Karen de Laber

Név: Karen de Laber

Kor: 17

Nem: lány

Jellem: igyekszem mindenkivel barátságos lenni, olykor meggondolatlanul önfeláldozó vagyok, szeretem a fejtörőket és a juharszirupot

Kinézet: 170 cm magas, és 50kg, zöld szem, és hosszú fűzöld haj, fehér bőr (a közhasználati értelmében), csak fehér ruhákat hordok, és mezítláb járok

Mágia: Elemi mágia – Növény

Céh: Quatro Cerberus

Felszerelés: Live-Coal magok, az apám könyve, és egy fokos, amiket egy batyuban tartok

Előtörténet:
A konyha minden egyes négyzetcentiméteréből rügyek és kis hajtások fakadnak, az asztal összeroskad, és a helyén egy facsemete kezd növekedni hihetetlen gyorsasággal. Megkapaszkodom a szobában lévő egyetlen stabil tárgyba, a székbe, amin ülök, és fölkapom a lábaimat, mert a parkettából kiserkenő fű csiklandozza a talpamat. A fa feszegetni kezdi a tetőt, ami pillanatokon belül megadja magát, és hatalmas robajjal a fa lombkoronájára omlik, a fény csíkokban tör be a kaotikus „konyhakertbe”. A ház falai leomlanak, és körös-körül nem látni mást, csak az éledező természetet, egészen a horizontig.
- Nos, így képzelted el egy Live-Coal mag életét? – bukdácsol felém egy alig három éves kislány.
- Anya? – nézek álmélkodva a kislányra.
A kislány elmosolyodik.
Föltekintek arra a hatalmas fára, ami éppen abbahagyta a növekedést. Ezután minden elhallgat. A virágok úgy merevednek meg, félig kihajtva, a fák növésének recsegése is megszűnik, a szél se fúj, mintha csak egy festmény közepén ülnék. És ekkor a fán kihajt az első virág. Izgatottan ugrom fel a székről, amit azonnal magába olvaszt a többi növény. A virág leszakad a fáról, és ringatózva a feltámadó szélben ereszkedni kezd a föld felé. Aggódva érte nyúlok, de a fán milliónyi virág nyílik, melyek csatlakoznak az előző hullásához. Az első virág leér a földre. Szirmai görcsösen összerándulnak, a szélük parázslani kezd, majd az egész virág eltűnik, és így a többi is.
- A virágok, melyek csak addig élnek, míg lehullnak a fáról – mondom. – Egy sem marad életben, mert a föld számukra méreg. Az egyetlen, amiben megfelelő táptalajt találnak az… - kinyújtom a kezem, és megvárom, míg az egyik virág a tenyeremre hullik. Szirmai összecsukódnak, elhervadnak, elporladnak, és a tenyeremben csak egy mag marad.
- Igen, pontosan így képzeltem el.
Ajtónyikorgás hallatszik, és valaki a dzsumbuj közepén megnyit egy ajtót.
- Megjöttem!
Apa ért haza a hátán lógó Magnus-szal, a kisöcsémmel, anya újra minimum harminc éves, és a konyha is úgy néz ki, mintha mi sem történt volna. Ami őket illeti, igazából nem a családom, pár hónapja fogadtak be. A Creek család tagjai is mágusok, de nem tartoznak egyik máguscéhhez sem. Walter tükörmágus, és egy üveg tárgyakkal kereskedő céhnek a feje a szomszéd városban. Suzanna illúziómágus és óvónő, képességeit mesélésre szokta használni.
- Walter, megzavartál az illúziómban – rója fel a végzetes bűnt anya apának, aki éppen a csizma levételével bajlódik.
- Megint én vagyok az oka idő előtti megöregedésednek. Óh, nagyon sajnálom! – anya tiltakozni kezd, miközben apu rám kacsint, és alig hallhatóan ezt mondja. – Előszeretettel fiatalítgatja magát az illúzióiban, nem kell meglepődni.
- Most legalább két éves volt – mondom.
- Túlzol – szól rám anya. –Látom itt mindenki összeszövetkezett ellenem, de nekem is van ám mondanivalóm.
- Hajaj – huhogunk apával -, várj, még jószerével be se jöttem a házba – Magnus-hoz igazítva hangerejét, folytatja. – Kicsikém, most már szállj le apuról.
- Terhes vagyok!
Apa fölkapja a fejét, szeme csillog a boldogságtól, lassan sikerül összeszednie az állát, és megszólal.
- Tényleg?
- A férfiak mindig úgy elcsodálkoznak ezen – intézi hozzám szavait. - Mintha mi lennénk az egyetlenek, akik miatt… - anya nem tudja befejezni a mondatot a kitörő kacagása miatt, amit apa okozott azzal, hogy karjaiba kapta, és mint egy gyereknek a hasába fújt. Én eközben igyekszem kitérni anya kapálódzó lábai elől, és Magnus elől, aki kitartóan kapaszkodik apa nyakába, pedig már úgy lengedezik ott, mint egy félig letört faág a viharban.
Visszaülök a könyvem fölé, amit már kismilliószor végigolvastam. Az elejét fejből is tudom.

Jenkin de Laber – Növénymágia
Egyetlen lányomnak, Karennek. Sajnálom, hogy nem adhatom át azt a tudást, amit itt megpróbáltam papírra vetni. Tudnod kell, hogy az irántad való szeretetem tart életben, még akkor is, ha te takarítónak se viselnél el a házadban. Utolsó reményem, hogy felkeresel, és akkor újra kezdhetjük. Szerető Apád.

