Angyalok és démonok fesztiválja

Az építkezési területre érve természetesen a helyzetem mit sem javult, sőt; ellenfelem valószínűleg nem is kívánhatott volna jobb terepet a menekülésre. A temérdek félkész épület sok gyúlékony anyagot is takart, a hatalmas munkagépekről nem is beszélve. A nehezítés kedvéért persze dolgozóknak is kellett ott lenniük. Ők bezzeg nem tudták eltolni a hátsójukat a fesztiválra… tudom én, hogy valakinek dolgoznia is kellett, a lehető legrosszabbkor voltak a legrosszabb helyen.
Közeledtükre felfigyeltek, és szerencsére a városi félnótásokkal ellentétben ők nem hitték azt, hogy ez is a show részre. Amint a démoni alak kinyújtotta a kardját és végighasított vele az egyik tartóoszlopon, úgy rohantak ordítva az életükért, mintha eljött volna az apokalipszis. Észleltem, hogy nem mindenki lesz képes kereket oldani ez elől, így zuhanórepülésben felkaptam a két hátrább vánszorgót, és megpróbáltam őket odébb vinni. A következő pillanatban már le is zuhant elém egy másik gerenda, amit ismét csak reflexeimnek köszönhetően nem fejeltem meg. Majdhogynem az utolsó pillanatban elrugaszkodtam angyali alakom fizikai erejére hagyatkozva, s keresztül ugorva a gerendát landoltam a túloldalon. Vagyis olyasmi, mert rendes landolás helyett inkább egy bukfencsorozat lett belőle, egy-egy kezemben a munkásokkal. Miután bukfenceztem kettőt-hármat, őket elengedtem és a következő fordulatnál a földről elrugaszkodva fellőttem magam vissza a levegőbe. Vetettem egy gyors tekintetet a hátrahagyott két férfire, és örömmel láttam, hogy eszük ágában se volt abbahagyni a menekülést, és már fel is keltek, hogy mihamarabb tovább álljanak.
Az első támadással még nem veszélyeztetett annyi mindenkit, de ahogy beljebb haladtunk az építkezésen, úgy nőtt az emberek száma is. Észlelve, hogy kezdtem ismét felzárkózni hozzá, az alak lendített egyet a kardján, és az abból előtörő lángokkal egyenesen célba vette az egyik óriási darut. A lángok egy a korábban látott robbanáshoz hasonlóan csapódtak be a talapzatba, és gyakorlatilag azonnal megindították a szerkezet lefelé vezető útját.
- Most komolyan? – csúszott ki a számon kissé ingerülten, ahogy lepillantva láttam, mennyi ember rohan az életéért.
Egy másodpercbe se telt, hogy rájöjjek, nem lesznek képesek elég gyorsan elfutni, arról nem is beszélve, hogy a daru ebben a szögben rá tervezett zuhanni az egyik félkész épületre is, mitöbb - nagy valószínűséggel engem is eltalált volna. Eleresztettem egy grimaszt, majd nagy lendülettel előre mozdítottam Orifiel kardját.
- Magic Blast!
Támadásom ugyan a daru megsemmisítéséhez nem volt elég, de arra tökéletes volt, hogy eltérítse a zuhanását és egy kicsit le is lassítsa, pont elég időt és helyet hagyva a munkásoknak a meneküléshez. Miután megbizonyosodtam róla, hogy rendben lesznek, gőzerővel folytattam az üldözést még a szerkezet landolása előtt, hogy leküzdjem a kialakult lemaradásom. Még mindig bőven látótávolságban voltak, de nagyon ellenem dolgozott, hogy közben erre a sok emberre is oda kellett figyelnem egy bizonyos szinten. Fene a jó szívemet...
Az alak végigsuhant egy sor állványzat alatt, én pedig tartva a sebességét követtem – egészen addig, amíg kardjával végig nem hasított egy részükön a kiérkezése pillanatában. Pont annyival voltam hátrébb, hogy az egész gyakorlatilag rám szakadt. Hajszál híján palacsintává váltam, mindössze amiatt úsztam meg, hogy Azrael alakját felvéve képes voltam a sebességem négyszeresére növelve gyakorlatilag kiszökkenni belülről. Centikre a lábamtól borult össze az egész kóceráj. Reméltem, hogy jól láttam, és nem volt bent senki, nem volt időm olyasmire, hogy megálljak ellenőrizni – nem hagytam bajban azokat, akik a szemem előtt voltak, de továbbra is Joe visszaszerzése volt a fő munkám. Csak rávett ez a rohadék, hogy még egy alakomat használnom kelljen.
Előre szökelltem a levegőben pár lépést, hiszen, noha repülni nem tudtam ebben a formában, úgy tudtam lépdelni a levegőben mintha szilárd talaj lett volna, ráadásul rendkívül gyorsan. Mindenestre amint normálisabb közelségbe kerültem, visszaváltottam a legelőször igénybe vett alakomra, Nathanielre. Azrael nem lett volna kifejezetten alkalmas közelharcra.
Végül ellenfelem ismét berepült egy nagyobb félkész épületbe, de az orrom előtt rám borította az épület egyik oldalát, pontosabban a felső szint padlózatának egy részét. Közel volt, de ezúttal se lettem kilapítva, mivel még időben másik irányba fordítottam repülésem irányát. Viszont ezúttal szem elől vesztettem őket. Mivel úgy gondoltam, ha folytatta volna az útját kifelé, mindenképpen látnom kellett volna valamerre, az tűnt a leglogikusabb megoldásnak, hogy az épületben felfelé haladtak. Csak úgy suhantam végig a szinteken egymás után, és csakhamar ismét rájuk is akadtam az egyik eldugott emelet sarkában. Éppen egy mágikus átjáróba tervezte volna behelyezni Joe-t, de a feje mellett elsüvítő, átjárót célzó lánglabdával sikeresen megzavartam.
- Hová olyan sietős? – vontam kérdőre ridegen, miközben felém fordult.
Joe egyben volt, viszont valamikor út közben elájulhatott. Nem, mintha hibáztattam volna érte.
A maszkos alak szemmel láthatóan berágott már a kitartásomra, ugyanis bosszúsan félre hajította Joe-t és teljes figyelmét rám fordította. Legalább a macska-egér játéknak ez már véget vetett… nem voltam oda a túl hosszúra nyúló üldözésekért.
Felém lendítette a kardját, én pedig ügyesen elugrottam a fegyver elől. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy nem a karddal való hadonászás volt az egyetlen képessége – ahogy elmozdultam a fegyver elől, a másik kezével megragadta a lábam, és erőteljesen a legközelebbi falnak vágott. Akkorát csattantam a felületen, hogy azt hittem, át is szakad. Szerencsére úgy tűnt, annál jobb volt a kialakítása, de azért behorpadt. Még ki se nyitottam a szemem, a becsapódás pillanatát követően máris mozdultam oldalra, ugyanis biztos voltam benne, hogy ezt egy másik közvetlen támadás fogja követni. Igazam is lett, és a földön arrébb gurulva láttam és hallottam, ahogy a fegyvere belemélyed a falba ott, ahol egy pillanattal korábban még én díszelegtem. Gyorsan visszanyertem az egyensúlyom, ő pedig már intézte is felém a következő támadást.
Kikerültem, és megpróbáltam alulról érkezve behúzni neki egyet, de sokkal mozgékonyabb volt, mit elsőre feltételeztem volna. Kitért az ütésem elől, és már mozdította is a lábát, hogy egy elegáns gyomrossal áldjon meg. Időben reagáltam, így képes voltam két kézzel megragadni a térdét, s ha meg nem tudtam állítani a támadását, képes voltam a lendületét és a bele fektetett erőt arra használni, hogy elrugaszkodjak róla, és a feje felett átrepülve a túloldalon landoljak. Mindez nem ment zökkenőmentesen és csetlettem-botlottam pár lépést, de kisebb gonddal úsztam meg, mintha telibe kaptam volna azt a rúgást. Gyakorlatilag semmi időm nem volt gondolkodni – folyamatosan érkeztek a támadásai, én viszont egyelőre inkább védekeztem, igyekezve analizálni a mozgását és felmérni a képességeit. Arról nem is beszélve, hogy az épület belsejében nem tudtam annyira szabadan repkedni. Bár meglehetősen mozgékony és fizikailag erős volt, ezeken és mágikus kardján kívül mást nem használt ellenem, ezt pedig úgy éreztem, a javamra fordíthatom.
Megbotlottam az egyik törmelékdarabban és egy pillanatra látszólag egyensúlyomat vesztettem, amit persze nem hagyhatott elúszni – csakhogy mindez szándékos volt. Amint mozdult felém, kitartottam előre a kezem. Túl kockázatos lett volna idebent Purgatory Blast-ot használni, viszont egy sima Fireball Nathaniel alakjában hasonlóan sebezte a démonokat.
Kezem mozdulatára egy közepesen nagy tűzlövedék indult meg előre, telibe találva ellenfelem. Ő erre torz hanfon felordított, és hátralépett pár lépést, miközben a lángok kialudtak a testén. Pont annyira volt effektív a támadásom, mint reméltem – sőt, egy kicsit talán még jobban is.
Mire visszafordult felém, már az orra előtt voltam és akkorát rúgtam belé, amekkora csak kitelt tőlem. Előre repült, akárcsak korábban én, és őt is a fal állította meg. Nem akartam megszakítani a támadássorozatom, de kénytelen voltam, hogy kikerüljem a kardjából előtörő lángokat. Fél szemmel Joe-t is próbáltam figyelni, nehogy belekerüljön ebbe az egészbe és valami baja essen, de nem volt annyira gyenge ez a szemét, hogy csak úgy hagyjon másfelé tekintgetni. A szerkezet fa alkotóelemei szinte azonnal lángra kaptak a támadásától. Első sorban mindenképp meg kellett szabadulnom attól az átkozott fegyvertől, így vagy úgy.
A szint, ahol épp harcoltunk, elég nagy volt ahhoz, hogy a lángok ne emésszenek fel mindent egyik pillanatról a másikra, így egyelőre inkább fókuszáltam a további támadások megakadályozására, mintsem a lángok eloltására. Mikor következőnek felém támadt, megpróbáltam kirúgni a lábát, hogy egyensúlyát veszítse, de elég gyorsan reagált ahhoz, hogy felugorjon előle – ahhoz viszont nem, hogy elkerüljön egy közvetlen közelről érkező tűzlövedéket. Ezúttal viszont nem az egész testét, hanem konkrétan csak azt a kezét céloztam, amiben a fegyvert forgatta.
Miután az égető fájdalom hatására láttam, hogy lazult a markolása, egy lendületes rúgással kirepítettem a kezéből a kardot, ami messzire szállt. Azt hittem, utána fog lendülni, ehelyett azonban mit sem törődve a fegyverével engem vett célba, s ütésem elkerülve, elkapva a nyakamat lendületből hozzávágott a falhoz.
- Purgatory Blast!
Most már mit sem törődve az épület gyúlékonyságával. A közvetlen közelről érkező lövedék lerepítette rólam a démoni alakot, ugyanakkor így is megértem köhögni, hogy levegőhöz jussak, a torkom pedig sajgott. Hajszál híja volt, hogy nem roppantotta szét a nyakam. Talán egyetlen másodperccel több is elég lett volna, hogy ott hagyjam a fogam.
Eluntam a környezetemre való igényességet – most már úgy voltam vele, a franc ott eszi meg ezt az épületet. Már úgyis félig lángokban áll. Miközben ellenfelem a próbálta visszanyerni egyensúlyát a támadásom követően, időt sem hagyva neki újra megrohamoztam. Kellett még egy pár másodpercet nyernem, mire újra használni tudtam volna a Purgatory Blast-ot, így próbáltam időt nyerni azzal, hogy a vállait megragadva erőteljesen gyomorba térdeltem. Ismét kiadott egy földöntúli, torz hangot, de aztán megragadta a lábam, és tekerve rajta egyet levágott a földre. Nyekkentem egyet, szerencsére el nem tört a csontom, és elég gyorsan reagáltam ahhoz, hogy ne tudja bezúzni a fejem. Egy eléggé fájdalmas, furcsa alakzatban oldalra mozdultam a taposásra induló lábfeje elől. Egy kézzel ellöktem magam a földről, majd egy kisebb sorozat birkózásra emlékeztető, furcsa mozdulatsor után sikerült feltornásznom magam a felső teste magasságába, és közvetlen közelről a képébe robbantottam egy tűzlabdát.
Elengedve engem hátratántorodott, én pedig felkapartam magam a földről és szembefordultam vele. Láttam rajta, hogy nagyon a végét járta – de ugyanígy az épület is, ami olyan volt, mintha pillanatok alatt összeroskadhatott volna. Újabb közelharcba bontakoztam vele, bár mindez inkább időhúzásra szolgált számomra, hogy még egy utolsó támadással pontot tegyek ennek az egésznek a végére. Nagyjából már rájöttem, hogyan mozog, és már elsősorban arra ment, hogy valahogy egyensúlyomat veszítsem, és elkapja a nyakam. Ő is már mihamarabb túl akart lenni az egészen, láthatóan igyekezett olyan fogást találni rajtam, amiből már egy lépéssel kicsinálhat. Végül elsütöttem még egy utolsó Purgatory Blast-ot – és onnan már nem mozdult. Elterült a földön, teste megperzselődve, ruhái megrongálódva; és nem mozdult. Ahogy megbizonyosodtam róla, hogy vélhetően ennyi volt, a tartóelemek már határozott nyikorgással és ropogással adták tudtomra, hogy nem bírják tovább. Odarohantam Joe-hoz, felkaptam, és kiugrottam vele az épületből.
A roskadozó épülettel magunk mögött biztos távolságban leszálltam, és letettem a fiút a földre. Kihasználtam a pillanatot, hogy kifújjam magam. Eloszlattam a mágiám, és csak a korábban felvett álcám hagytam aktiválva. Maradt még erőm, hiszen szerencsére a Purgatory Blast és a tűzlabda olyan mágiák voltak, amelyeket elég gyakran tudtam használni, de még egy ekkora menetre nem biztos, hogy képes lettem volna. Talán még egy ilyenre, de hogy kettőre nem, abban biztos voltam. Mivel senki nem avatkozott be, úgy sejtettem, ha alapvetően többen is voltak, ő most egyedül volt itt. Legalábbis mertem reménykedni, hogy így volt. Rajtam is nyomot hagyott a csata, összeszedtem pár kisebb-nagyobb horzsolást és erőteljesen sajgó végtagokat a kicsavart mozdulataim és az ő erőteljes csapkodásainak hála, de összességében úgy éreztem, rendben vagyok. Semmim nem tört el, és teljesen jól tudtam még mozogni, a többi meg majd elmúlik.
Így, hogy végre volt egy nyugodt percem, átgondoltam a történteket. „Megmondtuk, hogy megfizetsz a bűneidért, pondró!”, mi? Szavait felidézve ismét arra a következtetésre jutottam, hogy bizony ezek valamit elhallgattak előlem. Nem tudtam, hogy melyikük és mit, de valamit biztos. Mégis mire utalhatott ez? Valamit egyértelműen elkövettek ellenük, ami miatt bedühödtek. Vagy csak azt hiszik, ők követték el? Túl sok lehetőség volt. Ráadásul többes szám… nem szerettem volna még egy, de főleg nem még több ilyen szintű ellenféllel összecsapni, mielőtt legalább egyet tudok aludni. Viszont tartottam tőle, hogy, miután Joe leszállítása nekem hála sikertelen volt, ismét vissza fognak jönni. De azért reméltem, hogy nem lesz igazam.
Első körben mindenképp meg kellett tudnom, mi a frászt csináltak ezek, valamit rá kellett jönnöm, melyik jómadár használt fekete mágiát a Magic Skullbane tagjai közül. Vagy Zack, ki tudja. A lényeg, hogy bárki közül, aki ott volt. Az időzítés gyanússá tette akár azt is, hogy az illető összejátszott ezzel a démoni akármivel… pont akkor borult minden sötétségbe odabent, amikor odakint pillanatokkal később bekövetkezett a robbanás. Ráadásul az még csak adott volna arra a futó elméletemre, hogy az előzenekar próbálja aláásni a főműsort.
Reméltem, hogy Mr. Billion visszanyerte már az emlékezetét, és azt is, hogy senki nem oldott kereket a bandatagok közül, amíg távol voltam. Meg persze, hogy senki nem harapott fűbe távollétem során. Beszélnem kellett velük és kifaggatni őket, mi az, amiről tudnom kellett volna, amit elfelejtettek említeni, stb. Eléggé merész volt Zack-et kérnem rá, hogy figyeljen oda rájuk, főleg hogy benne se bíztam teljesen, de ő volt az egyetlen használható személy abban a pillanatban. Ha megtudtam volna, mit tettek, és azt, hogy ki az a drágalátos fekete mágus, az már talán előrébb mozdította volna a nyomozásom.
Annak ellenére, hogy arcomon továbbra se mutatkozott idegesség, igenis felhúztam magam egy kicsit. Bosszantott, hogy úgy éreztem, részben átvertek. Amennyiben tényleg volt valami titok itt, úgy sóztak rám valami munkát megoldásra, hogy közben a dolgok feléről elnapolták a tájékoztatásomat. Mégis hogy kéne bármit úgy megoldanom, hogy nem mondanak el nekem mindent? Gondolatolvasó azért nem vagyok. Ha pedig tényleg ők voltak az ártatlanok és valaki más sáros, akkor nagy volt itt a kavarodás.
- Hé, Joe… - fordultam hozzá, ahogy óvatosan, ébresztőleg megpofoztam kicsit. – Élsz még? Rendben vagy?
Elsődleges célom most csak annyi volt, hogy visszajussak a sátrakhoz ezzel a szerencsétlennel, és valahogy összerakjam a kirakós darabjait.

Beletelt egy pillanatba, amíg Joe kinyitotta a szemét, de gyakorlatilag azonnal rémülten fel is ugrott.
- Nyugi – szólítottam türelmesen, ahogy megragadtam a vállát, hogy magamra tereljem a figyelmét. – Már vége. Fel tudsz kelni, fáj valamid?
Egy pillanatig csak nézett rám, majd remegve, de megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy tűnt, egy-két horzsoláson és a szívroham közeli állapoton kívül más baja nem volt.
- Jól vagyok… azt hiszem – felelte, miközben óvatosan felkelt, de miután nem fájt semmije, már normálisabban mozgott. – Köszönöm. Az a-...
- Ott – szakítottam félbe, mielőtt még bármit is kérdezhetett volna, a mögöttem lévő romok felé bökve. – Valószínűleg jobban jártam volna, ha kihozom, miután kiütöttem, de nem tudtam volna mindkettőtöket visszacipelni a sátorokhoz. Túl sok mágikus erőt emésztett volna fel… választanom kellett – hangomban volt némi rosszallás a helyzet miatt, de nem volt már mit tenni. – A lényeg, hogy rendben vagy. – Eresztettem el egy kedves, türelmes mosolyt, noha nem igazán tükrözte valódi hangulatomat. - Egyelőre siessünk vissza. Fogy az idő.
Azzal Camael alakját felvéve közelebb léptem hozzá. Egy pillanatra még némileg döbbenten bámult rám, én viszont habozás nélkül csak felkaptam és felugrottam vele a levegőbe, szárnyaimat széttárva.
- Nem tervezlek eldobni, de azért kapaszkodj – jegyeztem meg, mire engedelmesen bólintott, és láttam, ahogy nyelt egy kisebbet.
Valószínűleg maradt még benne valamennyi a korábbi repüléses elrablás okozta sokkból. Ismét a magasba emelkedve elém tárult az elég méretes pusztítás, amint a korábbi üldözés okozott. Gyakorlatilag egy tökéletes, törmelékek és itt-ott még fennálló lángok jelezte út mutatott vissza a fesztivál helyszínéig. Az emberek fel-alá futkároztak odalent, de úgy tűnt, a pániktól eltekintve nem történt semmi lényegesebb szörnyűség. A munkások a területen kívül sorakoztak, én pedig csak bocsánatkérőn intettem egyet feléjük, ahogy elhaladtunk fölöttük, bár nem voltam biztos benne, hogy látták-e egyáltalán. Kezdhetik előröl jó részét az építkezésnek.
- Valamivel jobb a helyzet, mint vártam. Lehetett volna rosszabb is, azt hiszem – jegyeztem meg, leginkább csak magamnak, de Joe válaszolt rá.
- Elképesztő voltál Anita! – mosolyodott el, és egyszerre tűnt őszintén elismerőnek, és még mindig kicsit nyugtalannak; amiért nem is tudtam hibáztatni.–  Köszönöm – hálálkodott ismét.– Nem is tudom, mi lett volna ha, nem lettél volna itt… megmentettél.
- Én tudom, esélyesen feldobtad volna a talpad, de legalábbis tisztes távolságba elszállítottak volna és ki tudja, ott mit csináltak volna veled – feleltem teljesen komoly hangon, mire döbbenten kikerekedtek a szemei és olyan érzést keltett, mintha egy pillanatra elfelejtett volna levegőt venni. – Csak viccelek, ne feszülj be ennyire.
Igazából nem vicceltem, de azért annyira a frászt se akartam hozni rá. Már így is kapott belőle eleget.
- Láttál te egyáltalán belőle valamit? Nekem úgy tűnt, beájultál – jegyeztem meg egy kissé piszkálódó mosollyal, bár leginkább csak a hangulatot próbáltam oldani vele.
