Magánküldetés: Az aratás ünnepe (Yorumi Tsukiko, Imolatus, Ziru, Tezzeret, Sormo)

Viszonylag gyorsan kiértünk, de azonnal el is bizonytalanodtunk.
- Akkor merre? - néz szét Imo a kis tisztáson amire érkeztünk.
- Nem tudom... - meresztem én is a szemeimet. - Az nem egy ösvény? - pillantok meg egy alig látható csapást.
Úgy néz ki csak állatok használják, de a semminél jobb. Imo is szemügyre veszi majd bólint.
- De. Akkor arra. - indul el nyomban.
- Rendben. - halkan kordul egyet a gyomrom, de nem veszek róla tudomást, csupán kissé bizonytalanul követem a társamat.
Már gyalogolunk egy ideje, mikor Imo előkotorja a térképét, de ismét lemondóan csóválja a fejét.
- Még mindig nem működik... - teszi vissza a táskájába.
- Nem csoda. - nézek rá. - Gondolom elég nagy területet levédtek.
- Hát igen. - innentől néma csendben haladunk, csak az erdő hangjai hallatszanak.
Már annyira éhes és fáradt vagyok, hogy a fejemet lehajtva, csak a lábam előtti földdarabot tartom szemmel. Csodálkozva nézek fel, amikor furcsa fény vetül a lábam előtti helyre.
- Ez mi? Hallucináció...? Vagy mágia...? - tűnődöm hangosan, szinte megfeledkezve Imoról.
- Én is látom, tehát nem csak képzeled.
- Akkor mágia. - döntöm el. - Vezetni akar? Vagy csapdába csal...? - követem a szememmel az ide-oda lebegő fehér gömböcskét.
- Nekem már elegem van a vezetőkből. Eddig csak bajunk volt abból, hogy más iránymutatását követtük. - gondol vissza a rossz emlékekre Imo.
- Ebben igazad van. - értek én is egyet, s fáradtan bólintok. - Akkor merre megyünk tovább?
- Semerre. Tele van a hócipőm ezzel a küldetéssel. Nem erre jelentkeztünk. Horus mulatságról beszélt, meg könnyű munkáról! Ehhez képest a többiek lekoptak, legyalogoltuk a lábunk, a banditák összevertek, és túszul ejtett egy mániákus démonimádó trotty! - tör ki dühösen Imo.
- Azt se tudjuk hol vagyunk, nincs se enni, se inni valónk. Lássuk be, így nem sokáig húzzuk. - szedtem össze a legfontosabb problémáinkat. - Egyhamar úgyse érünk el sehova, ráadásul sötétedik is. Én azt mondom maradjunk, és pihenjünk egy kicsit. - dobom le magam egy mohásabb, s ezáltal puhább kő mellé.
- Jó. - ért egyet Imo. - Ennél már az is jobb, ha álmunkban fölfal egy szörny.
- Az biztos. - felelem még félálomban, de a következő pillanatban már eldőlök, mint egy zsák, és már alszom is, mint a bunda.
Álmom azonban nem zavartalan, mert álmomban egy mocsaras, sötét, nyirkos labirintusból próbálok menekülni - sikertelenül. A falak bezáródnak mögöttem, elnyel a talaj. Végül arra ébredek, hogy egy kígyót tartó sas csap le rám a magasból.
Riadtan nyitom, ki a szemem, s azonnal rájövök, hogy mindez csak álom volt. A valóságban kellemes illatok terjengenek körülöttem, amitől a gyomrom jó hangosan tudatja az igényét. Körülnézve egy idős nénit pillantok meg, aki egy kis üstben keverget valamit, valószínűleg azt, ami a remek illatot árasztja.

A bizarr és barátságtalan barlang bejáratát maguk mögött hagyva a két kóborló kilépett az ismeretlenbe. Feltehetőleg még mindig az erdőben lehettek, ám ennél többet nem tudtak megállapítani. A talaj kopár volt, és szomorú fák sorakoztak amerre a szem ellátott. Életnek vagy reménynek semmi nyoma nem volt.
- Akkor merre? – kérdezte Imolatus az előttük elterülő kicsiny tisztást pásztázva. A messzi távolból egy vadállat üvöltését hozta feléjük a szél.
- Nem tudom... – meregette a szemeit Yorumi. - Az nem egy ösvény? – mutatott egy kicsiny csapásra, ami megpróbált minél inkább elbújni az avatatlan szemek elől. Pechjére a remek megérzéssel megáldott lányt nem tudta becsapni.
- De. Akkor arra.
- Rendben – valahogy egyikőjük sem volt beszédes kedvében, ami érthető volt az elmúlt két nap fényében. És ki tudja, mennyi megpróbáltatás áll még előttük? Egy jó fél órányi kutyagolás után sem javult a helyzet, és semmi esély nem mutatkozott rá, hogy a semmiből hirtelen előbukkan a város. Visszavonhatatlanul az erdő rabjává váltak. Imolatus tett még egy hiábavaló kísérletet, és újra előkotorta a mágikus térképét. Meg sem lepődött, amikor az eszköz újfent csütörtököt mondott. Meg egy rakás zagyvaságot.
- Még mindig nem működik – kommentálta dühödt tehetetlenséggel.
- Nem csoda. Gondolom elég nagy területet levédtek – nézett rá szomorkásan a lány. Imolatus csodálta a kitartását.
- Hát igen – azzal mentek tovább. Hajtotta őket a vágy, hogy végre túl legyenek ezen az egészen, és a céh ebédlőben nevetgélve idézzék fel ezt a képtelen történetét. Volt azonban valami, ami nem hagyta őt nyugodni. Miközben a táskájában rámolt, ellenőrizte a mágikus kulacsát és az elemózsiás csomagját. Mindkettőt kiürítették. Akkor viszont a többi holmiját miért hagyták meg? Úgy hitték, hogy úgysem fognak kiszabadulni, ha mégis, akkor majd elpusztulnak az erdőben? Vagy mindez egy kegyetlen terv része? Végtére is, ahhoz képest, hogy Yorumi vére ennyire értékes, nagyon könnyen hagyták őket meglépni.
Egy újabb órányi kódorgás után már alig maradt jártányi erejük, lomha élőholtakként vonszolták magukat előre. Az éhség és a szomjúság lassan kezdte az őrületbe kergetni a fiút. Gondolatai ide-oda csapongtak. Ha most futottak volna össze az öreggel, pribékek nélkül elintézi őket. Ám ekkor váratlan dolog történt: egy vakító fénygömb jelent meg a szemük előtt.
- Ez mi? Hallucináció? Vagy mágia? – kérdezte Yorumi, aki szinte megbabonázva meredt a tüneményre.
- Én is látom, tehát nem csak képzeled.
- Akkor mágia. Vezetni akar? Vagy csapdába csal? - merengett el, miközben a szemével az ide-oda ficánkoló jelenséget követte.
- Nekem már elegem van a vezetőkből. Eddig csak bajunk volt abból, hogy más iránymutatását követtük – jelentette ki mogorván Imolatus. Kezdett elege lenni ebből a komédiából. Ez fény-izé úgy hiányzott neki, mint váltóláz a lepratelepnek.
- Ebben igazad van. Akkor merre megyünk tovább? – nézett fel rá iránymutatást várva a kislány.
Ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna a mágusnál. A tehetetlenség, a koplalás, a sajgó végtagjai teljesen kikészítették. Legszívesebben behúzott volna valakinek. A lány tanácstalansága pedig végkép kihozta a sodrából.
- Semerre. Tele van a hócipőm ezzel a küldetéssel. Nem erre jelentkeztünk. Horus mulatságról beszélt, meg könnyű munkáról! Ehhez képest a többiek lekoptak, legyalogoltuk a lábunk, a banditák összevertek, és túszul ejtett egy mániákus démonimádó trotty!
- Azt se tudjuk, hol vagyunk, nincs se enni, se inni valónk. Lássuk be, így nem sokáig húzzuk. Egyhamar úgyse érünk el sehova, ráadásul sötétedik is – összegezte higgadtan a tényeket Yorumi. - Én azt mondom, maradjunk, és pihenjünk egy kicsit.
- Jó. Ennél már az is jobb, ha álmunkban fölfal egy szörny – tette hozzá Imolatus, visszanyerve a hidegvérét és sötét humorát.
- Az biztos – azzal a fiatal máguslány összekucorodott egy mohalepte kövön, és elaludt. Főhősünk szégyellte magát előbbi kifakadásáért. Kettejük közül ő az idősebb, nem kellett volna így viselkednie. Végül lekanyarította magáról a köpenyét, és betakarta vele Yorumit. A kislány nem ébredt fel csak motyogott valamit a falakról. A fiú nagyot sóhajtott, és hanyatt fekve elterült a földön.
Ennél már csak jobb jöhet.
Imolatus futott. Futott, mintha az élete múlott volna rajta. Mert az is múlt. Körülötte lángolt a búzamező, lángoltak az asztalok és az ünnepre kirakott holmik is. A fiú zihálva kereste a kiutat a lángtengerből, ám az őrület és a káosz gonosz labirintust szőtt a békésnek indult mulatság hamvadó romjaiból. Ha a tűz nem lett volna elég, a háta mögül őrült röhögést hallott, és bár megfordulni nem mert, azért gyorsított az iramon. Hogy egérutat nyerjen, megpróbált átbújni egy hamvadó abroszt viselő asztal alatt. Ám az nagyobbnak bizonyult, mint hitte. Csak kúszott, csak kúszott, ám ahogy egyre beljebb ért, úgy vált a tér egyre nagyobbá, és a túloldal egyre messzibbé. Amikor már csak egy fehér pont volt, vette észre a fiú, hogy már nem is az asztal alatt van, hanem egy barlangban. Felkelt, hogy kúszás helyett gyalog induljon a kijárat felé, ám ekkor a talaj megdőlt a talpa alatt, és ő nemhogy esett, zuhant a túloldal felé. Ahogy átért, rémült döbbenettel vette észre, hogy alatta egy óriási üst van, amelyben paprikás krumpli rotyogott. Az illata mennyei volt, ám a bugyborékoló szaft mégis halált sejtetett. Imolatus próbált csapkodni a kezével és lábával, ám hiába: a kondér pörögve egyre nagyobb lett.
Hősünk elkeseredett kiáltást hallatva pattant fel, kezeivel még mindig az arcát takarta, hogy megóvja magát a tűzforró étel okozta égési sérülésektől. Ahogy zavartan szétnézett, lámpa gyúlt a fejében: csak álmodott! Hála az égnek! Ám az örömöt gyorsan felváltotta a gyanakvás: egy öregasszonyt pillantott meg, aki nem messze tőlük egy kondért kevergetett. Más se hiányzott nekünk… De legalább a kajának finom illata van!

Még kissé álomittasan figyelem a néni tevékenységét. Fel sem fogom igazán, hogy miket rak a kondérba, pedig mindennek mondja a nevét, ha csak motyogva is. Már figyelem egy ideje, mikor felébredek annyira, hogy feltűnjön fura, rugózó mozgása.
Mikor eléggé felébredek törökülésbe tornászom magam és a bokáimra támaszkodva nézem, ezúttal már figyelmesebben a néni tevékenységét. Motyog, mosolyog, és elég furán mozog, ami nekem az elmúlt néhány nap eseményeit figyelembe véve bőven elég, hogy bizalmatlanul nézzem a mozgolódását.
Kicsit megrezzenek, amikor hangosabban szólal meg, ráadásul egyértelműen nekünk mond valami:
- Gyertek csak közelebb, hiszen nincs már olyan meleg. Tessék, egyetek! Biztos éhesek vagytok. - mosolyodik el, majd hátrább ugrálva két tányérra ételt rak, majd elhelyezi őket egy-egy asztalnak megfelelő kövön.
Kérésének, ha bizalmatlanul, és vonakodva is, eleget teszek és közelebb húzódom a tűzhöz és a tányérokhoz.
- Szerinted...- kezdem, még mindig a nénit követve a szememmel, de olyan halkan, hogy csak Imo hallja. - jó ötlet enni a leveséből... vagy legyen ez bármi?
- A helyi öregek elég furák. De ha ártani akart volna, már lett volna rá alkalma. Amondó vagyok, nézzük meg, ős vesz-e egy tányérral. Ha igen, kóstoljuk meg. - vélekedik Imo.
A néni nehézkesen leemeli a kondért a tűzről és félreteszi, majd magának is szed egy tányérkával és leül.
~ Mintha olvasna a gondolatainkban... ~ nézem, ahogy eszi a saját adagját, és összerezzenek, amikor a saját pocim hangosan megkordul.
- Nos... akkor eszünk? - nézek vágyakozva a saját, étellel teli tányéromra.
- Nincs mit tenni, az éhség nagy úr. - vonja meg a vállát közömbösen Imo. - Ha gondolod, várd meg amíg megeszem. Ha lila fejjel feldobom a talpam, akkor menekülj. - talán tréfának szánja? Nos én nem érzem annak.
- Nincs az az Isten, hogy azt kivárjam ilyen korgó gyomorral. - ráncolom a homlokom, de még figyelem egy kicsit a nénit, majd, mikor úgy ítélem meg eleget vártam, hogy kiderüljön ha mérgezett, valamint a gyomrom is annyira tiltakozik, hogy a néni kíváncsian néz fel, egy éhes farkas étvágyával látok neki az ételnek.
Imo még mond valamit angyalokról, mag védelemről, de engem ez már eléggé hidegen hagy. Nos, annyi biztos, hogy túléljük, sőt, arra vetemednék, hogy azt mondjam kifejezetten finom az étel. Viszont, hogy pörkölt, leves, főzelék, vagy mi is volt tulajdonképpen arra nem sikerült rájönnöm. Mindegy is.
- Remélem elég volt kedveskéim, kifogytam. - mosolyodik el a néni, mikor Imo még repetázik is.
- Köszönjük.
- Igen, köszönjük szépen. - mosolygok én is vissza immár sokkal vidámabban tele hassal, viszonylag jól kipihenve.
- No, hát hogyan sodródtatok erre a viszontagságos helyre? Jaaaj, évek óta nem láttam már embert, azt hittem Shirotsume kihalt. - néz minket kíváncsian a néni, miközben összeszedi a tányérokat és elteszi a kondérral együtt.
- Nos nem teljesen ez a helyzet, de azt sem mondanám, hogy teljesen biztonságban van. Mi ugyan nem Shirotsuméban élünk, csupán az Aratás ünnepe miatt jöttünk ide, de szépen belekeveredtünk az itteni problémákba. - mesélem a lényeges részeket direkt kihagyva.
- Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a város nincs kihalva. Egyébként nem ismer esetleg egy helyi erdőkerülőt? Egy vicces kis öregúr. Mi is a neve, Yorumi? - töri a fejét Imo.
- Ööö valami Handy ha jól emlékszem... a vezetékneve nekem sem jut eszembe. - húzom össze a szemöldököm elgondolkodva.
- Kedves férjuram eszét elvette egy nagyon gonosz erő. Már rég meg kellett volna ölni, de én egyszerűen képtelen voltam rá. - válik gondterhelté a kedves néni arckifejezése, én pedig csak némán próbálom feldolgozni a hihetetlen információt, majd megrázom a fejem és rákérdezek:
- Úgy érti az a bizonyos Handy a maga férje?
- Igen. Nagyszerű ember volt hajdanán, mindig azt tudta mondani, amit hallanom kellett, sosem voltam szomorú mellette. Hej - emlékszik vissza álmodozó tekintettel. - milyen szívtiprón nézett ki jól fésült hajával, munkaruhájában, kedves mosolyával... ötvözte a szépet, a tisztát, a keménységgel, és a kitartással. - ekkor ismét elkomorodik. - De a kor elvette mindezt, és ő visszavágyódott. Rábukkant valamire, egy lappangó erőre, amit most újra akar éleszteni, azzal a reménnyel, hogy fiatalságát visszakapja. Ez az entitás elvette minden józan eszét, már jó ideje elhagyott, majdnem meg is ölt, de, amikor megvolt az esélyem, nem tudtam megállítani. Gyenge voltam.... Egyébként, miért, találkoztatok urammal? - kérdez minket hirtelen.
- Egyszer kivezetett minket az erdőből, egy másik alkalommal viszont bezárt egy barlangrendszerbe... és majdnem kiszívta a véremet, ami ha minden igaz, kell neki ahhoz, hogy felélessze... azt a valamit. - borzongok meg az emlékre.
- Egy démont. - jegyzi meg Imo.
- Tudom csak... nem akaródzik belegondolni. - hajtom le a fejem szomorkásan.
- Démon? Neeeeem. - rázza tagadólag a fejét a néni. - Az entitás nem démon. Valami sokkal... rosszabb. Beszéltem vele én is, megkeresett álmomban, engem is el akart csábítani szép ígéretekkel, örök fiatalság, örök élet, de én jobban tudom mindenkinél, hogy ez mind illúzió. Nagy dolgokért nagy árat kell fizetni, és nem köt az ember alapból üzletet testtelen hangokkal. Ki tudja, hol tartja az eszét, és ígéretei mennyit érnek. Ez... valami más, amit elzártak a hegybe, nem minden ok nélkül, gondolom. - teszi hozzá.
- Hát... akkor ez azt jelenti, hogy még kevesebbet tudunk arról a valamiről... azt hiszem nekem marad valami. - fut át egy halvány mosoly az arcomon, de azonnal el is komorulok.
- És van ötlete rá, hogyan tudnánk ezt a veszedelmet megállítani? - veregeti meg vigasztalóan a vállam Imo.
- Az ég világon semmi. - felei mosolyogva, bár nem tudom minek örül annyira.
- Ez így remek lesz. - hajtom le ismét a reménykedve felemelt fejem.
- Fel a fejjel! Nekem van egy ötletem! - szólal meg Imo.
- Mi lenne az? - fordítom felé a lógó fejem.
- Egyszerű: visszamegyünk a városba, összeszedünk egy jól felszerelt csapatot, majd szétcsapunk Handy és barátai között. Ha nem marad senki az erdőben, akihez eljuthatna a "Megrontó" hangja, az felér egy győzelemmel a részünkről. - ismerteti tervét Imo.
- Ez egy ésszerű terv, de semmi nem bizonyítja, hogy csak az erdőben érhet el a valami hangja. - emelem fel a kezem tehetetlenül.
- Ésszerű, de botor. Idestova öt éve próbálok kijutni az erdőből. És nem tudok. Az entitás minden bizonnyal valamiféle összeköttetést alakított ki az erdővel, ugyanis, csak azt engedi ki innen, akit akar. Akit nem akar távozni látni, az egy életen át vándorolhat a rengetegben, és sosem fog kijutni. Szerintem ti beletartoztok a marasztalt vendégek listáján, legfőképp miattad, kedvesem. - néz rám szomorkásan a néni.
- Nos akkor azt hiszem ez a terv bukik. Tehát magunknak kell megoldanunk a helyzetet. - sóhajtok megint.
- Jaj, hát nem kell ilyen hamar feladni a reményt, gyermekeim - húzza mosolyra a száját a néni. - Ismerek valakit, aki biztosan fog nektek segíteni, már csak abban kell bízni, hogy ő is tud erről. Ó, mielőtt elfelejtem, szólítsatok Wendynek. - mutatkozik be gyorsan.
- Én Imolatus vagyok.
- Yorumi Tsukiko, örvendek. - mutatkozunk be mi is.
- Akkor megmutatná kérem, hol találjuk azt a segítőkész idegent? - tér vissza a témához Imo.
- Természetesen, gyertek csak, gyertek, ejj, milyen rég volt, hogy vendégeim voltak. Remélem a függönyök mentesek a pókoktól. - mélázik el egy pillanatra, majd feláll és rugózva, kocogva indul el az egyik irányba.
Csendben ballagunk, mi az új információkon törjük a kobakunkat, Wendy pedig meg-megáll gombákat, bogyókat, gyümölcsöket, meg egyéb mindenféle növényeket gyűjteni. Nem tudom meddig sétálunk, de hirtelen megtorpanok és hunyorogva, kezemet a szemem elé téve pillantok fel. Csodálkozva lépek ki a kis tisztásra, ami elé érkeztünk. Váratlanul ért az éles fény, a lombok nyújtotta árnyék után.
Mikor alaposabban körbepillantok egy kis házikót pillantok meg a füves rétecske közepén. Rajta túl egy élénk kis folyó csordogál, közvetlenül egy vízimalmot hajtva. A kis házikót teljesen benőtte valami kúszónövény, amit nem ismerek fel.
- Végre egy barátságos környezet. - tekint körbe Imo is, és teljes mértékben osztom a véleményét.
Belépünk a házba, ahol a néni azonnal beszél ni kezd, olyasmikről, hogy ne ijedjünk meg ha állatokat látunk a ház környékén, nem bántanak. A házban lehetnek bogarak, de úgyis hamar megszokjuk őket, és reméli nem túl poros minden. Azt is megemlíti, hogy ha meg szeretnénk mosakodni akkor a kis folyót kell használnunk a célra.
Én élek is ezzel a lehetőséggel, bár nem viszem túlzásba, csupán egy frissítő arcmosást végzek, és már indulok is be a házba.
~ Hogy fáradhattam el ennyi idő alatt? ~ csodálkozom, miközben a néni a kinevezett vendégszoba felé terel.
Belépve azonnal leülök az egy szem ágyra és próbálok nem elaludni. Hamarosan Imo is megérkezik, mire feltekintek és álmoskásan megszólalok:
- Úgy látom csak egy ágy van...
- Valóban. Akkor két lehetőségünk van: vagy egy ágyban alszunk, vagy nekem le kell költöznöm a padlóra. A döntést rád bízom. - foglalja össze gyorsan a helyzetet Imo.
- Hááát... Maradjunk abban, hogy egy ágy... elég nagy, tehát nem baj... - döntök egy kis mélázás után.
- Kösz, a barlangban már feküdtem a földön, nem akartam volna megismételni. - mosolyodik el hálásan Imo.
- Nincs mit. Akkor viszont alvás... bár nem értem mitől lettem ennyire fáradt, hiszen nem rég ébredtünk fel... mondjuk azt sem tudom mennyit aludtunk, szóval... áhh mindegy. - túlságosan álmos vagyok ahhoz, hogy ilyen dolgokon gondolkozzak, így inkább behúzódom az ágy fal felé eső részére.
Befordulok és néhány perc múlva már alszom is, mint a bunda. Álmodom is, de sokkal kellemesebbet, mint legutóbb.
Egy ritkás erdőben sétálok, amikor kardok csattogását hallom. Elindulok a hang irányába és egy tisztás mellé érek. A fák takarásából pillantok ki. A napfényben két férfi harcol. Egyikük egy vöröses, vagy talán lilás hajú harcos, a másik pedig egy sötétkék, inkább feketés színek jellemezte alak. Előbbit fehér, kellemes aura lengi körbe, és barna bőrruháján néha megcsillan a napfény. A másik azonban kísértetiesen fest, fekete ruhát visel, haja szintén igen sötét árnyalatú. Kardjaik ellentétben állnak egymással: míg a lila harcosé fenségesen csillog, a feketéé, mint egy sötét erők gerjesztette villám cikázik a másiké ellen. Az erőviszonyok kiegyenlítettek, ám mintha a sötét kerekedne felül.
Mögülem halk reccsenés hallatszik. Ahogy megfordulok egy hófehér farkast pillantok meg, aki int a fejével, hogy kövessem. Elindulok a nyomában és egyre beljebb haladok az erdőben.

