Magánküldetés: Az aratás ünnepe (Yorumi Tsukiko, Imolatus, Ziru, Tezzeret, Sormo)

Cím: Az aratás ünnepe

Szint: D

Jutalom: Szinttől függ

Leírás:
GF: úgy hozza a sors hogy egy asztalnál töltitek reggeliteket, falatoztok nagy bőszen mikor megjelenik előtettek a cég egyik hírhedt tagja, Horus. Mint mindig most is le sem lehet törölni a vigyort képéről.
- Srácok, van e már tervetek mára? - kérdi. Jó lenne ha nem lenne xD
- Nincs kedvetek leruccanni Shirotsumébe, most van az aratás ünnepe! A céh mindig is jóban volt a polgármesterrel, s lenne egy kis munka is arra fele. - kacsint a szép hölgyre.
Akár megkérdezhetitek hogy miféle munka, - köszi köszi!
- Csak figyelemmel kéne követni az eseményeket hogy ne legyen semmi zűr, tudjátok egy két részeget leütni, néhány szép hölgyet megmenteni- paskolja meg az egyik fiú vállát - csak a szokásos. Nem nagy dolog, tavaly sem volt semmi különös, le számítva a szép kis szőkét akivel olyan jól el voltam. - mondja ábrándozva ahogy a plafonra emeli tekintetét.
Egy ilyen ajánlatot nem utasíthattok vissza, ingyen van a kaja pia, és még pénz is jár érte! Uccu neki, vonattal tessék elindulni!

Közös rész: Sormo te is éppen vonaton utazol amikor a sors össze hoz négy másik emberrel egy kabinban. Nos láthatod céh pecsétjüket, szóval itt a nagy alakalom tovább bővíteni céhekről szerzett információid. Beszélgetésetekbe kiderül hogy épp egy munkára tartanak, és neked se jönne rosszul némi pénz szóval csatlakozz! Emellett persze utatok során talán még több különleges információt is megtudhatsz a céh tagjairól, amivel tovább bővítheted tudásod!

Postok Shirotsuméig tartson!

Követelmények: Minimum 500 szó, egymás posztjainak figyelemmel követése, lehetőséghez mérten összehangolt munka.

Sorrend: Nincs

Határidő: Átlagosan egy hét, az az hét nap! Amennyiben valaki nem posztolt, haladunk tovább ő pótolja hiányázásait a következő körben. Amennyiben több mint három körből kimarad valaki automatikusan kiesik!

Meleg, nyárvégi nap köszöntött Fiore-ra. A reggel fényes sugarai besütöttek az ablakon. Imolatus nem is értette, hogy aludhatott el ekkora fényáradatban. Mire leért a céh étkezdéjébe, a többiek már régen nekiálltak reggelijük elfogyasztásának. A fiúnak már alig akadt szabad ülőhely. Végül csak le tudott ülni, így nekikezdett, hogy belapátolja a reggeli zabpelyhét.
Az asztalnál hozzá hasonló friss céhtagok foglaltak helyet. Ziru, akivel megismerkedésük óta csak néhány szót váltott, szokásához híven egy könyvet olvasott kávézás közben. Nem messze tőle a fiatal Yorumi Tsukiko müzlit evett. A lány hozzá hasonlóan alakváltó volt, igaz ő az Animal Soul ágra szakosodott. Végezetül ott volt még a fegyvermágus, Tezzeret. Imolatus őt ismerte a legkevésbé. Csupán annyit tudott róla, hogy ő is szereti a nyugalmat és a világban való gyönyörködést. Rossz ember tehát nem lehet.
A mágus annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette Horust, aki egy alattomos vigyor keretében sétált oda hozzájuk. Kis híján lenyelte a kanalát, amikor megszólalt mögötte.
- Srácok, van e már tervetek mára? – amikor a társaság csak a fejét rázta, elégedetten folytatta.
- Nincs kedvetek leruccanni Shirotsumébe, most van az aratás ünnepe! A céh mindig is jóban volt a polgármesterrel, s lenne egy kis munka is arra fele – közben rákacsintott Yorumira. Rossz előjel. Igaz Horusnál sose lehet tudni…
- Mindünknek szól a munka? – kérdezte gondterhelten Ziru. Tudva levő, hogy nem igen szívleli a nagyobb társaságot.
- Bezony. Jó alkalom lesz arra, hogy összerázódjatok, újonckáim.
- És pontosan mit takar ez a munka, ott Shirottos… Shiro… - kérdezte Imolatus az idegen névvel küszködve.
- Shirotsume. Nem árt, ha megjegyzed, különben még rossz vonatra szállsz – mondta nevetve Horus, majd folytatta:
- Csak figyelemmel kéne követni az eseményeket, hogy ne legyen semmi zűr, tudjátok egy két részeget leütni, néhány szép hölgyet megmenteni – e szavakra játékosan megpaskolta a hírhedten nőszerető Ziru vállát - Csak a szokásos. Nem nagy dolog, tavaly sem volt semmi különös, leszámítva a szép kis szőkét, akivel olyan jól el voltam.
Horus tekintete ábrándosan elkalandozott. Imolatus a homlokát ráncolta. Volt egy olyan érzése, hogy most nem ússzák meg ennyivel. Végül vállat vont: lehet, hogy túlreagálja a dolgot. Talán túl sok időt töltött el Marigold közelében, hogy ennyire gyanakvó lett. Az ünnepség remek alkalom lesz lazítani egy kicsit.

- Hová ez a nagy sietség? Még egy csomó időnk van!– méltatlankodott Yorumi. A csapat erőltetett menetben haladt Fressia vasútállomásának vágányai között. Az iramot Imolatus diktálta, könyörtelenül.
- Nem számít, mit mond a kalauz, a lényeg, hogy minél hamarabb elfoglaljuk a helyünket. Így akármi lesz, nem maradunk itt. Anyukátok nem tanította meg, hogy indulás előtt fél órával már a vonaton kell ülni? – kérdezte hátrafordulva, de amikor meglátta társai sötét tekintetét, jobbnak gondolta, ha behúzza a nyakát és csöndben marad. Végül sikeresen felszálltak a Shirotsumébe tartó vonatra, amely zsúfolásig volt az aratási ünnepre igyekvőkkel. Nagy nehezen átverekedték magukat a tömegen, ám a kupéjukhoz érve Imolatus hirtelen megtorpant. A többiek erre nem számítottak, és rendre nekiütköztek.
- Miaz? Valami baj történt? – kérdezte a sor végén Ziru.
- Egy Exceed – mondta Imolatus olyan hangsúllyal, mintha a halálos ítéletüket ismertetné. Valóban, az ablak mellet egy fiatal, világos bundájú Exceed üldögélt.
- Hol? Hol? – kérdezte fellelkesülve az állatbarát Yorumi, és átbújt a mágus keze alatt. – Jaj, de aranyos vagy! Hogy hívnak?
- A nevem Sormo – felelte udvarias hangnemben az Exceed, és odébb csúszott, hogy helyet szorítson az újonnan érkezett útitársainak. Ziru és Yorumi rögtön le is ültek, Tezzeret viszont odafordult a még mindig ajtóban toporgó Imolatushoz.
- Neked meg mi bajod van? Ő csak egy Exceed. Gyere, foglalj te is helyet.
- Nem is tudom. Megbízhatatlan kis lények, elhiheted – suttogta Imolatus, gondosan kerülve Sormo tekintetét. Tezzeret rosszallóan csóválta a fejét.
- Teljesen civilizáltak, és nekik is joguk van a vonaton utazni.
- Tudom, tudom, csak volt velük egy kellemetlen élményem egy faluban meg egy macskamenta tölggyel… áh, hagyjuk – Imolatus feladta, és ő is leült, a lehető legmesszebb Sormo-tól.
Az út hátralévő részében a mágus a gondolataiba mélyedve ült, a beszélgetésből sem vette ki a részét. Azt is komor belenyugvással fogadta, amikor Yorumi és Ziru közbenjárásával Sormo is csatlakozott a küldetésükhöz. Nem tehetek róla, rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban.
A vonat végül lassított és megállt Shirotsume állomásán.

A nyár lassan leáldozóban volt Fioréban, így a nap fényes sárga sugarai lassan lanyhultak, fokozatosan hidegültek el. Azonban, mintha még utoljára meg akarta volna mutatni, hogy nem csak egy hasznavehetetlen világító golyó az ég tetején, júliusi meleget idéző hőhullámot bocsátott le a Golden Phoenix céhházának otthont adó völgyre. Korán keltem, így a még csak fel-felpislogó sugarak már a titáni fa egyik ágán ülve értek. Nem mintha olyan lelkes lettem volna, inkább csak élvezni akartam a kora reggeli látványt. Hátamat nekitámasztottam a törzsnek, és behunyt szemmel játszottam a furulyámon. Az idő, a dallam és a korai óra együtt olyan hatást gyakoroltak rám, hogy kénytelen voltam visszamerengeni a múltamba. Lángok. Olyan lángok, amelyek sosem alszanak ki, csak megváltoznak. Ami egyszer begyúl, az sosem hűlhet le igazán. Abbahagytam a zenélést, és pár másodpercig csak némán néztem magam elé. De az én lángjaim már nem ugyanolyanok. Az a mosoly lecsitította őket. Az a mosoly, amely két haldokló, de boldog, nyugodt ember arcára ült ki. Ajkaim önkénytelenül is utánozták a képzeltemet, így vigyorogva másztam le az ágról, majd puhán érkeztem meg a kifutó talajára, amelyet céhünk röpképes tagjai használtak. Sóhajtva elindultam előre, és mivel gyomrom finom kordulással jelezte, hogy éhes vagyok, az ebédlő felé vettem az irányt. Odabent még csak páran lézengtek, ám egyből kiszúrtam a talán még nálam is korábban kelő Elektra-t, akinek acélos pillantása jelezte, hogy ma sincs a szokásosnál lágyabb kedvében. El sem mertem képzelni, mi vár még rám. Magamhoz vettem a piritósból és eperteából álló reggelimet, és letelepedtem vele egy asztalhoz, hogy kényelmesen elfogyaszthassam. Étkezésem közben az ebédlő lassan feltöltődött a különböző tagokkal, akik szintén nem akarták éhgyomorral kezdeni a napi programjukat. A mellettem lévő üres helyek is szépen feltöltődtek, többek között céhünk minden bizonnyal legfiatalabb tagjával, az Animal Soul mágus Tsuki-val, aki egy hatalmas tál müzlivel tette le magát mellém.
- Jó reggelt szép hölgy, jól aludtál? - kérdeztem barátságosan mosolyogva.
- Remekül, köszönöm. - válaszolta, és belekanalazott a tejes csudajóba, amit én ki nem állhattam. Ezután a két mágiaágat is birtokló, meglehetősen veszélyes kinézetű Ziru futott be, szokásos laza stílusában.
- Helo srácok! Mi a helyzet. - köszönt, mire vigyorogva Hello-t intettem felé, és visszatértem a teámhoz. Utoljára Imolatus, egy fiatal, egészen tehetséges Divine Soul mágus érkezett meg elfoglalva az utolsó árva széket.
Meg voltam én áldva ezekkel az alakváltókkal, de hát az embert nem a mágiája határozza meg. Az evés csöndben ment, mindenki el volt foglalva valamivel. A néhány piritósom gyorsan elfogyott, így más a sokadik csésze teámat végeztem ki, majd furulyázni kezdtem, mikor szinte a semmiből Horus jelent meg az angyalka háta mögött, olyan hirtelen, hogy a mágus majdnem evőeszköz általi halált szenvedett el.
- Srácok, van e már tervetek mára? - kérdezte hatalmas vigyorral az arcán, amiből egyből leesett, hogy ha nincs, majd ő a nyakunkba aggat valamit. Kedveltem Horust, habár nem sokat találkoztam vele eddig, de könnyed életstílusa és állandó mosolya megnyerő volt. Szolidan vállat rántottam, jelezve, hogy nekem bizony semmi különösebb tervem nem volt. Lopva Elektrára pillantottam, ám mielőtt elkaphatta volna a tekintetem, félre is néztem. Most bármilyen munka jobb volt, mint egy sokadik kimerítő edzés.
- Nincs kedvetek leruccanni Shirotsumébe, most van az aratás ünnepe! A céh mindig is jóban volt a polgármesterrel, s lenne egy kis munka is arra fele. - mondta, miután mindenki nemet intett, majd egy kacsintást küldött a fehér hajú hölgyemény felé. Nem éppen válogatós típus, ha nőkről van szó.
- Mindünknek szól a munka? - kérdezte Ziru. A kis antiszociális.
- Bezony. Jó alkalom lesz arra, hogy összerázódjatok, újonckáim. - reagálta le a Homokember. Immolatusnak jutott először eszébe, hogy egy némileg fontosabb dolgot is meg kellene kérdezni ezzel a munkával kapcsolatban.
- És pontosan mit takar ez a munka, ott Shirottos… Shiro… - láthatóan új volt neki ez a szó, bár ezzel nem volt egyedül.
- Shirotsume. Nem árt, ha megjegyzed, különben még rossz vonatra szállsz. Csak figyelemmel kéne követni az eseményeket, hogy ne legyen semmi zűr, tudjátok egy két részeget leütni, néhány szép hölgyet megmenteni - ismertette a feladatot, ami nem hangzott éppen a legnehezebbnek. - Csak a szokásos. Nem nagy dolog, tavaly sem volt semmi különös, leszámítva a szép kis szőkét, akivel olyan jól el voltam. - kalandozott el az emlékeiben, mire halványan elmosolyodtam. Érdekes tag volt, annyi szent.

Imolatus nem volt éppen egy energiatakarékos személy, olyan gőzerővel ment, mintha le akarná hagyni a vonatot. Ezt hármunk közül Tsuki elégelte meg leghamarabb (akinek általam adott becenevét már el is könyveltem magamban), és szóvá is tette. Az ő lábméretével igen csak iparkodnia kellett, ha tartani akarta a lépést.
- Hová ez a nagy sietség? Még egy csomó időnk van!
- Nem számít, mit mond a kalauz, a lényeg, hogy minél hamarabb elfoglaljuk a helyünket. Így akármi lesz, nem maradunk itt. Anyukátok nem tanította meg, hogy indulás előtt fél órával már a vonaton kell ülni? - a válasz nem elégített ki mindenkit, így ideiglenes vezetőnk úgy döntött, innentől csöndben marad. A tempó továbbra sem változott, ám szerencsénkre az állomás nem volt már messze. Ahogy sorba felkocogtunk a vonatra, az Angyalka hirtelen megtorpant, aminek hála mjadhogynem egymásba rohantunk. Átkukkantottam a nálam valamivel alacsonyabb férfi vállán, és egy gömböjű testfelépítésű, kíváncsi tekintetű macskafélét pillantottam meg. Abból, ahogy ült, úgy tippeltem, nem átlagos házicicával van dolgunk, sokkal inkább egy exceed-del.
- Mi az? Valami baj történt? - hangzott a hátul haladó Ziru hangja, mire Imolatus megsemmisült hangsúllyal jelentette ki a helyzetet.
- Egy Exceed.
- Hol? Hol? – furakodott át a lány először mellettem, majd Imolatus mellett, hogy szemügyre vehesse a különleges teremtményt – Jaj, de aranyos vagy! Hogy hívnak?
- A nevem Sormo. - felelte a macska. Egészen modoros, illedelmes példány volt. Tsuki és Ziru azonnal leültek mellé, ám mielőtt kvethettem volna a példájukat, észrevettem, hogy szentnek induló barátunk még mindig a kabin ajtajában ácsorog.
- Neked meg mi bajod van? Ő csak egy Exceed. Gyere, foglalj te is helyet. - próbáltam beinvitálni, ám nem adta egykönnyen a derekát.
- Nem is tudom. Megbízhatatlan kis lények, elhiheted - hangja halk volt, szabályosan suttogott. Mintha félt volna a csöppnyi állattól.
- Teljesen civilizáltak, és nekik is joguk van a vonaton utazni. - mondtam fejcsóválás közepette.
- Tudom, tudom, csak volt velük egy kellemetlen élményem egy faluban meg egy macskamenta tölggyel… áh, hagyjuk - mondta végül megadóan, és leült. Én is így tettem, elfoglalva az ajtó melletti sarokban üresen maradt helyet, és, mint mindig, amikor nem volt semmi tennivalóm, furulyázni kezdtem. Tsukiko közben lelkesen csevegett Sormo-val, és hogy-hogynem, mire odaértünk Shirotsume-ba, már ő is hozzácsapódott kis csapatunkhoz. Játékomközben nem nagyon figyeltem a csevejre, ám volt szó mindenféléről. A kis szőrpamacs ide-oda ugrált a lány és Ziru között, aki még egy szendviccsel is megkínálta. Kétszer szakítottam meg a shakuhachi érdekes, vidám, mégis gyönyörű hangjából fonódó játékot. Egyszer, mikor megmutattam az exceednek a jobb vállamon helyet foglaló céhpecsétet, mint egy bizonyítás képpen, hogy mind egy helyről jöttünk. Érdekes egy eset volt, mikor a plecsnit kaptam. Nem volt könnyű harc Kouen mesterrel, ám Elektra kérlelhetetlen volt, így fél órás szócsata után végül beadta a derekát a kecskeszakállas céhmester. Furcsa mód még azt is megkérdezte, milyen színben kérem a jelet, ám én egyszerűen egy snassz feketét választottam. Felesleges lett volna túlcicomázni. A második alkalommal azért hagytam abba, ugyanis Sormo megemlítette, hogy tetszik neki a zeném, amit én egy barátságos mosollyal köszöntem meg. A vonat nem túl gyorsan, de feltartózhatatlanul zötyögött tovább, így lassan megérkeztünk célállomásunkhoz, és mindenki leszálláshoz készülődött. Meglátjuk, mi sül ki ebből a fesztiválból...

