A tér boszorkánya

- Szóval mit dobott a mágiád? – kérdezte Reigen a társát.
- Úgy tűnik eszudóra vadászunk, nerk – nézett fel a mágikus interfészéből, majd eltüntette azt. Reigen odalépett a táblához és letépte a papírt.
- Hmm, ez sincs messze. Itt van tőlünk északra a Feston-hegység lábánál.
- Persze, hogy a közelben van. Azért küldték ennek a céhnek a felkérést. Minek küldenének ide megbízást az ország másik végéből, ha ott is van egy tucat mágus céh, akinek ugyanúgy elküldhetnék, nerk?
- Jogos – értett egyet Reigen és elindultak kifelé. A feladatuk kőegyszerű volt, olyan igaz Quatro Cerberus feladat. Egy kis falu haszonállat állományát dézsmálja egy eszudó falka, akik valahol a közelben vertek tanyát. Ezt a falkát kell megtalálniuk és likvidálniuk mielőtt még több kárt okoznak. Az eszudók félméternél kicsit nagyobb testű, denevérszerű lények. Ragadozó életmódot folytatnak és kis testű emlősöket ejtenek el táplálék gyanánt. Bár nagyobb létszámú falkánál előszokott fordulni, hogy közösen egy nagyobb testű lényt ejtenek el és fogyasztanak el kollektívan. Azt azonban Nokinerk és Reigen se hitte volna, hogy közösen elvisznek egy tehenet. Bár a felhívás nem részletezte a dolgot feltételezték, hogy a nyulakat vagy a csirkéket tizedelik. Így vagy úgy a lényegen nem változtatatott. Meg kellett keresniük és leszámolniuk a kellemetlenkedő bestiákkal.
Kiérve a céh épületéből Reigen maguk alá idézte a narancsos felhőjét és észak felé kezdtek el repülni.
- Remélem most nem akarod megenni őket, nerk – törte meg Nokinerk a rövidke csendet.
- Nem. Legutóbb elég volt. Elég pocsék az ízük és macerás megpucolni őket. Ráadásul elég kevés rajtuk a hús is.
A hátralévő rövidke hét perces útban megvitatták melyik bestiának milyen íze van. Bár inkább csak Reigen beszélte meg magával, Nokinerk a vegetáriánus életmódja miatt nem tudott saját véleménnyel hozzájárulni, pusztán pár szakácskönyvből szerzett tudással tudott hozzájárulni a témához.
- Állj, nerk! – kiáltott Nokinerk, Reigen pedig lefékezett.
- Mi az? – kérdezte a sofőr, szőrös kis barátját.
- Itt vagyunk a falu fölött, szóval az eszudóknak is a közelben kell lenniük, nerk.
Azzal Nokinerk megidézte a mágikus interfészét, majd elkezdte megalkotni pecsétekből és rúnákból sorra a mágikus drónjait. Ahogy elkészült velük útjukra bocsájtotta és a képernyőn figyelte a mozgásukat.
- És most? – érdeklődött az ifjú mágus kíváncsian.
- Mos a drónok átfésülik a környéket. Letapogatják a tájat és átkutatják az üregeket, barlangokat, ahova napközben befészkelhették magukat, nerk.
- Szóval akkor várunk.
- Igen, lényegében most várunk, nerk.
Reigen megnövelte a felhője méretét és elfeküdt rajta az eget bámulva várakozás közben. Nem akarta zavarni Nokinerket a dolga közben, de egy olyan tíz perc várakozás után már kezdte unni magát. Azzal szórakozott, hogy feltartotta a kezét és megidézte rá az egyik gyűrűjét, majd eltüntette és a szomszédos ujjára idézte és így tovább. Egészen addig, míg a bal kéz kisujjáról el nem ért a jobb kéz kisujjáig, majd vissza. Utána már elkezdte variálni. Két oldalról egyszerre indított el egyet-egyet, vagy felváltva csak minden második ujjára idézte. Még legalább tíz percig szórakoztatta magát, míg végül Nokinerk felkiáltott.
- Meg vannak, nerk!