A néni meglepően fiatalosan tevékenykedett mellettük. Mozdulatai mintha még „rugóztak” is volna. Ahogy a tűz fölött rotyogó lábos mellett tevékenykedett, mintha olyasmit motyogott volna, hogy „kell még egy csipetnyi fűszer”, meg „a hús már elég levet engedett, ideje hozzáadni a krumplit”. A két mágusra szemmel láthatólag fittyet se hányt. Imolatus körbesandított, és látta, amint Yorumi a lábaira támaszkodva méregeti az idegent. Beszélni azonban nem tudtak, ugyanis a néne odafordult hozzájuk:
- Gyertek csak közelebb, hiszen nincs már olyan meleg. Tessék, egyetek! Biztos éhesek vagytok– - mondta barátságosan mosolyogva, és két tányér ételt helyezett el a kövön, majd hátrébb lépett. Mintha csak az erdei vadakkal lenne dolga. Persze Handy esetéből tanulva egyikkőjüknek sem akaródzott hozzányúlni az ételhez. Yorumi bizalmatlan suttogása ütötte meg a fiú fülét:
- Szerinted jó ötlet enni a leveséből, vagy legyen ez bármi?
- A helyi öregek elég furák. De ha ártani akart volna, már lett volna rá alkalma. Amondó vagyok, nézzük meg, ős vesz-e egy tányérral. Ha igen, kóstoljuk meg – miközben tanácskoztak, a szemükkel a hajlott korú szakácsot figyelték, aki nem zavartatta magát a bizalmatlanságuk miatt, szedett magának, és nekiállt enni.
- Nos, akkor eszünk? – a lány olyan volt, mint egy kis őzgida, aki nem tudja, szabad-e ennie az ember által kirakott ételből.
- Nincs mit tenni, az éhség nagy úr. Ha gondolod, várd meg amíg megeszem. Ha lila fejjel feldobom a talpam, akkor menekülj – Imolatus nem látta értelmét az ellenállásnak. A titokzatos ellenség túlerőben volt, korgó gyomorral esélyük sincs a túlélésre.
- Nincs az az Isten, hogy azt kivárjam ilyen korgó gyomorral! – a kislány türelme elfogyott, ezért eltökélte, hogy lesz, ami lesz, ő eszik. Azért tegyük hozzá, Imolatus is hasonlóképpen vélekedett.
- Az angyalok óvjanak minket! –tette még hozzá, majd a két mágus enni kezdett. Legnagyobb meglepetésükre az étel nemhogy mérgezett nem volt, de ráadásul még ízletes is volt. Egyfajta krumplipaprikás lehetett, de az erdőben talált finomságokkal is fel volt turbózva. A biztonság azonban mindenek felett állt, ezért hősünk kétszer szedett, hogy megbizonyosodhasson a felől, hogy nem lesz tőlük semmi baja.
- Remélem elég volt kedveskéim, kifogytam – nyugtázta a fogyasztásukat egy elégedett mosollyal a néni.
- Köszönjük – Imolatus úgy érezte, illik megköszönniük egy ilyen finom kosztot.
- Igen, köszönjük szépen.
- No, hát hogyan sodródtatok erre a viszontagságos helyre? Jaaaj, évek óta nem láttam már embert, azt hittem Shirotsume kihalt – csillant fel a nosztalgia lángja az idős hölgy szemében.
- Nos nem teljesen ez a helyzet, de azt sem mondanám, hogy teljesen biztonságban van. Mi ugyan nem Shirotsuméban élünk, csupán az Aratás ünnepe miatt jöttünk ide, de szépen belekeveredtünk az itteni problémákba – Yorumi finoman fogalmazott, úgy közölt lényeges információkat, hogy közben nem ment bele a véres részletekbe.
- Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a város nincs kihalva. Egyébként nem ismer esetleg egy helyi erdőkerülőt? Egy vicces kis öregúr. Mi is a neve, Yorumi? – mivel az öreglány nem reagált semmit, Imolatus jobbnak látta, ha tovább játsszák ezt a kis játékot, hátha kibukik valamilyen információ a néniből. Vagy az arckifejezése elárulja. A fiú könnyed hangon cseverészett, és úgy tett, mintha nem jutna az eszébe Handy Gameth neve. Mintha egy olyan ördögi fattyú nevét csak úgy hagyná kimenni a fejéből. A lány azonban nem vette a lapot.
- Ööö valami Handy ha jól emlékszem. A vezetékneve nekem sem jut eszembe.
- Kedves férjuram eszét elvette egy nagyon gonosz erő. Már rég meg kellett volna ölni, de én egyszerűen képtelen voltam rá.
Imolatus sokféle reakcióra számított a nőtől, ravasz vagy éppen béna tagadást, terelést, netán haragot. Az őszinte vallomás azonban nem szerepelt köztük.
Tehát ez a nő Handy felesége? Elképesztő. De nem akart nekünk ártani, és a szomorú arckifejezését elnézve őt is legalább annyira zavarhatta a férfi sátáni tevékenysége, mint minket. Az ellenségünk ellensége pedig a barátunk.
- Úgy érti az a bizonyos Handy a maga férje? – Yorumi még mindig a kényszerű felismerés sokkja alatt ált.
- Igen. Nagyszerű ember volt hajdanán, mindig azt tudta mondani, amit hallanom kellett, sosem voltam szomorú mellette. Hej, milyen szívtiprón nézett ki jól fésült hajával, munkaruhájában, kedves mosolyával. Ötvözte a szépet, a tisztát, a keménységgel, és a kitartással. De a kor elvette mindezt, és ő visszavágyódott. Rábukkant valamire, egy lappangó erőre, amit most újra akar éleszteni, azzal a reménnyel, hogy fiatalságát visszakapja. Ez az entitás elvette minden józan eszét, már jó ideje elhagyott, majdnem meg is ölt, de, amikor megvolt az esélyem, nem tudtam megállítani. Gyenge voltam. Egyébként, miért, találkoztatok urammal? – Imolatus szinte belefeledkezett a nő meséjébe. Minden kezdett értelmet nyerni. Most már ismerték az öreg motivációját.
- Egyszer kivezetett minket az erdőből, egy másik alkalommal viszont bezárt egy barlangrendszerbe… és majdnem kiszívta a véremet, ami ha minden igaz, kell neki ahhoz, hogy felélessze... azt a valamit – mesélte meglepő őszinteséggel a lány kettejük kálváriáját.
- Egy démont – pontosította az elhangzottakat a mágus.
- Tudom csak... nem akaródzik belegondolni – Yorumi szomorúan lehajtotta a fejét. Imolatus átkozta magát a hülyesége miatt. Észrevehette volna az akadozó beszédéből, hogy ez az egész mennyire fájdalmas a lány számára. Ő meg úgy viselkedett, mint egy érzéketlen barom.
- Démon? Neeeeem. Az entitás nem démon. Valami sokkal rosszabb. Beszéltem vele én is, megkeresett álmomban, engem is el akart csábítani szép ígéretekkel, örök fiatalság, örök élet, de én jobban tudom mindenkinél, hogy ez mind illúzió. Nagy dolgokért nagy árat kell fizetni, és nem köt az ember alapból üzletet testtelen hangokkal. Ki tudja, hol tartja az eszét, és ígéretei mennyit érnek. Ez valami más, amit elzártak a hegybe, nem minden ok nélkül, gondolom.
- Hát, akkor ez azt jelenti, hogy még kevesebbet tudunk arról a valamiről, azt hiszem, nekem marad valami.
- És van ötlete rá, hogyan tudnánk ezt a veszedelmet megállítani? – kérdezte hősünk, miközben barátságosan megveregette társnője vállát. Úgy tűnt, kezdett visszatérni belé a jókedv.
- Az égvilágon semmi – válaszolta a néne „beletörődtem, így halunk meg és kész” mosollyal az arcán.
- Ez így remek lesz – Yorumi újra lehorgasztotta a fejét. Imolatus fejében azonban zakatoltak a kerekek.
- Fel a fejjel! Nekem van egy ötletem!
- Mi lenne az?
- Egyszerű: visszamegyünk a városba, összeszedünk egy jól felszerelt csapatot, majd szétcsapunk Handy és barátai között. Ha nem marad senki az erdőben, akihez eljuthatna a "Megrontó" hangja, az felér egy győzelemmel a részünkről – ismertette a tervét a fiú. Végtére is a város érdeke, hogy elűzzék innen a gonoszt.
- Ez egy ésszerű terv, de semmi nem bizonyítja, hogy csak az erdőben érhet el a valami hangja – igaz, habár az a valami hosszú idő óta ott lappanghatott, és eddig csak egy kivénhedt erdőkerülő dőlt be neki.
- Ésszerű, de botor. Idestova öt éve próbálok kijutni az erdőből. És nem tudok. Az entitás minden bizonnyal valamiféle összeköttetést alakított ki az erdővel, ugyanis, csak azt engedi ki innen, akit akar. Akit nem akar távozni látni, az egy életen át vándorolhat a rengetegben, és sosem fog kijutni. Szerintem ti beletartoztok a marasztalt vendégek listáján, legfőképp miattad, kedvesem - ez legalább megmagyarázza, miért nem működött a térkép, és miért nem tudtak kirepülni. Kezdett összeállni a kép.
- Nos, akkor azt hiszem, ez a terv bukik. Tehát magunknak kell megoldanunk a helyzetet – a szituáció erősen a „kilátástalan” és a „reménytelen” között álldogált. Kilánytalan volt.
- Jaj, hát nem kell ilyen hamar feladni a reményt, gyermekeim – a néni úgy mosolygott, mint akinek minden foga megvan. - Ismerek valakit, aki biztosan fog nektek segíteni, már csak abban kell bízni, hogy ő is tud erről. Ó, mielőtt elfelejtem, szólítsatok Wendynek.
Az illő bemutatkozást pótolva a két főnix fióka is megmondta a nevét.
- Én Imolatus vagyok.
- Yorumi Tsukiko, örvendek.
- Akkor megmutatná, kérem, hol találjuk azt a segítőkész idegent? – tért a lényegre hősünk. Már égett a vágytól, hogy visszafizethesse azt a verést Handy-nak.
- Természetesen, gyertek csak, gyertek, ejj, milyen rég volt, hogy vendégeim voltak. Remélem a függönyök mentesek a pókoktól – azzal nevetgélve elindult abba az irányba, amerre vélhetőleg a menedéke lehetett. Útközben még nekiállt gazolni, de még így is jó tempóban haladtak. Egy tisztásra kiérve hirtelen meg kellett torpanniuk. Kétség sem fért hozzá: ez a hely egy biztos óvóhely, talán az egyetlen ebben az átkozott erdőben. Hogy miért? Először is volt fény. A lombok által keltett félhomályhoz annyira hozzászokott a két vándor szeme, hogy a levélkoronában ütött mágikus lyukon keresztül besurranó fénysugarak teljesen elvakították őket. Az előttük álló házikó olyan volt, mintha most lépett volna le egy mesekönyv borítójáról. Takaros ablakok, zsindelyes tető, repkénnyel borított fal. Nem messze tőlük egy kis folyó csobogott, lelkesen hajtva egy megfáradt vízimalmot.
- Végre egy barátságos környezet – nyugtázta elégedetten a látottakat Imolatus. Egy kellemes hely, ahol érdemes megpihenni. Pihenni? Fura, amióta ide kerültek, folyton aludhatnékja van. Lement a folyóhoz, és megmosakodott, lemosva magáról a sok szutykot, ami megpróbáltatásaik során tapadtak rá. Ám az álomkórt még a hideg víz sem tudta elkergetni. Vélhetőleg Yorumi is így volt vele, ugyanis mire visszatért a kunyhóba, a kislány már a rendelkezésükre bocsátott ágy előtt toporgott.
- Úgy látom csak egy ágy van...
- Valóban. Akkor két lehetőségünk van: vagy egy ágyban alszunk, vagy nekem le kell költöznöm a padlóra. A döntést rád bízom – Imolatus közömbös maradt, belül azonban igencsak feszengett. Abban biztos volt, hogy ha valamelyikük megérdemli az ágyban alvást, az Yorumi lesz. Rengeteg dolgon ment keresztül, ám ő mégis emelt fejjel viselte el. Erős lélek. Viszont elég furán érezte volna magát, ha a kislány mellett kell aludnia. Végtére ő mégiscsak fiú, ő pedig mégiscsak lány! A földön aludni azonban még kevésbé akart. Aludjon ott a kutya, ne ő!
- Hát, maradjunk annyiban, hogy egy ágy elég nagy, tehát nem baj – döntött kis gondolkozás után Yorumi.
- Kösz, a barlangban már feküdtem a földön, nem akartam volna megismételni – felelte hálásan hősünk.
- Nincs mit. Akkor viszont alvás. Bár nem értem mitől lettem ennyire fáradt, hiszen nem rég ébredtünk fel. Mondjuk, azt sem tudom mennyit aludtunk, szóval... áhh mindegy – felhagyva a magyarázattal, a lány az ágy felé fordult, és már aludt is. A fiú még küzdött az álom ellen. Világ életében rossz alvó volt, csodálkozott, hogy most ennyire jól megy neki. Aztán szöget ütött valami a fejébe: az öreglány azt mondta, hogy az az izé megkereste álmában.
Ezek szerint nem a fáradság miatt kell annyit aludnunk. Ez az izé szórakozik velünk – gondolta Imolatus, miközben az égen szálló szárnyas angyalhadat figyelte.
Fontos, hogy ne aludjak el. Vagy ha mégis, akkor éber legyek. De hát ki tudna aludni ilyen éktelen rikácsolásban? Az a lila hajú fószer, ott abban a nevetséges göncben, fekete hollószárnyakkal, ő kelti ezt a ricsajt. Jobb, ha elhallgattatom, mielőtt még felébreszti Yorumit.
Azzal Imolatus szárnyra kapva üldözni kezdte a lila hajú alakot, hátrahagyva az ágyat, amely csendben csordogált tovább a cseles kis csermelyen.