Szokásos reggelnek ígérkezett a mai. Mikor lesétáltam az ebédlőbe már voltak egy jó páran. Üresen maradt asztal már nem is volt. Mikor már azon voltam, hogy majd később lenézek, megláttam Yorumit. Szépen lassan odasétáltam, de csak akkor vettem észre, hogy nem egyedül ült. Tezzeret volt, aki velünk együtt újoncnak számított még. Mivel már odasétáltam, így jobb volt ha már le is ülök.
- Helo srácok! Mi a helyzet. - vetettem fel a kérdést.
- Hali Ziru! - köszönt Yorumi.
- Helo! - köszönt rám Tezzeret, mosolyogva. Nem valami bő beszédű, de mindenkinek meg van a maga hozzáállása. Ahogy ezeken gondolkodtam, leültem én is hozzájuk, majd megkértem Katarinát, hogy hozzon nekem egy kávét. Tezz ekkor nekikezdett fuvolázni, amit nagyon megnyugtató volt hallgatni. Yorumi pedig tovább ette a reggeli müzlijét. Mivel nem volt téma és nem is szerettem volna megzavarni a Tezzt, így elővettem az esti könyvemet. Nem sokkal eztán megjött a kávém kíséretében Imolatus is a negyedik és egyben utolsó újonc. Leülve az asztalhoz teljesen a gondolataiba volt merülve. Ahogy Yorumi, ő is neki látott egy tál müzlinek, amikor Horus vigyorogva megjelent a háta mögött.
- Srácok, van e már tervetek mára? - mindannyian a fejünket ráztuk.
- Nincs kedvetek leruccanni Shirotsumébe, most van az aratás ünnepe! A céh mindig is jóban volt a polgármesterrel, s lenne egy kis munka is arra fele. - közben rákacsintott Yorumira.
Na és még én vagyok a nőcsábász. Gondoltam magamban, majd hirtelen felvetődött bennem, hogy ez mindenkire vonatkozott.
- Mindünknek szól a munka? - kérdeztem rá kicsit izgulva.
Nem igazán voltam hozzászokva a nagyobb társaságokhoz. Ezért is vállaltam eddig csak Yorumival küldetést.
- Bezony. Jó alkalom lesz arra, hogy összerázódjatok, újonckáim.
- És pontosan mit takar ez a munka, ott Shirottos… Shiro… - akarta kérdezni Imolatus, de nem igazán sikerült össze raknia.
- Shirotsume. Nem árt, ha megjegyzed, különben még rossz vonatra szállsz – mondta nevetve neki Horus, majd folytatta:
- Csak figyelemmel kéne követni az eseményeket, hogy ne legyen semmi zűr, tudjátok egy két részeget leütni, néhány szép hölgyet megmenteni. - ekkor megveregette a vállam. - Csak a szokásos. Nem nagy dolog, tavaly sem volt semmi különös, leszámítva a szép kis szőkét, akivel olyan jól el voltam.
Jól tudtam mire akart ezzel célozni, de ügyet sem vettetem rá. A legszebb az egészben az, hogy ő teszi rám a nő csábász jelzőt. Ami viszont az ünnepséget illeti, nem is volt olyan rossz ötlet. Biztosan lesz pár csini kis csaj is rajta. Elmerengtem gondoltaimban majd rágyújtva egy szál Black Rose-ra és tovább folytattam a könyvem olvasását. Mivel a többieknek kell egy kis idő míg össze szedik a cuccukat, addig megiszom lassan a kávémat.

Végül az állomásra is kiértünk. Csak az nem volt ínyemre, hogy Imolatus minek siet ennyire.
- Hová ez a nagy sietség? Még egy csomó időnk van! - méltatlankodott Yorumi.
Láttam rajta neki sem tetszik ez a rohanás, de akkor is nekem, a sereghajtónak volt a legrosszabb. Csak kóvályogtunk Fressia vasútállomásának vágányai között. Reméltem Imolatus tudja melyik vonatra kell szállnunk, mert a végén még olyan helyen kötünk ki, amire nem is gondolnánk.
- Nem számít, mit mond a kalauz, a lényeg, hogy minél hamarabb elfoglaljuk a helyünket. Így akármi lesz, nem maradunk itt. Anyukátok nem tanította meg, hogy indulás előtt fél órával már a vonaton kell ülni? - erre mondatára nagyon dühös lettem és ha nem maradt volna csendben, lehet meg is ütöm.
Végül felszálltunk a vonatra, majd mikor odaértünk a fülkéhez Imolatus megtorpant és mindenki nekiütközött a másiknak.
- Miaz? Valami baj történt? - kérdeztem előre Imolatusnak.
- Egy exceed! - mondta.
Előrébb léptem, hogy belessek a fülkébe és tényleg egy kicsi fiatal barnás bundájú exceed ült az ablaknál.
- Hol? Hol? - hangzottak Yorumi kiáltozó kérdései.
Jól lehetett tudni imádja az állatokat. Nem csodálkozva rajta mivel Animal Soul-os Take Over-t használ. Bár nem tudtam, hogy még az exceedeket is ennyire szerti.
- Jaj, de aranyos vagy! Hogy hívnak? - kérdezett rá a kis exceedre.
- A nevem Sormo. - mondta illedelmesen.
Yorumi és én abban a pillanatban leültünk a helyünkre. Már csak Tezz és Imolatus álltak még mindig az ajtóban, de végül ők is leültek.
- Honnan jöttél Sormo? - kérdezett rá Yorumi.
- Az őseim a távoli Edolasból származnak, én magam Erában születtem. - feleli Sormo miközben nyalogatni kezdte a mancsát.
- És, hogy hogy pont erre jössz? - kérdezgette tovább Sormot Yorumi.
- A kutatásom erre visz, apám adta és be kell fejeznem. Megígértem neki. - válaszolt a kérdésre.
Ezt már szeretem, egy családját tisztelő gyerek.
- Mily szép is a családi kötelék. - csatlakoztam be a beszélgetésbe végül. -Nekem is van egy ígéretem. - majd kissé elkomorodva, magam elé bámultam.
Milyen régen is volt már az az ígéret, de bár milyen rég is volt soha ne fogom feladni. Egy nap az egész világ meg fogja ismerni a Zero Armstrong nevet!
- Nincs nálatok egy kis kaja véletlenül? - kérdezte meg Yorumit, Sormo.
- Őő, nálam nincs. Többiek? - nézett körbe.
Tezz megrázta a fejét majd újfent elővette hegszerét és elkezdett furulyázni. Imolatus meg túlságosan is el volt mélyedve saját gondolataiban.
- Megnézem. - nyúltam az övtáskámba és egy tegnapról maradt szendvicset veszek elő. - Ez maradt. Tessék. – oda akartam adni neki amikor hirtelen az ölembe ugrott.
- Köszii! - mondta nagy hálásan és még dorombolni is neki kezdett.
- És mond csak Sormo, van már programod mára? - kérdezte Yorumi miközben megsimogatta a fejét.
- Felakartam keresni egy céhet hogy információt gyűjtsek róluk. - válaszolta miközben hozzá simult a kezéhez.
- Melyik volna az? - kérdezett rá, de szinte azonnal rávágta.
- Titan Nose! - mondta miközben a hátára fordulva élvezte a kényeztetést.
- Nem ismerem és ti? - nézet köreb Yorumi.
Az egyértelmű semmi felért egy nem válasszal. Tezz továbbra is csak furulyázott. Imolatusz pedig elmélkedett.
- Az egy híres céh Shirotsume-ban. - fejezte be Sormo.
- Én sem hallottam még sokat róla. - mondta Yorumi.
- Mi csak a Golden Phoenix-ről tudnák mesélni. - mondtam.
- Óóó - nyílnak nagyra a szemei Sormo-nak.
- Tehát ezért mégy Shirotsumébe. - mondta majd folytatta. - Hallottál már az aratás ünnepéről amit most tartanak meg? - fejezte be Yorumi.
- Ööö - kezdi Sormo majd váratlanul eltűnt a fény a szeméből mintha halott lenne, majd visszatér és folytatja – Olvastam róla, de nem tudtam hogy most van. Na de mi a helyzet a Golden Phoenix-el? - tette hozzá a végéhez.
- Meséljetek róla légyszíves! - mondta nagyra tárva szemeit.
- Hááát, mi még nem tudunk sokat mesélni mivel mindannyian csak nemrég csatlakoztunk.
- Ti tagok vagytok? - ámul el Sormo.
Tezz érdeklődően figyelte a társalgást. Közben ismét elővettem a könyvemet és folytattam az olvasást, de azért figyeltem a beszélgetésre is.
- Tessék itt a jelem. - vette le a kesztyűjét és mutatta meg a céhjelet.
- Igen azok vagyunk mind. - nyújtottam ki a nyelvemet amin ott díszelgett a céhjel.
- Hűű - nézte Sormo majd a szeme megint arra a különös fény nélküli nézésre váltott, de egy pillanatra megvillant.
Ez csak nem...lehet hogy ő is.
- Nem vagy véletlen te is varázsló? - tettem fel a kérdést.
- De igen. - vicsorít Sormo, amit vélhetően vigyorgásnak szánt.
- Archívum mágus vagyok, képes vagyok minden információt eltárolni. - mondta.
- Tudtam szóval tényleg archívum mágus vagy! - fejeztem be a mondatom ami kissé meglepte Sormot.- Sokat olvasok mágiákról innen tudom. - magyaráztam meg.
- Akkor tiszteletre méltó mágus lehetsz, mint a mesterem. - felelte Sormo.
Bár gondoltam a mestere nem akkor a szoknyavadász mint én. Ezután ismét a könyvet olvastam, Yorumi és Sormo pedig tovább beszélgettek.
- Mond Sormo, mi az a villogás a szemeddel? Hogy néha eltűnik belőle a fény? - kérdezett rá Sormora.
- Jaa, megjegyeztem a jeleteket, remélem nem baj. - nézett rá. - Igazából én sem tudom... Amikor eltárolok valamit a fejemben olyankor történik. - magyarázta Sormo.
- Fura. - mondta Yorumi furcsa tekintettel.
- Mi a...? - csattant fel hirtelen Yorumi.
Ekkor Sormo, aki már Yorumi térdén volt felnevettet és le is esett onnan.
- Jól vagy, Sormo? - kérdezett rá a földről ölébe vett Sormora. - És mi ez a hang a fejemben?
- Aha. Nagyon egyszerű. - nevetett ismét Sormo. - Én telepata vagyok.
- Azért igazán szólhattál volna. - nézett Sormora.
- Nem baj. Így viccesebb volt. - vigyorgott Sormo. - De azért bocsííí! - nézett rá Yorumira.
- Semmi baj. - mosolyodott el.
- Támadt egy ötletem. - fordultam ismét feléjük
Milyen jó lenne ha Sormo a csapathoz szegődne. Megkönnyítené a munkánkat. Ráadásul az egész várost fel tudjuk deríteni úgy, hogy közben halljuk mit gondolnak a többiek és mit látnak.
- És mi lenne az? - kérdezett rám Yorumi.
- Hmn? - nézett rám Sormo, akinek csillogni kezdtek a szemei. - Tényleg?!?! - kiáltott fel hirtelen Sormo, gondoltam, hogy kiolvassa a fejemből.
- Miből maradtam ki? - kérdezett rám ismét Yorumi, akinek biztosan fogalma sem volt semmiről.
- Mi a baj Sormo? - kérdezte meg Sormot, aki közben pityeregni kezdett.
- Még soha nem voltak úti társaim... - felelt könnyeit törölgetve. - Köszönöm.
- Tehát ez volt az ötleted? - tette fel még mindig kérdésként az egyértelmű tényt.
- Igen, de így több sikerünk lesz szerintem a küldetésben is.
- Tényleg, titeket, hogy hívnak? - nézett ránk Sormo.
- Engem Yorumi Tsukiko.nak. Hívhatsz Tsukiko-nak, ha az neked megfelel. - mosolygott rá Yorumi.
- Én Ziru vagyok. A két szemben ülő közül, aki furulyázik az Tezzeret, a másik meg Imolatus. - mutattam be a másik két társunkat is.
- Kedves utasaink, pár perc múlva megérkezünk Shirotsume-ba. Kérjük készüljenek fel a leszálláshoz. - szólalt meg egy hang mire a vonat lassulni kezdett.
- Megérkeztünk!! - ugrott az ablakhoz Sormo.
Mindanyian a fülke ajtaja felé indultunk. Még közben hallottam ahogy Yorumi és Sormo vált egy pár mondatott.
- Kényelmes a vállam?
- Nagyon.
- Akkor jó.
Csak remélni tudom, hogy tényleg sikerrel járunk és nem lesz semmi gubanc. Mégis olyan érzésem van mintha valami rossz közeledne. Na mindegy, de ha jól emlékszem Horus szavaira, akkor lehet összeszedek pár csajszit a fesztiválon.

~ Jéé, ilyen korán keltem volna? ~ csodálkoztam el az ebédlőbe érve, ahol még csak alig néhány ember lézengett. ~ Pedig nem szokásom. ~ indultam el az asztalok között.
Végül a hozzám hasonlóan friss céhtag, Tezzeret mellé ültem le egy nagy tál müzlivel.
- Jó reggelt szép hölgy, jól aludtál? - kérdezte a teáját szürcsölgető szamurájféle mosolyogva.
- Remekül, köszönöm. - felelem szintén mosollyal az arcomon.
Ezután én nekiláttam a müzlinek Tezz pedig a teájával volt elfoglalva így nem beszélgettünk. Nem sokkal később megjelent a lépcsőlejáróban Ziru, akivel már nem egy küldetésen vettem részt. Oda is intettem neki, hogy jöjjön Ő is oda.
- Helo srácok! Mi a helyzet? - ült le mellém.
- Hali Ziru! - feleltem vigyorogva, tele szájjal.
- Helo! - köszönt kicsit késve Tezz is.
Mivel Ziru most is a ,, Egy kávé, egy könyv és semmi más" című színdarabot adta alő ezután is igencsak csendben voltunk. Végül megérkezett az asztal utolsó tagja a magának való Imolatus, aki Ziruhoz és hozzám hasonlóan alakváltó volt. Ő egy szó nélkül leült és nekilátott a zabpelyhe kanalazásához. Végül majdnem ez a kanalazás lett a veszte amikor a céh egyik veteránja, a folyton vigyorgó homokmágus, Horus megszólalt mögötte:
- Srácok, van e már tervetek mára? - mivel mind nemmel válaszoltunk folytatta: - Nincs kedvetek leruccanni
Shirotsumébe, most van az aratás ünnepe! A céh mindig is jóban volt a
polgármesterrel, s lenne egy kis munka is arra fele. - kacsintott rám mire én elvigyorodtam.
- Mindünknek szól a munka? - kérdezte feszengve a társaságot nem igazán kedvelő, sőt, attól irtózó Ziru.
- Bezony. Jó alkalom lesz arra, hogy összerázódjatok, újonckáim. - felelte ha lehet még nagyobb vigyorral.
- És pontosan mit takar ez a munka, ott Shirottos… Shiro… - próbálta kimondani a nekem is ismeretlen nevet Imo, ami nem igazán sikerült neki.
- Shirotsume. Nem árt, ha megjegyzed, különben még rossz vonatra szállsz. - nevet a szerencsétlenkedésen Horus. - Csak figyelemmel kéne
követni az eseményeket, hogy ne legyen semmi zűr, tudjátok egy két
részeget leütni, néhány szép hölgyet megmenteni. - veregette meg Ziru vállát. - Csak a szokásos. Nem nagy dolog, tavaly sem volt semmi különös, leszámítva a szép kis szőkét, akivel olyan jól el voltam. - tekint álmodozva a plafonra.

