Sormo

Név: Sormo

Faj: Exceed

Nem: Hím

Életkor: 3.5 év

Jellem: Aranyos és jószívű, ugyanakkor hatalmas csínytevő, imád rosszalkodni, nevetni és viccelni. Játékosan, könnyen veszi az életet viszont hű az elveihez és mindenkihez akit szeret és a barátjaként tekinthet rá. Szeret szemlélődni és benyögni valami elképesztő életbölcsességnek tűnő dolgokat, ezeket általában tapasztalatokból és könyvekből szedi, ugyanis imád olvasni. Ösztönszerűen kíváncsi, szeret tanulni és felfedezni. Kedveli a halat és mindenfajta tengeri kütyüt, de aminek igazán nem tud ellenállni az az édesség. Egyik főbb hibája hogy nagyképű, az intelligenciáját rendkívül sokra tartja. Öntudatban sem szenved hiányt.

Kinézet: Aranyos, mondhatni cuki szemekkel rendelkező kis rosszcsont. Mivel rendkívül fiatal cica ( alias exceed ), ezért nagyon selymes a bundája. Még elég pöttömke, vélhetően nem is fog sokkal nagyobbra nőni. A szeme fekete, míg a szőre világosbarna. Mivel szeret enni, igazából egész kis tömzsi cica.

Mágia: Archívum -> Archive Magic, Telepathy, Fiore Map Stock, Transfer Information ( Ez utóbbi kettőt, kezdőpénzből venném. )

Céh: -

Felszerelés: -


I. Fejezet: Ahol megtörik a héj...

Késő délután volt, az öreg könyvtáros, Atai Shōsasshi vidáman ült a folyóparton és kekszet rágcsálgatott. A munkának már vége volt, a könyvtár bezárt, így Erának most holnap reggelig nem lesz szüksége az ő tudására. Az öreg elégedett volt, archívum mágiájának segítségével kitűnően eligazodott a könyvtárban. Rengeteg ember kért tőle tanácsot város szerte. A könyvtára a Mágus Tanács alá tartozott, szigorú szabályrendszerrel, persze a bohókás öregúr ezeket gyakran felülbírálta. Hetvenkét éves korában még mindig ugyanolyan csínytevő maradt mint fiatalkorában volt. Sok borsot is tört látogatói orra alá, de vigyázott hogy ne lépje át a határt. Az öreg legnagyobb ellensége az unalom volt, ugyanis szegény Atai gyakran egyedül maradt a munkaideje után. Ilyenkor általában olvasott, vagy információt gyűjtött, de ma már ritkán akadt olyan könyv vagy olyan hír mely érdekelte volna. Rengeteg tudást halmozott fel és rengeteget osztott meg. Így, mivel már nem akadt elég elfoglalni valója, Atai életébe szép lassan becsempészte magát az unalom. Most is fáradt szemekkel vizslatta a vízben úszkáló faleveleket, majd sóhajtott egyet és süvegét igazgatva megindult hazafelé. Azaz csak megindult volna, ha nem lett volna figyelmes egy halk de annál különösebb koppanásra. Ahogy az öreg mágus hátrapillantott, egy érdekes rajzolatú tojást látott meg, mely megakadt a sziklán. Kiemelte a vízből és enyhe mocorgást vélt felfedezni benne. Abban aludtam én, összegömbölyödve és mély sötét álomban. Atai kérdőn vakargatta a fejét, majd letett engem a fűbe és egy interfészt idézett meg a levegőben. Bepötyögött pár adatot, majd elégedetten felkacagott. Ezután lecsukta az interfészt, közel hajolt hozzám és azt suttogta:
- Exceed. Sormo-nak foglak hívni, rendben? – mondta, majd felkapott és betuszkolt a táskájába pár száraz növény mellé. Mi vagyok én hozzávaló? Persze ezt csak utólag tudom hozzátenni, mert akkor azt sem tudtam mi lesz a nevem, mi az exceed és hogy a cukormázas málnatorta eszeveszettül finom, de ez utóbbi nem is olyan fontos. A lényeg, hogy Atai hazavitt és valami halszagú rongyon tárolt aminek egyetlen pozitívuma hogy meleg volt és nem fáztam. Persze voltak bökkenők. Atai a könyvtárban lakott, pontosabban egy szobában az épületen belül. Ide tilos volt bármilyen „állatot” hozni, így a létezésemet teljes titokban kellett tartania. Ez nem is volt olyan nehéz, amíg benne voltam a tojásban. De nem vártam sokáig! Ha-ha-ha!