Imolatust egy hatalmas sikítás ébresztette. Első gondolata az volt: megtámadtak minket! Hogy kik, miért, és egyáltalán hol van, ezeken már nem gondolkozott, az elmúlt napok által beléedződött reflexek levetették az ágyról. A koszos padlón önvédelmi pózba kuporogva lesett ki. Azonban nem látott habzó szájú szörnyeket, vagy sötét mágusokat, csupán egy magakórubeli férfit, aki kiszór valamit az ablakon.
- Nos, úgy gondolom, hogy az erdő összes pókja meghallotta a jelzését, kisasszony, és többet nem is fognak erre merészkedni – jegyezte meg a srác, és egy önelégült mosolyt lövellt feléjük.
- I... igazán nincs bajom velük csak jó lenne, ha nem ébredés után másznának bele az arcomba - Yorumi az ágyon kuporgott, tágra meredt szemekkel. Biztos felébresztett egy pók, és azért sikított. De az is lehet, hogy az ismeretlen alak lógatta a feje fölé, otromba tréfa gyanánt. Vajon ki lehet?
- Már bocs pajtás, de te meg ki az ördög vagy? – kérdezte gyanakodva, ahogy feltápászkodott a földről.
- Szólítsatok Maximnak. Éééés ti vagytok Yorumi, és Imolatus, ha édesanyám jól mondta – azzal a kisujjával egyesével rájuk bökött. Elég furán viselkedett. Igaz, ez itt az erdőben már megszokott dolognak tűnt.
- Igen.
- Ühüm – a két főnix elég bizalmatlanul méregette újdonsült barátjukat. Imolatusnak az első pillanattól fogva unszimpatikus volt, habár nemigen tudta megmondani, miért.
- Áááá felkeltetek, kedveskéim – a fura mozgású öreglány közben bejött a szobába. - Látom, megismertétek kicsi fiam és igen, ő az a kedves idegen, aki tud rajtatok segíteni – ezt olyan mosollyal a száján közölte, mintha csak most jelentette volna be, hogy megnyerték a lottó hetest. Hősünket annyira nem lepte meg ez a bejelentés. Valahogy magának értetődőnek tűnt, igaz a céklafejű férfi egy kicsit sem hasonlított az édesanyjára. A köztük lévő látványos korkülönbségről nem is beszélve. Kései gyereke lenne az álompárnak?
- Akkor te többet tudsz arról a valamiről, amit fel akarnak éleszteni? – szemmel láthatólag Yoruminak sem esett nehezére túllépni a bejelentésen.
- Hááát, nem igazán, nem – vakargatta a fejét Maxim, mintha csak azon törné a fejét, mi legyen az ebéd. - De ki tudlak vinni titeket innen, ha szeretnétek. Nem, azt szeretnénk, ha egész életünket itt élhetnénk le, veletek meg a démonimádó brigáddal piknikezve. Persze, hogy ki akarunk innen jutni!
Imolatus nagy nehezen visszatuszkolta a nyelve hegyéről az epés gondolatokat, és csak ennyit mondott:
- Szeretnénk.
- Rendben, akkor gyertek – azzal felkapja a kardját, és elindult kifelé. Az ajtóból még visszaszólt:
- Anya, egy élmény volt, biztos nem akarsz velünk jönni?
- Jaaj, kedvesem, elég nekem, ha minap meglátogatsz, így van elég dolgom, az erdő mindig talál valamit, amivel el tud foglalni – ezt egy „könnyes” anya-fiú búcsúzkodás követte, ami a nénit kivéve mindenkit idegesített. Maxim végül csókot dobott anyjának, és a további kínos jeleneteket elkerülendő, kisietett. Imolatus utána loholt, és amikor úgy ítélte, hogy hallótávolságon kívülre értek, kérdőre vonta a férfit. Volt egy-két kérdés, ami nem hagyta nyugodni, és eltökélte, hogy válaszok nélkül egy tapodtat sem hajlandó menni. Az apja egyszer már átverte őket, és nem szeretné, ha kiderülne, hogy az idegenek elrablása itt családi biznisz.
- És mondd csak, hogy lehet, hogy egyedül csak te tudsz kijutni az erdőből? Az öreg hölgynek évek óta nem sikerült – szokásához híven próbált kétélű kérdéseket feltenni. A válasz mellett arra is számított, hátha elszólja magát, vagy valamilyen árulkodó jelet ad.
- Áh, mama kicsit bolond, ilyen téren. Mindig azt akarja, hogy kimehessen, folyton megjátssza, hogy nem is akarom őt kivinni innen, de igazából annyira sokat volt már itt, belehalna, ha itt kellene hagynia. Neki ez az otthona. Én meg egyszerűen ezt használom – azzal egy fura kis lámpást mutatott nekik. Első látásra nevetségesnek tűnt. A sütőtökbe olyan arcot faragtak, mintha valami nagyon meg lenne lepődve. A szemén, orrán és csálé száján át világított. Ez lenne hát a megmenekülésük kulcsa? Inkább hasonlított egy gyermekjátékra.
- Illúziótörő. Mert az erdőnek nincs saját akarata, csak egy olyan dezorientáló illúziót dob rátok az erdő és a hegy alatt lakó gonosz, hogy sose érjen véget nektek az erdő, de mindig egy körben szaladgáljatok – ez elég sok mindent megmagyaráz. Például miért tartott olyan sokáig nekik először bejutni, de miért tudta Handy pillanatok alatt kivezetni őket. És miért nem működött a térképe. De az akkor is gyanús, hogy egy város melletti erdő ilyen aljas turistacsapda legyen, de mégis csak egy bohóc akadjon, aki tudja belőle a kiutat. Ezt szóvá is tette:
- Voltak mások is, akiket rabul ejtett az erdő?
- Igen. Érdekes, nagyon fiatal lányok azok, akik mindig eltűnnek itt, és elő sem kerülnek. A többit minimum holtan, de meg szoktam találni. De nem lehetek mindig itt, történnek áldozatok, és a hírek eljutnak hozzám is.
- És miért nem szóltál a városbelieknek? Végtére is itt nap mint nap embereket rabolnak el! – fakadt ki Imolatus. Végtére is emberéletekről van itt szó! Az nem lehet, hogy ennyire ne érdekelje a világot egy ilyen nyilvánvaló veszély! Yorumi is motyogott valamit, de a mágus nem hallotta. Lefoglalta a hőzöngés.
- Bizony. Öööö, nos, én és a városbeliek, nooos, nem vagyunk valami jó kapcsolatban, sőt, az egész város ki nem állhat engem, és édesanyámat, hála édesapámnak, aki eleget mérgezte a lakosok agyát, hogy igazából mi vagyunk azok, akik eme eltűnésekért felelősek. Mi és a felbérelt banditáink. A pókok – ez a Handy igen alapos aknamunkát végezhetett. Ravasz gazfickó. Jobb lesz vigyázni vele. Maxim utolsó megjegyzése valamiért azonban szöget ütött a fejében. Talán a reggeli ébresztő miatt.
- Pókok? Ez valami szekta?
- Ez, öhm, egy vicc volt. No, de mindegy. Szóval ez a helyzet, csak eddig még nem sikerült megtalálnom a barlangnak a bejáratát, még az illúziótörővel sem, mert érzem én a mágiát, ami árad az egész erdőből, de nem érzem, hol van a bejárat - a gyors témaváltás nem kerülte el Imolatus figyelmét. Valamiért nehezére esett megbíznia az idegenvezetőjükben. Valami nyilvánvaló tény kapargatta az elméje szélét, de nem tudta kitalálni, mi lehet az.
- Te mágus vagy egyébként?
- Igen, mágus vagyok, különben nem értenék semmihez, amit az előbb mondtam – valóban, erre hülyeség volt rákérdezni. Hősünknek egyre nehezebb volt fogást találnia Maxim alibijén, de nem adta fel. A felületes szemlélő számára akár paranoiásnak is tűnhet, de ne feledjük: nem vagy üldözési mániás, ha tényleg követnek.
- És... miért szálltál szembe azzal a Handy-vel? - nézett Yorumi a skarlát üstökű fiúra, aki töklámpáját himbálva komótos tempóban vezette őket. - Nem lett volna egyszerűbb neked vele tartani? - remek, Yorumi pont beletalált a közepébe. Ha ettől nem bújik ki a szög a zsákból, akkor semmitől.
- Ugye, milyen jó lett volna? Ha te most visszaúton lennél a vércsapolóba? Szerencsére édesanyám agyát örököltem, több eszem van annál, hogy ismeretlen entitásokkal paktáljak le – fakadt ki erre Maxim. Úgy látszik a cérna előbb utóbb nála is elszakadt.
- Nem úgy értette – szállt Yorumi védelmére Imolatus.
- Csak... próbálom megérteni ezt az egészet – horgasztotta le a fejét szomorúan a kislány. Mostanában nagyon maga alatt volt, és ez érthető is. Az itt történtek még egy sokat próbált veterán varázslót is megviselnének, nemhogy egy zsenge mágusnövendéket. Hősünket elfutotta a méreg, és megragadva a beképzelt férfi gallérját, rárivallt:
- Fogd vissza magad, tökfej. Csak azért, mert te már annyi holt lányt láttál, még nem kell lekezelőnek lenni Yorumival – Maxim erre csak szárazon felnevetett.
- Igen, eleget láttam. Köztük húgom, és szerelmem. És lekezelő? Mi lekezelő abban, ha kicsit furcsán válaszolok egy olyan kérdére, ami arra utalhat, hogy azzal az őrültel is mehettem volna? Nem nehéz megérteni egy reményveszett, életkedvtelen őrült vénember gondolatát: kell neki, amit ígérnek, azt hiszi, megkapja, nincs más reménye. Meg kell állítani, kész.
- Sajnálom... csak próbálok rájönni, hogyan tudnánk megfékezni ezt az egész őrültséget. És lássuk be a te módszered nem lehet valami hatásos, ha eddig semmit nem találtál. Vagy tévednék? – azért Yorumit sem kell félteni, neki is megvannak az „oroszlánkarmai”, amit remekül használ, legyen szó rendes vagy szócsatáról. A szavai szemmel láthatólag a pökhendi alakra is nagy hatással voltak, aki egy pillanatra meg is állt.
- Ti voltatok a barlangban, nem? – kérdezte elfelhősödő arccal. Erre egyikőjük sem számított. Ez meg hogy jön ide?
- De, miért? – teszi fel szóban is a mindkettejük fejében ott motoszkáló kérdést a kislány.
- Fogd meg, és előrébb fogunk jutni az ügyben – azzal az ezüsthajú ifjonc felé tartotta a kunyhóban magához vett kardjának díszes markolatát. Yorumi egy darabig habozott, nem tudta eldönteni, mit tegyen. Imolatus egész végig ott állt, ugrásra készen arra az esetre, ha veszélyt jelentene a céhtársára. Végül mégiscsak úgy tett, ahogy Maxim mondta. Az érintést követően mindketten megmerevedtek, a lány szeme a távolba meredt, de pupilláját olyan vészes sebességgel forgatta, mintha csak vad vágtát követne a tekintetével. Az arca egyszerre sugárzott rémületet, fájdalmat, örömöt, döbbentet. A férfi arca rezzenéstelen maradt, és egy pontra fókuszált. A tehetetlenség érzése majd szétvetette Imolatust. Nem tudta, mit tegyen. Ha megszakítja a kapcsolatot, azzal lehet, hogy helyrehozhatatlan kárt okoz a kislány elméjében. Így viszont lehet, hogy agymosást végeznek rajta. Végül egy sikítást követően Yorumi elengedte a kardot, és hátralépett. Úgy nézett ki, mint akit csak egy hajszál választ el attól, hogy kempingszék módjára összeessen.
- M...mi a fene ez?! – kérte számon a vöröses hajú férfin. Hősünk is közelebb lépett, készen, hogy mágikus karjával verje ki a választ belőle. A fura alak azonban nem reagált, csukott szemmel kutatott az elméjében. Amikor mégis kinyitotta, diadalittasan mosolygott.
- Oké, megvan a barlang bejárata, nagyszerű. Sajnálom, de ennek a kardnak ez a hátulütője. Emlékcsere. Az utóbbi egy évben átélt emlékeken osztozunk, és mivel te még nem vagy hozzászokva, edződve, nem tudtad irányítani, mit akarsz látni. De mást már tudjuk, hol van a bejárat, leteszlek titeket a városban, és elintézem ezt a problémát. Remélem még időben leszek – Imolatus ekkor azonban előrelépett, és határozott szavakat intézett hozzá:
- Na ide figyelj! Ha arra készülsz, hogy leszámolsz azzal az eszelőssel, akkor számíts rá, hogy veled tartunk! Így is elég sok van a számláján, és ha törik, ha szakad, én törleszteni akarok! – habár még mindig sok homályos folt volt ebben a történetben, úgy vélte, hogy Maxim nem áll Handy oldalán. Az ellenség ellensége pedig a barátod. Hárman talán rajta tudnak ütni a vénemberen a saját fészkében. Ha szerencséjük van, még az ölebei sem lesznek mellette. Yorumi azonban másképp gondolta.
- É... én... nekem nem sok kedvem van visszamenni... Sajnálom – dadogta, és szégyellősen elfordult. Imolatus nem hibáztatta. Talán jobb is lesz így.
- Semmi gond. Mit szólnál, ha visszamennél Wendy kunyhójába? Ott biztonságban lennél, amíg én leszámolok a mi kis kedves erdőkerülőnkkel.
- Rendben. Majd barátkozom a pókokkal – a lány bólintott, és halványan elmosolyodott.
- Ne feledd, ők jobban félnek tőled, mint te tőlük – hősünk egy vidám vigyorral próbált erőt adni az ifjú mágusnak. Ha jól mennek a dolgok, ripsz-ropsz két vállra fektetik az eszelőst, véget vetnek ennek a rémálomnak, és mindenki hazatérhet. Ennyi rossz után már csak felfelé vezethet az út.

~ Már reggel van? ~ nyitom ki lassan a szemem, ám nem sokáig elmélkedem rajta.
Helyette felsikítok és hirtelen, félig felülve mászok arrébb. Ekkor egy huszonéves fiú lép mellém és a pókot a fonalánál ragadva kitessékeli a nyitott ablakon.
- Nos, úgy gondolom sikerült az erdő összes pókja meghallotta a jelzését, kisasszony, és többet nem is fognak erre merészkedni. - vigyorodik el.
- I... igazán nincs bajom velük csak jó lenne, ha nem ébredés után másznának bele az arcomba. - ülök fel zavartan.
- Már bocs pajtás, de te meg ki az ördög vagy? - tápászkodik fel Imo a földről.
Észre sem vettem, hogy leesett... Hoppá.
- Szólítsatok Maximnak. Éééés ti vagytok Yorumi, és Imolatus, ha édesanyám jól mondta. - int az említettek felé.
- Igen. - erősítem meg.
- Ühüm.
~ Fura figura, annyi biztos... ~ figyelem kissé gyanakodva.
- Áááá felkeltetek, kedveskéim. - érkezik meg az anyóka is, a fura mozgásával. - Látom, megismertétek kicsi fiam - kicsi? és a fia? na mindegy. - és igen, ő az a kedves idegen, aki tud rajtatok segíteni. - mosolyodik el Ő is.
~ Nagyon... érdekes ez a család. ~ állapítom meg.
- Akkor te többet tudsz arról a valamiről, amit fel akarnak éleszteni? - kérdezem Maxim felé fordulva.
- Hááát, nem igazán, nem. - ismeri el. - De ki tudlak vinni titeket innen, ha szeretnétek. - teszi hozzá.
- Szeretnénk. - jelenti ki határozottan, némi éllel a hangjában Imo.
- Rendben, akkor gyertek. - az ajtóban felkap egy kardot, majd Wendy felé fordul. - Anya, egy élmény volt, biztos nem akarsz velünk jönni?
- Jaaj, kedvesem, elég nekem, ha minap meglátogatsz, így van elég dolgom, az erdő mindig talál valamit, amivel el tud foglalni. - ezt követően "aranyos" búcsút vesznek, majd Maxim int, hogy kövessük és kisiet a szobából, Imo pedig nyomban követi.
Én búcsút intek Wendy-nek, majd kint utolérem a fiúkat. Beszélgetésük első feléről, így lemaradok és csak Maxim utolsó mondatát hallom:
- Én pedig egyszerűen használom ezt. - kap elő egy... töklámpást.
~ Mi? Mi a fenére használja azt? ~ teszem fel magamban a kérdést.
- Illúziótörő. Mert az erdőnek nincs saját akarata, csak egy olyan dizorientáló illúziót dob rátok az erdő és a hegy alatt lakó gonosz, hogy sose érjen véget nektek az erdő, de mindig egy körben szaladgáljatok. - kapok nyomban magyarázatot.
- Voltak mások is, akiket rabul ejtett az erdő? - teszi fel a kérdést Imo.
- Igen. Érdekes, nagyon fiatal lányok azok, akik mindig eltűnnek itt, és elő sem kerülnek. A többit minimum holtan, de meg szoktam találni. De nem lehetek mindig itt, történnek áldozatok, és a hírek eljutnak hozzám is. - megborzongok attól, milyen nyugodtan mondja ki ezeket.
~ Hogy tud így beszélni erről?! Velem ugyanez történt volna... És én csak egy lettem volna a sok közül. ~ ismét borzongás fut végig a hátamon.
- És miért nem szóltál a városbelieknek? Végtére is itt nap mint nap embereket rabolnak el! - támad rá a férfira Imo, akinek láthatóan hasonló gondolatok jártak a fejében.
- És... én is egy lettem volna közülük... Ugye? - teszem szóvá, de senki nem figyel rám.
- Bizony. Öööö, nos, én és a városbeliek, nooos, nem vagyunk valami jó kapcsolatban, sőt, az egész város ki nem állhat engem, és édesanyámat, hála édesapámnak, aki eleget mérgezte a lakosok agyát, hogy igazából mi vagyunk azok, akik eme eltűnésekért felelősek. Mi és a felbérelt banditáink. A pókok. - fejezi be számomra érthetetlenül Maxim.
- Pókok? Ez valami szekta? - kérdi Imo.
~ Tehát nemcsak nekem nem világos. ~ állapítom meg és furán nézek a srácra.
- Ez.... öhm, egy vicc volt. No, de mindegy. Szóval ez a helyzet, csak eddig még nem sikerült megtalálnom a barlangnak a bejáratát, még az illúziótörővel sem, mert érzem én a mágiát, ami árad az egész erdőből, de nem érzem, hol van a bejárat... - sóhajt egy nagyot.
- Te mágus vagy egyébként? - teszi fel a már eléggé megválaszolt kérdést Imo.
- Igen, mágus vagyok, különben nem értenék semmihez, amit az előbb mondtam. - erősíti meg a gyanúmat.
~ Vajon... a többi lány... és mindenki más. Mire jó ez az egész?! Nem értem... Nincs értelme. ~ töröm a fejem. ~ Talán ha megérteném annak a Handy-nek a logikáját. És, hogy miért csinálja igazából, akkot meg tudnánk állítani. ~ tűnődöm valami megoldáson.
- És... miért szálltál szembe azzal a Handy-vel? - nézek a fiúra. - Nem lett volna egyszerűbb neked vele tartani? - hátha ettől legalább részben megértem, bár nem valószínű.
- Ugye, milyen jó lett volna? Ha te most visszaúton lennél a vércsapolóba? Szerencsére édesanyám agyát örököltem, több eszem van annál, hogy ismeretlen entitásokkal paktáljak le. - háborodik fel nyomban... pedig nem akartam rosszat.
- Nem úgy értette. - áll mellém Imo.
- Csak... próbálom megérteni ezt az egészet... - hajtom le a fejem.
- Fogd vissza magad, tökfej. Csak azért, mert te már annyi holt lányt láttál, még nem kell lekezelőnek lenni Yorumival. - esik ismét Maximnak Imo.
- Igen, eleget láttam. - nevet fel keserűen. - Köztük húgom, és szerelmem. És lekezelő? Mi lekezelő abban, ha kicsit furcsán válaszolok egy olyan kérdésre, ami arra utalhat, hogy azzal az őrülttel is mehettem volna? Nem nehéz megérteni egy reményvesztett, életkedvtelen őrült vénember gondolatát: kell neki, amit ígérnek, azt hiszi megkapja, nincs más reménye. Meg kell állítani, kész. - ez legalább közelebb vitt a megértéshez.
- Sajnálom... csak próbálok rájönni, hogyan tudnánk megfékezni ezt az egész őrültséget. És lássuk be a te módszered nem lehet valami hatásos, ha eddig semmit nem találtál. Vagy tévednék? - nézek rá, felszínre hozva a tehetetlenségét.
~ Hiába van nagy elhatározása, ha semmit nem képes elérni vele. ~ állapítom meg.
Hirtelen megtorpan és felém fordul és ragyogó arccal néz rám, mintha megvilágosult volna.
- Ti voltatok a barlangban, nem? - kérdi izgatottan.
- De, miért? - nézek rá kérdőn.
- Fogd meg, és előrébb fogunk jutni az ügyben. - jelenik meg egy kard a levegőben, aminek a markolata előttem lebeg.
~ Mi a fene ez? ~ Nézek gyanakodva a fegyverre. ~ Hát, talán nem lesz bajom. ~ emelem fel határozatlanul a kezem, majd ráfogok a markolatra.
Alig van időm feleszmélni, már furcsa képek rohangálnak a szemem előtt, fájdalom hasít a szívembe, majd végtelen öröm járja ár. Fázni kezdek, de egy pillanat múlva már melegem lesz. Feldühödök majd lenyugszom, reménytelennek érzem magam. Fájdalmas képek, holtestek, sírhalmok, emberek. Ismerősek, mégis idegenek és egyetlen pillanatba összetömörülve rohamozzák meg az elmémet. Határozottabb képek jelennek meg: erdőben sétálok - talán Wendy háza közelében? -, egy lányt ölelek, a következő pillanatban a testét tartom két, ismeretlen kézzel. Gyász terül szét a lelkemen, de a következő pillanatban már a remény és a boldogság úszik szét rajta.
Végül túl sok minden jut a fejembe egyszerre és felsikítva visszatérek a rendes világba és riadtan elengedem a kardot. Hátrálok egy lépést majd félve nézek a fegyverre.
- M...mi a fene ez?! - ismétlem korábbi gondolatom, de Maxim nem válaszol még mindig csukva tartja a szemét.
Mikor kinyitja elégedetten pillant fel.
- Oké, megvan a barlang bejárata, nagyszerű. - jelenti ki, majd bocsánatkérőn pillant rám. - Sajnálom, de ennek a kardnak ez a hátulütője. Emlékcsere. Az utóbbi egy évben átélt emlékeken osztozunk, és mivel te még nem vagy hozzászokva, edződve, nem tudtad irányítani, mit akarsz látni. De mást már tudjuk, hol van a bejárat, leteszlek titeket a városban, és elintézem ezt a problémát. Remélem még időben leszek. - ismerteti tervét, amivel Imo nem ért egyet:
- Na ide figyelj! Ha arra készülsz, hogy leszámolsz azzal az eszelőssel, akkor számíts rá, hogy veled tartunk! Így is elég sok van a számláján, és ha törik, ha szakad, én törleszteni akarok! - jelenti ki hajthatatlanul.
- É... én... nekem nem sok kedvem van visszamenni... Sajnálom. - fordulok el zavartan.
~ Még csak az kéne... Ha akarnak menjenek, bár annak sem örülök felhőtlenül, de vissza nem megyek. ~ döntöm el.
- Semmi gond. Mit szólnál, ha visszamennél Wendy kunyhójába? Ott biztonságban lennél, amíg én leszámolok a mi kis kedves erdőkerülőnkkel. -ajánlja fel Imo.
- Rendben. - bólintok, majd halványan elmosolyodom. - Majd barátkozom a pókokkal. - teszem hozzá feszültségoldónak.
- Ne feledd, ők jobban félnek tőled, mint te tőlük. - bátorít Imo.
~ De ha egyszer mondtam, hogy nem félek tőlük! Csak meglepett! ~ vitázok magamban, de inkább magamban tartom.

Yorumi bejelentése váratlanul érte Maximot. Olyan arcot vágott, mint akivel most közölték, hogy a nyugdíjalapját elbukták ruletten. Szemmel láthatólag akart valamit mondani, de nyugalmat erőltetett magára, és foghegyről csak annyit vetett oda:
- Hát, ha akarod. Aztán nehogy halálra untasson kedves anyám a gyerekkori történeteivel, ahol én voltam gyerek, ő meg a ... Szóval siessünk – hogy pironkodását palástolja, elfordult, és visszavezette őket a kunyhóba. Szerencse, hogy nem jutottak messzire, így az út nem tartott sokáig. Imolatus lopva a kislányra pillantott, aki sokkal felszabadultabb volt most, hogy nem kellett az oroszlán szájába dugnia a kis buksiját.
A kutyagolás alatt senki sem szólalt meg. Hősünk azon morfondírozott, miért akadt ki a társuk azon, hogy Yorumi nem akart velük tartani. Jobban mondva, hogy nem a városba kell elkalauzolnia, hanem vissza az anyókához. Vajon ez miért fájhatott neki? Hisz annyi embert látott már elhullani. Lehet, hogy a lelke mélyén mégis érző személy? Vagy titkon mégiscsak terve volt a lánnyal, így most nem tudja csapdába csalni? De az is meglehet, hogy nem akarja viszontlátni az anyját. Hálátlan kölök…
Az idős hölgy meglepődve kukkantott ki, miután meghallotta a sietős léptek zaját.
- Nem csomagoltam elég mézes-mogyorósat Maxikám? Vagy ilyen gyorsan elfogyasztottad őket? – kérdezte, mintha csak egy osztálykirándulásra szalasztotta volna el őket.
- Mama, én beosztom az étkem, mert nem akarom úgy végezni, mint te – pimaszkodott a fiú, és anyja hasát kezdte bökdösni. – Dagi! – mondta jól megnyomva az utolsó betűt. Az anyja szemlátomást nem vette magára a kicsit sem burkolt sértést. Imolatus anyja már rég nyakon csördítette volna a konyhai kis hokedlival, ha így beszélt volna vele.
- Jaj, kedves fiam, majd 70 évesen te nézzél ki úgy, mint egy topmodell, és akkor beszélhetsz.
- De te nem is vagy 70 – javította ki Maxim. Pedig mi tagadás, annyinak nézett ki. A Nagy Fiore Fogalomhatározóban az „anyóka” szó mellé az ő képét rajzolhatnák.
- Valóban, de ami késik nem múlik - vonta meg a vállát a néni. Ha viszont továbbra is itt cseverésznek ahelyett, hogy a tettek mezejére lépnének, egyikőjük sem fogja megérni a 70 évet.
- Valóban. Mindegy, sietnünk kell, a kislányt hoztuk vissza nem lenne bölcs apámnak még egy áldozatot az ajtaja elé vinni, úgyhogy vedd szárnyaid alá – tért a tárgyra az idegenvezetőjük.
- Ohh, de jó lesz, végre megint édesanyának érezhetem magam – azzal az öreg hölgy máris szolgálatba helyezte magát, és egy olyan medveöleléssel köszöntötte Yorumit, hogy a lányból még a szufla is kiment.
- Nagyon vézna vagy kedvesen; ne félj, felhizlallak én, ameddig a nagyfiúk dolgoznak – a Jancsi és Juliska nevű tanmesében is itt kezdődtek a gondok.
- K-köszönöm, de semmi szükség rá. Így is remekül érzem magam – dadogta a lány, ahogy zavartan eltolta magát az asszonytól. Úgy tűnt nem nagyon volt hozzászokva az ölelésekhez.
Imolatus a házigazdájuk lelkére kötötte, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, majd odahajolt a lányhoz, és cinkosan odasúgta neki:
- Azért légy résen, és ne hagyd, hogy halálra etessen.
- Persze. Annál a pókok is jobbak – válaszolta mosolyogva.

