Taro Zoom

Név: „Taro Zoom” másik énjének neve „Oni”
Neme: Fiú/Férfi
Életkor: 17 év

Mágia: Elemi Mágus - Homok Mágia
Klán: Quatro Cerberus

Kinézet: Taro haja hófehér és szürke között váltakozik, szemei lilás, ám bizonyos szögben narancssárgának is tűnhet. A mészárlás miatt két X alakú vágás van az arcán. Általában egy utazó köpenyt hord, ám amikor teheti lazább göncre vált, mint mondjuk egy fekete nadrág, szürke póló egy vigyor mintával díszítve és végezetül egy fekete karkötő.
Taro egy lánglobbanás hangjával kerül Oni a testébe. Nincs semmi testi különbség, csak hogy tapasztaltabb, tüskés haja vörös, és ha homok mágiát használ, a homok teljesen fekete lesz és sokkal durvább, keményebb az átlagosnál.

Jellem: Taro hallgatag, ám okos, gyorsan vág az esze és fürge, taktikusan harcol. Az átlagosnál nehezebben nyílik meg, ám akit magához enged, azzal szeret sokat tölteni. Mivel nem volt sok barátja, így általában egyedül van akár a céhben, akár az utcákon, mondhatni egy tipikus magányos farkas. Igazából nem is nagyon tudja, milyen lehet, ha van valakinek barátja. Egyetlen célja, hogy megszabaduljon az átoktól, vagyis Oni-tól, bár lehet, hogy idővel egymáshoz szoknak...
Oni viszont teljesen Taro ellentéte, nem áll be a szája, nagyképű és imád a középpontban lenni. Ami viszont teljesen őrületbe kergeti Taro-t, hogy folyton nők után sóvárog és tele a feje perverzebbnél-perverzebb gondolatokkal. A harcokban a brutális és minden elsöprő technikákat részesíti előnybe, nem érdekli a csapatmunka, de még a csapattagok biztonsága sem...

Felszerelés: egy különleges, megátkozott fekete bot, az Onisutekki // Démonbot; egy világosbarna utazó kabát, egy hosszú sál, amit utazáskor a nyaka köré szeret tekerni és egy mágikus karkötő, mely segíti korlátozni a démon lelkét.