Miután eldöntöttük, hogy mind megyünk és összeszedtük a cuccainkat is, fél óra múlva már a vasútállomáson caplattunk ahol is Imo vezette a csapatot és olyan tempót diktált, mintha az élete lett volna a tét.
- Hová ez a nagy sietség? Még egy csomó időnk van! - elégeltem meg a tempót, amit fiatalabb lévén én bírtam a legkevésbé.
- Nem számít, mit mond a
kalauz, a lényeg, hogy minél hamarabb elfoglaljuk a helyünket. Így
akármi lesz, nem maradunk itt. Anyukátok nem tanította meg, hogy indulás
előtt fél órával már a vonaton kell ülni? - kérdezte megfordulva, mire három mérges tekintettel találta szembe magát, aminek a hatására elhallgatott.
Ezután csendben értük el a fülkét amibe beszállni készültünk, ám mielőtt beléptünk volna Imolatus hirtelen megállt, aminek az lett a következménye, hogy annak rendje és módja szerint mindenki beépült az előtte álló hátába, én éppen Tezzeretébe.
- Miaz? Valami baj történt? - kérdezte a sor legvégén haladó Ziru.
- Egy exceed! - felelt olyan hangsúllyal Imo, mintha a cicus egy vérszomjas, őrjöngő szörnyeteg lett volna.
- Hol? Hol? - tolakodtam át a két előttem álló karja alatt, hogy lássam a kis lényt. - Jaj, de aranyos vagy! Hogy hívnak? - kérdeztem, mikor megláttam a papirra emlékeztető színű bundájú kölyök exceedet.
- A nevem Sormo. - felelte udvariasan a kiscica, miközben odébb csúszott, hogy mind elférjünk.
Én és Ziru rögtön le is ültünk, Imo és Tezz azonban csak egy kis beszélgetést követően volt hajlandó helyet foglalni.
- Honnan jöttél Sormo? - tettem fel a következő kérdést.
- Az őseim a távoli Edolasból származnak, én magam Erában születtem. - felelte az udvarias hangsúlyt továbbra is megtartva.
~ Lehet, hogy kékvérű. ~ gondolkoztam el a dolgon.
- És, hogy hogy pont erre jössz? - léptem ki a gondolataim közül.
- A kutatásom erre visz, apám adta és be kell fejeznem. Megígértem neki. - feleli komoly hangon az apró cicus.
- Mily szép is a családi kötelék. - szólalt meg Ziru is. - Nekem is van egy ígéretem. - komorult el a saját szavaitól.
- Nincs nálatok egy kis kaja véletlenül? - kérdezett utánam Sormo.
- Őő, nálam nincs. Többiek? - néztem a többiekre, de Imo a gondolataiba merült, Tezz pedig ismét a hangszerén játszott.
- Megnézem. - nyúlt az övtáskájába Ziru. - Ez maradt. Tessék. - akarta átadni a szendvicset, amikor a cicmir az ölébe ugrott és ott kezdett el enni.
- Köszii! - nézett hálásan Zirura, miközben még dorombolni is elkezdett.
- És mond csak Sormo, van már programod mára? - tettem fel a kérdést és ezzel egyetemben a fejét is megsimogattam az evést épp befejező cicának.
- Felakartam keresni egy céhet hogy információt gyűjtsek róluk. - bújt a kezemhez.
- Melyik volna az? - kérdeztem kíváncsian.
- Titan Nose! - felelte a hátára fordulva.
- Nem ismerem és ti? - néztem a többiekre.
Imo és Tezz nem figyelt és Ziru sem szolgált válasszal.
- Az egy híres céh Shirotsume-ban. - ismertette a tényt a cica.
- Én nem sokat hallottam még róla.
- Mi csak a Golden Phoenix-ről tudnánk mesélni. - szólal meg ismét Ziru.
- Óóó - örül meg Sormo.
- Tehát ezért mégy Shirotsumébe. - állapítom meg. - Hallottál már az aratás ünnepéről amit most tartanak meg? - kérdeztem.
- Ööö - kezdett bele Sormo majd hirtelen eltűnt a fény a szeméből, de gyorsan visszatért és fojtatta. – Olvastam róla, de nem tudtam hogy most van. Na de mi a helyzet a Golden Phoenix-el? - tért vissza az előző témához. - Meséljetek róla légyszíves! - kérlelt minket.
- Hááát, mi még nem tudunk sokat mesélni mivel mindannyian csak nemrég csatlakoztunk.
- Ti tagok vagytok? - nyílik nagyra a cicus szeme.
- Tessék itt a jelem. - veszem le a rövid ujjas kesztyűt a bal kezemről, hogy látható legyen a jelem.
- Igen azok vagyunk mind. - nyújtja ki a nyelvét Ziru.
- Hűű - bámul Sormo, majd a szem ismét fénytelenné válik és mint az előbb szinte azonnal vissza is tér a fény.
- Nem vagy véletlen te is varázsló? - kérdezte hirtelen Ziru.
- De igen. - vicsorog rá a cica, amit lehet vigyorgásnak szánt. - Archívum mágus vagyok, képes vagyok minden információt eltárolni.
- Tudtam szóval tényleg archívum mágus vagy! Sokat olvasok mágiákról innen tudom. - magyarázta a csodálkozó cicusnak.
- Akkor tiszteletre méltó mágus lehetsz, mint a mesterem. - mosolyodott el immár egyértelműen Sormo.
Ezután Ziru visszatért a könyvéhez, tehát Sormoval kettesben beszélgettünk.
- Mond Sormo, mi az a villogás a szemeddel? Hogy néha eltűnik belőle a fény? - kérdeztem rá arra ami már régen fúrta az oldalamat.
- Jaa, megjegyeztem a jeleteket, remélem nem baj. - néz rám egy újabb fénytelen pillantás után. - Igazából én sem tudom... Amikor eltárolok valamit a fejemben olyankor történik. - magyarázta Sormo.
- Fura. - állapítom meg a mágiáról ami a szemére is hatással van.
- Hasznos... - szólalt meg a fejemben egy hang.
- Mi a...? - csodálkoztam el, mire Sormo nagyot nevetett és leesett a térdemről.
- Auu... - hallom megint a hangot a fejemben.
- Jól vagy, Sormo? - kérdeztem és ezúttal az én ölembe vettem a cicust. - És mi ez a hang a fejemben?
- Aha. Nagyon egyszerű. - nevetett ismét Sormo. - Én telepata vagyok.
- Azért igazán szólhattál volna. - néztem szemrehányón az ölemben kuporgó kiscicára.
- Nem baj. Így viccesebb volt. - vigyorgott Sormo. - De azért bocsííí! - nézett rám olyan cuki szemekkel, hogy nem tudtam ellenállni nekik.
- Semmi baj. - mosolyodtam el.
- Támadt egy ötletem. - fordult hirtelen ismét felénk Ziru.
- És mi lenne az? - kérdeztem kíváncsian.
- Hmn? - nézett fel Sormo is, majd hirtelen felélénkült a tekintete. - Tényleg?!?! - kiált fel boldogan és olyan hirtelen, hogy a senkire nem figyelő Imo is összerezzent egy kicsit.
- Miből maradtam ki? - kérdeztem arra gondolva, hogy biztos a telepata képességeivel olvasta ki Ziru elméjéből, amit én nem tudok megtenni így nem tudtam mi is az a nagy ötlet.
Ekkor csodálkozásomra Sormo hüppögni kezdett.
- Mi a baj Sormo? - kérdeztem aggódva.
- Még soha nem voltak uti társaim... - felelt mancsával törölgetve a könnyeit. - Köszönöm.
- Tehát ez volt az ötleted? - kérdeztem Zirut, mivel én eddig nem tudtam a tervét.
- Igen, de így több sikerünk lesz szerintem a küldetésben is.
- Tényleg, titeket hogy hívnak? - nézett ránk még mindig könnyes szemmel a cica, aki immár a társunk.
- Engem Yorumi Tsukiko.nak. Hívhatsz Tsukiko-nak, ha az neked megfelel. - mosolyogtam rá.
- Én Ziru vagyok. A két szemben ülő közül aki furulyázik az Tezzeret, a másik meg Imolatus. - mutatta be a másik két társunkat is.
- Kedves utasaink, pár perc múlva megérkezünk Shirotsume-ba. Kérjük készüljenek fel a leszálláshoz. - szólalt meg a rádió és ezzel együtt a vonat is lassítani kezdett.
- Megérkeztünk!! - ugrott az ablakhoz a cica.
Összeszedtem a cuccaimat és elindultam a fülke ajtaja felé a többiek után, de előtte még Sormo a vállamra ugrott, ami ugyan kicsit váratlanul ért, mégis örültem neki.
- Kényelmes a vállam? - kérdeztem mosolyogva a cicát.
- Nagyon. - felelte Ő, és elkezdett dorombolni.
- Akkor jó. - lépek ki a friss levegőre.
Ezzel vette kezdetét a közös kalandunk ami még sok felfedezni valót rejt magában.

Aznap este a csillagok vidáman táncoltak egy mélyen alvó cica fölött. A békés kis jószág ott aludt a lábtörlőn, mellette nem hevert más csak egy tál melynek az alján maradt még pár cseppnyi tej. A cica egzotikus édességekről, mulatságról és barátokról álmodott, kikre oly régóta vágyott már. Ez a cica voltam én, Sormo. Egy nagyon kedves család szállásolt el az éjjel, mielőtt útra keltem volna Shirotsume-ba. Egy Titan Nose nevezetű céhet akartam felkutatni, melyről információkat kellett szereznem egy könyv megírásához. Ezt a küldetést még Atai mester hagyta rám, az Era-i könyvtáros, aki felnevelt és megtanította nekem az archívum mágiát.

Hajnalodott, mire bekapcsolódhatott a biológiai órám ugyanis igen hamar kivágódtak a szemeim. Ásítottam egy, amolyan macskásat, majd álmosan körbekémleltem. A ház urai aludtak, viszont nekem indulnom kellett, így csak egy levelet hagytam hátra melyben megköszöntem a szállást és az édes tejet... ( Főleg a tejet !) Ezután megidéztem a számítógépemet és átlapozgattam a céhekről gyűjtött jegyzeteimet. Viszonylag megvoltam elégedve velük, bár igencsak hiányosnak tűntek, hiszen a céhek nem szeretnek információt kiadni magukról. Egy ideig rágódtam a kis mennyiségű információn, majd konstatáltam hogy a következő céh amit fel kell keresnem, a Titan Nose, Shirotsume-ban található. Sejtettem hogy megint utazni fogok, így már előre eltároltam az aznap induló vonatokat. Átpörgettem a menetrendet és eltüntettem a számítógépet. Ezután a képességem segítségével szárnyakat bontottam és elrepültem a vonatállomás felé.

Korán érkeztem, melynek előnyét élvezve könnyen és gyorsan helyet találtam a vonaton. A kabinom nagyrészt üres volt az út alatt, csak néha ült be egy-két ember akik inkább furcsállták a jelenlétem, mintsem hogy beszélgessenek velem. Egyszer betért ugyan két mágus is, akik felismerték exceed-i valómat és kedvesen kérdezgettek az utamról, de ők hamar leszálltak. Így összességében az út elég unalmasnak ígérkezett, egészen addig, amíg megérkeztünk Fressia Town vonatállomásához és találkoztam a csapattal amely gyökerestül megváltoztatta az életemet.

Hirtelen felkaptam a fejem, ugyanis rendkívüli zajjal szálltak föl az emberek és pillanatok alatt igencsak megtelt a vonat. Várható volt hogy így már akár tetszem, akár nem, az én kabinomat is megfogják tölteni az utazók. Nem is kellett sokat várnom, hamarosan egy barna hajú, mosolygó srác jelent meg az ajtóban, akinek, mikor rám nézett, hirtelen halálra fagyott az arckifejezése. Ráadásul meg is torpant, mire a társai egyenesen nekimentek. Nevet-nékem támadt, de visszafojtottam és inkább udvariasan figyeltem az új jövevényeket.

- Hol? Hol? – bújt át egy kedves, hófehér hajú leányzó a útitársa karja alatt és amint meglátott rögtön meg is jegyezte hogy milyen aranyos vagyok. Jó szemei vannak mert tényleg így van! Kedvem lett volna odaugrani hozzá és játszani vele, de inkább úgy döntöttem hogy megtartom méltóságomat, ezért csupán illedelmesen válaszoltam neki.
- A nevem Sormo. – feleltem, majd odébb húzódtam, bár nem mintha számított volna, csak a gesztus kedvéért. Ketten azonnal leültek, egy másik fiú még az ajtóban maradt, iderángatni amazt amelyik kimondottan félt tőlem. Ezt rendkívül viccesnek találtam és számtalan remek csíny jutott eszembe, de úgy döntöttem hogy most nem szívózom inkább.
- Honnan jöttél Sormo? – érdeklődött a leány, mire én zavaromban a mancsomat kezdtem el tisztítani.
- Az őseim a távoli Edolasból származnak, én magam Erában születtem. – feleltem egykedvűen, érzelmet nem mutatva.
- És, hogy hogy pont erre jössz? – kérdezett megint a lány, mire megint csak hasonlóképp válaszoltam.
- A kutatásom erre visz, apám adta és be kell fejeznem. Megígértem neki.
- Mily szép is a családi kötelék. – szólt közbe a szemben ülő srác, ő neki vörös haja volt és ehhez passzoló ruhát hordott. - Nekem is van egy ígéretem. – tette hozzá és hosszasan maga elé bámult. Hirtelen együttérzésem támadt, amit nem tudtam kezelni, így inkább arra gondoltam hogy milyen éhes is vagyok, hiszen nem ettem mást csak tejet.
- Nincs nálatok egy kis kaja véletlenül? – néztem föl a lányra aki még mindig olyan kedvesen mosolygott rám.
- Őő, nálam nincs. Többiek? – kérdezte az útitársainkat, de először csak az egyik adott választ, egy izmos, szürke hajú srác aki zöldes kimonót viselt. Ő megrázta a fejét majd elővett egy hangszert, amely ha tanulmányaim nem csalnak, egy shakuhachi lehetett. Rögtön játszani kezdett rajta, ami rögtön magára is vonta a figyelmemet, ugyanis nagyon szép volt. Eközben a vörös hajú srác felkutatta a táskáját és egy nagy szendvicset vett elő.
- Ez maradt. Tessék. – nyújtotta volna oda, de ekkor már nem bírtam magammal és méltóságomat feledve odaugrottam hozzá, rekordsebességgel behabzsolva a kaját.
- Köszii! – nyammogtam elnyújtva és jókedvemnek hosszas dorombolással adtam hangot. Kis időre szótlanná vált a kabin, de amikor befejeztem az evést a fehér hajú lány a következőt kérdezte:
- És mond csak Sormo, van már programod mára? – érdeklődött, miközben megsimogatta a buksimat. Én, mivel már olyan rég kaptam egy kis cirógatást azonnal hozzádörgölődztem a kezéhez amely ha megjegyezhetem nagyon puha volt és virágillatú. A nagy babusgatásban csak félig odafigyelve és teljesen óvatlanul válaszoltam, elfecsegve a küldetésem minden kis részletét. Elmondtam hogy egy bizonyos céhről gyűjtök információt, melynek a neve Titan Nose. A tanácstalanságukra reagálva, még azt is megemlítettem hogy Shirotsume-ban van.
- Mi csak a Golden Phoenix-ről tudnák mesélni. – szólalt meg a vörös hajú srác csak úgy egyszerűen. Erre viszont felnyíltak a szemeim és hosszú ózással örültem meg az újabb információszerzés lehetőségeinek.
- Tehát ezért mégy Shirotsumébe. – állapította meg eközben a leány, majd újabb kérdést tett fel. - Hallottál már az aratás ünnepéről amit most tartanak meg? – erről olvastam, de időpontját tekintve nem ismertem az ünnepet. Ezt az érdekes adatot gyorsan el is tároltam a fejemben.
– Olvastam róla, de nem tudtam hogy most van. Na de mi a helyzet a Golden Phoenix-el? – kérdeztem vissza, hiszen minden elérhető információra szükségem volt a céhekről. Hogy biztosan sikerrel járjak még az aranyosságomat is bevetettem és megmutattam azt a pofát, amelynek különös módon némelyik ember sosem tudott ellenállni. Így kérlelve őket, a leány viszonylag gyorsan válaszolt is:
- Hááát, mi még nem tudunk sokat mesélni mivel mindannyian csak nemrég csatlakoztunk.
- Ti tagok vagytok!? – szegeztem nekik a kérdést, szinte azonnal. A mágikus rezgések az elméjükből már feltűntek korábban is, de nem tudtam hogy egy máguscéh tagjaival utazom együtt.
- Tessék itt a jelem. – vette le a kesztyűjét a lány, ahol valóban ott látható a Golden Phoenix jele.
- Igen azok vagyunk mind. – felelte a vörös hajú srác is, és kinyújtja nyelvét, amit először nem tudtam mire vélni, amíg meg nem pillantottam a céhjelet. Elámultam és igyekeztem eltárolni a memóriámban a jelet.
- Nem vagy véletlen te is varázsló? – tette fel a kérdést, bizonyára a különleges anomáliából kiindulva, ami a szememben játszódik le, ha megjegyzek valamit.
- De igen. – vigyorogtam rá, ami nálam vicsorgás ugyan, de biztosra vettem hogy nem értik félre. - Archívum mágus vagyok, képes vagyok minden információt eltárolni. – mondtam tovább, nem kevés büszkeséggel.
- Tudtam szóval tényleg archívum mágus vagy! – vágta rá rögtön, mire kicsit meglepődtem, nem gondoltam volna hogy ez ilyen ismert, de a vörös hajú srác, meglepettségemre azonnal válasszal is szolgált: - Sokat olvasok mágiákról innen tudom. – mondta, ami szintén meglepett, de örömmel konstatáltam hogy egy mesteremhez hasonló, tájékozott emberrel találkoztam. Ennek a gondolatnak hangot is adtam és még mosollyal is szolgáltam hozzá:
- Akkor tiszteletre méltó mágus lehetsz, mint a mesterem.

Erre a végszóra, a vörös hajú srác elő is vett egy könyvet és olvasni kezdett. Én, hogy ne zavarjam, átmásztam a kedves lány térdére és azon egyensúlyoztam.
- Mond Sormo, mi az a villogás a szemeddel? Hogy néha eltűnik belőle a fény? – kérdezte a fehér hajú lány.
- Jaa, megjegyeztem a jeleteket, remélem nem baj. – válaszoltam egy icipicit szégyenkezve, tudtam hogy a céhtagok általában nem szeretnek információkat kiadni a céhükről. - Igazából én sem tudom... Amikor eltárolok valamit a fejemben olyankor történik. – válaszoltam egy kevés gondolkodás után, mivelhogy én is tanácstalan voltam ebben a kérdésben.
- Fura. – felelte a lány, amire én kicsit furcsán néztem, tekintve hogy ez mégiscsak az én kiváló mágiám velejárója. Egy ügyes csíny jutott az eszembe ezért az archiválás mellett, egy másik képességemhez folyamodtam és immár fejben válaszoltam a lány megjegyzésére.
- Hasznos... – mondtam neki és már előre kuncogni kezdtem magamban. A várt hatás nem is maradt el.
- Mi a...? – csodálkozott el a lány és olyan grimaszt vágott, amitől kirobbant belőlem a nevetés. Sajnos az egyensúlyérzékem is megszűnt, így tehát könnyedén legurultam a lány térdéről és ráestem a kabin padlójára.
- Auu... – gondoltam, amit a lány is érzékelhetett, mert nem szakítottam meg vele a telepatikus kapcsolatot.
- Jól vagy, Sormo? És mi ez a hang a fejemben? – kérdezte, miközben biztonságba helyezett az ölében.
- Aha. – nevettem fel megint - Nagyon egyszerű. Én telepata vagyok. – feleltem, bár különösnek találtam hogy nem sejtették, hiszen ez az archívum mágia velejárója.
- Azért igazán szólhattál volna. – nézett rám szemrehányóan a lány.
- Nem baj. Így viccesebb volt. – válaszoltam neki, hiszen ez a csíny teljesen megérte. Viszont hogy a további dorgálást elkerüljem, inkább úgy döntöttem bocsánatot kérek, ezért aranyosan felnéztem a lányra.
- De azért bocsííí! – feleltem, elnyújtva az utolsó szót.
- Semmi baj. – mosolyodott el a lány, tehát biztosan megbocsátott.
- Támadt egy ötletem. – nézett fel a könyvéből a vörös hajú srác.
- És mi lenne az? – kérdezte a lány
- Hmm? – néztem fel én is, majd egy újabb csíny tervétől vezényelve úgy döntöttem megpróbálom kiolvasni az ötletet a srác fejéből. De amit ott láttam, az teljesen felélénkített és azonnal felkiáltottam tőle:
- Tényleg?!?! – kérdeztem vissza, olyan hangerővel amitől a szótlan útitársunk is összerezzent egy picit. Azért reagáltam így, mert a vörös hajú srác megakart hívni a csapatukba és nekem még sosem volt csapatom.
- Miből maradtam ki? – kérdezett rá a dologra a lány, amitől nevet-nékem támadhatott volna, de a hirtelen jótettől elérzékenyültem és hüppögni kezdtem. A mancsaimmal próbáltam letörölni a kicsorduló könnyeket. Nem szeretek sírni, mert eláztatja a bundám és ragacsos leszek.
- Mi a baj Sormo? – érdeklődött hogylétem felől a lány.
- Még soha nem voltak útitársaim... – válaszoltam, majd a bekövetkező csendet kihasználva, még egy „köszönöm”-t is hozzátettem.
- Tehát ez volt az ötleted? – szegezte a vörös hajúnak a kérdést a lány, mire a srác készséggel válaszolt:
- Igen, de így több sikerünk lesz szerintem a küldetésben is. – mondta. Eközben nekem eszembe jutott hogy még a társaim nevét sem tudom és úgy döntöttem erre feltétlenül rá kell kérdezzek.
- Tényleg, titeket hogy hívnak? – érdeklődtem a nevük iránt, immár kevésbé sírós tekintettel
- Engem Yorumi Tsukiko.nak. Hívhatsz Tsukiko-nak, ha az neked megfelel. – mosolygott rám aranyosan a fehér hajú lány.
- Én Ziru vagyok. A két szemben ülő közül aki furulyázik az Tezzeret, a másik meg Imolatus. – tette hozzá a vörös hajú. Ezután megdicsértem Tezzeret-et a játékáért és mielőtt új témába kezdhettünk volna bele, sípolást hallottunk, a bemondóhang szólalt meg.
- Kedves utasaink, pár perc múlva megérkezünk Shirotsume-ba. Kérjük készüljenek fel a leszálláshoz.
- Megérkeztünk!! – kenődtem fel izgalmamban az ablakra, miközben a többiek lepakolták a cuccaikat. Még időben észbe kaptam és hogy ne vesszek el a tömegben, ráugrottam Yorumi vállára, aki kissé meglepetten vette észre hogy őt használom szállítójárműnek, de gyorsan belenyugodott és még hogylétem felől is érdeklődött:
- Kényelmes a vállam?
- Nagyon. – válaszoltam és új barátaimnak megörülvén, dorombolni kezdtem.
- Akkor jó. – szállt le a vonatról Yorumi, miközben megcsapott minket a friss levegő és a közelgő fesztivál hangulata. Nagyon boldog voltam.