A könyv stílusa csapongó, a kézírása kiolvashatatlan, a helyesírási hibák lyukat égetnek a papírba, a tananyag menete éppen hogy csak felépített, de van, ahol magas szintet kezd el ecsetelni egy alacsony szintű mágia megtanítása folyamán, és még sorolhatnám… Ez a kedvenc könyvem, mert az édesapám írása. Az egyetlen darab, amit rám hagyott, olyan kicsi voltam, mikor el kellett hagynom, nem is emlékszem rá. Viszont a könyv, és Asger segítségével a tanulás zökkenőmentesen ment, annak ellenére is, hogy alig egy éve tudom, hogy mágus vagyok, sőt, hogy mágusok léteznek.

- Elmentem bevásárolni! – szól anya az ajtóból. – Karen, drága, kérlek, etesd majd meg a kis Magnus-t. És hálás lennék, ha megtalálnád a kacsás zoknijának a másik felét.
- Rendben! Szia anya!

Tizenhat éves koromig egy olyan szigeten éltem, ahol egyetlen kis város volt, egyetlen hatalmas fallal, amit sajnos nem egyetlen őr védett. A bezártság érzését keltő körülmények ellenére viszont, senki nem akart kijutni a szigetről. Mert akik eddig kijutottak, egyrészt mind visszajöttek – érdekes, hogy mindig egy tanácsnok vette észre először az érkezőt -, másrészt mindegyik megőrült. Őrületüknek egyetlen jele volt, hogy olyan dolgokra bizonygatták rá a jó látásukat, amik nem léteztek. A leggyakoribb ilyen dolog volt a mágusok, és a mágia. Igen, a szigeten mágusok csak a mesékben léteztek, ami egy elég szűk létezési forma. És a mesékben is csak gonosz mágusok léteztek.
A szigetlakók többsége árva gyerek volt. Én is ennek a csoportnak a létszámát növeltem, egészen a tizenhatodik születésnapomig…
- Én, Marianna Lemaitre vagyok az anyád. Tanárainktól tudhatod, hogy én vagyok ennek a szigetvárosnak az alapítója és vezetője…
Miért nem szólt eddig semmit – gondoltam, de a sokktól működésképtelenné vált a nyelvem.
-… Tudnod kell, hogy nagyon beteg vagyok. Valószínűleg hamarosan meg fogok halni. Egy, max két évem van hátra…
Miért nem szólt eddig semmit?
-… Szükségem van rád. Te vagy az én egyetlenem. Azt szeretném, ha te örökölnéd a sziget kormányzásának a jogát. De mielőtt átadom a helyem, el kell mesélnem valamit. Apáddal kapcsolatban…
És miért nem szólt eddig semmit?
-… Apád egy hűtlen csaló volt, ezért szöktem meg tőle, veled együtt. Megszégyenített, önző módon kihasználta a jóindulatomat…
Ekkor jöttem rá, hogy én nem csak nem kedvelem ezt a nőt, de nem leszek hajlandó elviselni, hogy úgy viselkedjen, mintha az anyám lenne. A mondandója közepén fölálltam, és egyszerűen engedélyt kértem a távozásra.
- Nem figyeltél rám? Én vagyok az édesanyád, nekem nem mondhatsz ilyet…
- Maga nem az anyám, elnézését kérem, biztosan összetéveszt valakivel – hadartam el, és távoztam, közben azon morfondíroztam, hogy vajon hanyadik gyerek vagyok, akinek beadta ezt a dumát.
Nem kellett sokáig aggódnom, hogy netán „anyám szeretete” üldözni fog, mert azon az éjszakán valaki betört a szigetre. Mindenkit utasítottak arra, hogy vonuljon az óvóhelyre, és miután láttam, ahogy egy lián magától felmászik egy ház falán, én sem haboztam. De útközben meghallottam, hogy valaki a hátam mögött a nevemet kiáltja. Megtorpantam, mire valaki megragadta a derekamat, és mintha indákat kötözött volna körém.
- Tyű, de vékony derekad van! – hallottam az idegentől, mire nem tudtam, hogy röhögjek-e, vagy passzívan nézzem bolondnak.
Már a kisujjamat se tudtam mozgatni az indáktól, mikor földobott a hátára, és nekiiramodott velem. Nem is tudom már, hogyan jutottunk ki a szigetről, arra emlékszem, hogy egy durva törzsből készült hajóval úsztuk át a szorost.
- Ugye nem bánod, hogy elraboltalak? Rémes az a sziget, el se tudom képzelni, hogyan bírtad ki eddig. Én a helyedben tuti begolyóztam volna, és kinyírtam volna mindenkit.
A fiú lelkes kiselőadást tartott a szigetemről, de nem tért ki arra, hogy honnan ismer engem, és miért rabolt el? Valahogy furcsa érzés volt, kiválasztottnak éreztem magam, és egyre többet kaptam magam azon, hogy a fiú arcvonásait fürkészem, fenyő színű szemeit, kusza gesztenyebarna haját.
- De illetlen vagyok, még be se mutatkoztam. Asger vagyok, az öcséd.
- Hááá? – ez volt a legértelmesebb kérdés, ami eszembe jutott, komolyan. Túl sokan akarták aznap beadni nekem, hogy a rokonaim. – De, én tizenhat éves vagyok, hogy lehetsz az öcsém?
- Tizenöt vagyok, és ugyanazok a szüleink – tényleg azt hitte, hogy nem vagyok tisztában az öcs fogalmával? De hát idősebbnek nézett ki nálam, és nem is hasonlítottunk.
Ez után elmagyarázta, hogy mágusok léteznek, és hogy a „mi szüleink” azok, sőt mi is azok vagyunk. „Apánk” növénymágiát tanított neki, de eltűnt, ezért gondolta, felkeres engem.
- Ezt a könyvet ő írta neked, kérte, hogy adjam át, ha találkozunk – ekkor kaptam meg a könyvet, és ebből megtudtam, hogy az én apám Jenkin de Laber, de azt nem bizonyította, hogy Asger az öcsém.
Mikor kiszálltunk a fakéreg csónakból már hajnalodott. Asgerrel besétáltunk egy erdő közepére, majd megálltunk egy tisztáson, ahol Asger feszengve nézett körbe.
- Nos, öm… azért jöttünk ide, hogy… hogy gyakoroljunk.
- Mármint varázsolni?
- Bizony.
1. Lecke:
Asger elővett a zsebéből néhány magot.
- Ezeket úgy hívják, hogy Live-Coal magok. Minden növény mágusnak van ilyenje. Nesze, ezek a tieid lehetnek, nekem van tartalék - fölszedegettem az elém hajított magokat.
2. Lecke:
Egymás elé álltunk, mindkettőnk jobb kezében volt egy fadarab, a balban pedig egy lapulevél.
- Csináld utánam! - utasított Asger. - Plant Make - szólt, mire a fadarabból egy karó lett, a lapulevélből pedig egy tölcsér.
- Plant Make - mondtam utána. Koncentráltam. Semmi...
8. Lecke:
- Sikerült, sikerült!
