Halloween Event [2015]

Feladatotok a következő: Akadjatok össze valamilyen úton-módon a megjelölt férfival, aki szeret elvegyülni az emberek között, és nem átall használni alakváltó képességeit is erre. És nagyszerűen megy is neki, legalábbis ő így gondolja. Sajnos a ruházata és kinézete valahogyan mindig elüt a társaságétól, ahol éppen van, ám mindig ott ül az orrán a szemüvege, és le nem tenné sem a könyvét, sem pedig a tollát. Meséljétek el neki a gyerekkorotok legijesztőbb történetét, ezzel is segítve a munkáját!

Alan MacIlly-Ads senkit sem hagy üres kézzel távozni, ám azok, akik a legjobban ráhozzák a frászt, országjáró körútjáról hazatérvén újabb jutalmat várhatnak a Fiore Királyság Könyvtárától. Alan MacIlly-Ads jobban szereti az ijesztő történeteket, mint azokat, amiben tonnaszám gyülekeznek a hullák, tehát igyekezzetek minél hangulatosabb történetet keríteni, és ne a tengernyi vér legyen a cidrizés forrása. A hadszíntéri beszámolókat olvasgatva volt már dolga elég hullával, próbáljátok visszaadni az évnek ezen misztikus időszakának hangulatát.

Fontos!
- Alan MacIlly-Ads gyerekkora óta autóversenyző akart lenni, mielőtt könyvtáros lett, ezért meglehetősen gyorsan végigjárja az országot, és November 8 éjfélkor visszatér a könyvtárába átnézni az összegyűjtött sztorikat.
- Legalább 2000 szavas pályázatot kérek mindenkitől.
- A pályamunkákat ide, ebbe a témába kérem.

Közkívánatra kitoltam a pályázat határidejét November 30-ra, hátha több pályamunka születik addigra!

Nightyngale kedvenc törzshelyén üldögélt Xingzhe kocsmájában, mely mostanra már a Demon Skull nevet viselte, melyet az utcafronton hatalmas tábla hirdetett. A lány derűsen iszogatta fűszeres mézsörét, miközben körülötte rendületlenül folyt a Nyugati Pusztaság Mágusviadala utáni fesztiváli mulatozás. A kocsma forgatagában is feltűnt azonban neki egy igen furcsa megjelenésű ember, kinek orrán szemüveg csücsült, és kezében egy vaskos könyvet valamint tollat szorongatott. A tömött helyiségben azonban már csak egyetlen szabad ülőhely volt, és Xingzhe bocsánatkérő tekintettel ültette le Nightyngale mellé a férfit, aki ugyancsak mézsört rendelt.

- Hello. – üdvözölte a férfi röviden, és egyszerűen. miközben szüntelenül írogatott valamit könyvébe.

- Üdv. Szabad megkérdeznem, hogy mit ír? – kérdezte Nightyngale kíváncsian, és lopva a könyvre pillantott.

- A Cressidai Démon története. Igen kellemesen borzongató volt, hát még a pap előadásában.

- Óh igen, a fesztivál egyik látványossága volt. Sajnos nem volt időm megtekinteni Naito kísértetjárta temetőjét… de miért is írja le a történetet?

- Összegyűjtöm az ország összes rémmeséjét! A kisasszonynak esetleg nincs valami érdekes története számomra? – kérdezte a fura alak, ahogy végre letette tollát, és feltekintett irományából.

- Rémisztő történet? – gondolkodott el Nightyngale. – Talán van egy… bár ez inkább amolyan szerelmes történet… a síron túlról.

- A síron túlról? – kapta fel a fejét. Úgy tűnt, már ennyi elég volt ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődését. Nightyngale bólogatva kezdett bele a történetbe, melyet nem olyan rég hallott egy öreg mesemondótól.


A Karreigh család kastélya már hosszú évek óta áll magányosan a Nyugati Pusztaság közepén. A família kihalása után rengeteg tulajdonosa volt már, és mindenki más-más célra használta a dicső építményt, azonban kevesen ismerik az igazságot, melyet a falak még mai napig is őriznek. Van azonban egy legenda, melyet minden lakó ismer – a Fekete Asszony legendája.

