Karen de Laber

Túl meggondolatlan lennék? Ezernyi oka lehet annak, hogy az a munka a falra került: egy ügyes postagalamb, vagy gyerekek egyszerű bújócskajátéka. És amúgy is Anonymus ajánlotta, akinek állítólag érdemes elfogadni a tanácsát, pedig totál behatárolhatatlan az ipse. (NJK)
„Segítség! Eltévedtem…” – áll a papíron, alatta a helyszínnel, amit utoljára ismert az illető azelőtt, hogy eltévedt volna: Északi erdő, Acer város felőli bejárata. Ennyi, és se név, se a jutalom leírása. Akár csapda is lehet, én mégis most szállok le Acer pályaudvarán.
Abban a percben, hogy megpillantom a várost, rájövök, hogy Anonymus miért ajánlotta ezt nekem. Minden második üzletben árulnak juharszirupot, különbözőfajta juharfákból. Úgy érzem magam, mint Micimackó a mézes csuprai között, de az a pénz, ami lehetőségkeltően csilingel a batyumban, a visszavonatra kell, úgyhogy muszáj elnémítanom esedező gyomorkorgásomat.

A városiak eligazítása alapján találok egy kis kalyibát az erdő szélén. Állítólag lakik itt egy remete, aki ismeri az erdőt. Bekopogok. Nem jön válasz, de mintha halk darázszümmögést hallanék belülről. Beszólok, de még mindig semmi. Úgy döntök, benyitok. Ahonnan én állok, szinte minden jól látszik, és megállapítom, hogy a ház üres. Éppen készülök visszalépni, mikor a hátam mögött vad morgást hallok. Lassan megfordulok: egy tintafekete kutya. A területét védi, ilyenkor a legveszélyesebbek. Amilyen óvatosan csak tudok arrébbsomfordálok, mire a kutya is hangulatot vált. Még mindig morog, de már csóválja a farkát.
- Ne haragudj, most nincs időm játszani – mondom, és próbálom kikerülni, de erre arrébb ugrik, és sakkban tart.
Na, jó – gondolom –, végül is, miért ne? – a batyumból előhúzom a fokost, mire a kutya izgatottan pattogni kezd, majd hirtelen rám veti magát. Elkapja a fokosom nyelét, és tudom, hogy az ilyen álkapcsokból nem lehet csak úgy kikapni a botokat, így mágiához folyamodom. A kutya riadtan enged a szorításon, mikor a nyél kezd átformálódni a szájában. Kettéválasztom a fegyvert, az egyik fél nyéllel fellököm, míg a másikat – amelyiken a penge van – a nyakára szegezem.
Nincs menekvés, én nyertem – gondolom, mire az én nyakamat is hűvös vas érinti.
- Ki vagy te? – hallom a férfi magányt követelő hangját magam mögül.
Eldobom a fokosom mindkét felét, és föltartom a kezem.
- A Quatro Cerberus mágusa vagyok, munkaügyben jöttem. A nevem Karen de Laber.
A férfi elemeli a fokosát, és én reszketve húzom be a nyakamat, attól félve, hogy lecsapja a fejem, de a várt támadás elmarad, helyette a férfi elém fordul, és mosolyogva kezet nyújt nekem.
- Phil vagyok, üdv!
Még nem józanodom ki a halálfélelemből, mikor megfogom a kezét.
-… Üdv!
- Tudok valamiben segíteni?
A férfi nagyon kedvesnek tűnik, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a remetéket képzeltem. Elregélem neki a feladatomat, mire azonnal felajánlja, hogy átkutatja velem az erdő peremét, a mélyebb túrákra pedig magammal vihetem a kutyáját, akit Blackynek hív.
Az egész napot kereséssel töltjük, közben Phillel nagyon megkedveljük egymást. Ugyanolyan természetguru, mint én, és egy csomó klassz dolgot tud, amit én nem. Aztán felajánlja, hogy készít nekem egy másik fokost.
- Igazán, ne fáradjon! Azt a fokost a nevelőapámtól kaptam, és mágiával helyre tudom pofozni.
