Tezzeret
Fegyver mágus
Hozzászólások száma : 20
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 20.
Karakter információ
Céh: Golden Pheonix
Szint: 1
Jellem:
 | Tárgy: Tezzeret  Kedd Aug. 21, 2012 10:46 pm | |
| Név: Tezzeret Reyner (vezetéknevét nem haszálja)
Nem: Férfi
Életkor: 21
Jellem:
Rendkívül könnyeden vesz mindent, gyakran látni, amint csak fekszik egy réten, és gyönyörködik a napsütésben, vagy nyugodtan játszik a hangszerén. Mindenkivel udvarias, ám szavai mögött gyakran irónia rejlik. Azonban komoly helyzetekben, harcok alatt vagy ha valaki megsérti (a saját vagy társai becsületét nagyon komolyan veszi), teljesen megváltozik, és minden idegszálával a feladatra koncentrál.
Kinézet:
Szürke haja félhosszú, általában kócos, gondozatlan, mivel nem foglalkozik sokat a külsejével. Szeme élesen elüt hajától tengerkék színével, orra egyenes, álla szépen metszett, így alapjában véve jóképűnek mondható. Meglehetősen magas, 197 centiméter, és ehhez arányos súlyban van. Nem kifejezetten kigyúrt, de teste edzett, izmai acélosak. Viselete általában különböző kimonókból áll, kedvence egy citromzöld, hosszanti csíkokkal tarkított darab.
Mágia: Fegyver mágia
- Dimension Warp /Dimenzió Hasadék/
- Ex-quip: Two-handed Swords /Ölt-vált: Kétkezes kardok/
- Great Crescent Slash / Nagy Félholdvágás / - kezdőtőkéből szeretném levonni
*Megjegyzés: Tezzeret minden támadást japánul mond, így nála a Great Crescent Slash a Dai Engetsu Giri-nek felel meg. (már amennyiben ez lehetséges)
Céh: Golden Phoenix
Felszerelés:
- Yumekiri (Dream Cutter): Egy hagyományos acél nodachi, aminek markolata és kör alakú keresztvasa is teljesen szénfekete, valamint annyi különlegességgel, hogy pengéje kevésbé hajlított. Tezzeret érzelmileg kötődik a kardhoz, ezért adott neki külön nevet. - általában dimenzió hasadékban
- Egy fából faragott, kör alakú medál egy nyakláncon a nyakában, amelybe bonyolult mintákat véstek.
- Egy shakuhachi (bambuszból faragott, hétlyukú japán furulya)
Előtörténet:
- Mutasd meeeg! - kukucskáltam át lábujjhegyen a húgom válla fölött, ám nem láthattam meg azt, ami annyira érdekelt, ugyanis összekuporodott, és karjait a mellkasára szorítva takarta el. Valószínűleg valami fafaragvány-féle lehetett, mert a fűben jelentős mennyiségű forgács mellett egy apró bicska is hevert, amit bizonyára akkor ejtett el, mikor észrevett. - Naaa! - mondtam dünnyögve, ám ő csak összecsücsörítette a száját és még jobban szorította.
- Nem! - mondta harciasan, mire csiklandozni kezdtem. Össze-vissza dobálta magát a földön, de nem eresztette el a kincsét. Ez így folytatódott egy darabig, míg végül, feladtam.
- De miért nem, Mei? - kérdeztem szomorú kiscica szemekkel, mire testvérem nyelvet öltött és szaladni kezdett a mezőn keresztül vissza, a ház felé. Tettetett haraggal utána rohantam, és megpróbáltam elcsípni, mire ő nevetve kerülgetett, és szökdécselt. Ahogy végigszaladtunk a falu főutcáján, a többi lakos csak fejcsóválva és mosolyogva figyelt minket, azonban volt egy, akin már teljesen más érzelem látszott. Az utca közepe táján volt egy kis lekanyarodó mellékutca, ide nyargaltunk be nevetve, mikor megpillantottuk a férfit, aki az egyik ház tornácán állt, az oszlopnak dőlve. Fekete haja rövidre volt nyírva, égkék szeme szigorúan pillantott le ránk.