Atai szabadnapján történt, hogy mielőtt elment vásárolni, rám nézett és azt állította hogy nagyon komor pofát vágok. Máig nem tudom hogy állapította meg ezt egy tojásról. Mindenesetre, mielőtt elment volna bevásárolni, sárga festékkel egy mosolygó arcot festett a tojáshéjamra, ( vandál... ) majd felkacagott és lelépett. Nem is sejtette hogy kacagásának erejétől tudatra ébredtem és rögtön elképesztően idegesítőnek találtam ezt a kocsonyás börtönt. A nevetséges műremekről nem is beszélve... így hát elhatároztam hogy kijutok innen, és nyomni kezdtem a falakat. Jó pár próbálkozásba került míg megadta magát, de végül megindultak az első repedések és a mosolygó arcocska szája kinyílt. Én meg kikecmeregtem a tojásomból, mint cica a porcelán boltból, és lerázogattam magamról a törmelékeket. Ezután kifulladva eldőltem és örültem hogy jó meleg van. Így pihengettem és a szemeimet próbáltam nyitogatni, amikor egyszer csak egy szó jelent meg a fejemben és erős késztetést okozott a pocakomban: ~ Kaja! ~ gondoltam, illetve lehet hogy nem pont így, de a lényeg ugyanaz. Felpattantak a szemeim és igyekeztem aktiválni az orrocskámat, nem sok sikerrel, pláne hogy még a látásom se volt túl tiszta. Szerencsére, Atai megmentett, mert kisvártatva hazaért és rögtön letett egy tál tejet mellém. Ez eddig oké, csak én állni se tudtam akkor még és így sikeresen beleestem a tálba. Az érzés nem volt túl kellemes, de a tej finom volt.

II. Fejezet: Felturbózott Kölyök-lét!

Szépen növekedtem és dagadtam, annyira hogy az öregapó elkezdett gondoskodni arról, hogy kevesebb kaját egyek. ( Szemét! ) Na mindegy, ő adta a szállást, így kénytelen voltam elviselni eme szörnyű megpróbáltatást. Persze eleinte a fürdés volt az, ami keményebb dilemmát okozott. Emlékszem, azzal fenyegetőztem hogy megnövök és megeszem ebédre. Nem használt. Minden lelkiismeret furdalás nélkül beledobott a vízbe. Szóval így teltek a mindennapjaim újdonsült exceedként. Szinte ösztönből, meg mert öregapó igen jó tanárnak bizonyult, megtanultam beszélni, így gyorsan és könnyedén megértettük egymást. Érdekesség lehet, hogy rendszeres munkái miatt gyakran rontottuk a szemeinket az általa megidézett interfész képernyőjén. A képernyő nagyon érdekesnek bizonyult számomra, rengeteg villogás, szín és forma volt benne amik ráadásul mozogtak. Néha rákérdeztem egy-egy dologra és Atai készségesen válaszolgatott. Így ismerkedtem meg az Archívum mágiával és úgy tűnt volt hozzá tehetségem, no meg agyam persze. Gyorsan megtanultam a járást, illetve hogy a könyvtárban nem szabad lennem, de szerencsére voltak olyan kijáratok, ahol könnyedén kimászhattam a szabadba. Különösképp élveztem, az utcákat róni és különböző kajás standokat nézegetni. Az elején sokszor eltévedtem, de Atai különösmód mindig megtalált és hazavitt, amit persze nem értettem hogyan. Aztán egy nap kiderült.

