Kokuto
Gealdor
Hozzászólások száma : 7
Aye! Pont : 0
Join date : 2016. Nov. 17.
Karakter információ
Céh: Skull Order
Szint: 2
Jellem: Kaotikus Gonosz
 | Tárgy: Kokuto a fekete nyúl  Kedd Dec. 13, 2016 10:58 pm | |
|
Jelige: Második lehetőség program
Régi karakter neve: Mimasuya Miliko
Szint: 2
Varázserő: 695
Pénz: 1.520.400 vagyon 75% - 1.140.300 Gyémánt
Felszerelés: -
----------------------------------------------------O----------------------------------------------------
Név: Kokuto [黒兎 ]
Faj Hanjuu - Nyúl
Nem: Nő
Életkor: 28
Szint: 2
Osztály: D
Varázserő: 521.25 VE
Személyiség: Kaotikus Gonosz
Jellem: Furcsa, talán ez a szó jellemezhetné a legjobban. Bár tekintete sokszor mondható gonosznak, jelleme elsőként nem igazán ezt sugallja. A vidám és élettel teli lány bárkivel, de leginkább a női nemhez tartozókkal szeret beszédbe elegyedni. Így egy elég vidám énjéről ad tanúbizonyságot. Azonban vannak dolgok amik hamar előhozhatják a rosszabbik énjét is. Ezen egyike ha lenézik és/vagy megsértik ekkor elég hamar előjön hideg és megvető tekintete, mellyel együtt bárkibe és bármikor beleköt. Ez persze nem azt jelenti, hogy belerohanna a saját vesztébe, hisz a rosszra fordul a helyzet, mindent megtesz annak érdekében, hogy kereket oldhasson. Első sorban a saját élete és boldogsága élteti, így nem hagyna fel ezzel egy ostoba verekedés miatt. A második ami élteti az nem más mint az élvezet mámora és a női test bájai, így megrögzött nőfalóként nincs olyan város, vagy falu ahol megfordulásakor ne próbált volna meg felhajtani egy két számára tetsző nőcskét, még ha néha ahhoz agresszívan is kellett fellépnie(lásd előtöri^^). És a harmadik legfontosabb dolog, mely a boldoggá teszi az nem más mint a pénz.
Van még egy dolog, mely amolyan rejtett tulajdonsága. Nem mutatja meg sok mindenki előtt, sőt leginkább csak akkor csalható elő belőle, mikor úgy hiszi senki sem látja. Ez pedig nem más mint a gyerekek iránt érzett szeretete, mely a kis porontyok megpillantása vált ki belőle. Ennek ellenére ha a közelükbe kerül, egy rossz tsundereként viselkedik velük és megesik, hogy verbálisan gyakran bántalmazza őket, azonban ennek ellenére, megvédi őket ha baj történik, és ő maga sosem bántaná őket fizikailag.
Kinézet: Magas. 179 centiméterével igen csak magasnak mondható, annak ellenére hogy gyerekként ő volt a legkisebb gyermek a családban. Súlya hétpecsétes titok. Fekete hajkoronája van melyben, aranyos fehér színű nyuszifejekre emlékeztető minták vannak. Íriszei gyönyörű vörös színben pompáznak, hasonlóan telt, kívánatos ajkaihoz. Szemöldökei nem egybefüggőek, hanem rövidebb csíkokból állnak össze. Hanjuu mivoltát a fekete bundába burkolt nyúl fülei igazolják, és bár sokszor nem látni, a fent fekete, lent fehér bunda színezte bolyhos, pamacsszerű farkincával is rendelkezik tompora felett nem sokkal.
Általában lenge, és rövidre szabott ruhákat szokott viselni, amiben könnyen tud mozogni, harc esetén. Alakjának teljességét pedig egy fekete színű, bő kapucnival ellátott köpeny fedi.
Céh: Skull Order
Mágia: Seal Magic/ Pecsét mágia
- Magic Seal / Mágikus Pecsét / (50.000 gyémánt)
- Amaterasu Magic Seal: Formula 001 / Amaterasu Mágikus Pecsétképlet: 1. Formula / (50.000 gyémánt)
- Lock Seal / Záró Pecsét / (50.000 gyémánt)
- Defense Seal / Védelmi Pecsét / (150.000 gyémánt)
- Amaterasu Magic Seal: Formula 005 / Amaterasu Mágikus Pecsétképlet: 5. Formula / (150.000 gyémánt)
- Magic Seal: Prisoner / Mágikus Pecsét: Fogoly / (? gyémánt)
- Fegyver használat: Tőrök (25.000 gyémánt)
- Pusztakezes harcmodor (75.000 gyémánt)
- Lovaglás (150.000 gyémánt)
(430.000 gyémánt)
Saját Mágiák:(Használatra engedély Natsutól)
Név: Magic Seal: Prisoner / Mágikus Pecsét: Fogoly /
Szint: 1
Ár: ? Gyémánt
Leírás: A mágus a mutató és középső ujját kinyújtja oldalra mutat, majd egy gyors mozdulattal az ég felé fordítja őket, ami után ugyan ezen kézfejével az ellenfél irányába tesz egy olyan mozdulatot mintha elkapna valamit a levegőben. A mágus ekkor négy kisebb mágikus pecsétgyűrűt hoz létre. Két pecsét az ellenfél felett jelenik meg egymást X alakban keresztezve, míg ugyan így két gyűrű a talajtól pár centire a lábakat veszi körbe. A pecsétek hatására az áldozat karjai az ég felé nyúlnak majd a pecsétek között egymáshoz simulnak, ahogy lábai is összeragadnak mintha meg lenne béklyózva. Ez minden olyan mágusra hatással van, akiknek a VE-je minimum 30%-al kevesebb mint a használóé. Az ennél kisebb különbséggel rendelkezők képesek megtörni a pecsétet, így kiszabadulva a fogságból.