- Mei! Tezzeret! - hangja mély volt, és amolyan keserű csokoládé ízű. Egyszerre volt meleg, és parancsoló. A két név hallatán megdermedtünk, és elszontyolodva bámultuk a cipőnket. Lassan a ház felé poroszkáltunk, és ahogy ráléptünk a tornác deszkáira, behúzott nyakkal és összeszorított fogakkal vártam a szidást, azonban egészen más dolog érkezett helyette. Egy kacagás volt, csengő és könnyed. Egy nő lépett ki az ajtón, egyszerű ruhában, ezüstszürke hajjal és mélybarna szemekkel.
- Te is tudod, hogy akármennyire próbálod, nem tudod eljátszani a szigorú szülőt! - mondta, ahogy végigsimította a férfi vállát. Mei hirtelen nekiiramodott, és mielőtt elcsíphettem volna, a nő ölébe vetette magát.
- Anya! Tez el akarta venni!
- Nem is igaz, csak meg akartam nézni! Miért titokzatoskodsz annyira? - kérdeztem durcásan, mire húgom toppantott.
- Anyu!
Apánk elmosolyodott. A keserédes íz megadta magát, és a férfi hangja most már csupán szeretetet tükrözött.
- Tezzeret, hagyd békén a húgodat! Majd megmutatja, ha akarja! - mondta, majd hatalmas tenyerét a fejemre helyezte. - Na, igyekezzünk vacsorázni! Aki idekint marad, az éhen marad! - azzal elindult befelé. Összenéztünk Mei-vel, majd egyszerre iramodtunk be az ajtón.
- Apa, anya, várjatok meg!
Elképzelhetetlen volt, hogy lehet másképp is. Hogy elszakadok a családomtól, a szüleimtől, a húgomtól… Mindez sosem merült fel bennem, és mélyen elzárva, a gondolataim legmélyén sem volt megtalálható soha. Egyszerű, gyermeki lélekkel hittem, hogy mindig ilyen marad a végtelenségig. Talán éppen ez volt a baj…
Lángok. Táncoló, bíborvörös és arany lángok, amelyek fojtogató, fekete füstöt eregettek magukból. Az aznap éjszaka lángjai beleégtek a szemembe, a lelkembe. Nem tudtam, mit tegyek, csak forgolódtam ültömben az ágyamon, és néztem az egyre elharapódzó tüzet. Odalentről zaj hallatszott, de nem volt elég bátorságom, hogy megpróbáljak átkelni a vöröslő tengeren. Aztán meghallottam a sikítást. Vékony, elhaló hang volt, ám élesebben hallottam, mint bármi mást.
- Mei! – ordítottam, és leugrottam az ágyamból. Takarómat gyorsan ráterítettem az ajtó előtt tekergőző tűzkígyókra, majd sebesen átrohantam rajta, és teljes súlyommal nekicsapódtam az ajtónak. Az égett, repedezett fa könnyedén kidőlt, de a vállam is megperzselődött. De nem érdekelt sem ez, sem a lábam, a hátam. Csak egy valami érdekelt. – Mei! – lerohantam a parázsló lépcsőn, hármasával szedve a lépcsőfokokat, és megállapodtam a földszinten. Az ajtó be volt törve, és még láthattam, ahogy egy fekete bakancs eltűnik a nyílásban. A helyzet itt sem volt más, mint a szobámban, mindenütt bíbor tűz terjengett. Riadtan néztem körül, és néhány leomlott gerenda között megláttam anyámat, hátában egy véres késsel. Szemembe könny gyűlt, de nem a bánattól, hanem a tehetetlenségtől. Apám kicsivel odébb feküdt egy halott bandita mellett, összevagdosva, mellkasában ökölnyi lyukkal. Tehetetlen voltam. Nem tudtam tenni semmit. Eddigi életemnek egy csapással vége volt, és nem tehettem semmit. Szüleim meghaltak, húgom pedig…
- Mei! – ordítottam zokogva. – Mei, hol vagy?
