Magánküldetés: Az aratás ünnepe (Yorumi Tsukiko, Imolatus, Ziru, Tezzeret, Sormo)

Maxim és Wendy összeszedik magukat és feltápászkodnak, Handy azonban még mindig magát sajnálva nyöszörög. Én, már csak azért is, hogy minél távolabb kerüljek mind a könyvtől, mind az öregembertől Imo mellé lépek. Ő a vállamra teszi a kezét és nyugtatóan kérdezi:
- Jól vagy? - mire én bólintok.
- Bár fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide és mi történt amíg eszméletlen voltam. - felelem még mindig bizonytalanul.
- Jobb, ha nem is tudsz róla. Most azonban koncentráljunk a fő problémára! - int a még mindig szenvedő Handy felé.
A könyv, ami nemrég még a kezemben volt, most felemelkedik, fényleni kezd, majd rákiált Handy-re:
- Most nincs idő a pitiáner lelked pátyolgatására. Tartsd fel, és öld meg őket, míg kijövök! - túlságosan is ismerős.
Azé a vörös hajú, vad idegené a hang, aki visszahozott ide. Handy reakciójából azt is könnyedén kikövetkeztethetem, hogy az illető valószínűleg Sedag nagyúr. Az öreg ugyanis gyorsan feláll és nyomban ezt követően szétrobban a lábunk alatt az addig megbízhatóan tartó talaj, mi pedig egy kis csillagfényekkel telepöttyözött végtelennek tűnő terembe kerülünk.
~ Mi a fene...?! ~ nézek körbe csodálkozva és mérgesen, mivel már nagyon elegem van a valódi világgal nem azonos helyekből.
Nincs azonban sok időnk nézelődni, mivel az öreg azonnal egy kaput is megidéz, amiből rengeteg csontváz, és hasonló kellemetlenség áramlik felénk, egyértelműen azzal a céllal, hogy kicsináljon minket. Nem épp gusztusos látvány, legalábbis emberszemmel nézve. Puszta csontvázak, amikről itt ott, még húscafatok lógnak és a rothadás bűzét árasztják magukból.
~ Ennél jobb nem is lehetne... ~ sóhajtok a közeledő csonthalmazt figyelve.
Először a szárnyamat próbálom megidézni, de amint megjelenik elfeketedik és égető fájdalom nyilallik bele, így belátom, hogy ez nem járható út. Gyorsan felveszem a farkas alakomat, ami furcsa mód nem jár semmilyen mellékhatással és nekiesek a csontoknak. A fejüktől és végtagjaiktól megfosztva, egyrészt tehetetlenné teszem őket, másrészről a délutáni rágóm is megvan, bár be kell látnom nem a finomabb fajtából. Sajnos az ízük is tükrözi a szagukat. Még így is sokan vannak, így egyszerre kettő, három is nekem esik, mire alakot váltok és fekete párducként osztom tovább a karmos pofonokat, amik a fogaimmal párosítva jelentősen meggyorsítják a dolgokat. Egyesekkel még így is meggyűlik a bajom. Az egyik a támadásomat elkerülve hátulról visz be egy ütést, amitől egy-két métert repülök, és csak utána érek földet. Ezt követően megfordulok, és a közben mögöttem szépen felsorakozott ellenségek közül a hozzám legközelebb állót egy ugrással hátradöntöm, mire az egész sor összedől, mint a dominók. Közben mind a kér oldalamról támadnak, így keresztbe állok, a szemben lévőt egy macskás pofonnal, a mögöttem lévőt, egy erős rúgással intézem el.
Néha félrepillantva látom, hogy Imo és Maxim is a csontvázakkal küzd, ám Wendy-t sehol nem találom. Maxim egy rúnás kardal, valamint egy hatalmas pajzzsal küzd, amik nem épp villámharcra vannak kitalálva. A támadásokat könnyedén kivédi, a kard mérete miatt azonban csak lassan tud visszatámadni. Ennek ellenére könnyedén tör utat magának, ellentétben velem. Azonban pont emiatt nincs időm a nézelődésre, mivel egy újabb csapat koporsótöltelék közeledik felém.
Vagy heten-tízen is lehetnek. Ekkora mennyiség ellen már nem működik a pofozkodós technika, így nekifutásból felugrom az elől haladók vállára, akik össze is roppannak alattam, miközben a hátrébb lévők fejét tépem le, továbbugorva pedig egy rúgással egymásnak lököm őket.
Ismét körbevesznek, így elkapom az egyiküket a nyakánál, és magam körül forogva tarolom le a többit, majd elengedve egy Imo felé indulót találok el vele, ami így elterül a földön.
Már kezdek fáradni, mikor azt veszem észre hogy ritkul a csonttömeg, majd még négy-öt kar és nyaktörés után végleg elfogynak a közelemből. Mikor körülnézek ennek egyszerű magyarázatát hamar megtalálom: egész pontosan, hogy Maxim szétverte az idézőkaput, ezzel megakadályozva, hogy mér több kellemetlenség jusson át.
Már fellélegeznék, mikor a hirtelen támadt csendben meghallom Handy kántálását. Mikor ez elhal egy hatalmas húskolosszus jelenik meg velünk szemben, és nyomban nekünk is támad. Nagyjából három méter magas, alkatra pedig olyan mint egy jól megtermett szumó-birkózó. A hasán mintha egy lyuk is tátongana, amin keresztül a látszanak a belei is, amitől konkrétan hányingerem lesz egy pillanatra, de sikerül leküzdenem.
~ Hogy lehet valami ekkora, ilyen hájas, és undorító egyszerre?! ~ rázom a fejem még mindig a kavargó gyomromat próbálva lenyugtatni.
Én inkább kitérek az ütései elől, ami elég könnyű, mivel jóval lassabb nálam. Hátulról a lábát és a karját próbálom karmolva, harapva megsebezni, de ezzel inkább csak azt érem el, hogy egyre mérgesebb lesz. A vállára felugorva a nyakát és a hátát is tudom valamennyire támadni, de onnan könnyedén ledob, vagy leráz, aminek minden alkalommal fájdalmas következményei vannak, így inkább felhagyok vele.
Imo szintén hátulról próbálkozik körülbelül ugyanilyen sikerrel, Maxim inkább a védekezésre és a figyelemelterelésre koncentrál és mivel szemben áll a támadóval, az kevés eszéről bizonyságot téve hagyja is elterelni magát. Maxim a méretes pajzsával védekezik, időnként pedig a kardját meglendítve sebesíti meg a kolosszust, ám ezzel nem sokat ér el.
Imo jelzi, hogy álljak meg a hústorony előtt, majd nekifutásból fellép a hátamra, onnan pedig úgy rugaszkodik el, hogy eléri a kolosszus fejét, és orrba vágja Őt. Sajnos ez is csak arra elég, hogy ha lehet még jobban felidegesítse a szörnyet, aki teljes sebességgel rohan felénk, de még ez elől is könnyedén kitérünk, mire a monstrum értetlenül néz körbe, látszik, hogy akkora az agy mint egy galambé, ami testméreteit tekintve rossz arány. Maxim valamivel odébb áll, és felkészül a támadásra. Eközben mi hátulról a kolosszus térdhajlatait célozzuk. Én mélyen belekarmolok, és feljebb a combjába bele is harapok, Imo pedig egy erős ütést visz be az említett helyre, mire a monstrum hatalmasat ordít és elveszti az egyensúlyát, és letérdelve összeesik. Maxim ezt kihasználva valami mágiát aktivál kardján, mire az fényleni kezd, majd egy fülsiketítő robbanással millió apró részecskére repíti szét a monstrumot. Néhány percig még cseng a fülem és meg is szédülök, mivel én minimum ötször hangosabban hallottam a robbanást, mint a többiek, köszönhetően a mágiámnak. Mivel a harcnak vége, és a varázserőm nagy részét is elhasználtam visszaváltozom emberré, és nyugodtan nézem, ahogy Imo odalép Handy-hez.