Reigen felült és ránézett az interfészre, ahol megjelent a terület térképe.
- Ott, nerk. Az előbb szűnt meg a drón jele. Bizonyára elkapták, de még előtte küldött pár adatot. Az életjelek alapján csak egy kis falkáról van szó, nerk. Összesen nyolcan vannak, de jó mélyre befészkelték magukat a barlangba.
- Értem akkor oda megyünk – mondta Reigen azzal irányba állította a felhőt és lassan ereszkedni kezdett a cél felé.
- De majd azért vigyázz velük. A drón felhergelte őket és most ébren is vannak a nappal ellenére, nerk.
- Szóval jól megbökdösted a darázsfészket, mielőtt a közelébe mennék. Szuper.
- Szükséges volt, hogy adatokat gyűjtsek, nerk.
- Nem számít. Nyolccal még talán elbánok.
- Szerintem meg száz se okozna gondot, nerk.
- Azért ha lehet ne próbáljuk ki.
Közben Reigen leszállt az említett barlang bejárata előtt, majd eltüntette a felhőt.
- Felteszem te kint vársz meg.
- Nahát, még hogy nem fejlődik a következtetőképességed, nerk.
- Egy egyszerű igen is megtette volna – felelte rá az ifjú elementalista és bevetette magát a barlangba. A jobb kezével tüzet teremtett, ami erős vörös fénnyel világította be a barlangot. Ha lett volna megoldás nem akart volna végezni a lényekkel, de sajnálatos módon az eszudó túl agresszív faj volt ahhoz, hogy kitelepíthesse őket. És túlságosan is ragaszkodtak a fészkükhez, így ha ki is telepíti valahogy visszatértek volna előbb-utóbb azzal pedig csak a falusiakat verte volna át egy ilyen ideiglenes megoldással. Elzavarni se tudta volna őket, nem maradt más választása.
Ahogy egyre bentebb haladt meghallotta a neszezésüket. A visításuk és a csapkodásból egyértelművé vált számára, hogy a lények is megérezték. Mivel csak egyirányból közeledhetett feléjük nem tudott úgy a hátukba kerülni, hogy ne érezzék meg a szagát.
Az eszudók már neki is iramodtak és felé repülve támadtak. Reigen dobbantott egyet, mire a földből nyolc kőtüske emelkedett ki és szúrta át a lényeket, akik gyors viszonylag fájdalommentes halált szenvedtek. Reigen sajnálta őket, de ennyit tehetett csak az érdekükben. A kőtüskék visszahúzódtak a földbe, és csak a tetemek maradtak. Idővel majd bekerülnek a természet körforgásába. Vagy ott maradva lebomlanak és hosszú idő alatt talaj képződik belőlük, vagy más dögevő fajoknak szolgálnak táplálékul.
Reigen odalépett a hozzá legközelebbi eszudó tetemhez és letépte a hátáról az egyik pikkelyt. Nokierk a lelkére kötötte, hogy ha ilyen megbízás adódik, akkor a használható részeket azért gyűjtsék be.
Ezután Reigen elindult kifelé és mikor kiért a barlangból arra lett figyelmes, hogy Nokinerk épp beszél valakivel.
- Értem, nerk. Megmondom neki. – zárta le a shugo a kapcsolatot és felnézett a paneljából az érkező mágusra.
- Ki volt az? – kérdezte kíváncsian Reigen. Ritkán szokta látni, hogy valaki felhívja Nokinerket, bár nem az első eset lett volna.
- Goldmine. Fontos ügyben, nerk.
- Milyen fontos ügyben?
- Egy szigorúan titkos ügyben, nerk.
- Ezzel most előrébb vagyok, köszi.
- Nekem is csak ennyit mondott, nerk. A Mágus Tanács küldött üzenetet, hogy magasan képzett mágusokra van szükségük egy meg nem nevezett feladathoz, nerk.
- Izgin hangzik.
- Ez egy rendkívül veszély megbízás, szigorúan titkos és csak saját felelősségre ajánlott elfogadni. Legalábbis Goldmine ezt mondta még róla, nerk.