Név: Állati mágia: Nyúlsebesség/ Animal magic: Tosoku*
Szint: 2
Leírás: Kokuto ezen mágia segítségével képes felgyorsítani a testét olyan gyorsaságra, hogy azzal képes egy másolatot, egy utóképet képes maga után hagyni. A két/vagy több fix pont közötti cikázással és az ezeken a pontokon való pár másodpercre való megállásával létrehozott ”klónok” teljesen úgy néznek ki mint a valódi, bár a körvonalaik kissé elmosódottnak tűnnek. A képesség használatakor a testek képesek egymástól függetlenül több különböző dologról is beszélni, vagy egymást nem utánozva eltérően mozogni. A képesség kezdeti szintjétől(2. Szint - 5 méter) számítva szint*1 méterrel távolabb képes a klón eltávolodni az eredeti testtől. A létrehozható klónok pedig a kezdeti szinttől minden [u]páros számú szint[/b] után egyel nő.
Hogy könnyebb legyen elképzelni (KATT)
*mivel a karakter keletről származik, japán nevet kapott a képesség (ahogy a későbbiekben majd több mágiája is)
Felszerelés: Egy fekete köpeny, bő csukjával; Egy utazó zsák, melynek tartalma: Tőrök(lejjebb felsorolva), pénz, váltás ruha és fehérnemű, élelem illetve:
- Bottomless Flask / Feneketlen Kulacs / (2.000 gyémánt)
- Magic Headphone / Mágikus Fejhallgató / (10.000 gyémánt)
- Silent Ring / Hangtalan Gyűrű / (50.000 gyémánt)
- Steel Dagger / Acél Tőr / (10.000 gyémánt)
- Steel Leaf Dagger / Acél Levél Tőr / (10.000 gyémánt)
- Steel Sai /Acél sai/ (10.000 gyémánt)
Vagyon: 618.300 gyémánt
Előtörténet:
Jaaa... Egyes részek, nos... nem a gyenge lelkületűek számára készültek, így azon személyek, akik tudják ezt magukról, előbb készüljenek fel lelkileg A többieknek meg jó olvasgatást
Egy sejtelmes, sötét alak lépte át Bunki falu határát. A kicsinyke falu lakói egyszerre pillantanak érdeklődő pillantással és félelemmel teli lélektükreikkel a csuklyás egyénre. A furcsa szerzet arcának egy igen csak kis részét lehet megpillantani, mely nem más mint telt ajkai, melyek ijesztő mosoly alakját vették fel kivillantva hófehér fogainak sorozatát. Kik ezen mosolyt látták, egy pillanatra ledermedtek, és lelküket egy kis időre a félelem hűvös, borzongató érzése szállta meg. Egy rezzenés... egy gyors mozzanat rántotta meg a testüket, mikor az idegen megtorpant majd a fekete, megviselt köpeny alatt karjai megmozdultak. A selymes, hibátlan bőrének világos – de nem sápadt – színe szinte világított a fekete ruhadarab előtt, miközben együttesen felfelé haladtak, majd megragadták a gazdájuk arcát takaró szövetdarabot. Egy laza mozdulattal vetették a fej mögé a bő kialakítású csuklyát így utat nyitva a nap ragyogó fényének, hogy végig simogathassák az idegen arcát. Abban a pillanatban, mikor arca a fényre ér, a félelem mi foglyul ejtette körülötte lévőket hirtelen mintha csak valami káprázat lett volna szerte foszlott szépsége láttán. Úgy van a hanjuu nő kinek szépségét talán abban a pillanatban több nő is megirigyelhette. Ám úgy tűnt a nőt ez cseppet sem érdekelte. Tekintete ide-oda suhant a területen, majd a kicsinyke falu egyetlen vendéglője irányába célozva állt meg. Határozott, kecses léptekkel közelítette meg kültérre tervezett vendéglő egy ülő alkalmatosságát.
- Pyon... Ahhh~ – a nő fáradtan huppant le az egyik kétszemélyes ülőalkalmatosságra. A párnával bélelt, fonott ülőkén elkényelmesedve dobta le batyuját, melyet addig köpönyege alatt rejtegetett, majd egy elégedett mosoly jelent meg arcán miközben behunyta szemeit. Persze nem ragadta el az álom, cseppet sem, bár semmi kétségem a felől, hogy fáradt lehetett, hisz egész éjszakája ráment, hogy kereket oldjon munkájának célul kitűzött kastélyától. Ám fáradságát, most félre tett hisz volt valami, ami sokkalta inkább kínozta...
- Csapos! Egy nagy korsó hűs tejet és egy tál lédús zöldséget, pyon~! – a vendéglő vezetője a nő szavainak hallatán felkapta fejé, hisz egészen addig a pillanatig teljesen el volt mélyülve a szomszéd virágárus lány kerekded dekoltázsának megfigyelésében. Szó mi szó valóban formás keblek voltak azok, és bár a leányzó elég szende típusnak tűnt öltözékének mély kivágása nem épp erre utalt. Persze meglehet, hogy az avatatlan személyek nem tudhatták, hogy ez a ruha, mely oly kedves volt a lány számára, egy óvatlan hiba miatt egy mosás után vált ilyen szemérmetlen darabbá.