Most, hogy a barlang irányába tartottak, Maxim megszaporázta a lépéseit, szinte futott. Imolatus alig tudta tartani vele a lépést. Szerencsére annyi levegőt még ki tudott magából spórolni, hogy feltegye a számára legégetőbb kérdést:
- És mondd csak, mi a nagy terv? Mert a frontális támadáshoz kicsit kevesen vagyunk.
- Meglehet, de eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy apám kisstílű bűnözőket fogadott mindig fel, mert olcsóak, és fegyvertelen emberek ellen jók. Apámat, magát szerintem le tudom győzni, persze mindig kell számolni a meglepetés erejével, ami akármikor lecsaphat. Ha nem is tudjuk megtámadni őket, akkor legalább információt fogunk tudni szerezni. Bár kétlem, hogy ha egyszer mi bejutunk abba a barlangba, akkor csak úgy ki is fogunk tudni jutni onnan.
Ez az őrült most tényleg ajtóstul akar rontani Handy bűnbarlangjába? Ebbe a családba mindenkinek elment az esze?
- Nekem már volt dolgom vele, és valami sötét mágiával emberfeletti erőt adott az embereinek. Azért mondom, szükségünk van egy tervre – hősünk uralkodott magán, nem pazarolta a futásban amúgy is megcsappant energiáját hőzöngésre.
- Miféle tervet lehet alkotni úgy, ha nem ismerünk semmit? – Maxim egy kicsit lelassított és úgy nézett rá, mintha most hallotta volna először a „terv szót”.
- Hogyan lehet az ismeretlenre készülni?
- Nem kell feltétlen tudniuk, hogy együtt vagyunk. Én előre megyek, és magamra vonom a bentiek figyelmét. Te pedig az árnyékok közül figyelsz. Így Handy csak azt hiszi, hogy egy emberrel kell elbánnia, ezért elbízza magát – mivel látta, hogy társa magányos vándor, és még nem igen volt része csapatmunkában, ezért egy igen egyszerű tervelt vázolt fel neki, nehogy felkavarja a kis lelkivilágát.
Nagyszerű, és ha elfognak? Nem foglak tudni kiszabadítani, mert az a vénember az életeddel fog zsarolni engem. Hogyan fogom elmondani barátnődnek, hogy kinyírtak?
- Izé, hát ő... mi nem, vagyis én... Yorumi és én nem, mert ő ugye olyan fiatal...- hebegett összefüggéstelenül Imolatus, de közben el is pirult. Ez a következtetés teljességgel kirántotta a lába alól a talajt. Mégis hogy juthatott az eszébe ilyesmi a céklafejűnek? Végtére is Yorumi még csak egy fiatal kislány, ráadásul néhány nappal ezelőttig csak látásból ismerték egymást. Persze el kell ismerni, hogy nagyon jó társ, mert kedves és belevaló, de akkor is, idősebbként feladata, hogy gondoskodjon arról, hogy egy haja szála se görbüljön meg. Bár lássuk be, eddig pocsék munkát végzett. Végül megrázta a fejét, így szabadulva meg a zavaró gondolatoktól.
- Annál mégiscsak jobb, ha mindkettőnket elfognak. Bízz bennem, van még egy-két trükk a tarsolyomban. Próbálj meg az öreg gyenge pontjára összpontosítani. Végtére is függ ettől a démoni dologtól, nem? – terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe.
- Nem tudom, mitől függ, de én tervedet elhamarkodottnak találom, és nem fogom hagyni, hogy feleslegesen megölesd magad. Ötletem van a felderítésre, de nem nagyon szeretném őt erre használni, bár, ha jól sejtem, nem lesz más választásom.
Közben megérkeztek a hegy oldalába. Hősünk szétnézett, a környék valóban igen ismerős volt. Mindazonáltal arról még mindig nem döntöttek, hogyan lássanak neki a családlátogatásnak.
- Akkor most mi lesz?
A másik fiú nem válaszolt, hanem a falat tapogatta, mintha egy kapcsolót, vagy rejtett fogódzkodót keresne. A katedrálisban töltött idő alatt hősünknek kicsiszolódott azon érzéke, hogy különböző szimbólumokat vegyen észre egy jel halmazban, vagy egysíkú felületeken. Fel is tűnt neki egy stilizált kis pálcikaemberke, nem messze tőle egy fej, amin szarvak voltak, mintha démont ábrázolna. Nehezen kivehetően, de látni lehetett egy harmadik jelet is, egy kört.
- Mit is keresünk pontosan? Valami jelet, vagy kapcsolót? – kérdezte ártatlanul nézelődve, mintha nem fedezte volna fel a három képet.
- Lövésem sincs, akármilyet, ami arra enged következtetni, hogy bejárat lehet. Itt kell lennie, a kislány emlékei nem hazudnak. Itt a fatönk, ott meg a nagy kő, itt meg egy jókora moha és zúzmókombinált – Imolatus közönyösen szétnézett, annak idején ő nem szentelt sok figyelmet a tájnak. Valami mégis zavarta a srácban, valamiért nem tudott napirendre térni fölötte. Mintha látta már valahol, és ez az érzés folyton arra késztette, hogy próbára tegye. Nem volt azonban más választása, lehet, hogy a hegy így akarja őket egymás ellen fordítani.
- Nézd csak, ez az? – kérdezte, ahogy a kör alakú szimbólumra bökött. Maxim felkapta a fejét, odalépett, és úgy tapogatta a jelet hümmögve, mint egy régészprofesszor.
- Igen, ezek azok, bár csak három jel van, ezekből ki kellene tudnunk olvasni, hogy mi a teendő.
Tovább folytatták a kutatást valami támpontot jelentő nyom után kutatva. Meg is találták, egy kör volt az, ami már jó régóta bele lehetett vésve a földbe.
- Itt van –bökött a jelre Imolatus. – Akkor?
Maxim tanácstalanul csóválta a fejét. Úgy tűnik, megakadtak. Hősünk komoran meredt maga elé. Mindig is utálta a fejtörőket.

Maximnak egy pillanatra elkomorul a tekintete, azonban nem elég ideig ahhoz, hogy bármit kiolvashassak belőle. Végül csak hanyagul annyit mond:
- Hát, ha akarod. Aztán nehogy halálra untasson kedves anyám a gyerekkori történeteivel, ahol én voltam gyerek, ő meg a... szóval siessünk. - enyhe pírral az arcán fordul el és lépteit visszafelé irányítja a kunyhóhoz.
~ Örülök, hogy nem kell visszamennem... később talán lesz hozzá elég erőm, de most még.. nem. ~ ilyen gondolatok motoszkálnak a fejemben, miközben megkönnyebbülten ballagok Maxim és Imo után.
Amint a kunyhóhoz érünk Wendy les ki az ajtón, s láthatóan meglepődik azonnali visszatértünkön. Mivel a valódi okot nem ismeri találgatni kezd.
- Nem csomagoltam elég mézes-mogyorósat Maxikám? Vagy ilyen gyorsan elfogyasztottad őket? - mosolyog anyáskodón.
- Mama, én beosztom az étkem, mert nem akarom úgy végezni, mint te. - böki meg anyja hasát, mintha csak egy óvodás kölyök lenne. - Dagii. - nyújtja az utolsó betűt, ismét óvodás viselkedést mutatva.
~ Fura egy család... ~ tűnődöm őket figyelve.
Wendy láthatóan nem veszi magára, ehelyett mosolyogva legyint.
- Jaj, kedves fiam, majd 70 évesen te nézzél ki úgy, mint egy topmodell, és akkor beszélhetsz. - kezd ismét rugózni, csakhogy ezúttal egy helyben, ami igen érdekes látványt nyújt.
- De te nem is vagy 70. - sóhajt lemondóan a fiú.
- Valóban. De, ami késik nem múlik.
- Valóban. Mindegy, sietnünk kell, a kislányt hoztuk vissza; nem lenne bölcs apámnak még egy áldozatot az ajtaja elé vinni, úgyhogy vedd szárnyaid alá. - mondja a bejelentésemet követő arckifejezésével teljes ellentétben.
- Ohh, de jó lesz, végre megint édesanyának érezhetem magam. - indul el felém.
~ Vajon miét van rossz előérzetem? ~ kérdésemre nyomban válasz érkezik, ugyanis az anyó olyan szorosan ölel át, hogy én is hallom, ahogy néhány csigolyám megroppan.
- Nagyon vézna vagy kedvesen; ne félj, felhizlallak én, ameddig a nagyfiúk dolgoznak. - biztosít tervéről, ami bennem egy gyerekkori mesét idéz fel.
- K-köszönöm, de semmi szükség rá... Így is remekül érzem magam. - szabadkozom, majd szolidan kikászálódok az ölelésből és felveszem a három lépés távolságot.
- Tessék rá nagyon vigyázni - szól Imo Wendynek, majd hozzám hajol. - Azért légy résen, és ne hagyd, hogy halálra etessen. - úgy tűnik Ő is ismer hasonló meséket.
- Persze. Annál a pókok is jobbak. - mosolyodom el.
Ahogy a fiúk elindulnak még intek nekik, aztán követem Wendy-t a házba, amit beleng a frissensült süteményszag. Hiába a korábbi óvatosság, az illatoktól összefut a számban a nyál és kíváncsian lépek be a házigazda után a konyhába. Zörög kicsit a tűzhelynél, majd lehajol, hogy kivegye a sütiket. Mivel pont mögötte állok tökéletes kilátásom nyílik a hátsó felére, mire inkább a konyha berendezését kezdem vizsgálni.
Rendezett polcok, tiszta edények mindenütt, bár a felsőbb szekrényeken látszik, hogy rég nem használják őket, így pókhálók díszítik őket. Wendy a méz és mogyoró illatú kekszeket egy közepes méretű tálba önti, én pedig gyermek létemet nem meghazudtolva nyomban el is veszek egyet. Még langyosak, és ahogy beleharapok kicsit meg is égeti a nyelvem, de az íze az elismerésre méltó.
- Tessék kedveském, egyél csak, egyél, kelleni fog az erő, ugyanis valami elképesztő dolgot fogunk csinálni, persze, ha szeretnéd. - megint elfog valami gyanakvásféle vele kapcsolatban.
- Elképesztő dolgot? - kérdem egy újabb sütemény véve kézbe.
- Igen, igen. Akarsz segíteni kedves barátodon? Tudod, hogy egy életveszélyes csapdába is lépkedhetnek most, és én nem fogom eljátszani a kedves édesanyát, aki békésen megvárja, míg a fiai visszatérnek. Én segíteni fogok nekik, de persze erről Maxi nem tud semmit, ami így is van rendjén. - úgy néz ki elég határozott ezzel kapcsolatban, én azonban nem vagyok biztos benne, hogy ez jó jel-e.
- Mit ért az alatt, hogy segíteni? Utánuk akar menni? - kérdem idegesen, mivel pont ezt akartam elkerülni azzal, hogy visszajöttem ide.
- Jaaaj, dehogy is, - legyint érthetetlen vidámsággal. - nem, nem. A helyzet az, hogy ismerem uram, és tudom, hogy valami nagyon galádban töri fejét. Maxi és kedves barátod szinte biztos csapda felé menetelnek, el fogják fogni őket, hogy feláldozzák őket a sötét erőnek. De, ezen lehet segíteni. Van egy barlang, egy vájat, és alagút, amit hetek kemény munkájával ástam, és pontosan azon hegy alá vezet, ahol uram tartózkodik. Sajnos a sötét erő is, de az a hegyben van, nem a hegy alatt. - most... ez jó hír akart lenni?
- És... mit is akar ezzel az alagúttal? Oda akar menni? - őszintén szólva ahhoz sem lenne sok kedvem.
- Azt hiszem a korral leszek egyszer egyértelműbb. - mondja vidoran Wendy. - Ó nem kell megijedni, mi a föld alatt leszünk, és onnan meglepjük őket egy kis növényáradattal. A fiúk is győzni fognak, és a sötét entitás a múlt emlékévé lesz. - ha én ezt érteném akkor Géniusnak kéne lennem.
- Hát... nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet lenne úgy odamenni, hogy nem szóltunk nekik. Egyébként pedig mi ez a "növényáradat"? - teszem fel következő kérdésem, miközben folyamatosan eszem a kis kekszeket, amik igazán finomak.
- Hehehehe, nem akarom lelőni a poént, de az biztos, meg lesznek lepve uram emberei. Sajnos a barlang még nincs teljesen kész, így reméltem, hogy tudsz segíteni az ásásban, illetve hozhatod a növénymagvaimat, van belőlük egy-kettő. - biztosan... jó ötlet ez?
- Mégis miféle magok ezek? - kérdem szinte csak magamtól. - Nem tudom... nekem nincs sok kedvem visszamenni... Sajnálom... De ha nem kell bemenni a barlangba... akkor talán. - intézem szavaimat ismét Wendy-hez.
- Ó, mi nem fogunk találkozni rossz-emberekkel, nem kell ettől félned, aranyom, mi csak kitapogatjuk, hol lehetnek a srácok, és kisegítjük őket. Itt vagyok veled, ha akármi is történik, megvédelek az életemmel, hisz ez az anyák sorsa. - pityeredik el.
- Ö...ö köszönöm, de azt hiszem erre nem lesz szükség. De ha nem megyünk be a barlangba, akkor részemről is rendben van. - nyugszom meg kicsit és beleharapok a hatodik sütibe.
- Nagyszerű, nagyszerű. Egyél még, bátran, mindjárt indulunk. Hahh, annyira szeretek a föld alatt sétálni. Olyan, mintha visszatérnék az őseimhez. - mélázik el kicsikét, hamar elfeledkezve korábbi "bánatáról".
~ Fura család. ~ állapítom meg ismét.
- Értem... Finomak ezek sütik. - teszem hozzá.
- Köszönöm, köszönöm. Tudod, Maxika is imádja ezeket. - pletykál a néni. - Hááhh, amikor törpe volt már akkor is bele volt habarodva a süteményeimbe. Olyan édesen nézett ki, mikor nyáron pucéran rohangászott süteménnyel öltözés gyanánt. - biztosan érdekes látvány volt, de én nem kérek belőle.
- Ehh... inkább nem akarom elképzelni... - motyogom. - És, mikor indulunk? - térek vissza az eredeti témához.
- Áhh! - Wendy sikkant egyet ezzel térve vissza. - Mindjárt, mindjárt. - nyugtat meg és kirugózik a konyhából, majd nyomban visszatér egy zsákkal, és egy lapáttal.

A feladványt végül Maxim fejtette meg. A körbe felrajzolt egy pentagrammát, mire nem messze tőlük kinyílt egy rejtett ajtó. Imolatus kérdően nézett rá, mire a srác elmagyarázta neki a feladvány lényegét: A pentagramma, ha egy körbe van helyezve egyik oldalról úgy néz ki, mint az ördög: egy kecskeszabású, hatalmas szarvakkal. Azonban ha megfordítod 180 fokkal, akkor az ember szimbóluma lesz. Imolatus közönyösen vállat vont, az ilyesmit sosem tudta megjegyezni. Persze felmerült benne a kérdés, hogy Maxim honnan tud ilyeneket, ám erre most nem volt idő. Mindketten beléptek a barlangba.

Odabent egy ismerős folyosó képe fogadta Imolatust. Álmában is megismerte volna ezt a helyet. Innen szöktek meg Yorumival, annak idején. Az elmúlt események azonban annyira összezavarták az időérzékét, hogy nem tudta volna megmondani, mikor is történt az eset. Egy napja? Egy órája? Egy hete?
A két mágus óvatosan haladt előre, figyelve minden apró neszre. Ám nem történt semmi, szemmel láthatólag nem akart semmilyen túlvilági veszedelem a nyakukba ugrani. Még. Kisvártatva eljutottak egy ponthoz, ahol a folyosó két irányba ágazott el. Hősünk emlékei szerint a börtön, ahol fogva tartották őket, jobbra volt. Kíváncsi volt, hogy a hebegő inas, akivel olyan rútul elbántak, vajon még mindig bent van-e. Ha igen, talán ki tudnak belőle szedni egy-két új infót. Így hát a fiú megtapogatta Maxim vállát, és jelezte, hogy vegyék az irányt jobbra. Ő csak bólintott, és megindultak a tömlöc felé.
Nem haladtak sokat, mire az út teljes sötétségbe torkollott. A vörös hajú fiú elővette a lámpását és előretartva világított. Ahogy beléptek a szűk kis helyiségbe, megdöbbentő látvány fogadta őket. Három, sápadt test feküdt a földön. Három pár üveges szem meredt a semmibe. Három halott lánnyal közelebb járt Handy a céljához. A szüzek csuklói fel volt vágva, és a földet alvadt vér pöttyözte. Maxim arcáról sütött a düh. Imolatus szíve elszorult, és el kellett fordítania a tekintetét, hogy ne legyen rosszul. Ki tudja, ha nem sikerül időben megszökniük, talán ők is így végezték volna. Yorumi mindenesetre biztos. Jó, hogy a kunyhón belül biztonságban van, legalább emiatt nem kellett aggódnia.
Ahogy ezen gondolkozott, a fiú szeme megakadt egy fehér papíron, amelyet az egyik cella rácsára tűztek. Odament, és megnézte magának. Egy levél volt. Első pillanatban megállt a szíve, és arra gondolt, hogy Handy már számított rájuk, és nekik akarta így üzenni, hogy a csapda teteje bezárult. Ám nem, épp ellenkezőleg, a szöveg címzettje épp a vén mániákus volt.

Handy
Három szűz van útban felétek. Remélhetőleg ez elegendő lesz Sedag Nagyúr feltámasztásához; ha nem, akkor rossz hírem van számodra: embereim elégedetlenek a fizetéssel, és 15% emelést követelnek, vagy nem biztos, hogy szűz állapotban kerül hozzád a következő szállítmány. Én hiába mondom nekik, hogy amint a Nagyúr feléled azt kapják meg, amit akarnak, sokan kételkednek, hogy egyáltalán létezik a nagyúr és egzisztenciájukat féltik. Igazi... családapák... vagy csak mohó majmok, de, ha problémamentes áruszállítást akarsz a közeljövőben, akkor gondold meg a fizetésemelést.
Zoya

Sedag… Ez a név olyan ismerősen cseng. Nem ez az első alkalom, hogy összefutok vele. A jó öreg Falkner is megpróbálta magához édesgetni, ám nem túl sok sikerrel. Úgy látszik, ez a pokolfajzat kifejezetten utazik a befolyásolható idiótákra. Én viszont sorszerűen mindig összeakadok vele. És ne legyen a nevem Imolatus, ha nem teszek be neki ezúttal is.
- Azt hiszem, támadt egy remek ötletem.
- Mégpedig? – kérdezte Maxim, aki tanácstalanul álldogált a fiatal lányok földi maradványai mellett. Hősünk odaadta neki a levelet, majd miután végigolvasta,felvázolta a tervét:
- Handy barátunk egy magánhadsereg segítségével tartja itt fönt a rendet, a szüzeket is ők szállítják neki. Mindez azonban pénzbe kerül a vén bolondnak. Amondó vagyok, dézsmáljuk meg az aranytartalékát, ezzel egymás ellen fordítjuk az ellenfeleink. Oszd meg, és uralkodj. Ha nincs pénz, nincsenek sem verőlegények, sem szüzek. Handy pedig egyedül marad, kiszolgáltatottan – a kapitalizmus egy olyan szörny, amely ellen még egy ezeréves démon sem tud mit kezdeni. Különben is, ha a jóság ereje alulmarad az elemi rosszal szemben, a kapzsiság és ostobaság még mindig a segítségére lehet az embernek. Persze csak ha nem az ő oldalán állnak…
- Ez egy kitűnő terv, és hol a pénz? - kérdezte Maxim szkeptikusan.
- Valószínűleg az ellenkező irányba amerről jöttünk – végtére is eddig egyetlen irányban nem térképezték még fel a barlangot.
- Mondjuk igen. Ok, nézzük meg, hátha lesz belőle valami – azzal nekivágtak, és hasonlóan óvatosan, ám sokkal eltökéltebben haladtak előre. Az elágazás ismeretlen végében továbbmentek, Maxim világított a lámpásával. Sajnos azonban elérkezte egy sarokhoz, ahonnan három irányba indulhattak el: előre, jobbra és balra. Semmilyen különbség nem volt köztük, így azért, hogy ne pazaroljanak időt, Imolatus a velük szembe lévő irányra mutatott. A szerencse mindig a határozott embereket pártolja. Továbbmentek, és el is érkeztek egy míves, ámde primitív ajtóhoz.
A két mágus nagy levegőt vett, majd a kilincset lenyomva beléptek az ismeretlenbe.

