Grash

Név: Grash, Rhault fia
Faj: Hanjuu (gyíkember)
Nem: férfi
Életkor: 18
Személyiség: Semlegesen Gonosz (???)
Mágia: Fegyver mágus
Céh/Szervezet: -
Foglalkozás: Zsoldos/Bérgyilkos

Jellem: Nyugodt, hidegvérű lény, akár csak egy hüllő. Nehéz felbosszantani, legalábbis kezdetben ugyanis, ha nem vigyáznak vele, könnyen „kinyílik a bicska” és olyankor nincs vissza út, így jobb nem keresgélni a tűrő határainak a végét. Bár kegyetlen gyilkosnak tartják, valójában bár hidegvérrel öl, (fiatalok, öregek, civilek esetében kissé morog persze), de mindig kíméletes és gyors halált oszt, ha módja van rá. Az áldozata szenvedéseit csak akkor húzza el, ha a feladat kéri, különben soha se folyamodna kínzáshoz. Alapjáraton csak akkor kell tartani tőle, amikor éppen dolgozik, ugyanis ilyenkor gyakran mozdul a „tőrje”, ha valami az útját állja, de ha civilben van, szinte bárkivel képes komolyabb beszélgetéseket is letudni, bár néha kissé hallgatagnak tűnhet, hisz az emberekkel (a fiatalabb korában történő és későbbi tapasztalatai miatt) igen nehezen képes csak kijönni. Viszonylag nehezen képes megbízni másokban, és szinte nem is tud, vagy nagyon nehezen épít ki olyan kapcsolatot, hogy képes legyen másra bízni az életét. Nem kedveli a hazugokat és a hideg tájakat. Előbbi annak köszönhető, hogy ő nyílt, egyenes természet, sosem álszenteskedik, mindig szembemondja a dolgokat, legyen bármilyen kegyetlen, vagy brutális a dolog. Utóbbi pedig kapcsolatban áll a hüllő mivoltával.

Kinézet: Igen testes, nagyjából 2-2,2 méter tömény izom. Látszik testén, hogy nemcsak a faji adottságai végett erős, hanem a kegyetlen évek akaratlanul is megedzették a karjait, vállait. Méregzöld, kemény pikkelyes bőre elég érdes ahhoz, hogy bántó, érdes felület legyen azok számára, akik nincsenek hozzászokva az ilyen féle tapintáshoz. Viszonylag kevés emberi tulajdonsággal bír, szinte teljes mértékben állat jegyek uralkodnak rajta. Szemei sárga hüllőszemek, míg fogai apró, hegyes, de borotvaéles „pengék”, melyek szájpadlása külső élébe tucatszám fordulnak elő. Karmos végtagjai bár elsőre igen veszedelmesnek tűnhetnek, de valójában csak viszonylag felszínes karmolás nyomokat tud vele hasítani ellenfele bőrébe (mondjuk, azért el kell látni utána). Mindkettő adottsága eléggé vad, marcona külsőt ad neki, de legfurcsább testrésze azonban a hatalmas, tüskés farka (méltóztassunk eltekinteni a nemi poénoktól, egy gyíkemberről van szó ) mely nagyjából 1-1,5 méter hosszú, rugalmas izomtömeg, mely elég erős hogy komolyabb csapásokat is lehessen vele okozni. Meglepő, de ezt a hatalmas testet elég könnyen képes irányítani és elég jól uralja is, hogy viszonylag kevés hangot adjon ki mozgás közben (bár ehhez hozzájön puha bőrrel borított talpa is, ami alapjáraton csökkenti a zajt). Mindent egybevetve inkább hüllő, mint ember, legalábbis testi funkciókat eltekintve. Öltözéke egyelőre elég régies, szinte törzsi bőrvértezetnek is mondható, hisz karrierje még csak most fog befutni, de lábbelit, meg kesztyűt egyáltalán nem hordott még akkor sem, mikor lehetősége volt rá.

Felszerelés:
- Alapruházat (sötétszínű bőrvértezet)
- Acél Bisento (2 méteres bot, normális pengehosszal)
- Acél Kígyó Tőr // hosszabb kicsivel a szokásosnál // (amennyiben csak egy fegyver igényelhető akkor csak a Bisento)

Előtörténet:
Az emberek és Hanjuuk egyenlőek. Legyen akár több karod vagy lábad, borítsa testedet szőr, pikkely, vagy toll, az emberek mindig is egyenlőnek fognak tartani. Nincs megkülönböztetés… nincs ellenszenv… béke van. Legalábbis… szeretik ezt hangoztatni az emberek. A valóság azonban az, hogy nem mindenhova ér el, eme csodás álomkép mesés „karjai”, hisz vannak olyan városok, területek, ahol mindez csak egyszerű mendemonda. Nem mindenki tekint a másfajúakra jó szemmel, vannak olyan csoportok, akik kifejezetten alantas, alsóbbrendű fajnak tekinti a Hanjuukat… és mit ad a világ… sajnos nekem egy ilyen helyre kellett születnem.