- Tez… - hangzott egy rekedt hangocska. Odakaptam a tekintetem, s szinte összetörtem. Mei egy halom törmelék alatt feküdt, amelyek közül az egyik átszúrta a testét. Kétségbeesetten próbáltam lerángatni róla, de meghaladta az erőmet.
- Tez… Hagyd… Már… nem is fáj… - próbált mosolyogni, de csak köhögés lett a vége.
- Mei! – ismét tehetetlen voltam. A húgom itt haldoklott a szemem előtt, és nem tudtam tenni semmit.
- Bátyus! Tez… Ne hagyd… hogy megszerezzék… - mondta, majd keze erőtlenül elengedett valamit. Egy kis, kerek fa medál volt, amibe bonyolult rajzolatokat, köröket és rúnákra hasonlító formákat véstek. Az a medál volt, amit mindig farigcsált, és nem láthattam soha. Felemeltem, majd megszorítottam a kezét. - Tez... bízom benned! – mondta megszakítva egy köhögéssel. Feje lehanyatlott, ajkaira nyugodt mosoly ült ki. Több percig ott ültem, kezemben a medállal és húgom kezével. Csak akkor álltam fel, mikor a házunk hátulsó része hatalmas robajjal leomlott. Kiténferegtem esetlenül és gyengén, majd közvetlenül a házunk előtt pár méterrel arccal a földre borultam. Nem gondolkodtam, nem érzékeltem. Vártam a jótékony halált, de az nem jött. A sors úgy döntött, elevenen szenvedjem végig a csapást, amit rám mért…
A banditák kifosztották és felgyújtották a falu szinte összes házát anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütköztek volna. Távoli, eldugott falucska voltunk egy, Fiore hegyei közötti völgyben, a legközelebbi város is sok mérföldre volt. Ahogy ott feküdtem, több bandita is rám lépett, ám valamilyen oknál fogva egyikőjük sem bántott. Biztosan azt hitték, már halott vagyok. Ott maradtam, egy a néhány túlélő közül, árván és egyedül. Az életemnek vége volt. Nem tudtam, mit csináljak. Dühömben felálltam, és nagy merészen elindultam a völgy kijáratát jelentő szoros felé. A banditák lovainak kopogása messziről még hallatszott, ráadásul a mi összes hátasunkat is elkötötték. Azonban engem ez nem tántoríthatott vissza, nagy merészen előre indultam, botladozva, merev lépésekkel. A völgyön kívül senki nem élheti túl. Nincs menedék, nincs védelem. Viszont van fagy, farkas és szikla. Ez volt apánk mondása, mert valamilyen oknál fogva a fejembe akarta verni, hogy soha ne menjek ki a völgyből. Ez eddig eszem ágában sem volt, azonban most éppen kapóra jött. Ahogy lassan elértem a sziklafalakkal védett medence határát, a csípős szél az arcomba vágott. Úgy tűnt, nem volt éppen jó idő.
- Ez nem Baram fia? Hé, hova mész? – ordibált utánam az egyik férfi, aki megúszta a támadást. – Gyere vissza, ha kimész, biztosan meghalsz! Ilyen időben meg főleg! – meg sem hallottam a szavait, csak mentem előre, bele a hóviharba. Lassan, szenvedősen haladtam, de nem érdekelt. A szél keresztülfújt szegényes öltözetemen, a hó pedig az arcomba csapódott. A testem szépen-lassan kihűlt, de nem érdekelt.
~ Mutasd, mit tudsz, óh, hatalmas sors! Kivégeztél mindenkit és mindent körülöttem, ne végezz félmunkát! ~ ekkor futott át egy pillanatra az agyamon, hogy talán én lehetek az egyetlen nyolcéves, aki meg akar halni. Közvetlenül ez után lábam felmondta a szolgálatot, mire előre hanyatlottam. Arcomat csípte a fagyos lelep, amely síromul szolgált. Hó. Sosem gondoltam volna, hogy így végzem. Amit a láng nem tudott megtenni, majd megteszi a jég.