Egy nap elhívták Atai apót a Mágus Tanácsba pár jegyzetével hogy segítsen nekik választ találni egy-két kérdésre. Az öreg elindult, de a könyvtárban felejtett egy fontos iratot. Én épp arra készültem hogy felmásszak az egyik polc tetejére, ahol Atai a csokis kekszet tartotta, amikor megszólalt egy hang a fejemben.
- Én a helyedben nem tenném! – hallottam, mire majdnem leestem a pultról ahol álltam. – Óvatosan! – hangzott fel ismét, mire kapkodni kezdtem a levegőt.
- K..k..k..ki vagy te? – kérdeztem hebegve, már amennyire egy exceed tud hebegni. – Apó? Atai? – ugrott be hirtelen a hang ismerőssége. – Hol vagy? Nem látlak. – mondtam és körbekémleltem a szobában. Senkit nem láttam és Atai gyorsan megadta a választ.
- Telepatikusan beszélek veled, a fejeden és a gondolataidon keresztül ha így érted. – Nem értettem, de ez persze nem is volt lényeges. – Kérlek, találsz a dolgozó asztalomon egy papírt rajta rúnákkal, kérlek hozd el nekem. – mondta, majd megszűnt a fejemben egy furcsa zizegés amit eddig észre se vettem. Mindenesetre most nem törődtem ezzel, fogtam a kívánt dokumentumot és elvittem Atai-nak. Ekkor már két éves voltam és jól ismertem Erá-t. Amikor hazaértünk, ( Én megvártam őt nem messze a bejárattól. ) az öreg elmagyarázta hogy mi az a Telepátia és hogyan is működik. Attól kezdve állandóan beszélgettünk telepatikusan, először az ő kezdeményezésével, majd később nekem is sikerült használnom ezt a képességet. Ennek köszönhetően nőtt az apó népszerűsége, mert senki nem értette honnan tud mindent anélkül hogy bármely könyvet kinyitna, vagy segítségül hívná a számítógépét. Megnőtt a keresete és persze én is profitáltam a dologból, mert mindig hozott valami ajándékot amikor hazajött. Később megtanultam használni a számítógépes interfészt és sikerült nekem is megidéznem, persze sosem voltam olyan gyors mint Atai, de épp elég gyors voltam ahhoz perceken belül bármit megtaláljak a már elraktározott tudásomból. Persze nem tudtam mindent, de Atai és az ő segítségével sikerült elsajátítanom Fiore térképét, gyakran előforduló szörnyeit, városai jellegzetességeit, a mágia alapjait és néhány ismertebb mágus céhről való információt. Nagyon okosnak hittem magam és sok mindenkit lenéztem, ezért az életnek meg kellett tanítania hogy a tudás nem minden.