Az öreg meg sem rezdül, nem könyörög, nem védekezik, teljesen érzelemmentes arccal hagyja leütni magát. Ezt követően a fura csatatér szertefoszlik, mi pedig ismét a kivégzőteremben találjuk magunkat.
~ Végre! ~ sóhajtok fellélegezve.

A helyzet bizonyos szempontból tisztább lett. Maxim és Wendy végre lerázták magukról a bénító illúziót, és készen álltak végre tevékenyen hozzájárulni a helyzet megoldásához. Épp a legjobbkor, mert Handy-t szemmel láthatólag lefoglalta a hirtelen jött lelkiismeret furdalása. Az ideális alkalom, hogy szép csendben elintézzék, és jónapot. Yorumi vélhetőleg megérezte a veszélyt, mert sebtében feltápászkodott, és odasietett hozzájuk. Imolatus a elfordította a tekintetét a vén félnótásról (Maxim úgyis pillanatokon belül végez vele), és meglapogatta a sokat szenvedett kislány vállát.
- Jól vagy? – kérdezte bátorítóan mosolyogva. A kislány bólintott.
- Bár fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide és mi történt, amíg eszméletlen voltam – tette hozzá feszengve.
- Jobb, ha nem is tudsz róla – válaszolta a fiú, majd felnézett. Legnagyobb megdöbbenésére rozzant holdkóros még mindig sértetlen volt. A vérbosszút esküdött fiának úgy látszik csak a szája járt, ám a cselekvéshez már nem volt elég vér a pucájában. Úgy látszik, mint eddig mindent, ezt is neki kell elintéznie. Ehhez azonban szüksége lesz egy másik főnix segítségére. - Most azonban koncentráljunk a fő problémára - irányította a lány figyelmét az ellenfelük felé. Mielőtt azonban a ráronthattak volna, és nyers erőszakkal kérdőre vonhatták volna a tetteiért, a könyv, amely Yorumi mellkasán pihent nemrég, felröppent, és túlzottan ismerős hang rákiáltott az öreg szolgájára.
- Most nincs idő a pitiáner lelked pátyolgatására. Tartsd fel, és öld meg őket, míg kijövök! – az ellentmondást nem tűrő parancs józanítóan hatott Handy-re, aki egy furcsa varázslatba kezdett. Tevékenységének hála a föld felrobbant alattuk, és ők lezuhantak. Az esés nem tartott sokáig, és Maxim, Yorumi és Imolatus egy csillagos éghez hasonló platformon találta magát. Mintha csak tótágast állt volna a világ, és az égbolton járnának. Wendy azonban nem volt velük. Szerencse, az öreglánynak nem sok hasznát vették volna itt. Körülöttük zöld szélcsatornák ásítoztak, halált és szenvedést böfögve azok számára, akik meg akarták volna lovagolni őket.
A fura aréna házigazdája ezúttal Handy volt, aki fölényes helyzetét kihasználva egy bonyolult varázslatot hozott létre, melynek az eredménye egy fura, csontokból összerakott túlvilági kapu volt. Az ajtó feltárult, és dermesztő fényáradattal vakította el a mágusokat. Nem sokkal utána egy vézna alak tántorgott ki a dimenziójukba hasított résen: egy csontváz. A nyeszlett harcot rögtön több társa követte, és mielőtt a varázslók bármit tehettek volna, máris túlerőben voltak az élőhalottak. Nem volt mit tenni: küzdeni kellett.
Imolatus egyetlen használható varázslatával, Camael kezével hatalmas ütéseket mért a csontikra. Néha sikerült olyan nagy lökést adni egy-egy halálhuszárnak, hogy az hátrarepült, magával sodorva több bajtársát is. Volt olyan is, hogy ellenfelei letépett végtagjait használta fegyvernek, vagy pedig egy koponyával játszott kidobóst. Kedvenc trükkje az volt, hogy a szakadék szélére csalt több csontvázat, majd a zöldes áramlatba taszította őket, és nézte, ahogy szétporladnak. Közben az is megfordult a fejében, hogy nem-e kellene esetleg a szárnyai megidézésével kicseleznie ezt a sok két lábon járó ropit, majd a kaput tönkretéve véget vennie ennek a túlvilági cirkusznak. Ötletét azonban elvetette amikor látta ahogy szegény Yorumi hasonló próbálkozásával pórul jár. Ugyanaz történt a kislánnyal, mint vele abban az illúzióveremben.
Maxim tagadatlanul erőfölényben volt mindannyiukkal szemben. Díszes páncélba öltözve, csicsás kardját lóbálva úgy söpörte el az élőhalottakat, mintha csak szalmabábuk lettek volna. Akadály nélkül eljutott a pokoli kapuig, és egy X-vágást ejtve rajta befejezte annak földi pályafutását. Az utánpótlási vonalukat vesztett élőholt légionáriusokat ezután játszi könnyedséggel felszámolták. Imolatusnak eközben dejavu érzése támadt. Az ellenségük illúziókkal és szörnyekkel támad rájuk, eltereli a figyelmüket, míg a maga sértetlen. Emellett egy démonnak dolgozik, akit az erejét kölcsönzi a bérencnek, aki csupán egy bábu. Ez a Sedag ritka egy teátrális démon…
Handy-nek azonban volt még egy ász a tarsolyában. Minden erejét összeszedve előhúzta a pokol bugyrának egyik legundorítóbb lényét. A legalább három méteres húsmonstrum testének különböző részei más és más lényből lett összevarrva, vállából egy harmadik kéz állt ki, pókhasa föl volt szakítva és a belei kilötyögtek. Buci fejéből egy pár vizenyős szem pásztázta őket, rusnya nyelvével pedig kacska fogait nyaldosta a finom vacsora reményében. Mindent összevetve nem volt egy bizalomgerjesztő látvány.
A kolosszust legyőzni már közel sem volt olyan egyszerű, mint a csontvázakat. Irdatlanul kemény bőre ellenállt szinte minden frontális támadásnak, kezeivel hárította a felé érkező csapásokat, míg az ellentámadásába remegett az egész platform. Elég lett volna csak egyszer a kezei közé kaparintani bárkit is, menten cafatokra tép az illetőt. Az, hogy még mind életben voltak, nagyban Maximnak köszönhető, aki egy vaskos páncélba burkolózott, melynek egyik karján egy pajzs volt, míg a másik kezében egy rúnákkal díszített kard. Vértezetének hála kivédte a szörny csapásait, és kellőképp magára tudta annak figyelmét vonni, hogy Imolatus és Yorumi megtámadhassa. Kezdetben nem jártak sok sikerre. A lány párduc alakban próbálta rágcsálni, míg Imolatus hátulról igyekezett meglepni. Az eredmény: kudarc. Maxim a segítségükre sietett, és kardjával védte most már a rájuk záporozó ellencsapásokat. Ám a páros nem adta fel. Összefogtak, hősünk a párduc hátára pattant, majd onnan a kellő időben elrugaszkodott, és orrba vágta a monstrumot. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy a böszme húsgólem csak még dühösebb lett, és megrohamozta őket. Ők persze nem ettek meszet, és kitértek előle. A hústornyot ez a vezércsel meglepte, azt se tudta, hol keresse a támadóit. Eközben Yorumi és Imolatus egyszerre rátámadtak a térdhajlatára. A dupla csapástól a szörny lába összecsuklottak, mint egy hanyagul összetákolt kerti nyugágy. Ellenfelük hanyatt dőlt, és lábait maga alá temetve harcképtelenné vált. Ezt kihasználva Maxim aktivált egy varázslatot a kardján, ezzel cafatokra robbantva a túlvilági borzalmat.