- Nagyszerű, növesztettél egy bibircsókot a botodra, meg a leveledre. Ezt nevezem tehetségnek!
9. Lecke:
- Knuckle Plant - szólt Asger, mire egy hatalmas ököl vett célba engem. Éppen csak sikerült elugranom előle.
- Ezt visszakapod! - húztam fel magam, és próbáltam utána csinálni, de nagyon véznára sikeredett a növényöklöm. Asger kiröhögött, mire a saját hús-vér öklömmel vettem célba őt.
Pár perce nézegettem a Live-Coal magomat, amikor kipattant a fejemből egy ötlet.
Asger értetlenkedve nézett rám.
- Ezeket nem szokás elültetni – rázta a fejét.
- Megpróbálhatom? – kérdeztem izgatottan.
Asger vonakodva ment bele, de aztán hatalmába kerítette a lelkesedésem, és készített nekem kis ásót, és öntözőkannát.
- A csónakot, is ezzel a mágiával készítetted?
- Nem – vallotta be -, azt kézzel készítettem, még nem vagyok elég erős mágus ahhoz, hogy ekkora tárgyakat készítsek – mondta, és felállt. – Elmegyek megöntözni a növényeket. Addig el ne menj innen!
- Megöntözni, minek?
Asger megtorpant, és olyan fejjel nézett rám, mint aki, nem érti, mit nem értek.
- Hát, hogy el ne száradjanak – hangszínéből kitaláltam, hogy ez kamu, de akkor még nem tudtam a szörnyű igazságot.
Vállat vontam.
- Viheted a kannát is – ajánlottam föl, ha minden áron ezt akarta.
- Most csak szívatsz, ugye? - Olyan ingerültséggel fordult, felém, hogy félúton elakadt a lélegzetem. – Nem szívat. Komolyan gondolja – kezével letörölt az arcáról mindenféle érzelmet, és tárgyilagosan megkérdezte. – Nem koedukált nevelés folyt a szigeten, igaz? - Már csak pislogni mertem. – Akkor elmagyarázom. Ha egy fiúnak hugyoznia kell…
- Jól van, menjél már! – kiáltottam, nehogy halljam beszámolójának a többi részét, és a fejének vágtam a kannát. Később arra hivatkozott, hogy ilyen életbölcsességekről még a lányoknak is tudniuk kell.
Már egy jó ideje szórakozhattunk, amikor egyenruhás alakok jelentek meg a tisztás szélén.
- Asger… - csíptem meg ingujját, mire ő is észrevette őket.
- Na végre – morogta maga elé, fölállt, és közelíteni kezdett az egyre gyarapodó tárasághoz. – Mi tartott ennyi ideig? Napfelkeltére beszéltük meg.
- Késett a lábbusz.
- Azt ugye tudod, hogy ez nálam magasabb árfolyamot eredményez. Egyéb bugyuta kifogás?
Az előbb felszólalt ember elhallgatott, és a beállt szünetben feltűnően szemügyre vett engem. Asger követte a tekintetét, és rám mosolygott, majd felém hajított néhány Live-Coal magot, amiből liánok csaptak ki és tekeredtek körém. Asger odasétált hozzám, szótlanul kiszedte a földből az elültetett Live-Coal magokat, és betette apám könyvébe, majd ezt a liánok közé nyomta.
- El kell halasztanunk a palántázást. Remélem nincs harag, úgyis meg fogsz tudni szökni – suttogta őszinte bűntudattal a hangjában, de az a nevetséges feltételezés a végén csöppet kiborított.
Asger tehetséges kereskedőnek bizonyult, ugyanis a késést, a koromat, a megszerzési nehézségeket és még a csillagok állását is tekintetbe vette a kamat felszámolásánál, mégis simán tejeltek neki.
Az új tulajdonosaim bezártak egy szobába, amiben már legalább tíz ember zsúfolódott. Köztük egy lány is, akivel az időmet ütöttem el, és akiről kiderült, hogy Asger barátnője volt, és igen, őt is eladta. Nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy az eltűnt apámat is igazából eladta.
- De nem haragudhatunk rá, biztosan szüksége volt a pénzre, és hát olyan cuki – csöppent el, én pedig próbáltam úgy tenni, mint akiben nem szabadult el őrült gyilkolási szándék.
Mikor már alig fértünk el a szobában, egy arc jelent meg az egyik falra erősített tükörben.
- Jó reggelt, áldozatok! Steven Roulette vagyok. Remélem, tudjátok, hogy nálam életfogytiglanra vagytok ítélve, de adok nektek egy utolsó lehetőséget a szabadulásra. Három nap múlva külön szobákat kaptok, és többé nem fogtok találkozni egymással, viszont mindegyikőtöket ugyanabba a kertbe fogunk kivinni sétálni, más-más időpontban, véletlenszerű sorrendben, és akár egy embert többször is kivihetünk, míg valakit egyszer sem. A kertben lesz egy lámpás. Ez a lámpás első alkalommal föl lesz gyújtva, és onnantól csak ti fogjátok átállítani. Semmi mást nem tehettek a kertben azon kívül, hogy ezt a lámpást állítgatjátok. Ha a lámpáson keresztül tudatjátok egymással, hogy már mindenki kint volt, és ezt egyikőtök szóvá teszi, akkor szabadok vagytok, és utatokra engedünk titeket. Viszont, ha úgy szól valaki, hogy még nem voltatok kint mind, akkor kivégzünk titeket. Kellemes időtöltést kívánok mindnyájatoknak! – Steven Roulette eltűnt.
Pánikba estünk, de valakinek sikerült lecsitítania minket, és ezután síri csöndben gondolkodtunk el kilátástalan jövőnkről. A harmadik nap viszont egy férfi előállt egy ötlettel. Ezután minden úgy történt, ahogy Steven mondta. Külön szobákba kerültünk, és kivittek minket sétálni a kertbe, ahol egy lámpás állt. Körülbelül egy hónap múlva szóltam, hogy mind voltunk már kint, és ahogy a Steven ígérte, szabadultunk, mivel igazam volt.
Úgy döntöttem nem keresem fel Asgert, de mágiát akartam tanulni, mielőtt apám keresésére indulok. Nem akartam tanárhoz szegődni, így bevettem magam a vadonba, ahol arra is volt időm, hogy eldicsekedjem az állatoknak szabadulásom kulcsát. Két csoportra osztottuk a huszonöt embert. Voltam én, és mindenki más. Mindenki más felkapcsolta a lámpást, ha pedig már fel volt kapcsolva, akkor úgy hagyta, és ha már kapcsolt egyszer, akkor nem kapcsolt többé, én pedig lekapcsoltam, és számoltam. Mikor elértem a huszonnégyet, tudtam, hogy már mindenki volt kint, és akkor szóltam. Egy évig éltem az erdőben, mikor találkoztam Suzannaval, aki kirángatott, és onnantól a Creek családhoz tartoztam.

