Találkozás: Taro Zoom és Rane Iceclaw valamint Reigen Hawkins

Reggel újfent az óracsörgésre ébredtem. Pedig úgy emlékezte, hogy ezúttal nem raktam ki órát az éjjeliszekrényemre. Morcosan odanyúltam és keresgélni kezdtem a kezemmel, de csak nem találtam. Úgy döntöttem, most csak azért sem fogom hagyni, hogy az óra győzzön és elérje, amit akar.
~ Nem figyelek a csörgésre.
Csörr-csörr.
~ Én alszok. Én alszok. Nem hallok semmit.
Csörr-csörr.
Nyomatékosítva még a párnámat a fülemre tapasztottam, de igazából az sem segített. Az óra továbbra is kitartóan csörgött. Talán egy húsz percig bírhattam ki a folyamatos csörgést, de nem voltam benne biztos, hisz félálomban teljesen máshogy telik az idő. Van, hogy az ember csak egy pillanatra hunyja le a szemét és tíz perc telik el. De akad olyan is, hogy öt percnek érzi, de közben alig telik el fél perc. Nos, én ez esetben határozottan tartottam magam a húsz perchez, legalábbis közelítőleg.
Nem bírtam tovább. Kidugtam a kezem a jó meleg takaró alól és keresni kezdtem az órámat az éjjeliszekrényemen. Ott mindent megtaláltam, amit csak lehetett, de az órát nem, ami egyre hangosabban csörgött. Ezek a szemét kis órák úgy voltak megbűvölve, hogy addig bosszantsa az embert, amíg az föl nem kell. De nem fog ki rajtam, akkor is aludni fogok. Így visszahúztam a kezemet és a hasamról átfordultam az oldalamra, háttal az órának. De az a kis rohadék előjött a rejtekhelyéről és hangos csörgés közepette elkezdett pattogni az éjjeli szekrényemen. Próbálkoztam nem törődni vele és egy párnát raktam a fülemre tompítva a csörgés zaját. Az óra csak nem adta fel, elkezdett hajigálni az éjjeliszekrényemen lévő cuccokkal. Szerencsére a vastag takarónak köszönhetően meg se éreztem ezeket, kivéve egyet. A szekrényen lévő fényképkeretet, aminek a sarka belehasított a párnát szorongató kezembe. Az óra látva, hogy ez eredménytelen aljasabb módszert keresett. Ráugrott az ágyamra onnan pedig felmászott rám és rajtam kezdett ugrálni, mondanom sem kell, hogy még hangosabb csörgéssel. Néha-néha leugrott rólam és befurakodott a párnám alá, hogy megrugdossa az orromat. A harmadik ilyen után nem bírtam tovább, hangos csatakiáltással ledobtam magamról a párnát és lerúgtam a takarót. Az óra pánikszerűen menekülni kezdett, de nem volt elég gyors.
- Na most legyél kemény kicsi óra! Fireball!
A kis lánglabda telibe kapta az órát, ami persze darabjaira robbant.
- Muhahaha!
Most már nyugodtan aludhattam tovább, így hát vissza is feküdtem az ágyba.
- Hülye óra… azt hitte, hogy addig bosszanthat, míg föl nem…éb…redek…
Lassan tudatosult bennem, hogy az akcióm után teljesen kiment az álom a szememből. Így hát szitkozódva fölkeltem.
- Ezt nem hiszem el… Már negyedszerre játsszák el velem ezek az órák. Ilyen nincs. Hát az összes erre van beprogramozva mágiával?
Az ágyam mellett még nyújtóztam egy nagyot, majd a hátamat vakarva elsétáltam a beépített szekrényhez és kivettem belőle a partvist. Összesöpörtem az óra maradványait, majd kiszórtam a szemetesbe a többi mellé. A kora hajnali fölös energiáimat levezetve felöltöztem és a szekrényből elővettem egy újabb órát, majd az éjjeli szekrényemre helyeztem.
~ Fél tíz múlt. – állapítottam meg rajta. Még tegnap eldöntöttem, hogy lemegyek a könyvtárba olvasgatni az elemi mágiákról, hisz mindent tudnom kell a négy őselemről, ha én akarok lenni a világ legjobb elementalistája.