III. Fejezet: Erőszak

Atai otthon munkálkodott, én meg kóborolni indultam a városba. Ekkor már hároméves voltam és jópár árus köszöntötte a „kedves kis cicát” a piacon. Azt hittem az egész világ ilyen egyszerű, mindenki kedves és jóakaratú. Nem ismertem a magányt, a szenvedést, az elhagyatottságot és a szomorúságot. Persze olvastam róluk a könyvtárban, de minden túl távolinak tűnt ahhoz hogy foglalkozzak velük. Egészen idáig.
Balszerencsémre egy olyan sikátorba tévedtem be, ahol éppen három suhanc vert egy negyediket. Megsajnáltam szegényt ráadásul naiv voltam és nagyképű, ezért odakiáltottam nekik.
- Csak négyen mertek ellene menni!? Fogadok hogy sokkal többet ér mint közületek bármelyik! – rosszul tettem... a suhancok rögtön felém fordultak és némi megdöbbenés után, a vezetőjük, egy tagbaszakadt srác ( vagy hússzor nagyobb mint én ) gonosz vigyorral így szólt:
- Majd meglátjuk hogy ki mennyit ér szőrpamacs... – röhögött és levett valami fémdarabot egy kukáról. Egyszerűen nem hittem hogy bárki képes lenne megütni, korábban sohasem történt ilyen eset. Nagyon nagyot tévedtem. Úgy megütött hogy csak zúgott a fejem és egy pillanatra minden homályos lett. Kiáltani akartam de csak erőtlen nyávogás hagyta el a számat. Ezután a rohadék felemelte kómás enmagamat, mire a többi haverja is röhögni kezdett. A szadista állat elővett egy kést és felém közelített vele. Sikoltoztam volna, de persze ez egy exceednek nem túl könnyű feladat, így inkább csak kétségbeesetten nyávogtam és vinnyogtam. Elakartam tűnni innen amilyen gyorsan csak lehet. Hirtelen az jutott eszembe hogy valahol magasan akarok lenni távol ezektől a surmóktól és ekkor két fehér szárny nőtt ki a hátamból, félrelökve a meghökkent támadómat aki hirtelen el is engedett. Ezután teljesen ösztönösen cselekedtem. Estemben megpördültem a tengelyem körül és mielőtt földet értem volna hatalmasat csaptam a szárnyaimmal. Másodpercekkel később már magasan a fejük felett köröztem. Új érzés töltött el, a győzelem íze. Persze nem tartott sokáig, mert a faragatlan „trollok” bosszúsak lettek és ezt az előbbi áldozatukon akarták leverni. Először nem tudtam mit tehetnék, majd azt gondolván hogy egy próbát megér, zuhanórepülésbe kezdtem. A suhancok ijedten ugrottak félre, én meg elkaptam az áldozatuk ingét és felfelé húztam. Elképesztően nehéz volt, de sikerült megemelnem és elrepülnöm vele, mielőtt elkaptak volna minket. Egy háztetőnél tovább viszont nem bírtam és mindketten ráestünk a tetőre. Eddig a srác csak tátott szájjal bámult, most viszont, egy kis zihálás után megszólított:
- Mi a fene vagy te? – nyögte két levegővétel között és bár némiképp logikus volt a kérdése, hiszen nem mindennap találkozunk repülő macskával, azért úgy döntöttem megnevelem.
- Talán inkább köszönöm, nem? – szóltam rá, majd választ sem várva folytattam – Mellesleg exceed vagyok, a messzi Edolas-ról származom. Tudok varázsolni és... – hátrapillantottam a hátamra ahol egy perccel ezelőtt még szárnyak voltak – repülni is. – fejeztem be végül.
A srác hosszan nézett, végül nagy nehezen kinyögött egy köszönöm-öt Nem esett nagy baja, csak pár zúzódás és horzsolás. Bemutatkoztunk egymásnak, megtudtam hogy az egyik kereskedő fia, de az utóbbi időben nem ment túl jól az üzlet ezért elszegényedtek és sokan kigúnyolják őket. Nem egészen értettem a dolgot, mindenesetre a szeméből átszűrődő szomorúság engem is megfogott és hosszasan elgondolkoztam. Kicsivel később, a fiú felém fordult, elmosolyodott és vállat vont. Ezt rendkívül furának véltem.
- Na... és hogy tervezel lejutni innen? – érdeklődött.
- Háát... megpróbálok újra repülni – vicsorítottam, majd fókuszálásba kezdtem. Most már sokkal egyszerűbben ment szinte ösztönösen. Kinőttek a szárnyaim és egy csapással a levegőbe emelkedtem. Az új barátom belém kapaszkodott és leereszkedtünk az utcára, az arra járók nem kis döbbenetére.
- Némmá! Egy repülő sün! – kiabálták egyesek, na igen nem mindenkinek van esze ahhoz hogy felismerjen egy macskát... ( Mellesleg néztek már mókusnak is. ) A leszállás után, a srác megköszönte a segítséget ismét, majd lelépett. Különös módon, soha többé nem láttuk egymást.

Amikor hazaértem, megjegyezném, hogy immáron repülve, már Atai is otthon volt és aggódva érdeklődött, ugyanis megszakadt köztünk a telepatikus kapcsolat. ( Ez eddig fel se tűnt ) Mire elmeséltem neki az esetet, a mindig bohókás mindig nevetős öreg mágusból, komor, öreg mágus lett. Nem tett megjegyzéseket, csupán megdicsérte az új képességem és adott nekem enni. Én, miután lelefetyeltem a tejet, aludni tértem és így véget is vetettem ennek a fura napnak.