~ Mei! Megyek…
- Mei! - ordítottam hirtelen, és felültem. Egy tiszta szobában találtam magam, vetett ágyban. Előttem egy kandallóban tűz lobogott. Tűz. Mennyivel barátságosabb volt így, féken tartva, egy kicsiny téglabörtönbe szorítva. A kandalló körüli rész szintén égetett agyagtéglákból volt rakva, hogy ne harapódzhasson el a féken tartott természeti elem, azonban a kicsiny ház többi része fából volt. Az ágyam előtt faragott székben egy férfi ült, hosszú, fekete haja lófarokba fogva lógott, hatalmas, kérges kezeiben egy fa rudat fogott, és egy bicskával farigcsálta. Erről eszembe jutott Mei medálja, amitől ijedten a nyakamba kaptam, ám szerencsére ott lógott a vékony bőrláncon, amin húgom is hordta.
- Ne aggódj, meg van a nyakbavalód. - szólalt meg a férfi, és letette a kezében tartott tárgyakat. Ahogy felállt, a szék megkönnyebbült recsegéssel tudatta, hogy bizony nem kis súlytól szabadult meg. - Örülök, hogy végre felébredtél.
- Hol vagyok? - kérdeztem rekedten.
- A lényeg, hogy nem a hóban halálra fagyva és nem is egy medve gyomrában. - csüggedten néztem magam elé pár pillanatig.
- Ki maga? - hangom még mindig nem volt az igazi, de hát a hideg nem tett jót a torkomnak.
- A megmentőd. Ha a nevemre vagy kíváncsi, az Kharn. - mondta, majd, miután egy perc után is csak hallgattam, visszakérdezett. - Ha már kíváncsi vagy valaki nevére, a sajátodat nem titkolhatod! Kinek a fia vagy, hogy nem tanított meg erre? - erre felkapta a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Meglepő módon nagyon hasonló volt a színe, mint az enyémnek.
- Tezzeret Reyner vagyok. Apámat Baramnak hívják, anyámat Lily-nek. - a férfi légzése fokozódott, szeme elkerekedett, és visszaült a székébe.
- Baram. Te Baram fia vagy? - kérdő arckifejezéssel bólintottam. - Te vagy az unokaöcsém? - ez a mondat engem lepett meg.
- A... micsodája?
- Az unokaöcsém. Baram a testvérem volt. - felelte Kharn, majd mintha zavarba jött volna, félrenézett.
- Miért nem mesélt soha magáról?
- Valószínűleg mert azt hitte, meghaltam. - Elgondolkodtam. Átsuhant az agyamon ugyanaz a gondolat, amely a völgy bejáratában is. Apám figyelmeztetése, hogy soha nem menjünk ki a hegyre. Tehát ezért... - De ahogy ismertem őt és Lily-t, nem hiszem, hogy veszekednének, vagy bármi okot adtak volna rá, hogy megszökj. Miért tetted? - Nem válaszoltam rögtön. Megszorítottam a nyakamban himbálódzó medált, majd újra a takarómat kezdtem bámulni.
- Nem. Nem veszekednek, és most már soha nem is fognak. - Kharn-nak lassan világos lett a helyzet.
- Csak nem... - ismét a hallgatással feleltem neki. Ő is abbahagyta a beszélgetést, és visszatért a faragcsáláshoz. - Aludj! Még nem múlt elteljesen a láz! - Eleget tettem a kérésének, és letettem a fejem a párnára, majd szinte azonnal elaludtam...