Így hát vidáman léptem ki az ajtómon és siettem végig a folyosón. Szerencsére a könyvtár a céh épületének ezen részén volt, így csak a lépcsőig kellett elbattyognom, ami levezetett egészen a könyvtár ajtajáig. A hatalmas könyvekkel teli tudástár végig húzódott a Quatro Cerberus egész területén, csak épp a föld alatt.
Beléptem az ajtón és egyből az ajtótól nem messze lévő asztalokhoz tartottam, azonban nem voltam egyedül…

Nagyot nyújtózva ébredtem, majd a naptáramra pillantva sóhajtva indultam a fürdőszoba felé.
~ Itt az ideje a hajfestésnek. - ellenőriztem a tükörben hajtöveimet. Némi nekikészülődés után elkezdhettem a már rutinná vált műveletet. Megengedtem egy kádnyi vizet, néhány kendőt és a ruháimat is előkészítettem, majd teljes lelki nyugalommal fröcsköltem tele hajam a festékkel, tudva, hogy úgyis a fele a szememben fog landolni.
~ Bár.. talán most másképp leáááááá... - tévedtem. A csípős szer ismét belefolyt mindkét szemembe, gyakorlatilag megvakítva egy-két órára. Annyira égetett, hogy becsukva kellett tartanom szemeimet. A szobában már fejből tudtam, hogy mit hol kell keresnem, így az öltözködéssel percek alatt végeztem, majd elindultam a klán étkezője felé.
- A vakság nem gátolhat meg aklán számlájára való étkezésben.- morogtam magamban. A fejemen hordott kendő szerencsére megakadályozta a további festékadagokat a célba érésben, így már-már láttam, amikor kiértem az utcára. Egy-egy pillanatra már képes voltam működésre késztetni látórendszeremet, és a mozgásra koncentráltam.
- Elnézést, nem tudná megmondani, merre van a Quatro Cerberus klánja? - kérdeztem meg egy mozgó foltot.
- Öööö... Az utca végén jobbra. - válaszolt egy hang, majd sietősen továbbállt. Vajon tényleg ennyire furcsának tűnök?
Némi nehézséggel, és pár újabb folt megkérdezése után eljutottam a bejárathoz, majd valahogy elindultam egy asztal felé. Azért pécéztem ki pont azt, mert az egyetlen dolog, amit ki tudtam venni, egy világosbarna köpeny volt az egész teremben.
-Jobb ha nem ülsz ide, mert még kikö... - itt egy óriási korgás szakította félbe a mondandóját.
- Van itt még valaki? - lepődtem meg, majd vállat vonva elordítottam magam.
- Két adag bundás kenyér rendel! - majd normál hangerőn folytattam - Ha jól látom, előtted nincs tányér, igaz? Ugye nem baj, hogy rendeltem neked is? - Normális félénkségemet az éhség és a vakság pillanatnyilag elnyomta. Próbáltam szemügyre venni asztaltársamat, remélve, hogy a vérvörösre csípett szemem nem ijeszti halálra.

A könyvtárban rengetegen voltak. Nem értettem, ez hogy fordulhatott elő, hisz alig szokott ide járni valaki. Eddig bármikor voltam itt, sose volt senki, vagy maximum egy-két mágus.
- Hát itt meg mi történt?
Tovább akartam menni, hogy a végére járjak ennek a különösen aggasztó ügynek, de a természet közbe szólt. Délelőtt volt és a mai napon nem végeztem el a legfontosabb dolgot a világon, így drága szervezetem volt olyan szíves és figyelmeztetet ennek a pótlására. A gyomrom egy hatalmasat kordúlt, mely bezengette az egész alagsort. Ekkor mindenki abbahagyta, amit csinált és ijedten rám nézett. Elvigyorodtam és zavarodottan a tarkómat kezdtem dörzsölgetni.
- Bocsesz.
Ezek után meg kellett változtatnom a napirendemet és előrébb helyezni a kiadós reggelimet. Kiléptem az ajtón és felbattyogtam az alagsorból a földszintre. A gyomromat markolászva át vánszorogtam a céh épületének másik szárnyába. Végig siettem a folyosón és egy kis belső udvaron. Belépve a következő helyiségbe jobbra a főbejárat volt, balra pedig egy tágas lépcső az első emeletre és Goldmine irodája felé vezetett. Tovább siettem a lépcső mellett egy újabb folyosóra, ahol néhány méter után balra fordulva az ebédlőben találhattam magam. Elsétáltam az asztalok között és a pult előtt lévő ülőalkalmatosságra lehuppantam. Richard elém rakott egyből egy tányér rántottát.