- Cseresznye, igaz?
- Az. Honnan tudta?
- Szín, szálmenet, puhaság… negyvenévnyi tapasztalat – kuncog fel. – Fokosnak nem valami jó, ha elkapják az állatok, könnyen összetörik. A Kemény Juhar sokkal erősebb, ember-ember elleni küzdelmekben is jól megállja a helyét.
- Juharból készítene nekem fokost? – nézek rá kerek szemekkel, és érzem, hogy mindjárt elcsábulok.
- Persze, csak ha szeretnéd, nem akarok tolakodónak tűnni. Ráadásul nincsen hozzá szárazfám. Újat kéne vágni, és beletelik pár napba, míg az kiszárad.
- És juharszirupot tud készíteni?
- Ki nem tud, ebben a városban?
- Maradok – vágom rá, mire Phil hangosan kinevet.
- Egyszerű lélek.
Naplemente előtt megcsapolunk egy juharfát, majd este letelepszünk a bogrács mellé, és elkezdjük befőzni a fanedvet. A feketére festett ég alatt, hallgatva a hamvadó faágak ropogását, és megnyugodva abban a két méter sugarú körben, amennyire ellátunk a tűz fényétől, romantikus hangulatom támad, és nem fékezem meg kíváncsi nyelvemet.
- Miért lettél remete? Úgy értem… barátságos vagy az emberekkel, nem tűnsz olyan magánykedvelőnek…
- Igen, úgy érted ennyi erővel szatír is lehetett volna belőlem?
- Nem, nem erről van szó – védekeztem hevesen. – Nem erre gondoltam… – föladom, és csatlakoztam Phil nevetéséhez. – Nincs családod, vagy ilyesmi?
Phil nem válaszol, csak merengve bámul bele a tűzbe.
- Vallási okokból vonultál el? – kérdezem, bár ennek eddig semmi jelét nem láttam.
- Közvetve, igen.
- Az mit jelent?
Phil felsóhajtott.
- Tudod az én apám egy pap.
- Pap, mármint… cölibátusban kellett volna élnie?
- Hát, valahogy úgy… elszöktem tőle, hogy ne sodorhassam bajba. Azóta így élek.
Ahogy ezt mondta, bűntudatom támadt, hogy kihúztam belőle a titkát, és ezzel esetleg én is bajba sodorhatom.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld, boldog vagyok. Minden nap egy új kaland, még akkor is, ha neked városinak úgy tűnik, hogy unalmas az életem.
- Egyáltalán nem. Egy évig én is egyedül éltem egy erdőben.
- Nos, akkor, Karen de Laber, aki egy évig egyedül élt az erdőben, tudsz-e válaszolni néhány kérdésemre? – ülést váltok, és nagy mellénnyel készülök a kérdésekre. - Hogyhogy nem nőnek úgy a fák, hogy maguktól kidőljenek? Ha árnyékos helyre kerülnek, elkanyarodnak, de mindig fent tartják az egyensúlyt. Ilyen fajta „önkidöntési” manőverre csak az emberiség képes, pedig mi elvileg intelligensebbek vagyunk, mint a fák. Egy kasban egyes méhcsoportoknak különböző feladatuk van, és azt az egy feladatot végzik szorgalmasan, életük végéig. Mi akadályozza meg őket abban, hogy egymás fejére taposva hajtsanak jobb munkáért?
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni?
- Csak arra…, hogy a természet sokkal jobb társaság, mint az emberek.
- Aha, mégis kivel beszélgetsz szívesebben, velem, vagy egy cirbolyafenyővel?
Blacky, aki eddig gazdája mellett kuporgott, most fölpattan, és csaholni kezd az erdő felé. Phil megpróbálja elcsitítani, mikor sikerül, felemeli a mutatóujját.
- Hallod ezt? – suttogja.
Fülelek, és én is meghallom, amit ő.
- Mi ez?
- Vaddisznók. Nem messze van a dagonyahelyük, ilyentájt szoktak erre jönni. Blacky mindig megugatja őket, de sosem tud elég mély benyomást kelteni bennük ahhoz, hogy ne jöjjenek vissza.