Amint az említett két tárgyat a kezembe nyomja, és egy intéssel jelzi, hogy kövessem már ki is rugózik a házból. Én pedig hátamra véve a zsákot indulok utána. Wendy végig valamivel előttem halad, de nem szólunk egymáshoz. Én inkább a földet pásztázom a lábam előtt, s amikor felpillantok látom, hogy Wendy épp egy dombra mászik fel, így én is nekivágok. Amikor felérek, Ő már a túloldalon szánkázik le, én azonban inkább óvatosan leereszkedem. Leérve már csak azt látom, ahogy a fentről egyszerű sziklának kinéző bejárat, Wendy mágiájától odébb gurul, így téve szabaddá a mögötte rejtőző üreget.
Csodálkozva lépek be utána az üregbe, mire visszagörgeti a sziklát, sötétségbe burkolva minket.
- Maga is mágus? - kérdezem a szememet meresztve, hátha hozzászokik a sötéthez.
- Természetesen, kedveském, hogyan máshogy gondolod, hogy fogunk a fiúknak segíteni? - nevetgél Wendy, miközben egy törpe kezébe illő lámpást gyújt meg, majd ad át nekem.
~ Úgy néz ki én lettem a teherhordó... ~ állapítom meg.
Eközben az anyó elindul, így én is követem. Jobban körbenézve megállapíthatom, hogy mi ugyan elférünk az üregben, de egy nálunk kicsivel nagyobb embernek már le kéne hajolnia. Ismét csendben ballagunk, bár néha összerezzenek egy-egy gyanús hangtól, de végül akadályok nélkül elérünk a barlang végéhez, ahonnan nincs tovább.
- Hát ez érdekes, ez legutóbb még nem volt itt. - mormog Wendy az orra alatt a falat tapogatva.
- Mi nem volt itt? - lépek mellé és a teljesen normális falat kémlelem.
Mielőtt válaszolhatna három jel izzik fel a "normális" falon és egy robbanás, majd a barlang felől egyre hangosodó dübörgés hangzik fel. Először összerezzenek, majd amint magamhoz térek konstatálom az egyértelmű tényt, miszerint a veszélytelen küldetésből igenis veszélyes lett: beomlik a biztonságos barlang.
- Ez is tervbe volt véve?! - fordulok idegesen az anyó felé, aki ijedt tekintettel néz rám.
- Nem... - nyikkan egyet, majd minden előjel nélkül nekem ugrik, kiverve a kezemből a lámpát, és elmarkolva tőlem a magokkal teli zsákot.
Mivel a lámpa a földre esve széttört ismét sötétben találjuk magunkat, csakhogy most egy frusztráló dübörgő hang is körülvesz. Egy pillanat múlva ránk omolna az egész, csakhogy mielőtt ez megtörténne recsegést, faág ropogáshoz hasonló hangot hallok, majd minden elnémul, csak néhány kődarab potyog még körülöttünk, de úgy néz ki a legjavától megmenekültünk.
- Mi történt? Azon kívül, hogy beomlott a barlang? - kérdezem a sötétben az anyót keresve. - Wendy? Hol vagy? És hogy fogunk innen kijutni? - fordulok körbe, de továbbra sem látok semmit, ami nem nagy csoda, viszont nehezebben veszek levegőt, ami szintén nem csoda, de elég rossz előjel.
- Háát, valahogy... - feleli valamivel mellőlem, mire arra kapom a fejem.
- Hurrá... Miért volt olyan érzésem, hogy nem jó ötlet idejönni?! - kérdezem elülve a fal mellé.
- Jaaj, hát nem kell megijedni, megoldjuk.... remélem. - nyugtat, nem túl meggyőző indokokkal.
Fura kapirgáló hangot hallok, és elkezdek lihegni, mivel fogytán vagyunk az oxigénnek. Már épp szóvá tenném, mikor egy villanás és egy pukkanás látszik és hallatszik, s mire a hirtelen fénytől ismét visszatér a látásom és körül tudok nézni, már kint vagyunk a bejárat előtt a földön ülve.
- E... ez meg mi a fene volt?! - pillantok körbe félig megkönnyebbülve, félig idegesen. - Kezd elegem lenni ebből a küldetésből, de nagyon! - emlékszem vissza arra, hogy Horus egy nyugodt szórakoztató küldetésre indított el minket.
- Menekülő mechanizmus. - lélegzik fel Wendy.
- Ami tökéletesen használhatatlan, nyanya. - jön a túlontúl ismerős hang az erdő felől, mire rögtön felpattanok és arra fordulok.
Nyomban megpillantom Handy-t néhány csontváz társaságában. Utóbbi jelenlévőknek elég kellemetlen a közelségük, de inkább félreteszem ezt és a tatára koncentrálok.
- Maga meg mi a nyavalyát keres itt?! - veszek fel egy támadó helyzetet.
- Téged kedveském. - feleli őrült hangon suttogva.
Mire feleszmélek már egy csomó csontváz, zombi és egyén túlvilági lény jelenik meg. Hallottam ugyan a nekromantákról, de még sose találkoztam egyel sem, így elborzadva néztem a látványt.
- És mégis mik ezek az izék? - nézek végig rajtuk, bár pontosan tudom mégis úgy érzem meg kell kérdeznem.
- Ez embereim. Sokkal megbízhatóbbak, mint az egyszerű banditák, olcsóbbak is, csendesek is, és többen is vannak. - feleli, s egy intésre felém is indul négy hulla.
- Ne feledkezz meg rólam, hálátlan vénember. - kiált Wendy, s mielőtt bármit tehetnék néhány mag repül elém, és földet érve nyomban erős növénnyé fejlődik, megállítva a támadókat.
- Mit tudsz te csinálni, szottyadt múmia? Legutóbb sem tudtál megölni, most sem fogsz tudni. - felel a tata.
A lehetőséget kihasználva fekete párduccá változom és felmászva a növények szárán Handy-t veszem célba.
- Ha jól sejtem nélküled ezek sem mozognak majd tovább, tehát téged kell elintézzelek! - rohanok felé.
Már majdnem elérem, mikor egy csontketrec kerül körém, én pedig a lendülettől az oldalának csapódom. Nyomban szabadulni próbálok, bár nem sok esélyem van rá. A karmommal és a fogammal egyaránt próbálkozom, de egyik sem jár sikerrel.
~ Fenébe! Ezt aztán jól megcsináltam... ~ szorítom össze a fogaimat.
- Szép, szép, pontosan így akartam én is. - emel fel ketrecestül, én pedig ismét eldőlök.
Fogammal próbálom széttörni a falakat, de se széttörni nem akarnak, sőt, még az ízük is rémes, így inkább feladom a próbálkozást, és visszaváltozva próbálok nem ide-oda gurulni a börtönben. Próbálok nem gondolni arra mi vár rám, de önkéntelenül is eszembe jut, így inkább az erdőt figyelem hátha az eltereli a figyelmemet.

Az erdőbe bámulok. Mondjuk nem sokat látok belőle, mert mielőtt valamit jobban megnézhetnék, már kikerül a látótávolságomból. Barna és zöld különböző árnyalatai vesznek körbe, ennyi biztos, de ezzel nem sokra megyek. Végül mielőtt a rázkódástól ismét felborulnék megállunk egy nagyobb kőnél. Pontosabban Handy megáll, én pedig ketrecestül vágódom a földhöz, ami nem épp kellemes.
Mivel most már egy helyben állunk kicsit körül tudok nézni. Semmi különös, vagy gyanús nincs a tisztáson, olyan mint bármelyik másik. Azonban mielőtt nagyon elbambulnék a tata megütögeti a kövét, ami erre engedelmesen félrehúzódik egy újabb nyílást fedve fel előttünk. Nem mintha nem lenne már elég mára a vakondlyukakból. Lehet ez a család mániája.
Mindenesetre Handy lecsúszik ezen a járaton, és az én ketrecemet is maga után irányítja. Általában szeretem a hullámvasutakat és az efféle szórakozásokat, de mindez egy csontketrecben, vélhetően egy kivéreztetés előtt nem is tűnik olyan jó dolognak. Ilyen gondolatok járnak a fejemben, mikor egy borulós zökkenéssel megérkezek a csúszda aljára. Mivel ismét gurultam egyet a ketrecben, ezúttal ráadásképp a fejemet is bevertem az egyik rúdba, a növekvő puklit fogva nézek körül.
Wendy járatához képest egy jóval fejlettebb, rendezettebb helyen vagyunk, ami a kikövezéssel és a kivilágítással nyilvánul meg. Ez előbbi azt jelenti, hogy a falak, a talaj és a plafon is kövekből van kirakva, míg a folyosókat falakra szerelt fáklyák világítják meg. Miután kinézelődöm magam Handy-hez fordulok, pontosabb információkért:
- Mégis miféle hely ez? - nyomkodom a fejemen lévő dudort, ami rögtön megsajdul, így inkább hagyom békén.
- A végzet útja. Aki ide belép, és olyan, mint te, az jobban teszi, ha bűnbocsájtást kér a nemlétező istenektől, mert innen élve már ki nem jut. - feleli fapofával.
- Valamiért olyan előérzetem van, hogy ki akarod szívni a vérem... - a tata megszólalása egyértelművé tette, hogy nem élem túl ezt a helyet, így beletörődtem és a biztos vég tudatának nyugalmával ajándékoztam meg magam. - Viszont azt ne várd, hogy pont én kérjek megbocsájtást, pláne, amikor egy hozzád hasonló alak mondja.
- Nekem nem kell a véred, buta cafka, Sedag Nagyúrnak kell. Ez persze nem jelenti azt, hogy kellemes lesz, na gyerünk. - az utolsó mondatra megindul a ketrec, Handy pedig mögötte.
Egy egyszerű folyosón haladunk, semmi furcsa nem tűnik fel. Mint egy sima börtön, bár olyanban sem jártam még sosem. Beérünk a rácsozott cellák közé, ahol mindegyikben egy-egy emberi, valószínűleg női alakok fekszenek, élve, holtan, vagy ájultan azt nem tudni. Előre tekintve egy ajtót pillantok, meg ám mielőtt elgondolkodnék, hogy hová vezet, az egyik tömlöcbe hajít be Handy ketrecestül, mely azonban nyomban szétesik. Nem mintha ez segítene valamit, mivel így egy rendesbe kerülök. Idegesen pillantok körbe, hátha belátok az egyik szomszédos cellába, de erre nem sok esélyem van.
- Valaki! Hé, valaki van aki... ébren... magánál van? - próbálok kapcsolatot teremteni a többiekkel.
- Vége van. Nincs tovább. Miért harcolsz? Nem akarsz pihenni? A világ megy nélküled tovább. Nem kell semmit sem csinálnod már. Én minden elvégzek helyetted. Mindent... Mindent... Mindent. - érkeznek a visszhangos szavak válasz helyett.
Kellemes meleg ölel körül, amin igencsak elcsodálkozom. Hirtelen fáradtnak érzem magam, és a kemény padló hív, hogy terüljek el rajta, aludjak. Jó érzés, de mégis félek, vagy legalábbis bizonytalan vagyok és a hátamon futkos a hideg. Megrázom a fejem, és halkan szólalok meg:
- Nem tudom ki vagy... Nem tudom mit akarsz... De abban biztos vagyok, hogy ennyi hülyeséget rég hallottam. Nem fogom rád bízni, hogy bármit is befejezz helyettem. Az én életem, az én dolgom. Nem érdemlem meg, hogy elismerjenek, hogyha ilyen könnyen engedek. Fáradt vagyok... na és? Nem mondom, hogy voltam már rosszabb helyzetben, de hasonlóban már igen. Akkor valaki megmentett, most azonban magamra kell számítanom. - mondom ki halkan, mégis határozottan a szavakat. - Ezt az ajánlatot elutasítom. - hunyom le a szememet egy pillanatra.
Mielőtt kinyitnám halk nevetést hallok, mire felpattannak a szemhéjaim, azonban ennek ellenére nem sokat látok. Sötétség ölel körül, de mégsem borít be tejesen. Körbenézve tárgyakat, hangszereket, állatokat látok elsuhanni mellettem. Vagy én haladnék? Kinyújtom a karom, hátha meg tudok kapaszkodni valamiben, de ezzel nem járok jobban, mivel csak egy szekrény sarkát érintem meg, s a haladás miatt meg is pörget egy kicsit, így teljesen elvesztem a tájékozódási képességem.
- És ez... mi a fene? - kérdezem végül, feladva, hogy magamtól rájöjjek.
Válasz helyett eloszlik a sötét és az felhők között találom magam, de nem lebegek, hanem zuhanok, a föld felé... igen nagy sebességgel. Lepillantva azt is meglátom, hogy nem a szokásos ruhám van rajtam, ami kicsit meglep, de nem igazán foglalkozom vele, helyette a repülőmágiámat hívnám segítségül, ám az nem aktiválódik, így összeszorított szemekkel várom a becsapódást. Ez azonban elmarad, mivel szépen lelassulok, és a szememet kinyitva már két lábon állok. A fákon túl egy kastény, vagy palota körvonalait látom, én magam pedig egy tisztáson vagyok.
- Mégis mi ez az egész?! - kérdezem most már csak magamtól, mivel megszoktam, hogy sosem kapok választ.
Már indulnék valamerre, mikor a fák közül, egy kis, fehér nyúl ugrál ki, érdekes nyomozószerkót viselve. Én leguggolok elé, mire nyomban az ölembe ugrik és simogatást követelve nyalogatni kezdi a kezem. Én, mint bármelyik másik korombeli lány, rögtön eleget teszek a kívánságnak, és meg is vakargatom a nyusz-muszt. Mielőtt elszökdelne még fel is emelem és kinyújtott karokkal megpörgetem. A falusi macskákkal ellentétben úgy néz ki Ő még élvezi is, így folytatom vele a játékot.

Odabent nem más fogadta őket, mint egy… ceremóniaterem. Egy néptelen ceremóniaterem. A szegényesen megvilágított helyiség közepén egy oltár árválkodott, körülötte háromágú gyertyatartók, a földön pedig fekete ruhagombócok hevertek. Még egy kőből készült állvány is volt, amin egy fekete borítójú könyv pihent. Ha nem tudta volna, hogy egy sorozatgyilkos nyári lakában vannak, hősünk akár egy templomban is képzelhette volna magát.
- Azt hiszem megtaláltuk az ördögi ministránsfiú dolgozószobáját – ironizált Imolátus, ahogy gyanús jelek után kutatva pásztázta a szobát. Miután nem talált semmit, egy pillanatra elkedvetlenedett, ám rögtön utána felkacagott benne a kisördög:
- Csináljunk rumlit! – mondta egy hamiskás vigyorral az arcán. Nem tudta, hogy Handy mire használhatta ezt a szobát, de nem is érdekelte. Ott akart ártani a vén kreténnek, ahol csak alkalma nyílt rá.
- Feleslegesen nincs értelme időt húzni. Nem a kincstárat akartuk megtalálni? – Maxim nem osztozott a gyerekes csíny tervében. Savanyú arccal toporgott az ajtóban, minden bizonnyal mehetnékje volt.
- Egy jó kis szabotázsra mindig van idő. Most nézd meg ezt! – azzal a fiú odalépett a könyvhöz, és megrázta a vörös hajú mágus orra előtt. - Hát nem ördögi benyomású? Ronggyá van olvasva. Lemerem fogadni, hogy köze van a rituálékhoz. Tegyük tönkre, abból baj nem lehet!
- Öhm, tedd tönkre, ha ettől jobban érzed magad – Maxim lemondóan vállat vont, mint egy felnőtt, aki belefáradt a gyereknevelésbe. Imolatus nem foglalkozott vele. Odalépett a gyertyatartóhoz, és vidáman ugráló láng fölött meggyújtotta a könyvet, ami egy pillanat alatt lángra kapott. Ezt követően visszahelyezte az állványra narancssárga fényárban fürdő írást. Hadd pukkadjon meg mérgében Handy, amikor visszaérve csak egy nagy halom kormot fog találni!
Maxim ezalatt visszament a folyosóra, és bevilágított a másik három ajtó mögé. A rosszalkodását befejezve Imolatus csatlakozott hozzá, és az iránt érdeklődött, hogy talált-e valamit. Az erdőjáró lemondóan hümmögött.
- Ugyanaz, folyosó, és semmi világítás. Nem értem, mire volt ez a helység jó nekik? – kérdezte tanácstalanul. Óh, a hős szabadító, aki egyedül akart leszámolni az apjával. Most meg néz, mint csiga a lépcsőre.
- Biztos, hogy ez az egyetlen bejárata a barlangnak? – Imolatus megpróbált konstruktív módon hozzáállni a problémához. Lehet, hogy ők a személyzetnek szánt bejáraton jöttek be, amelyhez a kiszolgáló szobákat telepítették. Az izgalmas szobákat lehet, hogy a művészbejáró közelében találják. Végtére is senki sem várhatja el egy öregembertől, hogy egész nap a hegy gyomrában kóvályogjon.
- Lövésem sincs; biztos van rengeteg titkos átjáró, amit Handy beosztottjai használnak. De nekünk most nem ezt kell kideríteni, hanem a kincstárat kellene megtalálni, nem? Mondjuk Handynek jobban örülnék - feleli rosszallóan Maxim. A két férfi nincs igazán egy hullámhosszon. Ez talán amiatt van, mert Maximot még nem verette meg Handy gyanús aurájú pribékekkel. Egy ilyen incidens arra inti az embert, hogy ne rohanjon fejjel a falnak. Hősünk egy szarkasztikus válasszal készült, ám egy búgó hang a hátuk mögül megelőzte.
- Handy-t nem fogjátok megtalálni itt, kicsi egerek.
A két kisegér... vagyis mágus megpördült, és szembe találták magukat egy csokibarna bőrű nővel, akinek testén fehér tetoválások futottak végig, és csupán néhány rongy fedte az idomait. Az arcán egy díszes fafaragású maszkot viselt, amely a toll és szarv kiegészítőivel démoni benyomást kölcsönzött a nőnek.
- El tetszett téveszteni helyszínt, hölgyem. A diliház egy barlanggal odébb van – Imolatus csípőből egy pikírt válasszal felelt, ami mint utóbb kiderült, nagy hiba volt. Maxim nem szólt semmit, csupán megidézett maga körül néhány kardot. Ezek szerint ő egy fegyvermágus lenne?
- Hadd találgassak? Csak nem az öreg titkárnőjéhez van szerencsénk? – provokálta tovább az ismeretlen nőt hősünk.
- Zoyának hívhatsz, kövér egér. Míg a macska nincs a házban, cincoghatsz, de itt van, és ideje figyelned szavaid sűrűségére, és mennyiségére – a nőnek valószínűleg agyára mehetett a sok dzsungel-modzsó, mert elég elvont nyelvezetet használ. Miközben beszélt, egy apró fa csövet vett elő, valamit beletett, majd a szájához emelte. Az alakváltó sejtette, hogy nem a napi orvosságát készül bevenni, hanem valami undok méreggel akarja leköpőcsövezni. A neve azonban ismerősen csengett. Ő üzent Handy-nek, hogy az emberei nem szállítanak több szüzet, ha az öreg nem tejel. Ezt azonban a nőci nem tudhatta, eljött hát a diplomácia ideje. Óvatosan előrelépett, széttárt karokkal egyszerre üzente azt, hogy fegyvertelen és tárgyalni akar, valamint hogy egy idióta, akit könnyedén lelőhet. Mézesmázos hangra váltott, és így szólt:
- Kövér? Drága hölgyem, ez fájt. No de borítsunk fátylat erre az alantas személyeskedésre. Nem méltó hozzánk. Beszéljünk inkább az üzletről. Úgy hiszem mind Önnek, mind az Ön embereinek érdeke, hogy jól járjon. És Handy nem kecsegtet busás haszonnal – itt szünetet tartott, várva ellenfele reakcióját. Zoya arcvonásait nem tudta kivenni a maszkja miatt, de elvette a köpő csövet a szája elől, ami kezdetnek jó jel.
- Miből gondolod, kisegér, hogy nem megy jól az üzlet? Minden úgy meg, ahogyan mennie kell, és ti is úgy fogtok, menni, ahogyan mennetek kell. Tönkre.
Imolatus azonban nem adta fel, a tőle merőben szokatlan behízelgő modorával tovább fűzte a vudu-ribit.
- Hölgyem, hölgyem! A szavai mint pengék hasítanak a lelkembe. Mindketten tudjuk, hogy a bátor harcosai elégedetlenkednek az erőfeszítésükhöz méltatlan fizetés miatt. Még emelést is követeltek. Ön egy erős üzletasszony, nemde? Miért nem hallgatja meg az én ajánlatomat? Veszíteni nem veszíthet vele, legfeljebb nyerhet.
- Óóó, azt hiszi az egér, tejet talált, amivel a macska jóllakhat, de nem tudja, hogy a tej romlott, és bogaras – a tejen kívül itt más is bogaras… - Milyen aranyos, milyen kedves. Milyen... - szájához emelte a szívószálat - hasztalan. - És belefújt.
Az alakváltó mágus reflexei nem voltak elég jók, hogy időben kitérjen a felé suhanó lövedék elől. Maxim azonban a segítségére sietett. A földre lökte, ám így viszont megmentője vállába fúródott a kis nyílhegy.
- A csendes egér hamarabb meglátta, és a hősiesség nevében hal dicsőségesnek nem mondható halált – búgta az sötétbőrű démon. Maxim még a vállát markolta, amikor a fiú felpattant, és szárnyait megidézve rárontott ellenfelére. Ám a nő sem volt rest, pillanatok alatt újratöltötte a fegyverét, és felé lőtt egyszerre három nyilat. Hősünk felismerte, hogy szárnyaival túlságosan is nagy célpont, ezért gyorsan megszüntette a varázslatot. A hirtelen szerzett lendülete azonban megmaradt, és egy gyors bukfenccel máris Zoya előtt termett. Egyik kezével az arca felé próbált csapni, míg a másikkal kísérletet tett arra, hogy kicsavarja a kezéből a köpő csövet. Zoya azonban egy fürge mozdulattal elhajolt előle, és izmos lábával bordán térdelte a fiút.
Imolatus szemei előtt fekete csillagok táncoltak, azonban nem volt hajlandó feladni. Ehelyett inkább ráfogott a nő lábára, és megpróbálta fellökni. Zoya azonban a szabad karjával úgy vállon csördítette, hogy a földre rogyott. Imolatus nem igazán érezte magát nyerő pozícióban, ahogy a hasán fekve zihált, de eszébe jutott, hogy így túlságosan is kiszolgáltatott. Gyorsan odébb gördült. Még éppen időben, ugyanis ellenfele a csigolyáit célozva felé rúgott. Szerencsére nem talált. A fiú megint talpon volt, kezdődött a második menet.
A démoni fúria meglepő pórias ízlésről tanúbizonyságot téve felé köpött, Imolatus azonban a középiskolában elégszer volt hasonló atrocitásnak kitéve, ezért jó ütemben elkapta a fejét. Örülni azonban nem tudott a sikerének, mert eközben a nő a karomszerű körmeit villogtatva az arca felé kapott. Maxim azonban megint jókor volt jó helyen, elkapta Imolatus gallérját, és hátrarántotta, a támadást pedig már egy karddal hárította. A segítő kéz erejének hála hősünk már megint a földön feküdt, és a szeme sarkából látta, ahogy az előzőleg elkerült köpet a kövön sistereg. Tehát mérgezett. A fél szárnyamat rá, hogy a körmein sem körömlakk van.
Ezalatt Maxim és Zoya egymásnak feszült. A fiú fölénye azonban nyilvánvaló volt. Valóban, az éles körmök és a köpőcső mit sem ér egy karhosszúságú penge ellen. A kardját virtuóz módon suhogtatva az ifjú a sarokba szorította a mérges nőt, és a kard markolatánál kezdődő élt odanyomta a kuruzsló torkának. Az felemelte a kezeit, megadva magát.
- Most pedig beszélj! Hol van Handy! – követelte Maxim. A sámánnő halkan mormogott valamit. Ahogy a fiú odahajolt hozzá, hogy hallja a szavait, előredőlt, és hihetetlen, de szájon csókolta. Átkozott kurafi. Miért van, hogy az ilyen magányos-herceg típusok minden csajt magukba bolondítanak, még azokat is, akik előtte meg akarták ölni őket?
Azonban a csók mégsem lehetett olyan nagy szám, mint azt hősünk hitte. Maxim ellökte magától a nőt, még a kardját is eldobta. A torkát markolva öklendezett, majd elfehéredett, és összerogyott, mint egy colostok. Valószínűleg Zoya a rúzsát is ott vehette, mint a körömlakkját meg a nyilait.
Miss Méregcsók ezután elégedett mosollyal a szája sarkában odafordult a következő áldozatához. Habár Imolatus már talpon volt, egyáltalán nem állt biztos lábakon. Ha egy olyan kardvirtuóz, mint Maxim, nem tudta lenyomni, akkor egy olyan tacskónak, jobban mondva kisegérnek, mint Imolatus, nem sok esélye volt. És valóban, Zoya egy szemmel alig követhető mozdulattal elé ugrott, a fejét a combjai közé szorította, és egy hatalmas csattanással újra a földhöz szegezte. Hősünk már kezdte unni, hogy ennyi szívja a port, de nem tudott nagyon mit tenni: ellenfele a mellkasára ült, és a köpő csövét a szájához emelve odahajolt hozzá. Imolatus látta, ahogy az ölés szadista élvezete megcsillan a maszk mögött Zoya szemében. Azt akarta, hogy a felé röppenő nyíl látványa legyen az utolsó dolog, amit áldozata felfog. Imolatus nyelt egyet, és kinyögte a záró mondatát:
- Valamit nem akarsz mondani, az utolsó szó jogán?
A bérgyilkosnő már épp lőni akart, ám ezt hallva félbehagyta a mozdulatot, és nagy levegőt vett a válaszhoz. Ezt kihasználva a mágus kezébe vette a kezdeményezést. Előredőlt, és belefújt a cső felé eső végébe, aminek hatására a már előre bekészített nyílhegy a nem rendeltetésszerű végén repült ki a fegyvernek, pont bele Zoya tátott szájába. A nőt az események ilyetén fordulata annyira meglepte, hogy gyilkos mérget rögtön le is nyelte. Kellemetlen.
Ahogy az izmai görcsbe rándultak és a szemei kigúvadtak, a pórul járt bérencnő még szólni akart valamit, de nem tudott. Ehelyett habzó szájjal lefordult hősünkről, aki végre fellélegezhetett.

