem, hogy én leszek az, aki megfékezi az értelmetlenül pusztító lángokat. Majd belesétáltam a körülöttem lévő tomboló pokolba.
Dühösen indultam vissza Krázushoz, de mire a barlangunkhoz értem, lenyugodtam. A sárkány, a mesterem, az új apám hatalmas mosollyal fogadott. Mélyen a szemébe néztem. Majd megszólaltam
- Ez azért kicsit túlzás volt, nem gondolod ?! De mégis köszönettel tartozom neked.

Az ajándék

x773
Egy idő után elkezdett érdekelni, hogy mit is kereshetett Krázus akkor az erdő közep? De ami jobban érdekelt, az az volt, hogy mi oka volt egyáltalán, hogy önszántából magához vegyen? Majd két edzés közötti pihenéskor rá is kérdeztem,
- Tényleg, még nem is kérdeztem, mégis mit kerestél ott akkoriban és miért hoztál egyáltalán magaddal?
- Ejha kölyök, nem vall rád ez a kíváncsiskodás.
- Ne kölyköz már, van nevem is. - emeltem meg kissé a hangom és felfújtam az arcom, majd ölbe tetem kezeimet. Mire ő hatalmas nevetésben tört ki.
- Na, így sem láttalak még kölyök. Tudom, hogy van neved, végülis én neveztelek el. - Nevetett tovább fennhangon.
- Mégis szerinted mit jelent a Hwarug név, kölyök? - majd megeresztett egy hatalmas vigyort, amit ha egy egyszerű ember lát valószínűleg halálra rémül tőle. De én már egy ideje vele éltem és megtanultam megkülönböztetni azt, hogy mikor mérges és, hogy mikor mosolyog. Bár a kettő között tényleg csak halvány különbség volt. A vigyorgása ragályos volt. Óhatatlanul is átvettem tőle ezt a szokását, csakúgy, mint szarkazmusát.
- Van egy sejtésem. - durcáskodtam tovább és némaságba burkolóztam. Ő sem szólalt meg, csak vigyorgott tovább.
- Naaa, mond már el miért voltál ott? - törtem meg végül a csendet.
- Miért, miért? Pont új helyet kerestem, csak ott pihentem meg éjszakára, ennyi.
- Haaa? Csak pihentél ott? Akkor, nem engem akartál megmenteni?
- Persze, hogy nem. Álmomban sem gondoltam, hogy a füstön kívül a szél még egy ilyen koloncot is felém fog fújni. - Az utolsó mondatából kihallatszott a szarkazmus és egy hatalmas vigyort is vágott mellé, de akkoriban persze, hogy nem értettem még ezt és újfent megsértődtem.
- És, hogy miért vettelek mégis magamhoz? - Folytatta. - [/color=blue] Azt pontosan én sem tudom. Láttam benned valamit, egy próbát megért és nem kellett csalódnom. Vagy talán azért, mer meguntam, a magányt, végül is, még sem hagyhattam csak úgy magára egy gyermeket az erdő közepén. Valamint társaságban kellemesebben telik az idő.
Valami enyhe szomorúságot véltem felfedezni a hangjában, de elhessegettem ezen irányú gondolataimat. Miért is szomorkodna egy sárkány?
- Akkor, mi a következő lecke Krázus?!
Ezután a kérdésem után Krázus elmosolyodott.
- Majd holnap kölyök, pihenni is kell néha. - aztán intett fejével, hogy kövessem.
A barlangunkba vezetett majd az egyik üregből egy vörös selyemből készült dolgot emelt ki.
- Ez a tiéd kölyök, kinézete ellenére időtálló, erős anyag, a tüzet is elviseli - kacsintott, majd a kezembe nyomta azt.
Jobb ötletem nem révén a homlokomra próbáltam fel. Krázus Elégedett mosollyal nyugtázta cselekedetemet. Amint megkötöztem, a késemhez nyúltam, hogy levágjam a lelógó részeket. Amint átvágtam a szövetet az halványan felderengett. A csonkán lógó szálak megnyúltak, majd szemem láttára egybefonódtak és újjáépítették a szövetet. A csodálkozástól a szám is tátva maradt.
- Tetszik a mágia kölyök?
- Mágia?! Úgy érted…
- Persze, hogy úgy. Mágia, amit te is tanulsz, csak ez egy kicsit másfajta. Mégis miért mondtam, hogy időt álló szövet! - Vigyorgott, majd a fekvő helyeink felé intett fejével.
- Aludjunk egyet kölyök…