Julienne Karreigh, a család utolsó örököse minden este a horizontot fürkészte. Alig evett, csak ritkán aludt, és senkivel sem beszélt, ezért a cselédek, kertészek, szakácsok mind szép lassan elhagyták a birtokot. Egy idő után már csak Julienne és Lavender, a társalkodónője maradtak a kastélyban. Bár Lavendernek hónapok óta nem akadt munkája, még emlékezett úrnőjére, amikor még vidám, és élettel teli fiatalasszony volt. Mindez azonban már a múlt homályába veszett. Julienne férje nem tért haza a háborúból, és a nő azóta is gyászolt. Elérkezett az ősz, s vele a hideg, s mintha az időjárás is a kastély úrnőjének hangulatát tükrözné, állandó, és nehéz köd telepedett a vidékre. Hogy kizárja a hideget, Lavender bezárta az összes szoba ajtaját, és behúzta az összes függönyt, melyek mögött amúgy is csak a ködbe veszett pusztaság terült el. A napok lassan teltek, és a sötétség egyre inkább magába nyelte a kastélyt. Egy nap azonban, mikor a társalkodónő a konyhában tevékenykedett, valami furcsára lett figyelmes. A kis függöny, mely egy apró ablakhoz tartozott, széthúzva próbálta beengedni a napfényt, mely a nehéz köddel küzdött. Lavenderen végig futott a hideg. Biztos volt benne, hogy úrnője sosem járt még a konyhában, sőt, még a szobáját sem hagyta el mostanában. Akkor hát ki húzhatta el a függönyöket? Reszketve rohant ki az előcsarnokba, majd a fogadószobába, át az étkezőn, majd végig a folyosókon, miközben minden egyes helyiségbe benyitott, és ugyanazt tapasztalta, mint előzőleg a konyhában. Azonnal úrnőjéhez sietett, aki az erkélyéről szemlélte a horizontot.

- Úrnőm! Te húztad el a függönyöket? – kérdezte remegve, miközben Julienne helyeslő válaszát várta. A nő azonban megrázta a fejét.

- Damien a délelőtt meglátogatott. Azt mondta, nem tesz jót a bőrömnek, hogy nem lát napfényt.

A társalkodónő nagyot nyelt, apró kezét pedig Julienneére helyezte.

- Úrnőm, Damien már több hónapja elhalálozott a háborúban. Nagyon sajnálom…

Julienne azonban már nem figyelt. A messzeségbe tekintett, és eddig fénytelen szemébe visszatért az élet, ahogy szerelmére gondolt. Lavender azonban továbbra is csak aggódó tekintettel méregette úrnőjét, de a függönyök rejtélyét legalább megoldottnak vélte. A társalkodónő nyugtázta magában, hogy Julienne megőrült, és hogy hallucinál, de ekkor az özvegy újra megszólalt.

- Lavender kedves… kérhetnék egy teát?

Lavender döbbenten eszmélt gondolataiból. Az úrnő hónapok óta senkihez sem szólt, és most válaszolt egy kérdésére, utána pedig még egy teát is kért magának. Hirtelen ennyi változás túl soknak bizonyult, de a nő nem feledhette kötelességét, és remegő térdekkel tért vissza a konyhába, hogy elkészítse a forró italt. Aznap már semmi rendkívüli nem történt. Julienne újra hallgatásba burkolózott, de sápadtsága enyhült, és szemébe visszatért az élet. Lavender úgy vélte, hogy úrnőjének hallucinációi talán a lelki felépülését segítik elő, ezért többet nem hozta fel a témát. Az éjszaka magával ragadta az üres kastélyt és lakóit.

Napok teltek el Julienne látomása óta. Néha elejtett pár mondatot szerelméről, miközben társalkodónőjével teázott, és az élet lassan visszakúszott testébe. Lavender nem lehetett volna boldogabb. A köd felszállt, és hűvös, mégis gyönyörű ősz ölelte őket körbe. A kastélypark megtelt vörös és narancsszínű falevelekkel, melyek a rothadás édeskés illatát kezdték magukból árasztani, mivel senki sem volt, aki összegyűjtötte és a komposztálóba vitte volna őket. Lavender ezt az állapotot megelégelve fogott neki a kert kitakarításának, ami ugyan nagy feladatnak bizonyult, de úgy vélte, elég, ha a kastély közvetlen közelében lévő területet tisztítja csak meg. A munka kimerítette, de felpezsdítette vérkeringését, és délutánra már majdnem végzett. Ekkor az első emeleti zeneszobában egy ismerős concerto hangjai csendültek fel. Egy darabig gereblyéjén támaszkodva, elmélázva hallgatta úrnőjének csodálatos zongora játékát, mikor villámként hasított belé a felismerés. A dal, mely egyre erősebb hangon szűrődött ki az udvarra, egy négykezes darab volt, melyet Julienne mindig Damiennel közösen játszott. Lavender munkáját félbehagyva rohant az épületbe, majd fel az emeletre, és kopogás nélkül rontott rá úrnőjére. Abban a pillanatban félbeszakadt a concerto, de a zongoránál mindössze a meglepett Julienne ült.