Épp valami fogócskaszerűt játszok a nyúllal, amikor a hátam mögül motozást hallok. Megfordulok, és egy gyönyörű nővel találom szemben magam. Valóban kiemelkedő szépség, és sugárzik belőle a méltóság, és a
kedvesség. A ruházata a hasán összekötött kockás, piros ingből, és egy rövid, hasonló szín, és mintavilágú nadrágból áll. Az erdei környezetbe nem épp illő vörös magas sarkút visel, a haja pedig vörös hullámokban omlik a vállára. Minden tekintetben kiemelkedő szépség, a merész öltözék pedig még jobban kiemel.
- Áhh Tempus, hát erre kolbászoltál. - szól kellemes búgó hangon, majd mellém lép.
A nyúl, akit, mint kiderült Tempus-nak hívnak, kiugrik a kezemből és a gazdájához ugrál, aki felemeli és megvakargatja a füleit.
- Hát te hogy kerültél ide, kis kékség? - fordul ezután felém.
- Hát... Izé... Arra én is kíváncsi lennék... - felelem összezavarodva. - Illetve azt tudom, hogy az égből pottyantam ide, szó szerint, de hogy miért, és mi történt velem, azt nem tudom. - magyarázom a helyzetemet.
- Óóóó - a nő mellé guggol, és alaposan szemügyre vesz. - Kicsi vagy még, hogy szabadon repülhess, szüleid tudják, hogy olyan helyen vagy ahol kislányoknak nem kellene? - áll fel ismét.
- A szüleim... már nem élnek... - nézek be a fák közé. - És ahol voltam már én sem élnék sokáig... De nem tudom, hogy tényleg itt vagyok, vagy ez csak egy álom. Maga tudja? - kérdezem tanácsot várva.
- Jajj, kedvesem, micsoda hányattatott sorsod lehet. - rakja le Tempus-t, és húz engem a helyére, ahol hamar megnyugszom, és biztonságban is érzem magam. - Ne félj, itt vagyok, senki nem fog bántani téged... - ismerősen cseng a mondat, de nem emlékszem honnan.
- Köszönöm, de... legalább azt tudni akarom, hogy ez álom, vagy valóság. Ön mit gondol? - teszem fel a kérdést, amire az imént nem kaptam választ.
- Ez a valóság, bár nagyon jó kérdés, hogy mi az igaz, és mi a hamis, kicsim. Fiatal létedre nagyon komplikált kérdéseid vannak. Az ember álmodhat valóságot, illetve megvalósíthat álmot. Mit akarsz, mi legyen ez most neked: álom, vagy valóság? - tesz fel egy érdekes kérdést.
- Nem tudom... Ami ott történt... rémes volt, de mégis az az én igazi életem. Ha ez a valóság, akkor örülnék neki, de ha mégsem, és csak egy álom... akkor inkább felébrednék és visszatérnék az eddigi életembe, akármilyen szörnyű is. Mert ott vannak a barátaim, és a céhem, akikre úgy tekintek, mint a családomra. Így nem hagyhatom őket csak úgy ott egy első pillantásra szebb életért. – tolom el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
Egy pillanatra elgondolkozik, majd bólint, mint aki eldöntött valamit.
- Hmm, álom, azt mondod? A te álmod, az én valóságom. Legyen. Sajnos nem tudok neked segíteni, legalábbis most még nem. Nincs hatalmam, gonosz testvérem elragadta tőlem azt, csak azért, mert irigykedett szépségem miatt. Ha valaki tud rajtad segíteni, akkor azok a varázslóim lesznek, akik a kastély tömlöcében raboskodnak.
- Beszélhetnék velük? És hogy érti azt, hogy raboskodnak? Miért? – értetlenkedem.
- Nővérem azt hiszi, hogy a varázslók tettek engem ilyenné, az ő mágiájuk varázsolt olyanná, amilyen ő akar lenni, de nem hiszi el, hogy én így születtem. Én vagyok a fény, ő a sötétség, én vagyok a szép, ő a csúnya. Az örök háború kettőnk közt sosem fog véget érni. - avat be a helyzetbe
- A nővéred... Ki Ő?
- Az ország királynője, jelenpillanatban. Morgana, a bukott angyal. Sajnos hozzá kell elzarándokolni, ha fel akarsz ébredni.
- Elzarándokolni? De ha egyszer ez az én álmom miért nem ébredhetek fel belőle, amikor csak akarom? Ez nem fair! – rázom a fejem.
~ Ráadásul nem kell nekem ide is egy gonosz. Elég az, ami a hegyben lakik. ~ emlékszem vissza az eredeti helyzetre.
- Az élet nem fair, kedvesem, de, mivel álmodsz, rengeteg jó dolog is történhet veled, csak akarni kell. Nos, leszel társam erre a kis sétára? – kérdezi, én pedig elgondolkodom, milyen messze is lehet a kastély, ha zarándoklatról esett szó…
- Hát, végül is jobb, ha olyannal vagyok, aki ismeri itt a járást. Örömmel. – egyezem bele.
- Akkor gyerünk. – indul el a fák között a nyúllal a nyomában. - Kayle a nevem, én vagyok a fényes angyal. Mi a neved, szép kislány? - néz rám halvány mosollyal az arcán.
- Yorumi Tsukiko. A legtöbb barátom Yoruminak hív.
- Yorumi, milyen aranyos neved van. - kuncog egy aprót, én pedig csodálkozva nézek a vállán felbukkanó Tempus-ra. - Lehet, fogunk találkozni barátokkal az erdőben, nagyon sokan ismernek és szeretnek, itt, reméljük, tudnak majd segíteni nekünk.
- Nem azt mondtad, hogy csak a királynő ébreszthet fel? – kérdezem csodálkozva.
- Ó dehogynem, illetve nem, a királynő nem, de a varázslóim igen, akik a királynőnél raboskodnak. Az erdő lakói bejutni segíthetnek minket, ugyanis a kastélyt rengeteg rossz lap, és bábu őriz, akiket feketére festett Morgana. Túl sokan vannak, hogy tudjunk akármit is kezdeni. – felel, immár komolyabban.
- Értem... De muszáj erőszakkal behatolni? Nem lehetne egyszerűen megkérni Morgánát, hogy ébresztessen fel? – kérdem reménykedve.
- Jaj, ne értsd félre, nem háborúzni akarunk, csak besomfordálni, az őrök és nővérem tudata nélkül. És kedves testvéremet akármire is megkérni rossz ötlet lenne. Minden, ami szebb nála az lefejezést érdemel. - komorul el Kayle arca.
- És engem fenyeget ez a veszély? – ráncolom a szemöldököm.
- Igen, de szerintem biztosan állíthatom, hogy akárkit fenyeget ez, aki nem keni össze sárral az arcát, illetve nem hord maszkot azzal az ürüggyel, hogy olyan csúnya, nem is akarja, hogy más lássa őt. – vidul fel kissé.
- Értem... Amúgy, hogy-hogy testvérek vagytok, ha ennyire különböztök? – teszek fel egy némileg értelmetlen kérdést.
- Hát nem testvér a fény és a sötétség, föld és ég, nappal és éjszaka, hang és csend? Sajnos így van ez velünk is; nem vagyunk meg egymással, és nem vagyunk egymás nélkül. – válaszol számomra rejtélyes mondattal.
- Az egymással, részt értem. A példáknál az egymás nélkülit is... De nálatok... mit értesz az alatt, hogy egymás nélkül sem? – kérdezem értetlen arcot vágva.
- Ez... Nem nagyon tudom elmagyarázni. - felel zavartan. - Szeretem őt, és ki nem állhatom. Nem tudnám elképzelni, mi lenne, ha nem lenne többet, és annyira szeretném, ha nem lenne többé. Sajnálom, nem könnyű, de egyszerűen nem tudok se vele, se nélküle élni, egyszerűen így van, nem találtam rá magyarázatot. – nem értettem meg jobban, de legalább azt megtudtam, hogy Ő sem érti.
- Értem... – hagyom inkább rá.

Két szép lábon járok, mit a huligánok
Két kezemben, két életem
Ti is láthatjátok.
Te is, kislány, nevess, bár nem az orrom veres
Két a fülem, két a szemem
Szép királynőm helyes.

Hangzik fel mindenfelől egy furcsa ének, vagy inkább mókázó versike. Akármerre fordulok mindenhonnan hallom, de ugyanaz a hang énekli, így arra kell következtetnem, hogy mégiscsak egyetlen ember szórakozik velünk.
- Ez meg mi a frász? – forgolódom körbe, de nem tudok meg többet. - Ki... kik éneklik és mi ez?! – leszek egyre idegesebb.
- Gyere ki, Kalapos-Késes, megijeszted szegény Yorumit. - szól mosolyogva Kayle, mire kilép a fák közül egy fura alak.
Első pillantásra bohócnak, másodikra pedig valami rémnek tűnik. Megviselt cilindert visel, melyre zöld szalaggal egy szakadt papír fecni van rögzítve. Arca fehérre van mázolva, ami éles ellentétet alkot az azt körbefogó, vállig érő, fekete hajjal. Az egyik szeme zöld, míg a másik lilás színben játszik. Nyakára egy narancssárga sál van kötve. A ruhája kissé szakadt frakkból, zöld mintás ingszerűségből, valamint sárga és barna kockákból összevarrt nadrágból áll. Az ingét gombok helyett, mintha fémtüskék díszítenék, a lábszárát pedig hasonló anyagból készült, furcsa formájú sípcsontvédő takarja. Kezeiben egy-egy, egymáshoz nem illő kardot tart, amik riasztóan hatnak rám. A cipője egyszerű, az orrán azonban az ingén látott díszítés tér vissza, így kinézete minden tekintetben a szórakoztató és az ijesztő határán mozog.
Amint megpillant, a földre veti magát, és a hasát fogva röhög és fetreng egyszerre. A nagy szórakozástól a könny is kicsordul a szeméből, mire azzal reagál, hogy átvált zokogásra, és elfeledkezik a korábbi jókedvéről. Akármilyen ijesztően is hat rám, most megsajnálom, és közelebb lépek.
- Őőő... elnézést... Jól van? – kérdezem végül, mivel nem tudok mit kezdeni a reakciójával.
- Úgy nézek én ki, aki jól van? - szenved látványosan, ám amint közelebb érek, az egyik furcsa gombjából egy kisebb vödörnyi víz csapódik az arcomba, eléggé elasztatva a kölcsönzött ruhámat.
Ő pedig jó tréfamesterként azonnal ismét nevetni kezd, nekem pedig már ismeretségünk elején nagyon elegem lesz belőle. Kayle ennek ellenére csupán elnézően mosolyog és odalépve a bohóchoz… vagy mihez, megérintve a vállát ismét magához téríti.
- Hééé, ez meg mi volt?! Most meg jól eláztam. Egyébként is, ki a frász maga?! – kérem ki magamnak korábbi tettét.
- Óóó – nevet zavartan Kayle. - Bocsáss meg, kissé labilissá vált, mióta Morgana mérget kevert italába, általában teljesen ártalmatlan, és kedves, csak néha jön rá a bolondozás. Ő Thaddius. – mutatja be a furcsaságot.
A bohóc odatotyog hozzád, és hajol egy túlságosan is mélyet.
- Elnézését kedves kislány, a gombom és én ön, és közveszélyesek vagyunk, de legfőképp a gombom, ki Moki-nak hívok, mindig is csíntalan csínytevő volt. – maga felé fordítja a gombot, és… beszélni kezd hozzá:- Rossz Moki, nagyon rossz, kedves kislányokat nem fröcsköl. - szidja meg gyerekesen, mire az ingdísz az Ő arcába is lő egy adag vizet, amin Kayle jóízűt nevet.
- Érdekes... gomb... – nézek még mindig furcsállva a bohócra, majd Kayle felé fordulok. - Ő is egy a barátaid közül?
- Igen, ő lesz az egyik, aki segít nekünk, mestere a lopakodásnak, és úgy ismeri a palota titkos járatait, mint senki. - mondja el nyomban azt is, miben lesz hasznunkra.
- Palota, bemegyünk, és megdöntjük a királynőt? Igen? IGEEN! – ujjong teljes szívvel és egy zsebkendőt nyújt Kayle-nak, aki meg is fogja és húzni kezdi.
A kendő végére még egy, majd arra is, és a következőre is egy-egy kendő van kötve, amiken hímzett betűk vannak, összeolvasva pedig az „I G E N” szót rakják ki. Ezen Kayle ismét nevetni kezd.
- Na, menjünk, menjünk, kedveseim hosszú az út, és még várnak ránk. - fogja meg előbb ez én, majd Thaddius kezét is, és így már hárman indulunk tovább az erdőben.

A bérgyilkos testét görcsös fájdalom járta át, de nagy nehezen négykézláb fordult, és kiöklendezte a nyílhegyet. Megnyugodni azonban nem volt ideje, mert Maxim két éles karddal szó szerint a földhöz szegezte. A fiún látszott, hogy megviselte a méreg. Ajka elkékült, szemei alatt sötét karikák voltak, és ide-oda imbolygott.
Jellemző. Most, hogy lefegyvereztem a támadót, nekiáll itt keménykedni a kardjaival. Talán akkor kellett volna a véres bosszúállót adni, amikor fegyver helyett a testével fogta fel a lövedéket, vagy amikor hagyta, hogy a nőci megharapja. De nem, rám hagyta a munka nehezét, amin kis híján rajtavesztem. Nélkülem elveszett ember, kardok ide vagy oda.
- Visszanyalt a fagyi, hölgyem. Vagy mondjam inkább úgy, hogy ezúttal az egérnek jutott a finom tejecske? – cukkolta a sámánnőt, aki válaszul rásziszegett, de mást nemigen tudott tenni. Maxim leszedte róla a maszkot. A látványon mindketten megdöbbentek, mert az álarc mögött egy meglepően… helyes női arc lapult. Semmi sebhely, semmi démoni pupilla vagy extra orr. A maga nemében csinosnak is mondható lett volna, ha nem nézett volna olyan gyilkos indulattal rájuk. Hát igen, a düh és a fájdalom nem éppen a legjobb kozmetikumok…
- Néhány kérdéssel zaklatnánk, boszorkány. Helyesen válaszol, talán elengedünk – ismerteti a játékszabályokat Maxim.
- A hangsúly a helyes és talán szavakon van – pontosít Imolatus. A nő lesújtó tekintete elég sokatmondó volt. A hallgatást mindenesetre beleegyezésnek vették, úgyhogy megkezdődött a kérdezz-felelek.
- No, akkor, először is, mire jó ez a terem? – szegezte neki kard helyett a kérdést az idegenvezető.
- Rituáléra, mi másra? – fegyvermágust szemmel láthatólag nem elégítette ki a pimasz válasz, ezért a kardok igazgatásával igyekezett beszédesebbé tenni a foglyot. A nő fájdalmasan felnyögött. Imolatusnak nem tetszett ez az oktalan szadizmus. Úgy volt vele, hogy ha társa nem szab mértéket a kegyetlenkedésében, kénytelen lesz őt is falhoz állítani, és egyedül leszámolni Handy-val. Végtére is a vén pszichopatát hatástalanítani akarja, nem pedig lecserélni egy fiatalabbra. Közben Maxim „gyengéd” noszogatására Zoya egy bővebb indoklással állt elő.
- Itt lépett kapcsolatba Sedaggal Handy. Egy könyvből vett idéző mágiával, vagy nem is tudom, mivel.
- Egy fekete borítójú könyvből, amit egy kőállványon tárol? – kérdezte izgatottan Imolatus.
- Igen – feleli fogcsikorgatva a nő.
- Háh, ugye megmondtam, hogy az a könyv ördögi! Na, ki itt a szabotőr-zseni? – nézett hősünk diadalmasan a vörös hajú mágusra. Az nem osztozott az örömében, ezért úgy gondolta kicsit segít neki:
- Én, mert hamuvá égettem a könyvet amint alkalmam nyílt rá – no igen, aki profi, az profi. Maximmal ellentétben, aki ész és bárminemű terv nélkül rohangál le-fel a kardját lóbálva, Imolatus igen taktikusan állt a dolgokhoz. Figyelmet szentelt az apró részleteknek, és első adandó alkalommal felismerte ellenségeinek gyenge pontját. Az öröme azonban kárászéletűnek bizonyult.
- Pf - horkant fel a nő. - A könyvnek már semmi gyakorlati haszna nem volt, már tudjuk Sedag nagyúr parancsait, megidézéséhez szükséges rituálékat. Micsoda zseni – tette hozzá még gúnyosan.
- Mondja ezt a nő, akit szó szerint egyetlen fújással terítettem le. Méghozzá a saját fegyverével – vágott vissza hősünk.
- Nem te terítettél le, agyhalott majom, csak sikerült annyira kimozdítani koncentrációmból, hogy a szépfiú társad a földhez szögelljen. A lelkek is tudják, hogy egy gyenge senki vagy mellette, egy bogár, akit akárki el tud taposni - milyen jogon sértegeti őt ez a kerge tyúk? A vereséget igenis tudni kell méltósággal elviselni, nem pedig gyerekesen viselkedve hátráltatni az ügyet. Ráadásul mi az, hogy Maxim a szépfiú? Mindegy, úgyis csak a szégyen beszél belőle. Csak azért mondja a dolgok ellenkezőjét, mert így szeretné elterelni a figyelmét. Hát ez nem fog összejönni. Közben Maxim is megelégelte a kis szócsatájukat, és igazgatni kezdte a kardot, amely fogva tartotta Zoya-t. Már ez az apró kis mozdulat hatalmas fájdalmat okozhatott neki, mert rögtön elhallgatott.
- Elég lesz. Merre van Handy, miféle rituálé kell, és mennyire vannak már készen az előkészületek? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Nagy hatással lehetett a fogolynőre, mert készségesen elhadarta a válaszát:
- Értékes anyagért ment el, azt mondta, talált egy tiszta áldozatot, mindennél tisztábbat, akinek a vére nagyon potens. A rituálé... a hullák és a levelem nem voltak elég nyom? Szűz lányok vére, minél fiatalabb, annál tisztább. Sok, nagyon sok, és mindjárt megvagyunk. Mindjárt, és semmit sem tudtok ellene tenni – ezek szerint tudta, hogy elolvasták a levelet. Ravasz bestia. Tehát a tárgyalás eleve kudarcra volt ítélve. Nem mintha így nem jöttek volna ki jól belőle. Végtére is a fiú csak néhány zúzódást gyűjtött be. Maxim, nos… Nevezzük járulékos veszteségnek.
- Nos, akkor azt hiszem ugrott a kincstáras kirámolós terv. Rosszabbul állunk idővel, mint hittem – vette át hősünk a hangos gondolkodás fonalát. Jobbnak látta így, társát nem tartotta a tervek emberének. Nélküle idáig sem jutott volna el.
- Nincs mit tenni, várjuk be a rituálé színhelyén az öreget, és intézzük el ott – a terv rizikós volt, de működhetett. Végtére is Handy biztosan nem akar nagy tömeget maga körül a kulcsfontosságú pillanatban. Félti a hatalmát, az alkuját, ami a démonnal kötött. Minél többen vannak ott, annál több társával kell osztozkodnia a hatalmon. Csak az áldozatok, legfeljebb egy szolga. Könnyű préda lesz, meglepetésként éri majd a támadásuk. A kapzsisága fogja a vesztét okozni. No meg az, hogy ujjat mert húzni a Golden Phoenix mágusaival.
- Igen. Hékás, merre van a rituálé színhelye? – tér rá a technikai jellegű kérdésekre Maxim. Ezek szerint Imolatus férfias fellépése és briliáns logikája nem hagyott kétségeket benne. Nagyon helyes, az erőviszonyok tisztázása a csapatmunka alapja. Imolatus az ész, Maxim az agy.
-Ó, ha én azt tudnám... – kezdett bele egy olcsó hazugságba a bérgyilkos, ám a vörös hajú mágus alaposan orrba vágta.
Megütni egy nőt… Vadállat. Ha nem lennénk ekkora kutyaszorítóban, én is orrba simogatnám, csak hogy tudja, milyen érzés. Miután vége ennek a rémálomnak, lesz hozzá néhány keresetlen szavam.
A gyengédnek kicsit sem nevezhető célzás következtében elkezdett dőlni a vér Zoya orrából. Brutalitás ide vagy oda, a módszer hatékonynak bizonyult.
- Elengedsz, megmutatom – a hangjában olyan mérhetetlen gyűlölet csengett, hogy reszkethettek az ősi szellemei. Imolatus megfogadta, hogy ha csak teheti, nem fordít hátat neki. Maxim kihúzta a kardokat, nyakánál fogva lábra állította. A nő kelletlenül, dülöngélve elindult egy ajtó felé. A két mágus követte.
Egy zsákutcába torkolló folyosóhoz vezette őket. A végén található rész olyannak tűnt, mintha még építés alatt állna, csak a melósok elugrottak ebédelni. Se fény, se kiálló szikladarabok nem árulkodtak arról, hogy titkos ösvényt rejt magában. Pedig így volt. A meggyötört fejvadász kisasszony odalépett, majd egy helyen megérintve kinyitotta a rejtekajtót. A túloldalt nem meglepő módon szintén egy folyosó volt, ám teljesen más kinézettel. Mintha csak egy kísértet lakrima-filmből mintázták volna meg. Szürke kőfalak, koponyás faragványok, csontkezekben tartott fáklyák, amelyek kék lánggal égtek. Bármely vámpír szívesen mondaná otthonának ezt a helyet.
Útitársnőjük azonban már nem bírta a tempót, a fal tövében összecsuklott, és nagyokat lélegzett. Szemmel láthatólag nem volt jól.
- Talán nem ártana, ha az események további részére szedálnánk valamilyen békés módszerrel. Csak amiatt, hogy fair legyen a küzdelem Handy-vel – nincs is annál szörnyűbb, mint amikor avatatlan személyek megzavarják az őrült apa végső leszámolását a szadista fiával (no meg a jó humorú és harci taktikában jeleskedő idegennel). Maxim azonban rá se hederített, és belépett a folyosóra.
- Nincs mivel, és nem is kell. Így is elég sokáig fog tartani, mire használható állapotba hozza magát, nem kell aggódni emiatt.
Csupa szeretet és gyengédség ez a srác. Nem szívesen lettem volna a barátnője helyében. Pláne mert megölték. Nem baj, Handy ellen ez határozottság kapóra fog jönni. Megállj, vén bolond, közeledik a végső leszámolás. Meglátjuk, ki nevet majd a végén.