Elnézést a késésért!

Nos most hogy mind megérkeztetek, ideje megtalálni munkaadótokat is! A város teljesen szokványos, az emberek sürögnek forognak, s így számtalan jelöltetek lehet kitől is kérdezzétek meg merre is van a polgármesteri hivatal. Keressetek egy szimpatikus személy akitől megtudjátok hogy egy olyan húsz perces gyaloglásra van a keresett hivatal. Az impozáns építmény már messziről tekintélyt sugall. Oda bent nagy a sürgés forgás, mindenhol tobozok melyből díszítő elemek kandikálnak ki. Egy kedves hölgy kerül utatokba aki arról érdeklődik mi járatban vagytok erre, s mikor elmondjátok miért és hogyan kerültetek ide készséggel útbaigazít!
Egy hosszú folyóson haladtok át, melynek végén nagy tölgyfa ajtó áll, benyitva egy igazán fenséges szobába léptek. Gyönyörű méregdrága bútorok, bársony kanapék, meseszép selyem függönyök jellemzik a szobát - kérem részletesen leírni! -
- Jó napot! - köszönt titeket a polgár mester, s mellette egy fiatal fiúcska is. Őt magát Kotesunak hívják, negyven év körüli jól szituált magas erős férfi öltönyben, míg a mellette álló fiatal tizenéves fiú Johan, aki szintén öltönyben elegáns megjelenésben feszít.
Mondjátok el neki honnan jöttetek és miért. Örül érkezéseteknek, ejt néhány szót arról hogy mindig is jóban volt a Golden Phoneixel, és reméli mindenki jól van, csak a szokásos illemtan. megtudjátok tőle, hogy jelenleg az utolsó munkálatok folynak és majd olyan egy két óra múlva délben kezdődik a mulatság! Ám arcán gond terhelt ráncok is ülnek, - persze a szituációból adódóan tapintatosan kérdezzetek rá - vonakodva de elmondja hogy mostanában megszaporodtak az erdőkben lévő furcsa esetek száma. Pontosabban eltűnések, rablások, gyilkosságok, - ezt az elmúlt három hónapra kell érteni kb olyan két hetente voltak. - és kicsit aggódik hogy nem lesz a gond a fesztiválon. Nem tudja kik és miért teszik ezt, az se biztos hogy egy ugyan azon az elkövető, hiszen az erdőkbe mindig is voltak banditák.
Nyugtassátok meg hogy ha gond is adódna ti majd megoldjátok! Posztotok idáig tartson!

A város első pillantásra nem nyújtott semmi különlegeset. Átlagos Fiorei városka volt, így senki sem indult nézelődő körútra, helyette hevesen tervezgettek. Mivel sosem volt kenyerem az ilyen stratégiai megbeszélés, nekidőltem egy közeli oszlopnak, és csak furulyáztam tovább. Társaimat ez láthatóan nem zavarta, mivel volt kismillió más dolog, amely lekötötte a figyelmüket.
- Ideje munkához látni. Először is meg kell keresnünk a polgármesteri hivatalt. Valakinek van ötlete hol kezdjük? - tért rögtön a lényegre Imolatus.
- Kérdezzünk meg valakit? - kérdezte Ziru, amin én kicsit elmosolyodtam, már amennyire a játék engedte.
- Ziru, ez evidens. Végtére is semelyikünknek nincs térkép a fejében.
- Nekem van! Megnézzem nektek? - vágta rá csapatunk legfrisseb exceed tagja, amin kissé meglepődtem.
- Ezt meg hogy érted? - Örültem, hogy az Angyalka is velünk volt, gyakorlatilag mindig kimondta, mire gondolok anélkül, hogy jleznem kellett volna bárkinek. Ugynis nekem is ez a kérdés fogalmazódott meg a fejemben.
- Én megtudom keresni a hivatalt... a mágiám segítségével. - mondta, és biztos voltam benne, hogy a szőre alatt elpirult. Így már minden érthető volt. A mágia egy olyan univerzális válasz volt, amivel mindent meg lehetett magyarázni. Gyakorlatilag a meghatározása volt mindennek, aminek nincs racionális értelme. Én még csak a mágia felszínét kapargattam, de nekem bőven elég is volt.
- Úúú, de jó! - lelkesedett fel Tsuki, mire Sormo bővebb magyarázatba fogott.
- Az archívum mágiám segítségével megtudom nézni Fiore térképét, mert az egész itt van bent. - itt pracnijával megütögette a fejét, jelezvén hogy hol van az az itt.
- Hümm. Hasznos. - reagálta le Imolatus, mire a cica leugrott Tsuki válláról, és hatalmas csillogás és fényjáték közepette elkezdte bemutatni az említett mágiát.
- Biztos jó lesz nekünk, ha hagyjuk, hogy egy pöttöm macska mutassa az utat, akit csak most ismertünk meg? - súgta oda nekem az Angyalka, miközben a többiek az exceedet vizslatták.
- Ha valódi a mágiája, természetesen igen. Hogyha átver... hát az lesz élete utolsó húzása, de tételezzük fel a legjobbakat. - mondtam neki egy félmosollyal.
- Úgy legyen! - biccentett. Közben Sormo megtalálta a keresett címet, és határozottan kijelentette:
- A hivatal kb húsz percnyi gyaloglásra van innen, arra... - mutatott az említett irányba rövid lábával. Már nem láttam értelmét tovább furulyázni, így kimonómba süllyesztettem a hangszert, és megropogtattam a vállam.
- Na akkor mire várunk?

Sormo nem mondott hülyeséget, 20-25 perc múlva vlóban elértük a hivatalt, amely nem volt éppen csúnya épület. Egyszerű, letisztult vonalvezetése, elegáns faragványai és szolid, de érzékelhető monumentalitása már ránézésre is tekintélyt sugallt. Ahogy besorjátunk az épületbe, egy feltűnően csinos, titkárnőszerű hölgy pattant elénk, akit rögtön Ziru vett kezelésbe - persze egyelőre csak képletesen. Szokásos hagyományomat űzve egy oszlopnak dőlve, gondolkodva vártam, míg lemeccselik a bejutásunkat. Ez nem volt olyan hosszú folyamat, mint vártam, így hamar bent találtuk magunkat egy igen csinos szobában, ahol mindenről sugárzott, hogy iszonyú sokba került. A valószínűleg tölgy íróasztal, a selyemfüggöny, a szintén fa könyvszekrény, a vörös bársony kanapé, a falakat borító tapéta, minden azt ordította, hogy ha bajom lesz, azt megfizeted. És ahogy anyagilag álltam, valószínűleg a lelkemet is eladhatnám, mire ezt kipengetem.
- Jó napot! - köszönt az íróasztal mögött álló, szürke öltönyös, kikeményített nyakú inget viselő, középkorú férfi, meglehetősen jó kiállással megáldva. - Az én nevem Kotetsu és ez a derék legény itt, a fiam Johan. - A fiú, aki apjához hasonlóan fegyelmezetter, öltönyben feszített, nem felet semmit, csak enyhén meghajolt. Bajok lesznek itt, ha az egész város ilyen merev. - Önök mi járatban érkeztek hozzám?
- Üdvözlet, tisztelt uram! Én és a barátaim a Golden Phoenix céh tagjai vagyunk, akiket a Mester jelölt ki arra, hogy biztosítsák az ünnepség zavartalanságát. - vette át a szót Imolatus, önkéntes szószólóként, amit én nem is bántam.
- Ez remek! - tért vissza egy kis fény a polgármester gondterhelt arcába. Valami nincsen rendjén, abban biztos voltam. - A Golden Phoenix egy igazán rendkívüli céh, mindig is csodáltam az ottani tagokat. Remélem mindenki épségben és egészségben érkezett meg. - folytatta egy félszeg mosollyal. - A fesztivál egy, maximum két óra múlva kezdődik, jóesetben dél körül. Addig nyugodtan pihenjék ki az út fáradalmait.
Ezután sóhajtott egyett, majd kissé zavartan megigazította a nyakkendőjét.
- Köszönjük a dicsérő szavakat uram. Igyekszünk nem okozni csalódást. Mindazonáltal gondterheltnek tűnik. Van esetleg valami más, amiben a segítségére lehetnénk? - mondta ki Imolatus, amire én is gondoltam.
A polgármester mosolyt erőltetett az arcára, majd így szólt: - Nem, nem köszönöm, csak mostanában több furcsa eset is történt a közeli erdőkben... de valószínüleg csak a szokásos büncselekmények. - mondta, majd megköszörülte a torkát. - A probléma inkább hogy nemtudom ki és miért csinál ilyeneket. Előfordulhat hogy netán akad egy-két apróbb gond a fesztiválon is, ezért, tudják, kicsit aggódom a helyzet miatt.
- Milyen probléma? - nézett fel a könyvéből Ziru. - Kifejtené nekünk, kérem! - A polgármester kissé húzogatta a nyakát, ám végül sóhajtva belekezdett.
- Különös eltünések és gyilkosságok történtek az elmúlt két hétben... így lehet adódnak majd apróbb problémák... - mondja aggódó kifejezéssel.
- Nem probléma, megoldjuk, vannak köztünk harcra edzett mágusok. - próbálta megnyugtatni Yorumi, mire kissé elmosolyodtam.

Shirotsume állomása nem volt túl nagy, ám rendes és tiszta volt, pont, ahogy az egy tisztes vidéki településtől illik. Az utasok többsége is itt szállt le, az aratási ünnep úgy látszik egész Fiore-ből idevonzotta az embereket. A Golden Phoenix mágusai, kiegészülve Sormo-val, az Exceeddel, az állomás előtt gyűlt össze megbeszélni a további teendőket.
- Ideje munkához látni – kezdte Imolatus, aki korára való tekintettel önként és kérdezés nélkül magára vállalta az irányító szerepét. - Először is meg kell keresnünk a polgármesteri hivatalt. Valakinek van ötlete hol kezdjük?
- Kérdezzünk meg valakit?
- Ziru, ez evidens. Végtére is semelyikünknek nincs térkép a fejében – nem is tévedhetett volna nagyobbat, ugyanis Sormo, aki eddig békésen dorombolt Yorumi vállán, tágra nyílt szemekkel így szólt:
- Nekem van! Megnézzem nektek?
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Imolatus hitetlenkedve.
- Én meg tudom keresni a hivatalt... a mágiám segítségével – felelte az Exceed, akit zavarba hozott a tény, hogy az ajánlata súlyát senki sem fogta fel.
- Úúú, de jó! – lelkesült fel Yorumi, szemmel láthatólag egyre jobban a szívébe fogadta az apró kis szőrmókot.
- Az archívum mágiám segítségével meg tudom nézni Fiore térképét, mert az egész itt van bent – azzal megtapogatta a kobakját, hogy az üzenetét a gyenge elméjű emberek is biztos megértsék.
- Hümm. Hasznos – Imolatus csak ennyit fűzött hozzá. Nem értette, mi szükség van ilyen varázslatra, amikor az ő mágikus térképe ugyanúgy megfelel a célra. Sormo eközben leugrott Yorumi válláról, természetesen talpra érkezve, majd fennhangon elnyávogta a varázsigét: Archive Magic! Fiore Map Stock! A mancsa előtt az Exceed méretét jócskán meghaladó bonyolult mágikus pecsét jelent meg, amiből aztán egy tiszta energiából megformált gépezet emelkedett ki. A képernyőn különféle írásjel, szám és szimbólum cikázott, ám ez egy cseppet sem hozta zavarba Sormo-t, aki magabiztosan pötyögte be a parancsszavakat. Még a vak is látta, hogy tudta, mit csinál.
- Hűűű – mondta ki Yorumi azt, ami mindegyikük fejében járt. A macska szeme ezalatt furcsán villogott. Imolatus viszont diszkréten odafordult a csendben figyelő Tezzerethez, és odasúgta neki:
- Biztos jó lesz nekünk, ha hagyjuk, hogy egy pöttöm macska mutassa az utat, akit csak most ismertünk meg?
- Ha valódi a mágiája, természetesen igen. Hogyha átver... hát az lesz élete utolsó húzása, de tételezzük fel a legjobbakat – felelte a fegyvermágus egy félmosoly keretében. Való igaz, eddig semmilyen jel nem mutatott arra, hogy az Exceed ellenük dolgozna, vagy hátsó szándékai lennének.
- Úgy legyen – biccentett, majd a mágikus gombokon klimpírozó macska felé terelte a figyelmét.
Miután befejezte a keresést, az egész jelenés eltűnt pár gombnyomással (ennyi erővel akár haza is telefonálhatott, a többiek úgysem tudták volna megmondani a különbséget). Sormo megdörgölte a bajszát, és ezt dörmögte:
- A hivatal kb. húszpercnyi gyaloglásra van innen, arra... – azzal a mancsával tőlük északra mutatott. Tezzeret, aki egészen idáig némán furulyázva szemlélte az eseményeket, a hangszerét a ruhájába süllyesztette, megropogtatta a vállát, és egy bölcs tömörségével csak ennyit mondott:
- Na, akkor mire várunk?
A csapat tagjai, élükön Yorumival és Sormo-val, vidáman csevegve nekivágtak az útnak. Imolatus azonban hátramaradt és a gondolataiba merült.
A városháza valóban ott és olyan messze volt, mint ahogy azt Sormo megjósolta. Az impozáns épület minden bizonnyal a település ékkövének számított. Hibátlanra meszelt falak, oszlopcsarnokkal övezett bejárat, faragott oromzat és ápolt rózsakert: már a távolból azt üzente a látogatóknak, hogy itt tehetős ember lakik. A beltér is hasonlóan jó ízléssel volt berendezve. Az mágusoknak nem kellett sokáig bóklászniuk, egy kék selyemkosztümöt viselő csinibaba állta az útjukat, aki udvariasan, de határozottan érdeklődött a látogatásuk célját illetően. Pechjére azonban nem számított a csapat titkos fegyverére, Zirura, aki pillanatokon belül kezelésbe vette a titkárnőcskét. Miután a hölgy kellően elvörösödött és megzavarodott, vélhetőleg kibökte a polgármester irodájába vezető ajtó titkos jelszavát, mert a hódító mágus intett nekik, hogy jöhetnek.
Az irodába belépve két született bürokrata várta őket. Mindketten minőségi öltönyt és komor ábrázatot hordtak, a különbség csak a korukban mutatkozott meg.
- Jó napot! - köszönt a polgármester. - Az én nevem Kotetsu és ez a derék legény itt, a fiam Johan - A fiú nem felelt, csupán enyhén meghajolt. - Önök mi járatban érkeztek hozzám?
- Üdvözlet, tisztelt uram! Én és a barátaim a Golden Phoenix céh tagjai volnánk, akiket a Mester jelölt ki arra, hogy biztosítsák az ünnepség zavartalanságát – mondta Imolatus előrelépve. Az egyház szárnyai alatt nevelkedve szerzett némi tapasztalatot a diplomatikus tárgyalás terén.
- Ez remek! - tért vissza egy kis fény a polgármester gondterhelt arcába. - A Golden Phoenix egy igazán rendkívüli céh, mindig is csodáltam az ottani tagokat. Remélem mindenki épségben és egészségben érkezett meg - folytatta egy félszeg mosollyal. - A fesztivál egy, maximum két óra múlva kezdődik, jó esetben dél körül. Addig nyugodtan pihenjék ki az út fáradalmait.
Ezután sóhajtott egyet, majd kissé zavartan megigazította a nyakkendőjét. Ez a kis árulkodó mozdulat nem kerülte el a mágus figyelmét. Mivel az őt kerülgető baljós érzés még mindig nem múlt el, jobbnak látta, ha finoman rákérdez a dologra.
- Köszönjük a dicsérő szavakat uram. Igyekszünk nem okozni csalódást. Mindazonáltal gondterheltnek tűnik. Van esetleg valami más, amiben a segítségére lehetnénk?
- Nem, nem köszönöm, csak mostanában több furcsa eset is történt a közeli erdőkben... de valószínűleg csak a szokásos bűncselekmények – felelte egy olyan erőltetett mosoly keretében, amit kirúgás előtt álló hivatalnokok szoktak vágni, ha megkérdezzük, hogy vannak. Megköszörülte a torkát, és hozzátette: - A probléma inkább hogy nem tudom ki és miért csinál ilyeneket. Előfordulhat, hogy netán akad egy-két apróbb gond a fesztiválon is, ezért, tudják, kicsit aggódom a helyzet miatt.
- Milyen probléma? Kifejtené, kérem? – szólal meg Ziru, aki ezúttal nem egy nőbe, hanem a könyvébe temetkezett.
Kotesu vonakodott a dologtól, de végül csak kibökte:
- Különös eltűnések és gyilkosságok történtek az elmúlt két hétben... így lehet adódnak majd apróbb problémák... - mondta aggódó kifejezéssel.
- Nem probléma, megoldjuk, vannak köztünk harcra edzett mágusok – vette át a szót Yorumi, és arcán olyan szilárd eltökéltség tükröződött, hogy az még a komor polgármestert is megmosolyogtatta.