- A-azért a nagyját láttam –jelentette ki, viszont egy pillanatig elhallgatott, mintha elgondolkodott volna, vajon mennyi volt az a nagyja, és mikor dőlt ki. – Nagyon jó voltál a légicsatában! A mágiád is ámulatba ejtő volt, nagyon jól használtad!
- Tisztában vagyok vele. Mágus lennék, aki ebből él. Természetesen tudom, mit csinálok – feleltem szokásos szerénységemmel.
Sok mindent el szoktam játszani, de szerénységet ritkán szimuláltam, a mágiámmal kapcsolatban pedig gyakorlatilag soha. Kifejezetten büszke voltam rá, elvégre tisztában voltam vele, hogy nem épp egy bármelyik utcasarkon tanulható típussal rendelkeztem. Ahogy a harci képességeimre is, elvégre javarészüket Mesteremnek hála voltam képes elsajátítani és később fejleszteni.
- A mágiám a démonok és a démonok erején alapuló mágiák ellen létezik, így elég hatásos ellenük – engedtem el még egy kisebb magyarázatot. – Ez az átlagosnál jobban az én malmomra hajtotta a vizet a korábbi helyzetben. Mindenesetre, nem igazán vagyok elragadtatva a jelenlegi helyzettől.
- Hogy érted? – érdeklődött, miközben már ismét látótávolságba került a sátortábor.
- Nem szándékozom kétszer elmondani ugyanazt, majd kifejtem, ha már mindenki egy helyen lesz – hárítottam, miközben szépen haladtam visszafelé a pusztítás nyomán a magasban.
Úgy tűnt, a fesztivál területén már kezdtek visszaállni a dolgok a rendes kerékvágásba. A tüzet már eloltották, és a rombolást is elkezdték feltakarítani, valamint a pánik is alábbhagyott. A hangosbemondóban egy eltűnt férfit kerestek, mondván, hozzátartozói nagyon aggódtak miatta. Az első gondolatom az volt, hogy esélyes, ez az az illető lehetett, akit én hagytam palacsintává válni az összeomló épület alatt. Persze semmi nem volt, ami ezt különösebben alátámasztotta volna, de keresztülfutott az agyamon a gondolat. Gyanús volt, hogy mindössze egy embernek veszett nyoma, és egy valaki volt, akivel én az üldözést lefolytattam. Megszállta volna valami, vagy alapból rejtegette magát a tömegben? Egy pillanatra elkapott egy kellemetlen érzés, de hamar elhessegettem; azokkal kellett foglalkoznom, akik itt és most előttem voltak. De azért reméltem, hogy egy másik emberről volt szó akkor is, ha mindig felvállaltam a döntéseim és azok következményeit.
A VIP szektorba visszatérve a nagy banda sátra helyén már egy lakóbusz állt, előtte két őrrel. Alig, hogy leereszkedtem és mágiám feloszlatása közben letettem Joe-t, Zack már ajtót is nyitott.
- Anita, Joe! – Láthatóan őt nem stresszelte halálra ez az egész. – Jó látni, hogy egyben vagytok!
- Netán voltak kétségeid? – érdeklődtem teljes nyugalomban, miközben kimozgattam egy kicsit a karjaim a cipekedés után.
Azért elég hosszú távon hurcolta Joe-t, és meg kellett állapítanom, hogy Camael alakja nélkül, önerőmből valószínűleg már félúton ledobtam volna. Volt még mit javítanom az átlagos fizikai állapotomon.
- Ugyan – vigyorgott, miközben az ajtót kitárva félreállt, hogy be tudjunk menni. - Gyertek!
Joe úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy ismét a tábor területén voltunk, legalábbis észrevettem, hogy egy kicsivel mintha nyugodtabb testtartást vett volna fel, ahogy beléptünk a lakóbuszba. Odabent rajtunk kívül még Bob is jelen volt, az egyik sarokban ülve hevesen dobolva az ujjával. Láthatóan nagyon feszült volt, és bár nem mondott semmit, azért felénk pillantott.
Még mielőtt belekezdhettem volna a beszédbe, Zack ismét felszínre engedte egyébként se rejtegetett gyerekes oldalát, és a korábban látottakról kezdett áradozni.
- Elképesztően menő voltál, Anita! – lelkendezett egyszerre lenyűgözötten és kíváncsian.
- Tudok róla – feleltem a korábbihoz hasonló őszinteséggel és egy kisebb mosollyal, valamint remélve, hogy ez lelövi a helyzetet, de ez nem torpantatta meg őt a mondandójában.
-  A mágiádról nem is beszélve! Gondoltam, hogy az lesz, amikor említetted, hogy alakváltó vagy, de ez valami egészen más volt!
- A Divine Soul továbbra is az Alakváltó Mágia egyik ágát képezi – jegyeztem meg egy kissé szurkálódóan, de még ez sem volt elég hatásos.
Most már nem bántam megemlíteni a mágiám mivoltát, elvégre látták, és ha helyből nem is tudták volna melyik az, később nem lett volna nehéz utána nézni. Nem volt mit rejtegetni rajta.
- Közelről biztos még menőbb volt! – pillantott Joe-ra, elvégre ő volt az, akinek az a megkérdőjelezhetően szerencsés helyzet megadatott. - Nagy kár, hogy azt már nem láttam. Pedig-…
- Zack – szakítottam félbe egy éles, kicsit türelmetlen hangon, mire végre elhallgatott, és érdeklődve ismét rám nézett. – Kértem valamit, amikor leléptem igaz? Valamint, merre van Mr. Billion? Rendben van?
- Az orvosi sátorban van – bólintott Zack. – A Magic Skullbane pedig már a másfél óra múlva kezdődő koncertjükre készül.
- Fantasztikus... – sóhajtottam erezhető szarkazmussal a hangomban.
- Jutottál valamire? – kérdezte Joe egy pár másodperces csendet követően.
- Igen. Némileg felmérgesítettem magam – feleltem, ami egyáltalán nem vágott össze teljesen nyugodt hangommal és mosolygós arcommal. – Tömören vázolom a helyzetet. Nem tudom, kinek mennyire tűnt fel az adott helyzetben, de a démonszerű alak azt mondta „Megmondtuk, hogy megfizetsz a bűneidért”, mikor megtámadott titeket – pillantottam első sorban Bob-ra és Joe-ra. – Ebből le lehet szűrni az egyértelműt, nem csak egy, de legalább két személyről van szó a többesszámból adódóan, valamint, hogy valaki elegánsan elhallgatott pár vélhetően felettébb fontos részletet. Ennek hála nem sokkal ezelőtt Joe végig repült a fél városon és majdnem bevágták egy mágikus átjáróba.
Ennek hallatára Joe szeme rémülten kikerekedett és láttam, ahogy nyelt egyet. Az átjárós részt nem említettem neki korábban, elvégre, ahogy mondtam, nem terveztem kétszer elmondani ugyanazt, ha nem volt muszáj.
- Feltételezem, hogy Jack-kel is hasonló történhetett. Remélem, ez már eléggé meggyőző volt, hogy ez nem csak valami idióta, ízléstelen vicc – hangomban csengett némi rosszallás, miközben ezt mondva egyenesen Bob-ra bámultam. -, hanem tényleg veszélyben vagytok. Igen, mielőtt bárki is kérdezi, vagytok, mert biztos vagyok benne, hogy ennek még nincs vége. Már csak abból kiindulva sem, amit korábban az alak mondott… továbbá, érdekelne, hogy történt-e valami köztetek és a Magic Skullbane tagjai között? Ez alatt akármit értek, vagy, hogy egyáltalán mit tudtok róluk. Korábban Zack elkísért engem a sátrukhoz, ahol mielőtt még beszélni tudtam volna velük, egyszer csak minden sötétségbe borult, ez pedig tudomásom szerint csak fekete mágia használatával lehetséges. Mivel pedig egy zárt téren belül aktiválódott, az illetőnek bent kellett lennie az adott pillanatban. Hacsak Zack nem rendelkezik olyasmivel, amiről elfelejtetett szólni nekem, vagy akár nektek – pillantottam rá jelentőségteljesen, utalva rá, hogy azért nem száz százalékig tiszta a kételyeim alól. -, akkor a banda tagjai közül valaki feketemágus, és úgy vélem, szándékosan az utamba állt. Az időzítés legalábbis feltűnően egybevágott a titeket ért támadáséval. Legalábbis jelenleg ennyi, amit hirtelen össze tudtam rakni, és tisztázni akarok. Szóval, mi az, amiről tudnom kéne?
Az idő egyre jobban fogyott, én pedig úgy éreztem, itt az ideje, hogy egyszerűen szemtől szembe megkérdezzem, amire kíváncsi vagyok. A válaszok őszinteségére persze nem volt semmi garancia, de úgy gondoltam, már elég minden történt ahhoz, hogy ez talán kihúzzon még belőlük pár dolgot, esetleg a válaszok alapján össze tudjak rakni egy jobb képet. Valamint attól függően, mit mondanak, Mr. Billionnal és nem utolsó sorban Derek csapatával is beszélnem kellett volna még a fellépésük előtt. Ugyanakkor azt is megfogadtam, hogy mostantól a fellépésükig ez a három csak egyszerre és velem együtt megy akármerre is…

- Várj! Ezzel most akkor... - csuklott el Bob hangja egy pillanatra. - Akkor most azt akarod mondani, hogy Jack lehet meghalt?
Nos nem igazán erre gondoltam, bár ez is valamilyen szinten opciónak számított. Azok alapján azonban, amiket eddig láttam, nem a fiúk meggyilkolása tűnt a motivációnak.
Bob szavaira Joe rémülten maga elé meredt, miközben Zack elgondolkodva vakargatta az állát.
- Áh, kizárt! – vigyorodott el ismét, megelőzve, mielőtt bármit is mondtam volna. - Ha holtan kellenénk nekik, akkor nem törődnének az elrablásunkkal.
Nocsak. Valamennyi ész azért belé is szorult a látszat ellenére. Mármint nem gondoltam teljesen hülyének se, csupán a viselkedéséből adódóan nem feltétlen tőle vártam a legértelmesebb hozzászólásokat. Ugyanakkor azt is el kellett ismernem, hogy messze ő kezelte a legjobban közülük a helyzetet és fárasztó lett volna, ha még ő is beijed.
- És mi van akkor, ha rituálisan karnak kivégezni minket?! - kezdett pánikolni Joe, én pedig már láttam is, hogy ezek bizony megindultak a lejtőn.
- Lehet, hogy valami szörnyetegnek akarnak minket felajánlani, hogy megegyen minket! – kontrázott Bob.
- Vagy valami démoni lényt akarnak az életünket beáldozva megidézni!
- Miért éppen ti kellenétek ahhoz…? – érdeklődtem, próbálva egyelőre diszkréten gátat szabni elszabadult paranoiájuknak, de nem úgy tűnt, hogy ez elég lesz. – Talán zenélnetek kéne neki, hogy feléledjen, aztán megetetnek titeket vele, hogy feltöltődjön erővel? – Erre úgy néztek rám, mint akik ennek a lehetőségén valóban el is gondolkodtak. – Ha ezt egy pillanatig is akár csak fontolóra vettétek, én komolyan aggódni fogok értetek…
Zack szemmel láthatóan jól szórakozott a helyzeten, ugyanis nem mondott semmit, csak vigyorogva figyelt engem, sejtésem szerint arra kíváncsian, hogy reagálok rájuk. Nem, hogy inkább besegített volna a megfékezésükben és az időpazarlás elkerülésében.
- Attól még lehet, hogy meg akarnak szállni minket, és felhasználni a testünket!
- Ez még elképzelhető is lenne, ha jobban értenétek a mágiához… de, ha egy démonnak meg is van a képessége, hogy megszálljon másokat, amennyiben némi esze is van, akkor olyat fog keresni, akinek az alakjában nem teljesen védtelen és gyakorlatilag hasztalan a harcban.
- Mi van akkor, ha a szerveinkre hajtanak? – tört elő az újabb extrém felvetés Bob részéről, és szemmel láthatóan ők ketten annyira bele voltak merülve a paranoiájukba, hogy fel se tűnt nekik, igazából mennyire csúnyán beszóltam az imént. - A hírességek szerveit biztos drágábban árulják!
- Ennél még annak is több értelme lenne, ha bizonyos szervekre lenne szükség egy démon megidézéséhez – tettem egy mellékes megjegyzést, hátha észreveszik, mennyire elborult a gondolkodásmódjuk.
- Tehát ez esélyes?!
- … Nem, csak kijavítottam a törtnyakú logikát a felvetésedben – válaszoltam egy kisebb sóhajjal. – Semmi értelme nem lenne démonokkal vagy azok erején alapuló mágiákkal üldözni valakiket a szerveikért. És, ha az kéne nekik, simán felkoncolhattak volna titeket helyben már sokkal korábban, akár mielőtt én idejöttem volna, és probléma megoldva.
Azt hiszem, Joe ezt elképzelhette, ugyanis hirtelen teljesen elsápadt, de még Bob is egy kicsit. Azt hiszem, ez az ő gyomruknak lehet, hogy egy kicsit sok volt.
- Lehet, hogy rituálisan kell megszerezniük a szerveinket, és nem tehetik meg akárhol és akármikor? – Olyan volt, mintha semmi észérv nem hatott volna rájuk.
Istenem, ez nem igaz, nem tudják befejezni?
- Lehet, hogy a megszállás pillanatában kell nekik feláldozni valamelyik testrészünket és még élnünk kell, amikor arra sor kerül!
Hangosan összecsaptam a tenyereimet egy pillanatra, mint korábban, amikor hasonló hangzavar alakult ki az ötleteik felvetése során. Ismét csak elhallgattak erre, és kissé zavartan felém pillantottak.
- Fiúk. Befejeztétek a nonszensz horrorsztorik gyártását, és használhatóak lennétek egy kis érdemleges kommunikációra? – érdeklődtem nyugodt, de szigorú arccal és mosolyom mellőzve, miközben összefontam a karjaimat.
Nem éreztem úgy, hogy lenne bármi idő is a szórakozásra és a hülyeségekre. Alig volt több mint egy óránk hátra Derek csapatának kezdetéig, onnantól pedig szinte nem is maradt idő a Magical System fellépéséig. Lehetőség szerint még az előzenekar színpadra lépése előtt le akartam volna tudni ezt az egészet.
- Bocs… - nyögte ki Joe egy kicsit elszégyellve magát, Bob viszont csak oldalra fordította a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
- Mindegy… a lényeg, hogy maradjunk értelmes keretek között és ne szálljunk el nagyon a földtől, rendben? – engedtem le a karjaim egy kevésbé feszült testtartást felvéve. – Lehetőségeket kérdeztem.
- Ezek is azok voltak – jegyezte meg Bob, de a szemembe nem nézett, miközben ezt kommentálta.
Valószínűleg megint csak makacskodott a saját véleményét illetően.
- Lényeg a lényeg – döntöttem inkább a megjegyzés ignorálása mellett. -, kevés esélyt látok rá, hogy Jack halott lenne. Egyetértek azzal, amit Zack mondott, ha csak meg akarnának ölni titeket, akkor nem fektetnének ennyi energiát az elrablásotokba. Valami másnak kell lennie a háttérben.
- Akkor szerinted mégis mit akarnak? – szegte nekem a kérdést Bob egy kicsi csípősen.
- Vélhetően nem a szívedet vagy az agyadat, megnyugtathatlak – vágtam vissza hasonlóan csípősen, de tökéletesen zavartalan és könnyed hangon. – Messze többet tudok a démonokról, mint bárki közületek, úgyhogy ebben adhatnál a szavamra.  Tehát, semmi egyéb ötlet az indítékra, vagy okra, mi lehetett az a bűn amit valaki elkövetett?
- Már korábban is mondtuk, hogy nincs.
-  De tényleg – rázta meg a fejét Joe.
- Nem hiszem, hogy bármelyikünknek lenne ötlete, mit takart az a korábbi megjegyzés – válaszolt Zack is.  
- Ha valaki titkol valamit, az a menedzser lehet – állt elő végre egy értelmes megjegyzéssel Bob. - Neki van akkora életútja, hogy legyen valami olyan stiklije, ami most üthet vissza rá.
- Hm… - gondolkodtam el egy pillanatra. – Van itt még valami, amiben biztos vagyok, mint általános tény. Ugyan nem lehetetlen, hogy egy démon megszálljon valakit, de ha már a valószínűség alapján válogatunk, akkor nagyobb esélyt látok egy esetleges szövetségre.
- Ó, az mit takarna? – kíváncsiskodott Zack.
- A démonok erősek, így hatalmukban állhat bizonyos ígéreteket beváltani bizonyos keretek között… viszont egy átlag id-… ember könnyen beleesik abba a hibába, hogy nem gondol a következményekre.
- Idiótát akartál mondani?
- A démonok esélyesen beváltják, amit ígérnek, viszont nagy árat kérnek érte; szinte biztosan nagyobbat, mint amekkorát érdemelt volna – folytattam, mintha mi sem történt volna. – Ha pedig valaki nem teljesíti az elvárásaikat bizonyos időn belül, akkor annak bizony ára lesz. Egy démon elől nem lehet elmenekülni, vagy legyőzöd, vagy neked annyi. Ha egyszer az útjába álltál, addig fog visszajárni hozzád, amíg csak él. Nem mondom, hogy ez az, ami itt történhetett, de valami „bűnt” mindenképpen elkövetett ellenük valaki a stáb tagjaiból, vagy ha nem is konkrétan ellenük de olyasvalaki ellen, akinek az oldalán állhatnak. Ez csak egy lehetőség, ami eszembe jutott, szóval ne kezeljétek tényszerűen, teljesen mellé is lőhetek vele – majd még mielőtt tovább faggatóztak volna, Zack-re pillantottam. – Szóval, nincs semmi, amiről tudnunk kéne?
- A villám mágián kívül nem értek máshoz – tárta szét a karjait vigyorogva.
- Azért az, hogy értesz hozzá, elég túlzás – vágta oda Bob nyersen, nekem pedig a látottak alapján egyet kellett értenem ezzel.
Tény, hogy amilyen szerencsétlenséget azzal levágott, még hihetőnek is tűnt, hogy nem ért bármi máshoz se.
- Szerencsére más mágiák elsajátításával sohasem próbálkozott – bólintott Joe megerősítőleg.
- Maradjon ő csak az éneknél. Frontembernek ezerszer jobb, mint mágusnak.
Erre Zack csak megvakarta a tarkóját, majd vigyorát tartva inkább témát is váltott egy korábbi kérdésemre.
- Egyébként a két banda között elég jó az összhang. Két éve Derek keresett fel minket az ötlettel, hogy álljon egybe a két banda. Nem volt még állandó előzenekarunk, a Magic Skullbanenek pedig éppen szüksége volt egy nagyobb zenekarra, akivel társulva országos turnékra is eljuthatnak, adta magát a dolog. A két együttes zenéje is összecsengett, szóval Mr. Billion hamar szerződést ajánlott nekik.
- Ez így eddig nem is hangzik furcsának – biccentettem. – Bármi más érdekes információ?
- A testvérek nagyon szegény családban nőttek fel. Édesanyjuk már évek óta egyedül neveli őket. - vette át a szót egy kicsit Joe. - Úgy tudjuk, nem sokkal Mikela születése után hunyt el az apjuk, még Derek is nagyon kicsi volt akkor. Az apjuk állítólag nagyon szerette ezt a stílusú zenét, de az életben messze nem volt semmi sikere.
- Derekkel sokszor eljárt ingyenes koncertekre, ahol aztán megkedvelte a zenét. Az apjuk megbetegedett, de nem volt hajlandó tudomást venni a betegségéről, ami végül oda vezetett, hogy meghalt, hátrahagyva a családját. Derek az apja hatására úgy megkedvelte a zenét, hogy nem hagyott fel vele. Tehetséges is volt, testvérei pedig követték a példáját és ahhoz képest, hogy milyen nyomorult közegből indultak nagyon messzire jutottak. Derek apja biztos nagyon büszke lenne a gyermekeire, ha tudná, hogy abból a zenéből élnek meg, amit ő annyira szeretett.    
Erre egy pár másodpercre elhallgattam, és csak meredtem magam elé egy kiolvashatatlan pókerarccal. Nem feltétlenül a munkán való gondolkodás miatt, hanem azért, mert egy pillanatra az ez egész történet elég közel ütött, és áthaladt rajtam a gondolat: az én szüleim mégis mit gondolnának arról, amit csinálok, ha még élnének? Soha nem akarták, hogy különösebben közöm legyen a mágiához. Biztos, hogy nem ilyen életet képzeltek volna el nekem. Valószínűleg én Derekékkel ellentétben egy csalódás lettem volna a szemükben – egy elsőszülött gyerek, aki nem csak nem volt képes vigyázni a testvérére és nyomát vesztette, de még mágussá is lett.
Egy pillanatra lehunyva a szemem megérintettem a homlokom, hogy visszarázzam magam. Nem volt időm ilyen ostobaságokon gondolkodni, egy munka kellős közepén voltam. Majd rágom magam miatta, ha ennek vége lesz.
Úgy néztem fel, mintha a csend csak az ügyön való gondolkodásra szolgált volna, és mielőtt bármelyikük is kérdezhetett volna bármit, belefogtam a beszédbe.