Mindazon által, maga az idegen nőcske sem tudta jó ideig levenni róla a figyelmét, míg nem aztán a kilátásban a műmosolyát megvillantó pultos férfi meg nem zavarta. A harmincas évei végén járó férfi, a kezében egyensúlyozva hozta ki a korsót benne a fehér itallal, majd mellé letéve az asztalra, szolgálta fel Bunki falu – a környéken - híres-neves és lédús paradicsomát. Mikor ily közel volt a férfi, szemei egy pillanatra kitágultak, sőt majdhogynem kiugrottak a helyükről, mikor a z idegen nyúlszerzet, egyáltalán nem kecses ülőhelyzetében, pontosan rálátott a szétnyílt palást alatti rézre. A falatnyi ruhák által takart kerekded és bársonyos részek ily közelsége mély nyelésre késztették a leskelődő öreget. Tán még a virágárus lány kebleinél is jobban fókuszált perverz tekintetével, olyannyira, hogy azt már nem észlelte miként áldozata felfigyelt neveletlen viselkedésére. Gonosz mosoly is húzódott végig az arcán, majd megszólította az öreg hímet.
- Jii-chan, pyon~ – mikor a száját bajusz takaró alá vont férfi felpillantott ijedten, saját tettét felismerve, hirtelen nem tudta hová tenni a helyzetet. A sötét hajú nyúlegyed jobb lába ekkor már a férfi nemesebbik felénél állt meg miután egy nagyobb lendülettel hagyta el a talaj felszínét. A felszolgáló szemeinek sarkában apró könnycseppek gyöngyöztek, miközben teste összegörnyedt, majd a talajon elfekve vett fel magzatpózt halkan nyüszítve.
- Hm... perverz vén kecske, pyon~ – a nő végül ismét elkényelmesedett az ülőhelyen majd felvéve a mély korsót egy jó adag hűs tehén tejet gurított le a nyelőcsövén. A fehér üdítő bajszot rajzolt orra alá, melyet nyelvének hegyével takarított el. Vörös íriszei ezután a gyönyörűséges keblekkel megáldott virágárus lányra vetültek. Az árva lány hirtelen összerezzent, mint az űzött vad, annak ellenére, hogy több méterre is helyet foglalt közöttük. Ennek okán aztán nem volt kérdéses, a lány hamar elszelelt, és az bolt belső részében keresett menedéket a nap végéig.
Az idegen nőszemély egy gonosz mosollyal fogadta a lány válaszát, majd pár paradicsomot felkapva a tálról elkezdett velük játszani. Míg az íriszéhez hasonló színárnyalattal rendelkező zöldségeket forgatta, dobálta tenyereiben, látómezejébe aprócska lába értek be. Az ülőhelye, mely egyenesen a kis porfészek főterére nézett, tökéletes rálátást biztosított egy maréknyi gyermek csapat játszadozásának. A pöttöm lurkók egy koszos rongylabdát rugdostak egymásnak, fiúk lányok egyaránt mosollyal az arcukon üldözték a gömb formát. Miközben a szeme a kis energiabombákat követte, arcára egy furcsa, jámbor mosoly ült ki. Az eddigiektől teljesen eltérő kisugárzást árasztott magából. Még ha csak egy kicsit, de ez a mosoly olyan volt mint, mikor egy anya pillant rá gyermekére. Kétségtelen volt, hogy az egyetlen dolog mely fényt hozott sötét szívének mélyére azok ezek a kis csöppségek voltak, még ha egyenesen ezt nem is ismerte be se magának se másnak. Azonban mosolya hamar alábbhagyott, és a meglepettség vonásait vette fel az arca pár pillanatra. A játszadozó gyerkőcök között egy villanásnyi időre ugyan is egy ismerős alakot vélt felfedezni. Saját magát látta, saját pöttöm kis mását. A hegyes fülű, komor tekintetű gyermeki önmagát. Egy villanásnyi, tovatűnő látomás volt az csak ám már ez is elég volt, hogy gyermeki emlékei előmerészkedjenek a sötétből.
- Bééééna! Hehehe! Nesze, nesze! Gyerünk, ne sajnáljátok! – a csap gyerek nyúlszerzet vidáman, és élettel teli hanggal kiáltoztak miközben kört képezve álltak a répaültetvény szélén. Sokan voltak, tíz, tizenkettő... nem is talán tizenhatan lehettek. Ebből persze kilenc egy családba tartozó alom volt, míg a másik hét a környékről való ismeretség jogán gyűlt ott össze. Már későre járt, így az iskola már véget ért, ám még arra tökéletes volt az idő, hogy játszanak egyet vacsora előtt. Hoppá, rosszul számoltunk, a tizenhat nyúlember csemete között ugyan is egy fekete pont képében egy tizenhetedik is ott leledzett. Jobban megnézve láthattuk is amint a fekete hajú – benne fehér nyuszi fejekre emlékeztető foltokkal - egyed, kócosan és porosan tápászkodott fel a földről. Ám alig, hogy két lábra vergődött egy a körből kiszakadó gézengúz ismét meglökte, minek köszönhetően ismét a porban találhatta magát a kis szerencsétlen. Így hamar kijelenthetjük, hogy ezeknek a vásott kölyköknek az volt a legjobb szórakozásuk, hogy azt a kis csöpp leányzót zaklatták nap mint nap. Mert valóban ez történt, mint a kilenc vásott kölyök tizedik és egyben a legkisebbje, ő volt minden rossz célpontja. Nem volt boldog és nem volt elégedett az életével, hisz már gyerekként is meg kellett ismernie, milyen az ha elnyomják, sanyargatják.
A szülei? Ugyan kérlek, ők nem sokat tettek. Nem nagyon foglalkoztak a gyermekeik ”apró-cseprő” ügyeivel, hisz jobban érdekelte őket a répatermesztés minden baja és szépsége, nem értek ők rá a gyermekeiket nevelni. Épp csak akkor szidták le őket ha rossz jegyekkel tértek haza, az már el sem jutott a fülükig, hogy miért volt olyan mocskos az a kis szerencsétlen, vagy miért volt annyi kék és zöld foltja? Miért nem játszott egyedül a többiektől távol? Megtette, de nem sokáig tartott, hisz mintha nem i nyulak lettek volna, módszeresen vadásztak szegény gyermekre. Saját ruháján kívül sem volt semmi más dolga, hisz ”kedves” testvérei örömmel fosztották meg minden mástól.