Egy hónapig nem beszéltem róla, ennyi idő kellett, hogy feldolgozzam. Ostoba voltam, semmibe vettem Mei utolsó kívánságát. Ha meghalok, bárki elveheti azt, amit a húgom nem akart rossz kezekben tudni. A gyászidőszak leteltével besegítettem újdonsült nagybátyámnak a munkában. Nem volt könnyű a völgyön kívüli élet, így gyakran kellett vele vadásznom, vagy tűzifát szereznem. Eközben folyamatosan fedtem fel részleteket arról az éjszakáról. Kezdtem megszokni az új életemet, a hegyen kívül. A nehéz körülmények, a fokozatos munka megakadályozta, hogy túl sokáig gondolkodhassam azon, végül is mit fogok most csinálni. Azonban még így is előfordult esténként a kandalló előtt, hogy a medált forgatva felidéztem a húgom arcát, vagy a táncoló lángokat. Egyik ilyen alkalommal történt, hogy merengésemből zeneszó szakított ki. Vidám, sípoló és fütyülő hangok hangzottak fel, egészen közelről. Nagybátyám játszott egy számomra ismeretlen hosszúkás, valószínűleg növényi szárból faragott hangszeren. Behunyt szemmel csak a zenére koncentrált, és ujjait mozgatva különös dallamokat csalt elő a furcsa csőből.
- Mi ez a hangszer? - kérdeztem, mikor befejezte a játékot.
- Ez egy bambuszfurulya. - értetlen ábrázatomat látva felnevetett, és magyarázatba kezdett. - Nem minden hely ilyen havas és hideg ebben az országban. Vannak helyek, ahol a fák világító rózsaszín virágokat hullatnak a tavasz végén, és ahol ilyen, csonthoz hasonló szárú növények nőnek. Az ott élő emberek ennek a bambusznövénynek a talajoz közeli részére lyukakat fúrnak, méretre vágják, a száját pedig beszűkítik, így ha valaki belefúj, a lyukak lefogásával szabályozva hangot lehet belőle kicsalni. - egészen érdekesen hangzott, 10 éves fejjel egyszerűen nem tudtam neki ellenállni.
- Más dolga is van, ami onnan származik? - kérdeztem.
- Van. - mondta mosolyogva a férfi, és kitartotta előre a kezét. Némi koncentrálás után kis légcsavarok közepette egy hüvelyében pihenő, meglehetősen hosszú kard volt a kezében. A hüvely, a kerek keresztvas és a markolat is fekete színezetet kapott, így már a fegyver sem volt éppen unalmas, ám abban a pillanatban jobban érdekelt, ahogy előhívta.
- Ezt hogy csinálta? - kérdeztem őszinte lelkesedéssel.
- Ez a kard Yumekiri, egy úgynevezett nodachi. A módszer, amivel előhívtam pedig az ölt-váltás, egy mágia.
- Mágia? Mint ami a mesékben van? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Nagyjából. Ez a mágia a harcosok segítőmágiája. Lehet akárhány fegyvered, mindegyiket magaddal viheted akárhova, anélkül, hogy cipelned kellene. A segítségével létre lehet hozni egy rést a dimenziók között, ami egy különbejáratú tárolóként funkcionál.
- Tanítson meg erre! - kezdtem, mire Kharn felnevetett.
- Majd ha tudod használni a fegyvert, kölyök!
- Akkor tanítson meg arra! - nagybátyám sokáig töprengett, majd végül sóhajtott.
- Szerencséd, hogy van rád méretezett kardom is.
Így kezdődtek el a kardforgatás tanulmányaim. Először csak rövidkardokkal, majd ahogy egyre idősebb lettem, katanát kaptam a kezembe. 15 évesen volt az első alkalom, hogy kezembe vehettem az első nodachimat, ám ez sem a fekete markolatú Yumekiri volt, csak egy hagyományos, tucat számra kapható (legalább is Kharn szerint) darab. De nem adtam fel, fáradhatatlanul gyakoroltam az alaptechnikákat, majd a bonyolultabb mozdulatsorokat, sőt, hébe-hóba saját technika kifejlesztésével is ügyködtem. Nem volt könnyű, ám semmit nem adtam fel. Talán megérte, talán nem...