- Értem… Így valóban elismerésre méltó a teljesítményük – jegyeztem meg őszintén, ugyanakkor túlzott empátiától mentesen is. – Okkal pedig nem feltétlenül szolgál mindarra, ami történik. Első körben akkor még a Magic Skullbane előtt tegyünk egy kitértőt az orvosi sátorhoz, hátha Mr. Billion magához tért már. Lehetőleg pedig az etikettet mellőzve előttem menjetek, hogy szemmel tudjalak tartani titeket… nem díjaznám, ha egyszer csak nyomotok veszne, amint egy pillanatra másfelé fordulok. A veszély még messze nem múlt el, jobb az óvatosság. Valamint lenne itt még valami, amit végül is ráérünk út közben megbeszélni, hogy ne pazaroljuk az időt, de érdekelne. Tudtok esetleg róla, hogy a menedzser tudna bármilyen mágiát használni, vagy, hogy lenne hozzá bármi köze? Valamint… Most, hogy már tudom, mi Derekék története felettébb érdekelne, mi a tiétek? Mr. Billion nekem korábban azt mondta, nem sokat tud arról mit csináltatok, mielőtt összeszedett benneteket.
Jelenlegi helyzet szerint Bob, Zack és Joe tisztázódni látszottak, bár azért nem engedtem le teljesen a figyelmem. Az egyetlen, akiről száz százalékban elhittem, hogy valószínűleg semmi köze az egészhez, az Joe volt. Nehéz lett volna olyan élethű ájulást és félelmet produkálni, mint amit ő előadott korábban. Bob-ra gyanakodtam a leginkább kezdetben, de összességében alább hagyott a gyanúm. Őszintén döbbentnek tűnt az őket ért támadás pillanatában, ahogy a hangja elcsuklása is Jack halálának lehetőségére. Zack… őt még mindig nem tudtam hová tenni, de minden furcsasága ellenére nem feltétlen kellett terveznie valamit. Felettébb érdeklődőnek tűnt irántam, de ebben semmi túlzottan gyanús nem volt, elvégre úgy tűnt, olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek, akit a világon minden érdekel, ami körülötte történik, és ami szokatlan. Én pedig egészen kétséget kizáróan valami szokatlan voltam.
Nem voltam benne biztos, de úgy éreztem, lehetséges, hogy van valamilyen szintű összefüggés Derek csapatának története és Mr. Billion között. Legalábbis ez olyasmi volt, ami egyelőre a démonszerű alakot meg nem magyarázta, viszont indítékkal szolgálhatott volna, miért a fiúk estek ennek az egésznek az áldozatául. Persze ez csak egy szimpla felvetés volt, aminek még utána kellett járnom, de amennyiben a srácok tényleg nem csináltak semmi olyasmit, ami bajt hozhatott volna a fejükre, akkor ők csak eszközök voltak ebben az egészben, akik annak a bizonyos „bűnnek” a megtorlási célpontjává váltak. Úgy tűnt, felettébb nagy bizniszt és sikert hoztak Mr. Billionnak, így ha valakinek vele van baja, szépen keresztbe lehetne tenni neki a srácok sikerének megcsorbításával. Felettébb rémültnek tűnt korábban, amikor azt mondta, minden menezdser rémálma lenne, ha a zenészeik megítélése megromlana.
Egyelőre csak reméltem, hogy Mr. Billion képes lesz még valami hasznosat mondani, és több mindenre rájövök, mielőtt kifutunk az időből. Addig pedig egy percre se lankadhatott a figyelmem, hogy ezt a hármat egyben eljuttassam a koncertjük időpontjáig, és Jack-et is megtaláljam.

Ahogy azt kérted a srácok előtted haladva sétálnak, viszont az elől haladó Zack feszt a menetiránynak háttal halad, hogy beszélgetés közben lásson mindannyitokat. nem győztök felváltva rászólni, hogy inkább az utat figyelje, máskülönben a nyakát szegi. Nem is egyszer avatkoztok közbe...
Bob története elég egyszerű. Zene iskolába járt, osztályelsőként végzett, de sehová sem tudott beilleszkedni. Aztán egy napon jött egy idegen, aki egy visszautasíthatatlan ajánlattal beinvitálta ebbe a bandába. Ez a banda pedig szemmel láthatóan befogadta.
Joe egy módosabb család gyermeke. Sohasem tanult igazából zenélni, de mégis jó érzéke volt hozzá. Kertészkedés közben többször is zenélt a növényeinek. Ez a zene pedig kihallatszott az utcára is és híre ment a környéken a növényeknek zenélő fiúról. Néhány hónappal később pedig jött egy idegen alak, egy visszautasíthatatlan ajánlattal, s csatlakozott a bandához.
Zack esetében a zene egészen nagyapjáig nyúl vissza, aki még vándor zenész volt. Igaz sohasem ismerte a nagyapját, de egy ismerősének köszönhetően rengeteget megtudott róla. Apja csak fiatal korában foglalkozott a zenével, utána kalandornak állt és úgy szerzett magának nevet. Ő maga viszont egy ehhez hasonló esemény miatt kipróbálta magát a zenében, s rájött, hogy tehetséges benne. Barátaival hát alkotott egy bandát. Jól menők voltak, sikeresek, de aztán Zacket nagyon messzire sodorta az élet a bandától. S évekkel később mikor már felhagyni készült a zenélés gondolatával is jött egy férfi a visszautasíthatatlan ajánlatával.
Mr. Billion éppen távozni készül az orvosi sátorból, amikor ti megérkeztek. A férfi jól van, kisebb sérülésekkel megúszta a támadást. nem is győz hálálkodni neked. Meg is mondja, hogy már az elejétől fogva tudta, hogy jól választott, amikor felvett téged a munkára. Bevallása szerint viszont neki sincs semmi eltitkolt ügye. Mindig is becsületesen vezette a munkáját és magánéletét. Régen volt egy bandája, akik az országos hírnév küszöbén álltak már. Ám annak a bandának a tagjai nem voltak olyan fegyelmezettek, mint ezek a srácok. Engedtek az alkohol és drogok csábításának. Gyorsabban rombolták a saját renoméjukat, mint ahogy ő azt képes volt foltozni. Végül szinte a teljes közönség elfordult a bandától és feloszlottak. Ez viszont már legalább 15 éve volt. Azóta a Magical System az egyetlen banda akiket kézbe vett, mert sokáig saját magát hibáztatta a régi banda bukásáért. Aztán egy napon jött egy idegen férfi, aki egy visszautasíthatatlan bandát mutatott be neki. Így fedezte fel a Magical Systemet.
Amennyiben rákérdezel, hogy pontosan ki is volt az az idegen férfi a visszautasíthatatlan ajánlatával mindannyiuk történetében egyikük sem tud válaszolni. hiába is kutatnak az emlékeik között egyikük sem tudja felidézni a férfi arcát vagy akár a nevét is. Szimplán csak jött a semmiből és eltűnt a semmibe.

El is indultunk az orvosi sátor felé, a srácok pedig kérdésemnek eleget téve előttem haladtak. Bár közel sem úgy, ahogy azt szerettem volna, ugyanis Zack feszt menetiránynak háttal tette mindezt.
- Zack, nem szeretnél megfordulni? – érdeklődtem, ahogy a lábát bámultam, figyelve, nem fog-e belelépni valamibe.
Bár tartottam tőle, hogy ő a saját lábában is simán el fog esni, és nem kell ahhoz semmilyen különleges útakadály.
- Nem, így látok mindenkit – vigyorgott lelkesen.
- Mi pedig azt fogjuk látni, ahogy kitöröd a nyakad – jegyezte meg Bob is figyelmeztetően, de egyikünk megjegyzése se hatott rá.
- Ugyan, vigyázok.
Na persze, pont ő. Én is éppen ettől tartottam….
Végül kötekedés helyett beszéd közben figyeltem, hogy időben tudjak reagálni, ha netán történne valami. Beleérve Zack esetleges esését is.
- Tehát, ki kezdi? – néztem először is Bobra, mivel ő volt épp a legközelebb.
- Velem semmi különös. Zene iskolába jártam, osztályelsőként végeztem… de sehová sem tudtam igazán beilleszkedni. Aztán egy napon jött egy idegen, aki egy visszautasíthatatlan ajánlattal beinvitált ebbe a bandába. Ők pedig szemmel láthatóan befogadtak – foglalta össze meglehetősen tömören és lényegre törően, de úgy éreztem, minden benne volt, ami különösebben érdekelt volna.
A végén pedig kifejezetten fent akadtam, bár egyelőre hallani szerettem volna mindegyikük történetét, így nem vágtam közbe kérdésekkel. Könnyebb volt a végén rendezni minden felvetült kétséget, mint minden második mondat után megállni valamivel. Helyette csak bólintottam egyet, majd tovább pillantottam Joe-ra.
- Zack, állj! – szólt rá a férfira még mielőtt a saját történetébe belefogott volna, az emlegetett pedig azonnal lefékezett.
- Mi az? – érdeklődött meglepetten, mire Joe-val egyszerre csak a háta mögé böktünk.
Odafordulva szembe találta magát egy a földön elfekvő rúddal, ami valószínűleg egy korábban megsemmisített sátor maradéka lehetett. Mindössze talán egy centiméter választotta el attól, hogy rá lépjen. Ha Joe nem szól és készteti ezzel korábbi megállásra, tökéletesen telibe találta volna. Ugyanakkor nem úgy tűnt, mint akit ez különösebben meghatott, ugyanis csak ismét elvigyorodott, és a rúdon átlépve folytatta útját – továbbra is felénk fordulva.
- Zack, tényleg meg kéne fordulnod. El fogsz esni - figyelmeztette immár Joe is, de látva, hogy nem tervez hallgatni rá, inkább megadóan az én kérdésemre válaszolt. – Én egy egész jómódú családban nőttem fel. Sohasem tanultam igazából zenélni, de valahogy mégis jó érzékem volt hozzá. Kertészkedés közben többször is zenéltem a növényeinek. Ez a zene pedig kihallatszott az utcára is és híre ment a környéken… én lettem a növényeknek zenélő fiú. – Ez még igazából egész aranyos is volt. - Néhány hónappal később pedig jött egy idegen alak, egy visszautasíthatatlan ajánlattal, így csatlakoztam a bandához.
Bámultam rá egy pillanatig, majd vetettem egy futópillantást a másik kettőre is, de nem úgy tűnt, mintha akár neki, akár a többieknek feltűnt volna az összecsengés az eddig hallottakban, vagy ha igen, zavarta volna őket.
- Értem, és-… - Azzal hirtelen előre nyúlva megragadtam Zack karját, és rántottam egyet rajta a mi irányunkba.
Ez láthatóan meglepte és előre lendült, de el nem esett, ahhoz nem húztam rajta elég nagyot. Miután biztosan állt a lábán, magyarázatra sem méltatva a helyzetet elengedtem, s egy immár kissé bosszús arccal ismét csak a háta mögé böktem, ahol ezúttal egy természetes, nagyjából bokáig süllyedő gödör díszelgett.
- Ó, kösz! – vigyorodott el ismét, én azonban nem voltam ennyire elragadtatva.
- Ne köszönd, hanem fordulj menetiránynak, az Isten áldjon meg… – sóhajtottam, és egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy ez egy hozzám hasonló mágus szájából valamilyen szinten viccesen is hangzik. – Feltételezem, hogy sok mindentől meg tudlak védeni titeket, de hadd ne kelljen saját magadtól is.
- Én is figyelek, és ti is, nem lesz gond – felelte szokásos könnyedségével, én pedig megfogadtam, hogy következőnek végignézem, ahogy elterül a földön, és felsegíteni se én fogom.
- Hagyjuk. Nem is érdekel – legyintettem, ahogy felnéztem az arcára, immár tényleg figyelmen kívül hagyva, nem botlik-e meg valamiben. – Tehát, mi lenne a te helyzeted?
-  Részemről a zene egészen a nagyapámig nyúl vissza! – kezdett bele lankadatlan lelkesedéssel. - Ő még vándor zenész volt. Én soha nem ismertem őt, de egy ismerősének hála rengeteget megtudtam róla. Apám csak fiatal korában foglalkozott zenével, utána kalandornak állt és úgy szerzett magának nevet. Én viszont egy ehhez hasonló esemény miatt tettem egy próbát a zenével, és rájöttem, hogy igazából van tehetségem hozzá. Néhány barátommal alkottunk egy bandát, jól menők voltunk és sikeresek. Engem azonban később nagyon mesze sodort tőlük az élet… már felhagyni készültem a zenélés gondolatával is, amikor jött egy férfi a visszautasíthatatlan ajánlatával.
Megálltam, mire ők is mind a hárman így tettek, és kissé értetlenül bámultak rám. Egyébként Zack ismét úgy állt meg, hogy mögötte pár centivel sátormaradék hevert a talajon, de jelenleg nem az ő megmentése volt a hirtelen fékezésem indoka – sokkal inkább az őszinte döbbenet és hitetlenség.
- Hallottátok ti magatokat? – érdeklődtem, és nem tudtam eldönteni, milyen szinten engedjem megmutatkozni a helyzet miatt átélt, gyakorlatilag fizikaivá vált mentális fájdalmat, így egyszerűen pókerarcot alkalmaztam.
Szimplán nem akartam elhinni, hogy egészen eddig erről egy szót sem szóltak. Miért van az, hogy ami igazán fontos lenne, arról úgy tűnik, nem jut eszükbe beszélni?
- Mégis mit értesz ez alatt? – kérdezte Bob egy kissé irritáltan, valószínűleg nem díjazva a furcsán sértő hanglejtésem.
- Jack története is úgy végződött, hogy a semmiből megjelent egy férfi egy visszautasíthatatlan ajánlattal? – Rákérdeztem ugyan, de magamban már jól tudtam, mi lesz a válasz.
- Igen – bólintott Joe, nekem pedig kellett egy pillanatnyi csend, hogy összeszedjem magam, és képes legyek megtartani a higgadtságom legalább látszatra.
Felfelé mozdítottam a kezem, de nem tudtam eldönteni, hogy csak a fejemet érintsem meg vele vagy fájdalmamban a kezembe temessem az arcom, így egy pillanatig elidőzött a levegőben. Végül csak diszkréten a homlokomra nyomtam az ujjaim, és lehunyt szemmel sóhajtottam egyet. Összegyűjtöttem egy pillanatra továbbállónak tűnő nyugalmam, majd újra felnéztem rájuk. Arckifejezésem nem volt mérges annak ellenére, hogy én magam az voltam, viszont nem titkoltam, hogy egy bizonyos szinten kiakadtam rajtuk.
- Fiúk. Nektek őszintén eszetekbe se jutott, hogy ez esetleg olyasmi, amit meg kellett volna említenetek, mondjuk már a találkozásunk pillanatában? – érdeklődtem nyugodt, de kissé éles hangon.
- Nem?
- És az se, hogy elgondolkodjatok, ez talán túl szép, hogy igaz legyen, és talán kicsit gyanakodóbbnak kéne lennetek?
- Nem igazán…?
- Mind a négyen – hangsúlyoztam ki a számot. – egy ismeretlentől kaptatok egy visszautasíthatatlan ajánlatot, aki aztán úgy tűnt el, ahogy jött. Kérlek, magyarázzátok meg nekem, mégis mi ebben a normális, ami miatt nem volt fontos megemlíteni?
- Így, hogy mondod, tényleg nem tűnik annyira normálisnak… - gondolkodott el Joe, én pedig csak beletúrtam a hajamba, majd félresöpörtem.
- Hagyjuk is… Az én hibám is. Nem fogom rátok söpörni az egészet… Hamarabb rá kellett volna kérdeznem, hogy honnan és hogyan verődtetek össze, nem csak feltételezni, hogy mondtátok volna, ha fontos – jelentettem ki némileg megadóan és nyugodtabban, elvégre végiggondolva legalább annyira ostoba volt tőlem is, hogy nem kérdeztem rá korábban, mint tőlük, hogy egyszer sem említették.
- Szerinted ennek köze lehet ahhoz, ami történik? – érdeklődött Zack, mire magabiztosan bólintottam egyet.
- Több mint valószínű, hogy így van. Mindenestre mielőtt bármi többet mondanék, hallanom kell Mr. Billion történetét is – azzal előre léptem, ők pedig indulási szándékom észlelve szintén újra útnak eredtek. – Valamint, Zack, nézz az orrod elé egy kicsit.
Miután megtette és kikerülte sátormaradványt, továbbra is felénk fordulva haladt, de már belefáradtam abba, hogy állandóan rászóltam, így meg se próbáltam még egyszer. Komolyan gondoltam, amikor azt gondoltam, legközelebb végignézem, ahogy elterül, mint egy zsák krumpli.
Mint kiderült, alig pár lépésre az orvosi sátortól álltam meg korábban, ugyanis mielőtt bármi más téma feljött volna, a menedzser bukkant fel egy közeli sátor bejáratában.
- Mr. Billion! – szólítottam, mire felénk fordult. – Hogy van? Minden rendben? – érdeklődtem visszafogott aggodalommal a hangomban, bár ez ismét csak a színészkedésem része volt.
A férfi úgy tűnt megúszta a korábbit pár kisebb sérüléstől eltekintve, de én azért illemből biztosra mentem. Felénk fordulva arcára kiült a megkönnyebbülés és az öröm, hogy egyben lát mindenkit. Sietős léptekkel hozzá vonultam, de figyeltem, hogy a srácokat se veszítsem szem elől, akik szerencsére nem maradtak le tőlem.
- Hála önnek, Anita, rendben vagyok, ahogy a srácok is… Köszönöm! Megmentet minket! Tudtam én már az első pillanattól fogva, hogy jól választottam, amikor felvettem erre a munkára!
- Örömmel hallom – biccentettem egy kedves mosollyal. – Bár még korai az öröm. A korábbi alakot ugyan letudtam, de legalább egy, ha nem több kellemetlen személy van még szabadon. Mindenesetre lenne egy fontos kérdésem, Mr. Billion, mert szorít az idő.
- Természetesen, mi lenne az?
- Még mindig okokat keresek, ami miatt a srácok célpontokká váltak, és úgy tűnik, van pár dolog, amiről nem lettem tájékoztatva és én se kérdeztem. Felmerült, hogy esetleg Önnel történhetett valami korábban, ami most visszaköszön? Emlékszik bármi szokatlanra vagy furcsára, esetleg akármilyen okból eltitkolt ügyre? – érdeklődtem, és vigyáztam, hogy a hangom ne hasson gyanúsítónak, de azért kimutassa, komolyan kérdezem.
Ugyanakkor észleltem, hogy még annál is udvariasabb stílusban beszéltem vele, mint terveztem volna. Majdnem teljesen más hangsúlyt használtam vele szemben, mint amikor a fiúkkal beszéltem, bár ők közelebb álltak hozzám korban és nem is ők voltak a munkaadóim. Valószínűleg amiatt lehetett, hogy egy minimálisan felengedtem mellettük a beszédstílusomat illetően, ha másban ugyan nem is.
- Nincs semmi eltitkolt ügyem – felelte egy pillanatnyi gondolkodás után. – Mindig is becsületesen vezettem a munkám és a magánéletem. Régen volt egy bandám, akik az országos hírnév küszöbén álltak már… de annak a bandának a tagjai nem voltak olyan fegyelmezettek, mint ezek a srácok. Engedtek az alkohol és drogok csábításának. Gyorsabban rombolták a saját renoméjukat, mint ahogy azt én képes voltam foltozni. Végül szinte a teljes közönség elfordult a bandától és feloszlottak… Ez viszont már legalább 15 éve volt. Azóta a Magical System az egyetlen banda, akiket a kezembe vettem. Igazából sokáig saját magam hibáztattam a korábbi banda bukásáért… De aztán egy napon jött egy idegen férfi, aki egy visszautasíthatatlan bandát mutatott be nekem. Így fedeztem fel a Magical Systemet.
Pont, ahogy gondoltam. Szinte biztosra mertem volna venni, hogy ez lesz a története vége. Összefontam a karjaimat és mélyen elgondolkodva megérintettem az állam.
- Tisztázzunk pár dolgot – pillantottam rájuk egy pillanatnyi csend után. – Kért az a rejtélyes illető bármit is mindezért cserébe?
- Emlékeim szerint nem [/color]– felelte Mr. Billion, és a többiek is csak megráztak a fejüket; tudták, hogy ez a kérdés nekik is szólt.  
- Csak jött és elment, nem kért semmit sem – erősítette meg Zack.
- Érdekes módon éppen akkor bukkant fel ez a férfi az életetekben, amikor valami miatt elveszettnek éreztétek magatokat vagy épp nem tudtátok, hogyan tovább. Joe talán nem annyira, a többiek igen... Ez már önmagában is gyanús. A felvázolt helyzetetekből adódóan nem hibáztatom egyikőtöket se, hogy elfogadtátok az egyébként is visszautasíthatatlan ajánlatot… De nézzünk szembe a valósággal; olyan nincs, hogy valaki csak úgy, pusztán jóindulatból ilyen szinten kisegítsen másokat. Én legalábbis nem hiszek benne, főleg nem most, ebben a helyzetben. Még egy angyal is elvárna mindenkitől valamit a segítségéért cserébe. Valamit valamiért, bármiről is legyen szó. Mindannyian ugyanazzal az ismeretlennel találkoztatok, és ez hozott össze titeket… ennek már meg kellett volna kongatnia valamilyen vészharangot a fejetekben. Esetleg arra emlékeztek, mi volt a neve, hogy nézett ki? Honnan jött, merre ment, esetleg említette-e a céljait? Bármi?
- A neve... Nem emlékszem – felelte Joe némi habozást követően.
- Én se – érkezett a válasz Zack részéről is.
- Az arcára se emlékszem – kontrázott Bob, ahogy szemmel láthatóan ő is megpróbált válaszok után kutatni az emlékeiben, se sikertelenül.
- Csak jött a semmiből és eltűnt a semmibe… most, hogy kérdezi, én se tudok semmit felidézni vele kapcsolatban – zárta a válaszadást Mr. Billion.