A név

Lassan pirkadt, de a ládán ülő alak, továbbra is a napló felé görnyedt.
x777 - tavasz
A sárkányüvöltés megtanulása óta már 10 év telt el, megerősödtem, hallásom, látásom, fizikumom és főleg a szaglásom emberfeletti lett. Krázus megtanított vadászni, halászni, sőt egyszer még el is költöztünk egy kisebb folyóhoz, hogy az úszást is megtanuljam. Elsajátítatta velem az írást és olvasást is, egy régi meséskönyv alapján, bár kíváncsi voltam honnét szerezte, de sohasem árulta el. A legutolsó leckémet is azzal a kérdéssel fejeztem be, amit szinte minden sikeres feladat elvégzése után feltettem neki.
- Akkor, mi a következő lecke Krázus?!
- Majd holnap Hwarug, majd holnap. - mondta.
Furcsa volt, hogy most nem kölyközött le.
~ ¬Hwarug? Végre elismer~ és megeresztettem felé egy hatalmas mosolyt. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mi fog történni.
Visszamentünk a barlangunkba. Krázus elhelyezkedett én pedig nekifeküdtem oldalának.
- Hé kölyök. - szólalt meg csöndesen.
- Mi az, Krázus?
- Még mindig nem emlékszel az igazi nevedre?
- Már egy ideje eszembe jutott. - válaszoltam félvállról.
- Valóban? Miért nem mondat el?
- Megszoktam már a Hwarug-ot. Miért változtatnák rajta?
- Azért szeretném tudni. - folytatta
- Zhor - szűrtem ki a furcsa hangzású nevet a fogaim közt.
- Zhor - ismételte meg Krázus
- Hwarug Zhor. Jól hangzik kölyök . - mondta.
Ezután lehajtotta fejét és mély szuszogások közepette álomba merült, én pedig követtem példáját.

Az elszakadás

x777- nyár
Másnap, magam ébredtem. Krázus nem volt a barlangban. Korábban is fordult már ilyen elő. ~Estére hazajön~ gondoltam magamban.
~ Nah akkor ma pihenek, ilyenkor mindig valami jó kis zsákmánnyal tér haza - vigyorodtam el.
Eljött az este és Krázus még nem jött vissza. Vártam rá, majd elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy fázom. Ez még soha sem történt meg velem, hisz Krázus mindig meleget árasztott magából. Elmentem némi élelmet beszerezni. Három hónapon keresztül vártam rá, míg elfogadtam… Krázus nem jön vissza. Ő, akire apámként tekintettem, akiben teljesen megbíztam nem tér vissza többé, magamra hagyott. Az a bizalom, amivel iránta voltam, megszűnt. Szerintem meg lehet érteni, hogy ettől kezdve nehezen bíztam, illetve bízom meg bárkiben. Azért senki sem tudhatja, az ember mindig változik.