Nyugodtan álltam, légzésem ritmusa egyenletes volt. A körülményekhez képest enyhe, nyár eleji szél belekapott a hajamba, az nap pedig egyre melegebben sütött. Behunyt szemmel élveztem, ahogy felmelegíti az arcom, majd váratlanul kinyitottam a szemem és villogó tekintettel rohamra indultam. A kezemben tartott zöld markolatú nodachi csak úgy szelte a levegőt, majd sikítva találkozott Yumekiri fénylő, szikrát hányó pengéjével. Ez csak egy pillanatig tartott, a két kard hátralendült, majd elegáns köröket leírva újra egymásnak feszültek. Ez megismétlődött párszor, majd változtattam a taktikán, és hátrább ugrottam. Villámgyorsan döftem előre, ám nagybátyám kardja hárította a csapást, majd felém sújtott vele. Visszarántottam a kardot, és oldalra vetődtem, így éppen sikerült hárítanom a támadást. Tovább vagdalkoztam, gyengepontot keresve a férfin, ám sokáig nem találtam. Aztán egyszer elkövetett egy hibát, így kardom pengéjével sikerült megütnöm a fekete nodachi markolatát, mire az azt tartó kéz hirtelen elengedte. Ekkor lendítettem egyet a kardomon, mire Yumekiri pörögve átszállt az éteren, és belefúródott a földbe. Lihegve álltam meg, a kezemben lévő pengét nagybátyám nyakának szorítva.
- Szép volt, kölyök! - mondta elmosolyodva. Megbűvölve bámultam a hóból élesen elütő fegyvert, nem tudtam róla levenni a szemem. - Mire vársz? Megegyeztünk! Ha legyőzöl, a tiéd. - elejtettem eddigi fegyverem, és odabotorkáltam jogos jutalmamhoz. Óvatosan megérintettem a fekete markolatot, és felemeltem. Egy darabig csak néztem, ahogy a fény végigszalad a pengén, majd hátraszóltam.
- A másik egyezségre is emlékszik?
- Természetesen. Menjünk vissza a házba, elmagyarázom az alapokat.
A mágiatanulás hasonlóan nehéz volt, mint a kardforgatás, de sokkal idegőrlőbb. A dimenzió hasadékba helyezett tárgyaim, jobbára faágak kettétörve, vagy még rosszabb állapotban jöttek ki onnan, sőt, néha vissza sem jöttek. Azonban nagyjából egy év után már sikerült egy olyan stabil hasadékot létrehoznom, amiben kényelmesen elhelyezhettem fegyveremet, és fenntartása már nem igényelt külön mágikus energiát. Kharn mosolyogva nézte, ahogy fejlődöm, és ahogy felnövök. 20 voltam, mikor a sorsom ismét úgy döntött, túl sokáig maradtam egy helyen...
Éppen favágásról jöttem visszafelé, mikor orromat megcsapták az ismerős illatok. Fojtogató, nehéz, halálszagú füst tolakodott be az elmémbe, és felgerjesztették a 12 éve kialudt tüzet. Lángok. Táncoló, bíborvörös és arany lángok. Rohanva indultam meg, hogy aztán végignézzem, ahogy egy csapat bandita felgyújtja a kis faházat. Kharn még megpróbált szembeszállni velük, de egyedül volt, és már nem éppen az aranykorban járt. Láttam, ahogy egy bandita hátulról közeledik felé egy kukri késsel, és kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A bandita döfött, pontosan és halálosan. Nagybátyám felordított, majd megfordult és kardjával lecsapta a fejét, azonban még ezen utolsó harcoshoz méltó tette sem mentette meg a haláltól. Térdre rogyott, és arccal előre a földre zuhant. Felüvöltöttem. Hosszan, hangosan üvöltöttem, mint egy sebzett farkas. Villogó tekintettel rohantam a ház felé, út közben hívva elő Yumekiri-t. A banditák már vártak az érkezésemre, ám a bunkósbotokkal és késekkel felszerelt ellenfelek nem nyújtottak túl nagy kihívást. Hatan voltak, akik túlélték Kharn elkeseredett harcát, mire a házhoz értem, már csak négyen.