A kis csapat győzedelmesen meredt Handy-ra, várva, hogy varázsol-e még valamit. Kifejezéstelen arccal meredt maga elé, mintha semmi sem érdekelné. Nem reagált semmit, csak nézett ki a fejéből. Valószínűleg lesújtotta a felismerés, hogy mennyi mindent elvesztett. Vagy megőrült. Esetleg Sedag elpusztította a lelkét az együtt töltött szép idők emlékére. Imolatus odalépett hozzá, mert meg akarta előzni, hogy Maxim kioltsa az életét. Azok után, ahogy a Handy utáni hajszán viselkedett, ki tudja, mit művelne az apjával. Hogy elejét vegye a vérontásnak, behúzott egyet az öregnek. Majd tisztázzák a helyzetet, ha vége a rémálomnak. Ahogy az eszméletét vesztett öregember a padlóra hanyatlott, fokozatosan eltűnt az illúzió is. Újra az áldozó teremben találták magukat. Úgy tűnik, megpróbáltatásuk a végéhez ért. Végre valahára.

Pár pillanattal örömteli visszaérkezésünk után, Handy visszatér az élet körforgásába, ugyanis porrá és hamuvá lesz. Hirtelen nem tudom, hogy ennek örüljek-e, vagy féljek, de nincs is sok idő ezen rágódni, ugyanis eme por és hamu a villogó könyv felé veszi az irányt, és nyomban körbeveszi, majd el is takarja a szemünk elől.
Néhány másodperc múlva a könyvecske, látszatra ártalmatlanul hullik ki a gömb aljából. Ám ezzel még nincs vége, a hamu alakot vált, formázódik, színeződik, nekem pedig egyre inkább begörcsöl a gyomrom a félelemtől, illetve a rossz előérzettől. Sajnos ez az érzés nem csal, pillanatokon belül, a jelenlegi "nem akarom a közelemben látni" listám élén álló, a nyálkás, úszó madarakat is megelőző személy jelenik meg előttünk. Akármilyen meglepő, ez az "illető" nem más, mint az a bizonyos Sedag nagyúr, akinek köszönhetően Handy por és hamu lészen.
Annyi biztos, hogy rémes ereje van, ugyanis olyan erős energia áramlik körülöttünk, hogy sem mozdulni, sem mágiát megidézni nem tudunk. Eközben a "lény" megmozgatja a tagjait, mintha csak egy kellemes téli álomból ébredt volna, majd körbepillant.
- Elkerülhetetlen. - morogja, mint valami vadállat.
A kezébe valamiféle energiagömböt képez, amit végigmérve minket Wendy felé irányít. Hogy egészen pontosak legyünk, megszorítja, mint egy labdát, majd hozzávágja az öregasszonyhoz. Illetve felé, ám mivel Ő mögöttem áll nem látok semmit, csupán abban lehetek biztos, hogy semmi becsapódásra utaló hangot nem hallok. Csupán néhány másodperc múlva, mintha valami szétporladna.
- Vissza a körforgásba. - mondja nyugodtan.
~ Mi?! ~ próbálnék mozdulni, de nem tudok, azonban azt biztosra veszem, hogy az asszony már nincs köztünk. ~ Mi a fene folyik itt? Mi ez a mágia amit használ? ~ eközben Maximnak sikerül kitörni a minket fogva tartó erők alól és egy gyors páncélváltás után az eddig használt rúnakarddal támad a "démonra".
A csapás erejét még én is érzem, pedig jó néhány méterre állok tőlük. Úgy látszik, hogy Sedagnak azonban meg sem kottyan. Az Ő sérülése helyett Maxim kardja törik darabokra. A nagyúr felemeli az öklét, és az előbbi csapást egy még erősebb ütéssel fizeti vissza, aminek következtében a fiú páncélja a kardhoz hasonlóan széthullik, Ő pedig árkot húzva csapódik be mellénk.
- A te időd is eljön, fegyvermester, nincs ok türelmetlenkedni. - szól ugyanolyan nyugodt, morgó hangon Sedag, majd felém fordul.
- Talán jobb lett volna, ha nem jössz ki a könyvből. Az álomvilág mégiscsak jobb, mint a kegyetlen valóság. - kezd egy újabb energialövedéket megidézni az ujja hegyére, amit felém irányít.
Feloldódik a fizikai zárlat, így rögtön megfordulok és az ajtó felé indulok. Nyomban ki is rohannék rajta, ha... ha tudnék. Az ugyanis zárva van és még véletlenül sem hagyományos módon nyílik. Próbálom befelé, kifelé, jobbra, balra, még fel és lefelé is tolni-húzni, minden lehetséges módon, de csak nem akar kinyílni. Imo eközben mögém áll, illetve inkább közém és a lövedék közé.
~ Persze, pont most kell neked is mártírkodni... Inkább segítenél kinyitni ezt az izét! - mérgelődöm magamban, de inkább csak ennyit mondok:
- Ez meg hogy a fenébe nyílik?! - fordulok meg, és csak akkor látom, hogy az energiagömb, közben egyre nagyobb lett.
Ám nincs időm megijedni, ugyanis az említett sűrített energia, a Pokol Kaput elpusztító kardhoz hasonlóan robban egyet, minket pedig fehér fény vesz minket körbe. Már azt hiszem végem, amikor rájövök, hogy nem érzek fájdalmat, vagyis vagy meghaltam, vagy ez nem támadó mágia volt. Mikor kinyitom a szemem rá kell jönnöm, hogy inkább az utóbbi. Sedag körül ugyanis öt emberalak, plusz egy kis állat körvonalazódik.
Amint kitisztul a látásom azonnal felismerem Őket. A furcsa álmomból már ismerős öt ember: Kayle, a fehér királynő, Thaddeus, az idióta bohóc, Desdemona és Roweina az ikrek, Morgana a sötét nővér, valamint a kis Tempus, Kayle nyuszija. Úgy néz ki segíteni jöttek, ugyanis fokozatosan szűkítik Sedag körül a kört, ezzel szorítva vissza az energiáját.
- Ti meg hogy kerültök ide? - suttogom alig hallhatóan, miközben Imo kirángatja Maximot az árkából és odaráncigálja mellém.
Úgy tűnik vagy nem hallották meg, vagy nem akarnak válaszolni, de közben elérik a nagyurat, amivel egyszerre megszűnik az energiasugár.
- Kotnyeles szereplők. Nektek semmi közötök ehhez a világhoz. Menjetek vissza, ahonnan jöttetek. - dühödik fel a nagyúr, ám Ő sem kap semmi választ.
A álomlények szorosan közrefogják, majd egyszerre mondják határozottan:
- Távozz! - mire az entitásnak kimerednek a szemei, majd egy üres lyuk jelenik meg a hasa közepén, ami elnyeli lassanként az egész testét, míg el nem tűnik.
Ekkor a szereplők felénk fordulnak és csodálkozva veszem észre, hogy Morgana már nem az a dühös, csúnya arcú, gonosz királynő, hanem egy szomorú, de igen szép nő.
- Hogy kerültetek ide? - teszem fel újra a megválaszolatlanul maradt kérdést. - És hogy tudtátok eltüntetni azt az izét? - Desdemona és Roweina, ezúttal fekete és fehér kezeslábasban lép hozzám.
- Segíteni akartunk. Kijöttünk hát. Mivel a gonosz, ronda férfi kinyitott egy portált, mi is ki tudunk ide jönni, ameddig van elég energia, hogy megmaradjunk. Ezt az energiát szívtuk el a bácsi fénysugarából. Nem vagyunk e világiak, ezért nem tud kárt tenni bennünk. - felelik ismét szavanként váltva egymást.
- Értem.
Közben Kalye Maximot kezdi gyógyítani valami fehér fény segítségével. Tempus, mintha megveszett volna fel alá rohangál, Thempus pedig Imo-hoz lép és a kezét nyújtja neki.