- Koku-chan... K-koku-chan... – settenkedő, gyámoltalan lépések tompa zaja csapta meg a földön összegömbölyödött és sírdogáló lányt. A bátortalanul szólalt meg az addig a közeli fák tövében megbújó tapsifüles. Ő volt az kit joggal nevezhetnénk egy gyáva barátnak. A lányka számára biza ő valóban egy volt, az egyetlen barátja, az egyetlen olyan dolog, amit nem vehettek el tőle. Még ha az a barát, csendes is volt, gyenge is volt, és gyáva is akár egy nyúl.
A többiek már messze jártak, mikor a Haru névre keresztelt szürke bundás előmerészkedett a narancssárga napfényre.
- Koku-chan, nagyon fáj? – a fiúcska aprócska keze a lány hátát simogatta. A zokogó hang félbe szakadt míg egy hümmögő hang helyeslően jelt adott.
- T-talán szólhatnál a szüleidnek... folyton ez van, nem kellene ezt tovább elviselne... – a gyermek dühös szavai hirtelen elakadnak.
- Nem akarok *szip* senkinek szólni *szip*, pyon~ – a leányzó a fiúcska ajkaira emelte mutató ujját ennek volt köszönhető hirtelen elcsendesülve. Az apró könnycseppekkel a szemében a kislány végre felengedett a magzatpózból.
- Demo~ – a fiúcska ellenkezett, ám ekkor a kislány dühösen pillantott rá, mely hamar bele fojtotta a további szavakat.
- Vacsora idő van... Szia~ pyon – a lány még utoljára megszólalt, majd lassan sántikálva hazafelé vette az irányt.
Mihelyt eme emlékei felidéződtek benne a nő elvette a pillantását a gyermekek zajos menetéről és csak a földön táncoló, elnyújtott árnyaikat figyelte. Nem is értette mire fel ez a rögtönzött múltidézés, a nem kívánt emlékek mégis akarva-akaratlanul bemerészkedtek a gondolataiba.
- E-elnézést... hölgyem? – mikor a gondolataiba mélyedt nő felemelte a tekintetét a perverz kecske állt mellette görnyedten, még mindig a fájdalomtól és a félelemtől küszködve. A nő kérdő pillantásától meg is rezzent egy pillanatra, de végül nyelt egyet és megszólalt.
- Z-zárnék, így kérem távozzon... nagyon kérem... – jegyezte meg a tőle kitelő legtiszteletteljesebb formában, majd félve elhátrált pár lépéssel.
A nő még egyszer egy rosszalló pillantást vetett a férfira, majd az addig kezébe ragadt paradicsomok közül az egyikbe beleharapott, majd míg jóízűen megrágta, feltápászkodott és vállára vetette utazózsákját.
- Van erre valami fogadó, pyon~?
- E-egy kisebb, pár szobás van, i-igen. Arra... – mutatott a a falucska másik végébe, pont ellenkezőleg ahonnét a nő ma megérkezett. - Macska Bölcső néven találja majd a helyet. - egészítette ki a mondandóját félénken.
- Hm... – a nő a mutatott irányba fordult. Még utoljára felkapta korsóját, és lehajtotta a maradék italt, hogy aztán elinduljon az esti menedéke irányába. Természetesen egy garast sem hagyott az asztalon, mondván: „Már megkapta a fizetségét, pyon~” és ez ellen a kecskeember szerzet nem is ellenkezett.
A cégéren egy macska feje formájú gombolyag díszelgett, így biztos volt benne, hogy jó helyen járt. Persze nagyon nem is tudott eltévedni az apró porfészekben. Az ajtó előtt azonban máris zavaró tényezőbe futott. Egy egymásba gabalyodott fiatal párocska állta útját a nőnek, kinek tekintete nem volt épp a legbarátságosabb mikor azokat nézte. Kifejezetten utálta a szerelmes párokat, főleg mikor a közelébe kerültek, ám a mai napon talán csak rontott ezen az is, hogy minden apróság után emlékek áradata zúdult rá. Így most sem volt ez másképp.
- Öhm... Koku-chan... – Haru, bár már idősebb volt még mindig ugyan olyan félénk kis teremtés volt mint aprócska voltában. A tizenkét éves önmaga szinte semmi különbséget nem mutatott a négy évvel ezelőtti énjével szemben. A lányt félénken követte, miközben egy csendes helyen meghúzva beszélgethettek volna az erdőben. Bár az immár szintén tizenkét éves Kokuto-t már nem üldözték a testvérei, ég mindig a gúnyjuk célpontjául vált, ha keresztezte az útjukat, így inkább jobbnak látta elkerülni őket.
- Mi az? pyon~ – a lány hűvös hangja hallatán a fiú egy kicsit megrezzent. Míg a fiú semmit, addig a lány igen csak sokat változott. Bár még mindig elnyomták, vagy inkább pont ennek hatására mind a tekintete, mind a hangja érzelmektől mentessé vált, és bár meglehet, hogy elkerülte testvéreinek bandáját, ha azok meg is találták, már könnyek és sikoly nélkül viselte el az ütlegelő játékuk.
- Na, mi lesz? Mond már! pyon~ – és igen csak hirtelen haragúvá is vált. Bár ezt testvérei előtt nem mutatta, de Haru előtt sokszor tört ki ahogy akkor is, arca az érzelemmentesből, azonnal dühös, ingerült állapotba került.
- T-tudod, tegnap óta v-van barátnőm... – a fiú félve némult el és a lányt méregette egyfolytában. Kokuto eközben csak maga elé meredve figyelte a halkan csordogáló patakot.
- Hee~, és ki? pyon~ – a lány ismét visszatért jellemtelen arckifejezéséhez és hangjához. Mégis a kérdése hallatán Haru hátán végig futott a hideg. A tapsifüles leszegett fülei a magasba meredtek, miközben bátorságot próbált meríteni.