- Lavender, mi ez a nagy izgalom? – kérdezte gyönyörű és kedves hangon.

- Úrnőm, hol van az ember, akivel játszottál? – kérdezte lihegve a társalkodónő.

- Damien? Pont azelőtt ment el, hogy te betörtél ide. Azt hittem, találkoztál vele a folyosón, de lehet, hogy a másik irányba ment tovább… Hát nem csodálatos? Újra eljátszottuk a kedvenc szerelmes dalunk! És azt mondta, nemsokára megint visszatér!

- Ez… egyáltalán nem csodálatos! – csattant fel a nő, majd dühösen kiviharzott a szobából, becsapva maga mögött az ajtót, majd motyogva járta végig a szobákat a behatoló után kutatva. Annak nyomát azonban sehol sem lelte meg. Lavender aznap nem fejezte be a levelek összehordását, helyette azonban eldöntötte, hogy ezentúl minden szobát zárni fog, és a kulcsokat sosem adja ki kezei közül. Az ablakokat újra meg újra ellenőrizte, hogy zárva vannak-e, majd összehúzta a nehéz sötétítőfüggönyöket. Karreigh kastélya a sötétség rabja lett.

- Lavender, ehhez nincs jogod! Hogy fog így az én csodálatos Damienem visszatérni hozzám? – háborodott fel az úrnő, mikor rájött, hogy barátnője miben mesterkedik.

- Julienne, hát nem tartod ezt az egészet különösnek? Hónapokig semmi hír, azután hirtelen valami szörnyűséges köd telepedik a kastélyra, megjelenik VALAKI, aki Damiennek nevezi magát, és te máris hagyod magad elcsábítani! Ez az egész dolog nagyon gyanús! Úrnőm, nekem is szörnyű ezt kimondani, de Damien már nem…

- Elég legyen! – sikított fel az úrnő, mert nem akarta hallani a folytatást. Az elméjében szerelme még mindig vele volt, és bármily furcsa is volt az egész, most újra boldogság járta át a lelkét. Nem érdekelte semmi más, csak az álom, amibe kapaszkodhat. Lavendernek azonban nem volt más lehetősége. Sötét tekintettel lépett ki a szobából, és úrnőjére zárta az ajtót. A bűntudat az egész lényét kezdte emészteni, de úgy érezte, ezt kell tennie, hogy megvédje Juliennet.

Egy hétig minden nap tálcán vitte a konyhából az ételeket úrnője hálószobájába. Julienne újra némaságba zárkózott, ám ez most nem a férje halálából eredő gyász volt, hanem a dac, mely nem engedte, hogy fogva tartójának megbocsásson. Bár az utóbbi időben amúgy is csak ritkán hagyta el a szobát, most mégis bezárt madárnak érezte magát. A csalódás, melyet az áruló Lavender okozott neki, megviselte, és Damien hiánya az ágyához szegezte.

Julienne kopogás hangjaira riadt fel álmából. Éjszaka volt, és tudta jól, hogy Lavender ilyenkor mélyen alszik a szomszéd szobában. Ami azonban a legmeglepőbb volt, hogy a látogató az erkély felől kért bebocsájtást.