Előtörténet: 17 évvel ezelőtt születtem Fiore királyság déli részén, ahol az idő nem épp a legkellemesebb, ugyanis tikkasztó meleg van és mindenütt homok található. Egy kis falucskában születtem augusztus első napján. Apám, Dave Zoom egy bátor harcos volt, aki születésem után egy ütközetben életét vesztette. Édesanyám Risa Rightfield egy kis kereskedő volt, szőnyegekkel, datolyákkal és egyéb dolgokkal kereskedett. Az üzlet jól ment, de így sem volt elég ahhoz, hogy rendesen fenn tudja tartani a házat, magát és persze engem. Ezért 8 éves koromba egy szerzetesrendbe íratott be, a Sabakuben (A Homok Hangja) követőihez, akiknek bázis a sivatagban volt, egy hatalmas romos épület, ám csak látszólag tűnik annak, ugyanis belül szépen el van rendezve, gyakorló termekkel, hálószobákkal, sőt még víz is volt. A Kansai követői úgy gondolták, hogy „A sivatagban található meg a béke, és a Mennyország is a sivatagokhoz áll a legközelebb!” mondta az Istenük, a Sivatagi Bölcs. Éveket töltöttem azzal, hogy egy helyben meditáltam, dolgoztam, edzettem naphosszat a tűző napon, folyton felsikálni az egész épületet a többiekkel és mindig volt valamilyen hülye feladat, hogyan hallgassuk meg a homokszemeket, mert azok mindent elárulnak a múltról és a jövőről. Mint valami diliház, komolyan mondom...
Nem is folytattam volna ezt az egészet, már rég hazaszöktem volna, bár legalább megizmosodtam és fürgébb lettem, de mikor meghallottam, hogy a legjobbakat megtanítják mágiára, rögtön érdekelni kezdett az egész. Így hát még jobban igyekeztem és csak teltek az évek, mikor végre kiérdemeltem a Homok Mágia megtanulását. A 40 diák közül összesen 10-nek adódott erre alkalom, szóval büszke voltam magamra. Minden 10 diák kapott egy-egy mestert, akik megtanították, hogyan kell bánni a homokkal és persze a mágia alapjait. Az én mesterem Ukaro-sensei lett, aki nem volt valami jó választás, ugyanis tudni kell róla, hogy imádja a diákjait túlhajszolni. Próbáltam felkészülni a holnap igen fárasztó napra, de ő már aznap behívott az irodájába.
-J-jó napot, Ukaro-sensei...- nyeltem egy nagyot és beljebb léptem.
-Csücs le valahová...- mondta, majd elkezdett kotorászni a zsebében.
-Köszönöm, de nekem így is---
-Mondom ülj le a seggedre, kölök!- förmedt rám, mire rögvest lehuppantam a székre. –Mit gondolsz a Sabakuben vallásról?- kérdezte, mart döbbenten néztem, ahogy az öreg elővesz egy pipát és nyugodtan rágyújt.
Hogy ez miért furcsa és megdöbbentő? A Sabakuben tiltott mindenféle élvezeti szereket, nem volt sem dohány, sem alkoholos ital. Bár, engem ez egyelőre még nem érintett. Szóval tátott szájjal bambultam egy ideig az öreget, majd észbe kaptam, hogy válaszolnom kellene.
-Izééé...- vakartam meg a tarkómat.- Tudja én tisztelem a Nagy Bölcset, meg minden, de, hogy a homokszemcsék elárulnak mindent, egy csöppet barom...ság...- mondtam és nyeltem egy nagyot, mikor megláttam a mester kérdő arcát.
Néhány percig némán néztük egymás szemébe és egyre jobban kezdtem el izzadni, hogy vajon most visszadobnak megint csak közönséges tanítványnak? Vagy talán az egész szervezetből kirúgnak? Hirtelen egy rémült arcot vágtam és kezeim lecsúsztak a fenekemre.
-Kérem, ne rúgja szét a fenekem...- nyöszörögtem, mire az öreg egy hatalmasat nevetet.
Míg ő szinte már fulladozott a nevetéstől, addig én kérdően pislogtam néhányat. Ukaro Mester kitörölte szeme széléből a könnycseppet, miközben továbbra is kuncogott.
-Helyes válasz! Én is magasról tojok erre a baromságra, csak azért jöttem ide, mert nyugalomra vágytam.- nevetett egy újat.
-Óh, akkor megúsztam...- töröltem meg a homlokomat.
-Miről beszélsz? A szadista módszereimen ez mit sem változtat. –vigyorgott ördögien, mire sírhatnékom támadt.