Elrakom a könyvet, mára eleget tanultam. Első próbálkozásaim óta sokat fejlődtem. Már könnyedén babrálok bármilyen fa és növény alakjával, és az "öklöm" is erősödött. Közlöm Walterrel, hogy lefekszem.
- Suzy még mindig nem ért haza. Pedig ennyi idő alatt kétszer is megjárhatta volna ezt az utat.
Éppen belekezdtem volna egy „Nincs miért aggódnod…” szövegbe, amikor Magnus kitotyogott a fürdőszobából, szájában a fogkefével, kezében a nadrágja derekát szorongatva, mert a csöppség háromszor belefér, és motyog valamit, amit én nem értek, de úgy tűnik Walter igen, mert azonnal a segítségére siet.
Másnap hajnalban kopognak az ajtón, és Walter úgy ugrik ki az ágyból, mint akit rémálmok kergetnek. A motoszkálásra én is fölébredek, de nincs kedvem felkelni.
- Maga kicsoda? – hallom Walter sík ideg hangját.
A férfi bemutatkozik, aztán kérdezi, hogy Walter-e Walter Creek. Mikor ő igennel válaszol, a férfi felsóhajt, és részvétét közli. Ennél többet már nem hallok, mert a vér dörömbölni kezdi a dobhártyámat. A következő hang, amire figyelmes leszek, az az ajtó csapódása. Azonnal kikelek az ágyból, és kisietek Walterhez. Csak egymás szemébe nézünk, és tudja, hogy én is tudom. Kinyújtja felém a karját, és rávetem magam. Mindketten arra várunk, hogy egyikünk elsírja magát, de csak tartjuk egymást szótlanul, feszültem, egy idő után tudomást sem veszünk egymásról, nem érezzük másikunk testének a melegét, nézünk egy pontot a szoba szemközti falán, és látjuk, ahogy szétesik az életünk, halljuk, ahogy darabokra törik a szívünk, és nem tudunk sírni.
Magnusnak nem mondjuk el, még is egész nap idegesen futkározik körbe-körbe és bőg. Arra gondolok, hogy Suzyt hiányolja, de Walter elmagyarázza, hogy a kisgyerekek olyanok, mint a tükör. Magnusnak fogalma sincs arról, mi folyik körülötte, de kivetíti szülei érzelmeit, így most Walterét is.
- Holnap elköltözünk a szüleimhez – közli velem ebéd közben. – Fura népség, de amúgy aranyosak, amikor nem egymás vérét szívják.
Bólintok, és egy darabig hallgatok, aztán a kíváncsiság legyőzi az apátiámat.
- A szüleid vámpírok?
- A vérszívás csak egy szófordulat, azt jelenti, hogy veszekedés – újabb pár perc hallgatás, aztán gyanakodva rákérdez. – De ugye tudod, hogy vámpírok nem léteznek?
Körbenézek a szobában, hátha kapaszkodót találok valahol.
- Egy éve még a mágusokról is ezt hittem – apa fölkuncog, ami megnyugvással tölt el. Képesek leszünk még valaha nevetni.
Estefelé kap egy hívást tükörtárcsán, hogy muszáj elmennie dolgozni, így egyedül maradok Magnussal. Végre sikerül kisírnom magamat, és miközben megfürdetem Magnust, sikerül egész helyrepofoznom a lelki állapotomat.
Nem tudok elaludni, így mosogatok, mikor meghallom, hogy valaki neszezik a házban. A víz folyása miatt eddig nem hallottam biztosan, de hogy elzártam, már tisztán ki tudom venni a zajokból az emberi mozgást. De ez az én otthonom. Pontosan tudom, hol nyikorog a padló, és hol nem. Leoltom a lámpást, és nesztelenül lépkedek át a szemközti falhoz, ahonnan leakasztom a fokost. Az ablakkeretek résein átszűrődő holdfénycsíkokon kívül vak sötét van. A betörő nem kerül be a látóterembe, de pontosan tudom, hol jár. Megmarkolom a fokos nyelét, és mikor elég közel ér hozzám, rátámadok. Kikerüli a csapást, letöri a fokos fejét, és gyomorszájon rúg. A padlóra rogyok, de ő mégis menekülőre fogja. Kifelé menet nekiesik a vitrin sarkának, amitől az üveglapok vérfagyasztó süvöltéssel rezonálnak be. Utána ugrom, és megragadom a zsákját, amiből kiesnek az ellopott tárgyaink, és csörömpölve terítik be a padlót. A róluk visszapattanó fény csillogva cikázik a szobában. Visszakézből arcon talál, de nem tántorodom meg, kinyúlok, és satuba fogom a nyakát. Ekkor a falnak hátrál, és jó szerével felken rá. Sipítva kapok levegő után, mikor eltávolodik tőlem, de a szemem már hozzászokott a sötéthez. Újra szökni próbál, és most elkapom. Átugrom az asztalon, egy jól irányzott ütés a fejre, hanyatt vágódik, én pedig biztosra menve rá ülök, és a nyakára szorítom a fokos nyelét.
- Asger, mit keresel te itt? – megerőltető volt ezt a mondatot kikeresnem a sok szitkozódás közül, amik a fejemben voltak. – Leszálló ágban van az emberkereskedelmi ágazatod, ezért lopással egészíted ki a jövedelmed?
- Nem tudtam, hogy te vagy az.
- Sovány vigasz.
- De, ha már te vagy az, segíthetnél.
- Az egyetlen, amiben segítek, az a távozás.
- Még elvihetek innen értékes dolgokat.
- Leterítettelek, add már föl!
- Azonnal folytathatnánk a küzdelmet, ha megfognám a feneked!
Elég csak említenie, már fölpattanok, de rá szegezem a csonka fokosomat. Asger komótosan fölkecmereg és letörli magáról a port.
- Nem kell félned, téged nem rabollak ki – biztosít róla. – De tényleg elengednéd az öcsédet üres kézzel?
- Nézd, értékelem a manipulációs képességeidet, de ne rajtam gyakorold! És nem vagy az öcsém.
- Még mindig nem hiszel nekem, mondom, hogy az vagyok. Apánk Jenkin de Laber, aki nemrég tűnt el, anyánk pedig Dorit Bogstav, ő évekkel ezelőtt halt meg.
- Nincs bizonyítékod.
Felhorkant, aztán elmosolyodik.
- Valld be, hogy azért nem hiszed el, mert bejövök neked!
Zavaromban a fejének hajítom a fokost, amit könnyedén kikerül, de nincs más fegyverem ellene.
- Menj haza!
- Szívtelen vagy. Hogy mehetnék haza üres kézzel?
- Éhes vagy?
- Én nem.
Megáll bennem az ütő. Eddig a pillanatig azt hittem, hogy Asger egy végtelenül önző teremtés. Lehetséges, hogy másról gondoskodik azokkal rémtettekkel?
- Ki?
- Mi „ki”?
- Ki az, aki miatt nem mehetsz haza üres kézzel?
Asger lesüti fenyő színű szemeit, és megvakarja a fejét.
- Ez egyelőre hadd legyen az én titkom…
Minden haragom elszáll felőle, és talán most először nézek rá úgy, mintha az öcsém lenne. De ennyivel nem tud meghatni.
- Akármilyen súlyos is ez a titok, nem jogosíthat fel arra, hogy emberekkel kereskedj, házakat fosztogass, és még ki tudja mit kövessél el.
- Egyszerű kereskedő vagyok, de a korombelieket sosem értékelik kellően ebben a szakmában, hacsak nem tesz le valamit az asztalra. Régen egy gyufaszálat se tudtam eladni, de jöttek néhányan, akik azt mondták nekem, hogy adjam el őket, ne aggódjak miattuk, meg tudnak szökni. És mióta emberekkel is kereskedem hírnevet szereztem magamnak az alvilági vásárlók körében. De nem az a lényeg, hogy mivel kereskedsz, hanem az, hogy ki a vásárló – rábök a homlokára. – Ezek az információk sok embert bajba sodorhatnak. Bajtárs lettem, és ha életben akarok maradni, tovább kell játszanom. Ha csak egyvalaki felismer egy apró jelet, miszerint nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam, végem, és vége a titkomnak is… - úgy beszél róla, mint valamiről, amit tényleg szeret. - Bele kell törődnöd, hogy egy önző kizsákmányoló élvhajhász pióca vagyok. Remélem, nem csalódtál nagyot – sarkon fordul, és becélozza a főbejáraton. – Au revoire!