IV. Fejezet: Árulás

Így utólag rájöttem hogy ez egy felkészítés volt az előttem álló nehézségekre. ( Látjátok? Az élet még egy macskát is megszívat! ) Ráadásul, nem ez volt az egyetlen. Kicsivel később, egy téli napon találkoztam valakivel, aki mint így utólag kiderült, az egyik verekedős fiatalember volt. Kapucniját mélyen a szemébe húzta a hóesésben, épp egy csomag mézeskalácsot... vagyis ~ MÉZESKALÁCSOT *.* ~ szállított a város egyik mágusának aki alkímiával foglalkozott. Amikor elhaladtunk egymás mellett, nem tudtam megállni hogy ne dobjam be magam és ne kunyeráljak tőle egy mézeskalácsot a hátamon fetrengve és dorombolva. Először rám szólt hogy „Nem!” majd amikor újra elé ugrottam és megpróbáltam nagyon szomorúan nézni így szólt.
- Rendben... de akkor hozd a kosarat. - Én nem várattam meg, nagy buzgón számba vettem a kosarat és felrepültem vele. Hamar odaértünk az alkimistához és letettük a mézeskalácsot. Ekkor ő szólt hogy várjak egy kicsit, felkapta a cuccost és becipelte az ajtón. Beszerettem volna menni, hogy ne fagyjon meg ez a szegény árva cica, de becsukta előttem. ~ Mindegy... ~ gondoltam ~ A mézeskalácsért mindent! ~ Sokáig kellett még várnom, a hó már majdnem befedett és a bundám is fagyos volt. A nózimról nem is beszélve. Tudjátok milyen rossz ha macska vagy és fázik a nózid? Ha exceedek lennétek tudnátok...
Már úgy voltam az egésszel, hogy elmegyek, mikor váratlanul kinyílt az ajtó és megjelent a fiú kezében egy forró mézeskaláccsal, amit odadobott elém. Azonnal nekiestem és pillanatok alatt befaltam az egészet, mire a srác levette a kapucniját és kacagni kezdett. Amikor megláttam az arcát megrémültem és elrepültem onnan. Egészen addig nem értettem miért nevetett, amíg görcsbe rándult a testem és lezuhantam a hóba. Forgott velem a világ, fáztam, reszkettem és félő volt hogy mozdulni sem tudok többet. Utolsó gondolataimmal Atai-t hívtam.

A meleg, könyvtári szobában ébredtem, a megmentőm csendben írogatott egy könyvbe. Még bágyadt voltam és erőtlen, de már tudtam mozogni. Felültem és ásítottam egy nagyot.
- Nem szabad megbíznod mindenkiben. Nem mindenki jó ember. Azt hittem már tudod. – mondta Atai, majd kis szünet után folytatta – Beadtam az ellenszert, de nagyon sok mindent nem ehetsz mostantól. Többek között édességet sem, egészen három napig. – Eddig csak hébe-hóba figyeltem rá, de most egy oroszlán erejével üvöltöttem fel.
- Miii! – Na jó csupán egy, az átlagosnál hangosabb nyávogás volt, de azért megtette a hatását, mert az öregapó picit összerezzent. Majd felnevetett és megismételte.
- Nem ehetsz édességet három napig, amíg a méreg teljesen ki nem ürül, mert baj lehet belőle. Összeállítottam neked egy étrendet erre az időre. – jegyezte meg és elvigyorodott. Képzeltem miféle zöldségektől és mindenféle unalmas kotyvaléktól hemzseg az az étrend.
Ugyan megvonta tőlem a normális kajámat, de ez nem változtatott azon hogy éhes voltam, így hát kigurítottam egy szép, piros almát az almás kosárból és már épp beleharaptam volna, amikor...
- Én a helyedben nem tenném! – szólt rám Atai.
- Már miért nem? – vontam fel a szemöldököm.
- Mert jelenlegi állapotodban allergiás lehetsz rá...
- Az almára!? – visítottam fel, majd duzzogva visszatértem aludni.