Az öreg továbbra is kuncogva megfordult és az íróasztalán kezdett kotorászni, s csak ekkor nyílt alkalmam körbenézni a szobában. Az egész szinte régi és antik dolgokkal volt tele, sőt még régi képeket is itt-ott megpillantottam. Ekkor tekintetem egy szekrényhez szegeződött, amikben néhány kard sorakozott és egy fekete bot. Szemöldökömet összeráncoltam és némán figyeltem azt a furcsa fegyvert, már ha annak mondható. A bot szépen csillogott, a két végén egy-egy arany lemezzel volt körbevéve és egy aprócska zászló darab lógott le róla.
-Gyere...- halottam egy suttogó hangot.
Fejemet forgatni kezdtem minden irányba és hamarosan rájöttem, hogy a fegyverek felől jön a hang. Lassan felálltam a széktől és közeledni kezdtem a bothoz. Kezemet kinyújtottam és alig egy centi választott el, mire egy homokgolyó kapta el a kezemet és a fájdalomtól rögvest visszahúztam.
-Ne nyúlj semmihez, idióta! Tudod te milyen veszélyes az a fegyver?!- dühödött fel a mester.
-De hiszen ez csak egy bot...- mondtam ártatlanul, mire kaptam egy szép kis öklöst a fejemre.
-Nagyot tévedsz, fiam...- mondta a férfi, majd újabb kotorászás után előkapott egy tekercset és kiterítettem elém. -Ez az Onisutekki, amiben egy démon lelke van, aki több ezer évvel ezelőtt szembe szállt a Sivatag Bölcsével, de a Bölcs legyőzte, elvette az erejét és egy fegyverbe pecsételte le. A Bölcs elásta ezt a fegyvert és megátkozta, aki csak hozzá ér, az meghal. Mikor még jó és gonosz folyamatosan harcoltak, egy hatalmas sötét mágus megszerezte, ám egy nagy ütközet során a gonoszok vezére eldobta a botot, mondván: „Aki forgatja eme fegyvert, a fölött nem uralkodik sem a menny sem a pokol, övé lesz a mindenség!”. Persze ez csak egy csapda volt, hogy a vezér elmeneküljön, a kapzsi katonákat pedig nem érdekelte semmi, s aki hozzáért a bothoz, rögtön szörnyethalt...- mondta és összehúzta a tekercset. -A legenda szerint csak az képes forgatni a botot, akiben a démon tehetséget lát...lefordítva: NEM MERJ HOZZÁNYÚLNI, KÜLÖNBEN AKKOR MAFLÁST KAPSZ, HOGY A FEJED KETTÉ REPED, VILÁGOS?!- üvöltötte le megint a fejemet, mire csak hevesen bólogattam.
Miért van mindig az, hogy még mielőtt bármit is csinálnék, leordítják a fejemet? Olyan igazságtalan az élet...
Természetesen a kemény edzések sem maradtak el, egyik nap fizikai tréning volt, másik nap pedig a mágiával kapcsolatos dolgokat tanultam, amiktől a hétvégékre teljesen lefáradtam, de ott sem hagyott pihenni, tanulnom kellett a világ dolgairól. Olyan volt, mintha az életem csak monoton lenne és ahogy telt az idő, úgy a mester is kezdett egyre magasabb követelményeket kérni, amiket egy idő után nem tudtam maximálisan teljesíteni. Olyankor annyira idegesítet, hogy folyton lehord mindennek. Egyik este, ahogy a szobámból kifelé néztem a csillagokat, édesanyámra gondoltam. Annyi éve nem láttam már, hogy arra sem emlékszem, milyen is volt a vele eltöltött idő, bár ha az embert 8 évesen elküldik hazulról és 9 éven át máshol tengődik, megeshet az ilyen. Ekkor eszembe jutottak a mester szavai, hogy mit is mondott az elátkozott botról.
-„...csak az képes forgatni a botot, akiben a démon tehetséget lát...”- emlékeztem vissza és ízlelgetni kezdtem a mondatot, mintha egy édes nyalóka volna.
Ekkor, mint derült égből villámcsapás, úgy suhant át az agyam egy veszélyes, mégis hatalmas ötlet. Mi lenne legjobban bizonyítéka annak, hogy igazán sokat fejlődtem, ha a maga a démont legyőzöm! Annyit edzettem, annyit gyakoroltam, hogy úgy éreztem akkor, mindenre készen állok. De hatalmasat tévedtem...
Vacsora közben úgy tettem, mintha rosszul lennék és a szobámhoz siettem, ám csak látszólag! Valójában egy kis kerülő úton a mesterem szobájához rohantam és ahogy benyitottam, éreztem a botból kiáradó energiát. Éreztem a jelenlétét...Tényleg létezik...és engem hív. Kezem mintha önálló életre kelt volna, megragadta a botot, majd kiemelte a helyéről és magam elé tartottam. Teltek a percek de nem történt semmi, mire egy mangacsepp jelent meg a fejemen.
-E-ez valami vicc? Ugye...ugye nem ez volt Ukaro-sensei egyik próbája...amin most megbuktam?!- tettem fel magamnak a kérdést és már a hajamat akartam tépni, mikor a fegyverben megpillantottam valakit.