Erre megérintettem a tarkóm, és egy pillanatig csak csendben meredtem magam elé. Mindez több lehetőséget is felvetett, és teljesen másokat is, mint amikre én korábban gondoltam.
Lehet, hogy maga a bűn, amit elkövettek az lett volna, hogy elfogadták az ajánlatot, és ez kerül most megtorlásra? De miért éppen most, és miért éppen így? Mi lehet a cél azzal, hogy mindez egy jótékonysági fesztiválon történik? Lehet, hogy mindez csak egy véletlen időbeli egybeesés? Nem, az nem tűnt valószínűnek… az elmondásuk alapján a fenyegető levelek akkor kezdődtek, amikor az itteni fellépésük eldöntetett, és ennek a meggátolására összpontosítottak. Még így sem állt össze egy komplett kép. Vélhetőe valaminek ezzel kapcsolatban kellett lennie, de pontosan nem tudtam, minek. Esélyes volt, hogy köze van az ismeretlenhez, aki összehozta őket, de még mindig van itt valami más, amire még nem jöttem rá. Tényleg nem tudtam elhinni, hogy valaki szimplán jóindulatból pont ott és akkor legyen, amikor valakinek szüksége van rá, és azt a helyzetet hozza el nekik, amit a legjobban szerettek volna. Főleg, hogy mindezt bármilyen ártól mentesen. Egyszerűen nem tűnt logikusnak és összefüggőnel. Vagy olyan ár lett volna, amiről ők maguk nem tudtak, esetleg valami teljesen más?
Ráadásul egyikük sem emlékezett se a nevére, se a megjelenésére. Szándékosan eltüntetett volna minden nyomot maga után? Valószínűtlennek tartottam, hogy maguktól mindannyian elfelejtsék azt, aki ekkora változást hozott az életükbe.
Még mindig több volt a kérdőjel a fejemben, mint a válasz, az viszont mindez kulcsfontosságú információnak tűnt, és felesleges lett volna tovább idegeskednem azon, hogy ezt nem tudtam meg korábban. A lényeg, hogy még időben vagyoltam.
- Köszönöm a válaszokat – biccentettem végül immár ismét teljesen megfontoltan. – Azt hiszem, egy kicsivel talán előrébb vagyunk. Egyelőre szeretnék még a Magic Skullbane tagjaival is váltani pár szót… még mindig nem hagy nyugodni a korábban látott fekete mágia – jegyeztem meg, bár valószínűnek tartottam, hogy Mr. Billion erről nem tudott, hacsak valaki nem említette neki, amíg én távol voltam. – Tudom, hogy nemsokára kezdenek, de szeretném megtudni, hogy ki és miért használta, valamint, hogy az ikrek egyike mit is kereset Bill sátrában. A helyzet ellenére nem mondanám, hogy mentesültek a gyanú alól. Nem feltétlen elkövetőként tekintek rájuk, a félreértés elkerülése végett… de biztosra akarok menni, hogy nincs-e az ő oldalukról is valami olyasmi titok, vagy csak egyszerűen nem fontosnak tartott információ, ami a hasznunkra lehet. Valamint lehet, hogy jobban járnánk, ha ön is velünk jönne, Mr. Billion... az előző támadásba is belekeveredett, jobban szeretném, ha szem előtt maradna, amennyiben nem probléma.

Megindul hát a kis díszes kompániád a Magic Skullbane sátra felé. Ahogy közeledtek a sátor felé, úgy egyre közelebb kerültök a színpadhoz is. Éppen hallod, amit a konferanszé az előzenekar előtti utolsó attrakciót vezeti fel, a Blue Pegasus díváit. Vészesen fogy az idő! Belépve a sátorban éppen Dereket pillantod meg, amit újra húrozza a basszus gitárját. Mozdulatai késsé kapkodósak, de ez okkal van, hiszen alig negyven percük van. Kissé odébb az ikrek a tracklistet bújják, memorizálva a dalaik sorrendjét. Mikela viszont sehol sincs.
Derek először is elnézést kér, hogy nem vártak meg téged, de el kellett kezdeniük készülődni a fellépésre. A szerződésük kötelezte őket. Ha rákérdezel a húgára, akkor elmondja hogy hátul van, éppen öltözik. A jó a füled talán még hallod is, ahogy a kislány dudorászik az öltözőben. Derek aztán kérdezősködni kezd, mi történt? mire jutottál? Érdekes módon Dereknek is egy idegen férfi ajánlotta figyelmébe a Magical System bandát, hogy keresse fel őket. Dereknek is hamar gyanússá válik ez a különös véletlen, s az is hogy senkinek sincs semmi konkrét emléke az idegenről. Derekben éppen felmerül egy elmélet, de mielőtt azt megoszthatná veled váratlanul Mikela sikolt fel az öltözőben. Az ikrek mint valami őrzővédő eb, úgy pattannak fel s rohannak az öltözőbe a sikoly után, mit sem törődve az esetleges figyelmeztetéseddel. Amint az ikrek eltűnnek a szemed elől, azonnal a már ismerős sötétség borítja be a sátrat. Kiáltások, majd tompa puffanások követik egymást. Aztán szertefoszlik a mágia, s azt veszed észre, hogy rajtad kívül mindenki eszméletét vesztve hever a földön. Senkinek sem esett baja, csupán leütötték őket a sötétben. Az öltözőből viszont pontosan olyan fény árad amilyent az a korábban már látott démoni tűz ereget magából. Benézel hát az öltözőbe, de ott valami egészen váratlan dolog fogad!
Az öltöző sokkalta nagyobb, mint az egész sátortábor. Egyfajta végtelen, ködös démoni tér, ahol a valós világ romjainak darabjai súlytalanul lebegnek mindenfelé. Persze mielőtt igazán felmérhetnéd a terepet démoni rúnák csattannak a bokáidon és csuklóidon. A rúnák egy falhoz rántanak és kifeszítenek rá, mint egy ostoba áldozati szertartás kellékét. A rúnák pokolian égetnek, s moccanni sem engednek. A sűrű démoni erő pedig teljesen elvág a mágiádtól.
-Végre eljutottál idáig! - szólal meg a feléd sétáló Mikela, aki kicsit más, mint ahogy korábban láttad. Bőre fekete, haja és szemei fehér fénnyel izzanak, akárcsak ruhája. Hangját egyféle démoni sikító, torokhang torzítja. Óriási mennyiségű démoni erő árad a lány testéből, annyi amennyit egyetlen ember teste sem lenne képes elviselni. - Van fogalmad róla, hogy mennyit fáradoztam azon, hogy ide csaljalak?
Az ikrek is ott vannak a démoni alakban mutatkozó lány mögött. Belőlük viszont nem sugárzik akkora démoni mágikus erő, csupán egy picike. Az a picike is mintha kötelékben lenne Mikelaval.
Itt aztán megtudod, hogy az egész szabotálás és emberrablás arról szólt, hogy idecsaljanak egy Divine Soul alakváltót, akit elkapnak, majd feláldoznak. Feláldoznak, hogy a Mikela testébe beköltözött démon a hím párját idevonzhassa a te pozitív mágiád halála s ezáltal kiszabadulhassanak mind a ketten emberi börtöntestükből. A rablási színjáték is csak arról szólt, hogy kifárasszanak. Egy ostoba vendéget elraboltak, átmosták az agyát, majd feltöltötték a démon erejének egy apró töredékével. A démoni
Mikela és a két testvére neki is látnak előkészíteni a pecséteket. A démonlány pedig egy tőrt vesz elő, amit átitat a saját testéből áradó démoni mágiával. Odalép hozzád, s mikor már éppen a torkodhoz emelné a démoni lángokban úszó pengét, váratlanul Derek lép be a szürreális démoni dimenzióba.
A férfi riadtan és értetlenül néz körbe, majd kiborulva vonja kérdőre a testvéreit, hogy mégis mi ez az egész, mi folyik itt?!

Ahogy közeledett kis csapatom a Magic Skullbane sátra felé, úgy egyre közelebb jutottunk a színpadhoz is. A konferanszé az előzenekar előtti utolsó attrakciót vezette fel éppen, a Blue Pegasus díváit. Vészesen fogyott az idő… ez már alig jelenthetett egy kicsivel többet, mint fél óra az előzenekar kezdetéig.
A sátorba belépve Dereket pillantottam meg elsőnek, amint épp újra húrozta a basszusgitárját. Mozdulatain látszott, hogy kapkodott, ez önmagában azonban nem tűnt furcsának, elvégre percek választották el a fellépéstől. Ilyen helyzetben szerintem bárki ideges lett volna. Valamivel odébb az ikrek a tracklistet tanulmányozták, vélhetően memorizálva a dalaik sorrendjét. Mikela viszont nem volt látótérben.
- Anita! – nézett fel Derek, ahogy észlelt minket. – Jól vagytok?
- Többé-kevésbé - eresztettem el egy kisebb mosolyt. – Bocsánat, hogy nemsokkal a fellépésetek előtt ismét zavarok, de fontos lenne.
- Semmi gond. Sajnálom, hogy nem vártunk meg téged, de el kellett kezdenünk készülődni a fellépésre… a szerződés kötelez minket.
- Így van – erősítette meg Mr. Billion is az állítását.
- Ezt meg is értem – bólintottam, majd ismét körülnéztem egy kicsit a sátorban. – Mikela merre van?
- Éppen öltözik – felelte, én pedig a pillanatnyi csendet kihasználva felfüleltem egy halk dudorászásra az öltöző felől. – Mi történt? Mi volt ez az egész korábban? – érdeklődött némi aggodalommal a hangjában.
- Tömören összefoglalva… Joe-t kicsit megreptette egy démonszerű alak, miközben a város egy részét is letarolta. Sikerült visszahoznom, amint az látszik is… azonban még mindig nem vagyok benne biztos, mi folyik itt. Egyszerűen nem függenek össze a dolgok – vázoltam fel a helyzetet a lehető legrövidebben a kevés időre tekintettel.  
- Mire jutottál?
- Sajnos nem valami sokra – ráztam meg egy kicsit a fejem. – Mint kiderült, a banda minden tagja, valamint Mr. Billion is elvileg egy ismeretlen férfinek hála akadtak egymásra. Viszont egyikük se emlékszik semmi pontosra vele kapcsolatban magán az eseményen kívül. Feltételezem, hogy ez valahogy összefügghet a történtekkel… de egyszerűen nem látom a kapcsolatot, miért pont most, és miért pont itt.
- Ismeretlen férfi? – kérdezett vissza Derek, majd egy pillanatra láthatóan elgondolkodott. – Nekem is egy ismeretlen ajánlotta a figyelmembe a Magical System bandát, hogy keressem fel őket…
- Emlékszel bármire is abból, hogy nézett ki, hogy hívták, vagy, hogy honnan jött?
Az igazat megvallva, valahol számítottam rá, hogy ő is ezt fogja mondani. Egy pár másodpercig csak meredt maga elé, igyekezve felidézni bármilyen pontos emléket; de szemmel láthatóan sikertelenül. Végül csak visszafordult hozzám, és újra a szemembe nézve válaszolt.
- Most, hogy kérdezed... nem. Ez így tényleg túl különös ahhoz, hogy egy egyszerű véletlen legyen. - Miközben válaszolt, láttam rajta, hogy mélyen elgondolkodott, mintha lenne valami ötlete.
- Esetleg eszedbe jutott valami? Bármi hasznos lehet, akkor is, ha lehetetlennek hangzik – érdeklődtem némileg siettetően, de azért nem is lépett át faggatózásba a stílusom.
- Jobban belegondolva, van egy elméletem – pillantott fel rám némi szünetet követően. – Mi van, ha-…
Mondatát nem tudta befejezni, ugyanis Mikela éles sikolya azonnali figyelmet vont magára. Egy pillanatra még én is összerezzentem a váratlan hangra, hirtelen pedig nagyon rossz előérzetem támadt. Az ikrek szinte hihetetlen sebességgel, egyszerre ugrottak fel és iramodtak meg az öltözőbe.
- Várjatok! – kiáltottam utánuk, de egyáltalán nem hallgattak rám, még csak egy pillanatra se torpantak meg.
Amint eltűntek a szemem elől, azonnal sötétbe borult a sátor – akárcsak korábban, ahogy a borzongató érzés is visszatért. Próbáltam felidézni, hogy ki és merre is állt körülöttem legutóbb, de Mikela sikolya olyan szinten vártalanul ért, hogy egy pillanatra a memóriámat is megzavarta. Mire eszembe jutott volna, ki és merre is volt pontosan, pár kiáltást és tompa puffanást követően a mágia szerte is foszlott. Rajtam kívül mindenki eszméletlenül hevert a földön.
- Jól vagytok? Derek! – térdeltem le hozzá, mint ahhoz, aki éppen a legközelebb terült el.
Nyakához érintve a kezem éreztem, hogy még él, és szemmel láthatóan csak kiütötték őket a pillanatnyi sötétséget kihasználva. A biztonság kedvéért közelebbről megvizsgáltam Zack és Joe állapotát is, a többiekig viszont nem jutottam el, mert félbeszakított az öltözőből áradó, korábbról jól ismert fény. Pont olyan volt, mint a démoni lángok nem sokkal ezelőtt.
Valami azt súgta, hogy nem kellett volna belépnem oda. Átjárta a testem egy furcsa, figyelmeztető bizsergés, még sokkal erőteljesebben, mint az első alkalommal, amikor ránk sötétedett a sátor. Ugyanakkor Mikela és az ikrek eltűntek az öltözőben, és nem lehettem biztos benne, hogy velük mi történt, amíg meg nem néztem én magam. Vetettem még egy pillantást Bob-ra és Mr. Billion-ra, és miután láttam, hogy lélegeznek, leküzdve rossz érzéseimet beléptem az öltözőbe. Azt kell, hogy mondjam, sok mindenre fel voltam készülve – de ez még attól is különbözött, amire a legrosszabb esetben számítottam volna.
Az öltöző sokkal nagyobb volt, mint maga az egész sátortábor. Olyan volt, mint egyfajta végtelen, ködös démoni tér, ahol a valós világ darabjai súlytalanul lebegtek mindenfelé. Ebből pedig egy valamit máris tudtam – olyan területre léptem, ahol nagy valószínűséggel hátrányban leszek.
Mielőtt azonban még igazán felmérhettem volna a helyzetet és eldönthettem volna, mit csináljak, démoni rúnák csattantak a csuklóimon és a bokámon, a követkető pillanatban pedig a falhoz rántottak, és gyakorlatilag felszögeztek rá. A rúnák pokolian égették a testem, és noha volt bennem annyi kontrol, hogy fel nem sikoltottam, összeharaptam a szám. Hiába próbáltam, nem voltam képes egy csepp mágikus erőt sem aktiválni, de még az ujjaimat is alig bírtam valamennyire is megmozdítani. Olyan volt, mintha a sűrű démoni erő teljesen elvágott volna a mágiámtól.
- Végre eljutottál idáig!
A hang felé fordulva láttam, hogy Mikela sétál felém, azonban megjelenése eléggé különbözött a korábbitól. Bőre fekete volt, haja és szemei fehér fénnyel izzottak, akárcsak a ruhája. Messze nem volt emberi megjelenése, hangja pedig furcsán eltorzult. Ami a legjobban aggasztott, az azonban a testéből áradó döbbenetes mennyiségű mágia volt – annyi, amelyet úgy éreztem, egyetlen ember teste se lett volna képes elviselni. Biztosra vehettem, hogy démonmágus volt, ami nem csak nekem volt nagyon rossz hír, de Mikela testének is. Ha a démon teljesen átvette felette a hatalmat, akkor az akár azt is jelenthette, hogy ő maga elveszett...
- Van fogalmad róla, hogy mennyit fáradoztam azon, hogy ide csaljalak?  – szegte nekem a kérdést, miközben észrevettem az ikreket is nem sokkal mögötte.
Belőlük nem sugárzott akkora démoni erő, csupán egy kevés, és az is inkább olyan érzést keltett, mint egyfajta kötelék Mikelaval.
- Nocsak, milyen népszerű vagyok… egész megtisztelő… - eresztettem el egy gúnyos mosolyt, helyzetemhez képes felettébb nagyképűen; ugyanakkor nem tudtam teljesen leplezni a fájdalmat az arcomon. – Nem csoda, hogy sehogy nem állt össze a kép… Én lettem volna a célpont a kezdetektől fogva?
– Egy kicsit későn jöttél rá, nem gondolod? Az egész szabotálás és emberrablás csak arról szólt, hogy végre idecsaljak egy Divine Soul alakváltót, akit elkaphatok és feláldozhatok.
Egy pillanatra elkapott a morbid humor, és visszaemlékeztem rá, hogy mindössze pár perccel korábban még én voltam az, aki beoltotta Joe és Bob elvetemült ötleteit a rituális feláldozással kapcsolatban. Erre láss csodát, én közöttem ki egy falra felfeszítve áldozati bárányként. Ez aztán az durva irónia… igaza volt Bob-nak, azok az ötletek is lehetőségek voltak. Csak épp a rossz emberekkel vetették fel.
- Hadd találjam ki… netán magányos vagy, és a párod akarod előkeríteni? – vágtam neki a kérdést ellenségesen.
Igazából démonmágus lévén nem volt nagy választási lehetőség, mégis mit akarna elérni az illető egy feláldozással. Sokat hallottam már a hozzájuk hasonlókról, még amikor Allrick Mesterrel utaztam és tanultam a Divine Soul használatát. Tisztán emlékeztem, hogy azt mondta, minden démonból csupán kettő létezik, egy hím és egy nőstény. Korábbi életük során egy párt alkottak, míg szét nem szakították őket. Ennek hála a démonok gyakorlatilag első számú célja az, hogy újra rátaláljanak párjukra. Ez azonban több okból is baljós volt a jelenlegi helyzetben; attól eltekintve, hogy a fűbe harapás szélén álltam, ha ez bekövetkezett volna, valószínűleg mindenki meghalt volna a környéken.
- Pontosan. Feláldozlak, hogy páromat idevonzhassa a te pozitív mágiád halála, s ezáltal mindketten kiszabadulhassunak az emberi börtöntestünkből.
Hű, de romantikus. Kár, hogy jelen helyzetben ez inkább hangzott egy világvége belengetésének, mint egy szerelmi történetnek. Ráadásul ez csak még inkább meggyőzött arról, hogy úgy tűnt, Mikela abszolút elvesztette az uralmat a démon felett.
Túlzott büszkeségem miatt próbáltam kordában tartani a testemben keringő fájdalmat, de mindez csak arra volt elég, hogy semmilyen sikolyt vagy hasonló fájdalmas hangot ne eresszek el. A beszédem messze nem hatott annyira magabiztosnak és erőteljesnek, mint azt szerettem volna, a hangom pedig többször is megremegett.
- Micsoda elképzelések... Tisztában vagy te azzal, hogy miről beszélsz? Honnan vagy benne annyira biztos, hogy… működni fog?
- Tudom, hogy működni fog – felelte, s láthatóan nem állt szándékában az orromra kötni a részleteket.
- Tehát akkor minden, ami korábban történt… minden csak emiatt volt?
- Igen. A rablási színjáték is csak arról szólt, hogy kifárasszalak, és láthatóan sikeres volt. Egy ostoba vendéget raboltunk el, átmostuk az agyát, majd feltöltöttük az erőm egy apró töredékével.
Apró töredék? Milyen megnyugtató! Még valami jó hír?
- Mindebben megöltetek egy ártatlan embert! - mordultam fel, kicsit idegesebben, mint terveztem volna.
- Mi? Ha arra a vendégre gondolsz, akkor bármi lett a vége, azért már te vagy a felelős, nem gondolod?  
Erre nem tudtam mit mondani, csak még erőteljesebben a számba haraptam. Bekövetkezett, amitől tartottam már abban a pillanatban, hogy a hangosbemondóban azért az eltűnt férfiért kutattak. Sejthettem volna.
Ugyanakkor nem éreztem úgy, hogy rossz döntést hoztam. Csinálhattam volna másképp a dolgokat, és biztos voltam benne, hogy képes lettem volna előhozakodni valami olyan verzióval, amiben mindenki rendben kikerül a helyzetből. De továbbra is hittem az álláspontomban, hogy, ha megmentettem volna azt a férfit is, nem hagyhattam volna csak úgy ott. Vissza kellett volna hoznom ide, hogy ne veszítsem szem elől, két ember cipelése pedig még több mágikus energiát használt volna fel, mint amennyit Joe hurcolása kivett belőlem. Ha megtettem volna, könnyen lehet, hogy esélyem se lett volna még egy csatában. Na, nem, mintha a jelenlegi helyzetben éppen nyerésre álltam volna.
Nem menthetek meg mindenkit, és ez olyasmi volt, amit már rég megtanultam. A munkám valódiságában bízva azt választottam, hogy Joe a fontosabb, de ha soha nem is volt semmi ilyen munka, akkor igazából a kettejük élete gyakorlatilag nem volt magasabban a másikénál. Legfeljebb annyiban, hogy Joe-val váltottam pár szót és megtudtam róla ezt-azt, mielőtt mindez bekövetkezett – de ennyi, és nem több. Sajnos gyakorlatilag semmi esélyt nem láttam rá, hogy az a férfi élve kikerüljön a romok alól… ha pedig így volt, akkor a legkevesebb, amit megtehettem, hogy emlékezni fogok a nevére. Ahogy minden egyes emberére is emlékeztem azok közül, akiket eddigi utam során elbuktam megvédeni akármilyen okból kifolyólag. Amelyiküknek a nevét csak megtudtam, arra életem végéig emlékezni akartam, hogy ne felejtsem el a döntéseim súlyát.