Anyám is Hanjuu volt, pont, mint én, egyszerű gyíkember, ki nem kereste a bajt, az mégis megtalálta őt mindig. Szörnyű sorsunk volt, ezzel nem tudtunk mit kezdeni. Atyám (aki szintén gyík hanjuu) egy szörnyű fordulat végett áldozatul esett egy rablótámadásnak, mikor éppen egy kirándulásról tartottunk hazafele. Őszintén utólag olybá tűnt, még viszonylag szerencsésebben is megúszta, mint állapotos felesége, kit a banditák magukkal hurcoltak Fort Termi bázisukra. Hogy-hogyan mondhatok ilyet? Miért volt szerencsésebb? Hisz halott! Nos… a válasz egyszerű… egy nő, nézzen ki bárhogy, mindig is nő marad. Az örökké „éhes” vad rablóbandáknak meg mindig kapóra jön egy „tehén”, akin kiélhetik perverz vágyaikat. Így nyíltan mondhatom, hogy atyám járt a legjobban kettejük közül.
Furcsának tűnhet azonban… de talán ez volt az egyetlen esélye annak, hogy élve megszülethessek, így valamilyen úton, módon, hálásnak kéne lennem a rablóbandának, hisz ha anyámat is meggyilkolták volna, egyértelműen sosem születhettem volna meg… de… eddig sosem sikerült rávennem magam… hogy ne érezzek mást irántuk… csak gyűlöletet.
Anyám sajnálatos módon, bár nagy valószínűséggel szívesen felnevelt volna, a „gondviselőink” azonban hamar elragadtak tőle, így jószerével születésem pillanatától kezdve egy nevelt gyerekké váltam. Igazából… soha nem ismerhettem meg se anyámat... se atyámat… Talán ez is hozzájátszott annak, hogy mivé lettem.
Korai éveimben igen cudarul bánt velem a sors, hisz mivel egy rablóbanda volt a nevelőm. Így egyértelmű, hogy nem kifejezetten volt normális neveltetésem, de mivel a banda előszeretettel ragadt el fiatalabb személyeket, gyerekeket, hogy aztán maguk között nevelje fel őket, így azért az átlagos színvonal alatt bár, de mégse voltam teljesen „műveletlen”. Igaz, hogy a módszerük kegyetlen volt és nem igazán követendő… de meg kell, valljam… alapos volt és jó terv. A bandában felnevelkedett gyermekekből végül harcosokká cseperedtünk és szépen lassan beálltunk a csapat hierarchikus anarchiájába. Ezzel csak egy volt a gond… úgy körülbelül az egész lényem. Pechemre… a bandavezér nem kifejezetten szerette az „inhumanokat”, ahogy ő szerette nevezni minket. Az ő elve szerint, minden nem ember, csupán egy korcs, akik undorító emberi pajzánságok vétségéből születtek csupán, így nem vagyok teljes értékűek, csak valami szemét. Ennek hála gyerekkorom maga volt a terror. Ki lettem rekesztve, és bár az alapoktatást megkaptam érezhető volt, hogy én voltam a létra legalján. Ahol csak lehetett többen belém rúgtak, kik a lelki világomba, kik akár testileg is.
Gyakran előfordult, hogy megalázó, kellemetlen feladatokat sóztak rám, amiket senki más nem akart, vagy nem volt hajlandó megcsinálni, és ha valamit is elrontottam (legyen az bármilyen apró, jelentéktelen dolog), félholtra verve tértem magamhoz a latrinául szolgáló gödörben, vagy valami eldugott helyen, a bázisul szolgáló barlang megannyi ágának az egyik távoli csücskében. Nem volt nehéz rájönni, hogy azért csinálják csupán, mert élvezik, és én jó ideig… nem tehettem semmit.
Bár nehéz volt, sikerült túltennem önnön gyengeségemen magam, mely egész fiatalkoromba végig kísértett.
Az állandó verések és a nehéz, gyötrelmes munka végül azonban, úgy tűnik, hogy meghozta a gyümölcsét. Az igaz, hogy a serdülőkor is hozzájárult, de hamarosan megerősödött fizikumommal életemben először az egyik kisebb összetűzés során nem én kerültem ki összeverve. Ez volt az a pont, ahol életem nagy változáson ment keresztül. Szó mi szó, továbbra is „alantasabb létforma voltam” így az előzőleges engedetlenségért, elég rendesen meg voltam büntetve, (nem érdekelte őket, hogy csupán egyszerű önvédelem volt az egész), de miután felébredtem a kómából (melybe a vezető két legkeményebb embere taszított bele) és teljesen felgyógyultam azt kezdtem észrevenni, hogy ezúttal… valami más… valami… megváltozott. Én is része lettem a hierarchiának… és életemben először nem én voltam legalul.