- Hoshimi-s-san! – ejtette ki a lány nevét kezdetben kissé határozatlanul, de aztán a végére megemberelte magát. Kokuto persze továbbra is a patakot figyelte, míg nem az oldalához simuló karjai - melyek az ülőhelyként szolgáló sziklát támasztották – remegni nem kezdtek.
- Heee... Hoshimi? A nővérem? pyon~ – a lány jellegtelen arcvonásai, és kiejtett szavai nyomán Haru ismét megrezzent.
- Pfu... Kukukukuku! – a lányka egész teste átvette a remegést, miközben ajkai egy, alig észrevehető mosolyt hoztak létre, gúnyos és kissé ijesztő kacagása közben. - A nővérem... az a mocskos kis ribanc? A te barátnőd lett? pyon~ – a lány továbbra is a folyó felé meredt, miközben megvető szavaival a testvérét emlegette. Nem is volt ok nélküli a dühe, hisz nem csak fiú testvérei terrorizálták a lányt, sokat kapott azon egyetlen lány testvérétől is, akinek inkább védelmeznie kellett volna őt.
- N-ne mond ezt! Már megváltozott! – a fiú félve, de felül kerekedett a lány haragján és kiáltásával meglepettséget festett Kokuto arcára. Ám ezt követően nem állt meg, sarkon fordult és elfutott. A lány számára ez volt az utolsó, hogy beszélhetett Haru-val, hisz utána a fiú végig a nővére árnyékaként követte a „ribancot” mindenhova. Így esett, hogy végül még az egyetlen barátját is elvették tőle.
Egy erőteljes és gyors mozdulattal rúgta ki a nőt nyalogató fiatal férfi lábát, majd végezetül annak ágyékát is megtaposva egy gúnyos mosoly után belépett a fogadónak nevezett lyukba.
Egy idős nő fogadta, majd miután kiderítette, hogy akad egy szabad szobája hamar el is foglalta azt magának. Ledobta utazó zsákját az ágy mellé majd elterülve a fekvő alkalmatosságon fáradtan lehunyta szemeit. Ez a nap több tekintetben is fárasztó volt a számára. Az elbukott földesúr meggyilkolása után kilométereket gyalogolt és futott, csak hogy lerázza az őrökből és katonákból álló csapatokat. Majd végül elért ebbe az eldugott kis koszfészekbe ahol a múltja kezdte el sanyargatni. Lehet pont azért mert ahol élt az is egy aprócska koszfészek volt a messzi keleti országok egyikébe. De persze sokban hozzá járulhatott ehhez az is, hogy menekülése előtt még épp az élettörténetét mesélte el a földes úrnak, akinek a megölése elszúrásakor egy ilyen alkut kötöttek. Persze mondanom se kell, hogy végül a kurafi nem tartotta a szavát, így a kis mesedélután után a nő azon kapta magát, hogy a birtok elhagyását követően katonák szegődtek a nyomába. Az egyetlen dolog, ami ezzel kapcsolatban jó érzéssel töltötte el, hogy sikerült az úrtól több gyémántot kapnia, mint amennyit a fejéért kapott volna megbízóitól.
Az éjszaka folyamán a hold teli állapotában és hatalmasra duzzadva világított be az ablakon. Az ágyban fekvő nőt talán pont ez kerítette hatalmában, így nem tudott sokáig nyugodtan aludni. Sokáig mocorgott a takaró alatt míg végül az álom elszállt a feje fölül és felriadt. Meggyújtotta az ágya mellé helyezett gyertyát, hogy kikelve az ágyából elindulhasson a konyha irányába. Azonban alig pár lépés után a félelemtől megtelve teljesen megmerevedett. A szeme sarkában, közvetlenül az ablak mellett ugyan is egy sötét alak támasztotta a falat.
- Szerbusz cicám, pyon~ – Kokuto egy széles mosollyal köszöntötte a riadt virágárus lányt aki ijedtében majdnem elejtette még a gyertya tartót is. Ez azonban nem lett volna valami bölcs dolog, így a besurranó mágus hamar oda szökellt és elkapta az, majd kioltva fényét letett azt a közeli asztalra. A befelé figyelő hold így is épp elegendő fényt biztosított ahhoz hogy lássák egymást a bent lévők. A néma pillantások között a lány végre felül kerekedett riadtságán, így hamar menekülőre fogta. Az ajtó azonban nem nyílt ki bármennyire is próbálkozott.
- Sajnos azt már lezártam, pyon~ – vetett feléje egy újabb mosolyt a lány. - Magic Seal: Prisoner! pyon~ – Kokuto kézmozdulatait mágiája követte, mely megkötözte a félelemtől pánikoló lányt. Mint az űzött vad érezte, hogy a nyúl most a vadász és, hogy igen csak volt mitől félnie. Tovább azonban már nem menekülhetett. A kezei a magasba ágaskodtak miközben egymáshoz ragadta, és ugyan így lábai is egymástól el nem mozdultak a pecsétek hatására. Közben pedig könnycseppek bukkantak fel szemei sarkában.
- Mmmm... Milyen finom anyag, pyon... Biztos kényelmes lehet, pyon~. – Kokuto jobb orcáját a lány melleire tette miközben jobb tenyere tetőtől talpig végig simított a zokogó lány testét.
- Ne aggódj... Mi jól fogjuk érezni magunkat, pyon~ – és a nyúlfajzat arcát a lány terebélyes mellei közé fúrta, majd egy elégedett hümmögést követően egészen a lány arcáig elemelte és a legördülő könnycseppjeitől egy-két nyalással megszabadított.
