Bryon Ange

Emlékszem a napra, amikor minden elkezdődött. Egy ugyanilyen borús délelőtt volt akkor is. A piacról siettem haza, hogy a frissen sütött kenyér még az akkori állapotába kerülhessen az asztalra, meg persze nem akartam elázni sem a közeledő eső miatt. Időközben a szél is feltámadt, s néhány erősebb széllökés majdnem ledöntött a lábamról, ami akkoriban nem is volt meglepő, mivel alig voltam hat éves. Erőt vettem magamon és szembeszálltam a süvítő széllel, ami eleinte könnyűnek tűnt azonban rá kellett jönnöm, hogy a kicsiny testem nem bír el egy ilyen ellenféllel. Szerencsémre nagyon jól ismertem a várost, beleértve a mellékutcáit is, ezért a legközelebbi sikárnál befordultam és azokon keresztül vettem az utamat, egészen a főtérig, amin mindenképpen átkellett mennem, mert a túloldalán lévő utcában volt a házunk. Az utolsó fordulóhoz érve már láttam beszűrődni a szűk utcába a borús ég árasztotta fényt. Amint kiléptem, egy hatalmas tömeg állta az utamat, amitől nem tudtam tovább haladni. Akárhogy is próbáltam átverekedni magam az emberek között valahogy mindig kiszorultam, akármilyen kicsi is volt a felnőttek között. Pár pillantást vetettem magam köré, s ekkor megpillantottam egy lehetséges utat, ami akkor a segítségemre lett. A tőlem jobbra lévő épületnek az erkélyét céloztam meg, mint az utam további folytatása. Már ekkor képes voltam a mágia használatára, így gyerekjáték volt a feljutás. Kisebb doboz- illúziókat teremtettem, majd azoknak fizikai létet adva felmászat, majd a tér közepére pillantva megláttam, hogy miért is gyűlt össze ez a hatalmas tömeg. Két férfi harcolt egymással és próbálták eldönteni, hogy melyikük az erősebb. Valójában nem ez történt, csak akkoriban nem tudtam sok mindent a dolgokról ezért először csak egy sima összecsapásnak gondoltam. A valóság az volt, hogy az egyik ember, aki fehér köpenyt viselt a Mágia Tanács Rendfenntartó Egységének a tagja volt és azért volt a városban, mert egy szökött mágust kellett elfogni, aki természetesen a másik férfi volt. A küzdelem nem tartott sokáig, sőt eléggé egyoldalú volt, amit a Tanács küldötte nyert meg, azonban egy mondat a mai napig is a fülemben cseng, ami elindította az egész pályámat. A mondat pedig így hangzott;”Nem hagyom, hogy újabb ártatlan embereknek essen bántódása!”. Mintha egy hősnek a szavait hallottam volna, akkoriban nagyon menőnek tartottam ezt, de mostanában eléggé hétköznapi számomra ez a kijelentés, de mégis megindít bennem valamit, ami cselekvésre késztet. Nem sokkal rá a tömeg lassan feloszlott, amint le lett tartóztatva a szökevény és ellet teleportálva. Amint feleszméltem már senki nem állta az utamat, hogy könnyedén haza tudjak menni. Éppen átléptem az házunk küszöbét, amikor elkezdett esni az eső. A konyhába rohantam és zihálva elmeséltem a szüleimnek, hogy mi is történt, majd miután befejeztem csillogó szemmel, kihúzva magamat, közöltem velük;
- Csatlakozni fogok a Mágia Tanácshoz és én is hőssé fogok válni, mint az a férfi.
Ezt hallván a szüleim egymásra néztek és elmosolyodtak, de nem nevettek.
- Ugye tudod, hogy addig még sokat kell erősödnöd, hogy hősnek mondhasd magad, és lehet, hogy mire odaérnél, már nem is szeretnél az lenni. Azonban támogatjuk az elhatározásod, mindaddig, míg látjuk, hogy komoly eltökéltséget mutatsz iránta.