Most, hogy mondta, tisztán ki tudom venni a röfögésüket.
- És a darazsak? Mikor ideértem hallottam a ház belsejéből a zümmögésüket.
- Cöh, ezernyi csinos kis odú van az erdőben, de ezek minden tavasszal megtalálják a padlásomat. Majd ki kell őket füstölni.
Kicsit hallgatunk, kevergetjük a juharszirupot, nézzük, ahogy a reszket a tűz egy kis hidegfuvallatra, de végül nem tudom magamban tartani a kérdést:
- Gondoltál már arra, hogy Blacky alakváltó mágus, és igazából egy ember?
Meglepetésemre Phil nem röhög ki azonnal, elgondolkozik rajta, és csak az után röhög ki.
- Hát, ha az, akkor jól titkolja. Másfél éve van velem, és állítom, hogy még sosem váltott alakot – vakarja meg a kutya nyakát.
- Jól van, na! Másfél éve se tudom még, hogy mágusok léteznek, és hallottam erről a fajta mágiáról…
- És azóta minden állatot emberséggel gyanúsítasz. Ez amúgy nagyon komoly vád. Hányan sértődtek már meg rád ezért?
- Nem vicces! – nyafogok, mert látszólag Blacky is élvezi a helyzetet, pedig neki nem kéme értenie, hogy miről beszélünk. Jól van, Phil tényleg vakargatja közben a nyakát.
A másnap délelőttöt fokos edzéssel töltjük. Kiderül, hogy Phil mesterien bánik vele, és sokat tudnék tanulni tőle, de két óra múlva kipurcanok. Le szeretnék fürdeni, de ilyen helyen nem is álmodhatok melegvízről. Délben, amikor elvileg a legmelegebb van, ellátogatok a patakhoz, levetkőzöm, és elmerülök a jeges nosztalgiában. Pancsolás közben egy cipőre bukkanok az iszapban. Felcsillan a szemem, hogy talán az eltévedt ügyfelem hagyatéka lehet, de ugyanannyi esélye van annak is, hogy egy kölyök hagyta el tavaly nyáron. Zihálást hallok a hátam mögül, megfordulok, és Blacky áll a parton, csóválja a farkát, és engem néz.
- Perverz állat – nevetek, és rászegezem az ujjamat. Észreveszem, hogy a kezemben lévő cipőt nézi. – Ezt akarod? Megint játszani akarsz? – kidobom neki a cipőt a partra. Megszaglássza, de hamar rájön, hogy mi az értékesebb számomra, és a levetett ruhám felé veszi az irányt. – Ne merészeld! – mondom fenyegetően, de Blacky nem zavartatva magát a pofájába veszi a fehér ruhámat. – Tedd azt le! Hallod? Köpöd ki! – mintha rám nevetne, még utoljára hátrapillant, aztán futkározni kezd a zsákmányával. Nincs jobb ötletem, kimászom a patakból, és üldözni kezdem. Úgy fél óra után feladom, és összegörnyedek a földön. Blacky odasétál mellém. Azt hiszem, végre megszán, és megcsippentem a ruhám sarkát, de mikor húzni kezdem, eltökélt ellenállásba ütközöm. – Rendben kölcsönadom, de akkor hozz nekem egy másikat. Így mégsem állhatok Phil elé – az emlegetett szamár pont ekkor dobja rám a kabátját. A lélegzetem elakad egyrészt, hogyan tudott ilyen halkan mögélopódzni, másrészt, vajon mióta volt itt.
- Ha befejeztétek a játszadozást, jöhettek ebédelni, aztán elindulhatnátok a tallózásra.
Felállok - szerencsére az a kabát, ami Philnek a derekáig ér, nekem combközépig -, és halkan megkérdezem, hogy mióta volt itt, mire Phil csak ennyit mond:
- Nyugi, a lányom lehetnél! – nem, remete úr, nem ez a helyes válasz.