- Ni csak, újabb tökfilkó lépett színre! Menekülnöd kellett volna, míg tudtál! - mondta, majd megforgatta a kezében tartott tőrt. Összeszorítottam a fogaimat, majd meglendítettem a kardom. A hideg fém akadálytalanul hatolt végig a bandita fedetlen mellkasán, aki így előre dőlt, én pedig egyetlen mozdulattal átszúrtam a tüdejét. Eközben a másik három kapcsolt, ám már nem kerülhették el a végüket. Elkerültem a szöges bunkó csapását, majd a görbe rövidkard döfését, majd felemeltem a kardomat. A pengére kezdtem gyűjteni a mágikus erőmet, ami ettől fényleni kezdett. A banditák megtorpantak, és hitetlenkedve nézték a fénylő pengét. Fél perc után magasba emeltem a kardom, és ferdén lefelé suhintottam vele.
- Dai Engetsu Giri! - üvöltöttem, és ellőttem a varázslatot. Ez meglehetősen kimerített, mivel első alkalmazásom volt, ám nem törődtem tovább vele. A támadás megfelelően nagy volt, hogy mindhárom banditát kettészelje, így nem kellett velük foglalkoznom. Yumekiri-t visszahelyeztem a dimenzió hasadékba, és nagybátyámhoz léptem.
- Kölyök! Te... dühös vagy... - lehelte az utolsókat, miközben szája sarkában vér csordogált. - Nem akarom, hogy... csak dühödt hagyjak magam után...
- De... - nem tudtam mit válaszolni. Kétségbeesett voltam, és dühös. Meglepetésemre, Kharn mosolygott. Ugyanazzal a nyugodt mosollyal, amellyel Mei is utoljára rám mosolygott.
- Menj, kölyök... nézd meg helyettem... a virágokat hullató ... cseresznyefákat... - ez után feje oldalra bicsaklott, keze pedig elengedett egy tárgyat. Az a bambuszból készült hangszer volt, amit annak idején, 10 évesen hallottam először. Egy darabig csak néztem, majd magamat is meglepve elmosolyodtam. Arcomon kövér könnycseppek gördültek le, de mosolyogtam. Az a mosoly, immár másodszorra elég volt, hogy kimosson belőlem minden haragot.
- Aludj csak, Kharn, bácsikám...
Egy évvel később, Fressia Town határában történt a következő figyelemre méltó esemény. Nem szerettem a város zaját, azonban néhány helybelitől megtudtam, hogy nem messze a várostól található egy völgy, amely egykor egy ősi város volt. Így egyenesen ide vettem az irányt, és egy közepesen hosszú séta után meg is érkeztem. A látvány egészen kellemes volt, s bár itt nem volt virágzó fa, csupán egyetlen, hatalmas példány, azért megálltam, és ledőltem egy domboldalra. A táj egészen megihletett, így elhalásztam kimonóm belsejéből furulyámat, és játszani kezdtem. Az utazás során egészen ráéreztem, hogyan kell dallamot kicsalni ebből a különös szerkezetből, így a muzsika is egészen hallgatható volt. Legalább is én így gondoltam. Sajnos nem volt mindenki velem egy véleményen, így például az a felettébb morcos tekintetű hölgyemény sem, aki éppen felfelé jött a domboldalon. Nem foglalkoztam vele, nyugodtan játszottam tovább, mire megállt mellettem.
- Egész nap ezt fogod csinálni? - kérdezte jéghideg hangon, mire abbahagytam a játékot.
- Amennyiben hagyják, igen, ezt terveztem. - válaszoltam neki.
- A naplopóknak semmi haszna nincs ezen a világon! Sehova nem fogsz eljutni egész napos lustálkodással. Se erőben, se életcélban nem jutsz előre.
- És ha valakinek csupán az az életcélja, hogy nézze a fák virágzását, és élvezze az életet? - kérdeztem vissza.
- Azt mélységesen megvetem. Aki így tesz, csupán hiábavaló, értelmetlenéletet él! - jelentette ki kegyetlen őszinteséggel, ami ezúttal nekem nem tetszett. Ezzel kímélet nélkül belegázolt a nagybátyám, és a saját büszkeségembe, így elraktam a hangszert és felemelkedtem.