Apám szavait akkor még nem nagyon értettem, de azt az egyet megértettem, hogy erősebbé kell válnom. Szerencsémre a szüleim a Tanácsban dolgoztak a kutatási részlegen, ezért megígérték, hogy amint elég idős leszek, elvisznek az akadémiára, hogy erősebbé váljak ott, de addig is fordítsak nagy hangsúlyt az elmém csiszolására, hogy majd a későbbiekben hasznát vegyem, mikor az erő kevésnek fog bizonyulni. Bár mit is várhattam volna két tudóstól, akik az elméjükre támaszkodva oldják meg a világ problémáit. Egészen tizennégy éves koromig tanultam és a mágiámat tökéletesítettem a szüleim segítségével. Ez idő alatt a lehető legtöbb világi tudást megzsereztem és minden egyebet, amik hasznomra válhattak, ha felvesznek a tanácsba vagy esetleg nem, ami nem volt választás számomra. Amint elérkezett az idő, kicsit ideges voltam, mikor az akadémia bejárata előtt álltam, hogy beiratkozzak. Akkor egyedül voltam egy ajánlólevéllel a kezemben. Kicsit szégyelltem is magam, hogy a szüleimmel való kapcsolatomat kellett felhasználnom, hogy bekerülhessek, mikor a többieknek bizonyítaniuk kellett, hogy alkalmasak az akadémiára való bekerülésre. Ezért elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ne gondolják azt, hogy csak a szüleim miatt kerültem be. Ezzel az elhatározással beléptem és elkezdtem az ottani tanulmányaimat. Nagy hangsúlyt fektettem, hogy hatékonyabb illúzió mágussá válhassak, aminek elengedhetetlen feltétele az volt, hogy az ismert mágiáimat bővítsem és tökéletesítsem. Mivel rá kellett jönnöm, hogy nem én voltam, az a személy az akadémián, aki erősnek mondható. Persze ez relatív volt, de a tényen nem változtatott, hogy sebzés és támadóerő szempontjából eléggé elmaradtam a legtöbb tanuló mögött. Az egyik legfontosabb dolognak tartottam, hogy minél több dolgot tanulmányozzak, megtanuljak, annak érdekében, hogy a jövőben minél élet hűbben adjam vissza az illúziókat. Ezek viszonyultak a leghosszabb folyamatnak, mert nem mindennel találkoztam, vagy láthattam személyesen, így ennek kiküszöbölésének értelmében rengeteg időt töltöttem az akadémia archívum részlegén.  Az egyik ilyen volt az emberi anatómia, majd amint elsajátítottam minden lexikai tudást, közelebbről is tanulmányozni kezdtem. Nem kell hozzá tennem, hogy gyakran néztek rám furcsa szemmel, mikor órákat guggoltam és meredten bámultam az embereket, ahogy elhaladnak előttem. Azonban azok a megfigyelések, nem csak a mozgásuk, testbeszédük és egyéb fizikai cselekedetükre volt korlátolva, hanem hogy miképpen beszélnek, hogyan fejezik ki érzelmeiket. Éveim mentek el arra, hogy minél tökéletesebben megismerjem az emberi természetet és kijelenthessem, hogy mestere lettem a viselkedés elemzésnek. Természetesen baráti és egyéb kapcsolatokat is kialakítottam az évek alatt, amikre nem tanulmányozás szempontból tekintettem, hanem normális kötelékekre. Lassan hat éve jártam az akadémiára és kijelenthettem, hogy jó úton haladok, hogy a legjobbak között tudhassam magam. Eldöntöttem, hogy a Büntetés végrehajtó és Letartóztató Egységhez szerettem volna csatlakozni, amint a tanulmányaimat befejeztem. A tanulmányaim alatt rám ragasztottak egy becenevet, a Lehetetlen Mágus titulust. Eleinte úgy gondoltam, hogy azért mert olyan jók a jegyeim, de későbbiekben, láttam, hogy mások is teljesítenek hasonló eredménnyel, ezért elvetettem ezt a feltevést. Mint utóbb kiderült, a képességem miatt, hogy akármit, persze az akkori szintemhez mérten, meg tudtam alkotni és ezzel a társaimat ámulatba ejtettem. Nem nagyon ismertek más illúzió mágust előttem és utánam sem. Az ismereteimet felhasználva bárkit, akit valaha láttam, vagy elképzeltem létre tudtam hozni, és ha hallottam beszélni pár mondat erejéig, akkor a hangját is teljes mértékben vissza tudtam adni. Sajnos egy fontos dolog hiányzott mindenből, mégpedig, hogy nem voltak képesek a mozgásra. Addig nem mondhattam magam „késznek”, amíg mozgásra nem bírtam a képeimet, míg élővé nem váltak. Most ezen dolgozok…