Igen, én idióta utánamegyek, ne kérjetek magyarázatot, mert lesül az arcomról a bőr! Összeszedtem néhány értékesebb fölösleges holminkat, Walter majd megérti, és utána rohantam. Csak az az elégedett vigyor ne lenne a képén.
Mikor a Vulture Crop (keselyűgyomor) céh piacbarlangjába értünk hálát adtam az égnek, amiért Asgerrel jöttem.
- Asger, az ott a nevelőanyám – sipítottam, amilyen halkan csak a lelki állapotom engedte. – Azt hittem, meghalt…
- Maradj itt, amíg kisírod magad, mindjárt jövök!
Erre a felszólításra visszaszivárgott minden könnyem, de Asger nem vitte magával az értékeim, és egy perc se telt el, mire visszajött.
- Hát, hogy mondjam… jól hitted.
- Ne szórakozz velem!
- Ez nem egy olyan banda, amelyikkel szórakozni lehet. Gyakran rabolnak el lányokat olyan körülmények között, hogy azt lehessen hinni, meghaltak, aztán tovább adják őket, de egy „halottal” már azt tesznek, amit akarnak. Rengeteget bűnbakként hajítanak a rendfenntartók elé, akik örülnek, hogy egy ilyen semleges bűnöst találtak, akinek se családja, se barátja. Rabszolgaként dolgoztathatják őket, vagy még rosszabb. Nem hallgathatom el, hogy a legtöbbjüket örömlányként adják el. Sajnálom, Karen, nem tudok rajta segíteni.
- Nem tudjuk megvásárolni?
- Esélytelen. Nincs annyi pénzünk.
Az egész testem remegni kezdett a borzalomtól. Ha rájönnek, hogy terhes azonnal megölik.
- Ajánlj cserét!
Asger úgy nézett rám, mint aki nem hallotta, amit az előbb mondtam.
- Ajánlj cserét! – ismétlem.
- Figyeltél arra, amit mondtam, mert ha igen, akkor elment az eszed! És, ha nem fogadnak el?
- Miért ne fogadnának? Fiatalabb vagyok.
Asger a száját vonogatja.
- Mi van, nem vagyok vonzóbb anyámnál?
- Hát…
- Ne válaszolj!
- Serdülő vagy, érthető, hogy még nem fejlődtek ki rendesen…
- Tizenhét évesen már nem sokat serdül az ember lánya.
- Akkor genetikailag ilyen kicsik a melleid?
Kaparni kezdem a falat, és magamban azt mantrázom, hogy: nem veszem sértésnek, nem veszem sértésnek, nem veszem sértésnek…
- De a derekad még mindig bejön – próbálja menteni a menthetetlent.
Jó, mert ehhez a derékhoz genetikailag nem járnak nagyobb mellek – gondolom dühöngve, de csak ennyit szűrök ki a fogaim között:
- Nem érdekel! Azt kértem, hogy próbálj meg lecserélni anyámra! Stimmt?
Odabaktatunk a kereskedőpulthoz, hogy Asger előadja az ajánlatát, miközben én nézek, mint hal a szatyorban. Kezdem észrevenni, hogy milyen hideg van a barlangban, a talpam már egészen átfagyott. Ilyenkor mégis kéne lábbeli…
- Tetszik az ajánlat – néz rám kaján vigyorral a kereskedő, mire Asger elkezdi sorolni az előnyeimet, amibe teljesen belepirulok, ráadásul nem értem, minek feszegeti még a húrt, ha már bekapta a horgot a kereskedőnk.
- Az a nő, és még 990.000 ékkő jutányos ár lenne.
- Nem ér ez annyit – köp egyet a kereskedő, mire Asger karon ragad, és kezd elvonszolni.
- Akkor majd talán másnál…
- Várj! – veszi ki a számból a szót a kereskedő.
Asger közönyösen fordul vissza.
- Mi van? Nem érek rá kíváncsiskodókkal társalogni – legszívesebben belerúgnék a bokájába.
- Megveszem!
- Eladva… - fordulok a férfi felé, de Asger befogja a számat, és visszaránt.
- 1.100.000 ékkő.
- Eddig nem erről volt szó!
- Raboltad az időmet, az megér annyit. Van ennél jobb üzletem is – csörgeti meg azt a zsákot, amit tőlem kapott. Elképzelem, ahogy agyonverem, és 1.200.000 darabra szabdalom.
- 1.000.000 ékkő és a nő, a lányért.
- Legyen – vált aranyos kisfiúba Asger. – Köszönöm, hogy nálam vásárolt! – végre a férfi felé tol, de nem tudom megállni, hogy oda ne súgjam neki: str*ci. Mikor lenézően visszapillantok rá, tátog valamit, amiből csak az „u” és „a” betűt tudom leolvasni.
Hát, így végzem! Leültetnek a hideg kőre, és dideregve összehúzom magam. Pár másodperc múlva, valaki mellém áll. Asger az. Lekanyarítja magáról a dzsekiét, és néhány pillanatig egészen átkarolja vele a vállamat, de aztán elengedi, és szó nélkül otthagy. A legutóbbi áruba bocsátásomnál azt mondat „úgy is megszöksz”. Naivság lenne úgy értelmeznem ezt a dzseki, mint egy ígéretet? Lehet, hogy megment?