Valamint azon is elgondolkodtam, hogy vajon mi van azzal az idegennel, aki mindenkinél megjelent, de senki nem emlékezett rá pontosan? Az valami emlékezetet manipuláló mágia lenne, vagy tényleg megtörtént? Nem voltam biztos benne.
- Mi van Jack-kel? – kérdeztem rá kissé megfeszített hangon, ahogy Mikela, legalábbis a démoni formája és a két testvér úgy tűnt, nekiálltak előkészíteni a pecséteket. – Él még?
- Csak bezártuk egy eldugott sikátor pincéjébe a környéken.
Erre már nem feleltem, mert nem is tudtam, mi mást mondhattam volna még így hirtelen. Kiutat kellett találnom innen, de ötletem se volt mihez kezdjek így, hogy mozdulni is képtelen voltam. Kétségbe még így sem estem, de a határán táncoltam. Nem is említve, mennyire felbosszantott ez az egész.
Minden stressz amin a banda tagjai átmentek és a sérüléseik – ha úgy néztem, mindennek én voltam az oka. Mr. Billion, Zack, Joe, Bob, Jack; mindenki pusztán bele lett rángatva ebbe az egészbe. Ha nem jöttem volna ide, esélyes volt, hogy semmi nem is történt volna velük, és nem alakult volna ki ekkora káosz. Azzal is többet ártottam, mint használtam nekik, hogy magammal rángattam őket abban a hitben élve, hogy képes leszek vigyázni rájuk. Egy pillanatra se gondoltam arra, hogy én lehetek az, aki mindennek a célpontja… Annál pedig kevesebb mindent utáltam jobban, mint amikor mások szenvedtek miattam. Nem a semmiért nem engedtem közel magamhoz senkit és kerültem el a kapcsolatot bárkivel. Indivualista és kissé egoista voltam, de nem gyűlöltem az embereket. Nem akartam mindenkin segíteni, de azokat se akartam bajba keverni vagy hátrahagyni, akik épp a szemem előtt voltak.
Arról nem is beszélve, hogyha feldobom itt a talpam, én ugyan már nem fogom látni, de a környéken lévő összes ember halála is minimum részben az én hibám lesz. A franc essen bele, hogy mozdulni sem bírok!
- Mikela, ez egy nagyon rossz ötlet… – próbáltam meg beszélni a fejével, bár gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy nem hall semmit. – Nem tudom, milyen alkut kötöttél a démonnal, de … nem bízhatsz benne. Biztosra veheted, hogy esze ágában sincs betartani, amiben megállapodtatok! Az ilyesmi… nekik csak egy eszköz, hogy közelebb kerüljenek a tested megszerzéséhez…
Hangom többször is elcsuklott az égető fájdalomnak hála, ráadásul reménytelennek tűnő helyzetemben, még nagyobb balszerencsémre az előkészületek is befejeződni látszottak. A démonlány elővett egy tőrt, amit átitatott a saját testéből áradó démoni mágiával, majd hozzám lépett. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy eljutott volna Mikela-hoz, amit mondtam.
Már éppen a nyakamhoz emelte volna a pengét, amikor legnagyobb döbbenetemre Derek lépett be a szürreális démoni dimenzióba. Meglepetten fordultam felé, ő pedig rémülten és értetlenül nézett rám, majd testvéreire.
- Mikela, Sully, Sam…? Mégis mi ez az egész, mi folyik itt?!
Reakciója olyan szinten őszinte volt, hogy biztosra vettem, neki semmi köze az egészhez. Kár, hogy mindez a helyzetemen nem sokat segített.
- Éppen fel akarnak áldozni, mint láthatod… - tájékoztattam, miközben újabb reménytelen kísérletet tettem a végtagjaim megmozdítására, vagy legalább a mágiám használatára. – Ha nem tévedek, a húgod alkut kötött egy démonnal… viszont nem vagyok biztos abban, hogy felfogta, mit is csinált pontosa. Ha most engem itt feláldoznak, nem csak én halok meg, de biztos lehetsz benne, hogy a testvéreid és minden itt lévő is a túlvilágon fog kikötni!
Igyekeztem annyira erőteljes és magabiztos hangot használni, amennyire csak tudtam, de persze ezt nehezebb volt kivitelezni. Közben pedig arra is rá kellett jönnöm, hogy mivel ezek a rúnák elnyomták a mágikus erőm, éppen az eredeti formámban voltam, amit Derek még csak nem is ismert. Bár nem tűnt olyan idiótának, aki ne tudta volna összerakni a képet, ha már egyszer alakváltó vagyok.
Nem tudtam eldönteni, hogy szerencse, vagy balszerencse, hogy megjelent. Inkább a balszerencse felé tendáltam - aggódtam a testi épsége miatt, főleg, hogy nem úgy tűnt, mintha a testvérei egy kicsit is maguknál lettek volna.

- Maradj ki ebből ostoba ember! – parancsolt rá a démon Derekre, aki azonban nem úgy tűnt, hogy megrettent volna a figyelmeztetéstől.
- Mikela mi történt veled?! - fakadt ki a férfi láthatóan rémülten és aggódva. - Harcolj! Küzdj a démon ellen! Vezető vagy, nem pedig szolga!  
- Sohasem volt az a kis pondró! Csak elhitettem veletek, hogy képes elzárni az elméjében. Olyan szánalmasak vagytok ti... emberek...
Ez nem volt jó. Nagyon nem. Tartottam tőle, hogy ha ez így megy tovább, Dereknek komoly baja eshet. Nem úgy tűnt, mintha ebben az alakjában a démon a legkisebb toleranciát is mutatná, ha valaki az útjába áll. A démonok messze nem arról voltak híresek, hogy kegyesek lettek volna az emberekhez. Ugyan úgy tűnt, prioritást képeztem volna neki, de ez nem jelentette azt, hogy ignorálni fog másokat, főleg, ha valaki az ereje nagyságát és dominanciáját sértegeti.
- A pokolba veled démon! Én a húgomhoz beszélek! Most pedig gyere kislány! – lépett oda a démon elé, és a kezét nyújtotta felé.
- Derek, ne csináld! – figyelmeztettem a fájdalomtól kissé eltorzult hangon. – Ez nem fog használni egy démonnál!
- Még most sem érted, ember?! Pontosan ezért indult romlásnak a fajtád! Ezért fogtok nemsokára a saját mocskotokban fetrengve kipusztulni! Nálatok erősebb és intelligensebb fajok is belátták már, hogy egy démonnal nem dacolhatnak! Legyőzhetetlenek vagyunk! Semmi sem állhat az utunkba!
Ezt azért én nem mondtam volna. Márt csak azért sem, mert az angyalok igenis intelligensebbek voltak nem csak az embereknél, de ezeknél a szörnyetegeknél is, mégis folyamatosan harcban álltak velük. Messze nem voltak legyőzhetetlenek, túlméretezett önbizalmuk pedig épp egy volt a gyengepontjaik közül. Csak a helyzetemben éppen nekem nem volt jogom hozzá, hogy erről kioktassak bárkit is. A falra felfeszítve amúgy se nagyon vehetett volna engem komolyan bárki. De az isten szerelmére, csak ne csináljon Derek semmi hülyeséget…!
- Nem! – ragadta meg a vállainál fogva a démont. - Inkább neked kellene észhez térned! Mikela küzdj! Rázd le magadról ennek a démonnak a hatalmát! Te vagy a legokosabb ember, akit valaha ismertem. Hát nem látod, hogy mit művel veled? Ne engedd, hogy azt tegye veled is, mint...!
Vártalanul a fiatal lány teste visszatért az eredeti formájába, mintha testvére szavai használtak volna. Sírva rogyott térdre, mintha minden ereje elhagyta volna, Derek pedig elkapta és szorosan átölelte.
„Mint”? Ez mégis mit akart takarni? Ezeknek még mindig volt valami a múltjukban, amiről én nem tudtam, ezt biztosra vettem. Ezt a „legokosabbat” amúgy azért nagyon megvitattam volna. Aki alkut köt egy démonnal és beenged egyet a testébe, az egy világszínvonalú idióta. Mégis, a kettejük interakcióját látva még nekem is összeszorult a szívem. Főleg azért, mert jól tudtam – nem lehet csak így, ennyivel lerázni egy démont. Alapvetően se, de, ha már így átvette a használója felett az irányítást, még annyira se. Ideiglenes észhez térés lehetséges volt, de a teljes kontrol visszavétele már nem annyira. Nem tudtam, mi történhetett pontosan, amiért Mikela egy démonnal a testében kötött ki, de ez nem változtatott a jelenlegi helyzeten. Persze láttam még rá esélyt, hogy a lány még nem veszett el teljesen, de vajmi keveset. Derek pedig éppen a saját életével játszott azzal, hogy szavakkal próbálta magához téríteni.
Miközben Mikela visszanyerte öntudatát, a démoni erő elhagyta az ikreket és a rúnák engem is elengedtek, és előre zuhantam. Bőrömön még mindig éreztem a démoni mágia égető hatását, és összerogytak alattam a lábaim, mielőtt magabiztosan meg tudtam volna állni. Féltérdre zuhantam, azonban nem volt vesztegetni való időm. Én messze nem voltam olyan naiv, mint Derek, jól tudtam; ez nem jelentette az egésznek a végét.
- Mikela... - lehelte megkönnyebbülten Derek. - Ügyes voltál!  
- Derek, el onnan! – kiáltottam rá olyan hangosan, ahogy csak tudtam, miközben a földről feltápászkodva rohanva megindultam feléjük.
- Nem megy bátyó.... túl erős! - zokogta a lány, én pedig láttam, hogy a teste újra elszíneződött.
Hiába keltem fel annyira hamar, ahogy csak erőmből futotta, nem voltam elég gyors. Mielőtt egyáltalán egy lépésnél többet tettem volna előre, Derek kikerekedett szemekkel és felhasított torokkal dőlt el.
- Derek! – kiáltottam, hangomban pedig sokkal több rémület és elveszettség csengett, mint azt szerettem volna.
Egy pillanatra egyértelműen kibuktak az igazi érzéseim a helyzettel kapcsolatban.
Az ikrek testvérüket szólítva, kétségbeesetten rohantak hozzá, miközben a démon elégedetten felállt, és felém fordul. Én azonnal megdermedtem a Dereket ért támadás pillanatában, amint földet ért a lábam. Hiába próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, ami olyan jól ment minden más esetben, most már nem tudtam fogást találni rajtuk. Hiába próbáltam rendezni a légzésem, testem remegett – bár nem a félelemtől. Természetesen nem vonzott a halál gondolata, de nem is kifejezetten féltem tőle. Attól, ami utána történt volna mindenki mással, már annál inkább.
Ökölbe szorítottam a kezem, arcomra pedig kiült a mérhetetlen düh egyfajta furcsa kombinációja a fájdalommal. Hihetetlenül dühös voltam, de nem is a démonra, hanem saját magamra. Mindez a szemem láttára történt; már megint. Derek itt hal meg előttem, anélkül, hogy én bármit is tehettem volna. Korábban pedig otthagytam sorsára azt az ártatlan embert. A rohadt életbe már!
- És most te következel... – indult meg felém a démon kimért, magabiztos léptekkel.
Kezei körül a már jól megismert lángjai cikáztak, tőrjéből pedig szinte már fröcsögött a mágiája. Tettem egy lépést hátrafelé, de nem vettem le róla a szemem, miközben az ikrekhez szóltam.
- Keressétek meg a kijáratot! Ha valahogy bejöttünk, akkor ki is lehet menni! – utasítottam őket, bár nem úgy tűnt, mintha különösebben hallották vagy érdekelte volna őket, amint mondtam.
Ugyanakkor abban a helyzetben, ezért sajnos nem hibáztathattam őket… a testvérükről volt szó.
Ráadásul abban se voltam biztos, jó ötlet lenne-e kimenni innen? Odakint emberek százai, sőt, ezrei vannak. Akárhogy is mérlegeltem a helyzetet, egyszerűen nem találtam egy értelmes megoldást. Ha nem teszek semmit és meghalok, mindenki jön velem nem sokkal később. Az előbb gyakorlatilag kimondta saját maga, hogy el tervezi törölni az egész emberiséget, amint visszakapja a párját. Idebent úgy éreztem, a mágikus erőm még annyira sincs használható állapotban, mint odakint volt, bár ez könnyen lehetett az előző rúnák mellékhatása. Ugyanakkor azon is elgondolkodtam, hogy van az, hogy ide rángatott engem? Kellett, hogy legyen ennek a helynek valami jelentősége, nem igaz? Ő maga mondta, hogy mennyit fáradt azért, hogy ide csaljon engem. Ha csak arról szólt volna az egész, hogy megöljön, azt már rég megpróbálhatta volna odakint is. Eléggé kétélű pengének tűnt a dolog, de esélyesnek láttam, hogy, ha valahogy ki tudnék jutni innen velük, akkor talán az megnehezítené a démon helyzetét… Ismét ártatlanokat rángattam volna bele, az biztos, de odakint lennie kellett több képzett mágusnak is, nem igaz? Nem úgy festett, mintha egyedül le tudtam volna gyűrni őt… még tökéletes állapotomban is kételkedtem volna benne, de jelenleg gyakorlatilag esélytelennek láttam. Ő már inkább olyasvalaki volt, akit valaki Allrick mester szintjén tudott volna elintézni, vagy több mágus együttesen. Első sorban most arra kellett koncentrálnom, hogy tudnám elhagyni ezt a helyet… A két nem valami optimista opció közül még mindig az volt a kevésbé borzalmas, ha egymagában odakint megküzdök vele, esetleg mások segítségével. Ha a párja is előkerülne, az bizony már gyakorlatilag menthetetlen helyzet lenne. Ott garantáltan több ember veszne oda.
Ezt követően sok gondolkodásra már nem volt időm, mert a démon támadást kezdeményezett. Még nagyobb pechemre ő már sajnos képes volt a lángjait is használni akárcsak egyfajta tűzmágia, és megértem oldalra gurulni a felém tartó tűzlabda elől.
- Divine Soul: Nathaniel!
A mai nap már sokadjára vettem fel Nathaniel alakját, de ilyen helyzetekben ő volt a leghasznosabb alakom. Felemelkedtem a magasba, és ott cikázva igyekeztem elkerülni a felém irányított támadásokat. Bosszantott, hogy nagyon úgy festett, tudta jól; a kijárat után próbáltam kutatni, de ha meg is találom, akkor se fogom elhagyni ezt a helyet. Magabiztosságáról az is árulkodott, hogy nem úgy tűnt, mint aki teljes erővel jött ellenem, bár kifejezetten ráérősnek se mondtam volna.
Irány váltottam felé, s előre lendítettem a karomat.
- Purgatory Blast! – indítottam meg felé a lánglövedéket, viszont kifejezetten bosszúsan kellett tudomásul vennem, hogy nem csak kisebb, de gyengébb is volt a korábbiaknál. – Francba… - morogtam az orrom alatt, miközben a démon gyakorlatilag könnyedén kitért a támadásom elől.
Ezt követően felemelte a kezét, viszont meglepő módon nem felém irányult a mozdulat. Követtem az irányát, és teljes lendülettel lőttem ki előre, vissza a földre. Egyenesen a Derek körül térdelő ikreket célozta.
Egy Tűzpajzsot használva beugrottam közéjük valahol féltáv körül, de ahogy azt vártam is, a démon támadásának erejét csak tompítani tudtam, teljesen felfogni nem, és egyensúlyomat vesztve elsodort. Végiggurultam a földön pár tompább puffanással, majd valamivel odébb megálltam. Ennyitől még persze nem terveztem volna padlón maradni, de hiába volt az akaraterőm továbbra is a toppon, a mágikus erőmről ez messze nem volt elmondható. Tisztában voltam vele, hogy jelenleg esélyem se volt ellene, de akkor se hagyhattam csak tétlenül megöletni magam. Nem lett volna az én stílusom csendben várni a kivégzésemre.
Mielőtt még kissé köhögve rendesen feltápászkodhattam volna, a démon megragadta a torkomat és felemelt a földről.
- Ahogy mondtam… az emberek szánalmasak.
Hangsúlya fölényes és lenéző volt. Pontosan tudta, hogy, ha le akar szedni a levegőből, akkor egyszerűen csak az ikreket kell belerángatnia, és nem fogom beavatkozás nélkül hagyni, akkor se, ha ez lesz a vége. Én is tudtam, hogy erre ment ki az egész, de túl sok mindenkit hagytam már cserben a mai nap folyamán ahhoz, hogy ne lépjek közbe.
- Talán nem szeretsz repülni…? Elég hamar le akartál szedni engem a magasból… – jegyeztem meg jóval nagyképűebben, mint a helyzetemben egyébként megengedhettem volna magamnak.
Erre már nem válaszolt, én pedig csak frusztráltan, bénán rugdalózva és a kezébe kapaszkodva igyekeztem kiszabadítani magam. Hiába volt ennyire közel hozzám, egyszerűen túl kimerült voltam. Éreztem, ahogy lassan undorító, romlott mágiája elkezdett átterjeszkedni a testembe, beszennyezve a szent mágiám.

Levegőm vészesen fogytán volt a démon szorítása és mágiája hatására, s lassan kezdett minden elsötétülni a szemeim előtt. Testem elnehezedett, ahogy a romlott mágia elkezdett terjedni a bennem, majd úgy éreztem, mintha egy sötét térben nagy lendülettel zuhanásnak indultam volna lefelé.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy még a korábbinál is szürreálisabb, furcsa térben találtam magam, ami egyfajta rémálomra emlékeztetett. Körülöttem szokatlan, arctalan és árnyszerű sötét alakok kóvályogtak szemmel láthatóan céltalanul. Nem pillantottak rám, én viszont oldalra lépve kikerültem egyet-kettőt, figyelve, biztos nem akarnak-e tenni valamit ellenem. Úgy éreztem, kicsit összezavarodtam, és nem voltam benne biztos, hogy amit látok, azt most álmodom-e vagy sem. Érzékeim kissé tompának hatottak.
A sötét alakok meglepően békések voltak, azonban a sok egyforma alak között észrevettem egy már messze nem annyira nyugodtat – egy démonszerű szeretet is, ami a Mikela testében élő démonhoz hasonlóan fekete és fehér színben izzott. Amint meglátott engem, felém indult, én pedig nem terveztem megvárni, mit akar csinálni velem. Futásnak eredtem előre, igyekezve szalomozni az árnyszerű alakok között.
Alig tettem még pár futólépést előre, amikor az alakok közül egy újabb furcsán fénylő bukkant elől, én pedig megértem oldalra rántani a karom, mielőtt beleharapott volna. Az undor és a döbbenet együttesével vágtam fejbe akkora erővel, amekkora csak kitelt tőlem, a szerzet pedig puhán elterült a földön. Sajnos nem úgy tűnt, hogy ennyi elég volt, ugyanis szinte azonnal elkezdte ismét összeszedni magát a földről.
- Mi a franc, ez undorító… ezek meg akarnak enni vagy mi? - morogtam magamnak, ahogy ismét futólépésben megindultam előre.
Olyan volt, mintha a sötét alakok egyfajta véget nem érő folyamot képeztek volna, én pedig csak rohantam előre közöttük, igyekezve olyan messzire kerülni a feketén és fehéren izzóaktól, amennyire csak tudtam. Úgy tűnt, csak ők voltak az agresszívek, a többiek mintha észre sem vettek volna engem. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, vagy mennyit haladhattam előre, már ha egyáltalán tényleg előremozdultam bármennyire is. Időérzékem olyan tompának hatott, mintha gyakorlatilag nem is létezett volna. Mindebből egyre inkább arra következtettem, hogy amit most átélek, az tényleg egyfajta rémálom lehet a démon mágiájából adódóan. De akkor mégis, hogy tudnék kijutni innen? Hogy a francba tudnék felébredni? Nem volt időm arra, hogy itt kergetőzzek az árnyakkal…
Végül Isten tudja mennyi idő után elkeveredtem egy labirintusra emlékeztető területre. Lefékeztem egy pillanatra és körülnéztem, de sehol nem láttam egyet se a felettébb feltűnő, ragyogó alakok közül. Csupán az ártalmatlan, lelketlennek ható fekete szerzetek tévelyegtek egyik irányból a másikba. Elidőztem egy kicsit a labirintus bejárata környékén, mikor még nem tettem meg olyan sokat előre, és próbáltam felmérni a helyzetet. Sok választásom nem volt, nem csak azért, mert nem láttam más utat, amerre mehettem volna, de azért is, mert halványan úgy éreztem, mintha a labirintus végén megtalálhatnám az ebből a világból kivezető utat is.
Végül csak vettem egy mély levegőt, majd futóléptekkel a kijárat keresésére indultam. Ismét csak nem tudtam, meddig rohantam az útvesztőben; csak haladtam előre, és úgy éreztem magam, mint valami idióta kísérleti egér. Azonban minél beljebb értem, annál biztosabban éreztem, hogy a kijárat irányába megyek.
Éppen elfordultam az egyik saroknál, amikor ismét egy fénylő démoni alak tűnt fel előttem. Megtorpantam és elővigyázatosan tettem egy lépést hátrafelé, miközben nem vettem le a szemem a szerzetről. Furcsán ismerős volt… csak nem igazán szerettem volna elhinni, hogy mivel állok szemben.
- Hé, mégis mi ez a tekintet? – érdeklődött az alak játékosan, de szinte fröcsögő gúnnyal.