A vonatról leözönlöttek az utasok és mind a kijárat felé igyekezett. Ahogy mi is. Amikor kiértünk megálltunk egy kicsit, hogy megbeszéljük hogyan tovább:
- Ideje munkához látni - vette át ismét az irányítást Imo. - Először is meg kell keresnünk a polgármesteri hivatalt. Valakinek van ötlete hol kezdjük?
- Kérdezzünk meg valakit?
- Ziru, ez evidens. Végtére is semelyikünknek nincs térkép a fejében - felelt Imo, logikusan, csakhogy a logikát a mágia néha megcáfolja:
- Nekem van! Megnézzem nektek? - kérdezte Sormo a vállamról, ahol eddig dorombolt.
- Ezt meg hogy érted? - tette fel kérdését összeráncolt szemöldökkel.
- Én meg tudom keresni a hivatalt... a mágiám segítségével - felelte értetlen arckifejezésünket látva.
- Úúú, de jó! - kaptam fel a fejem, felfogva, hogy valószínűleg nem csak ennek a városnak, hanem egész Fiore-nek a térképe benne lehet abban az apró kobakban.
- Az archívum mágiám segítségével meg tudom nézni Fiore térképét, mert az egész itt van bent - folytatta a kobakját kopogtatva, mintha csak megint használta volna a gondolatolvasó mágiáját (ami tegyük hozzá nem is kizárt).
- Hümm. Hasznos – reagálta le briliánsan Imo.
Ezután a kiscica, bocsánat Exceed leugrott a vállamról és rögtön előhívta a mágiáját. Egy Sormohoz képest hatalmas, fényből készült gépezet jelent meg. Az Exceed pedig olyan magabiztosan ütötte be a megfelelő betűkombinációkat, mintha ezer éve ezzel foglalkozna, ami pedig a korából eredően lehetetlen volt. Hihetetlen volt nézni amint egy ilyen apró lény milyen magabiztosan irányít egy ekkora gépet. Úgy néztem ezzel nem csak én voltam így, mivel a többiek is elég ámult arckifejezéssel néztek ifjú útitársunkat, aki nem zavartatta magát.
- Hűű! - ez volt az egyetlen amit ki tudtam magamból préselni, annyira leképesztett amit láttam.
Még néhány billentyű lenyomása után az egész szerkezet eltűnt és Sormo ismét felénk fordult.
- A hivatal kb. húszpercnyi gyaloglásra van innen, arra... - intett a megfelelő irányba.
Ezt hallva az eddig furulyázó Tezzeret elrakta a hangszerét és ellökte magát az oszloptól:
- Na, akkor mire várunk? - kérdezte, mi pedig meg sem szólalva elindultunk.
Út közben Ziruval és Sormoval mindenféléről beszélgettünk. Imo és Tezzeret csendben ballagott mögöttünk. Sormo mágiája valóban elképesztő volt, ahogy mondta 25 perc alatt el is értünk a városháza lenyűgöző épületéhez. Gyönyörű volt az egész. A falak szinte világítottak, az oszlopcsarnok szinte vonzotta az embert, hogy odamenjen. A kertben lévő rózsák pedig tökéletes képet adtak a több szín keverésével: volt köztük vérvörös, fehér és néhány bokor sárga is. Az összkép tekintélyt sugalló volt, szinte élt az egész épület.
Amikor beléptünk, még jobban le lettem nyűgözve. Belül ha lehet még csodálatosabbnak tűnt az egész épület. Csodaszép faragványok, gyönyörű festmények. Sürgés forgás mindenhol, dobozok, néhány elkallódott dísz a fesztiválra.
Amikor Ziru egy hivatali ruhába öltözött hölgytől megtudta merre kell mennünk a polgármester irodája felé még mindig annyira le voltam nyűgözve, hogy csak követtem őket és az épületben gyönyörködtem.
A szobában két szürke öltönyt viselő férfi várt minket és csupán annyi volt köztük a különbség, hogy egyikük fiatalabb volt. Mikor körbepillantottam rögtön megint elterelődött a figyelmem a beszélgetésről, de mivel információkat kaptunk fél füllel azért odakoncentráltam.
- Jó napot! - üdvözölt minket a polgármester - Az én nevem Kotetsu és ez a derék legény itt, a fiam Johan - a neve említésére a ifjú kicsit meghajolt, ami nekem egy polgármesteri irodában is túl merevnek tűnt. - Önök mi járatban érkeztek hozzám?
- Üdvözlet, tisztelt uram! Én és a barátaim a Golden Phoenix céh tagjai volnánk, akiket a Mester jelölt ki arra, hogy biztosítsák az ünnepség zavartalanságát. - vette át a szószóló szerepét Imo.
- Ez remek! - örült meg a hírnek az úr. - A Golden Phoenix egy igazán rendkívüli céh, mindig is csodáltam az ottani tagokat. Remélem mindenki épségben és egészségben érkezett meg - mosolyodott el halványan. - A fesztivál egy, maximum két óra múlva kezdődik, jó esetben dél körül. Addig nyugodtan pihenjék ki az út fáradalmait.
Kis szünet után nagyot sóhajtott és arcára megint visszatért az aggodalom.
- Köszönjük a dicsérő szavakat uram. Igyekszünk nem okozni csalódást. Mindazonáltal gondterheltnek tűnik. Van esetleg valami más, amiben a segítségére lehetnénk? - kérdezte Imo udvariasan.
- Nem, nem köszönöm, csak mostanában több furcsa eset is történt a közeli erdőkben... de valószínűleg csak a szokásos bűncselekmények. - felelt Imonak, majd megköszörülte a torkát. - A probléma inkább hogy nem tudom ki és miért csinál ilyeneket. Előfordulhat, hogy netán akad egy-két apróbb gond a
fesztiválon is, ezért, tudják, kicsit aggódom a helyzet miatt.
- Milyen probléma? Kifejtené, kérem? - nézett fel Ziru a könyvéből, mivel eddig ő sem nagyon figyelt.
- Különös eltűnések és gyilkosságok történtek az elmúlt két hétben... így lehet adódnak majd apróbb problémák... - felelte aggodalmas hangon és arccal.
- Nem probléma, megoldjuk, vannak köztünk harcra edzett mágusok. - mondtam mosolyogva, de teljes elszántsággal.

Ziru és Sormo kérlek posztoljatok!

Háááálihóóóóó! Posztolni kéne!

A kiscicánk és az új barátai így hát leszálltak a vonatról és végignézhették, a sok, fesztiválra igyekvő ember nyüzsgését. Már az állomáson megfigyelhetőek voltak az ünnepség közeledtére utaló jelek. A kapunál különféle színes lampionok és szalagok voltak fellógatva, a falakon egyéb díszítőelemek sorakoztak. A cicánknak az egész kicsit olyan volt, mint egy szörny nagyra tátott szája, mely megvárja míg az áldozat maga mászik be biztos halált okozó, hegyes fogak közé. „Mintha valahol már olvastam volna ilyenről...” – töprengett Sormo. De nem sokáig agyalhatott, mert ahogy a csapat tétova léptekkel elindult, Imolatus megtörte az ámulat csendjét.

- Ideje munkához látni! – csapta meg füleimet, az idáig igencsak szótlan mágus hangja. - Először is meg kell keresnünk a polgármesteri hivatalt. Valakinek van ötlete hol kezdjük?
- Kérdezzünk meg valakit? – mondta ki Ziru a látszólag egyértelmű dolgot, miközben én szótlanul, szerényen megbújtam a háttérben. Tudtam volna segíteni, csak épp nem voltam benne biztos hogy... kell e.
- Ziru, ez evidens. Végtére is semelyikünknek nincs térkép a fejében... – válaszolt Imolatus, mire nem bírtam magammal, felnyíltak a szemeim és bekiabáltam:
- Nekem van! – ezután észrevettem magamat és a következő részre már jóval halkabban kérdeztem rá. - Megnézzem nektek?
- Ezt meg hogy érted? – hitetlenkedett Imolatus, mire egy pillanatig tanácstalanul néztem, eddig soha nem próbáltam elmagyarázni a mágiám lényegét senkinek, számomra mindig teljesen egyértelmű volt minden.
- Én meg tudom keresni a hivatalt... a mágiám segítségével... – nyögtem ki zavartan.
- Úúú, de jó! – örült meg nekem Yorumi, amit egy hálás dörmögéssel jutalmaztam, miközben igyekeztem annyira picinek tűnni a vállán, amennyire csak lehet. A többiek még mindig értetlenkedve bámultak, így rájöttem hogy jobban ki kell fejtenem a dolgot.
- Az archívum mágiám segítségével meg tudom nézni Fiore térképét, mert az egész itt van bent. – ütögettem meg a fejecskémet.
- Hümm. Hasznos – szólt Imolatus, de mivel senki más nem reagált, így abbahagytam végtagjaim összehúzását és elegánsan landoltam a földön. Eleinte félszegen és idegesen, de ahogy éreztem a varázserő felgyülemlését egyre több önbizalommal fordultam a dolog felé. A gondolataim kétszer, majd háromszor gyorsabban kezdtek el cikázni, a tagjaim megtöltődtek a különös erővel és én kitárt manccsal kiejtettem a megfelelő parancsszavakat:
- Archive Magic! Fiore Map Stock! – mancsomból szalagszerű képződmények áramlottak, majd azokból egy különleges mágikus kör rajzolódott ki, melyből egy furcsa, a saját méreteimet is meghaladó gépezet jött létre. Persze, csak számukra lehetett szokatlan, számomra ez az egész olyan megszokott volt, mint másnak a reggeli kávé. A gép képernyőjén rengeteg szimbólum és kép cikázott át, az ügyesebbek talán észrevették az időről időre kirajzolódó térképek vonalait. Pár parancssor, némi kódolás és keresés az adatbázisban és máris megtaláltam Shirotsume térképét, rajta minden fontosabb hely koordinátáival. Közben mintha Yorumi ámuldozott volna, de nem igazán figyeltem, mert lekötött az eszeveszett, kaotikus adattömeg, melyet úgy imádtam. Mikor végeztem, az utcák memorizálásával, kikapcsoltam a gépet, majd immár ugyanolyan tétován és zavartan, a többiek felé fordultam és a mancsommal észak felé mutatva, elmondtam, hogy kb húszpercnyire van a városháza. Erre Tezzeret, abbahagyta a shakuhachijával való játszást és egy veszélyesen hangzó vállropogtatás kíséretében így szólt:

- Na, akkor mire várunk? – és erre a végszóra el is indult a népes társaság, út közben csodálva a kidíszített várost és kellemes csevejjel töltve az időt. A díszek útközben megsokszorozódtak, látszott hogy a városközpont közelében vagyunk. Nagyjából huszonhárom perc és negyvenhét másodperc alatt értük el a polgármesteri hivatal kapuját, ezt az adatot némán el is tároltam a fejemben, hogy máskor pontosabb információt tudjak adni. A hivatal gigantikus méretű volt, rendkívül díszes oszlopokkal övezve. Ébenfekete vaskerítés vette körül, magát az épületet pedig gondosan ápolt rózsakert, rengeteg, különböző színben tündöklő rózsával. A bejárathoz fehér márványlépcső vezetett, a kapu ódon, sötét fából készült. A belső térben folytatódtak az oszlopsorok, a mennyezetről kristályos csillárok lógtak, a padlón pedig vörös szőnyeg vezetett végig egy csinos kék ruhába öltözött hölgyhöz, aki a látogatásunk célja után érdeklődött. Ziru leállt beszélgetni vele, mialatt mi készségesen megcsodáltuk az elegáns portrékat, más gyönyörű festményeket és a rengeteg díszt meg szalagot mely a falakat, oszlopokat és a csillárokat övezte. Ziru hamar intett nekünk és elvezetett a polgármester szobájához, melyet egy nagy, tölgyfa ajtó rejtett. A szoba, melybe beléptünk, szinte már királyi tekintélyt, méltóságot árasztott. Rengeteg díszes bútor volt található itt, melyek biztosították az itt tartózkodók kényelmét. A fal hegyvidékeket ábrázoló tájképekkel volt teleaggatva, itt-ott aranyozott gyertyatartók álltak ki belőle, méregdrága egzotikus tapéta húzódott a falakon, a zöld selyemfüggönyökön lágyan szűrődött be a fény. A bútorok egytől-egyig antikoltak voltak, rózsát ábrázoló mintákat véstek beléjük. Számtalan miniatűr üveg és márványszobrot, meg egyéb csecsebecséket lehetett látni rajtuk. A szobában jól elhelyezett, vörös bársonykanapék is voltak, rajtuk, kényelmesnek és puhának látszó, aranyszegélyes párnákat lehetett találni. A helységben finom, lágy füstölő illata áradt szét, valószínűleg fenyő és narancs egyvelege. Az utcáról halkan beszivárgott, az ünnepi készülődés zsivaja. Maga a szoba kényesen tiszta volt és rendezett, csupán az íróasztalon voltak szétszórt papírkötegek felhalmozva, mely mögött a polgármester szokott ülni. Ő azonban, most nem így tett, mikor benyitottunk, már álldogálva várt ránk, oldalán egy fiúval, aki vélhetően a fia lehetett. Mindketten elegáns, a szobába tökéletesen belepasszoló öltönyben feszítettek.
- Jó napot! - üdvözölt minket a polgármester. - Az én nevem Kotesu és ez a derék legény itt, a fiam Johan. - A fiú egy picit meghajolt, mire a polgármester folytatta. - Önök mi járatban érkeztek hozzám?
- Üdvözlet, tisztelt uram! Én és a barátaim a Golden Phoenix céh tagjai volnánk, akiket a Mester jelölt ki arra, hogy biztosítsák az ünnepség zavartalanságát. – felelte Imolatus, aki elvállalta a szószóló szerepét. Örültem neki, mert itt már túl sok ember volt ahhoz, hogy akár egy szót is kitudjak nyögni.
- Ez remek! – villant meg egy picit a polgármester mosolya, ami jól esett, mert amúgy nagyon ráncos, gondokkal teli arcot vágott. - A Golden Phoenix egy igazán rendkívüli céh, mindig is csodáltam az ottani tagokat. Remélem mindenki épségben és egészségben érkezett meg. – folytatta félszegen. - A fesztivál egy, maximum két óra múlva kezdődik, jó esetben dél körül. Addig nyugodtan pihenjék ki az út fáradalmait. – Ezt befejezve, gondterhelten az ablak felé pillantott és idegesen megigazította a nyakkendőjét. A dolog nem csak nekem tűnt furcsának, Imolatus még rá is kérdezett:
- Köszönjük a dicsérő szavakat uram. Igyekszünk nem okozni csalódást. Mindazonáltal gondterheltnek tűnik. Van esetleg valami más, amiben a segítségére lehetnénk?
- Nem, nem köszönöm, csak mostanában több furcsa eset is történt a közeli erdőkben... de valószínűleg csak a szokásos bűncselekmények... – Ez elég baljós felelet volt és nem is igazán kielégítő, ezért ő is jónak látott hozzátenni pár sort. - A probléma inkább hogy nem tudom ki és miért csinál ilyeneket. Előfordulhat, hogy netán akad egy-két apróbb gond a fesztiválon is, ezért, tudják, kicsit aggódom a helyzet miatt...
- Milyen probléma? Kifejtené, kérem? – szólalt meg váratlanul Ziru, aki egész végig a könyvét bújta, én azt hittem, hogy egyáltalán nem figyel a körülötte zajló dolgokra, de tévedtem. A polgármestert viszont nem érte váratlanul a további zargatás és egy torokköszörülés közepette kibökte a dolgot.
- Különös eltűnések és gyilkosságok történtek az elmúlt két hétben... így lehet adódnak majd apróbb problémák... – szólt zavartan, még én is felismertem az aggódást a tekintetében.
- Nem probléma, megoldjuk, vannak köztünk harcra edzett mágusok. – szólt hirtelen Yorumi, amitől majdnem leestem a válláról, de szerencsére azért mégsem. A gesztus viszont kedves volt tőle és a polgármester is megmosolyogta, míg a többiek lelkesen bólogattak. Én is nyávogtam egy nagyot, részben megerősítésképpen, részben, mert éhes voltam.

No, tiszteltem, kedves egybegyűltek. A mackó most ment el hibernálódni, és ti most fogtok visszatérni onnan, mert Laxus bácsi folytatja eme küldetést, a mackó meg szeretné elfoglalni a neki kijáró hibernát. Lelkiismeretesen végigküzdöm veletek a megmérettetéseket, de félreértés ne essék, Baltazár és kölykei továbbra is élesítve vannak, a hiányzók, késők pórul járnak, és ti holnap, vagy talán még ma is, ki tudja, megkapjátok a folytatást, eme küldetésnek.
Köszöntem a figyelmet, estére meleg tejet igyatok, könnyebb tőle az alvás, és másnap a suliban a koncentrálás, mert mindenki imád Karácsony előtt iskolába járni Smile

A polgármesteren látszik, hogy megkönnyebbül, mikor hallja a megerősítő, és segítőkész szavakat, megköszöni segítségeteket, és megkér arra, hogy kicsit nézzetek már körül az erdőben, és keressetek nyomokat, vagy, ha véletlenül összefutnátok rosszfiúkkal, akkor seggeljétek el őket. Még egyszer megköszöni a segítséget, a srác is, miheztartás végett, ezután szabadok vagytok. Betérhettek valahova ebédelni, és megtárgyalni, hogyan fogtok neki az egésznek. Ezek után, folytatjátok utatokat, ki a városból, egyenesen a végzetetek felé, izé, a rengetegbe. Dimbes-dombos vidék, sűrű erdővel, kevés fénnyel, elhanyagolt úttal, ami ráadásul még labirintust is játszik. Gyönyörködjetek a természetben, érezzétek a rengeteg virágillat émelyítő keverékét, vegyétek észre, hogy valaki volt olyan bunkó és az útban látta meg élete toalettjét (vagyis odaszart), és a többi. Egyébként semmi olyasmit nem találtok, ami kicsit is gyanús, illetve nem odaillő lenne. Viszont, amikor már kezd emberi szemnek problémás lenni a látás, valaki vegye észre, hogy vissza kellene már talán menni; ekkor azt is észre lehet venni, hogy eltévedtetek. Ha elkezdenétek pánikolni, senki sem fog megakadályozni ebben titeket; közben egy öregúr nyugodtan behatol a ti látóterületetekre, látszólag a semmiből és, mikor segítséget kértek tőle, mosolyogva mondja, hogy persze, visszavisz titeket a városba, úgy ismeri az erdőt, mint felesége.... tenyerét.
Posztotok idáig tartson. Hogy elindultok.