Az érzelmek nagy hangerővel, és kevésbé megválogatott szókincscsel törnek fel belőlem. Blackyt elhordom mindennek, Philt meg kioktatom abból, hogy hogyan kell megnyugtatni egy lányt. Mindketten szó nélkül tűrik, de Philnek vörösödik a feje a visszatartott röhögéstől, és folyamatosan igazgatnia kell a szája sarkát, Blackynek pedig önelégülten csillog a szeme, egyik füle az égnek mered, másikat csálén tartja, és néha rág egyet a ruhámon.
- Pukkadjatok meg! – hangzik el a végszóm, és súlyos léptekkel elvágtatok a ház irányába, porfelhőt hagyva magam után.
Az asztalnál ülve rögtön megenyhülök. Phil isteni szakács, hihetetlen, hogy minden hozzávalót maga gyűjtött vagy termesztett.
- Ne haragudj rá! Biztosan felborult a hierarchiai rendszere, amikor megverted őt fokospárbajban. Amúgy kedvel téged – mondja Phil mosogatás közben.
Blackyt szemlélem, ahogy a bunkerében kuporog, és a ruhámra csorgatja a nyálát.
- Képzelem… szebben is kifejezhetné irántam az érzéseit.
Előkotrom a cipőt, amit nem fogadott el váltságdíjként, és megszagoltatom vele, azaz, belenyomom az orrát.
- Érzed? Ezt a szagost kéne megtalálnunk – mondom, majd fölállok, és útnak indulok. Blacky csak az után kezd követni, hogy megbizonyosodik róla, nem fogok visszaszökni a ruhámért. Ahhoz képest, hogy mekkora ez az erdő, nincs sok időnk sötétedésig, így erőltetett ütemben szeljük át a cserjéseket, de pár óra elteltével valami különösre leszek figyelmes.
Ezt a fát már elhagytuk – gondolom, mert kimondani nincs értelme. Megvonom a vállam, és továbbmegyek, jobban figyelve a környezeti változásokra, észre kell vennem, hogy bár mindig egyenesen megyek, körbe-körbe haladok. A fix kiindulópont egy almafa, ami éppen virágzik, és gejl édes illattal betömíti az orromat. Utasítom Blackyt, hogy maradjon itt, de nem ért a szóból, így nem tudom lekoptatni a sarkamról. Megjelölöm az irányt, amerre elindulok az almafától, egyenesen megyek, és vagy egy perc múlva ott állok a jelölésemen. Sejtem, hogy itt valami olyan mágiáról van szó, ami a térrel babrál, de ilyenről még nem hallottam, úgyhogy tehetetlen vagyok. Elhelyezek még néhány jelet, de minden irányba ugyan az az eredmény. Kezdek kétségbe esni.
- Blacky, ha tényleg alakváltó mágus vagy, itt a megfelelő alkalom, hogy bevalljad! – csak a fülét fordítja felém, de ugyanolyan intenzitással bambul a semmibe, mint én.
Eltévedtem. Jobban mondva csapdába estem. Ránk sötétedik, és az almafa túl kicsi ahhoz, hogy az ágain aludjunk, így összetákolok valami ágyfélét levelekből, és botocskákból. Az éjszaka borzalmasan lassan telik. Blackyvel kuporgunk egymás mellett és nézünk a sötétségbe, mert a csillagok itt alig látszanak, a szomszéd fák lombkoronáitól…
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrom.
- Maradj itt! – utasítom Blackyt, aki miattam szintén izgatottá vált. Fölmászom az almafa tetejére, és úgy néz ki, át tudok ugrani a másik fa lombkoronájára. Necces lesz, de van benne gyakorlatom. Nyakamba veszem Blackyt, visszamászom a fára, és elrugaszkodom, de a levegőben mintha falba ütköznék, ami visszataszít a kiindulási pontomra, és fájdalmasan zúgok le Blackyvel a földre.