- Szerintem ne fogd meg! - szólok neki, de már késő, a kezén egy igen erős egérfogó csattan.
~ Jujj, ez fájhatott. ~ gondolom, miközben a visító-vihogó-fetrengő bohócot nézem, aki majdnem ráfetreng Tempus-ra.
- Könyörgöm nyughassatok! - nézek végig rajtuk. - Kayle, csinálj velük valamit! - kérem az egyetlen személyt aki képes lehet erre.
Ez a személy azonban épp ápoltja ölelgetésével van elfoglalva, aki láthatóan örül is ennek. Miután ezzel végzet a királynő felém fordul és elégedetten mondja:
- Én mondtam, hogy nem kell aggódni, mi vigyázunk rád. - bizonygatja teljes magabiztossággal, én pedig sóhajtva ráhagyom.
- Valóban, de nem tudnál kezdeni velük... valamit? - nézek a röhögő rohangáló bagázsra.
- Elég! - szól határozottan, mire végre mindenki elhalkul és már nem viselkedik senki úgy, mint egy óvodás szintű gyerek.
Sajnos a nyuszkó nem tudja megállítani az ugrását, így hatalmas lendülettel csapódik a mellkasomnak, amitől hátra is tántorodom egy kicsit, majd elkapva simogatni kezdem. Illetve simogatnám, csak hogy kezdi elveszíteni a színét, és ezzel együtt a szilárdságát is. Körbenézve a többiek is hasonló sorsot kapnak.
- Majd még találkozunk! - mondják tökéletes szinkronban az ikrek, majd mind eltűnnek.
A könyv, amit ezen a napon már sok mindenre használtak, most hozzám lebeg és az ölembe hullik. A kötetet elkapva melegséget érzek, és visszatér a jókedvem. Érzem, hogy mind velem vannak, és velem is maradnak.
- Ki hitte volna, hogy egy régi mesekönyv fog minket megmenteni. - szól Maxim, és szomorúan néz a könyvre.
Nem úgy tűnik, mintha nagyon meglepte volna, látott Ő már cifrább dolgokat is.
- Hát... mindenesetre örülhetünk, hogy vége van. - állapítom meg.
- Miből gondoljátok, hogy vége van? - teszi fel a nem sok jót ígérő kérdést Imo.
- Nincs vége. Az igai baj csak most kezdődik. Sedag nem pusztult el. Abban a könyvben nem lehet akkora erő, hogy őt elpusztítsa... Még hallunk majd róla. De most már ideje itt hagyni ezt a dohos, rossz emlékekkel tömött lyukat. - lomboz le még jobban Maxim.
~ Miért nem lehet egyszerűen vége? Miért kell ennek folytatásos rémálomnak lennie? ~ nyavalygok magamban.
- Ezzel egyet értek... - támogatom a távozás ötletét.
- Tehát csak átmenetileg elűzték. Ez akkor is szép teljesítmény egy könyvtől. - tűnődik Imo. - Egyébként meg úgy hiszem, ez a tiéd. - dobja nekem a táskámat, amit még Handy vehetett el tőlem.
- Ó... köszönöm. Teljesen megfeledkeztem róla. - akasztom a nyakamba, majd a könyvre terelődik a figyelmem, ami még mindig a kezemben van. - Ez a könyv... mi lesz vele?
- Szerintem tartsd meg. Ártani nem árthat. - feleli Imo.
~ Én már ebben sem vagyok biztos. ~ sóhajtok, de azért elteszem.
- Remélem.. Viszont akkor tényleg húzzunk innen. Elegem van ebből a helyből. - indulok a kijárat felé.
- Számból vetted ki a szót. - kontráz Imo.
Elindulunk kifelé az immár sötét folyosókon, ugyanis a fáklyák elaludtak, így Maxim világít. Valamennyire ismerős utakon haladunk végig. Egyszer Maxim megáll és a fal mellé világít. Odapillantva egy elég rossz testi épségnek örvendő, barna bőrű nőt látok. Jól ellátták a baját. A sebei gennyesek, a szemei monoklisak a bőre pedig a barnasága alatt is igen fakó.
- Ő ki? - kérdezem a két fiútól.
- A megboldogult Handy bal keze, akit jobb jobb belátásra térítettünk. Megjegyzem, az én briliáns taktikai érzésemnek köszönhetően, Maxim csak asszisztált. - fejti ki Imo.
- Most muszáj versengeni? - forgatom a szemem. - Na mindegy... Itt hagyjuk, vagy vigyük magunkkal?
- Támogassuk ki, nem tudnék aludni a lelkiismeret furdalástól, ha itt hagynánk megpenészedni. - dönt Imo.
- Rendben. - próbálom a karjai alá nyúlva talpra támogatni.
Maxim odébb tol, a kezembe nyomja a lámpást és egy könnyed mozdulattal felemeli az általuk összevert hölgyet. Int a fejével Imo-nak, hogy vezessen, aminek Ő eleget is tesz, így egymás mellett haladunk tovább. Megkönnyebbülök, amikor végre kiérünk a szabad levegőre. Hihetetlen mekkora a változás a bezárt barlang és a kinti erdő levegője között. Mintha kilométerekkel távolabb lennénk.
- Most már ki tudtok találni az erdőből, nem kellek én. Menjetek vissza a városba, elmúlt a közvetlen veszély. Visszamegyek a házhoz... és meglátom, mi lesz. - mondja szomorkásan, amit teljesen meg tudok érteni.
Tudom milyen elveszteni egy családot.
- Figyelj haver, tudom nem jöttünk ki mindig a legjobban. Mégis hálás vagyok a segítségedért, nélküled minden elveszett volna. Megmentetted az én, Yorumi és mindenki más életét, aki betévedt volna ebbe az erdőbe. Ha bármiben segíthetek, csak szólj! -veregeti meg a hátát Imo.
- Lehet, hogy fogok. Sedag még él, és ameddig ez az állapot nem változik, vadászni fogom. Hol találhatlak meg? - kérdi Max.
- Fressia városában, a Golden Phoenix céhházában. Üzenj bármikor, egy hajtóvadászattal tartozok neked.
Maxim egy biccentéssel megfordul, majd elindul az erdőben a vállán a nővel.
- Ez nem semmi kaland volt. - indulunk el mi is a fák között.
- Az biztos. Valószínűleg az egész rendezvényről lemaradtunk. Kár... kíváncsi lettem volna mi is az az Aratás Ünnepe. Vagy milyen programok vannak. Na mindegy. - sóhajtok lemondóan.
- A fene egye meg. Kiszúrás volt ez az egész. Lesz egy két szavam Horushoz, az biztos. Könnyű, szórakoztató munka, mi? - háborodik fel Imo, tegyük hozzá jogosan.
- Hát, én minimum fejbe vágom ezzel a könyvel. - rántom meg a táskámat. - Jó vastag, biztos nem lesz kellemes. - vigyorodom el elégedetten elképzelve a jelenetet.
- Helyes. Mondtam én, hogy hasznát fogod venni. - mosolyodik el Imo is.
- Hát, az is igaz... De annyi biztos, hogy ezentúl nem bízom meg csak úgy akárkiben. - döntöm el, és máris elkezdek egy lelki falat építeni, ami már meg is van alapozva köszönhetően eme kellemetlen kalandnak. - Különben még rosszabb helyzetekbe kerülhetek.
- Jó kis lecke volt ez az élettől mindkettőnk számára. Azért egy kicsit sajnálom szegény Maximot. Elvesztett maga mellől szinte mindenkit, és az életét most majd a bosszú tölti ki. Ez egy olyan sors, amit nem irigylek tőle. - fejezi ki minden versengésük ellenére együttérzését Imo.