Városról városra vándorlok a kereskedőkkel, míg úgy egy hét múlva, valahol a kurta farkú malactól keletre elkelek. Időt sem kapok a pánikra, a férfi bemutatkozik.
- Ruben de Laber vagyok, a nagybátyád.
Úgy látszik mindenki a rokonom…
Ruben nagyon jó fejnek tűnik, egy kastélyban él, izgalmas konyhakertje van, és szereti a juharszirupot. Egy hétig csak éheztem, így mikor Ruben elém rakja a palacsintákat - természetesen juharsziruppal -, nem sok esélyt hagyok rá, hogy ő is egyen belőle.
- Jaj, kértél volna?
- Nem lényeges – nevet fel. – Készíttetek még – és már szól is a konyhás néninek. – Gondolom kíváncsi vagy rá, mit kerestem a Vulture Crop piacán.
- Igazából nem. Ha rossz indíttatásból mentél oda, akkor szégyelld magadat, de végül megmentettél. Nagyon hálás vagyok!
- Ugyan, ez természetes, hisz rokonok vagyunk.
- Apropó rokonok. Eléggé össze vagyok zavarodva ezen a téren – elénk kerül egy-egy bögre almás-fahéjas tea, amitől összefut a nyál a számban. Arra gondolok, hogy ezek éppen meg akarják akadályozni, hogy beszélgetni tudjak a nagybátyámmal. – Isteni szakácsod van!
- Mi nem tiszta a családoddal kapcsolatban?
- Azt biztosan tudom, hogy Jenkin de Laber az apám. Akkor te a tesója vagy…
- Öccse – bólogatott.
- És ki az anyám?
- Marianna Lemaitre.
Neeeeeeeeeeee… akkor Asger nem az öcsém.
- És ismersz egy Asger Bogstav nevű fiút?
- Hogyne. Jenkin gyermekkori barátjának a fia.
- Ahj, de az a fiú azt hiszi magáról, hogy az öcsém – dünnyögöm.
Ruben elmélázik kicsit a hallottakon.
- Kétlem. A zöld színű szeme miatt Jenkint és Doritot házasságtöréssel vádolták, de ez nem igaz. Ami ott volt, az egy féltékenykedő feleség, és egy béketűrhetetlen férj, semmi több. Mary megszökött veled, és alapított egy várost, ahol nincs olyan mágia, amit a „csaló” férje tanított neki, Doritot pedig betegre verte a férje, és évek múltával belehalt… Így szól a te családi históriád. Nem túl derűs, igaz?
- Vannak rosszabbak is. Nekem itt vagy te – ásítok egyet. – Fura íze volt ennek a teának.
Ruben gyanakodva belekortyol a sajátjába.
- Az enyém olyan, mint mindig - mondja, de már nem hallottam, mert bedugult a fülem, és lefordulok a székről. A szemeim kezdenek leragadni, robbanásszerű hangot hallok, aztán elcsendesül minden, és elalszom.