- Még mindig izgin hangzik. Szeretem a titkokat meg a rejtélyeket.
- Azért néha kicsit visszafoghatnád a kíváncsiságodat. Emlékszel arra a labirintusra? Ha Zack nem szól rád és betetted volna a kezed abba a lyukba, most nem lenne ott más csak egy csonk.
- Az egy egyedi eset volt.
- Hát persze, nerk.
- Másokat is keresett Goldmine egyébként?
- Csak megkérdezte nem tudok-e Maxről valamit. Mióta nincs Probulus őt nem tudja elérni ilyen esetekben. Nem tudom másnak szólt-e még. Azt mondta a céhben is felkeres pár embert, akik ott vannak épp, nerk.
- Rendben. Még valami?
- Yarstead kikötőjében van a gyülekező. Tőlünk északra egy kikötőváros, nerk.
- Ennyi?
- Igen, miért, nerk?
- Mert vagy hatszor kellett kérdeznem, mire sikerült elmondanod remélhetőleg mindent.
- Csak ötször tettél fel kérdést, ebből négy vonatkozott konkrétan erre és én a kérdésre válaszoltam mindig, nerk.
- Te tudhattad volna, hogy értem.
- Nem vagyok gondolatolvasó, nerk.
- Pedig amennyit szórakozol a mágiáddal és archiválod még az emlékeket is és mások tudását is, azon se lepődnék meg, ha azzal az interizéddel…
- Mágikus interfész, nerk. – szakította félbe a javítással.
- A mágikus interfészeddel már mások gondolatait is elraktároznád.
Nokinerk nem válaszolt először, csak hümmögve gondolkozóba esett.
- Nem is rossz ötlet. Meg lep, hogy épp tőled származik, nerk.
- Eszedbe ne jusson!
- Egyelőre a megbízásunkkal foglalkozzunk, nerk – mondta azzal visszafordult a mágikus interfészéhez és el kezdte nyomkodni a gombokat, mire az egyik drónja, ami körülötte repkedett belebegett a barlangba.
- De hisz végeztünk, mit csinálsz még?
- Felvételt készítek a munkádról, nerk. Nem árt némi biztosíték arról, hogy elvégeztünk a feladatot. És egy dögöt nem fogunk magunkkal cipelni az úton.
- Pedig nem valami nagyok.
- De én nem fogom szagolni az út alatt, nerk.
- Tényleg. Mindig elfelejtem, hogy érzékenyebb a szaglásod, mint nekem. Pont, mint Maxnek.
- Na, ő már egy másik kategória, nerk.
A kis shugo elkészítette a felvételeket, majd eltűntette a drónjait és az interfészét. Reigen maguk alá idézte a felhőjét és elrepültek a faluba. Szerencsére tényleg kevesen laktak ott, így csak egy rövid keresgélés kellett, hogy megtalálják a vezető gazdát, aki a felkérést küldte el a céhbe. Elmesélték kik ők és honnan jöttek, illetve a feladat elvégzését. Nokinerk kérdés nélkül megmutatta a felvételt és biztosították, hogy többet nem kell aggódniuk a bestiák miatt. Nem fogják tovább kurtítani – mint kiderült – a csirke állományt. A főgazda nagyon hálás volt és rögtön kifizette őket. Sőt még ebédre is meghívta őket hálából.
- És nagyon szívesen látnánk ebédnél és persze a beszélő jószágát is.
- Nagyon szépen köszönjük – válaszolt Reigen jókedvűen. Az evés lehetősége mindig felderítette.
- De Reigen, mennünk kéne a kikötőbe, nerk. Várjunk csak… Beszélő jószág?
- Goldmine mondta, hogy mikorra kell odaérni?
- Azt nem de…
- Akkor maradhatunk ebédre. Nagyon köszönjük – azzal már indult is a ház felé, ahol ínycsiklandozó illatok áramoltak ki.