- Ha ezt most azonnal nem vonod vissza, kénytelen leszek párbajra hívni! - mondtam könnyed, csevegő hangon.
- Párbajra hívni? Mutasd, hadd lássam mit tud egy naplopó! - elmosolyodtam, és előhívtam a dimenzióhasadékból Yumekiri-t. Színpadias mozdulattal kivontam, mire ellenfelem is elmosolyodott, és hasonló módon megidézett magának egy, az enyémmel egyező fegyvernembe tartozó kardot. Egy másik fegyvermágussal álltam szemben, ami egyáltalán nem lepett meg. Az utazásaim során rájöttem, hogy csak a szülőfalumban volt szokatlan dolog a mágia, az ország többi részében egészen hétköznapi módon kezelték. Egy pár másodpercig koncentráltam, majd előre vetődtem, és meglendítettem a pengét. A nő tökéletesen válaszolt rá, és egyből támadott is vissza. Nem volt kispályás, azt meg kellett hagyni. Jó pár percig csak halálos körtáncot jártunk, csattogó pengékkel, mikor meguntam, és úgy döntöttem, befejezem a harcot. Kissé hátrébb álltam, és gyűjteni kezdtem a pengére a mágikus erőmet. Meglepetésemre a nő csak sejtelmes mosollyal nézte, semmi különöset nem tett. Mikor befejeztem az előkészületet, ellőttem a támadást.
- Dai Engetsu Giri! - ordítottam, mire ellenfelem csupán lazán megrendítette a kardját, és kettészelte mágikus támadásomat.
- Nem rossz. De csak az igazi fegyvermágia alját karcolgatod! Ezért nem mész semmire a henyéléssel! - mondta, majd elkezdte ő is gyűjteni az energiát. - Great Crescent Slash! - ám a támadás nem engem célzott, hanem egy közeli, az egykori városból hátra maradt falat, amit könnyedén kettészelt. - Azonban ígéretes vagy, és nem hagyhatom, hogy egy ígéretes harcos pocsékba menjen! - ekkor egész teste körül légcsavarok jöttek létre, és ruházata egy ezüstszínű, hátán szárnyakkal ékeskedő páncélzattá változott. - Elektra Paragon vagyok, a Golden Phoenix céh mágusa. Csatlakozz hozzánk! - a kérés váratlanul ért. Már az is sokkolt, hogy ilyen könnyedén kivédte a legerősebb támadásomat, sőt, leutánozta, csupán jóval erősebben, aztán nem csak a fegyverét, de az egész ruházatát lecserélte. Miután mindezt feldolgoztam, csak ezután jutott el a tudatomig a parancsnak is beillő javaslat. Céh. A mágusok szövetkezete, ahol munkát vehetnek fel, vagy csak simán agyonüthetik az időt. És hogy én csatlakozzak? Ez egy olyan helyzet volt, amivel eddig sosem találkoztam. Vajon lesz-e esélyem virágait hullató cseresznyefát látni, ha egy céh tagja vagyok? - Mire vársz, naplopó? - csattant fel, ami kissé az elutasítás felé döntötte a mérlegemet.
- A nevem Tezzeret, nem pedig naplopó. Egyébként még mindig él az, hogy belegázoltál a becsületembe. Pont ezért, csatlakozom, hogy elérjem azt a szintet, hogy legyőzhesselek párbajban! És mellesleg nem hagyhatom, hogy valaki ennyire görcsösen és mereven élje le az életét! - válaszoltam, mire igen csúnyán nézett rám.
- Lássuk, ki győzi meg hamarabb a másikat! Előre szólok, nincs az az érv, hogy feladjam a saját elveimet.
- Ahogyan én sem! - a nő halványan elmosolyodott.
- Egészen érdekes vagy, újonc...
A hozzászólást Tezzeret összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 22, 2012 9:42 pm-kor. |
|