Határidő: December 18, kedd

A csapat határozottsága szemmel láthatólag könnyített a polgármester lelkét nyomó terhen. Többször is megköszönte a segítségüket, még a fiát is ösztökélte, hogy tegyen hasonlóképpen. Továbbá hozzátette, hogy nem bánná, ha a biztonság kedvéért a közeli erdőben is körülnéznének, hátha találnak valamilyen nyomot, ne adjisten bűnözőket. A mágusok nagyban helyeseltek, majd búcsút vettek a két öltönykétől.
Az utazás és a diplomácia fáradalmait egy közeli fogadóban pihenték ki, ahol (miután megtudták, hogy a polgármester megbízásából dolgozó mágusok) igazi terülj-terülj asztalkám fogadta őket. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: aranyszínű tyúkhúsleves, grízes tészta, nokedli, pörkölt, sült húsok vegyes körettel. Mindezt az ezer ízű palacsintacsodák és fagylaltok koronázták meg. A mennyei lakomába azonban egy kis üröm is vegyült, ugyanis hatalmas vita kerekedett abból, mihez kezdjenek magukkal azután, hogy kiheverték az ebédet. Ziru, Sormo és Tezzeret amellett kardoskodtak, hogy maradjanak felügyelni a munkálatokat. Imolatus azonban (némi plusz jutalom reményében) neki akart vágni a rengetegnek. Mellette ált Yorumi is. A hosszas vita teljesen parttalannak bizonyult, emiatt a mindaddig hallgató Tezzeret indítványát fogadták el, miszerint váljanak ketté: Imolatus és Yorumi menjenek az erdőbe, a többiek pedig maradjanak és őrizzék az ünnepet.
Az erdő nem is bizonyult rossz választásnak. Az út kicsit göröngyös volt, ám ezt feledtette a friss levegő és a szép látvány. Yorumi is hasonlóképpen érezhetett, mert lelkesen beleszívott a levegőbe.
- Mmmm... De jó illat! Nézd, ott egy fészek! Épp etetik a fiókákat! – mondja, és lelkendezve egy fa tetejére mutatott.
- Igazán aranyosak. És ebben a szép erdőben kellene nekünk rejtőzködő gazfickók után kutatnunk? – felelte atyáskodó hangnemben Imolatus. A lány ezen elgondolkozott.
- Hát, ha minden igaz akkor igen, bár én is nehezen tudom elképzelni.
- Én is. De lehet, hogy mindez csupán álca, és mi most egy halálos csapdába sétálunk bele – viccelt hősünk, és pajkosan a kislányra kacsintott.
- Remélem nem... – ráncolta a homlokát Yorumi, majd ballagtak tovább. Kisvártatva újra megszólalt:
- Nem fura, hogy eddig semmit nem láttunk, ami nem illene ide? – a fiú ezen elgondolkozott. Való igaz, sehol egy kivágott fa, eltaposott tábortűz-maradványok, szétszórt szemét, feldarabolt hullák: semmi, ami garázdálkodó gazfickókra utalt volna.
- Valóban, ez egy átlagos erdő, semmi több. Lehetséges, hogy a polgármester kicsit paranoiás lenne?
- Nem tudom, de ha Ő az is, a fiáról nem feltételezném... Bár fogalmam sincs, kik ezek egyáltalán, úgyhogy nem tudhatom.
- A Mester nem küldött volna ide minket, ha a nem lenne megbízható. Végtére is ismerik egymást - felelte Imolatus tűnődve.
- Ez igaz... Hát akkor csak nem... Mindegy, biztos megvan az oka arra, hogy ezt mondta nekünk és nem hiszem, hogy hazudott volna... Legalábbis nem direkt... - ilyen és az élet más rejtélyein törték a fejüket, ahogy egyre beljebb haladtak az erdőben.
- Érdekes, errefelé már kevésbé barátságos az erdő – jegyezte meg hősünk, és feszülten szétnézett.
- Igaz... A fák is sűrűbbek... Egyáltalán hol vagyunk?!
- Én is pont ezt akartam kérdezni...
- Ez... ez azt jelenti, hogy te sem tudod?! Vagyis eltévedtünk?! – Yorumi hangján érezni lehetett, hogy kezd megijedni, ezért Imolatus az idősebb jogán igyekezett megnyugtatni.
- Semmi ok a pánikra. Ugyanis nemcsak Sormó rendelkezik mágikus térképpel – azzal lázasan a táskájába kotort, majd kisvártatva előhúzott belőle egy összetekert papírt. Kihajtogatta, és magabiztosan böngészni kezdte. Az ábrák azonban nem akartak összeállni. Girbe-gurba macskakaparást adtak ki, meg mindenféle tévinformációt. Mintha elromlott volna. Imolatus végül feladta a szélmalomharcot a megkergült térképpel, és dühösen a táskájába vágta.
- Valamiért nem működik. Mostmár van ok a pánikra.
- Miii?! Tehát tényleg eltévedtünk?! Remek... és most mi a csudát fogunk csinálni?! – akadt ki Yorumi. Hősünk már bánta, hogy komolyabb felkészültség nélkül nekivágott a rengetegnek a kislánnyal. Végtére is olyan fiatal, a végén még valami baja lesz. Ideje felelősségteljesen gondolkozni!
- Rengeteg módja van annak, hogy túléljünk a vadonban. Végtére is mágusok vagyunk. Alakváltó mágusok...
- Az lehet, de egészen véletlenül egy küldetés miatt jöttünk ide! Nem az volt a feladat, hogy "Kedves Mágusok! Vesszetek el az erdőben és tanuljatok meg túlélni!" Vagy tévedek?! – Yorumi nem nyugodott meg - Vissza kell valahogy jutnunk!
- Nem kell így kiakadni, most mondtam, alakváltó mágusok vagyunk, nem? Tudunk repülni. Nincs más tennivalónk, mint felemelkedni jó magasra, és megkeresni, merre van a város – a fiú büszke volt magára, hogy krízishelyzetben is milyen jól tud gondolkozni.
- Valóban, ez jó ötlet. Akkor rajta! – a lány végre megnyugodott. Megidézte madárszerű szárnyait, és felröppent. Ám ekkor váratlan dolog történt: a lombkorona szintjét elérve egy láthatatlan erő visszalökte a földre.
- Mi a fene?! Nem tudok átmenni! – értetlenkedett.
- Várj, hadd próbáljam meg én is – Imolatus megidézte a szárnyait, és kilőtt a levegőbe. Ugyanaz történt vele is: valamilyen erő elnehezítette a szárnyait, majd egy bizonyos magasságot elérve olyan érzése lett, mintha falba ütközött volna. Ez valami sötét mágia lehet.
- Látod? Na akkor most mit csináljunk, nagyokos? – kérdezte Yorumi morcosan. Szemlátomást a helyzet kezdett az idegeire menni. Hősünk helyett azonban egy rekedt hang válaszolt a hátuk mögött:
- Szerbusztok fiatalok, csak nem eltévedtetek?
Jancsi és Juliska egyszerre pördült meg, majd szembetalálták magukat egy öregemberrel. A feje búbján már erősen kopaszodott, sok foga tán sosem volt, de szakadt permetezőruhája alapján Imolatus afféle erdőkerülőnek saccolta. Yorumi annyira meglepődött, hogy válaszolt neki:
- Ő... de. Maga esetleg tudna nekünk segíteni?
- De bizony, hogy tudnék nektek segíteni. Csak nem vesztetek el? Megesik az, meg bizony – mondta a vén csont nevetve. A fiú azonban már óvatosabb volt.
- ŐŐŐ ki maga, ha szabad kérdeznem? – kérdezte gyanakodva.
- Ó, én csak egy kedves erdőkerülő vagyok. Nagy szerencsétek, hogy belém botlottatok, úgy ismerem ezt az erdőt, mint a... feleségem tenyerét – felelte amaz hahotázva. Valamiért nagyon jó kedve volt. Hősünk odafordult a kislányhoz, és ezt súgta:
- Szerinted bízhatunk benne?
- Hát, nincs sok lehetőségünk.
- Végtére is nincs annál szégyenteljesebb, mint amikor mentőcsapatot kell küldeni a mentőcsapatért – a susmus végeztével visszafordult az öreghez.
- Rendben uram, megtenné, hogy visszavezet minket a városba?
- Persze, nagyon szívesen. Gyertek csak utánam – azzal magabiztosan nekivágott az útnak. Yorumi tétovázva követte. Imolatus csak a fejét csóválta, amiért ilyen kalamajkába keveredett a lánnyal. A rossz érzés, ami egész nap környékezte, most még erősebb lett. Ám nem volt mit tenni, követte őket.

A polgármestertől való távozásunk előtt még megkér arra minket, hogy nézzünk körül az erdőben. Ezt persze elvállaljuk, hiszen mégis csak Ő a munkaadónk jelenleg.
Később azonban kiderült, hogy a csapatból csak én és Imo mentünk volna el körülnézni, így ebből kisebb vita alakult ki a fogadóban, ahová ebédelni tértünk be. Ziru és Sormo úgy gondolták, hogy nem azért vagyunk itt, hogy az erdőben lófráljunk, míg mi amellett az álláspont mellett tettük le a voksot, hogy a kuncsaft kérését teljesíteni kell.
Végül az addig halkan ülő Tezzeret döntötte el, azt az ötletet vetve fel, hogy váljunk kétfelé. Ennél meg is állapodtunk és mi Imo-val a cuccainkat összeszedve nekivágtunk az erdő felé vezető, nem épp gyönyörű úton. Hamar elérünk a dombokkal teleszórt vidékhez, ahol előttünk a sűrű erdő veszi kezdetét.
Amint belépünk megcsap a virágok, fák és egyszóval a természet illata.
- Mmmm... De jó illat! - gyönyörködök vidáman, és felnézek a magas fákra. - Nézd, ott egy fészek! Épp etetik a fiókákat! - mutatok fel egy közeli tölgy lombjára, ahol épp megérkezett az ebéd.
- Igazán aranyosak. És ebben a szép erdőben kellene nekünk rejtőzködő gazfickók után kutatnunk? - hitetlenkedik Imo.
- Hát, ha inden igaz akkor igen, bár én is nehezen tudom elképzelni - gondolkodom el.
~ Egy ilyen nyugodt, csendes, békés erdőben? Viszont lehet, hogy pont ezt akarják elhitetni velünk ~ töröm a fejem, mondhatni fölöslegesen.
- Én is. De lehet, hogy mindez csupán álca, és mi most egy halálos csapdába sétálunk bele - mondta ki Imo egy kacsintással azt amire épp gondoltam.
- Remélem nem... - ballagok tovább. - Nem fura, hogy eddig semmit nem láttunk, ami nem illene ide? - töröm meg a pillanatnyi csendet.
- Valóban, ez egy átlagos erdő, semmi több. Lehetséges, hogy a polgármester kicsit paranoiás lenne? - tűnődik meglepetten.
- Nem tudom, de ha Ő az is, a fiáról nem feltételezném... Bár fogalmam sincs kik ezek egyáltalán úgyhogy nem tudhatom - nézek rá kicsit csodálkozva.
~ Ilyen meg, hogy jutott eszébe?
- A Mester nem küldött volna ide minket, ha a nem lenne megbízható. Végtére is ismerik egymást - elmélkedik tovább.
- Ez igaz... Hát akkor csak nem... Mindegy, biztos megvan az oka arra, hogy ezt mondta nekünk és nem hiszem, hogy hazudott volna... Legalábbis nem direkt... - próbálom megfejteni a helyzetet, miközben egyre beljebb haladunk az úton.
- Érdekes, errefelé már kevésbé barátságos az erdő - néz körbe Imo, az egyre sötétebb ösvényen.
- Igaz... A fák is sűrűbbek... Egyáltalán hol vagyunk?! - kérdezem és ijedten pillantok körbe, mert már egyáltalán nem emlékszem merre jöttünk.
- Én is pont ezt akartam kérdezni... - feleli ugyanennyi magabiztossággal útitársam.
- Ez... ez azt jelenti, hogy te sem tudod?! Vagyis eltévedtünk?! - leszek egyre idegesebb.
- Semmi ok a pánikra - próbál csitítani Imo. - Ugyanis nemcsak Sormó rendelkezik mágikus térképpel - kezd kotorászni a táskájában, majd diadalmasan a magasba emel egy összehajtott papírt, amiről rögtön ki is derül, hogy egy térkép.
Rögtön belemerül a térképbe, de hamar elfelhősödik a tekintete és idegesen néz fel, majd ide-oda forgatja, piszkálja, és parancsszavakat motyog. Végüldühösen visszanyomkodja a táskájába az, ezek szerint haszontalan papírdarabot.
- Valamiért nem működik. Most már van ok a pánikra. - szólal meg a mondandójával ellentétben elég nyugodtan.
- Miii?! Tehát tényleg eltévedtünk?! Remek... és most mi a csudát fogunk csinálni?! - akadok ki teljesen.
- Rengeteg módja van annak, hogy túléljünk a vadonban. Végtére is mágusok vagyunk. Alakváltó mágusok... - okoskodik a nagyokos, de ez jelen pillanatban nem igazán vigasztal.
- Az lehet, de egészen véletlenül egy küldetés miatt jöttünk ide! Nem az volt a feladat, hogy "Kedves Mágusok! Vesszetek el az erdőben és tanuljatok meg túlélni!" Vagy tévedek?! - leszek egyre dühösebb és idegesek. - Vissza kell valahogy jutnunk!
- Nem kell így kiakadni, most mondtam, alakváltó mágusok vagyunk, nem? Tudunk repülni. Nincs más tennivalónk, mint felemelkedni jó magasra, és megkeresni, merre van a város - ad végre egy értelmes ötletet Imo.
- Valóban, ez jó ötlet - nyugszom meg. - Akkor rajta! - a karjaimat szárnyakká változtatom és a fák lombja felé lököm magam.
Amiről azonban visszapattanok, mint egy gumilabda...
- Mi a fene?! Nem tudok átmenni! - értetlenkedem.
- Várj, hadd próbáljam meg én is! - lendül hirtelen megidézett angyalszárnyaival Imo, ám Ő sem jut tovább.
- Látod? Na akkor most mit csináljunk, nagyokos? - kérdem morcosan a földön ülve.
- Szerbusztok fiatalok, csak nem eltévedtetek? - kérdi egy kedves hang, ami a hátam mögül jön.
Megfordulok és egy mosolygó öreg emberrel találom szemben magam.
- Őő... de. Maga esetleg tudna nekünk segíteni? - kérdem zavartan a meglepetésszerű felbukkanásától.
- De bizony, hogy tudnék nektek segíteni. Csak nem vesztetek el? Megesik az, meg bizony - mondja nevetve.
~ Fura egy figura... ~ állapítom meg magamban.
- ŐŐŐ ki maga, ha szabad kérdeznem? - néz rá Imo is meglepetten, s én is kíváncsian pillantok rá.
- Ó, én csak egy kedves erdőkerülő vagyok. Nagy szerencsétek, hogy belém botlottatok, úgy ismerem ezt az erdőt, mint a... feleségem tenyerét - mondja hahotázva, amit megint furcsának találok.
- Szerinted bízhatunk benne? - kéri ki a véleményem Imo, ami kifejezetten jól esik.
- Hát, nincs sok lehetőségünk. - állapítom meg búsan.
- Végtére is nincs annál szégyenteljesebb, mint amikor mentőcsapatot kell küldeni a mentőcsapatért - feleli, majd odafordul a fura öreghez: - Rendben uram, megtenné, hogy visszavezet minket a városba?
- Persze, nagyon szívesen. Gyertek csak utánam. - indul el magabiztosan a kis ösvényen.
Én kicsit tétovázva, de azért követem, hiszen ez a legjobb lehetőségünk a visszajutásra. Imo fejcsóválva ugyan, de azért szintén a nyomunkba szegődik, így furcsa hármasfogatként indulunk el kifelé az erdőből, ahol végül semmi oda nem illőt nem találtunk, ha csak a lombot és az öreget nem vesszük annak.

Nem tudom, mennyi animét, illetve rajzfilmet néztetek, de a gyakorlott néző már tudja, hogy mire kell számítani, ha egy gyanúsan jókedvű öregember nem a nevével válaszol, a "Ki maga?" kérdésre, hanem azzal, hogy mi a foglalkozása. Pedomaci for the win. Smile

Viszont megyünk tovább.
Kiértek az erdőből, olyan fél órányi séta után, és nem csak az erdőben volt sötét, de erdőn kívül sincs olyan sok világosság. Beesteledett. A kevés világosság, és a helyenként meggyújtott tüzek, lámpások elegek ahhoz, hogy megtaláljátok a polgármesteri hivatalt, és jelentsétek a polgármesternek, hogy semmit sem találtatok. Az öregember a hivatal ajtaján búcsút int nektek, sok szerencsét kívánva, majd továbbáll.
A polgármester meg is van könnyebbülve, de nem is. Nem örül, hogy semmi nyom nem utal bandita jelenlétre az erdőben, de azért örül is, hogy lehet, csak a paranoia szólt belőle. Ezután szól a fiának, hogy kalauzoljon el titeket a hálókörletetekbe. Egy jókora sátrat kaptatok, ahol voltak paplanok, étkezni a közeli kondérhoz mehettek el, ahol már a mulatságra gyakorolnak az ifjú szakácsnövendékek, és ti vagytok a kritika megtestesítői. Ha elrontott ételt kaptok, akkor a felügyelő séf jól kupán vágja egy fakanállal a tettes tanulót, és ad nektek normális étket, aminek, meglepő módon, jó íze van. Ezután beszélgethettek, nőzhettek, pasizhattok, de előbb-utóbb el kell raknotok magatokat másnapra.
Másnap a fiú szól nektek, hogy a polgármester hívat titeket. Amint beléptek a hivatalba, látjátok, hogy valami nincsen rendjén. Reszkető, riadt arcú lakosok állnak sorba, és olyasmikről beszélnek, hogy szörnyeket, és hogy láttak, meg még azt is, hogy az erdőben. Össze lehet rakni az egy meg egyet: szörnyeket láttak az erdő szélén, illetve ijesztő hangokat a sötétből.
A polgármester kinéz, és elfehéredik, mikor meglátja a hatalmas sort; biztos reménykedett benne, hogy csak egyvalaki látott délibábot. Soron kívül bevonszol titeket, és elmondja azt, amit eddig is tudtak, majd azt mondja, hogy változás történt a programban: kénytelenek lesztek visszamenni az erdőbe, de ezúttal kaptok magatok mellé egy vezetőt, aki nem más, mint az öreg úr, aki tegnap kihozott titeket onnan. Handy Gamethnek hívják, de mindenki csak Handy bácsinak szólítja, vajon miért. Az öreg jókedvűen köszönt titeket, és mondja, hogy nem remélte ilyen gyors viszontlátásotokat. Szépen visszamentek az erdőbe, de most az öregúr egy fokkal beszédesebb, tegnaphoz képest. Riasztóan nagy jókedvvel, és élvezettel meséli nektek az incidenseket, melyek nemrégiben történtek a rengetegben, szenvedélyesen mondja el, hogy a helyi banditák milyen különböző módszerekkel gyilkolták meg áldozataikat. Majd megemlíti, hogy ő milyen nagyon szereti a nyers májat. Feje felétek fordul; mintha egy horror könyvből mászott volna ki a pszichopata gyilkos, eszelős, vérben forgó tekintet, nyáladzó, habzó száj, és egy őrült nevetést hallat. - A fiatal, még jó ruganyos májat szeretem. Remélem nem vagytok alkoholisták. - Erre előmászik négy rablónak kinéző egyén és tudjátok, szarban vagytok.
Határidő: December 27 Csütörtök

Skacok: whaddafak? Mi történt? Erzácska örülni fog nektek, meg nekem is, de ez már az én temetésem. A tietek most jön, nemsokára. Legalább te, Immolatus posztoltál volna... Ejj skacok, nem lesz ez így jó: én megértem, hogy ünnepek, meg ilyesmi, de ez a poszt még nem is tartalmaz igazi összebeszélést, az majd csak ezután jön. Tessék valamit ide szülni; hajlandó vagyok a vizsganapomig, Január 3-ig várni (jó bukó lesz az a vizsga, úgy érzem); addigra kérek valami szépet tőletek. Köszönöm.