- Damien, szerelmem! – pattant ki ágyából a nő, és boldogan kitárta az erkélyajtót…

Időközben Lavander is felriadt álmából. Nem a kopogás, vagy úrnőjének lelkes csivitelése riasztotta fel, hanem egy rossz érzés, mely egyre inkább uralma alá kerítette. Meleg köntösbe bújt, óvatosan meggyújtott egy olajlámpást, és halk léptekkel megindult úrnője hálójának irányába. Az ajtót, melynek zárva kellett volna lennie, nyitva találta, a szobában pedig egy lélek sem volt. Lavender úgy érezte, a szíve a torkában dobog, miközben a kastély szobáit járta, hogy meglelje úrnőjét. A csend, mely most ránehezedett, természetellenesnek tűnt. A csillagok fényét visszatartották a nehéz sötétítőfüggönyök, miközben a nyitódó zárak kattanása kísértetiesen visszhangzott az épületben. A társalkodónő a földszinten pislákoló fényt látott meg a konyha felől, ezért lépteit megszaporázva sietett oda. Az úrnője egyedül állt ott, és teát szürcsölgetett teljes nyugalomban.

- Úrnőm! Hogy kerülsz ide? Hogy jutottál át a zárt ajtókon?

- Óh, Damien kinyitotta őket. De tudom, milyen fontos neked, hogy minden be legyen zárva, úgyhogy megkértem, hogy csukja is be őket… Lavender, már nem haragszom. Damien eljött értem. Most végre ti is találkozhattok.

- Ezt… a badarságot… - nyögte ki döbbenten Lavender.

- Ha nekem nem hiszel, majd a szemednek fogsz! – mondta dühösen Julienne, és a pinceajtóra mutatott, mely résnyire nyitva volt. – Odalent van, mert elfogyott a cukor. Menj csak, meglátod, hogy igazat beszéltem.

Lavender kezdett kételkedni önmagában. Lehetséges, hogy ő volt a bizalmatlan, és valamilyen szerencsés módon Damien mégis túlélte a háborút? De akkor miért nem mutatkozott előtte eddig. Talán egy seb eltorzította az arcát, ezért nem mert mutatkozni, csakis az igazi szerelme előtt? Lavender már nem tudta, hogy mit higgyen, ezért tett egy bizonytalan lépést a pinceajtó felé. Majd még egyet. Azután egy harmadik. Látni akarta őt, de nem hitt a létezésében. A lábai azonban már akarata ellen tevékenykedve vitték a rémült nőt a lejárat felé. A lépcsősor a sötét mélységbe vezetett, de nála ott volt a lámpás, ami némi biztonságérzetet adott neki. Rálépett az első fokra, ekkor azonban egy megérzés arra késztette, hogy hátraforduljon. Úrnője egy hatalmas vasserpenyővel állt mögötte, karjára fűzve pedig ott lógott egy karika, melyen Lavender a kastély összes kulcsát tartotta.

- Úrn…- kezdett bele, de a lesújtó serpenyő nem hagyta, hogy befejezze. Ha a csapás nem lett volna elég, hát a lépcsők megtették hatásukat. Súlyos zsákként bucskázott a mélységbe, miközben a pinceajtón kattant a zár. Eldobva, és ronccsá zúzva, Lavendert elnyelte a sötétség.

Julienne a szobájában üldögélt, a meggyújtott kandalló előtt. Kezei közt megsárgult leveleket pörgetett, egyesével beszívta illatukat, majd a lángok közé hajította őket. A címzés mindegyiken elmosódott volt, de ez már nem számított. Újra meg újra feltörtek a lángnyelvek, hogy az elfeledett emlékekből táplálkozzanak. Az özvegy minden egyes porrá égett levél után elhullajtott egy könnycseppet, de azok sem csitíthatták a tűz hevét. Julienne végül dúdolni kezdett. Egy keringő dallama volt, az, amelyikre még tizennyolc éves korában először táncolt Damiennel, és három évre rá ez koronázta meg esküvőjét is vele. Egy árny ölelte körbe a nőt, és tánca penderültek. Minden lépéssel egy kicsit eltávolodott a lába a föltől, és mintha csak szellő ringatta volna, táncolt a nyitott erkélyajtón beragyogó holdfényben. Úgy tűnt, néha valaki felemeli Juliennet, megpörgeti a levegőben, majd megy tovább a tánc. Már azt hihetnénk, hogy a végtelenségig keringtek a levegőben, ám a dalnak vége lett, és a varázslat is megszűnt. Julinne az erkélykorláttól három méterre a levegőben pukedlizett láthatatlan táncpartnerének, majd karjait széttárva elengedte magát. A zuhanása egy örökkévalóságig tartott. A telihold fénye átjárta őt, és simogatta, de könnyei megállíthatatlanul peregtek le orcájáról.