A bosszú szikrája

x780
További két évet töltöttem még el a barlangban. Mit csináltam ezalatt a két év alatt? Edzettem, vadásztam, éltem. Tudat alatt talán még mindig arra vártam, hogy Krázus visszatérjen. A magány hatalmas súlyként nehezedett elmémre. Kellett egy cél, hogy ne kerítsen hatalmába az őrület. Döntöttem, felkutatom a sebhelyest és véget vetek a rémálmomnak. Felvettem a vadásztőrömet, és kiléptem a barlangból. Megidéztem a bennem lévő tüzet a jobb öklöm köré, majd teljes erőmmel lesújtottam a barlang előtt heverő sziklatömbre.
- Fire Dragon’s Fist! - adtam ki minden dühöt és szomorúságot magamból.
Büszkén néztem, ahogy az apróra zúzott szikla maradványai a földre hullnak.
- Legalább ezt is tökélyre fejlesztettem… Krázus - suttogtam magam elé.
Krázus egyszer megemlítette nekem, hogy a barlangunktól északra kell keresnem azt a helyet ahol találkoztam vele. reméltem, hogy könnyen felismerhető lesz, mivel nem nagyon emlékeztem a területre. Szerencsére végül mégis megtaláltam, igaz beletelt pár napba.
Már szürkület volt, mikor beléptem abba a faluba ahol születtem. Még mindig élnek itt emberek. Felkerestem azt a tölgyet, amelyikre apám mutatott abban visszatérő álmomban. Biztosan tudtam, hogy az a fa, amelyik előtt állok, ugyan az, amelyik az álmomban szerepel újra és újra. Kérnem kellett valakitől egy ásót, bár nem volt egyszerű lelnem olyan embert, aki hajlandó volt kölcsönadni egyet. Nem is csodálkoztam rajta, hiszen idegen voltam és a külsőm sem volt valami bizalomgerjesztő. Egy hosszú selyemből készült fejpánt, és a fura ruháim, már ha azt a rongyot, ami alig takart valamit rajtam, ruhának lehet nevezni. De végül sikerült lelnem egy idős embert, aki megszánt. Végül nekiláttam az ásásnak. Pár perc után valami tárgyon koppant az ásóm. Majd újabb pár perc és sikerült kiemelnem azt. Egy láda volt. A tölgy mellé cipeltem, majd csalódottan állapítottam meg, hogy lakat van rajta. Aztán kezembe véve azt, halvány derengés és fura írások jelentek meg a lakaton, majd eltűntek és kinyílott a lakat. Apám régi göncei voltak benne, valamint egy könyv. Felpróbáltam a ruhákat, olyan volt mintha rám öntötték volna, vörös dzseki, fekete nadrág, valamint egy könnyű szandál. Passzoltak a fejpántomhoz és még jól is álltak nekem. Ezután a könyvet lapoztam fel, valami képletmágiáról volt benne szó, de nem nagyon értetem ezért visszadobtam ládába. Alaposabban átkutattam és leltem egy zacskót, amiben egy kisebb összeg volt félretéve, valamint nem kis meglepetésemre, eltépett képet a sebhelyes fickóról. Újból fellángolt bennem a düh amint a sebhelyes fickó arcát felfedeztem a képen. Zsebre vágtam azt, majd egy naplóra és egy tollra lettem figyelmes. Fellapoztam üres volt és
Dühösen húzogatta a tollat a papíron.
- A fenébe, kifogyott! - dobta vissza a tollat és a naplót a ládába.
- Pedig majdnem a befejeztem, milyen kár. Túl macerás lenne új tollat keríteni. Nah, mindegy. - Majd hangosan sóhajtva és az ásót a vállára dobva, elindult vissza az öreghez.
~ Megkérdem az öreget, hogy tud e valamit a sebhelyes fickóról. ~ majd gondolatban témát váltva így fojtatta.
~Vajon megkínál megint azzal az… izé… na… hogy is hívta, ja, megvan, cukorkával?