Az öreg valóban kivezet az erdőből, de világosabb itt sincs, ugyanis, nem meglepő módon, besötétedett. Együtt jön velünk a polgármesteri ház, ott elbúcsúzik, mi pedig felmegyünk az irodába.
Jelentjük, hogy semmi különöset nem találtunk, ami banditákra utalna. Beszámolunk arról is, hogy Imolatus térképe elromlott, valamint, hogy a lombkorona, valamiért visszalökött minket. A polgármester örül, hogy lehet, hogy csak a képzelete szüleménye volt a probléma, de aggódik is, hogy mi van ha mégis van ott valami, amiről nem tudunk.
Végezetül elküldi velünk a fiát, hogy mutassa meg a szállásunkat. Ez egy hatalmas sátor, ahol néhány paplan és matrac szolgáltatja a fekvőhelyet. Nem sokkal mellettünk néhány hatalmas kondér állt amikben az ifjú szakácsok már készítik az ételeket a másnapi mulatságra.
Én magam is megkóstolok ezek közül egy főzeléknek tűnő dolgot, aminek inkább a romlott zöldségre hasonlít az íze. Ezt kisebb köhögőroham közben el is panaszolom, mire a főszakács, egy hatalmas, fa szedőkanállal jól, fejbe kólintja a tettes kuktát. Ezután egy az előzőhöz hasonló ételt kínál fel, aminek az íze azonban az eredetileg az ételtől elvárható, sőt igen ízletes.
Miután megvacsoráztunk elkezdjük elvermelni magunkat holnapra. Egy hosszabb hallgatás után Imo megszólal:
- Nos, ez egész érdekesen végződött. Bocs, hogy belerángattalak. - néz rám mosolyogva, mintha valamiért mérges lennék rá... pedig nem vagyok.
- Semmi baj... Ez is a munka része, végül is. Ezt is el kell valakinek végezni. - felelem kicsit álmoskásan, hiszen hosszú volt a nap.
- A lényeg, hogy nem lett semmi baj. - bólint Ő is álmosan.
- Igaz. Bár fura, hogy nem tudtunk átjutni a lombokon. - tűnődöm a nap eseményein.
- Jah. Igen, és az sem lehet véletlen, hogy nem működött a térképem. - emlékeztet a másik furcsa estre.
- Valószínűleg... De mi lehet az oka? - nézek rád csodálkozva.
- Fogalmam sincs. De ez az egész gyanús. A polgármester félelmei nem alaptalanok. - mutat rá Imo.
- Hát legalább ennyit megtudtunk... Ezzel viszont nem sokra megyünk. - sóhajtok és lehunyom a szemem úgy gondolkodva.
- Hagyjuk ezt az egészet holnapra. Jó éjszakát! - köszön el Imo.
- Neked is. - ásítok egy nagyot, majd eltámolygok az ágyig, ahol egyszerűen ráhasalok és rögtön el is alszom, annyira, hogy fel sem lehet ébreszteni.
Reggel, miután nagy nehezen felkeltem és rendbe szedtem magam, rögtön érkezik a fiú, azzal a hírrel, hogy a polgármester hívat minket. Mivel Ziruék még mindig nem kerültek elő ketten megyünk, Imoval. Amint odaérünk láthatjuk, hogy valami nagyon nincs rendben. Rengeteg ijedt, riadt remegő lakos áll sorban, a bebocsátásra várva. Ahogy elhaladunk mellettük halljuk, hogy arról beszélnek mindnhol, hogy szörnyeket láttak az erdő szélén, meg ijesztő hangokat hallottak.
Mi is beállunk, de amint a polgármester kinéz, s elfehéredik a rengeteg ijedt ember láttán, azonnal bevonszol minket a méltatlankodó emberekre ügyet sem vetve. Hivatalosan is elmondja, amit kint már hallhattunk, majd elmondja, hogy változás lesz, mégpedig a rendezvény felügyelete helyett vissza kell mennünk az erdőbe. Ez nem tölt el túl nagy örömmel, de hát mit tehetünk. Ráadásul vezetőül kit kapunk? Hát persze, hogy a fura öreget! Mint kiderül a neve Handy Gameth, de mindenki Hany bácsinak szólítja.
Mit tudnánk tenni, elindulunk az erdőbe, ám most az öreg már beszédesebb, mint előző alkalommal. Azt ecseteli ilyen nagy jókedvvel, hogy milyen módszereket használnak a banditák, amiről ötletem sincs honnan tudhat ennyit.
Mi némán ballagunk mögötte, amíg Imo oda nem súgja:
- Rossz érzésem van ezzel a túrával kapcsolatban.
- Hát, az erdő nyugis, de az öreg nekem gyanús... és nem csak a viselkedése... Mintha lenne valami amit rejteget. Túl sokat tud! - felelem Handyt figyelve.
- És a szaga is fura - jegyzi meg Imo, próbálva oldani a feszültséget.
- Hát nem hiszem, hogy az árthatna nekünk. - mosolyodom el.
- Igen, hisz a polgármester bízott rá minket. Mindegy, azért nem árt résen lenni. - burkolózunk vissza a hallgatásba.
Már nem igazán figyeltem az öregre, de ez utolsó mondata felkeltette a figyelmemet.
- A fiatal, még jó ruganyos májat szeretem. - fordul felénk horror arccal, amitől kiráz a hideg. - Remélem nem vagytok alkoholisták! - vigyorodik el állatul.
Már a nyáladzó, őrült fej is elég idegbizsergető, de ha ez nem lenne elég, még egy rémes nevetést is hallat, ami után négy banditának kinéző fickó mászik elő a bokrok közül.
~ A fenébe! tudtam, hogy valami nincs rendben vele! ~ tör be a fejembe az utolsó gndolat, mielőtt elöntene az idegesség.

Imolatus kezdetben gyanakodva követte korosodó útikalauzukat, készen arra, hogy bármilyen gyanús jelre közbeavatkozhasson. A félelme azonban alaptalannak bizonyult, az öreg jó fél órányi gyaloglás után a sötét erdőből kivezette őket a sötét éjszakába. Ez egyébként azért volt érdekes, mert hősünk meg mert volna rá esküdni, hogy hosszú órákig tartott nekik, amíg begyalogoltak az erdőbe.
A városba visszatérve első útjuk a városházára vezetett. Beszámoltak a kis erdei kalandjukról. Hogy ne legyen annyira égő, hogy csak külső segítségséggel jutottak ki, Imolatus kicsit jobban kihangsúlyozta a balsejtelmeiket a megkergült térképpel és az agresszív lombokkal kapcsolatban. A polgármester ezt annyival nyugtázta, hogy valószínűleg csak a képzeletük tréfálta meg a két mágust. A megbeszélés után a fia megmutatta a két Golden Phoenix tagnak a sátrát, ahol a vacsorájuk után álomra hajthatták a fejüket.
Ami a vacsorát illeti, Imolatus meg volt elégedve, feltehetőleg már a másnapra félretett ünnepi adagból kaptak egy porciót. Miután Yorumival jól megtömték a bendőjüket, visszacaplattak a fekhelyükhöz, hogy jól kipihenjék magukat. A fiút azonban nem hagyta nyugodni az erdei séta. Főleg mert jól ráhozta a frászt a kislányra. Máskor jobban oda kell rá figyelnie.
- Nos, ez egész érdekesen végződött. Bocs, hogy belerángattalak – bökte ki végül esetlenül mosolyogva, miközben remélte, hogy a lány nem haragudott meg rá.
- Semmi baj... Ez is a munka része, végül is. Ezt is el kell valakinek végezni – felelte Yorumi, igen érett hozzáállásról téve tanúbizonyságot.
- A lényeg, hogy nem lett semmi baj.
- Igaz. Bár fura, hogy nem tudtunk átjutni a lombokon – tűnődik.
- Jah. Igen, és az sem lehet véletlen, hogy nem működött a térképem – teszi hozzá a fiú, akit roppant mód bosszantott, hogy a drága pénzen vett térképe így cserbenhagyta.
- Valószínűleg... De mi lehet az oka?
- Fogalmam sincs. De ez az egész gyanús. A polgármester félelmei nem alaptalanok – jelenti ki Imolatus. Egyre biztosabb volt benne, hogy a háttérben gonosz erők munkálkodnak. Végtére is az nem paranoia, ha a félelem megalapozott.
- Hát legalább ennyit megtudtunk... Ezzel viszont nem sokra megyünk – sóhajt Yorumi.
- Hagyjuk ezt az egészet holnapra. Jó éjszakát! – hősünk jobbnak látta, ha nem erőlteti tovább ezt a vitát. Egyrészt túl fáradtak voltak, hogy egy épkézláb ötlettel előálljanak, másrészt pedig holnap úgyis többre jutnak majd.
- Neked is – ásított a lány, és begubózott a takarójába. Imolatus is hasonlóképpen tett.
A helyzet reggel sem lett rózsásabb. Alig volt idejük kivakarni az álom utolsó morzsáit a szemükből, érkezett polgármester junior, és követelte, hogy tartsanak vele a városházára. Az álmos könyvek szerint sem jelent jót. A munkaadójuk ajtaja előtt szabályos tömeg alakult ki, azonnali bebocsátást és a helyzet orvoslását követelve. A mágusok átverekedték magukat az emberi sorfalon, és beléptek az irodába. Odabent egy ázott parizer színében pompázó polgármester fogadta őket, előterjesztve a várost fenyegető problémát: az erdő szélén szörnyeket láttak garázdálkodni, és ijesztő hangokat is hallottak. A felállás tehát ugyanaz, mint tegnap: vissza kell menniük a dzsumbujba, csak most rablók helyett szörnyekre vadászni. Csodás…
Elkerülendő, hogy megint elvesszenek, a polgármester a különc öreg gondjaira bízza őket, akinek ezúttal a nevét is megtudják: Handy Gameth. Habár mindenki csak Handy bácsinak szólítja, mily meglepő. A kis csipet-csapat Handy bá-val megtámogatva tehát bemasírozott az erdőbe, amely idő közben egy szemernyit sem lett barátságosabb. A horrortúrára pedig az idegenvezetőjük csak rátett a lapáttal, kiselőadást tartva arról, hogy a banditák kit, mikor, mivel és hogyan beleznek ki. Amikor a gumicsirke sokoldalú felhasználását taglalta, Imolatus már nem bírta tovább, és odasúgta Yoruminak:
- Rossz érzésem van ezzel a túrával kapcsolatban.
- Hát, az erdő nyugis, de az öreg nekem gyanús... és nem csak a viselkedése... Mintha lenne valami amit rejteget. Túl sokat tud! – jegyezte meg a lány. Való igaz, zavaróan sokat tudott a banditákról a kerge vénség. De hát mindenkinek kell egy hobbi.
- És a szaga is fura – próbálta meg viccel elütni a helyzet élét Imolatus.
- Hát nem hiszem, hogy az árthatna nekünk – felelte mosolyogva a lány.
- Igen, hisz a polgármester bízott rá minket. Mindegy, azért nem árt résen lenni – azzal újra elhallgattak. Hősünk újra rákényszerült, hogy az öreget hallgassa, aki azóta áttért az egészséges táplálkozás témájára.
- A fiatal, még jó ruganyos májat szeretem. Remélem, nem vagytok alkoholisták! – ennél a résznél megfordult, és úgy nézett rájuk, mint kisnyugdíjas az akciós májra. Még a nyála is csorgott, ami végképp gusztustalanná tette az abszurd helyzetet. Imolatust kirázta tőle a hideg, ám nem hagyta, hogy a félelem úrrá legyen rajta. Már épp készült nekiugrani az elmebeteg vén csontnak, amikor az őrült kacagásban tört ki. Mint amikor a farkas ordítva hívja a társait. És tényleg, a bokrokból négy zord képű bandita lépett elő.
Csodás. Hát ez egyszerűen csodás…

No, a vizsgán valóban elnyaltam, de mivel nem tudott megrendíteni, és ti is posztoltatok, nem kell kihajítanom titeket. Fantörpikus.

Ellenfeleitek 4en vannak, plusz a vén fószer. A banditáknak fejenként 500VE-nyi erejük van, de csak kardot használnak. Négyen vannak, úgyhogy igen hamar össze fognak titeket verni. Ha el akartok repülni, akkor Handy egy furcsa kézmozdulattal visszaránt titeket. Tulajdonképpen eszméletvesztésig csapkodnak titeket, tessék a képernyőnek elsötétülnie.

Mikor magatokhoz tértek, egy barlangban találjátok magatokat, rendkívül kevés ruházatban. Rongyokban, tulajdonképp. Börtönrácsok akadályozzák szökéseteket, de ez két alakváltó mágusnak nem fog gondot okozni. Sehol egy őr se, földi értékeitek egy hordón hevernek, a rácsok meg rozsdásak, rozogák. Jussatok ki, öltözzetek át, és egy ajtón keresztül lehet távozni. De azért nem kell elkapkodni a dolgokat; lépteket hallotok, közeledik valaki. Lesben állva támadjátok le, és püföljétek meg egy kicsit. Szolgának néz ki, fegyvere nincs, viszont információval annál inkább tud szolgálni. Úgy tűnik, hogy az öregember, Handy, egy démont akar feltámasztani álmából, hogy aztán elszívhassa erejét, és magáévá tehesse. Ehhez kellett neki egy szűzlány vére; az összes. Azért élsz még Yorumi, mert nem egyszerre, hanem lassanként adagolva kell a vért felhasználni. A véred minimális hiánya megmagyarázza, miért olyan rossz a közérzeted, miért szédelegsz, és miért van egy seb a csuklódon. Azt is megtudjátok, hogy a barlangból ki lehet jutni, ha a kinti folyosón végigmegy az ember, és az első jobb kanyar utáni ajtót kinyitja.
Ezután azt csináltok a szolgával, amit akartok. A döntés a tiétek: vagy maradtok a barlangban, és jobban körülnéztek, vagy meglógtok, vissza a városba.
Határidő: Január 10, Csütörtök

Minden idegem pattanásig feszült, hiszen az öreg utolsó mondata, és a banditák kezében lévő kard nem kecsegtet sok jóval.
- Azt hiszitek néhány bandita az utunkba állhat? - kérdezem őket, majd fenyegető morgásokat küldök feléjük, mivel beszéd közben formát váltottam.
- Megbánod még, hogy ellenünk fordultál, vénség! - teszi hozzá Imo is, és a karját átváltoztatva Ő is készenlétbe állítja magát.
- Csak ne legyetek nagyon eltelve magatoktól. Egy két ütés és sírva menekülnétek haza a mamátokhoz... nem mintha hagynánk. - és ördögi röhögést hallat amitől kiráz a hideg.
- Elmebeteg állat... - szűri a fogai közt Imo, majd türelmét vesztve nekitámad a hozzá legközelebb álló banditának.
Ez elvonja a többi figyelmét, így én is támadhatok. A figyelmetlen bandita a földön végzi, én pedig veszedelmesen közel állok ahhoz, hogy átharapjam a torkát, azonban erre már nem marad időm, mivel a társaik feleszmélnek és a segítségükre sietnek. Felém kardal közelít az egyik, így kénytelen vagyok elengedni a társát, de ezzel hátrányba kerülök, mivel a harc kettő az egy ellen küzdelemre változik.
Imolatus sincs jobb helyzetben, mivel akit az első támadásával messzire repített, most hátulról lefogja, így nem tud támadni. Próbál szabadulni, de nincs sok esélye.
A helyzetet felmérve végül úgy döntök, szégyen a futás, de hasznos, így farkas alakból először visszaváltozom emberré, majd karjaimat szárnyakká alakítom, és a banditák fölött próbálok menekülni. Ezt azonban Handy teszi lehetetlenné, mivel egy furcsa kézmozdulattal visszaránt, én pedig a banditák lábánál csapódom a földhöz, akik azonnal fejbe vágnak valamivel. Elsötétül minden. Még épp látom, ahogy az eddig engem támadó banditák most Imo felé indulnak, akinek így semmi esélye sem marad a győzelemre...