Másnap reggel éhségérzetem támad. Ez még nem olyan súlyos, de ki tudja, mikor, és melyikünk jön rá először, hogy egymást is megehetnénk. Phil már valószínűleg keres minket. Jó lenne, ha megtalálna? Nem, akkor csak még többen lennénk kilátástalan helyzetben, úgyhogy lemondok az ő segítségéről, és csak magamra támaszkodom. Biztosan ki fogok találni valamit – bíztatom magam. Fölmászom az almafára, ahova Blacky nem tud követni, és mélyen a gondolataimba süllyedek. Megdobom a fokosommal a „falat”, mire az is visszarepül, és darabokra törik. Almafából pótolva helyrehozom, de ezzel tiszta lett, hogy fölfelé nincs esélyem, ásni nem tudunk, csak a talajszinten van némi esélyünk. De mi lehet az a mágia, ami visszavezet a kiindulópontomra. Talán egy hurok… Egy hurok melyben, ha egyenesen megyek, visszavezet a kiindulópontomra. Na és, ha nem egyenesen megyek? Ha ez egy térgörbe, akkor kompenzálva a fordulást, haladhatnék a valódi egyenesen.
Delelőre jár, lemászom a fáról, és a nyakamba kapom Blackyt. Nagy lélegzetet veszek, és nekivágok a „huroknak”. Próbálom kitalálni, mekkorát kéne fordulnom, de valószínűleg nem találtam el jól a fordulásszöget, mert öt perc múlva újra az almafánál vagyok. De nem adom fel, ez az egyetlen épkézláb teóriám, nincs más esélyem, hát újra próbálkozom. Tíz perc telik el úgy, hogy nem látom az almafát, és akkor elhiszem, hogy kijutottam.
Blacky előre megy, és visszavezet a remeteházhoz. Félmondatokban válaszolok Phil aggodalmas kérdéseire, majd elvágódom a kanapén, és kialszom magamat.

- Biztos nem akarsz még egy kicsit maradni? Lehet, hogy az, aki a levelet küldte, szintén egy ilyen csapdába esett bele – próbál visszatartani Phil, mikor már kint állok a ház előtt, batyummal a vállamon, Phil kevésbé nevetségesen álló ruháiban az új fokosommal – a régi a sok javítgatástól, úgy sem volt már az eredeti.
- Kétlem. Még csak név sincs a papíron. Inkább nekem, vagyis a munkaelfogadónak állítottak csapdát. Az elejétől sejtettem, és mégis belementem. De nem adom fel. Megkeresem azt az eltévedt térmágust, és úgy megmutatom neki az irányt…
- Hát, ha nem tudlak visszatartani, akkor nincs más választásom – előhoz egy üveg juharszirupot. – Egyedül nem tudom mind megenni, muszáj lenne, hogy vigyél belőle.
Be se fejezte a mondatot, már kikaptam a kezéből. Lecsavarom a kupakot és belenyalánkodom.
- Köszönöm! – mondom sugárzó örömmel. – Köszönök, mindent!
- Szívesen, ha máskor is jössz.
- Mindenképpen – mondom, és megölelem Philt. – Vigyázz magadra!
- Te is!
Elhúzódom tőle, és leguggolok Blacky elé.
- Te pedig, légy jófiú! – vakarom meg kókadt fejét. – És ne szomorkodj!
Váratlanul elkapja a buksiját, és visszafut a házba.
- Nehezen bírja a búcsúzást – teszem a kezemet a szívemre, de már szalad is vissza, szájában valami… tudom, hogy a ruhám az, de mégsem. Lerakja elém, és bocsánatkérően nyüszíteni kezd.
- Hát – csippentem föl a földről -, köszönöm…
- Vidd el egy mosószappanos céhhez! – ajánlja Phil. – Jó reklámot csinálhatnak belőle.
Majdnem mondtam, hogy a prémárusnál is jó reklámot csinálhatnának a kutyájából, de úgy döntöttem, nem búcsúzom ilyen negatív ajánlatokkal.
A város peremén visszanézek a kis kalyibára. Phil már éleszti a tüzet az ebédhez. Hirtelen hidegnek érzem a környezetemet, és csak ekkor jövök rá, hogy mennyire otthon éreztem magam Philnél. Ha megtalálom apámat, ilyen életet szeretnék élni vele is, mit az övé.