- Az biztos... Bár a helyében az apját nem hiányolnám. - jegyzem meg.
- Ott a pont. - érünk el az erdő végén lévő szántóföldek szélére.
Kellemesen csalódhatunk, ugyanis a learatott búzatáblákon túl, még épphogy elkezdődtek az ünnepség előkészületei. A sátrak nagy része már áll, és most hordják befelé a székeket, asztalokat, díszeket, ám már most is sok vendég és nézelődő lézeng a pakolászó árusítók és éttermesek között.
~ Úgy látszik mégsem töltöttünk annyi időt odabent, mint hittük. Ezek szerint az időérzékem is tönkrement... ~ tűnődöm, de mellette örülök, hogy időben érkeztünk.

*****

Estére teljesen megtelik a vásártér szórakozni, kikapcsolódni vágyó emberekkel. Ételárusítók, italosok, ügyességi és szerencsejáték standok lepik el az egész terület. A hatalmas zsibongásban egymás hangját sem halljuk. Én a játékokat próbálom végig, de sem a halászatban, sem a céllövöldénél nem aratok sikert.
Mikor ismét összetalálkozunk Imo-val, épp megpillantom Ziru-ékat, akik szerencséjükre az egész balhéból kimaradtak. Betessékeljük Őket egy csendesebb sikátorba két sátor között és röviden elmeséljük mi történt velünk.
Tezzeret végig egy szomorkás dallamot játszik a hangszerén és végén sem szól semmit, Ziru azonban felháborodva szólal fel és a fejét rázza. Sormo a vállamra ugrik és kedves szavakkal próbál vigasztalni. Megnyugvással tölt el, hogy elhitték a "mesénket".
Ezek után problémamentesen zajlik le a rendezvény, az apró csínyek, amik miatt eredetileg idehívtak még csak hírüket sem hallatják.
A ünnepség lezárta után elindulunk a polgármesterhez, aki megköszöni a munkánkat, átadja a jutalmunkat ami a rendezvény felügyeléséért járt majd, mielőtt bármit szólhatnánk a titkárnője egy "most nagyon elfoglalt, kérem távozzanak!" mondattal kitessékel minket a szobából, majd nyomban be is csukja az ajtót.
Eközben a táskámból kipottyan a könyv, amit felemelve eszembe jut minden: Sedag nagyúr, Wendy halála, Maxim, az egész történet, én pedig majdnem elsírom magam. Ám mielőtt ezt megtehetném a semmiből megjelenik Morgana, ami annyira meglep, hogy jóformán el is felejtem a korábbi gondolataimat.
- Morgana?! - pillantok meglepve a szomorú arcú nőre. - Hogy kerülsz te ide? - kérdezem hitetlenkedve.
- Szíved mélye kinyúlt felém, és megjelentem, mert megértem. Megértem, segítek; kire vetítsem ki bánatod? A fiatalember megteszi? Olyan ismerős, de, ha szeretnéd... - méregeti Imo-t, én pedig nem tudom ugyan miről van szó, de jobbnak látom megakadályozni.
- Nem, dehogy! Semmi szükség rá. Véletlenül hívtalak elő, bár még mindig nem teljesen értem, hogy hogyan. Elmagyaráznád, hogy mitől jelentél, meg és mit tud még ez a könyv? - nézek gyanakodva az említett kiadványra, aminek valószínűleg köze van ehhez az eseményhez.
- Érzel miket, ha megfogod. Érzel? Fog meg. - a könyv felé int, mire én megfogom és valóban érzek valamit, mintha a szereplők lelke lenne. - Erősen gondolsz ránk, megjelenünk, szívedben gondolsz ránk, megjelenünk. Mindig csak egy, vagy, ha nagyobb lesz a mágikus energiát, akkor akár több is. Bizonyos ideig maradunk veled, vagy segítünk, és távozunk. Nem igazán tudok többet, ezt mind magadnak kell kitapasztalni, hisz a te világod és a mi világunk, szipp, nem ugyanaz. - pityeredik el.
- Ne sírj! - simítom meg a vállát. - Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Tényleg érzek mindenkit. És nem mond azt, hogy nem ugyanaz a világunk. Most már van átjáró a kettő között. Én is jártam már nálatok, és ti is átjöhettek ide. Már nem vagytok bezárva. Ha csak egy világ lenne, az úgyis unalmassá tenné az egészet, nem? - próbálom felvidítani.
- Én nem tudom. - kezd el még jobban sírni erre.
- Naa, ne sírj, semmi baj. - ölelem át, jobb ötletem nem lévén. - Nyugodj meg! Örülök neki, hogy velem lesztek, és köszönöm nektek, amit értünk tettetek. Nyugodj meg, kérlek. - nyugtatom a hátát simogatva, ami nem igazán használ.
- Annyira sajnálom, hogy goromba voltam veled, nem tudom, mi volt a baj, a vörös fickó megátkozott, én nem akartam. - ölel át Ő is, mire a könnyeitől kezd átázni a vállamon a ruha. - Annyira röstellem.
- Semmi baj. - mosolyodom el egy picit a gyerekes viselkedésén. - Semmi miatt nem haragszom, sőt, én lehetek hálás neked. Most már nyugodj meg, nincs semmi baj. - végre elérek valamit, ugyanis lassan megnyugszik és a sírást is abbahagyja.
- Köszönöm, túl kedves nagy, nem érdemlem meg. - talán igaza van, de legalább megnyugodott. - Segíthetek valahogyan még? - kérdi szolgálatkészen, mintha nem most kellett volna öt percen keresztül vigasztalni.
- Hát... ha már az egész történetet nem is mondtuk el neki... - támad egy ötletem. - Egy kis "megmagyarázhatatlan" szomorúsággal megajándékozhatnád a Polgármester Urat... Már ha jól értettem, hogy erre vagy képes. - nézek rá bizonytalanul, nehogy olyat kérjek, ami lehetetlen számára.
Úgy néz ki jól értettem, ugyanis bólogatva visszasétál az ajtóhoz és bedugja rajta a fejét, majd kihúzza, majd visszatér mellénk és integetve semmivé foszlik. Érzem, hogy a lelkem könnyebb lesz, azok a bánatok, amik miatt Morgana korábban megjelent eltűnnek belőlem, és ezek szerint mostmár a polgármestert kísértik.
~ Érdekes könyvet kaptam... ~ tűnődöm a hazafelé vezető úton. ~ Azt hiszem mégsem Horus leütésére fogom használni. Arra majd kitalálok valami mást. ~ kezdek el nyomban agyalni.

A helyzet azonban korántsem oldódott meg. Sőt, úgy tűnik „a boldogan éltek” befejezésről is lemondhattak. Legfőképp Handy, aki fokozatosan pergamenszínűvé vált, majd apró repedések futottak végig aszott testén, s végül elporladt. Hamvai azonban megelevenedtek, és körbetáncolták az éles fénnyel világító könyvet. Az egész jelenés valamilyen baljóslatú befejezést sugárzott magából. Az öreg földi maradványai gömbként körbezárták a tárgyat, ezzel egy pillanatra kioltva annak fényét. Majd a furcsa látvány ahogy jött, úgy el is tűnt. A könyv ártatlanul a földre esett. Imolatus már kezdett abban reménykedni, hogy amit láthattak, az a démoni nagyúr praktikája volt, ám közben Handy-nek megjött az esze, és életét feláldozva hatástalanította Sedag kétségbeesett támadását. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Ugyanis a hamu-gömb továbbra is a lebegőben lebegett, majd lassan formálódni kezdett. Mindenki döbbent rémülettel szemlélte az eseményt. A golyó térfogata megnőtt, és ember alakúra gyúródott. Szépen lassan kiszíneződött és részletessé vált. Amint a folyamat befejeződött, egy ismeretlen ismerős állt előttük. Sedag, a démon végül csak megmenekült a könyvből. Az aurája szinte pulzált az ördögi erőtől, a puszta jelenlétével térdre tudná őket kényszeríteni. A túlvilági lény elvégzett néhány egyszerűbb tornagyakorlatot, hogy lássa, minden rendben van-e. Az eredményt elégedetten nyugtázta, majd a még mindig döbbenten álló csapat felé fordult.