- Ki vagy te? – vontam kérdőre rideg, kimért hangon.
- Ugyan már, tudod jól, ki vagyok. Én te vagyok.
- Biztos, hogy nem. Én nem vagyok ilyen ronda – vágtam hozzá, mire az alak pislogott egyet majd démoniasan csengő hangon elnevette magát.
Tényleg úgy nézett ki, mint én, attól eltekintve, hogy a bőre koromfekete volt, míg a haja, a szeme és a ruhája fehér színben izzott. Pont úgy nézett ki, mint amikor a démon átvette Mikela felett az irányítást. Viszont felettébb sértette női és angyali büszkeségem furcsa egyvelegét, hogy démoni alakban láttam saját magam. Én semmi szépet nem találtam benne.
- Tényleg nem tudod, mikor fogd be a szád, nem igaz? – érdeklődött egy felettébb fellegző mosollyal.
- Nincs rád időm. – Ignoráltam a kérdését, miközben megpróbáltam elmenni mellette.
Furcsa mód nem próbált meg megállítani engem, viszont követni kezdett. Mellettem ment, teljesen felém fordulva, nem is figyelve az utat.
- Ugyan, hová sietsz ennyire? Mégis mi lehet olyan fontos? Várjunk csak – kapta a szája elé a kezét megjátszott döbbenettel. – Ugye nem hiszed azt, hogy lenne bármi esélyed is? Meg akarsz menteni valakit?
Nem válaszoltam neki. Próbáltam nem figyelni arra, amit mondott, de nem akart annyira könnyen menni, mint az én szerettem volna.
- Mégis mit tudnál te tenni? Úgy dobáltak téged körbe az előbb, mint valami rongybabát – eresztett el egy démoni vigyort. – Mégis mit tudnál tenni, ha felébredsz?
- Kitalálok valamit, amivel megoldhatom a helyzetet.
- Te? – kérdezte démoni énem egyszerre gúnnyal és döbbenettel a hangjában, majd ismét felnevetett. – Ez jó! Milyen kis aranyos! Mégis mit tudnál te kitalálni? Egészen eddig arra sem jöttél rá, hogy te voltál a fő célpont! Tudod te pontosan jól… semmit sem ész.
Nem feleltem, csak meggyorsítottam a lépteimet. Ő azonban gond nélkül követett engem.
- Ugyan már, Aria… tudod jól, hogy igazam van. Nem mondasz semmit, mert nincs, amit válaszolni tudnál, nem igaz? Hála annak, hogy nem jöttél rá az utolsó pillanatig, már ketten is meghaltak. Az a szegény, ártatlan férfi… milyen kegyetlen is volt tőled, hogy otthagytad a romok alatt!
- Az volt a legjobb döntés, amit akkor hozhattam – vágtam vissza egy kicsit élesebb hangon, mint szerettem volna.
- Mégis hogy lett volna a legjobb döntés? Te is tudod jól, mekkorát hibáztál. Emészt téged belülről, én tudom. Hiszen várta volna őt haza a családja, nem így van? Te is hallottad… Ó, azt hiszed, ért valamit a halála? Miért próbálod áltatni magad? Tudod te, hogy miattad halt meg, és a halála értelmetlen volt. Ártatlan volt, semmi közre az egészhez, csak úgy, mint Joe… én csak tudom. Elvégre mindent tudok rólad. Úgy teszel, mint akit nem érdekel… de igazából nagyon is bánt, mert rájöttél, hogy egyikük élete se volt fontosabb a másikénál, nem igaz? Mégis, te egy önző, nagyon önző döntést hoztál…
- Szükségem volt a megmaradt mágiámra, hogy-…
- Dehogy volt! – felelte egyszerre komolyan és pimaszul. – Hiszen látod, mi lett a vége. Felmosták veled a padlót. Ugyanígy lett volna vége akkor is, ha kihozod azt a férfit. Legalább megmenthetted volna az életét… de te nem tetted.
- Ez nem igaz.
- De az. Ezt pedig te is tudod, ne is áltasd magad. Hála neked, odakint most több száz, sőt, több ezer ember meg fog halni kínok között.
- Nem fognak – feleltem, de a hangom elcsuklott, így nem sikerült annyira magabiztosnak hangzanom, amennyire szerettem volna. – Még nincs késő.
- Ó egek, csak nem elcsuklott a hangod? Szegényem – sajnálgatott tetetett együttérzéssel a hangjában. – Tisztában vagy vele, már rég késő van. Hiszen szinte semmi mágiád nem maradt. Semmit nem tudnál tenni. Ha nem így lenne, Derek nem halt volna meg a szemed láttára, nem igaz?
Ökölbe szorult a kezem erre a mondatra. Valahogy kontrollálnom kellett az érzelmeimet. Nem figyelhettem rá… ki kellett jutnom innen.
- Szegény fiú… ha te nem jöttél volna ide, vagy csak legalább hamarabb rájössz, mi folyik itt, akkor még biztos élne. Ha erősebb lettél volna, nem egy gyenge kis féreg, aki vagy, mindez nem történt volna meg.
- Pofa… be – nyomatékosítottam egyre kétségbeesettebben próbálva legalább szimulálni a nyugalmat.
- Zack, Joe, Bob és Mr. Billion is… könnyen lehet, hogy már ők is halottak odakint. Az is a te bűnöd lenne… belerángattad őket az egészbe.
- Amit én tettem, az csak egy munka elfogadása volt.
- Amire nem voltál alkalmas – vágta a fejemhez mosolyogva. - A te gyengeséged miatt már ketten – hangsúlyozta ki a szót, miközben közelebb hajolt hozzám. – meghaltak. Sőt, tudod jól, hogy már Mikela is odaveszett. Biztos lehetsz benne, hogy a démon teljesen elemésztette. Tudom, hogy így gondolod. Három ártatlan lélek, akiket még visszavártak volna. Sőt, jobban belegondolva, nem is csak három! Derek volt, lássuk csak… a harminckettedik, igaz?
Megtorpantam, és annyira erősen szorítottam ökölbe a kezem, amennyire csak tudtam. Ez betalált… túlságosan is.
- Ha korábban tanultál volna mágiát, ha makacsabb lettél volna, akár a falud lakóit is megmenthetted volna. Tudom én, hogy te is így gondolod. Elvégre belelátok az elmédbe… mindent tudok rólad, Aria. Egyek vagyunk – mosolygott, miközben elém lépett és az arcomra tette a kezét. – Huszonheten haltak meg azon a napon faluban… Neil a karjaidban lehelte ki a lelkét, Dean eltűnt, akárcsak hőn szeretett kisöcséd. Micsoda barát vagy… micsoda hasznavehetetlen kis fruska voltál. Ó, elnézést. Micsoda hasznavehetetlen kis fruska vagy – hangsúlyozta ki, ahogy még közelebb hajolt hozzá, én pedig alig bírtam kordában tartani a testem remegését legalább egy minimálisan. – Elvégre azóta a nap óta semmi nem változott, nem így van? Még Allrick is elhagyott téged, pedig hogy kapaszkodtál belé… szegény, elhagyatott pára. Milyen semmit érő vagy.
- A Mesternek csak más tervei voltak. Nem vagyok-…
- De igen – felelte immár sötétebb és még nyomasztóbb hangon. – Semmit érő vagy, Aria. Tehetetlen és hasztalan, aki még egy ártatlan embert sem képes megvédeni. Mégis mit érnél te azzal, ha kimennél innen? Hiszen a mágiádat se voltál képes rendesen használni korábban. Hasznavehetetlen, erőtlen kis homokzsák lett belőled. Ilyen állapotban mégis kit vagy mit tudnál megmenteni? Saját magadra se tudsz vigyázni… soha senkit nem voltál képes megvédeni. Te is tisztában vagy vele… felesleges tovább próbálkoznod. Hiszen nincs is, ami előre hajtson.
Éreztem, hogy a testemet elönti egyfajta szúró és szorító fájdalom. Minden, ami mondott, igaz volt – azok a sötét gondolatok, amik örökkön örökké ott keringtek az elmémben, csak mindent megtettem azért, hogy elnyomjam őket. Nap mint nap próbáltam elmenekülni előlük – a tehetetlenség és gyengeség túlontúl frusztráló érzése elől. A megannyi név visszhangzása előtt a fejemben, akikre emlékezni akartam, hogy döntéseim súlyát soha ne feledjem, de rettegéssel gondoltam vissza rájuk.
-  Tévedsz – jelentettem ki annyira erőteljes hangon, amennyire csak tudtam, majd a következő pillanatban nagy lendülettel ellöktem magamtól.
Démoni énem hátratántorodott, és őszinte döbbenettel meredt vissza rám. Felnéztem, egyenesen túlvilágian világító szemeibe.
- Minden, amit mondtál… az igaz. Szóról szóra. Egy valamit kivéve. Igenis volt értelme mindannak, amit eddig csináltam, ahogy okom is van arra, amiért még tovább megyek.- A kezeimet ökölbe szorítva felnéztem rá. – Még mindig előttem áll a lehetősége annak, hogy több embert mentsek meg, mint ahányat elvesztettem. Allrick mester is megmondta… nem fogom tudni elkerülni, hogy egy idő után bepiszkítsam a kezem, és többször is el fogok bukni. De mindaddig, még ennek ellenére se nem veszítem szem elől a célom, tovább tudok haladni.
- Ugyan kérlek – felelte gúnyos, de már kissé irritált hangon. – Hiszen nincs is semmi konkrét célod. Nincs semmi motivációd. Megtalálni az öcsédet? Nem is hiszel benne, hogy az valóban sikerült. Ahogy abban sem, hogy Dean-t megtalálhatod. Ezek csupán mondvacsinált indokaid, hogy elhitesd magaddal, még tehetsz valamit. De-…
- Való igaz, nem vagyok a legbizakodóbb – szakítottam félbe, majd még ugyan mindig feszülten és kissé remegve, de magabiztosan megindultam felé. – De nem tehetem meg, hogy egy ilyen helyzetben harapok fűbe. Ha tényleg az én negatív megfelelőm vagy, akkor tudnod kéne pontosan, mi az, amiért ezzel nem fogsz megállítani engem – azzal eleresztettem egy nagyképű, fellegzős mosolyt, akárcsak ő csinálta korábban. – A büszkeségem túlságosan is erőteljes ahhoz, hogy mindez visszafogjon. Úgy meghalni egy démon miatt, hogy a halálommal mindenki mást is belerángatok… ahhoz én túl nagyképű vagyok, mint Divine Soul mágus. Ha már meg kell halnom, ráadásul egy ilyen undorító lény miatt, akkor azt úgy fogom megtenni, hogy őt is minimum magammal rántom a pokolba.
Nem szabadott, hogy hasson rám a lelki terrorja. Ha megtört volna, akkor aztán tényleg mindennek vége lett volna. Tisztán éreztem, hogy a labirintus végén ott a kiút. Ha nem jutok ki innen, még csak az esélyt se adom meg magamnak arra, hogy esetleg változtassak valamin. Bármin.
- Micsoda nagy szavak egy erőtlen, semmirekellő csúszómászótól – köpte felém gúnyosan a démonszerű énem, immár felettébb idegesen. – Ellentmondasz magadnak.
- Szokásom már egy ideje – feleltem immár valamelyest kitisztult fejjel.
Nem arról volt szó, hogy nem viselt meg, amit mondott. Emésztett belülről folyamatosan – de nem csak most, hanem már évek óta. Ha korábban túl tudtam lépni rajta, hát akkor ennek most olyan helyzetnek kellett lennie, ahonnan muszáj volt felállnom. Most még tétje is lehetett.
- El az utamból – utasítottam kimért, rideg hangon, ismét irányítást véve érzelmeim felett.
- Ó, hát persze. Valószínűleg félreállok, ha ilyen szépen kéred.
- Akkor se állnál félre, ha egy „kérlek” is lett volna a mondatomban.
Erre csak eleresztett egy ördögi vigyort, majd a következő pillanatban már ismét előttem is volt – méghozzá Camael alakjában. Mármint valami olyasmiben, csak démoni formában. Úgy tűnt, elunta az érzelmi terrort, és immár fizikálisan akart nekem jönni.
Kikerültem ütését, majd Nathaniel alakját felvéve elugrottam a földről, és megindultam a kijárat sejtett irányába.
- Mi van, talán menekülsz? – kiáltott utánam, ahogy ugyanazon alakot felvéve üldözőbe vett, miközben elkanyarodtam az egyik falnál. – Igaz is, annál jobban sose ment neked semmi!
Ezúttal már nem érdekelt, amit mondott. Csakis azt a célt láttam magam előtt, hogy innen kikerüljek és szembe nézzek a kinti helyzettel. Időérzékem ugyan teljesen elveszettnek hatott, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem kéne sokáig itt játszadoznom.
Már fel is tűnt előttem a fény a labirintus végén, amikor egy elég erőteljes rúgást kaptam a hátamba, és nekicsapódtam a falnak. Démoni énem beért engem, és nem úgy tűnt, mint aki el szeretne engedni. Ismét felém iramodott, ezúttal a fejemet célozva, de kitértem előle, és anélkül, hogy ellentámadásba fogtam volna, igyekeztem folytatni az utam.
- Nincs időm arra, hogy veled szórakozzak! – vágtam hozzá.
- Odakint már mindenki halott! Hová olyan sietős? – vont kérdőre, miközben Orifiel alakjában felém suhintott a hatalmas karddal, én pedig elugrottam előle.
- Ha valóban így van, miért próbálsz engem ilyen lendületesen itt tartani? Nem igazán tűnik hihetőnek a felvetésed – feleltem, ahogy megcéloztam a mellkasát az öklömmel.
Hátralendült, én pedig ezt kihasználva a lábammal indítottam még egy támadást. A fejét céloztam, amit sikeresen kivédett, majd megragadta a lábam és odébb dobott. Ezúttal elég ügyesen visszanyernem az egyensúlyom ahhoz, hogy ne csapódjak neki ismét a falnak, majd kilőttem felé egy Pugratory Blast-ot.
Mire kikerülte és ismét felém fordult, már hűlt helyemet látta – Azrael alakjában teljes gőzzel rohantam a kijárat felé. Még láttam, ahogy sötét énem és utánam veti magát, de sikerült előbb elérnem a kijáratot, mint, hogy még egy támadása betalált volna.
Magamhoz tértem, immár a valóságban, és épp a démon előtt térdeltem. Soha nem éreztem még magam annyira fáradtan, mint abban a pillanatban, de még így is minden erőm összeszedve ellöktem őt magamtól. Gyakorlatilag egy másodperc választott el a biztos haláltól, mert épp a torkomra kanyarintott volna egy mosolyt. Ugyan így is kaptam egy karcolást, de még mindig jobb volt, mintha szegény Derekhez hasonlóan végeztem volna.
Lökésemre hátrahőkölt ugyan, de ennek ellenére egy felettébb elégedett mosoly terült el az arcán, én pedig azonnal megláttam, miért. Figyelte, ahogy egy vércseppem épp az ő egyik démon rúnájának a közepére készül hullani. Erőtlenül előre mozdultam utána, annyira gyorsan amennyire csak tudtam, bár nem hittem, hogy időben közbe tudtam volna lépni. De nem akartam, hogy így érjen véget ez az egész.

Szinte végtelenül hosszúnak tűnt a pillanat, amíg a vércsepp után nyújtózkodtam. Őszintén nem hittem volna, hogy elérem, de túl sok minden múlott rajta ahhoz, hogy meg se próbáljam. S láss csodát – noha éppen hogy, de ujjheggyel sikerült elkapnom. Még saját magam is meglepődtem rajta. Úgy tűnt, a szerencse egy pillanatra visszatért az én oldalamra.
Sok időm ámuldozni ugyanakkor nem volt, elvégre a démont nem sikerült pozitívan lenyűgöznöm a teljesítményemmel.
- Átkozott kis pondró! – rivallt rám, majd robbanásszerűen ömlesztette ki magából a mágikus erejét.
Nem arról volt szó, hogy nem hittem volna, hogy még rosszabbra fordulhatnak a dolgok, de még így is meglepő volt, mennyire letaglózott a démoni aurája. Konkrétan egyensúlyomat vesztettem tőle, ami mondjuk nem is volt nehéz lévén, hogy már alapvetően nehezen álltam volna a lábamon. Eldőltem, mint egy zsák krumpli és még pár centit odébb is gurultam.  
Miközben kínkeservesen feltápászkodtam legalább vissza féltérdre és felé fordultam, egy hatalmas, szörny árny kezdett el körvonalazódni körülötte. Egy óriási, torz női alak formálódott ki belőle, ami szemmel láthatóan csupán egyetlen karmával képes lett volna felnyársalni engem. Minden bizonnyal ez lehetett a démon valódi alakjának kivetülése… úgy tűnt, sikerült annyira felbosszantanom, hogy már ehhez folyamodjon. Valamilyen szinten ez is teljesítmény lehetett. Kár, hogy olyan, ami nekem a harangot kongatni látszott.
- De ronda vagy… - jegyeztem meg csak úgy magamnak, mintha saját magam próbáltam volna nyugtatni a szemmel láthatóan teljesen reménytelen szituációban.
Meglendítette felém hatalmas, hosszú karmát, én pedig hiába akartam kikerülni minden erőmmel, a testem nem akart engedelmeskedni. Kezeim alig mozdultak, ahogy legalább valamennyire próbáltam védeni magam. Jól tudtam; minimum isteni szerencse kéne ahhoz, hogy egyáltalán ezt az első csapást élve megússzam. Most komolyan csak azért jutottam ki abból az átkozott rémálomvilágból, hogy így legyen vége ennek az egésznek? A francba már, mozduljanak a lábaim vagy a karjaim!
Már szinte éreztem, ahogy a hatalmas karmok félbe hasítanak, amikor egyik pillanatról a másikra egy irdatlanul hangos dörrenés töltötte be a teret, amit közvetlenül követett a nőstény démon üvöltése. Egy pillanatra elöntött a forróság érzése, majd mikor végre sikerült kinyitnom a szemem, egy alak állt előttem, aki olyan volt, mintha a semmiből jelent volna meg. Olajzöld kabátot viselő férfi volt, kezében egy hüvelyében tartott, enyhén ívelt pengéjű karddal. A kard markolata körül apró vörös kisülések cikáztak, de nem is ez volt a legmeglepőbb; sokkal inkább az, hogy angyalszárnyai voltak. Divine Soul mágus volt, akárcsak én. Alig, hogy arra gondoltam, isteni szerencse kell a túléléshez, betoppan egy angyal… ezt elég nehéz volt elhinni.
- Köszönöm Aria, nélküled ez nem ment volna! – szólt hátra hozzám, hangja pedig nagyon ismerősen csengett, azonban nem tudtam rájönni, mégis honnan.
Az pedig külön zavaró volt, hogy a valódi nevemen hívott, nem pedig az álnevemen, amit egész addig használtam. Nem rémlett, hogy lenne itt bárki olyan, aki tudja igazi kilétem; márpedig azt a személyt biztos, hogy nem felejteném el. Mielőtt még bármit is kérdeztem volna, a férfi hátrakacsintott rám jobb szárnya felett.
- Innentől viszont átveszem!
- Zack…?! – Annyira meglepődtem ezen, hogy az eddig mutatott legőszintébb döbbenetet ült ki az arcomra, és érezhető volt a hangomban is.
Igaz, most gyermeki kíváncsiságának és fülig érő mosolyának nyoma se volt, de Zack volt az. Túl sok dolog volt váratlan ebben ahhoz, hogy bármilyen egyéb, normális reakciót produkáljak azon kívül, hogy egy pillanatig csak meredten bámultam rá. Sok időm amúgy nem is lett volna a lefagyásra, ugyanis a démon dühödten ismét talpra állt, majd ahogy ránk nézett, elvigyorodott, és szemmel láthatóan inkább megörült a helyzetnek.
- Két Divine Soul mágus…? Jobb nem is lehetne!
Volt egy olyan érzésem, hogy ebben igaza van, csak nem épp saját javára. Annak ellenére, korábban miket produkált, Zack látványa valahogy megnyugtatott, és még furcsa mód el is tudtam hinni, hogy talán tud kezdeni valamit a helyzettel.
Kirántotta hüvelyéből a katanáját, aminek pengéje vérvörös volt, s vörös szikrakisülések cikáztak körülötte. Nem láttam korábban még hasonlót, viszont időm se volt arra, hogy jobban megnézem. Még mielőtt egyáltalán pislogtam volna egyet, Ramiel alakját öltötte fel – egyet a hét arkangyal közül, a Mennydörgést. Egy szikrázó villanás kíséretében eltűnt a szemem előtt, majd már fel is bukkant a démon mögött. Azt se láttam, mi történt pontosan, de a démon megdermedt egy pillanatra, majd dadogva kettéhasadt.
Szerintem a számat is csak azért nem tátottam el, mert szimplán nem volt szokásom akkor se, ha nagyon meglepett voltam. Még a nélkül is elég idiótán festhettem, ahogy félholtra verve csak ültem a földön és bámultam magam elé, de mire ez eljutott volna a tudatomig és elkezdett volna zavarni, már mozdult is a környezet a szemem előtt. Mire észbe kaptam, Zack már a karjaiban tartva vitt a kijárat felé. Egy szemvillanás alatt újra a Magic Skullbane sátrában találtam magam, ahol Derek fölött ott térdeltek a testvérei. Zack óvatosan letett engem, majd ismét eltűnt – én azonban nem fordultam utána. A testvérekre néztem, és újra felcsengett bennem a korábbi beszélgetésem gyakorlatilag saját magammal. Harminckettő, mi…?