Az új otthon

Visszaérve az öreghez, Hwarug megköszönte az ásót és a lényegre térve felmutatta a képet, aztán megkérdezte tőle, hogy ismerős e neki a rajta látható ember. Az öreg nézte pár pillanatig, majd motyogott valamit magában és nemet intett a fejével. Hwarug ezután zsebre vágta képet és elköszönt, majd hátat fordítva neki elindult.
- Hé, fiú! - szólt utána az öreg
- Nem vagy éhes?
Hwarug lépte megtorpant. Átvillant az agyán, hogy már két napja nem evett és amúgy is szeretett volna még egy kis édességet. Az öreg látva, hogy jól gondolta folytatta.
- Gyere, nem rég készítettem egy kis levest magam úgy sem bírnám megenni mindet.
- De csak ha tényleg nem zavarok. - vette fel a beszélgetés szálát a fiú.
Ezután beérve az öreg konyhájába asztalhoz ültek. Evés közben bemutatkoztak egymásnak, kiderült, hogy az öreget Jonathannak hívják. Az öreg jó mesélő volt és mivel Hwarug már rég hallott mást saját magán kívül, ezért szívesen hallgatta. Észre sem vették, hogy telik az idő. A nap már jóval túlhaladt a delelőjén. Amikor befejezték a beszélgetést az öreg marasztalta Hwarugot, hogy úgy is segítséget szeretne kérni. A fiú belement, végül is kapott ételt az öregtől és a szívességet illik viszonozni. Másnap segédkezett az öreg Jonathannak a ház körül.
- Jonathan apó, maradnék kicsit, ha nem bánja. Látom, elég sok tennivalója akad még - nézett fel a fiú a favágás közben.
Jonathan beleegyezett, tudta, hogy jól fog járni a fiúval. Hwarug két hetet töltött el az öreggel. Ezalatt az idő alatt megismerték egymást és a kölcsönös bizalom is kialakult közöttük. Hwarug is elmesélte az öregnek a történetét. Jonathan apó ekkor felismerte a fiút.
- Szóval, a valódi neved Zhor. - nem kérdés volt kijelentés, az öreg inkább csak magának szánta.
- Nemhiába, az idő elkoptatta az emlékeimet, nem ismertem fel a ruhát, amit hordasz. Az a ruházat az apádé volt…
- Micsoda, emlékszik az apámra !? - csattant fel Hwarug a csodálkozástól.
Minta misem történt volna az öreg folytatta. Elmesélte neki, hogy az apját Hakkar Smithnek hívták, elmondta, hogy egykor vele volt egy varázslócéhbe. Elmondta neki, hogy megunták a felhajtást, ezért elbúcsúznak a céhtől és normális életet kezdtek, és megpróbáltak családot alapítani. Az apjának ez sikerült, de ő nem lelt rá a nagy szerelemre, ennek ellenére mégis a barátja közelében maradt.
- Varázsló… céh? - értetlenkedett a fiú.
- Persze, mi olyan furcsa, még nem hallottál róluk?
Hwarug némán nemet intett a fejével.
- A céhek olyan helyek, ahol sok varázsló gyűl össze, hogy információkat osszanak meg, és hogy munkákat vállaljanak el. Ha már itt tartunk, szerintem neked is be kéne lépned egybe.
- Miért is? - emelte meg hangját fölényeskedően a fiú.
- Én jól érzem magam egyedül.
- Ne légy már ilyen tökfilkó! - csapott a fejére Hwarugnak az öreg, majd szelíden folytatta.
- Nem figyeltél arra, amit mondtam? A varázslók információkat osztanak meg egymással, a sebhelyes fickó egy varázsló nem? Ha csatlakozol egy céhhez, akkor könnyebben a nyomára bukkanhatsz.
Hwarug helyeslően bólintott és igazat adott az öregnek.
-És hol találok egy céhet?
- Hogy, hol találsz? - mosolygott Jonathan
Az, csak tőled függ, de ha már úgy is útra kelsz, elvinnél egy levelet egy régi ismerősömnek?- mosolygott az öreg.