Azután, hogy ”drága” nővére elorozta előle az egyetlen barátját, a zaklatások újult erővel csaptak le a lányra ismét. Ám mint már oly sokszor újabban, most is csak érzelemmentes arccal tűrte amit kellett. Nem reagált, nem szált szembe. Egyszer sem. Ez azonban egyre csak dühítette a testvéreit, ahelyett hogy lemondtak volna ezen szórakozásukról. Így aztán egy nap már nem csak ők vettek részt benne. A szerelemmel megtöltött Harut is rávették, csatlakozzon hozzájuk... A gyámoltalan fiú, a túlerővel és szerelme suttogásának következményeképp végül meghajolt a rossz felett és maga is felsorakozott Kokuto fenyegetői közé. A lány ezt azonban nem tudta szó nélkül tűrni. A ”játék” végeztével a lány még sokáig sírt a földön heverve, miközben gondolatai csak egy felé terelődtek, majd szavakat kezdett le suttogni feléje. „Szökj meg, nem bírom ezt már tovább!” A suttogás inkább volt a szívének segélykiáltása. A lány így hallgatva rá azon éjszaka fogta magát és elhagyta szülőfaluját.
A zokogó lány megrezzen a nedves testrész érintése nyomán, és végig kétségbe esetten suttogta, hogy ne bántsa. Persze a nyúlszerzet meg sem hallotta, vagy épp igen csak nem érdekelte. Kokuto finoman végig csókolta a virágárus nyakát, míg kezei a lány karját, majd combját simogatták.
- Badum-badum-badum... Ejnye, mondtam már, hogy ne aggódj... – felelte a nő miután leutánozta a lány zakatoló szívének hangját. - Mi csak egy kis élvezetet nyújtunk a számodra – jegyezte meg azonban abban a pillanatban, hogy a „Mi” elhangzott szájából, míg ő maga leguggolt a lány előtt és arcát az ágyékának simította, újabb két kar jelent meg a lány háta mögül. A kar tulajdonosa ugyan akkor és ugyan azt suttogta mint Kokuto – miközben elkezdte kigombolni a virágárus hálóingének gombjait - hisz maga is a nő volt.
A sűrű erdőbe bevetve magát a fél éjszakája ráment arra, hogy haladjon is valamit. A sötéthez nem szokott látása – mely jobb volt mint egy emberé – nem segített abban, hogy ki tudjon kerülni minden bozótot, így sok ideje ment el arra, hogy kiszabadítsa a ruháját, melynek végeredménye kép az még lestrapáltabbnak tűnt mint, mikor testvéreitől kapott verést. Végül egy korhadt farönk állta az útját, melyben sikerült pofára esnie. Mikor felkelt a földről egy tábortűzzel találta szembe magát.
- No lám, látogató, ilyen késői órában? – a tűz túloldalán egy fiatal férfi hangja csapta meg a lány füleit. A férfi pillantása egy pillanatra megriasztotta ahogy a szaga is. A rókaember végig vizslatta a lányt, majd hamar rájött mi is éjszakai látogatásának ürügye.
- Csak nem szökésben? Ejnye... – kacagott fel halkan.
- Nem rád tartozik! – jegyezte meg a lány miután kezdeti riadtsága elmúlt és duzzogva a tűz túloldalán ücsörgött.
- Heee? Nem az én dolgom? Bezzeg hamar kényelembe helyezted maga az ÉN tüzem mellett... – a férfi tovább gúnyolódva folytatta a beszédet, miközben mondandójában kiemelte az „ÉN” szócskát. A lány ezt hallva hamar felpattant a helyéről.
- Ne aggódjon már itt se vagyok! Pyon~ – felelte dühösen majd elindult a sötét rengeteg irányába.
- Jól van-jól van, nem kell annyira sietni... – azzal a lány felett és alatt két mágikus pecsét jelent meg. A lány a karjai a magasban egymáshoz simultak és a lábait is képtelen volt elmozdítani egymástól.
- Mágia? - a lány meglepődött, miközben felhagyott a szabadulás próbálkozásával. Túlon-túl érdekesnek találta a dolgot, ahhoz hogy a szabaduláson gondolkodjon, hisz a falujában senki nem volt mágus, de még csak lacrimát sem használtak. A varázslat aztán elmúlt a férfi pedig egy mosollyal fogadta, amint a lány visszafordult és leült a helyére.
- Hohó? Ha most azzal jössz, hogy tanítsalak meg mágiát használni, felejtsd el! Kakaka! – kacagott a férfi, majd a lány irányába hajított egy cipót a táskája mélyéről.
- De miért? K-kérem! – a lány számára kissé nehezen esett a „kérem” szó kimondása. Sosem kért és nem is szerette azt a szót használni, ám a mágia melynek csak egy kicsinyke szeletét pillanthatta meg teljesen elcsavarta a fejét. Akarta azt. Mindennél jobban. Úgy érezte azzal, hogy megtanul mágiát használni, elsöpörheti az erő különbségeket és végre elégtételt vehet majd. Sőt biztos volt benne. Ám a férfi sokadik kérésre sem hajlott meg.
- Ejjh~ hallgass már el! Jesszus, hogy lehet valaki ilyen eleven az éjszaka kellős közepén. – tisztította meg a fülét a kisujjával a férfi, majd dobott egy vaskosabb fát a tűzre és kényelembe helyezte magát.
- Mi lenne ha előbb mesélnél arról miért szöktél meg? Talán akkor meggondolom magam... meg esti mesének is jó lesz. Kakaka~ – kacagott megint a férfi, majd a lány felé hajított egy pokrócot.
- Tényleg? Rendben, legyen... – felelte a lány megadva magát a rókaképű kívánságának, így elkezdte a maga históriáját.
A hirtelen előbukkant Kokuto2 végül abban a pillanatban mikor becsúsztathatta volna kezeit a kigombolt részen, szertefoszlott.