- Ma hogy-hogy ilyen későn? – érdeklődött tőlem.
- Ne is kérdezd. Annyira be voltam zsongva ma reggel a tanulás miatt, hogy el felejtettem a reggelit.
Elkezdtem lapátolni magamba a rántottát. A reggelis téma miatt ugyanis csak még éhesebb lettem.
- Ki vagy te és mit csináltál az igazi Reigen Hawkins-al?
Befejeztem az első tányért, majd Richard-ra néztem és nevetni kezdetem.
- Nyugi én vagyok az. A faggatás helyett meg inkább add a következő tányért.
- Na ez az a Reigen, akit én ismerek.
Richard elém tett még egy extra adagot, mire én elvigyorodtam. Rögtön neki is láttam, majd a következő kilencet is hasonlóképp kivégeztem. Jóllakottan megpaskoltam a hasamat.
- Két adag bundás kenyér rendel! – hallatszódott hátulról egy számomra ismeretlen hang. Richard pár másodperccel később kirakott két bundás kenyerekkel teli tányért a pultra. Ekkor jutott eszembe, ami már nagyon régóta érdekelt, már kisgyerekkorom óta.
~ Hogy csinálja meg ilyen gyorsan a kajákat? Mi lehet abban a pultban?
Gondolataimból azonban Richard ébresztette fel.
- Reigen megtennél nekem valamit?
- Mi? Ja persze.
- Ki vinnéd ezeket annak a két újoncnak? Thug az előbb az egyikükre eléggé ráförmedt.
- Már megint nem sikerült neki a küldetése?
Richard megrázta a fejét.
- Nem.
- Akkor érthető. Persze odaviszem nekik. – mondtam vigyorogva Richard-nak. Leugrottam a székről és játszva a profi pincért fölkaptam a két tányért és akrobatikus mozdulatokkal megspékelve elindultam az asztal felé.

//Elnézést, hogy ennyit vártatok >.<//
Az éhhalál közelében fetrengtem az asztalon, mikor a srác egyszerűen leül mellém, és rendel két bundás kenyeret. Nagy nehezen felemelem a fejemet és kómásan ránézek.
-Ha jól látom, előtted nincs tányér, igaz? Ugye nem baj, hogy rendeltem neked is?- kérdezi.
-Tényleg, nem szükséges...- mondom egy erőltetett vigyorral.- Biztos bajba kerülné...- és egy újabb hatalmas korgás hangja szabadul ki a gyomromból, mire rögvest összegömbölyödök.- De azért jól esne...- teszem még hozzá.
Szégyelltem is magam egy kicsit, hisz még is csak egy szerzetes voltam, a türelem és a nyugodtság jellemzi a sivatag őreit, de már eléggé kijöttem a gyakorlatból. Csak is az ételre tudok most gondolni, s mikor megpillantom egy másik srácot, aki épp hozza az ételt, könnybe lábadnak a szemeim. A friss ételt lerakja elénk, mire rögvest rávetem magam és máris habzsolom be.
-Köszhömph széphemaph! (Köszönöm szépen!)- mondom már örömkönnyeket potyogtatva.
Egy két pillanat és az ínycsiklandó reggeli már el is tűnik a pocakomba és már kevésbé éhesen ülök vissza rendesen a padra. Ekkor veszem csak észre, hogy a srác - aki meghívott - szemei vérvörösek és kicsit be is vannak duzzadva. Egy pillanatra meglepődtem, majd alaposan szemügyre vettem.
-Hát a szemeiddel mi történt?- kíváncsiskodom.
-Sampon...- közli nyíltan és egyszerűen.
~Szerencsétlen...~ ásítozik egyet a démon, majd újra elnyúl.
-É-értem...- mondom és egy mangacsepp jelenik meg a fejemen. -A nevem Taro Zoom! Titeket hogy hívnak?- néztem rá mindkét srác mosolyogva, bár ők csak a két pislákoló szempárt láthatták.