Hwarug nem tudott nemet mondani. Jonathan csak másnap reggel engedte el a fiút. Elmondta neki, hogy kit keressen, milyen címen és elmagyarázta az apó Hwarugnak, hogy hogyan jut el oda. Adott egy térképet neki, majd némi gyémántot is az útra. Több napnyi malachintózás után, Hwarug elérte a az öreg által megjelölt helyet.
- Ezt, egyszerűbben is közölhetted volna, apó. - vigyorgott, miközben ámulattal nézte az előtte lévő hatalmas céh épületet, amire hatalmas betűkkel ki volt irtva: „Lamia Scale”
Erőt vett magán, majd elindult. Elhagyva a kaput, benyitott a bejárati ajtón. Egy hatalmas terembe lépett, ahol nagy nyüzsgés fogadta, ami lassan lecsillapodott, amint feltűnt a bent lévőknek, hogy egy idegen áll az ajtóban. Mielőtt bárki is hozzá szólhatott volna, vett egy hatalmas levegőt és jó hangosan megszólalt.
- Egy Jura nevű varázslót keresek, azt mondták itt találom.
- Én vagyok az. - Állt fel a pult mellől egy jól megtermett, hatalmas férfi.
- Jonathan az üdvözletét küldi. - szólalt meg Hwarug, majd átnyújtotta a levelet.
Jura átvette, majd pedig elolvasta azt. Egy halvány mosoly suhant át az arcán.
- Tehát sárkányölő vagy és szeretnél csatlakozni hozzánk? - kérdezte
Hwarug a szemébe nézet és bólintott.
-Gyere, bemutatlak valakinek -majd intett hogy kövesse.
A többi varázsló, még nézte őket egy darabig, míg átértek a terem túlsó oldalára és el nem tűntek a másik teremtől elválasztó ajtó mögött. Kis séta után megálltak egy ajtónál, ahonnét veszekedés zajai szűrődtek ki, de ezzel mit sem törődve A hatalmas alak bekopogott. Erre hirtelen csönd lett.
- Elnézést kérek, Jura vagyok, bejöhetek? -kérdezte, s az igenlő válasz meghallva be is nyitott az ajtón.
Az ajtó túloldalán egy idős hölgyet fedezett fel Hwarug, akinek a bőre meglehetősen ráncos volt, a haja ősz és három rétegesen felkontyolva hordta. Hátén köpenyt viselt, amit egy pontozott gallér fogott össze, alatta egy sötét mellényt, kezein, pedig szegecses karkötőt. Ez, valamint apró szemei, vékony csontos kezei, és meglehetősen, hosszú fülcimpái letaglózóan hatottak a fiúra és csak annyit és a csodálkozástól alig tudott megszólalni.
- Ez meg ki? - nyögte ki végül, megdöbbentében.
- Mi az, hogy ez meg ki? A szüleid nem tanítottak jó modorra, fiacskám ?! Én vagyok a nagy és csodálatraméltó Ooba Babasaama a Lamia Scale mestere. - és miközben magyarázott, a kezeivel hihetetlen sebességgel köröket irt le. Amint a mester befejezte Hwarug szidását Jurához fordult.
- Ki ez a kölyök?
- Ő itt Hwarug Zhor egy sárkányölő, szeretne csatlakozni a céhhez, a nagybátyám küldte hozzám. - adott választ a mester kérdésére Jura.
- Ó, hát akkor már értem honnét ez a faragatlanság, rossz hatással volt rád az a vénember ugye kölyök. - mielőtt Hwarug, bármit is reagálhatott volna Babasaama folytatta.
- Isten hozott nálunk fiacskám, de ne merd rossz színben feltüntetni a céhet mer velem gyűlik meg a bajod.
- I... Igenis - dadogta a fiú döbbenetében, hisz olyan gyorsan folyt le ez a beszélgetés, hogy szinte fel sem tudta fogni.
- Gyere, bemutatlak a többieknek. - mondta Jura, majd elköszönve a mestertől hátba veregette a fiút és betette maguk mögött az ajtót.
Hogy mi történt vele ezután? Az... már egy másik történet.