- Ejnye, túlságosan felizgultam, és nem koncentráltam eléggé... – jegyezte meg a lány előtt térdelő nő, majd ekkor ismét megjelent a másolata és ott folytatta ahol abba hagyta, annyi különbséggel, hogy a lány nyakát is csókolgatni kezdte. Mindeközben Kokuto befurakodott a lány térdig érő hálóinge alá, majd szépen lassan csókokkal kezdte kényeztetni a lábát egyre feljebb haladva.
Másnap dél környékén ébredt fel. A tűz ismét lobogott és finom illatok terjengett, ami a fölötte lógó üstből származott. Alig hogy felkelt, riadtan ugrott fel, mikor a férfi - aki később Kitsure néven mutatkozott be – egy vaskos könyvet hajított a lány mellé.
- Ez meg mi?
- Meggondoltam magam. De nem vagyok egy jó tanár, így ebből kell tanulnod... – vetette oda Kokuto-nak aki csak nagyokat pislogott. - Remélem, tudsz olvasni... – mosolyodott el, majd a lány fenyegető tekintete láttán hamar kapálózni kezdett a karjaival, kacaja közben.
Kokuto ezután bele vetette magát a könyv lapjaiba. Részletesen, jól megfigyelve olvasta át a sorokat, hogy minél hamarabb megtanulhassa a mágiát használni.
- … szóval, ha megtanulom a különböző kéz alkotta jeleket és összekapcsolom a mágikus erőmmel képes leszek... – néha olyannyira bele merült az olvasásba, hogy észre sem vette a hangos motyogását. Persze Kitsure csak egy jót kacagott rajta, bár később nagyon meglepődött, hogy a lány milyen fogékony is a mágia tanulására. Hetekig olvasgatta a könyvet és memorizálta a különböző pecsétek megalkotásához szükséges kézjeleket, majd miután sikerült a mágikus energiáját is folyamatosan növelni kezdte, a mágia használata segítségével. A kiürítette a mágikus energia tárolóját majd újra feltöltötte magát, így rövid időn belül képes volt az átlagos embernél nagyobb mágikus energiára szert tenni, és azt már képes volt mágia használatára használni. Elsőként a Kitsure által használt Prisoner nevű Mágikus Pecsétet tanulta meg, mivel egyszerű és kevés kézjeleket igényelt. Majd ezt követték a támadó mágiák és az egyéb kiegészítő mágiák is. Szépen türelmesen, de mégis alig két és fél hónap alatt megtanulta, mindezt néha olyan hátborzongató mosollyal az arcán, amitől még Kitsure hátán is felállt a szőr. Nem is volt kérdés, hogy a mágia tanulása közben nem csak az ez iránti akarata, hanem annak majdani felhasználásán is járt az esze.
Amint a lány combján teljesen felért a csókok nyálas ösvényét hagyta maga után. Majd miután néhány alkalommal a lány féltett virágát is megsimogatta, azt is ajkai közé vette, hogy nektárját megízlelhesse. A lány megrezzen mikor érezte a meleg, nedves érzést. Az ellenkezéssel is felhagyott, vagy jobban mondva Kokuto és klónja minden egyes érintése végül olyan reakciót váltott ki belőle, mely teljesen a hatalmába kerítette, és nem volt képes tovább ellenkezni. Ennek köszönhetően, a rábocsájtott mágia véget ért, majd miután Kokuto megszabadította a ruháitól az ágyra vetette a felajzott testét. Miközben az emlékei tovább kísérték a nő egyre izgatottabban falta a lány testét, annak kéjes nyögései közepette, melyek bejárták a szoba minden szegletét.
Alig három hónap után, a lány megtanulta használni a Mágikus Pecsétek egy részét. Amit tudott megtanult, de ez is csak egy kis töredéke volt annak amit a könyv tartalmazott, vagy amit a férfi még megmutatott neki ám azokat az akkori szintjén még nem tudta használni. Ebbe bele kellett törődnie.
- Szóval? Mi teszel most? – a férfi érezte, hogy eljött az elválás pillanata.
- Szerintem te is jól tudod, Onii~ pyon~ – felelte a lány egy gonosz mosollyal az arcán.
- Hm... hát aztán mutasd meg neki. Tessék, ezt még oda adom! – felelte majd átadott a lány számára egy fekete köpenyt és a könyvet, amiből addig mágiát tanult. Furcsa egy férfi volt. Kereskedőnek vallotta ugyan magát, mégis mágiát használt, ráadásul jól tudta, hogy a lány szívében sötétség gyülemlett fel, mégsem segített neki, hogy azt elhagyja. Majd három hónapig együtt utaztak, majd csak egyszerűen azon pár szóval útjára engedte a nyúllányt.
Izgatott zihálás hangja és nyögések sorozata lepte el a sötét szoba levegőjét. A nő immár bármi nemű akadály nélkül ízlelgette a lány mellbimbóit, míg kezével a lába közötti részt simogatta. A lány tehetetlenül engedte, hogy a túláradó élvezet elvegye az eszét és ő maga epekedjen a nő csókjai után. Kokuto végül maga is levetette a felső ruházatát és hagyta, hogy a lányka is megízlelhesse kerek dobjait, míg ő elégedett tekintettel figyelte.
A haza vezető utat a lány alig pár nap alatt megtette. Most nem kellett kitérőket tennie, ahogy a piacokon megállva árulni a portékákat, ahogy azt Kitsure társaságában tette. Ráadásul elég pénzt sikerült összegyűjtenie egy ló megvételéhez is, így azt utazása valóban rövidebbre sikeredett. Így is este ért haza. Azon kis poros faluba, ami csak fájdalmat okozott számára, de mégis meg kellett tenni az utat, hogy végre elégtételt véve felszabadulhasson végre.