-Tényleg, nem szükséges...Biztos bajba kerülné...- próbált szabadkozni asztaltársam, de egy korgás szakította félbe a monológot.- De azért jól esne...- tette még hozzá, miközben én a korgáson vigyorogtam.
Újra körülnéztem a teremben, hátha felismerek még néhány embert, akiknél bajba kerülnék, de két méternél távolabb nem láttam. Amint hátradőltem, hogy becsukjam a szemeimet és pihenjek, mielőtt megérkezne az étel, egy fekete felsős fickó lerakott elénk egy-egy tányért. Az illatra összefutott a nyál a számban, és egy enyhe meghajlás után a kajára vetettem magam. Pont tökéletes arányban volt rajta a fokhagyma és a sajt, így gyorsan emlékezetembe véstem, hogy minél gyorsabban barátkozzak össze a szakáccsal.
- Köszhömph széphemaph! (Köszönöm szépen!) - hallottam a sírástól elcsukló hangú köpenyes ember hangját, majd néhány percig az evés hangjai töltötték be az asztal körüli teret. Az evés végeztével - és az etikett lemészárlásával - az értem aggódó fickó így szólt hozzám:
-Hát a szemeiddel mi történt?- kíváncsiskodom.
-Sampon...- válaszoltam őszintén.
-É-értem... A nevem Taro Zoom! Titeket hogy hívnak?
- Minket? - erőltettem meg magam, és vettem észre a szemben leült "pincért". Abból, hogy leült, gondoltam, hogy mégsem a felszolgáló, hiszen inkább dolgozna.
- Rane Iceclaw vagyok. Nemrég léptem be a klánba! - mutattam fel a tetoválást a karomon büszkén. - De egyelőre még nem nagyon ismerem ki magam a klánépületben, és kéne valaki, aki bemutatja a helyet... Ti nem vagytok ismerősek errefelé? - néztem rájuk reménykedve. Az, hogy gyakorlatilag semmit sem fogok látni az esetleges körbevezetésből, nem zavart. Némi érdeklődést véltem felfedezni Taro arcán, de nem voltam benne teljesen biztos. Így megerősítésért az egyelőre ismeretlen ember irányába néztem, aki épp mondani készült valamit.

Végig szlalomoztam az asztalok között, aztán megálltam az asztal mellett, ahol a két srác ült, pontosabban inkább csak az egyik. A másik, ülés helyett, mintha már haldoklott volna. A szenvedő fehérhajú fiú felnézett rám, én pedig vigyorogva letettem eléjük a tányérokat. Rögtön rá is vetette magát és mohón habzsolni kezdte.
- Köszhömph széphemaph!
Miután kimondta, én magamban próbáltam lekódolni az előbb elhangzott mondatot. Ő már örömkönnyeket potyogtatott és a fél tányért már be is pusztította, mire én sikeresen megfejtettem az előbbi szólását.
- Szívesen! - feleltem kicsit megkésve, majd leültem melléjük az asztalhoz. Nem sok kellett hozzá, hogy a tányér másik fele is eltűnjön.
- Hát a szemeiddel mi történt? – kérdezte a fehér hajú srác, akin utazó kabát volt.
~ Talán valamilyen vándor mágus lehet? Még sose láttam itt.
De követtem a tekintetét a másik fiúra, akinek valóban vörös volt mindkét szeme. Tekintetem föntebb vándorolt a zöldeskék hajára.
- Sampon… - felelte egyszerűen.
- É-értem… A nevem Taro Zoom! Titeket, hogy hívnak? – nézett ránk pislogó szemekkel.
- Minket? – nézett körbe a vörös szemű srác és pillantott meg engem. Én rávigyorogtam és kedvesen integettem.
- Rane Icelow vagyok. Nemrég léptem be a klánba! – rábökött közben a karján lévő tetoválására – De egyelőre még nem nagyon ismerem ki magam a klánépületben, és kéne valaki, aki bemutatja helyet… Ti nem vagytok ismerősek errefelé?
- Ha idegenvezető kell, Reigen Hawkins szolgálatotokra áll! – fölpattantam az asztalról és jobb kezemet ökölbe szorítva arcom elé tartva, hősi pózba vágtam magamat.