Mikor felébredek, már a szabad ég alatt fekszem. Hallom, hogy egy csomó ember nyüzsög körülöttem. Sajog minden tagom, mintha egy kőlavina omlott volna rám.
- Karen! Karen, ébren vagy? – Asger az. Fölém hajol, és az arcomat fürkészi. Rám mosolyog. – Minden rendben, átaludtad a nehezét - megpróbálok felülni, de úgy megfájdul a hátam, hogy inkább maradok. – Ne kelj fel, jól össze lettél verve. Az a fószer ki akart nyírni, de szerencsére volt felmentő sereg – elfordítom a fejem, és körbenézek azon a sok emberen, akik a romokat takarítják. Ahol eddig a kastély volt, most egy csatatér maradványai vannak. – Követtelek, és amint megvásárolt valaki, üzentem a Quatro Cerberus-nak. Ráment a 1.000.000 ékkövem erre a megbízásra. Akkor visszakapom a dzsekimet?
- Téged csak a dzsekid érdekel?
- Persze, mert többet ér 1.000.000 ékkőnél – mondta ironikusan, miközben átvette tőlem.
- Mi lett a vásárlómmal?
- Letartóztatták. Nem kell tőle tartanod!
- Nem is azért, csak… tudtad, hogy ő a nagybátyám?
- Miért akart volna megölni a nagybátyád? Biztos bekamuzta.
Elmondtam neki, amit tőle hallottam a családunkról, és akkor már hitt nekem.
- Szóval nem vagyunk tesók? – néz maga elé melankolikusan. Úgy tűnik nagyon leverte a hír, föl akarom vidítani, de semmi nem jut az eszembe. – Nos, engem várnak a munkaadóim. Azt hiszem ideje elbúcsúznunk.
- Maradj velem! Azt tervezem, hogy megkeresem apát. Jöhetnél velem. Lehetnénk barátok…
- Bocs, de nem. Több okból is, az egyik, hogy nem szokásom csak barátkozni lányokkal. És fogadjunk, hogy te még csak nem is csókolóztál - Bingo! – De tudod mit, ha a tizennyolcadik születésnapodig nem szedsz össze valakit, akkor majd én megteszem.
- Ne…! – mégis hogy kanyarodtunk ehhez a témához?
- Ezt vedd sürgetésnek.
Ez lenne az utolsó dolog az életben, amit elsietnék – gondolom, de Asger közben fölpattan mellőlem, és már megy is el.
- Üdvözlöm a nevelőanyád!
- Ne hagyj itt!
- Viszlát! – túl gyorsan távolodik.
- Asger!
- Találkozunk egy év múlva! – integet, de már nem néz hátra.
- Megígéred? – túl távol van már ahhoz, hogy halljam a válaszát, ezért még amíg megtehetem, utána kiáltok. – Szia! – és még sokáig nézem, ahogy távolodik, és egyre kisebb és kisebb lesz.