Bár még mindig „alantas pondró” voltam, egyre több jogot sikerült megszereznem (jobban mondva kiverekednem) ebben az anarchikus társaságban. Náluk nem számított más, csak az erő, melyből szerencsére nem szűkölködtem. Tizennégy esztendős voltam, mire leráztam magamról a gyermekkor sötét, vaskos láncait és már-már teljes jogú tagja voltam a bandának. Eddigre már közel akkora voltam, mint a legnagyobb emberük, mind magasságilag, mind széltében és serdülő korom még mindig nem ért véget. Pont emiatt néhányan úgy jósoltál, hogy talán a 2 métert is el fogom, majd érni, mire abbahagyom a „nyúlást”. Nem tévedtek igazából túl sokat. Testfelépítés szempontjából is keménylegénynek számítottam, és az öklözésben is (legyen baráti, vagy civakodó) igen kevesen értek csak fel velem… de persze… hiába erőlködhettem bármennyire, hiába voltam én a legjobb fizikomú, nem én voltam a legerősebb… közel sem.
A banda két részre osztódott, melynek „határvonalát”, csak nemrégiben fedeztem fel. Bár az alsó rétegbe, ahova jómagam is tartoztam nem igen voltak ellenfeleim puszta erőben, a felső rétegben szinte mindenki képes volt legyőzni kisebb, néha nagyobb erőfeszítésekkel. Mi volt a különbség? Látszólag semmi. Mindkettő csoportot emberek alkották eléggé változó testalkatilag, de akkor mi számított? A harci tudás? Nem… hanem az, hogy a felsőréteg tagjai értettek a mágiához. Így bár hiába volt a fizikai előny nálam, akár a legkisebb ember is képes volt leteríteni, már egy gyengébbnek számító mágiával is, hisz nem volt tapasztalatom a mágusokkal szembeni harcokban. Itt (az „alsó” részlegben) viszonylag már hosszabb idő telt el, hogy komolyabb változások történjek, jó pár évbe került, mire a „vezetősség” úgy döntött megérdemlem az „előléptetésem”.
Bár a bandavezér, ki maga a legerősebb mágusnak és egyben a legjobb harcosnak is mondható volt, fajom véget még továbbra is vonakodott, de az altisztjei nyaggatására, végül engedélyezték a képzésem. A miértje… elég nyilvánvaló volt. A banda elég szép számúvá gyarapodott az évek során (felcseperedett gyermek foglyok, új bandita tagok, közeli csoportok beolvasztása, stb…), de a portyázások során még mindig túl kevés volt a harcképes tag, akik a mostanság egyre gyakoribbá váló „tisztogató mágusokkal” (a területre felbérelt „rablótlanítók”) képesek lettek volna szembeszállni. Ez pedig… egy hatalmas hátrány volt a banda sorsát illetően. Végül az a kellemetlen helyzet másította meg a vezető eredeti döntését (hogy egy másfajú se lehet a banda mágusainak tagja), mikor az egyik portya során az egyik osztagunkra lecsapva (nagyjából 10-15 fő) az összes embert teljesen szétszórták, vagy elfogták, s mire az erősítés odaérhetett volna, a Tisztogatók, már elmentek… a társainkkal együtt, vagy rabláncon, vagy hullazsákban. Aznap a banda közel 1/3-a veszett oda. Ez volt az a sorsfordító történés, mely végül elindította a mágussá válásomat.
Eleinte nagyon nehéz volt a választás, hisz igen kevés szakképzett (és ráérő) mágusunk volt, akik képesek lettek volna tanítani engem, és mindemellett még a legtöbb mágia egyáltalán nem is illett se a harcmodoromhoz, se a felépítésemhez. Végül nagy nehezen azért csak sikerült megtalálni a hozzám illő mágia típust. És igazából… úgy vélem még hasznos is volt a számomra, eme választás. Szerintem nem olyan nehéz kitalálni végül mit tanult ki egy közelharchoz szokott, izomkolosszus… Természetes, hogy a fegyvermágiát.
Bár egyelőre még akkora voltam csupán, mint egy átlagos férfi, tudtuk, hogy a későbbiekben igen kényelmetlen lehet testméretemhez a normális fegyverek méretei, de egyelőre nem foglakoztunk túlságosan ezzel a problémával.  Mint kiderült a mágiához, bár túlzottan nem volt túl sok érzékem a fegyverforgatás és annak elsajátítása sokkal könnyebben ment, mint elsőre bármelyikünk is gondolta. Az erőm megvolt hozzá, hogy a nehezebb fegyvereket is könnyebben forgathassam, és gyík mivoltomból adódóan, bár izmos voltam, elég könnyedén mozogtam úgyis, hogy éppen egy penge volt a kezembe. Hát igen, azért nem voltam egy balerina, de az ízületeim nem voltak legalább olyan merevek, mint egy átlagos férfinak, így későbbiekben ennek is ki tudtam használni az előnyeit. Mindenesetre én leginkább maradtam a megszokott fegyvereknél, melyeket a rajtaütések során is gyakorta használtam: a szál és zúzófegyvereknél.