Kacskaringós úton haladunk a fák között, amiktől semerre nem lehet látni, így egy idő után fogalmam sincs, hogy merre van a kastély. Kayle továbbra is vidáman baktat, Thaddeus rohamszerű vihogásait pedig nyugtató susogással oldja meg. Már teljesen elveszettnek érzem magam, mikor egy útelágazáshoz érünk. Teljesen szokásos útelágazás, három út vezet el onnan: amin jöttünk, egy tőlünk nagyjából jobbra, egy pedig nagyjából balra. Teljesen szokásos, attól eltekintve, hogy velünk szembe, a két út találkozásánál két, talán velem egykorú, esetleg kicsit fiatalabb leányzó áll. De nem ám hétköznapiak, ugyanis teljesen ugyanolyanok, gyakorlatilag egymás tükörképei, amiből levonható az egyszerű következtetés: ikrek.
- Jaj, hát benneteket ismerlek. Ti vagytok... kik is ők? - torpan meg tanácstalanul Kayle, mire Thaddeusra ismét rájön az öt-perc és röhögve bukdácsol oda a lányokhoz, s a kalapjából az egyiknek egy plüssmacit, a másiknak meg egy Rubik kockát, amit nyomban a bohóc fejéhez is vág.
Megértem a reakciót, ám azt már kevésbé, hogy ezen miért röhög a bántalmazott. Kezdem tényleg úgy érezni, hogy diliházba kerültem, ám ennek ellenére mosolyogva lépek a lányokhoz.
- Sziasztok. Én Yorumi Tsukiko vagyok, vendég ebben a világban, és fogalmam sincs hogy kerültem ide. Titeket hogy hívnak? - hmn, így elmondva, nos... beleillek a csoportba.
- Desdemona. - néz rám a macis.
- Roweina. - szólal meg a kockás.
- Már vártunk titeket, ó kiválasztottak. Mi vagyunk az akadály ti és a kastély között. Kérdezzetek egyet, amire mindketten ugyanazt vagyunk kénytelenek válaszolni, így megtudjátok a kastély felé a helyes utat. Az egyikünk hazudni fog, a másikunk igazat fog mondani. Kérdezzetek jól, és nem fogunk tudni mást tenni, mint megmutatni a helyes utat. - folytatják egyszerre, vidám arckifejezéssel.
- Ez egyszerű. - mosolyodom el. - A kérdés: Hazudsz? Erre mindkettőtöknek ugyanazt kell mondania.
- Igen. Illetve nem. Mindketten azt mondjuk, hogy nem, de mivel csak egyet kérdezhetsz, ezért nem fogod megtudni a helyes utat. - mondják teljes szinkronban.
- Ez igaz. - bólintok, és törni kezdem a fejem, hiába.
Gondolkozom mindenfélén, kérdések jutnak az eszembe, de egyik sem érné el a célját, így fel sem teszem őket. Merre, hogy, rengetegféle szórend, hasonló variációk, meg minden, de hiába, ha egyik sem juttat el a célhoz. Már gondolkozom egy ideje, mikor Tempus a vállamra ugrik (fogalmam sincs, hogy jutott oda fel) és Ő is tűnődve nézelődik, néha pedig fülnyalogatással segít. Ezzel szemben a gazdája igen jól szórakozik Thaddeussal a hátunk mögött. Kayla a bohócot csikizi, meg ölelgeti. A lányok meg a kapott ajándékokkal szórakoznak. Annyi biztos, hogy nem igazán izgatja őket, hogy továbbjutunk-e valaha.
- Hé, nem segítenétek? - kérdezem szemrehányóan a vihogó párostól.
- Áhh, mi nem értünk az ilyesmihez. Mi csak ahhoz értünk, amihez értenünk kell, és a fejtörők nincsenek köztük. - nevet Kayle, ugyanis megfordul a helyzet, most Thaddeus csikizi Őt.
- Remek... És mi van ha nem tudom megoldani? - fordulok inkább az ikrek felé.
- Akkor nincs tovább út. - néz fel a kockából Roweina.
- Csak annyi a dolgom, hogy megtudjam melyik út vezet a kastélyhoz, igaz? Akkor ha felrepülök a fák fölé, megláthatom, akkor pedig mindegy. - tárom ki a karjaimat, felkészülve a mágia használatára, de hiába ez is: nem tudom használni.
- Hová akarsz repülni Yorumi? Madár vagy? - néz rám furcsán Desdemona.
- Hát, madár, az nem, de mágus igen... Csakhogy itt nem működik a mágiám. -felelem és feladva lehuppanok a földre.
Tempus még mindig a vállamon ül és a fülem nyalogatásával próbálja felfrissíteni az agyamat. Én nem akarok csalódást okozni neki, ezért még jobban erőltetem az agyam. Nem tudom mennyi ideig ülök ott, de az agyamban folyamatosan gyártódnak a használhatatlan kérdések. Tempus épp ismét a fülemet készül megnyalni, amikor hirtelen felpattanok, Ő pedig a váratlan mozdulattól majdnem lepottyan a vállamról.
- Desdemona! Mit mondana Roweina, ha megkérdezném, merre van a kastély? - kérdezem izgatottan és magabiztosan, mire a lány rámutat a jobboldali útra.
- Kayle, gyertek! Köszönöm a segítséget. - mosolygok még rá az ikrekre aztán elindulok a mutatottal ellenkező irányba, a páros pedig valamival megkomolyodva követ, Tempus pedig a karomon lecsúszva a kezem nyalogatásával követel simogatást, amit meg is kap.
- Nahát, tudtam, hogy Yorumi a hiányzó szem, nagyszerű, tovább tudunk menni. - örvend Kayle mellém érve.
Thaddeus nem tudja abbahagyni a vihogást, én pedig csodálkozva figyelek fel a két oldalamon haladó ikrekre, és a megváltozott ruházatukra. Desdemona plüssmaci kosztümöt, Roweina pedig a Rubik kocka színeit felölelő kezeslábast visel. Így legalább meg tudom őket különböztetni.
- Veletek mi történt?
- Nem akartunk tovább a kereszteződésnél állni, jöttünk veletek. - feleli Desdemona.
- Azt látom, de mi ez a ruha?
- Azonosulás. - szólal meg most Roweina.
- É... értem... Elvileg. És az én ruhám miért változott meg amikor idejöttem? - teszem fel nekik a kérdést, látva, hogy ők hajlandóak rendesen válaszolni, amit Thaddeusról semmiképp, Kayle-ról pedig csak akkor feltételezek ha olyan kedve van.
- Sosem akartál ilyen ruhában lenni? - kérdezik szavanként cserélve.
- Nem tudom... lehet. - tűnődöm el, erre nem lehet olyan könnyen emlékezni. - Miért? Attól került rám?
- Nem tudjuk. Kívántad? - szólalnak meg ismét felváltva.
- Lehet... Mindegy is... Így akkor ti is jöttök velünk a kastélyba? - váltok témát.
- Igen. - felelik egyszerre.
- Értem... - zárom le a beszélgetést.
Végre nyugodtabban haladunk tovább. Tempus mintha elaludt volna a kezemben, Thaddeus, valami rémes arckifejezéssel mered maga elé, Desdemona a maciját ölelgeti, Roweina kirakja a kockáját, Kayle pedig a fény királynője névhez híven tipeg mellettem. Az erdő nyugodt, csak a madarak csicseregnek. Már kezdem jobban érezni magam, amikor egy várfal elé érünk, ahol az út végén egy kapu magasodik, jó pár őrrel körülvéve.
Kayle ezeket megpillantva egy pillanat alatt a bokrok közé húz mindenkit.
- Elérkeztünk a várhoz..... most már csak ki kell találni, hogyan jutunk be. - mosolyog még mindig, amihez ötletem nincs, honnan van lelkiereje egy ilyen helyzetben.

A folyosó monoton módon ment előre. Egyetlen szörny, kísértet vagy öreganyámnak szólítandó öregasszony nem ugrott eléjük. Ahogy óvatosan haladtak előre, a kísérteties folyosó lassan arculatot váltott. Most már sokkal inkább hasonlított tömlöcre, mint kazamatára. A rácsok mögött lévő kis zugokban tejfehér bőrű testek feküdtek. Most vagy eszméletlenek voltak, vagy már ők is… Imolatusnak elszorult a torka. Mivel egyre közelebb jártak a rituálé helyszínéhez, gyanítható, hogy ezekből az áldozatokból már minden csepp vért kifacsartak.
A fiú próbált nem odanézni, nehogy elfogja a rosszullét, ám az egyik rács mögött egy színes kis táska mégiscsak felkeltette a figyelmét. Odasomfordált, hogy közelebbről megvizsgálja. Semmi kétség, már látta ezt valahol. Még a lélegzete is elakadt, amikor beléhasított a felismerés: Yorumi hordott magánál ilyen batyut. De hogy került ide? Az értelemszerű válasz rögtön felkínálta magát, de nem mert belegondolni. Az nem lehet…
- Mi az? Nem okos dolog sokáig húznunk az időt – csattan fel társa türelmetlen hangja. Hősünk teste valamiért nem reagál, a lába mintha a földbe gyökerezett volna.
- Szerintem erre érdemes lenne időt szakítani. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy ez itt Yorumi táskája. Pedig meg mernék esküdni, hogy amikor legutóbb láttam, még a vállán volt. Szerinted ez nem fura? – Maxim erre szó nélkül odasietett mellé, és megvizsgálta a tárgyat.
- Az egy táska, de... de nem látok semmi mást – mondja gondterhelten. Még a töklámpásával is átpásztázta a helyiséget, de semmi gyanúsra nem akadt. - Igen, azt hiszem kifutottunk az időből – teszi hozzá hirtelen, méghozzá remegő hanggal, ami egy kicsit sem nyugtatta meg Imolatust. Valami nem hagyta nyugodni. Ki kellett derítenie a táska titkát. Ezért egy erős nyomással kitárta a cellaajtót, felvette a batyut, és belenézett. A keresése eredménye némi gusztusosan csomagolt elemózsia, rajzkészlet, kendő, szalagok. Egy kisiskolás lány holmijai. A fiú nagyot nyelt, de tehetetlenségében nem tudott mást tenni. A táskát mindenesetre elrakta, majd társa után indult, aki időközben rég otthagyta.
Ahogy a folyosón bandukolt, továbbra a kis táskán töprengett. Gondolatait azonban megzavarta egy közelről jövő zaj. Valaki egy ajtón dörömbölt, és dühösen nyögött hozzá. Fura egy alakok vannak errefelé…
A fura alakról kiderült, hogy Maxim az. Minden erejével próbálta betörni az ajtót, ám az megmakacsolta magát, és nem engedett az erőszaknak. Ez szemmel láthatólag felpaprikázta a fiatalúr kedélyét.
- Mi az, megakadtál, Duli-fuli? Próbáltad már ellenkező irányba? – gúnyolódott Imolatus. Valamiért egyre kevésbé volt neki szimpatikus társa. Maxim megfordul, és olyan gyilkos tekintettel meredt rá, amivel nemhogy őt, de egy egész falut ki tudna írtani.
- Nem tudom, mi olyan mulatságos dolgot találsz te abban a helyzetben, ahol a te kis barátod lehet, hogy már két darabban, hogy utolsó csepp vére is egy ismeretlen lény feltámasztásául szolgáljon – a hangja halk, remegő, ám mégis fenyegető. Közben meghúzza az ajtót, így bizonyítva, hogy az tényleg be van zárva.
- Már megbocsáss, de mindketten jól tudjuk, hogy Yorumi biztonságban van az anyukád mellett – tiltakozott félszegen hősünk, minden idegszálával ebbe az egyre inkább foszlékony ténybe kapaszkodva.
- AKKOR HOGY KERÜLT ODA A TÁSKÁJA?! – kiabálta Maxim magából kikelve. - SZERINTED AZ A VÉN BOLOND ELLOPTA VOLNA, VAGY MÁSOLATOT CSINÁLT VOLNA, HOGY ÁTVERJEN MINKET? ENNYIRE NEM LEHETSZ NAÍV! – a terem szabályosan visszhangzott a szócsatájuktól.
- Te csak ne üvöltözz velem – biggyesztette le az ajkát Imolatus. Ő rá a kiabálás mindig is nyugtatóan hatott. -Semmi sem utal rá, hogy a táska az övé lenne. Biztos divatos, emiatt lehet másnak is ilyenje. Yorumi biztonságban van ott, ahol hagytuk. Pont, téma lezárva. Egyébként meg nem ártana ellátni a sebedet, mert kezded összevérezni a földet - mutatott a vértócsákra Maxim alatt. Ami különös, mert a fiún szemmel láthatólag nem volt seb.
- Nincsen semmi sebem, és meglátod, igazam lesz, ha ezt a nyavajás ajtót kinyitjuk valahogy. Anyám nem a legmegbízhatóbb megőrzés terén, mindig kitalál valamit, amivel meg akar lepni, de ....- ekkor, mint egy deus ex machinátor, megjelent a fent nevezett gyerekcsősz a maga ziháló, koszos, rémült valójában. Amint meglátta, az alakváltó mágus tudta, hogy a legrosszabb rémálma vált valóra. Tehát minden igaz…
- Jaaaaaj, édes istenem, de jó, hogy megtaláltalak titeket. Handy elrabolta a kis Yorumit, és ide hozta le – sopánkodott az öreganyó, és közben a kezeit tördelte. Maxim egy „na ugye, hogy igazam volt” tekintettel jutalmazta falfehér Imolatust.
- Kellett az ördögöt a falra festeni – morogja, mintha ez is a fiú hibája lenne. Ő azonban kifogyott a türelméből. A hányinger kerülgette, és minden erejével az ellen küzdött, hogy ne képzelje el a kislányt halottan, kifacsart pózban, vérbe fagyva egy áldozati oltáron. Hirtelen jéghideg eltökéltség lett rajta úrrá, és úgy érezte, bárkit elpusztít, aki közé és Handy közé áll.
- Jó. Akkor vázolom a szitut. Ott egy fura jel – mutatott az ajtó fölött lévő négy részre osztott kör ábrára, amelyet csak most vett észre, szavait Maximnak címezve - te azt a pillanat törtrésze alatt megfejted és kinyitod az ajtót, különben a koponyátokat használom faltörő kosnak – szó szerint forrt benne a düh, úgy érezte, felrobban, ha még egy pillanatot kell várnia.
- Ami pedig téged illet, imádkozz, hogy ne essen bántódása Yoruminak. Ha egy haja szála is görbül, nem állok jót magamért – eleve, mit gondolhatott, hogy veszélynek teszi ki a kislányt, amikor pont azért kísérték vissza, hogy megvédjék?
- Jajédesistenem – motyogja Wendy. Tényleg rettenetes állapotban lehet. Habár ez jelen pillanatban nem igazán izgatja a fiút. Az ő hibája, hogy Wendy az ellenség karmai közé került. Közben Maxim végzett a jel analizálásával, és gúnyos választ intézett hősünkhöz.
- Ha fenyegetni akarsz, akkor alapozzad is meg azokat. Jelenpillanatban csak egy kiskutyát hallok ugatni. Azt a jelet a véreddel kell a földre rajzolnod. Hajrá – azzal egy általa megidézett kést nyom a kezébe. Az egész család csupa bajkeverő, akik nemhogy a rájuk bízott személyre, de saját magukra sem képesek vigyázni, ezek után még Imolatus az ugató kiskutya? A mágus azonban összeszorította a fogát, és válasz helyett egy vágást ejtett az alkarján, majd a vérrel felrajzolta a fura jelet a földre. Miután végzett, parázsló tekintettel meredt Maximra. Az ajtó közben kinyílt. Imolatus tetetett udvariassággal előre mutat, és gúnytól csöpögő hanggal a következő megjegyzést fűzte hozzá:
- Apukád már vár rád – ezt a másik egy dühös pillantással nyugtázta, majd bement az ajtón. Imolatus követte. Odabent azonban rögtön meg is torpantak. Egy oltáron ott feküdt szegény Yorumi, mellén egy színes borítójú könyvvel. Handy fölötte állt, és egy kést szegezett a torkának.
- Itt az út vége, kedves barátaim, de pont ideértetek a fináléra – mondta vigyorogva.