- Elkerülhetetlen – ennyit mondott csak a mélyen zengő hangján, majd egy vörös gömböt formázott meg mérhetetlen mágikus energiájából. Olyan közönyösen méregette áldozatait, mint vadász a tisztáson legelő állatcsordát. Végül Wendy-n állapodott meg a tekintete. A szörnyű energiákkal telített kis labdát játszi könnyedséggel a mereven álló öregasszony felé pöccintette. A támadás ennek ellenére olyan sebességgel száguldott, mintha csak egy kilőtt puskagolyó lett volna. A néninek esélye sem volt kitérni előle. A csapás betalált, de elsőre nem történt semmi. Már kezdtek reménykedni, hogy a gonosz teremtés csak egy otromba tréfát űzött velük, amikor Wendy-n ugyanaz a változás ment végbe, mint a férjén. Elsárgult, megrepedt, majd elporladt. Dezintegrálva lett.
- Vissza a körforgásba – kommentálta a látottakat Sedag.
Ez volt az a pont, ahol Maxim legyűrte az őt gúzsba kötő erőt, és hangos csatakiáltást hallatva ellenfelének rontott. Védő páncélját egy gyors villanás keretében lecserélte egy fekete, keresztekkel díszített páncélra, amelynek a hátából hatalmas denevérszárnyak álltak ki. Nem volt benne biztos, de Imolatus úgy tippelte, hogy ez a Sötét Szárny Páncél. Mintha látott már volna ilyet Elektrán, a céh fegyvermágusán. Maxim egy villámgyors rohammal indított, és hatalmas csapást mért a démonra. A támadás olyannyira erős volt, hogy felkavarta a közelükben a port, és még a túlsó fal is megrongálódott. Sedagnak azonban meg se kottyant, sőt a kard volt az, amely a rövidebbet húzta, s eltört. A nagyúr mély közönnyel szemlélte a harcias kis vakarcsot, majd egyetlen ütéssel visszapasszolta társainak, de olyan erővel, hogy mély krátert hagyva csapódott be a kövezetbe. Széttört páncéljának darabjai esőcseppekként záporoztak rájuk. A srácnak szerencséje volt, hogy még él. Azért látszik, milyen kemény fából faragták, mert még életben volt, habár alig állt a lábán.
- A te időd is eljön, fegyvermester, nincs ok türelmetlenkedni – jegyezte meg Sedag, majd új áldozat után nézett. Ezúttal Yorumit szemelte ki magának. Szadista szörny. Sportot űz abból, hogy a gyengébbeket intézi el először.
- Talán jobb lett volna, ha nem jössz ki a könyvből. Az álomvilág mégiscsak jobb, mint a kegyetlen valóság – hősünk nem igazán értette, miről beszél, hiszen a lány mindvégig az oltáron feküdt. Ám nem volt ideje ezen töprengeni, a démon már töltötte az újabb varázslatát. Mivel már mindannyian tudtak mozogni, hát menekülőre fogták a dolgot. Yorumi az ajtót feszegette, ám nem sok sikerrel. Hősünk elhatározta, hogy nem engedi, hogy ez a szörnyeteg hamuvá változtassa a kislányt, és ha kell, az élete árán is megvédi. Emiatt megidézte a szárnyait, amelyek ekkor már nem voltak feketék, és élő pajzsként a démon és társa közé állt. Még mindig bízott benne (habár egyre halványuló erővel), hogy angyalmágusként ellenállóbb a pokolbéli varázslatoknak.
- Ez meg hogy nyílik? – kérdezte Yorumi kétségbeesetten, mivel még mindig a zárral bajlódott. Nem sok jót jelent, ha nem bír el az ajtóval. Így mindketten rajtavesznek. Imolatusban felderengett, hogy nem-e esetleg ugyanazzal a technikával nyílik-e az ajtó, mint amivel behatoltak. Azonban esélytelen, hogy újra kinyithassa: Sedag készen állt a támadásra.
Fehér fény vakította el a csapatot. A vakító fényáradattal azonban nem járt együtt se fájdalom, sem feláldozás, sem öröm. Imolatus eltöprengett, vajon a mennybe jutott-e. Mivel angyalmágus, remélte, hogy oda váltott jegyet, és nem a pokolba. Kisvártatva halványodott a fehérség, és a fiú már ki tudta venni a környezete részleteit. Még mindig a pincében voltak, ám időközben megsokszorozódott a létszám. Néhány fura alak állt előttük, testükkel védve őket Sedagtól. Volt ott ikerpár, fiatal hölgy, királykisasszony, bohóc, nyúl. Utóbbi jelenléte kicsit aggasztotta Imolatust. Nem tudta mire vélni az idegenek felbukkanását, de úgy tűnt, segíteni jöttek. No igen, a démonokat senki sem szereti. A felmerült intermezzót kihasználva felnyalábolta Maximot, és az ajtóhoz sietett. Visszanézve még látta, amint az idegenek a puszta jelenlétükkel meghátrálásra kényszerítik Sedagot.
- Kotnyeles szereplők. Nektek semmi közötök ehhez a világhoz. Menjetek vissza, ahonnan jöttetek – hősünk élt a gyanúval, hogy már látta őket valahol. Azt tippelte, hogy a mágikus könyvbe zárt szellemek lehetnek, akik most a segítségükre siettek.
- Távozz! – szólították fel az idegenek egyhangúan a démont, aki végtelen engedelmességében eleget is tett a kérésnek: felszippantotta saját magát egy fekete lyukkal. Ki gondolta volna, hogy ennyire kötelességtudó?
Mindazonáltal úgy tűnt, tényleg győztek. Sedag démoni jelenlétét jelző energia eltűnt, Handy szó szerint magába roskadt. Kár, hogy a feleségével együtt. Imolatus remélte, hogy a túlvilágon legalább egy helyre kerültek, és lesz alkalmuk megbeszélni ezt az egészet. Közben a könyvbéli szellemek, vagy szereplők kapcsolatba léptek velük. A csinos királykisasszony Maximot ápolgatta, míg Yorumi a fekete-fehér kezeslábasba bújtatott ikerpárral beszélgetett. A fiúnak sajnos így már csak a bohóc jutott. Az enyhén dilis kinézetű alakba legalább szorult egy kis illemtudat, mert kezet nyújtott a mágusnak.
- Szerintem ne fogd meg! – Yorumi ugyan próbálta figyelmeztetni, ám későn. A bohóc jó alaposan megrázta a tenyerébe bújtatott kis gombbal. A kimondhatatlanul klisés viccén a félnótás visítva fetrengett a földön, még a megkergült nyulat is majdnem maga alá temette. Imolatus próbált revansot venni, és megfricskázta az önelégült alak orrát. A bohóc egy pillanatra meglepődött, ám utána ugyanúgy folytatta a nevetgélést. Idegesítő egy figura…
A néhány pillanattal ezelőtt még halálfélelmet sugárzó helyszín most egy cirkuszi porondra hasonlított. Vagy inkább egy diliház zárt osztályára. Yorumi ugyan próbálta csitítani a helyzetet, bár nem sok sikerrel.
- Elég! – a matinénak a fenséges szépségű leányzó erélyes parancsa vetett véget. Talán túlságosan is kemény volt, mert ettől a megmentőik szépen halványodni kezdtek, majd eltűntek. Pont olyan nyom nélkül, ahogy megjelentek.