Hogy az igazat megvalljam a fegyvermágus képzés része valóban a mágia elsajátításánál kezdett el belassulni. Testi erőm és ügyességem elég volt, hogy forgathassam a fegyverem, de nem értem volna el vele semmit, ha a fegyver mágiát nem tanulom meg normálisan. Éppen ezért mesterem a tőle telhető legtöbbet próbálta kicsikarni belőlem, több-kevesebb sikerrel. Ahogy a bandában szinte senki, úgy ő se fogadott el teljesen, mint emberi bajtárs (leginkább valami háziállatnak tartott az elmondása szerint) de a felsőbb utasítások végett minden tőle telhetőt megtett, hogy a fejlődésemnek ne szabjon gátat. Szerencsére fáradozásaink nem lettek hiábavalóak. Pár éven belül sikerült viszonylag elég jól rászoknom a mágia használatára, hogy ne okozzon gondot a fegyverváltás se és bár egyelőre nem rendelkeztem olyan hatalmas arzenállal, de dicső fegyvereim mindig készen voltak a harcra, ha esetleg szólítottam őket. És elég gyakran is kellett. Bár továbbra is én voltam a csapatban a leggyengébb mágus, ha mágikus tudást kellett nézni, de ezt nem azt jelentette, hogy lazsálhattam, sőt! Nost hogy az újabb hierarchikus létre legaljára kerültem (újra), ismét előtérbe kerültek az alja munkák. Viszont… az évek alatt talán ebben az időben éreztem úgy először, hogy talán… egy napon majd elfogadnak annak, aki vagyok, és nem történhet semmi, ami ez elé az álomkép elé léphetne… de úgy tűnik… ha létezik is isten (melybe jómagam ateista mivoltomban nem igen hittem) úgy érzem, előszeretettel űz gúnyt belőlem.
A sors iróniája, hogy annak a személynek a halála okozta a vesztemet, aki életében is gyűlölt. A vezérre az egyik portyázásról hazatérve holtan találták, különböző vágások, karmolások okozta sebekkel szétszaggatva. Bár a szakavatlan szem is láthatta volna, hogy a halált valamilyen elemi mágia okozta (a vágások túl véletlenszerűek voltak és nem halálosak, ellenben a bőr elfeketedett nagy eséllyel tűzmágiától) a maradék vezetősség az egyetlen logikus dologra következett… én voltam a gyilkos. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy valaki egyszerűen rám kente az egészet, hisz tudniillik, hogy jómagam sem álltam éppen úgy a Vezérhez, mint egy baráthoz (inkább, mint egy ellenséghez), de sosem terveztem volna egyetlen másodpercig sem egy ilyen akciót, még ha alkalmam is lett volna rá. De természetesen… mentegetőzéseim süket fülekre találtak. Meglepő viszont, hogy a banda vérbosszújától pont az mentett meg, melynek felmorzsolásában az elmúlt években egyre gyakrabban kellett részt vennem. Vicces, de sosem örültem még annak, hogy a barlang egyetlen be és kijáratát védő fémajtó egyszer majd csak úgy berobban, hogy aztán tucatnyi tisztogató mágus rohanhasson be az így keletkezett lyukon. Az álmaimba sem hittem, hogy egyszer az ellenségeim lesznek azok, kik megmentenek a csúf haláltól. Bár igaz, hogy a harc hevében nem feltétlen mindenki rám figyelt, de mivel mind a két fél ellenségként tekintett rám, így kész csodának volt mondható, hogy egyáltalán elértem a kijáratot, ha nem is épen, de egészben. Őszintén szólva nem sokra emlékszem a kifele vezető útból, csak arra, hogy mire magamhoz tértem az egyik eszméletvesztésből, már javában a vidék határrészénél jártam. Fogalmam sincs mikor és hogyan kerültem ide… nem tudom mi vezetett erre… de nem számított. Az utam…  már nem lesz olyan többé.  Egy út maradt, ha túl akarom élni… egyenesen… előre… tartogasson bármit nekem a sors…


// azért itt hagytam abba a történetet, mert a jövőbeli dolgok a közeljövőben lezajló játékoktól függenek, mely majd behatárolják, hogy karim melyik frakció "Követője" lesz jelen pillanatban ugyanis mindhárom (alvilági céhek, törvényes céhek, ninja tanács) félhez semlegesen áll hozzá //