Egy személyt, akinek vörös haja volt, egy lágy mosoly az arcán és némi önteltség a tekintetében.
-Annyi év után, újra van egy barom, aki a hatalmat hajhássza...- kuncogott.
-Ki? Én? Én csak bizonyítani akartam a mesternek, azzal, hogy legyőzlek...- néztem értetlenül a botra és minden irányból megvizsgáltam, sőt rázni is kezdtem, mint valami csecsemő, aki most kapott egy új játékot.
-Wáwáwáwáááááá, fejezd be, mindjárt rosszul leszek!!!- nyöszörgött a démon, majd mikor leálltam, mélyen a szemembe nézett. –Úgy gondolod, képes vagy engem legyőzni? Lássuk csak...- vigyorodott el ördögien Oni.
A következő pillanatok viszont az egész életemet megváltoztatták. Hallottam, ahogy az ajtó becsapódik és a félig rémült, félig dühös Ukaro mester áll, aki valami ordít, de nem hallom s a következő pillanatban, mintha egy fekete lyukba estem volna, a feketeség mindent elnyel...
A következő, amire emlékszem az volt, hogy a csillagos ég alatt fekszem a homokban és minden porcikám fáj. Egy pillanatra már azt hittem, hogy meghaltam, mikor megérzem a hűvös szellőt és megremegek.
-A halál után nem fáznak az emberek, szóval azt hiszem, még él...ek...- tápászkodtam fel és a lélegzetem elakadt.
A templom negyed le lett rombolva, egyes helyeken vérfoltok is díszítették a most sötétkékes homokot és bentről hallani lehetet, ahogy az emberek segítséget kérnek, ám ami jobban foglalkoztatott, hogy Ukaro pont előttem ült egy sebbel a mellkasán, miközben vigyorogva nézett rám.
-Bolond kölök...Nem megmondtam, hogy ne érj hozzá?- tette fel a kérdést, majd a zsebéből egy szál cigarettát vett elő és meggyújtotta. -Úgy tűnik, a démon téged választott...- majd megpróbált feltápászkodni, de visszarogyott.
-M-mester...- s könnycseppek kezdtek gyúlni a szemem alatt.
-Figyelj Taro, ez az utolsó feladat, amit most adok neked, mint a mestered...- majd erőteljesen megmarkolta a fölsőjét és letépte.
Az seb és az izmokon kívül kivette egy furcsa, kék jelet a mester szívénél. Remegve próbáltam én is felkelni, de rögvest térdre rogytam.
-Itt már nem maradhatsz...Keresd meg a Quatro Cerverus klánt...Keresd ott a Mestert, egy régi barátom...ő biztosan…tud majd rajtad segíteni és örömmel gondoskodik rólad...- mosolyodott el. -Menj fel a szobádba, pakolj össze és indulj el a nagyvárosok felé...ott megtalálod majd a klán központját...Hosszú út lesz, de nem hiába edzettelek...- és szívott egy mélyet a cigijéből. -Ezt is vidd magaddal! -majd odadobott nekem egy fekete karkötőt. -Ez képes valamennyire gátolni a démon erejét, de így is képes lest olykor-olykor átvenni az irányítást a tested fölött...bármelyik pillanatban előtörhet...Most menj! Még mielőtt rád találnak és megölnek!- mondta és végre sikerült felállnia.
Soha nem éreztem magam ennél pocsékabbul. Majdnem elpusztítottam az egész szerzetesrendet, a mesteremet is majdnem megöltem és miért? Mert bizonyítani akartam...
Még mindig a könnyekkel küzdve a szobámba siettem, összepakoltam és már itt sem voltam. Mikor az ablakomon ugrottam ki végtelennek tűnő éjszakai sivatagba megpillantottam, ahogy a többiek kijönnek a Ukaro-hoz és felsegítek. Úgy tűnik, ennek a mészárlásnak nem lettek áldozatai, ami valamelyest könnyített a lelkifurdalásomon, de így is...fájt...nagyon fájt, amit tettem...
Innentől kezdve vándorként folytattam az utamat a sivatagban és akinek tudtam, segítettem azzal a reménnyel, hogy ezzel képes leszek törleszteni azokért a sebekért...15 nap után végre elérkeztem Magnolia városába, ahonnan útba igazítottak. Miután megérkeztem a Quatro Cerberus városába, rögtön megkérdeztem egy kocsmárost, hol van a klán háza, aki örömmel elárulta az utat. Már csak abban bízok, hogy itt végre békében pihenhetek és megszabadulhatok az átoktól...Ez az egyetlen célom...



(Off: Egy csöppet őrült vagyok, de Gray-jel már beszéltünk erről, bár nem tudom, mit szól majd ehhez >.>)