- Ki hitte volna, hogy egy régi mesekönyv fog minket megmenteni – jegyezte meg szomorkásan Maxim, aki úgy tűnik felépült a kedves nő gondos ápolásának köszönhetően. Bezzeg Imolatust senki nem ápolgatta, csak egy félnótás bohóc sokkolta.
- Hát... mindenesetre örülhetünk, hogy vége van – sóhajtott fel megkönnyebbülten Yorumi.
- Miből gondoljátok, hogy vége van? – kérdezte hősünk. Nem szeretett ünneprontó lenni, de a megmenekülésük valahogy túlságosan is mesébe illő volt. Még az is felmerült benne, hogy mindez csupán illúzió, és még mindig a démon mágiájának rabjai.
- Nincs vége. Az igai baj csak most kezdődik. Sedag nem pusztult el. Abban a könyvben nem lehet ekkore erő, hogy őt elpusztítsa.... még hallunk majd róla. De most már ideje itthagyni ezt a dohos, rossz emlékekkel tömött lyukat – végre egy jó ötlet.
- Ezzel egyet értek...
- Tehát csak átmenetileg elűzték. Ez akkor is szép teljesítmény egy könyvtől – elmélkedett a fiú. Kár, hogy nincs mibe raknia. Ekkor eszébe jutott a lány batyuja, amit még a celláknál talált.
- Egyébként meg úgy hiszem, ez a tiéd –azzal visszaadta Yoruminak a jogos tulajdonát.
- Ó... köszönöm. Teljesen megfeledkeztem róla – hálálkodott társa, majd a figyelme visszaterelődött a könyvre. - Ez a könyv… mi lesz vele?
- Szerintem tartsd meg. Ártani nem árthat – ajánlotta hősünk. Végtére is az életüket köszönhetik neki.
- Remélem. Viszont akkor tényleg húzzunk innen. Elegem van ebből a helyből.
- Számból vetted ki a szót.

A kalandok súlya alatt megtört csapat lassan haladt kifelé a kihalt folyosón. Elöl Maxim haladt, a kis töklámpásával világított eléjük. Az egyik sarokban megtalálták a még mindig alélt fejvadásznőt, aki még ramatyabb állapotban volt, mint amikor magára hagyták.
- Ő ki? – érdeklődött a nyakát nyújtogatva Yorumi.
- A megboldogult Handy bal keze, akit jobb belátásra térítettünk. Megjegyzem, az én briliáns taktikai érzésemnek köszönhetően, Maxim csak asszisztált – kérkedett Imolatus, csak hogy kompenzáljon egy kicsit a teremben történtekért. A lány persze átlátott a szitán.
- Most muszáj versengeni? Nam indegy.. Itt hagyjuk, vagy vigyük magunkkal?
- Támogassuk ki, nem tudnék aludni a lelkiismeret furdalástól, ha itt hagynánk megpenészedni.
- Rendben – egyezett bele a tervbe a társa, és elrakta a könyvét, hogy átvehesse Maxim lámpását. A vörös hajú srác felkapta a tudatán kívül lévő nőt, és folytatták az útjukat. Szerencsére más borzalom már nem várt rájuk, és gond nélkül kiértek az erdőbe, ahol végre friss levegőt szippanthattak.
- Most már ki tudtok találni az erdőből, nem kellek én. Menjetek vissza a városba, elmúlt a közvetlen veszély. Visszamegyek a házhoz és meglátom, mi lesz – szólt hozzájuk Maxim. A szavaiból csak úgy áradt a keserűség. Nem csoda, hisz pár pillanat alatt megárvult, elvesztve utolsó szerető családtagját is. A kis házikó ezek után csak keserédes emlékekkel szolgálhat számára. Imolatus megsajnálta, annak ellenére, hogy eddig a falra mászott az arrogáns ficsúrtól.
- Figyelj haver, tudom nem jöttünk ki mindig a legjobban. Mégis hálás vagyok a segítségedért, nélküled minden elveszett volna. Megmentetted az én, Yorumi és mindenki más életét, aki betévedt volna ebbe az erdőbe. Ha bármiben segíthetek, csak szólj – azzal bátorítólag megveregette a vállát. A mozdulat inkább volt kínos, mint kedves, de a szándék számít.
- Lehet, hogy fogok. Sedag még él, és ameddig ez az állapot nem változik, vadászni fogom. Hol találhatlak meg? – úgy tűnik Maxim komolyan vette az ajánlatát. Nem mintha Wendy megbosszulása és Sedag elűzése annyira ellenére lett volna.
- Fressia városában, a Golden Phoenix céhházában. Üzenj bármikor, egy hajtóvadászattal tartozok neked – Maxim biccentett, majd egy rövid búcsú után elindult az erdőbe, karjai közt frissen zsákmányolt „barátnőjével”. Imolatus csak remélte, a férfi meggyőzni, és nem meggyalázni akarja. A két főnix szárnyaszegetten indult vissza a városba, hogy a polgármesternek beszámoljanak a történtekről. A fiú remélte, hogy hisznek majd nekik, egy ilyen lehangoló kaland után nem hiányzik más, mint kóros hazudozónak titulálva kidobják a városházából. Egy ideig szótlanul meneteltek. Végül az angyalmágus törte meg a csendet.
- Ez nem semmi kaland volt.
- Az biztos. Valószínűleg az egész rendezvényről lemaradtunk. Kár. Kíváncsi lettem volna mi is az Aratás Ünnepe. Vagy milyen programok vannak. Na mindegy – jegyezte meg a kislány. Első látásra úgy tűnt, nem hagyott mély nyomot benne ez a rémálom. Helyes. Erős mágus lesz.
- A fene egye meg. Kiszúrás volt ez az egész. Lesz egy két szavam Horushoz, az biztos. Könnyű, szórakoztató munka, mi? – szólalt meg kisebb hallgatás után újra Imolatus.
- Hát, én minimum fejbe vágom ezzel a könyvel. Jó vastag, biztos nem lesz kellemes – vigyorodott el.
- Helyes. Mondtam én, hogy hasznát fogod venni – mosolyodott el a fiú is. Végre kezdtek mindketten felengedni.
- Hát, az is igaz. De annyi biztos, hogy ezentúl nem bízom meg csak úgy akárkiben. Különben még rosszabb helyzetekbe kerülhetek – jelentette ki elszántan Yorumi. Imolatus remélte, hogy azért nem fogja emiatt ellökni magától a barátait.
- Jó kis lecke volt ez az élettől mindkettőnk számára. Azért egy kicsit sajnálom szegény Maximot. Elvesztett maga mellől szinte mindenkit, és az életét most majd a bosszú tölti ki. Ez egy olyan sors, amit nem irigylek tőle – bölcselkedett eltűnődve.
- Az biztos... Bár a helyében az apját nem hiányolnám.
- Ott a pont.
Azzal el is értek a város széléhez. Most, hogy a fura illúzió megszűnt, már nem volt olyan nehéz kitalálni a rengetegből. A szántók látványa üdítően hatott rájuk. Úgy tűnik, hogy a barlangban való vergődésükkel még nem késték le az Aratás ünnepét. A búzakalászokat mind felszedték és összekötözték, a mulatság színhelyéül szolgáló sátortábornak pedig már majdnem kész volt. A fiú eltöprengett, vajon mennyi ideig lehettek távol. Valamint nem-e jártak volna jobban, ha inkább ők is a szórakozást választják a kotnyeleskedés helyett. A két mágus megkönnyebbülten vetette bele magát a vásári forgatagba, próbálva feledni az eddigi megpróbáltatásokat.