V. Fejezet: Magány

A három nap hamar letelt és én újra tömhettem magam édességgel. A tél elmúlt, a tavasz köszöntött be és hozta magával az élet vidámságát és lelkesedését. Mindenki boldog volt, a munkások városszerte énekeltek a madarakkal együtt, a parkok és játszóterek gyerek zsivajtól zengtek. Csak én voltam szomorú. Egyik nap odajött hozzám Atai és elmondta hogy elfog menni egy veszélyes útra. Megtiltotta hogy vele menjek és meghagyta pénzének egy részét hogy próbáljak saját életet élni. Az egyik legnagyobb gond viszont, hogy nem maradhattam a könyvtárban és állítása szerint nem fog visszatérni. Hosszas viták után sem változott a döntése, de nem adtam fel. Nem akartam lemondani a barátomról, aki apám helyett apám volt.

Eljött a búcsú napja, Atai elkészült és lassan indulni akart. Az asztalon gubbasztva figyeltem ahogy szép lassan elrakosgatja a szükséges holmikat. Egyszer csak fellángolt bennem valami és megint vitába kellett szállnom vele.
- Mégis miért mész el!? Mi a fene olyan fontos... –kezdtem volna, de Atai félbeszakított
- Emberek élete... semmi más Sormo. Ezért kell mennem.
- De azt mondod nem térsz vissza! Ha veszélyes, majd megmenti azokat az embereket más, miért te mész, nem tartozol nekik semmivel!
- Kötelességemnek érzem. – felelt a mágus.
- Miért? – kérdeztem vissza.
- Mert... – Atai elgondolkozott – mert... jó vagyok. – felelte és úgy tűnt lezárta ezzel a beszélgetést, de én készen álltam a válasszal.
- Most lehetnél olyan mint az az ember aki megvert engem... jogod van hozzá te is ember vagy. Nem muszáj mindig jónak lenned! – feleltem és azt hittem ezzel megnyertem a csatát, de tévedtem és Atai felnevetett.
- Van benne igazság, de én úgy érzem jónak kell lennem. Ilyen egyszerű – mosolygott.
- Akkor vigyél magaddal! Te már öreg vagy ehhez egyedül... – fakadtam ki.
- Pont azért, nekem már úgyis mindegy. Neked viszont élned kell, előtted még minden, meg kell találnod a saját sorsod. És én remélem hogy nem egy kosár mézeskalács alján lesz – vigyorgott az öreg. Ezzel már végleg lefegyverzett és én tehetetlenül leheveredtem az ágyra, onnan néztem tovább a ténykedését. Amikor kész lett és a kilincsre tette a kezét, csak ennyit mondtam:
- Furák vagytok ti... emberek... – Atai őszinte csodálattal nézett vissza rám, a cipő méretű, ágyon heverő macskára.
- És nem is tudod, hogy mennyire igazad van. – felelte - Viszlát Sormo.
- Viszlát Atai mester – nyomtam meg egy picit a második szót és hallottam ahogy a mágus kuncog miközben halkan bezárta az ajtót.

Atai a kérésemre elintézte hogy a könyvtárat csak este zárják be, így könnyedén kinézhettem számomra fontos információkat. Az egyedüllét lavinaként zúdult rá eme kiscica lelkére, így biztosan tudtam hogy találnom kell egy új otthont. Azt gondoltam hogy talán a mágiám hasznára válhat valakinek, így betársulok egy céhhez. ~ De mégis ki fogadna fel? Gyenge vagyok és esetlen. ~ gondoltam. Azok a nagy mágusok a céheknél biztosan sokkal többet tudnak mint én. ~ De talán... ~ kezdtem reménykedni ~ valaki majd megszeret annyira hogy hazavigyen és ki más mellett lehet izgalmasabb lakni mint egy mágus mellett ~ mosolyodtam el és ezekkel az álmokkal hagytam el a könyvtár ódon falait. Az arra járók, talán látták, ahogy egy macskaszerű szárnyas lény suhan át az égbolton az éjjeli órákban.