Elfordítottam róluk a tekintetem, mert bármennyire is próbáltam kordában tartani az érzelmeim, elkapott a bűntudat. De nem volt szabad magamba zuhannom. A lényeg a lényeg, hogy úgy néz ki, a kétlábon járó szerencsétlenség megmentette a napot. Velem ellentétben…
Zack ismét megjelent az öltöző felől, ezúttal már Mikela-val, és ahogy őt is letette, az ikrek hozzá rohantak. Biztosra vettem volna, hogy meghalt, de jobban megnézve úgy tűnt, mintha csak eszméletét vesztette volna. Elképesztőnek, sőt, majdhogynem lehetetlennek tartottam, hogy nem nem halt bele ebbe az egészbe. Ugyanakkor volt még valami, ami azonnal belém hasított a már egyébként is testemben keringő fájdalom kívül… méghozzá az a gondolat, hogy szegénynek valószínűleg addig jó, amíg nem ébred fel. Megölte a testvérét, mindezt akaratán kívül. Ez nem olyasmi, amit könnyű lesz kiheverni. Ez nagy valószínűséggel egész életében kísérteni fogja.
- Jól vagy? – guggolt le előttem Zack, én pedig felé fordítottam a tekintetem. - Elég csúnyán megvágott.... - mutatott a nyakamon éktelenkedő démoni karcolásra.  
Immáron emberi alakban volt, én pedig pár másodpercig csak néztem rá, amíg próbáltam felfogni és feldolgozni, miket is láttam korábban. Még mindig hihetetlennek tűnt, de valós volt. Abból, amit odabent nyújtott, noha csak egy pillanat műve is volt biztos voltam benne, hogy Zack legalább olyan erőteljes Divine Soul mágus volt, mint Allrick mester. Meg kellett szoknom a kissé összeférhetetlen tényt, hogy a korábban látott Zack és az asztal mögé beeső Zack egy és ugyanaz.
- Elkaptam egy lezuhanó vércseppet. Ez volt a mai napom egyetlen szóra méltó teljesítménye – jegyeztem meg felettébb szarkasztikusan, gyakorlatilag saját magamat alázva, és egyelőre nem válaszolva a kérdésére. - „Csak a villám mágiához értek”, mi? Tudtam én, hogy rejtegetsz valamit, de erre őszintén nem számítottam… - sóhajtottam egyszerre lemondóan és megkönnyebbülten.
Megérintettem a nyakamon éktelenkedő sebet, és egy kicsit megrezzent az arcom a fájdalomtól. Nem tudtam eldönteni, hálás legyek, döbbent, mérges vagy szarkasztikus. Leginkább mindegyiket éreztem. Rég volt már, hogy ilyen színes volt az érzelmi skálám.
Nem igazán tudtam, hogy azért, mert megmentette az életem vagy mert valódi nevemen szólított, de immár a legkisebb erőfeszítést se tettem, hogy fenn tartsak bármilyen álcát is Zack-kel szemben. Őszinte gondolataimmal és saját szavaimmal szóltam hozzá, ami elég ritka volt tőlem. Meg persze eléggé különbözött is a korábban játszott szerepemtől.
- Mégis mi nem ment volna nélkülem? – vontam kérdőre kicsit csípősen. - Velem feltörölték a padlót, annyira vagyok jól, mint akinek már csak a keze van kint a sírból, hogy tartsa a koporsófedelet… de ha nem próbálja meg senki megint lenyomni, innentől összeszedem magam. Te meg gyakorlatilag egy csapással befejezted a munkát, ami miatt én majdnem fűbe haraptam. Nincs ezen mit szépíteni, nem kell vigasztalnod. Sérti a büszkeségem… ahogy annak a gondolata is, hogy éppenséggel csalinak érzem magam – szusszantottam, és nem próbáltam leplezni az enyhe sértődöttséget a hangomban. – De azért az tény, hogy a végén megmentetted az életem. Ezt pedig köszönöm.
Eleresztettem egyfajta visszafogott, őszinte és kedves mosolyt, ugyanakkor keserűség is kiült az arcomra. Annyi minden történt, hogy kontrolt vesztettem az érzelmeim felett, és egyelőre csak igyekeztem újra megtalálni felettük az irányítást. Egyszerre éreztem hálát és némi sértettséget Zack korábbi teljesítményét illetően. Természetesen inkább hálát, de nem a semmiért a büszkeségem rázott ki engem abból a rémálom világból...
- Végig tudtad, hogy mi folyik itt, nem igaz? Vagy legalább is sejtetted – Inkább érdeklődtem, mintsem kérdőre vontam, hangom ugyanis nyugodt és kissé csendes volt. – Ki vagy te pontosan? Már az első pillanattól fogva, hogy találkoztunk, volt egy olyan megérzésem, hogy tudsz valamit. Mégis mi folyik itt, mi volt ez az egész? Derek… valamit akart mondani Mikela-nak arról, hogy ne engedje a démonnak is hogy vele is azt tegye, mint… valakivel, akinek a neve nem hangzott el. Tudtál arról, mi folyik közöttük? Mi volt az a sztori az ismeretlennel? Meg egyébként direkt megvártad, amíg félig meghalok, hogy lehessen egy menő belépőd, vagy csak így sikerült?
Az utolsó mondatot inkább szántam egyfajta pimasz kérdésnek, mintsem vádnak. Biztos voltam, hogy ennek is, mint minden másnak, meglehetett a maga oka.
Rengeteg kérdésem volt hozzá, de azért nem is akartam mindent egyből rázúdítani. Meg akartam kérdezni arról, honnan tudja az igazi nevem, de úgy éreztem, azt jobb, ha egy kicsit későbbre hagyom. Nem szerettem volna ilyesmi megbeszélni vele mások előtt, bár tény, hogy nem úgy tűnt, mintha különösebben ránk figyeltek volna.

- Gyere, először is sürgősen el kell látnunk a sebed! – felelte, miközben arcán újra megjelent az a jellegzetes gyermeki vigyor.
A korábbi vérprofi, aki gyakorlatilag egyetlen csapással legyőzte azt a démont, egy szemvillanás alatt semmivé lett. Még mindig nem sikerült megszoknom, hogy a két ember egy és ugyanaz.
Csak bólintottam egyet, ő pedig finoman megérintette a kezem és felsegített, majd elindult velem az elsősegély sátor irányába. Hátra pillantottam az ikrek és Mikela felé, majd felnéztem Zack-re, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, csak biccentett egyet az éppen mellettünk elfutó orvosi ügyeletre. Úgy tűnt, ő már minden ilyesmit elintézett.
- Meglehetősen sok minden tisztázásával jössz nekem – jegyeztem meg inkább tájékoztatóan, mintsem kötekedően.
- A teljes nevem Zack DeLuise – fogott bele a magyarázatba kedves, ugyanakkor kissé szórakozott hangon. – Már nyolcéves korom óta ismerlek, és hatalmas rajongód vagyok.
- Rajongóm…? – kérdeztem vissza hitetlenül, valószínűleg az egyik legértetlenebb és viccesebb arckifejezést felvéve, amit valaha produkáltam.
Zack egyetlen csapással kicsinálta azt a démont, aki engem majdnem megölt. Egyértelműen fényévekkel felettem állt mágiában. Hogy lehet valaki olyanért rajongani, aki gyengébb nálad? Egyáltalán, mikor találkoztam én vele, vagy ő velem? Honnan tud rólam?
Azonban egyelőre nem szakítottam félbe a kérdéseimmel. Most csak figyelni akartam rá, miket fog elmesélni pontosan. Egyébként is arra voltam tanítva, hogy hallgatni kell, amíg valaki valamit magyaráz, noha tény, hogy nem állandóan tartottam magam hozzá. Allrick mester mindig fejbe vágott, amikor nem hallgattam végig…
- Igazából nagyon izgatott voltam, hogy végre veled is találkozhatok.
- Az mondjuk feltűnt… - jegyeztem meg, ahogy egy pillanatra visszaemlékeztem, szemmel láthatóan mennyire örült, mikor összefutottunk.
Zack gyakorlatilag ugyanolyannak hatott most, mint korábban, attól eltekintve, hogy nem volt olyan szerencsétlen.
- Egyébként, ha a vércseppet nem kaptad volna el, akkor a démon párja valószínűleg idejött volna. Így pedig nem kellett volna tovább kutatnom utána, csupán megvárni, amíg ideér, és végezni vele – tájékoztatott könnyed hangnemben.
Nem úgy tűnt, mint akit ez egyébként különösebben zavart volna – engem viszont igen.
- Nem szeretnél még egy kicsit beletaposni az önbecsülésembe? Eddig nagyon jól csinálod, de még maradt belőle egy kevés. Javaslok még egy-két ilyen megjegyzést – érdeklődtem egy egyáltalán nem lenyűgözött, sokkal inkább fintorgó arckifejezéssel. – Szóval még az az egy szerencse is inkább mellé nyúlás volt… fantasztikus – eresztettem el egy kissé lemondó sóhajt. – Bocsánat.
Akármennyire is sértette az egóm, tény, hogy amilyen ereje volt, nem igazán kételkedtem volna afelől, hogy el tudja intézni mind a kettőt. Az pedig nem volt stílusom, hogy letagadjam, amit elrontottam. Ha valamit elbaltáztam, voltam annyira felnőtt, hogy legalább bocsánatot ne kérjek érte.
- Ugyan – vigyorgott. – Lehet évekbe telt volna, hiszen fogalmam sincs, hogy a világ melyik pontján lehet az a démoni szörnyeteg. Szóval mindegy is! Még kellően sok démon lófrál odakint emberek testében elbújva.
- Több mint elég – bólintottam, s ezzel egyet kellett értenem.
- Aztán kellett nekem egy csali.
Tudtam. Csali voltam. A nyakamat tettem volna rá…
- Tudtam, hogy a testvérek közül valakiben él egy démon, de azt nem, hogy melyikükben. Kellett hát egy fiatal Divine Soul mágus, akit megpróbál megölni a démon. Ehhez persze fel kellett fednie magát, ami már egyértelművé tette a számomra, hogy kiben rejtőzik. A második szerepe pedig az volt a csalinak, hogy megbontsa a démon egyensúlyát. Ha te nem mész be az öltözőbe és nézel szembe a démonnal, dühíted fel annyira, hogy használja az avatár formáját, akkor én sohasem tudott volna belépni abba a köztes világba. Persze a késésben az is közre játszott még, hogy a városban sok a sikátor és a pince... Eltartott egy ideig mire megtaláltam Jack-et.
- Akkor mégsem a semmiért kaptam el azt a vércseppet. Az garantáltan kiborította… meg egyébként is, mások felbosszantásában alapvetően jó vagyok – fűztem hozzá, valamilyen szinten csak úgy magamnak, valószínűleg önbecsülésem megnyugtatására.
Jack-et egyébként is akartam kérdezni, de megelőzött a válasszal.
- Nem is mondtam, hogy a semmiért volt – felelte lankadatlan vigyorral, miközben elértük az elsősegély sátrat.
Odabent leültetett, én pedig nyugodtan hagytam, hogy közelebbről is szemügyre vegye a sebem. Egy ideig csak nagyokat hümmögött, valószínűleg mérlegelve, mit lehetne ezzel csinálni.
- Ide elég lesz, amit Rafael tanított – jegyezte meg végül, majd két ujjával megérintette a karcolásomat.
Enyhe, aranyló fény izzott fel, én pedig éreztem, ahogy kellemes melegség járja át a sebhely környékét és az megtisztul. Egy pillanatra ugyanakkor azt is megéreztem, milyen bődületes mágikus erővel is rendelkezett Zack valójában. Ugyan ez csak egy igazán rövid ideig tartott, de tisztán éreztem. Korábban csak sejtettem, immár azonban biztos voltam benne, hogy legalább annyira erős volt, mint Allrick mester. Csak azért nem mertem azt mondani, hogy erősebb, mint ő, mert fogalmam se volt, ő vajon mit csinált és mennyit fejlődött, mióta évekkel ezelőtt utoljára találkoztunk.
Amint befejezte a seb démoni erőtől mentesítését, azonnal el is rejtette a varázserejét. Mindenestre akármi volt ez a mágia, meg akartam tanulni.
- Ezt két napig lehetőleg ne piszkált – tanácsolta, miközben végezetül feltett egy ragtapaszt a sebre. – A sebből ugyan kipucoltam a démoni maradványokat, és be is gyógyult, de kell neki egy kis nyugalmi idő, és sajnos nyoma is fog maradni. Ha viszont bármikor fájni kezd vagy vérezni, akkor az csak azt jelentheti, hogy a korábbi démon vagy annak a párja a közelben van.
- A sebhelyek menők, úgyhogy nem bánom – feleltem felettébb könnyedén, ahogy óvatosan felemeltem a kezem a ragtapasz elé.
Meg is akartam volna érinteni, de nem tettem, hiszen az előbb mondta, ne piszkáljam.
– Akkor gyakorlatilag kaptam egy „démon-érzékelőt”… még ha csak egyre is működik a sok közül, legalább valami haszna van.
- Ez a pozitív hozzáállás – vigyorgott. – Fel tudsz kelni?
- Igen – bólintottam, ahogy óvatosan felegyenesedtem, és kicsit próbálgattam, mennyire bír el a lábam. – Már rendben leszek. Köszönöm a segítséget.
Lényegesen jobban voltam, mint korábban, már csak ennyitől is. Bár a fáradtság még mindig nem hagyott el, úgy éreztem, teljesen meg tudok állni a saját lábamon. Biztos voltam benne, hogy csak egy-két nap rendes pihenés kell, és ismét toppon leszek fizikailag, na meg lelkileg is. Lelkileg még egy kissé szétcsúszottnak éreztem magam, talán jobban is, mint fizikailag.
Ezután Zack elindult kifelé a sátorból, én pedig követtem. Nem sétált valami gyorsan, gondolom azért is, hogy lépést tudjak tartani vele. Még bőven volt mit kérdeznem tőle, de egyrészt esélyes volt, hogy másoknak is szükségük lesz a sátorra, másrészt minden elég zajos volt. Ahogy eltávolodtunk a nagyszínpad zajától és a VIP részleg nyüzsgésétől, úgy nyugodtam meg én is egyre jobban. Több mint elég volt ez a felfordulás egy időre.
Zack leült a fűbe a csillagos ég alatt, én pedig helyet foglaltam mellette.
- Mi van a többiekkel? Bob, Joe, Mr. Billion... – érdeklődtem, miközben átkaroltam felhúzott térdeimet. – Nem láttam őket semerre…
- Mert ők valójában nem is igazi személyek. Bill-t is beleértve – felelte, majd belefogott egy kicsit részletesebb magyarázatba. – Ők csak hétköznapi emberek, akiket pár hónapja vettem be a tervembe. Manipuláltam az emlékeiket és történeteket írtam nekik, amit beillesztettem a Magic Skullbane tagjainak emlékei közé. A két dobos valójában nem is volt igazi, csak én szúrtam el az emlékek megírásakor… amikor rákérdeztél, gyorsan improvizálnom kellett valamit.
- Szerencséd, hogy nem tudok sokat a zenéről. Ezen még el is hasalhattál volna – jegyeztem meg némi barátságos kötekedéssel, de igazából valamilyen szinten megnyugtatott, hogy azért ő is bevitt egy kisebb hibát.
Persze messze nem annyit, amennyit én, és nem olyan súlyosat, de hadd örüljek már egy kicsit, nem igaz?
- Egyébként… ha nem valódi személyek, feltételezem, te találtad ki a nevüket is? Nem voltál valami kreatív, ugye tudod?
Tény, hogy feltűnt, mindenkinek mennyire szimpla neve volt, de különösebb gyanút nem ejtett bennem, nagy világban élünk. Mondjuk az, hogy az egyik Mr. Billion a másik meg szimplán Bill, már tényleg árulkodott. Emlékeztem, hogy Dean de még Allrick mester is hasonló névadási képességekkel rendelkezett, és csak Neal volt az, akinek volt érzéke hozzá. Azt hiszem az ilyen férfiakra gondolt anyám, amikor azt mondta, jobb, ha a gyereket a nő nevezi el. Ha nem így lenne, és apámon múlt volna, akkor én Ann lettem volna, az öcsém meg Ab. Az Aria és a Gilberto mégis csak jobban hangzott. Igaz is, soha nem tudtam meg, miért gondolta édesapám egyáltalán azt, hogy az Ab egy értelmes név lehet…
- Na igen, hadilábon voltam a nevekkel – ismerte eltovábbra is vigyorogva. – Az ismeretlen ember a történetben persze én voltam, akkor, amikor a srácok emlékét átírtam egy kicsit.
Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy ezek szerint nem én kevertem bele mindenkit ebbe az egészbe, hanem én lettem belekeverve mindebbe. Ez számomra messze nem tűnt olyan tragikusnak vagy dühítőnek, mintha miattam került volna mindenki veszélybe. Nem is boldogított, de még mindig a jobb eset volt.
- A nehezebb az a te ide csalásod volt akkorra, amikor tart a fesztivál. Mindennek klappolnia kellett, s majd egy évig ügyeskedtem ezen az ügyön mire minden összejött. Persze a várost érő katasztrófát már nem én okoztam, de azt tudtam, hogy be fog következni és lesz ez a fesztivál. – Csak bólintottam egyet, ő pedig folytatta. – Derekék saját történetéről viszont én se tudok semmit. Derek és az ikrek már halottak voltak, amikor legutóbb szembenéztem ezzel a démonnal és a párjával. Már csak a történetük végeredményét láttam, és annak kellett véget vetnem.
Ennek a történetnek a végére már egy kicsit elkomolyodott, de egy kedves mosoly még mindig maradt az arcán. Csak úgy sugárzott belőle a jókedv és a végtelen, megrendíthetetlen optimizmus – ez pedig egy furcsa érzéssel töltött el. Egyszerre volt megnyugtató és valahol furcsán elkeserítő.
Elfordítottam róla a tekintetem és egy pár pillanatig csak néztem magam elé. Zack optimizmusa és kedvessége inkább volt egy angyali erőkkel rendelkező személyhez méltó, mint az enyém, és jól tudtam, ez az, ami miatt némi keserűség és kényelmetlen érzés kapott el. Attól eltekintve, hogy erőben milyen sokkal felettem állt, úgy éreztem, másban is alul maradtam. Messze nem tartottam magam olyan tisztaszívűnek, mint amilyennek ő tűnt. Arról nem is beszélve, mennyire hajlamos voltam a pesszimizmusra, és mindig a legrosszabb végkifejletek lehetőségeit mérlegelve döntöttem, ami nem egyszer messze nem a legjobb végeredményt hozta. Legjobb példa erre a korábban hátrahagyott ártatlan ember volt…
- Azt mondtad rajongóm vagy, és régóta ismersz… és a valódi nevemen szólítottál. Nekem viszont semmi emlékem nincs arról, hogy valaha találkoztunk volna. Honnan ismersz, mennyi idős vagy pontosan? Egyáltalán ez az igazi alakod? Ugyanúgy a te történeted is csak egy kitaláció volt, mikor a múltadról kérdeztelek? – fogtam bele végül az újabb kérdésáradatba, ahogy visszafordultam felé. - Nem igazán értem, mi adna okot bárkinek is arra, hogy rajongóm legyen. Főleg olyasvalaki, mint te, aki szemmel láthatóan életszemléletét és mágikus erejét tekintve is messze felettem áll. Semmi lenyűgöző nincs bennem. Akkor már inkább te vagy az, akire azt mondanám, méltó lenne ilyesmire. Velem ellentétben azok közül, akiket te belekevertél ebbe, senki nem halt meg most… Függetlenül attól, mi miért történt, Derek volt a harminckettedik ember, aki a szemem láttára halt meg. Az az ártatlan ember, akit ott hagytam a romok alatt, az meg a harmincegyedik… - Elhallgattam egy pillanatra, ahogy végiggondoltam, mit is mondott korábban, és feltűnt valami furcsa. – Várjunk, azt mondtad Derek és az ikrek már halottak voltak, amikor legutóbb szembenéztél ezzel a démonnal és párjával, igaz? Mi történt akkor pontosan? Nekem most eléggé élőnek tűntek.

- Ah... - csapott a homlokára utolsó kérdésem hallatán. - Pedig bíztam benne, hogy erre nem fogsz felfigyelni... nyomozókám... – reagált incselkedő hangon, majd finoman a vállamba bokszolt. - Viszont, ha már így rákérdeztél, akkor talán neked elárulhatom teljes nyugalommal.  
Azzal hátradőlt a fűben, miközben én térdeimre hajolva kicsit hátra fordulva figyeltem őt.
- 87-ben születtem, és jelenleg 32 éves vagyok – kezdett bele a történetébe, én pedig már az első mondatra felvontam a szemöldököm, noha félbe nem szakítottam. – Nem ennek a világnak az idővonalán születtem. Évekkel korábban a Vérivó nevű démon hívői bosszúból felkutattak és egy mágikus átjáróba taszítottak. Hogy hová szántak azt nem tudom, csak azt, hogy X815-ből, hirtelen itt találtam magam 89-ben.
Elgondolkodtam rajta, félbeszakítsam-e és kérdezzek valamit, de úgy éreztem, ez egy azok közül a helyzetek közül, amikor jobb, ha egyszerűen csak hallgatok és figyelek. Kíváncsi voltam, mi is történt vele pontosan, noha mindez már most hajmeresztőbbnek hatott, mint vártam volna.