Az Aratás ünnepe meglehetősen jól sikerült, aki csak tehette, jól érezte magát. Imolatus minden ételbe belekóstolt, és megízlelte a helyiek finom meggyborát is. Megnézte a mutatványosok attrakcióit, és élvezte a zenészek dallamait. A vásári forgatagban végül az öt mágus összetalálkozott, és egy csendesebb zugban végre elő tudták adni történetüket. Tezzeret egész idő alatt csöndben figyelt, és a hangszerén játszott. Ziru a fejét csóválta felháborodásában. A kis Exceed felugrott Yorumi vállára, és bátorító szavakat nyávogott a fülébe. Legalább ők hittek neki.
A polgármester irodájában azonban már más volt a helyzet. A városfőnél süket fülekre találtak, a férfit nem érdekelte más, mint hogy az ünnepség gond nélkül lezajlott, és mindenki épségben megúszta a napot. Maxim és családjának történetére tragikus történetét nem is volt idejük elmondani, mert elfoglaltságra hivatkozva kimentette magát a további beszélgetésből. Tipikus bürokrata. Titkárnője sietve kitessékelte őket az irodából az előtrébe, mondván ne zavarják az urat, mert ő nagyon fontos ember. Igen, akinek nem sokkal előtte megmentették az életét, az egész várossal együtt. És ez a hála? Maxim továbbra is számkivetett marad, és a dráma részletei titokban maradnak, és mindenki mást hidegen hagyott, hogy a város határától néhány mérföldnyire meghurcolták őket.
Ez a fajta hozzáállás végtelenül felháborította Imolatust. Kifelé menet azonban megakadt a szeme egy érdekes jeleneten. Megdöbbenve tapasztalta, hogy Yorumi nincs egyedül. Egy csinos, ámde igen szomorú leányzó volt vele. Közelebb érve felismerte benne a könyvben lakó egyik szellemet. Megjelenése úgy tűnik a kislányt is meglepte.
- Morgana?! Hogy kerülsz te ide?
- Szíved mélye kinyúlt felém, és megjelentem, mert megértem. Megértem, segítek. Kire vetítsem ki bánatod? A fiatalember megteszi? Olyan ismerős, de, ha szeretnéd - a kérdést nyitva hagyta, miközben hősünkre szegezte keserű tekintetét. Imolatust ettől kirázta a hideg.
- Nem, dehogy! Semmi szükség rá - tiltakozott Yorumi. A fiú megkönnyebbülten felsóhajtott. - Véletlenül hívtalak elő, bár még mindig nem taljesen értem, hogy hogyan. Elmagyaráznád, hogy mitől jelentél, meg és mit tud még ez a könyv? - nézett gyanakodva a kiadványra.
- Érzel minket, ha megfogod. Érzel? Fog meg - a kislány így is tett. - Erősen gondolsz ránk, megjelenünk, szívedben gondolsz ránk, megjelenünk. Mindig csak egy, vagy, ha nagyobb lesz a mágikus energiát, akkor akár több is. Bizonyos ideig maradunk veled, vagy segítünk, és távozunk. Nem igazán tudok többet, ezt mind magadnak kell kitapasztalni, hisz a te világod és a mi világunk, szipp, nem ugyanaz - azzal a szellem-lány elkezdett pityeregni. A fiú nem igazán tudta sajnálni, mivel előtte kész lett volna őt megtámadni.
- Ne sírj! - vigasztalta őt Yorumi. - Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Tényleg érzek mindenkit. És nem mond azt, hogy nem ugyanaz a világunk. Mostmár van átjáró a kettő között. Én is jártam már nálatok, és ti is átjöhettek ide. Már nem vagytok bezárva. Ha csak egy világ lenne, az ugyis unalmassá tenné az egészet, nem? - kérdezte tőle kedvesen.
- Én nem tudom - a lány itt már zokogott. A folyosón serénykedő szolgálók és vendégek dühös pillantásokkal illették, mintha csak az ő dolga lenne megvigasztalni. Majd a kis barátnője megvigasztalja. Yorumi így is tett.
- Naa, ne sírj, semmi baj. - Nyugodj meg! Örülök neki, hogy velem lesztek, és köszönöm nektek, amit értünk tettetek. Nyugodj meg, kérlek a kislány gyengéden szeretgette és csitította a hüppögő szellemet. Szép dolog, ahelyett, hogy felvidítaná szegény sokat szenvedett kis Yorumit, még ő az, aki vigasztalásra szorul.
- Annyira sajnálom, hogy goromba voltam veled, nem tudom, mi volt a baj, a vörös fickó megátkozott, én nem akartam. Annyira röstellem - Imoalatus nem igazán tudta, miért kér elnézést ez a lány, de nem is igazán érdekelte. Társa egyébként is megbocsátott neki.
- Semmi baj. Semmi miatt nem haragszom, sőt, én lehetek hálás neked. Mostmár nyugodj meg, nincs semmi baj - úgy ölelgették egymást, mintha valamilyen nagy világégést vészeltek volna át. Nos, bizonyos szempontból így is történt, de a könnyáztatta jelenet mégiscsak kezdte feszélyezni a fiút. Pedig ő nem is volt részese. De akkor miért őt méregeti mindenki, aki elmegy mellettük?
- Köszönöm, túl kedves nagy, nem érdemlem meg - valóban, ez már tényleg túlzás. - Segíthetek valahogyan még? - mert eddig is olyan sokat segített.
- Hát... ha már az egész történetet nem is mondtuk el neki - Yorumi szemeiben ravasz fény csillant fel - Egy kis "megmagyarázhatatlan" szomorúsággal megajándékozhatnád a Polgármester Urat... Már ha jól értettem, hogy erre vagy képes - a szellem már pattant is nagy lelkesen, és indult, hogy egy kis rosszkedvet csepegtessen az öntelt bürokrata délutánjába. Úgy kell neki.
Miközben az ügyködő szellemet követte a tekintetével, Imolatus zsebre vágta a kezeit. Meglepődve vette észre, hogy az ujjai valami nehéz, fémes dolgot tapintanak. Pedig biztos volt benne, hogy reggel nem tett bele semmit. Rémülten vette ki azt a valamit, fohászkodva, hogy ne valami ördögi relikvia legyen, ne adj isten Sedag egyik újabb trükkje legyen. Egy fura, összecsukott rúd volt az, amelynek a fém vége egy bátor kutyafejet ábrázolt. Hősünk nem tudta mire vélni ezt a valamit. Talán a tombolán nyerte volna tegnap, csak elfelejtette a meggybor miatt. Ahogy tovább kotorászott a zsebeiben, talált egy cetlit is. Meglepve olvasta:

"Kedves Imolatus!

Azok után, hogy a barlangban olyan kitartóan küzdöttél a megboldogult apám ellen (erő és észbeli hiányosságaid ellenére), úgy érzem hasznos szövetségesre akadtam benned. Hogy a későbbiekben ne ess áldozatául az illúziócsapdáknak, megajándékozlak ezzel a hasznos kis eszközzel. A neve Fényhordozó: ezen rendíthetetlen társ szemeiből az igazság fénye sugárzik, eloszlatva a tudatlanság sötétjét és a hazugságok ködét. Használd őszinte szívvel.

Maxim"

Valószínűleg az utcán, vagy a vásári forgatagban csempészte bele a zsebébe a céklafejű mágus ezt a kis jutalmat. Imolatusnak mosolyt csalt az arcára ez a nemes gesztus. Jó tudni, hogy az ostoba hivatalnokok mellett vannak, akik bátran küzdenek az igaz ügyért. Nagy kár, hogy utóbbiakat szokták száműzni. Nem számít, a lényeg, hogy az ember tudjon kire számítani ha eljön az ideje. És el fog. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Sedagról hallottak.

Ugyan kompenzálva lettek azért, hogy egy szórakoztató munkán lejárták a lábukat egy illúzióerdőben, megverték, megalázták, becsapták, kihasználták és kis híján megölték őket. Ezek után bele sem mert gondolni, mi lesz akkor, ha egy tényleg komoly feladatot bíznak rá.