Asger szidja az ütődött fejét, mint a bokrot, hogy nem tudta tovább tartani a könnyeit, és úgy otthagyott engem, de már nincs visszaút. Az erdő közepén bemegy egy egyszobás kunyhóban, ahol sebtében összepakol egy túlélőcsomagot.
- Mirage! – kiálltja el magát, mire a dunyha alól előbújik egy hat éves kislány buksija.
- Mi van?
- Pakolj össze, elmegyünk.
- Megint költözünk? – mivel nem kap választ, morcosan kikászálódik az ágyból. – Minek ez a hacacáré? Ha már egyszer költözünk, akkor adjuk meg a módját! Hisz úgyis csak havonta kétszer van ilyen nagyszabású esemény.
- Ne morogj, inkább szedd össze magad!
- Jól van, jól van! – elvonszolja magát az ablakig, de ott aztán fölébred. Remegve ugrik Asger mellé, és suttogóra fogja. – Körbevettek.
Asger leejti a zsákját, és a puffanással egy időben bekopognak az ajtón. Három koppanás, szünet, majd berúgják az ajtót, ami kitáncol a keretéből. Asger áll a szoba közepén, Miraget időben sikerült begyömöszölnie a dunyha alá.
- Asger Bogstav! - mondja a nagydarab férfi, aki rátörte az ajtót. – Ej, ej – sóhajtozik -, pedig rólad igazán nem gondoltam volna, hogy áruló leszel.
- Nem lettem áruló.
- Ne játszd magad, tudod, hogy kedvellek. De aki egyszer elárulja a Vulture Crop vevőjét – megforgatja kezében a méteres baltáját –, az már csak egy lépésre van attól, hogy elárulja magát a Vulture Cropot. Ugye megérted, hogy ezt nem várhatjuk meg?… Na, essünk túl rajta, jó? Nem kell az ellenállás.
- Csh… - Asger megmarkolja zsebében a Live-Coal magokat, de a balta már elindult felé.

A Quatro Cerberusnak hála gyorsan fölépülök, és haza is visznek. Alig töltök velük egy napot nagyon a szívemhez nőnek, és el is határozom, hogy belépek ebbe a céhbe. A küldetéseken megszerzett tudás, és tapasztalat sokat segíthet majd apám keresésében. Mikor hazaérek anyu vár a konyhában, akinek azonnal a karjaiba ugrom, és örömömben fecsegni kezdek mindenről, de egy idő után észreveszem, hogy legszívesebben elutasítaná az ölelést, ha nem lennék ilyen rámenős. Walter ugrik oda hozzám, megragadja a karomat, és kivezet a kertbe.
- Mi történt? Valami rosszat tettem?
- Nem – próbál nyugtatni Walter -, nem a te hibád.
- Anyával van valami?
Walter bólint.
- Nem emlékszik ránk.
- Micsoda?
- Először arra gondoltam, hogy valaki más az, aki lemásolta a testét, vagy megszállta valami, de ő az, csak nem emlékszik ránk.
- És nem mondtál neki semmit?
- Azt még csak-csak elfogadta, hogy én vagyok a férje, de Magnussal egy hétbe telt mire megbarátkozott. Többet nem mondtam neki.
- Na és a…
- Azt hiszi, gyomorrontása van, és nagy erőkkel próbálja magát kigyógyítani belőle.
- Értem, akkor jobb is, ha egy időre elmegyek.
- Ne! Nem erről van szó.
- Walter, találtam egy máguscéhet, amibe be szeretnék lépni.
Walter először nem szól semmit, aztán könnycseppek jelennek meg a szeme sarkában.
- D-d-d-de, ha akarod, itt maradhatok.
- Dehogy is, menj csak, büszke vagyok rád! Mikor indulsz? Már ma? Várj egy pillanatot!
Beszalad a házba, és kihoz néhány cuccot.
- Ez a batyu Suzyé volt, de erre sem emlékszik, úgyhogy a tied lehet. Fontos tudnivaló róla, hogy ha keresel benne valamit, akkor az a legalján lesz. Ennek ilyen a fizikája – beledobálja a könyvemet, és a Live-Coal magjaimat, és felemeli a kezében lévő utolsó tárgyat. – Ezt a fokost neked készítettem. Ugyanis az előződ valahogyan eltört.
Nevetve veszem át tőle a tárgyakat, köszönetet mondok mindenért, aztán könnyes búcsút veszünk egymástól.
A Quatro Cerberus azonnal befogad. A pecsétet a jobb kézfejemre kérem, és elvegyülök a társaságban.