- Beletelt egy pár napba, mire rájöttem, hogy mi is történt velem pontosan, arra, hogy itt ragadtam ezen az idővonalon. Eleinte rettegtem bármit is csinálni, mert attól féltem, hogy megváltoztathatja az érintett emberek jövőjét. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy ez igazából nem teljesen így működik. Amint kényszerből visszautaztam az időben, egy új világ jött létre, ami nagyban hasonlít annak a világnak a múltjára, amiben én éltem, de néhol mégis másképpen alakulnak a dolgok. Ezt felfedezve pedig elkezdtem kihasználni ezt a tudást, és elkezdtem vadászni azokat a démonokat, akiket később a saját világomban elkaptam. A Magic Skullbane démonról is így tudtam még azelőtt, hogy elszabadult volna.
Így már azt is értettem, mire gondolt, amikor azt mondta, tudta, hogy a várost katasztrófa fogja érni. Bármennyire is hihetetlennek hatott, mindez valóban rengeteg mindent megmagyarázott.
- Ez azért egy elég őrült történet… nem semmi, amin keresztülmentél- jegyeztem meg, hangomból azonban tisztán kiszűrődött, hogy nem kételkedtem abban, igazat mond-e.
Egyszerűen volt egy olyan megérzésem, hogy amit mondott, az mind igaz volt. Pedig ha valaki, én aztán a bizalmatlanságomról biztos is, hogy híres voltam. De visszagondolva tényleg tökéletesen összevágott a történtekkel. Emellett éreztem a szavaiból és a hangszínéből, hogy nosztalgikusan gondolt vissza a saját világára, hiányzott neki.
Mindezek ellenére meglepően optimista és vidám volt, s jószívvel gondolt vissza az elvesztett szeretteire. Pedig biztos voltam benne, hogy a helyzete azt jelenti, sose láthatja már őket, legfeljebb évekkel korábbi megfelelőjüket, akiknek természetesen fogalmunk sincs róla, ki is ő. Akárcsak nekem se volt. Ez azért nem lehetett a legjobb érzés…
Hozzáállása valamilyen szinten lenyűgözött, és talán még némi irigységet is éreztem. Én nem tudtam volna ilyen mosollyal és nyugalommal beszélni mindarról, ami velem történt. Ehhez még messze nem voltam elég erős lelkileg, bármennyire is próbáltam előadni, hogy az vagyok. Némileg ugyan kellemetlen volt ilyen módon szembenéznem a saját hiányosságaimmal, viszont nem bántam.
- Nem is kételkedsz? – érdeklődött vigyorogva, én pedig csak nyugodtan megráztam a fejem egy kicsit.
- Nem. Meglepődtem, de hiszek neked. Ami tőlem elég nagy szó abból kiindulva, mennyire gyanakvó vagyok, jobb, ha megtisztelve érzed magad – feleltem könnyedén. – Valahogy mégis úgy tűnik, annak ellenére amin keresztül mentél, szereted ezt az életet.
- Nagyon is – felelte lankadatlan jókedvvel. – Talán épp azért is, mert láthatom gyerekkorom hőseit a saját szememmel… együtt kalandozhatok velük, megismerhetem őket… és beszélhetek azokkal, akikkel sohasem volt alkalmam.
- Az optimizmusod szinte már félelmetes – jegyeztem meg egy kisebb kötekedő mosollyal. – De elismerésre méltó is.
- A múltamról egyébként nem hazudtam. Felix DeLuise, a nagyapám tényleg vándorzenész volt, az egyik legjobb. Az apám pedig tényleg afféle kalandor, elvégre hivatásos mágus, aki most is itt van valahol a fesztiválon.
Ebbe belegondolni is furcsa volt nekem. Látni a saját szüleimet fiatalabbként… elképzelhetetlen volt, de meg kellett hagynom, valamilyen szinten tényleg érdekes is volt a felvetés.
- Akkor engem is a saját világodban ismertél meg, igaz? Valamikor a jövőben, mostantól számítva persze…
- Két év múlva fogsz velem először találkozni – felelte lankadatlan jókedvvel. – Ne taníts semmi csacsiságot a fiatalabb énemnek, rendben? – kért meg viccesen, én pedig csak eleresztettem egy kicsit kötekedő mosolyt.
- Nem fogok én ahhoz kelleni, menni fog az magadtól is – jegyeztem meg. – Egyébként nem fogok, megígérem.
Őszintén nem állt szándékomban ilyesmi, és főleg nem terveztem volna bárkinek is beszélni Zack furcsa időutazásáról. Olyasminek tűnt, ami jobb, ha csak az én emlékeimben marad meg. Már csak azért is, mert nem szerettem volna olyasmit csinálni, ami esetleg később keresztbe tett volna neki. Úgy tűnt mindezzel a balcserencsésnek mondható időugrással egyúttal lehetőséget kapott arra, hogy talán még annál is több embert mentsen meg, mint azelőtt. Ha valóban pozitívan akartam nézni a dolgokat, ezzel akár többet is nyerhetett, mint amennyit elveszített. Bizonyos keretek között persze.
- Hol, miért vagy hogyan fogunk találkozni? – tettem fel az engem felettébb foglalkoztató kérdést, bár volt egy olyan érzésem, választ nem fogok kapni rá.
- Spoiler – vigyorgott, válasza pedig pontosan annyira volt hasznos, mint vártam volna. – Viszont nagyon remélem, hogy ezzel a kis közös kalandunkkal hozzájárultam ahhoz, hogy azzá válj, akiért én annyira rajongtam apró töpszliként.
Mindebből volt egy olyan érzésem, hogy talán én lehettem az, aki annak idején arra inspirálta őt, hogy Divine Soul mágiát tanuljon. Annak a gondolata pedig, hogy egy ilyen erőteljessé vált alakváltó mágus miattam fogott bele ebbe a mágiaágba egyfajta furcsa büszkeséggel és örömmel töltött el. Olyan érzés volt, amit korábban még nem tapasztaltam, és ami némi egészséges önbizalommal töltött fel mindazzal kapcsolatban, amit eddig tettem. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán képes leszek még valami nagy dolgot véghezvinni az életemben, és igazán hasznos lehetek mások számára is.
- Azt hiszem, ez esetben elég menő lehettem – jegyeztem meg egy kissé önelégült mosollyal. – Kíváncsian várom azt a találkozást. Talán jobb is, ha nem is tudok róla előre semmit. Remélem, képes leszek egy inspiráló és erős mágussá válni… ígéretet erre nem teszek, de arról mindenesetre biztosítalak, hogy igyekezni fogok- hangomban egyszerre csengett a remény és egy kis kétség, ami valószínűleg abból adódott, hogy jelenleg nem tudtam elképzelni magam olyasmi embernek. – Ha már itt tartunk, tagja vagy valamelyik céhnek, vagy csak vándorolsz? Azt nem említetted. Azt mondtad, ha a démon vagy annak párjak közelébe kerülök, akkor azt meg fogom érezni. Talán azzal valahogy majd viszonozni tudnám egy nap az itt nyújtott segítséged. Akár időt utaztál akár nem, nem szeretek adós maradni semmivel. Ha már ennyi ideje kutatsz utána, neked kéne elintézned is. Ami engem illet… engem csak egy bizonyos Luftfararen nevű démon érdekel. Úgy tűnik, elég jól informált vagy, esetleg róla tudsz valamit? Allrick mester is és én is utána kutatunk évek óta. Bár persze lehet, hogy ezt is spoiler lenne megválaszolni – fűztem hozzá némi kötekedéssel. – Egyébként… van itt valami, ami még foglalkoztat engem. Képes voltál úgy elpusztítani azt a démont, hogy abba Mikela nem halt bele… Hogy csináltad? Úgy tudtam eddig, az alkukat a démonokkal csupán egyszer kell megkötni és azok életfogytig tartanak. Azt hittem, ezzel logikusan az is járt, hogy a megszállt ember is meghal. Feltételezem, ez akkor nem is így van?

- A megszálló démonok között nagyon kevés van, de léteznek olyanok, akik képesek avatári formát ölteni. Ilyenkor pedig, ha elpusztítod az avatári formát, akkor akár évszázadokra is hazavágod a démont. El nem pusztul, de kómába esik. Jin esetében ez legalább száz év lesz, annak tekintetében, ahogy elbántunk vele. Addigra pedig már a „gazdája”  is meghal. Szóval Mikelaval már nem lesz baj, rendben lesz a kislány.
- Ezt nem is hallottam még – feleltem őszinte meglepettséggel.
- Ez a démon és párja igazán csak akkor veszélyes, ha az ember, akibe beköltöztek túlságosan is jóságos. Az ő képességük ugyanis a negatív erőkön alapulnak. Tehát, ha a hordozó minél jobb ember, ők azt a sok pozitív vonást képesek magukba átalakítani a saját negatív mágiájukká – magyarázta még részletesebben, én pedig biztosra mentem, hogy minden szavát az emlékeimbe véssem. - Képesek más emberek és élőlények személyiségét teljesen kifordítani és manipulálni őket, különféle tárgyakat feltölteni a saját mágiájukkal. Szóval, ha egy semleges jellemű emberbe kerülnek, akkor az erejük is jelentősen csökken. Mikela egy túlságosan is jóságos lány, ezért a démon is erőssé vált benne. Egy ideig valószínűleg kordában tudta tartani a démont a jóságával, de az aztán felülkerekedett rajta.
- Nagyon sokat tudsz… Utoljára Allrick mestertől hallottam ennyi használható információt. Köszönöm – biccentettem, és feltűnt, hogy már sokadjára hálálkodtam neki az elmúlt rövid idő alatt.
- Ami Luftfararen-t illeti… bizony, sokat tudnék mesélni róla – vigyorgott sejtelmesen, én pedig azonnal biztos voltam benne, hogy egy szót nem fog szólni róla. – Ám annyira jelentős szerepet tölt be az életed folyamában, hogy nem szabad róla meséltem. Tehát, ahogy gondoltad, spoiler!
- Biztos voltam benne… azért egy próbát megért - sóhajtottam lemondóan, de hangomban nyoma se volt a neheztelésnek.
Igazából jobban belegondolva lehet, hogy annyira nem is akartam volna tudni. A Luftfararen utáni kutatás eddig is kitöltötte az életem nagy részét, és egészen biztos voltam benne, hogy a jövőben is ki fogja. Még valószínűleg sok-sok hosszú évig. Ha most mindent megtudnék, az is lehet, hogy a jövőt bizonyos szempontból felrúgná… azt nem is említve, hogy mi lenne utána az értelme az egésznek? Valószínűleg lehet, hogy lespoilerezné az egész életem, ha beszélne róla. Annyira nem voltam kétségbeesett, hogy ilyesmire szükségem legyen, nem igaz? Ha nem küzdök meg valamiért, annak nincs is igazán jelentősége. Ezt már jól megtanultam az elmúlt évek során.
- A meghálálás miatt pedig ne fájjon a fejed. Vissza fogod fizetni az „adósságot”, abban teljesen biztos lehetsz! – kacsintott egyet, én pedig beletörődve eldőltem a fűben.
- Ha te mondod… te már csak tudod – hagytam rá nyugodtan.
Kicsit ki akartam fújni magam és végiggondolni mindazt, amit hallottam, de nem telt el öt másodperc és Zack ülésbe lendült. Felé fordítottam a fejem, de én még nem mozdultam meg.
- Oh, a fenébe! Mindjárt kezdődik a koncertünk!
- Épp, hogy csak elfeküdtem, nem jutott volna eszedbe korábban…? – fintorogtam egy kicsit, ahogy visszatápászkodtam ülésbe, miközben ő felállt és leporolta a nadrágját. – Egyébként, milyen koncert? Nem az előbb mondtad, hogy az egész banda csak egy kitaláció volt?
- De igen, attól függetlenül tényleg fel fogok lépni – vigyorgott, ahogy kezet nyújtott, és felsegített a földről, majd el is indult visszafelé. – Nagyon régen nem voltam már színpadon, már szuperül izgulok is, milyen lesz visszatérni. Igaz, nem Joe, Bob és Jack lesznek velem, hanem Lukisz és Muki – látva érdeklődő tekintetem, rögtön meg is magyarázta. – Ők azoknak a barátaimnak az apjaik, akikkel a jövőben közös bandát alapítottunk és befutott sztárokká váltunk. Igaz, ők nem profi zenészek, és csakis az én unszolásomra a jótékonysági fesztivál miatt mentek bele a fellépésbe. Hónapokig gyakoroltunk és tanítottam be nekik a jövőbeli banda sláger számait. Szóval több szempontból is pikáns fellépés lesz!
Valószínűleg erre gondolt korábban, amikor azt mondta, messze sodorta az élet a banda tagjaitól. Elvégre azzal, hogy idekerült, tényleg elveszítette őket is.
- A barátaid apjával lépsz fel? Nem hiszem, hogy van bárki más, aki ezt elmondhatná magáról. Ha már itt tartunk, korábban azt mondtad apád is itt lehet a tömegben… akkor gyakorlatilag neki is zenélni fogsz, nem igaz? Csak, hogy növeljem az izgalmad, ha már itt vagyok, én is meghallgatnám. Utána mondjuk lelépek, de ha ennyi mindenen keresztül mentem ezen a hosszú napon, legalább valami jót is halljak a végén. Már, ha tényleg annyira jól fog menni – jegyeztem meg egy továbbra is visszafogott, ugyanakkor pimasz mosollyal.
Zack-nek volt valahogy egyfajta kisugárzása, ami furcsamód megnyugtatott. Úgy éreztem, mellette nem kell megjátszanom magam; talán azért is, mert ő maga is őszinte volt velem. Az utolsó ember, akivel ennyire könnyedén tudtam beszélgetni az Allrick volt, az pedig évekkel ezelőtti történet. Azóta nem volt egy igazán oldott beszélgetésem se senkivel.
- Király! Tetszeni fog – vigyorgott teljes lelkesedéssel. – Most aztán tényleg oda kell tennünk magukat.
Közben pedig már vissza is értünk a színpad mögé, ahol aztán Zack arcára kiült az a tipikus gyermeki izgatottsága. Szemmel láthatóan tényleg nagyon várta már a fellépést, én pedig egy pillanatra elgondolkodtam azon, mennyire is őszinte volt a pozitivitása. Sokadjára gondolkodtam már el rajta, de ez olyasmi volt, amivel én nem rendelkeztem, és noha akartam, nem is igazán tudtam még megérteni. Annak ellenére, hogy elvesztette mindazt amit már megszerzett, a bandája tagjait és a közösen elért hírnevet, várta ezt a koncertet és hogy szórakozzon egy jót odakint. Én nem lettem volna képes ilyesmit csinálni a helyében tömérdek keserű érzés nélkül, ebben biztos voltam. Nála azonban mindennek nyomát se láttam.
- Túlságosan izgulsz… ez csak egy koncert, amiből már részt vettél egy jópáron, nem igaz?
Ezt inkább szántam a magam fajta esetlen bíztatásnak, mint kötekedésnek. Zack rám vigyorgott, majd váratlanul átölelt. Tényleg tele volt meglepetésekkel; a mai már sokadjára csinált olyat, ami váratlanul ért.
- Nagyon király volt ez a mai nap! – súgta a fülembe. - Köszönöm a segítségedet! Aztán majd valamikor ismételjük meg!
Éreztem, hogy valamit becsúsztatott a zsebembe, majd elengedett, mielőtt még bármi érdemleges emberi reakciót tudtam volna adni az ölelésre. Összességében azonban nem is hittem, hogy különösebben szükség lett volna rá.
- Mindaddig, amíg nem úgy ér véget, hogy félhalott leszek, örömmel. Sok sikert– biccentettem, és volt egy olyan érzésem, hogy tényleg nem most találkozok vele utoljára.
Zack két társa már a színpad mellett ácsorgott és sietve intetettek neki, hogy kapkodja magát, mert azonnal kezdenek. A férfi még sietősen leporolta amúgy még tiszta olajzöld kabátját, vett egy mély levegőt, amit szinte azonnal ki is fújt és lerázta a kezeit. Testbeszédéből több mint egyértelmű volt, hogy tényleg nagyon izgult, ezt pedig egy kicsit szórakoztató is volt látni. Mikor a színpadon megszólal a konferancé, hogy felvezesse a fellépést, megragadott egy akusztikus gitárt és azzal indult meg a lépcső felé, miközben én is közelebb lépdeltem. Félúton a lépcsőn felfelé megbotlott és már szinte láttam magam előtt, ahogy lezúg onnan. Ehelyett azonban visszanyerte az egyensúlyát és még vigyorogva visszanézett rám egy igazi „Azt hitted, mi?” tekintettel, nekem pedig el kellett ismernem - igen, tényleg azt hittem. Végül búcsúzólag intett egyet, én pedig viszonoztam a gesztust és ekkor jutott eszembe, hogy nem is árulta el, hogy hol is tudom megtalálni, vagy, hogy tartozik-e valahová.
- Zack, nem mondtad el, hogy-… - kezdtem volna, azonban a bemondó felhangosított hangja félbeszakított, és biztos is voltam benne, hogy akkor se hallotta volna, ha befejezem a mondatom.
- Na mi újság Negura?! Készen álltok a mai éjszaka legVADabb fellépőire? – Erre válaszul a közönség igazi ovációban fejezte ki várakozásának mértékét. - Hej, hát ez nem túl meggyőző! Tudtok ti ennél hangosabbak is lenni, na GYERÜNK! - Ekkor már akkora hangzavar volt a válasz, hogy szinte a színpad is beleremegett. - Hát akkor tessék! Itt van a Quatro Cerberus legVADabb bandája!
Végül is nem is kellett válaszolnia, nem igaz? El is felejtettem, hogy ha fellépő, úgyis be fogják mondani, honnan is jöttek pontosan. Szóval Quatro Cerberus…
Azzal Zack és két társa kimentek a színpad reflektor fényébe, mialatt én úgy helyezkedtem, hogy nagyjából rájuk lássak. Hangos taps fogadta őket, ám a fellépők egyelőre meg se szólaltak. Egyszerűen csak mindenki csendben elfoglalta a helyét, miközben a tapsvihar is elült. Mikor már én is kezdtem kíváncsi lenni, mégis mi tart ennyi ideig és a nézőközönség türelme is elfogyott volna, Zack megpengette a húrokat.
- A mai nap hőseinek... – jegyezte meg halkan a mikrofonba.
Mindezt olyan halkan mondta, hogy abban se voltam biztos, hallotta-e bárki más; ha pedig igen, akkor is kételkedtem, hogy megérthették, mit is jelentett pontosan. Ahogy a koncert kezdetét vette, anélkül, hogy szinte észrevettem volna, hosszú idő óta először egy igazán őszinte, nyugodt és kedves mosoly ült ki az arcomra. Egy olyan, amelyet már nem is tudom, mikor engedtem meg magamnak utoljára.
Noha hősnek abszolút nem éreztem magam, elvégre változatlanul úgy gondoltam, velem akkor is csak felmosták a padlót, jól tudtam, hogy ez nekem szólt. Ő tényleg úgy gondolta, én is közrejátszottam a sikerben most is, és valószínűleg a jövőben is. Az én szememben pedig a történtek fényében jelenleg ő volt az, aki hősnek nevezhető, nem csak azért mert megmentett, de az élet iránt tanusított hozzáállása miatt is. Még, ha amiatt, hogy szórakozott kicsit mások emlékeivel a többség nem is tudta, tény, hogy megmentettük a napot. Valamint ez olyasmi volt, ami nem csak ránk, de még megannyi emberre vonatkozhatott; hiszen mindenkinek más a hős, nem igaz?
Félholtra vertek ugyan, és voltak olyanok, akiket nem sikerült megmentenem, mégis összességében úgy éreztem, talán mégsem buktam el annyira. Ha Zack nem mondta volna el mindazt amit, akkor egészen biztos, hogy nem tudtam volna ilyen pozitívan hozzáállni a helyzethez. Noha pesszimista világnézetem nem hagyott el ennyire könnyen, és még bőven több mint elég kétség keringett bennem, a gondolat, hogy Zack saját szavaival élve „rajongóm” volt, tényleg motivációként hatott. Továbbra is keserűséggel öntött el a hibáim gondolata, és messze nem tudtam annyira jókedvűen tekinteni a világra, mint ő, mégis úgy éreztem, valami talán elindult. Látni és hallani, hogy a jövőben még nagy dolgokra lehetek hivatott… nem is volt más, amit jobban remélhettem volna jelenlegi helyzetekben.
Egy kissé szórakozott és furcsa férfi volt, de egyértelműen végtelenül pozitív és jószívű. Ha pedig egy ilyen ember felnézett rám… annak azt kellett jelentenie, hogy egy nap tényleg egy igazi, valamire való mágus leszek, igaz? Én magam még nem láttam, és nem is igazán hittem el, de úgy tűnt, Zack-nek én egyfajta hős lettem. Valahol egy nap, képes voltam olyasmivé válni neki, mint ami nekem volt Allrick és Vito mester. Csak remélni mertem, hogy két év múlva ezen az idővonalon is képes leszek azzá a mágussá válni, aki az ő idejében voltam. Ha tényleg így lett volna… ha erre valóban volt esély, akkor az olyasmi lett volna, ami minden ellenére, amin eddig keresztülmentem, őszintén boldoggá tett volna. Értelmet adott volna minden eddigi ballépésemnek és balszerencsémnek is. Azt hiszem, ezt csak úgy tudhatom meg, ha elébe megyek az egésznek, igaz?
Óvatosan megérintettem a ragtapaszt a nyakamon, ahogy a zenét hallgatva felnéztem a csillagos égre, másik kezemmel pedig belenyúltam a zsebembe hogy megnézzem, mégis mit csempészett bele.