***********

Csak annyit tudok, hogy a fejem majd széthasad, és mindenem sajog. Lassan kinyitom a szemem, és egy barlang tetejét pillantom meg magam felett. Megpróbálok felülni, de ez is elég nagy fájdalommal jár. A hajam az ölembe hullik, így látom, hogy csupa föld.
A fejemen lévő púpot dörzsölve végignézek magamon, és meg kell állapítanom, hogy a ruháimat elvették és helyettük, néhány szakadt, rongyos, piszkos ruhát aggattak rám.
Körbepillantok és látom, hogy Imo is ebben a cellában van, de Ő sincs jobb állapotban, mint én. Rajta is rongyok vannak, de Ő legalább egy rendesebb nadrágot is kapott. A rácsok elég rozogák ugyan, de abban is biztos vagyok, hogy ebben az állapotban nem tudnám kitörni őket.
Végül fáradtan nekidőlök a barlang oldalának és a fejemet masszírozva próbálom megszüntetni a fájást, ami szép lassan enyhülni kezd. Majdnem ismét elalszom, de a csattanásra már teljesen felébredek és felkapom a fejem.
Látom, hogy Imo kilép a rácsokon ütött lyukon, hát én is feltápászkodom és kissé imbolyogva ugyan, de kimászom utána. Nem sokkal a bejárat mellett, egy ládán ott az összes cuccunk ami nagy megkönnyebbülés. Fogom a ruháimat és már kicsivel jobb közérzettel fordulok Imo felé.
- Azért örülök, hogy a cuccainkat csak így itt hagyták... Ha megbocsátasz, inkább visszamegyek, és átöltözöm. - vigyorodom el, de azonnal le is olvad az arcomról, mivel ismét belehasít a fejembe a fájdalom.
- Persze... - húzza kényszeredett mosolyra az arcát Imo, majd megfordul, én pedig visszamászom a cellába.
Mire végzek az átöltözéssel már nem sajog semmim, és a szédülésem is megszűnik. A fejembe ugyan néha még belehasít, de egyéb bajom már nincs, ha a rémes közérzetet és kedvet nem vesszük.
- Ez azért elég megalázó volt... - szól Imo mikor kimászom a cellából, otthagyva a rongyokat.
- Mondhatjuk elvégre ők is átöltöztettek... - mormogom és az öregre gondolva kiráz a hideg.
- Én arra gondoltam, hogy ilyen könnyen legyűrtek minket. - helyesbít Imo.
- Az is igaz... - gondolok bele. - De védelmünkre szól, hogy négyen voltak. Plusz az öreg. - teszem hozzá. - Most viszont, azt hiszem jobb lenne minél előbb eltűnni innen. - indulok a kis szobába szerelt ajtó felé.
Csendben ballagunk a folyosón, amikor megdermedek és oldalra fordított fejjel fülelek.
- Te is hallod? - kérdem az imént fülembe jutó lépések zajára célozva.
- Igen. Lepjük meg! - lapul a falhoz Imo, s én egy bólintás után követem a példáját, csak a fal másik oldalán.
Mikor meglátjuk az árnyékát egyszerre rávetjük magunkat, s amint a földre került, elé ülök, és a vállát fenyegetően szorítva elkezdem kikérdezni. Csupán egyszerű szolgának látszik, de attól még sokat tudhat.
- Nem akarok szórakozni, mivel elég rossz hangulatban vagyok... - kezdem vészjósló hangon. - Mi ez a hely? Ki a főnök? Mit akar elérni? Tömör, értelmes válaszokat kérek! - teszem fel a kérdéseimet határozottan.
- Én a helyedben beszélnék pajtás. A kis hölgy nincs túl jó kedvében, és ha nem forog a nyelved, farkas alakban kiharapja belőled a májad. - teszi hozzá kedélyesebb hangnemben Imo.
- N-n-n-ne bántsanak, kérem! Én csak egy szolgáló vagyok, csak azért küldtek le, hogy megnézzem, életben vannak-e még! - dadogja remegve a szolga.
- Nem ez volt a kérdés! - rántom meg kicsit a vállát, de ahhoz elég erősen, hogy fájjon. - Válaszolj, különben nagyon megbánod!
- Egy barlang, amibe Handy mester parancsára zártak be titeket. - kezd el végre válaszolni.
- Ezt valamiért sejtettem. - nézek rá, s a türelmem fogytán már.
- És mi az a fiola ott a kezedben? - veszi észre a tárgyat Imo.
Az inas erre összerezzen és csendben marad, bár úgy remeg, mint egy nyárfalevél.
- Szólalj meg, vagy lerántom azt a szép kis füledet, és lehet, hogy nem is fogsz utána semmit hallani! - váltok farkas alakra és a körmeimmel a szolga fülét kezdem vakargatni, ezzel vérző csíkokat húzva rá, amik eléggé fájdalmasak is lehetnek.
Ez már tényleg túl sok a szolgának, így megtörik és beszélni kezd:
- Az én feladatom, hogy a rituális áldozathoz szükséges vért szállítsam - igyekszik jól összefoglalni a mondandóját, de a nyelve folyton cserbenhagyja. - A Mester folyton egy alvó démonról beszél, aminek majd elszívja az erejét, így a világ urává válhat. A rituáléhoz szűzlányok vérére van szüksége, azért hozatott ide titeket. Ennyi az egész, ennél többet már én sem tudok, esküszöm! - szinte már nyüszít a félelemtől, én pedig, mivel, megtudtam amire kíváncsi voltam visszaváltoztam és valamivel nyugodtabban felálltam, és a szolgát is rántottam magammal.
- Rendben. Tehát én vagyok az áldozati bárány...? Vagy inkább farkas. Itt végeztünk, de ezt nem hagyhatjuk csak így itt, mert akkor bizony könnyen eljár a szája... Mit csináljunk vele? - nézek Imo-ra kérdőn.
- Zárjuk be az egyik cellába. Még eljár a lába... meg a szája. - feleli Imo és azonnal be is hajítjuk egy, a miénkhez hasonló cellába, aminek az ajtaja nyitva van, és benne lóg a kulcs is.
- Még azt áruld el merre van a kijárat! - fordulok vissza az ajtóból.
Amint a szolga elmondja egy szó nélkül elindulunk a mondott irányba. Feszült idegekkel lépkedek a folyosón, hiszen nem tudhatjuk, mikor tűnik fel valakinek a szolga és a vér hiánya.
~ Az én vérem! ~ beleborzongok a gondolatba, de haladok tovább.

Átkozott öreg! Csapdába csalta őket! A kezdetektől fogva rossz érzése volt, de megint elbagatellizálta. Imolatus izmai megfeszültek, felkészült rá, hogy ellenfeleit szétszórja, mint paraszt a búzamagot. Ám nem volt ezzel egyedül, mert Yorumi is hasonló gondolatoknak adott hangot:
- Azt hiszitek, néhány bandita az utunkba állhat? – hogy a fenyegető kérdésnek nyomatékot adjon, közben farkassá alakult.
- Megbánod még, hogy ellenünk fordultál, vénség! – azzal hősünk karját Camael kezévé alakította, amely sokkal erősebb volt, tehát kiváló választás egy kis erdei csetepatéhoz.
- Csak ne legyetek nagyon eltelve magatoktól. Egy két ütés és sírva menekülnétek haza a mamátokhoz... nem mintha hagynánk – az öregnek valamiért nagyon jó kedve volt.
- Elmebeteg állat... – sziszegte Imolatus, miközben megfogadta, hogy ha esik, ha szakad, elveszi a kedvét a nevetéstől. Kihasználva, hogy a társai Handy-val együtt nevettek, a fiú nekirontott a hozzá legközelebb lévőnek, és akkore jobbost kevert le neki, hogy az a bokorba bucskázott. Yorumi sem volt rest, ő is rátámadott egy banditára, akinek egy társa sietett a segítségére. Így tehát már csak egy ellenfele maradt Imolatusnak. Úgy gondolta, hogy gyorsan elsöprik ezeket az idiótákat, aztán foglalkoznak az áruló őrülttel. Ám támadója mintha erősebb és ellenállóbb lett volna, mint egy útszéli rabló. Miközben hadakoztak, a periférikus látásával észlelte, hogy a bokrok közt fetrengő férfi is talpra kecmereg, és emberfeletti sebességgel megindul felé. Mielőtt bármit reagálhatott volna, hátulról már lefogta.
Yorumi helyzete sem volt rózsásabb, úgy tűnt rajta is felülkerekedik a túlerő. A kislány jobbnak látta, ha menekülőre fogja a dolgot: újra emberi formát öltve szárnyakat idézett a kezei helyére, és megpróbált elmenekülni. Handy azonban egy rejtélyes fortéllyal visszarántotta a fölre, a csatlósai pedig jól fejbevágták. Ahogy látta szegény lány eszméletlen testét a fölre hanyatlani, Imolatuson elhatalmasodott a harag. A fejét erősen hátracsapva megfejelte az őt lefogó férfit, míg az előtte lévő figyelmét elterelendő először képen köpte, majd egy dühtől fűtött rúgással célba vette a férfiasságát, és egy jó időre ártalmatlanította. Mágikus aura ide vagy oda, ebből nem kel fel egyhamar…
A bedagadt orrát fogó bandita megint próbálkozott, ám most, hogy nem volt más, aki elvonja a figyelmét, a mágus felkapta, és az addig Yorumival foglalkozó, most kardokkal felé csörtető briganti felé hajította. A sikeres találat nyomán mindhárman elterültek, ám rögtön keltek is fel. Imolatus nem akart időt hagyni erre, ezért az öregre rontott. Handy bá’ ezen nem lepődött meg, és egy laza kézmozdulattal megdermesztette.
- Repülj, angyalka, repülj! – röhögte, és a kézfejét felrántva a magasba dobta a még mindig mozdulni képtelen fiút. Hősünk behunyta a szemét, és belül rettegve várta a fájdalmas földet érést és az azzal járó eszméletvesztést.

Kevés olyan ember van, aki szeret a bordáiba nyilalló fájdalomra ébredni. Imolatus viszont biztos köztük van, lévén ez csak egy dolgot jelenthet: még életben van. A lét örömét azonban a testének minden porcikájából sugárzó fájás lassacskán elnyomta. A leragadt szempilláival folytatott titáni küzdelem megnyerése után nagy nehezen körbekémlelt. Szakadt ruhákkal, szinte rongyokban, alvadt vérrel borított csuklóval ott gubbasztott mellette Yorumi. A fiú nagy nehezen feltápászkodott, és körbekémlelt. Mintha egy dohos barlangban lettek volna. A falak mindenesetre kemény sziklákból voltak, viszont a kijáratot rács fedte. Ahogy ki tudta venni, a túloldalon egy folyosó indult az ismeretlenbe.
Imolatus várt egy kicsit, hogy visszatérjen az ereje, majd megidézve mágikus jobbját nagy csattanással emberméretű lyukat ütött a rácson. A zajra a lány is felkapta a fejét, és a fiút követve kimászott a nyíláson. Nem messze tőlük egy ládán megtalálták a felszerelésüket. Imolatus örült, hogy ellenfeleik ennyire felelőtlenek voltak. Nem akarta drága pénzen újra megvenni a holmiját, csak azért, mert túszul ejtette egy agyament vén kecske.
- Azért örülök, hogy a cuccainkat csak így itt hagyták – szólalt meg Yorumi, akinek úgy tűnik megint olvasott a gondolataiban. -Ha megbocsátasz, inkább visszamegyek, és átöltözöm – tette hozzá egy gyors mosoly keretében.
- Persze – válaszolja hősünk, és egy kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára. Pedig egyáltalán nem volt rózsás kedvében. Azzal látványosan hátat fordított, hogy a lány ne érezze magát zavarban. Közben ő is lecserélte a fölsőjét. A nadrágját nem kellett, hála az égnek az még használható állapotban volt.
- Ez azért elég megalázó volt – jegyezte meg Imolatus, miután végzett a lány..
- Mondhatjuk elvégre ők is átöltöztettek... – morogta Yorumi, és megborzongott.
- Én arra gondoltam, hogy ilyen könnyen legyűrtek minket – javította ki a fiú a fejét csóválva. Ezek a lányok, még az ilyen krízishelyzetekben is a ruhákra meg az illetlenségre gondolnak...
- Az is igaz – ismerte el a lányka. - De védelmünkre szól, hogy négyen voltak. Plusz az öreg Most viszont, azt hiszem jobb lenne minél előbb eltűnni innen.
Azzal szó nélkül elindultak megkeresni a kijáratot. Nem telt bele sok idő, közeledő léptek zaját hallották.
- Te is hallod?
- Igen. Lepjük meg! – javasolta Imolatus, és a falhoz lapult. Társnője egy bólintással követte a példáját. A szolga külsejű idegent nem kis meglepetésként érte, amikor ők ketten hazai pályán meglepték, és a földhöz szegezték.
- Nem akarok szórakozni, mivel elég rossz hangulatban vagyok! Mi ez a hely? Ki a főnök? Mit akar elérni? Tömör, értelmes válaszokat kérek! – Yorumi kérdései egyszerre voltak határozottak és vészjóslóak. Imolatus elismerően füttyentett magában. Erről az oldaláról még alig ismerte őt. A szolga azonban habozni látszott, ezért úgy döntött, itt az ideje előadni a jó smasszer - rossz smasszer játékot.
- Én a helyedben beszélnék pajtás. A kis hölgy nincs túl jó kedvében, és ha nem forog a nyelved, farkas alakban kiharapja belőled a májad – javasolta atyáskodó hangnemben. A trükk bevált, a férfi elkezdett beszélni.
- N-n-n-ne bántsanak, kérem! Én csak egy szolgáló vagyok, csak azért küldtek le, hogy megnézzem, életben vannak-e még!
- Nem ez volt a kérdés! Válaszolj, különben nagyon megbánod! – a korához képest nagyon jól játszotta a vérszomjas fenevadat. Legalábbis remélte, hogy csak játssza.
- Egy barlang, amibe Handy mester parancsára zártak be titeket.
- Ezt valamiért sejtettem – Yorumi jelezte, hogy ennyivel nem éri be.
- És mi az a fiola ott a kezedben? – kérdezte gyanakodva Imolatus, amikor meglátta, milyen görcsösen szorongatta az üres üvegcsét a szolga. Szemmel láthatólag érzékeny pontra tapintottak.
- Szólalj meg, vagy lerántom azt a szép kis füledet, és lehet, hogy nem is fogsz utána semmit hallani! – a lány türelme elfogyott, és farkassá változott. Karmaival elkezdte kaparászni a szolga fülét. Imolatus csak ámult ezen a kifinomult vallatási technikán, és az eszébe véste, hogy sose tegyen keresztbe neki. Vélhetőleg az áldozatuk is hasonló véleményen volt, mert megeredt a nyelve.
- Az én feladatom, hogy a rituális áldozathoz szükséges vért szállítsam. A Mester folyton egy alvó démonról beszél, aminek majd elszívja az erejét, így a világ urává válhat. A rituáléhoz szűzlányok vérére van szüksége, azért hozatott ide titeket. Ennyi az egész, ennél többet már én sem tudok, esküszöm! – habár a mondandója egy panaszos szűkölésbe torkollott, a két mágus mégis mindent megtudott, amire kíváncsi volt. Szóval az öreg nemcsak hogy őrült, de hülye is. Mindenki tudja, hogy aki démonokkal packázik, az rá fog fázni. Mint angyali alakváltót, Imolatus bizseregni kezdett a vágytól, hogy összemérhesse egy ilyen pokoli lénnyel az erejét.
- Rendben. Tehát én vagyok az áldozati bárány? Vagy inkább farkas. Itt végeztünk, de ezt nem hagyhatjuk csak így itt, mert akkor bizony könnyen eljár a szája. Mit csináljunk vele? – kérdezte tanácstalanul Yorumi, visszarántva a valóságba a fiút. Valóban, a lány csuklóján található vágásnyomokra megtalálták a választ. Beteg állat, hogy képes egy ilyen ártatlan lánnyal így bánni? Habár az eddigieket elnézve talán nem is annyira gyámoltalan…
- Zárjuk be az egyik cellába. Még eljár a lába... meg a szája – vonja meg a vállát hősünk. Így logikus. Azt nem engedné, hogy megöljék, de arról érdemes gondoskodniuk, hogy több vizet ne zavarjon. Így legalább a meglepetés előnye is náluk lesz. A szolgát végül egy szabad zárkába csukták, de búcsúzóul még kiszedték belőle merre van a kijárat. Ahogy elhagyták ezt a förtelmes helyet, Imolatusnk feltűnt, hogy Yorumi szokatlanul komor.
Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Úgy tudtam!

A barlang kijárata hamar szemetek elé tárul, amit, minden bizonnyal, gyorsan magatok mögé tudjátok. Azonban itt jön a kis probléma, hogy azt se tudjátok, merre vagytok. Élelem, és víz nélkül ez eléggé egy nagy problémává növi ki magát. E mellé még egy nagyon kellemetlen üvöltést hallotok, ami semmi jóval sem kecsegtet. Az éhség, és a pánik kihozzák az emberből az állatot, úgyhogy tessék kijátszani ezt a pillanatnyi személyiségváltozást. Közben egyre jobban belevesztek az egyre sötétedő erdőbe, a nem megszokott ételhiány a rosszkedv mellé szédülést, és rosszullétet is hoz magával. Amikor már rettenetesen elegetek van mindenből, ami nem ti vagytok, egy fénygömböt pillantotok meg. Ez a fénygömb, látszólag mágia szülöttje, és semmi érzelmi változást nem vált ki bennetek, így jogosan lehet gyanakodni, hogy ez valami csapda. Ezzel szemben, viszont, ez tűnik az egyetlen olyan dolognak, ami talán segíthet rajtatok. Van két lehetőségetek: 1. Követitek a fénylabdát vagy 2. Nem követitek.
1. Követitek a golyót, ami egy idő után kialszik, de akkor már látjátok, hogy a távolban több hasonló fénygolyó lebeg. Idáig kérem a posztot
2. Nem követitek a fényt, ami párszor megpróbálja a figyelmeteket felkelteni, majd kialszik. A fény hiánya, a nagyon ramaty látási viszonyok, és az éhség miatt rátok törő fáradságroham arra kényszerítenek, hogy eltegyétek magatokat másnapra. Kellemetlen álmaitok vannak, melyekben démonikus manifesztációk riogatnak titeket, mindenféle csúnyasággal kecsegtetve. Tessék arra felébredni, hogy egy isteni illattal van tele az orrotok, és egy vénasszony kavargat egy kisebb üstöt nem sokkal tőletek.
(Nem valami hosszú munka lesz ez, sok sikert)
Határidő: Január 18. Péntek

» Yorumi Tsukiko
» Yorumi Tsukiko
» Yorumi Tsukiko
» Yorumi Tsukiko
» Yorumi Tsukiko