- Szerettelek… - suttogta az éjszakába, majd minden véget ért.


- Azt mondják Julienne a földre érés pillanatában azonnal szörnyet halt, Lavender pedig, bár túlélte az esést, eltörte a lábát, és nem tudott feljutni a lépcsőn, amit ő maga tört ripityára. Szomjan halt, és azóta is ott a teteme a pincében. – fejezte be Nightyngale a történetet. Közben egész nagy társaság gyűlt köréjük, akik a folytatást várták.

- Vége van. – szögezte le Nightyngale egyszerűen, majd a lehangolt tekintetek miatt még hozzáfűzött néhány mondatot. – Karreigh kastélyában azóta rengetegen megfordultak. Volt hotel, idősek otthona, és még árvaház is egy ideig. A mesemondó, akitől hallottam a történetet, azt is elmondta, hogy azóta sokan hallották a konyhából a raktárban sikoltozó nőt. Sőt, még néha kaparást is hallanak az ajtókon. Julienne úrnő szobájába pedig nagyon kevesen merészkednek be, mert többen látni vélték, ahogy az erkélyen táncol a holdfényben.

- És… és mi van a partnerével? – vágott magának utat a hallgatóság között egy reszkető hangú róka-lány. – Tényleg Damien volt az? Ha… ha igen, akkor miért hagyta lezuhanni Juliennet?

- Ekki, erre magadnak kell rájönni. – sóhajtott nagyon Nightyngale, akinek már volt egy teóriája a dologról, de úgy gondolta, jobb, ha mindenki magának vonja le a következtetést a történetből.

- De hát mondta is, nem, kislány? Azért jött, hogy magával vigye a szerelmét! Elérte a célját, nemde? – szólt közbe egy fesztiválozó, aki már jócskán felöntött a garatra. Nightyngale azonban csak óvatosan megrázta a fejét, és a szemüveges férfihoz fordult.

- Remélem tetszett a kis történet… Bár azt hiszem, az egyetlen, aki tényleg félt, az Ekki. – mondta neki, majd nevetve a rókalányra bökött, aki aztán egészen a füle hegyéig elvörösödött. A férfi (egy kis dobozt hátrahagyva?) megköszönte a mesét, és holmiját összeszedve elbúcsúzott az egybegyűltektől. Egy darabig még mindenki a történeten rágódott, majd ejtve a nyomasztó témát, visszatértek a fesztiválhoz, az iszogatáshoz, és mulatozáshoz.

A telihold fénye ragyogott az ünneplő seregletre, míg a távolban egy bizonyos kastély bizonyos erkélyén egy magányos nő keringőt járt a széllel.

Nos, sajnos vagy nem, véget ért az event, és mint egyetlen "versenyző", egyértelműen te lettél az első. Azonban, mivel így tényleges versenyről nem beszélhetünk, nem kapsz érmet, és a dobogó tetejére sem állhatsz. Gondolom, nem okoz meg problémát, de inkább szólok.

Jutalmad 400.000 Gyémánt, valamint:

Név: Decieving Paper / Megtévesztő papír
Leírás: Egy darabka papír, ami teljesen üres egészen addig, míg a használója arra nem utasítja, hogy vegye fel bármilyen hivatalos papír alakját. Ezután minden mágiával nem bíró ember, vagy a használónál kisebb szintű mágus által felfedezhető hiba nélkül megváltoztatja az alakját, és a létező összes engedély, parancs, vagy igazolvány alakját képes felvenni.

Név: Lacryma Conscritor Bracelet / Lakrimazsugorító karkötő
Leírás: Egy egyszerű fekete karkötő a legpuhább anyagból, tizenöt üres foglalattal körbe a külső oldalán. A legtöbbek számára ez mind, azonban egy lakrimakészítésben jártas személy előtt nem tudja elrejteni a titkait. A karkötőhöz érintve bármilyen lakrimát aprócska, kisujjhegynyi átlátszó gyémánttá zsugorítja azt össze, elrejtve ezzel a lakrima színét és mágikus kisugárzását, és belepattan az egyik foglalatba. Innen a karkötő gazdája bármikor előveheti és ahogy kiveszi a foglalatból, eredeti méretét és alakját veszi fel.