A falu csöndes volt, egyedül a túlvégen helyet foglaló iskola épülete felől érkezett hang, így egyből abba az irányba vágtatott. Úgy tűnt épp akkor tartották a betakarítás utáni kis partijukat. Még csak három hónap telt el az óta, hogy megszökött azok mégis vígan mulatoztak. Persze nem várta el hogy a testvérei agyon aggódtak magukat, de hogy még a szülei és Haru sem aggódtak érte ez kissé dühítette. Mégis arcán csak egy széles mosoly ült ki, miközben a táncikáló társaságot figyelte az ablakon túl. Nem bírt már magával, így belépett végül. A kétszárnyas ajtó nyikorgó hangját elnyomta ugyan a zenebona hangja, ám mikor becsapódott Kokuto mögött a figyelem hamar arra irányult.
- Lock Seal, pyon~... Kukuku~ – a lány halkan suttogta el a mágia nevét, mivel bezárta magukat a tágas terembe. A zene teljesen megszűnt mikor a csukját viselő lány levetette az arcát fedő ruhadarabot.
- Látom jól mulattok. Ugye nem baj ha én is csatlakozom? pyon~ – tette fel a kérdés miközben vöröslő íriszei végigfutottak a bent lévő személyeken. A testvére, az anyja, az apja, a szomszédok, a tanára és végül Haru. Mind ott voltak, és mind megletten figyelték az előkerült leányzót.
- Koku-chan, hát végre... -kezdett bele az anyja, minta csak törődött volna vele ám még mielőtt befejezhette volna a szánalmas aggódását Kokuto közbe szólt.
- Elhallgass!... pyon~ – tekintete csak egy pillanatra érintette a nőt az még is megrezzent. Majd a lány ismét legkedvesebb ”barátja” irányába nézett, aki még mindig azt a mocskos kis ribancot ölelgette, mint akkor, mikor elárulta őt.
- Kuku~ – egy széles, ördögi mosoly jelent meg az arcán. Fogai is kivillantak, míg vörös lélektükrei nyomán megrezzent a fiú is és a belé kapaszkodó „ribanc” is. - Magic Seal: Prisoner, pyon~ a lány előkapta a bal karját és megidézte a fiúra a megbéklyózó bűbájt. Haru meglepetten sikoltott fel, míg a többiek arrébb léptek tőle, mikor meglátták Kokuto-t közeledni. Mikor megállt a fiú előtt, aki tehetetlenül, és karjait a magasba nyújtva állt rémült arckifejezéssel, előrántotta jobb karját is, melyben egy tökéletesen megélezett tőrt tartott. Csak egy szempillantásig tartott és a hideg fém a fiú mellkasába hatolt. A fegyver, fehér ruhaanyagból betekert markolata pillanatok alatt vörös színre váltott Haru vére nyomán, miközben mélyen felszántotta a mellkasát. A fiú halálsikolya bezengte az egész termet pánikot keltve a bent lévők szívében.
- Te szuka! – nővére ekkor rárontott a húgára. A lányt azonban nem lepte meg. Kirántotta a kést a fiú feltárt mellkasából és így a vér egyenest a nővérke arcába csapott róla. Felkiáltott fájdalmában, amint a meleg testnedv egyenest a szemébe jutott. Védtelen helyzete azonban a vesztét okozta. Kokuto egy tiszta mozdulattal egy erőteljes csapással vágta a másik lány torkába a pengét. Az éles fegyver addig meg sem állt míg el nem érte a lány ujjait, szinte már látni lehetett, amint a másik oldalt enyhén kikúposodott a penge hegye. Hogy még inkább átélvezhesse a helyzetet, még egyszer-kétszer megforgatta a fegyvert a testvére testében, míg annak fülsértő halálsikolya hörgésbe nem ment át majd a haláltól elernyedt teste jóformán lesiklott a fém eszközről szökőkútként kifelé pumpálva a vörös életnedvet.
- Kukuku... Kukkuku~ – csak a lány kacaját lehetett hallani percekig, miután visszatárt kedves barátja nyöszörgő testéhet és még jó párszor belemártotta halált hozó eszközét a testébe. A megrémült és teljesen lefagyott népség ekkor végre megrezzent, majd pániktól eltelve az ajtó irányába vetődtek. Ám hiába próbálták is az nem nyílt ki.
- Amaterasu Magic Seal: Formula 001...
Ezután az oly világos színben pompázó terem, lassan sötét és vörös színt vett fel, terét pedig az önfeledt gyermeki kacajok helyett sikolyok sorozata és zsigerek tompa zaja töltötte meg...
A virágárus lány végül elérve élvezetének legfelsőbb szintjén örömteli és kéjjel teli sikolyt eresztett meg. Teste teljesen elernyedt miközben arcán elégedett mosoly közepette zihált, lélektükreibe bele pillantva pedig egyértelmű volt, hogy már nem igazán fogta fel mi is történik körülötte. Kokuto még egy utolsó csókot lopott tőle, majd lenyalta kezéről a lány édes nedvét. Az ajtó mögül ekkor már sietős zajokat lehetett hallani.
- Leyla! Jól va... – az ajtón egy jól megtermett bajuszos férfi rontott be. A lány apja kétségbe esetten pillantott végig a szobán, kezében egy vaskos farúddal, ám mikor meglátta a lánya izzadságtól és testnedvtől fénylő, meztelen testét és az élvezettől eltorzult arckifejezését teljesen ledermedt meglepettségében.
- Ko... Ko-kuto-sama... – a lány csak a nő nevét nyögte míg apja, majd később anyja is tehetetlenül próbálták magához téríteni a lányt, miután pőre testét bebugyolálták. Kokuto még pár másodpercig meghúzta magát a nyitott ablak alatt, majd eltűnve az éjszakában távozott a poros kis faluból...
A fennmaradó részek későbbi pályázatok miatt lettek kihagyva^^
|
|