- Thaddeus, menni fog? - kérdi Kayle a rángatás után a bohóctól, aki csak bólint.
Kayle a bokrok takarásában vezet el minket az őrök előtt, egy megfigyeletlen területre. Balra haladunk, és ugyan tudom, hogy nem láthatnak mégis ideges vagyok egy kicsit. Szerencsére nem vesznek észre, így amikor megállunk némileg fellélegezhetek. Nem sok időm van lélegezni, mert Thaddeus nyomban kiugrik a bokrok közül és a fal felé veszi az irányt, ahol a kései segítségével kapaszkodik fel. Én pedig megint idegeskedhetek, hogy nehogy meglássák...
- Biztos rendben lesz odabenn? Nem fogják elkapni? - kérdezem nem túl bizakodóan Kayle-tól.
- Remélem nem, bízom benne. - feleli valóban bizakodó, csillogó szemekkel a "királynő".
~ Hát... majd meglátjuk... ~ tűnődöm egy cseppnyi reménnyel.
A bohóc eközben felér, s pár pillanattal később valami színes ereszkedik lefelé a megérkezése helyétől. Jobban megnézve a korábban használt kendők azok. Kayle nyomban odarohan és megpróbál felmászni, aminek az lesz az eredménye, hogy a kendők végére kötött tégladarab jól kupán vágja, De mit is várunk egy bohóctól. Viszont az ütéstől fenékre esik, a feje körül pedig kis csillagok jelennek. Amiket én is látok... Hmn.
Közben mellettem Tempus a hátára fekszik, Desdemona pedig a hasát kezdi vakargatni, amitől a ruhája nyuszijelmezzé változik. Roweina veszi át a plüssmacit, ezzel együtt pedig a hozzá tartozó jelmezt is.
- Izé... még mindig hiszel benne? - lépek Kayle mellé.
- Peeerszeee, peeerszeee... - feleli még mindig forgó fejjel, majd megrázza magát amitől eltűnnek a csillagok. - Kicsit labilis, mondtam már, néha nem tud ellene mit tenni, de szerencsére nincs veszve a helyzet, ha jól sejtem, akkor ezzel még meg lehet oldani a problémát. - áll fel és dobja át a téglát a falon, ami valamihez nagyot koppan, majd valami ronda madárhanghoz hasonló hallatszik, egyre halkulva...
A bohóc visszakapta a tréfáját és valószínűleg rosszabbul járt, mint Kayle. Ha már itt tartunk, Őt nem nagyon érdekli mi van Thaddeussal, meghúzza néhányszor a kendőket, majd elkezd rajtuk felmászni. Én még hátrafordulok az ikrekhez, akik még mindig az időközben elaludt nyuszit simogatják.
- Ti nem jöttök?
- Dehogynem. - vágják rá szinkronban és rögtön fel is pattannak.
Sorban felmászunk a kendőkön, átérve pedig Thaddeust pillantjuk meg aki ninjaként ugrál felénk, mögötte pedig néhány kártyaember fekszik mögötte láthatóan kiütve. Hozzánk érve egy kissé elszámolt befejező mozdulatot tesz, majd felénk fordul, mire Kayle jólesően elneveti magát.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem jobb lenne csendben maradni. - szólok hozzájuk, de úgy néz ki elkéstem, mivel nyomban felbukkan egy csomó kártyalapnak kinéző emberméretű kártyalény, sakkfigurák, és egy macskajelmezes alak. Ez utóbbi szintén túljátszva a szerepét ránk mutat, majd így szól:
- A lázadók, A száműzöttek. Hát visszatértek, újra itt vannak. A Sötét Királynő végre ki tudja mondani a végső ítéletet. - mikor befejezi Kayle lép előre és karját széttárva néz a macskára.
- Szimeon, mi történt veled? Hát nem tudod, ki vagyok? Hol van Szimona? Mit tett a húgom veled? - mintha csak világítana, a macskaember pedig láthatóan véres belső csatát vív önmagával.
- Mmm, neeem, iii, nem szabaaad, nem lehet, nem, nem nem... - kap idegrohamot magát harapdálva a macska, majd hirtelen felcsattan. - NEM. NEM TUDSZ ENGEM MANIPULÁLNI! - majd ismét szenvedni kezd. - Úúúrnőőőm, segíííts... - majd ismét vált. - Elvinni őket, a királynőhöz, most, most, nem szabad, hagyni, hogy manipulálhassa elménket. Trükkös, azt hiszi trükkös, de nem... nem...... neeem.
~ Kezdek félni ettől a "jó" királynőtől... ~ nézek ijedten a szenvedő lényre.
Nem sok időm van elmélkedni, mivel a kártyák lándzsákkal késztetnek minket haladásra, a macskaférfi pedig befejezi a szenvedést. Kayle elég szomorúan néz rá, de nem szól semmit.
Végigvezetnek minket egy kerten, majd egy kapuhoz érünk, ahol megállni kényszerülünk.
- Elfáradtak a lábaiiim! Valaki vigyen, nem megyek továááb! - veti magát a földre Desdemona, mire az őrök tanácstalanul néznek össze, majd felültetik a kislányt egy sakkbástyára.
Ezzel a leányzó ruhája ismét változik, ezúttal bástya lesz és egy fakardal hadonászik minden felé, miközben parancsokat kiabál. Roweina irigyen figyeli, de nem szól, igazi felnőttként viselkedik.
Közben továbbindulunk, felmegyünk egy lépcsősoron, ami igen hosszú, majd átlépünk egy faajtón, végül végiggyalogolunk egy vörös szőnyegen, melynek végén maga a fekete királynő vár minket.
Kayle-hoz hasonlóan Ő sem visel rengeteg ruhát, konkrétan csak egy díszes, réteges szoknya, és egy hozzá illő bikini felső kinézetű ruhadarabot visel. Hosszú, göndör, sötétlila haja szinte teljesen eltakarja hegyes füleit, állandóan vad dühöt sugárzó arcát pedig még ijesztőbbé teszi. Bal szeme alatt egy lila villám alakú tetoválást pillantok meg, ami kiemeli fehéren világító szemeit. A homlokán és az alkarjain vasból készült díszek látszanak. Ahogy felemelkedik láthatóvá válnak a lét oldalán álló kis, robotszerű póklények.
- Kedves nővérkém meglátogatja a sötétebbik felét a holdnak. Kíváncsi vagyok, mit akar, mit szeretne, de én már tudom, már láttam. Kislány. - fordul felém, én pedig összerezzenek a vad tekintetét látva. - Láttalak a jövőben, és nem vagy pozitív hatással rá, nem nem. - még nagyobbra nyílnak a szemei. - A varázslókért jöttek. - mondja halkan.
- Igen, húgom, a varázslókért. Ők vissza tudják vinni a kis Yorumit oda, ahonnan jött, és nem fogja többé a történetet formálni. - szól Kayle a testvéréhez.
- Hm, ez minden szép és jó, de ebből mi az én jussom? - kérdi felvonva egyik szemöldökét.
- Elfogadom, hogy te vagy örökre a királynő, és hű szolgád leszek az idők végezetéig. - mondja sóhajtva Kayle, Morgana pedig egyetértően bólogat, ám mintha még nem lenne elégedett.
Hirtelen kitágulnak a szemei és hozzám lép. Erősen megragadja a vállaimat és a szemembe mered. Először megijedek, de egy pillanat múlva már fehérség vesz körül, és egy mély hang szól hozzám:
- Kislány. Te vagy a gát, ami utamban áll. Te vagy a gát, amit, ha átlépek, szabad leszek. Nem tudod, hol vagy, nem tudod, mi tévő légy, idegenekre bízod magad, akik óvodásan, megbízhatatlanul viselkednek. Segíts nekem, és kijuttatlak, vissza a barátodhoz, akivel békésen élhetsz életed hátralevő részében.
- Ki az? - próbálok körülnézni de semmi mást nem látok csak fehérséget. - Ki van itt?
- Morgana nem csak az egész világát tartja fogságban, hanem engem is. Önmagában. Segítesz kijutni, ki tudlak vinni innen, vissza a barátodhoz. Én vagyok a Kayle varázslóinak vezetője. Erőm túl nagy volt ahhoz, hogy egyszerű rácsokkal ártalmatlanná tudjon tenni. - magyarázza a hang.
- Nem látlak. Nem ismerlek... - mondom elkeseredetten. - Nem tudok már megbízni majdnem senkiben. De ha tényleg ki tudsz juttatni... Kérlek tedd meg!
- Segítek, de neked is segítened kell. Nélküled nem tudok rajtad segíteni. Benned is van erő, ugyanolyan, mint bennem, de nem tudtad eddig használni. El lett nyomva egy felsőbb erő által. Mágiára gondolok, igen, tudom, hogy mágus van, érzem rajtad. Megpróbálom gyengíteni a pecsétet, mely fogva tartja erődet. Ehhez neked viszont használnod kell a mágiád. Semmi ördöngöset nem kérek, csak használd, mint, ahogyan azt eddig használtad. - adja meg az utasításokat, én pedig beleegyezően bólintok a semmibe.
- Rendben. Megpróbálom. - felelem és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy a farkassá változtató mágiámat előhívjam.
Először csak a fülem, a karom, és a szemem kezd állatiasodni, majd kinő a farkam, és átalakul a testfelépítésem. Végül sikerül az egész állatalakot magamra öltenem. Hangos ujjongást hallok, majd a fehérség eltűnik és ismét a trónteremben találom magam, immár farkassá alakulva.
Morgana előttem vonaglik a földön, mindenki más pedig csak értetlenül nézi mi történt. A fekete királynő lassan szintén átalakul, elveszti a nőiességét, megváltoznak a ruhái. Az átalakulás befejeztével már nem is egy királynő, hanem egy férfi áll előttem. Hosszú, vörös hajó férfi, teljesen fekete páncélban, sötét szemekkel. Körülötte hihetetlen erős, vörös aura áramlik, és az egész személy megrémiszt, félelemet kelt bennem. Egy hatalmas kardot tart ami kétszer akkora mint, Ő maga, pedig Ő is kétszer akkora, mint én.
- Kiszabadultam! - mondja nyugodtan, majd a nyakamnál megfogva a szőrt, velem együtt emelkedni kezd. - Megígértem, hogy kiviszlek kislány. Nem vagy veszély számomra, kiviszlek hát.
- Mi a...? - kapálódzok tehetetlenül a levegőben. - Engedj el!
Nem tesz eleget a kérésnek, így egyre csak emelkedünk. A terem eltűnik és végül a fehér semmiben utazunk. Hirtelen mintha kiszívták volna minden erőmet, és ezzel együtt a mágiám is feloldódik, így ismét emberi alakban vagyok. Minden elsötétedik, majd kinyílnak a szemeim.
Valami keményet érzek a hátam alatt, feltekintve pedig a tömlöcben látott kőből kirakott plafont pillantok meg. Kezeim a mellkasomon keresztbe téve, alattuk egy színes könyv, amely most kiemelkedik onnan. Körbenézve egy teremben vagyok. Mellettem Handy fetreng a földön, valamivel odébb Maxim és Wendy szintén. Imolatus is itt van, ám Ő ezúttal csak értetlen szemlélő. Rossz érzéssel ülök fel az oltárszerű kőépítményen amelyre helyeztek.

A három behatoló dermedten meredt az eléjük táruló látványra. Handy kaján tekintettel nézett velük farkasszemet, felfelé görbülő szájából kikandikáltak megsárgult fogai. Legelőször Maxim eszmélt: kardját kissé oldalra dőltve egy látványos rohamra készült, ám apja egy mozdulattal megfékezte.
- Átatatata – azzal egy apró kis vágást ejtett az eszméletlen Yorumi nyakán. - Én a helyedben nem nyúlnék a magvas zsákodhoz nyanya, ki tudja, mi történik szegény kislánnyal – a szavait ezek szerint nem a fiának, hanem a feleségének címezte. Imolatus hátranézett, és látta, hogy Wendy keze elmerült a kis batyujában. A skarlát hajú kardművész ezek szerint csak figyelemelterelésre készült a nagy fegyverlóbálással. A kis tervük azonban nem jött be. Végtére is ők mégiscsak egy család, ismerik egymást.
- Nem fogsz jól kijönni ebből, apám, még, ha egy istenség is áll a hátad mögött, visszajövök a pokolból, hogy lássam füstölgő hullád – Maxim szavaiból szintre fröcsögött a gyűlölet.
- Vagy csak szimplán megverünk. Sedag elég mostohán bánik a kegyenceivel, nekem elhiheted Handy – tette hozzá Imolatus, próbálva a diplomácia útján. Neki volt már tapasztalata Sedag bérenceivel, és jól tudta, hogy a porondmester is végül a rövidebbet húzta. Meg a hosszabbik kést…
- Neeeeeem, azok, akik gyengék, azok nem érdemlik meg, hogy a fényében ragyogjanak – Handy hisztérikus nevetésével adta tudtára a jelenlévőknek, hogy végleg elgurult a gyógyszere, és nem lehet jobb belátásra bírni. Majd hirtelen oldalra fordította a fejét, és úgy hallgatózott, mint egy kutya. A hangok valami megnyugtatót súghattak neki, mert sokadszorra is felnevetett, ám a hangja most el volt változva.
- Itt van, itt van, itt van, érzem, itt van, és megmutatja nektek, mégis milyen erős a pusztítás entitása – ezután a három betolakodóra szegezte nem-kést-tartó kezét, amiből hirtelen áradni kezdett a feketeség. Mintha csak egy éjsötét, mindent elnyelő árhullám borította volna be Imolatust. Úgy érezte, mintha megvakult volna. Próbált kapaszkodni, küzdeni, de nem volt semmilyen szilárd tárgy a közelében. Úgy érezte, hogy tehetetlen süllyed a semmi közepe felé. Ám hirtelen, egy hang szólította meg, amelynek nem tudta beazonosítani a forrását. Olyan volt, mintha mindenhonnan szólt volna.
- Angyal. Miért szálltál a földre? Miért akarod ébredésem megakadályozni? Miért küzdesz az elkerülhetetlen ellen? Talán bízol egy szebb jövőben? Békességben? Szeretetben? Tudod e, egyáltalán a világ forgását? Tudod, hogy mi az elkerülhetetlen vége a világnak? – kérdezte a lágy, mégis behízelgő hang.
- Nem, és nem is izgatnak ezek a kérdések, amióta letettem a kor-filozófia kurzusomat a főiskolán – válaszolta Imolatus. Borzasztóan frusztrált volt, és a semmiben való csevegés nem sokat dobott a hangulatán.
- Nem valóban. Botor emberek, nem foglalkoznak azzal, ami elkerülhetetlen, így nem ismerik és harcolnak ellene. Miért harcolsz ellenem? – hősünknek volt egy olyan halvány megérzése, hogy épp hittérítésen esik át. Csakhogy ő nem fogja olyan olcsón adni magát! Majd ő nevén nevezi ezt a „makacs” problémát!
- Tudod, Sedag, nekem egyszer már volt szerencsém az egyik csatlósodhoz. Az ellenszegülés igencsak kifizetődő volt, így hát arra gondoltam most is megpróbálkozok vele – hang erre tónust váltott, és kuncogni kezdett, mintha csak egy viccet halott volna.
- Kifizetődő… Elégedettség érzése? Büszke vagy magadra, hogy egy hasznavehetetlen bábút leütöttél? Nem is te ütötted le, és mégis mennyire örülsz neki. A nagyképűség a tehetség átka, és a civilizáció halála. Miért harcolsz ellenem? Kifizetődő lesz? Nem lesz az. Miféle jutalom a halál? Bár, igazad van; kifizetődő lesz – monologizált magában a démon. Közben a mágus azon gondolkozott, hogyan tudna kijutni ebből a kutyaszorítóból. Sajnos semmi hasznos nem jutott az eszébe, csak az időhúzás. Megpróbált hát kiszedni valamit Sedagból, ha már ilyen beszédes kedvében volt.
- És neked mi a kifizetődő ebben az egészben? Ha a vég elkerülhetetlen, akkor mi hasznod származik abból, ha átlépsz erre a világba? Még ha te is hozod el a világvégét, utána úgyis véged lesz, vagy legalábbis cél hiányában unatkozni fogsz.
- A vég, az csak egy kezdet. A ti végetek, az én kezdetem. Ahol neked hehanyatlik a nap, nekem ott új hajnal pirkad. Az emberi élet is ilyen: megkapnak mindent, ami az élethez kell, majd szépen lassan elveszítik az egészet. Egyre több fájdalomnak teszik ki magukat, és panaszkodnak emiatt. Miért kell végigmenni a fájdalom útján, amikor egyszerre le lehet tudni a bajt, és végleg megpihenni? Miért szenvedjen az ember, ha megbékélhet?
-Miért nem fogod már be? Idegesít a süketelésed. Ehhez a világhoz most csak egy kerge öregúr jelenti az összes kapcsolatod. Ha leütöm, számodra vége a dalnak. És ezt te is nagyon jól tudod. Szövegelsz nekem itt az apokalipszisről, de a felsőbbrendű dumád mögött igenis félsz – egy hatalmas démon felidegesítése kockázatos terv volt, ám a fiú mindennel megpróbálkozott, hogy elvonja annak figyelmét a Nagy Tervtől, legyen az akármi is. Egyébként is kötekedő kedvében volt, így a másik remek céltáblának tűnt. A szavai nem várt hatást keltettek. Sedag személyesen jelent meg előtte. Vagy legalábbis egy általa megformált önkép vízióját vetítette. Egy vöröses aurájú alak képében mutatkozott. Vörös volt a haja, a páncélja, a bőre is vöröses árnyalatú volt. Csupán csak a szemei világítottak sötéten. De azok annyira feketék voltak, mint maga a körülöttük lévő semmi. Imolatusnak olyan érzése volt ránézve, mintha a szemei helyén nem lenne semmi, és az üres hátteret látná rajta keresztül. Az alak megszólalt, most már kevésbé kedélyes hangnemben:
- Nincs mitől félnem, angyal. Handy is egy egyszerű báb, semmi több, aki tipikus ember. Vak, mohó, naiv. Kell neki, amit elvesztett, és így könnyen irányíthatóvá válik. Ha ő nincs, majd lesz valaki más. Így vagy úgy, ki fogok szabadulni. Már csak a könyvből kell kiszabadulnom, átveszem a hordozó testét, és végre járni fogom a világot. Mit remélhet olyasvalaki, mint te, aki alig két évtizedet élt, egy olyasvalaki ellen, aki már évezredek óta a földön van?
- Lehet, de elfelejtesz valamit: én egy angyalmágus vagyok. A te fajtád visszaszorítása a feladatom – csattant fel a fiú. Úgy érezte, elég időt pazarolt a démon faggatására. Kellő lelkierőt gyűjtött ahhoz, hogy támadásba lendüljön. Megidézte a szárnyait, amitől remélte, hogy elmúlik a semmiben zuhanás érzése. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Sedag körül felizzott az aura. A mágus szárnyai izzó fájdalommal elfeketedtek, mintha csak megégtek volna. Próbálta őket eltüntetni, de egyszerűen nem bírta. Közben a feketeség átkígyózott a testére is. Nyomukban kellemetlen érzés járta át a testét. Üresség, bizonytalanság, önvád, tehetetlenség. Közben újabb hangok csendültek a fülébe, ám ezúttal túlságosan is ismerősek voltak.
- Mégsem volt meg benned a bölcsesség szikrája. Elbuktál az élet azon útján, ahol mások könnyedén végigsétálnak. Ez csakis a te hibád. Nem születtél gyengének, de azzá tetted magad – a mondat messziről visszhangzott felé, mintha csak egy kút mélyéről jött volna. Ám a szenvtelen lemondás így is kivehető volt belőle.
Razomyr? Régi mentorom? Persze, bort iszik és vizet prédikál. Majd pont az ő szavára fogok adni azután, hogy olyan csúnyán átvert.
Ekkor a főpap gyászbeszéde elhalkult, és egy kórus vette át a helyét. A hangok ugyanolyan torzak voltak, és az eltérő hangszín nehezen tette lehetővé, hogy Imolatus kibogozza a tulajdonosát. Többek közt Nessát, Horust, Marigoldot és a céhmestert vélte felfedezni bennük egy-egy pillanatra.
- Ki hitte volna? Nem is értem, miért remélt akárki is valamit tőled? Aki képtelen kordában tartani a mágiáját, az csak egy folt a céh hírnevén.
- Hagyjál békén, nem akarom, hogy a tehetségtelenséged megfertőzzön.
- Immolatus, csalódtam benned.
- Hehehe, most mondjam azt, hogy meg vagyok lepve?
Ezek után még van bőr a képeteken engem okolni? Talán az én ötletem volt jelentkezni erre az öngyilkos küldetésre?! Ha nem tudok megfelelni az irracionálisan nagy elvárásaitoknak, az nem az én hibám. Én minden tőlem telhetőt megtettem, kár, hogy nem értékelitek. Kár volt rátok pocsékolnom az időmet…
Miközben Imolatus egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálatban, felderengett előtte egy kép. Egy kislányról, aki nagy veszélyben volt. Yorumi. A mágus minden erejével belekapaszkodott ebbe a gondolatba. Tudta, segítenie kell partnerének. Ám a vízió kiteljesedett: Yorumi mellett megjelent egy fura bohóc, egy érett nő, és egy ikerlány-pár. Mintha csak egy mesébe csöppent volna az apró lányka.
A sötétség ekkor egy varázsütésre szertefoszlott. Imolatus ugyanott volt, ahol eddig is: a pincében. Körülötte Maxim és Wendy hevert a földön, magzatpózba görnyedve, semmibe meredő tekintettel. Ezek szerint ők még mindig a varázslat hatása alatt vannak. Handy is ott volt, kigúvadt szemekkel meredt rá.
- Te.... meg..... mi..... hogyan? – köpködte a szavakat. Hősünk úgy érezte, ideje fordítani a helyzeten. Mivel a másik két „segítő” szokásához híven hasznavehetetlen állapotban volt, így ő rá hárult a feladat, hogy vesztett helyzetből megnyerje a csatát. Mivel azonban a vénember még mindig sakkban tartotta őt a karmai közt lévő Yorumival, jobbnak látta, ha egy diplomatikus cselhez folyamodik. Enyhén megdöntötte a testtartását, és meghunyászkodást színlelt.
- Már nem volt értelme tovább a csapdában vergődnöm. Szemtől szembe láttam Sedag nagyurat, aki meggyőzött arról, hogy felesleges tovább küzdenem. Ennek a világnak vége, mert ő eljön. Ám az ő eljövetele egy új hajnal is egyben – mondta egy fanatikus magabiztosságával, felmondva azt, amit előtte a démontól hallott. Ezzel azonban taktikai hibát vétett: a túlvilági mesemondó minden bizonnyal más történetet etetett meg a vénemberrel, mert a vénség kifakadt.
- Neeeeeeem, nem nem nem nem, a nagyúr nem meggyőz, a nagyúr elpusztít. De ha a nagyúr elpusztít, akkor engem is el fog, mert ő a pusztulás entitása. Ekkor eggyé válok vele, és én leszek..... nem, ez így nem jó, ez így nem jó, ez így sehogy sem jó. Mi ez, MI EZ?! – Handy önnön logikájának csapdájában vergődött, közben mániákusan hadonászott és hisztérikusan kiabált. Ezután a fejéhez kapott, amiben vélhetőleg egy nagy vita folyhatott. Öröm az ürömben, hogy a teátrális őrületének hála már nem tartotta oda a lány nyakához a kést. Imolatus már készült, hogy odapattanva megmentse társát, ám ekkor Yorumi magához tért.