- Fogalma sincs mekkora hibát vétett, nerk – intézte a szavait a gazdához és a fejét csóválva követte társát a házba. A főgazda először nem értette mire célzott a beszélő jószág, de egy fél órával később, már nagyon is. Elborzadva konstatálta jótékony döntése súlyát. A család közel egy heti adagját felemésztette a feneketlen szörny. A fekete lyuk, mely minden ehetőt elnyel, ha bekerül a vonzáskörzetébe, vagyis kartávolságon belülre kerül. Olykor persze még a kartávolságon is túlról, ha mágiát használva közelebb húzta magához.
Reigen megköszönte a finom ebédet, aztán útnak indultak a falusiak nagy örömére. A főgazda már attól tartott, hogy a szomszédokhoz kell átrohanni majd kölcsönkérni némi elemózsiát. Bár a kamrájuk kongásából ítélve lehet előbb-utóbb arra a sorsa jutnak…
Megidézte a narancsosan lángoló felhőjét és társával, Nokinerkkel karöltve elindultak a kikötőváros felé. Nokinerk az interfésze segítségével navigálta az ifjú mágust. Egy hosszabb út után pedig meg is pillantották maguk előtt a város, Yarstead körvonalát.

//Natsunak jeleztem, saját számításom szerint megvan a 15k VE-m, csak még nem értem el az adatlap frissítés miatt.//


- Sose hittem volna, hogy idáig süllyedünk. - morrant fel a térdelő Arisa. Félrehúzott egy útban levő bokrot, hogy benézhessen alá. – Ragadozó vagyok, nem bárány!
- Tudom, de ha a bájitalokkal akarok foglalkozni, akkor muszáj növényeket gyűjtenem.
Néhány hét telt el azóta, hogy visszatértünk a Quatro Cerberus kötelékébe. Kíváncsiságom a bájitalok iránt nem csökkent, de ahhoz, hogy bájitalokat tudjak főzni, ahhoz növényekre volt szükségem.
A Severus, tekintettel a helyszínre, inkább a kevésbé kifinomult szaglással rendelkező emberi formát választotta. Viszonylag messze, északon találtunk rá erre a mocsárra, ahol egy bergamot nevű növényt kerestem. A csúszlinak is hívott növény párás, sötét helyeken nőtt, és elvileg egyszerű volt megtalálni. Húsz centis, kékeszöld növény, türkiz virágokkal.. Hogy bújhatna el?
Tévedtem. Már vagy fél órája kerestünk bergamotot, de egyelőre eredmény nélkül. Sajnos nem segített sokat a helyzeten az, hogy a botanikával idáig lényegében csak annyit foglalkoztam, hogy a tányéromon levő növények ehetőek-e - így mindent tüzetesen meg kellett vizsgálnom, mielőtt eldöntöttem volna, hogy tényleg nem az, amit mi keresünk.
- Talán ez az? - csillant fel a szemem, mikor befordultam egy fa mellett. A fű több helyen le volt taposva, mintha csak az erre tévedő állatok rendre majdnem elestek volna.
Igen! Tényleg tenyérni, türkizkék virágok borították a mezőt, amelyeket húsz centi magas növények tartottak. Úgy tűntek, mintha csiganyálka vonta volna be őket.
De nemcsak bergamot volt a földön. Fű nőtt alatta, és nem is akármilyen. A fűszálak tetején magtároló volt, és két, szív alakú levél hajtott ki rajtuk oldalt.
- Jackpot, Arisa. Nem csak bergamot nő itt, hanem angyalfű is.
- Juhé. - mondta szárazon, és egy fának dőlve leült. Szemei már el is kezdtek lecsukódni. - Majd szólj, ha kész vagy.
- Viszek mindkettőből. - Döntöttem, figyelmen kívül hagyva társam érdektelenségét. Előhúztam késemet az övemből, és négykézlábra ereszkedtem, félve attól, hogy én is úgy járok, mint az erre járó állatok.
Óvatosan nyiszatolni kezdtem a mező szélén elhelyezkedő növények levelét. Még a kezemből is kicsúsztak, ahogy megpróbáltam rájuk fogni. Végül kénytelen voltam minden levelet az ujjaimhoz fagyasztani, hogy rögzítsem őket, míg elvágtam a késsel a szárukat. Az angyalfűvel jóval egyszerűbb dolgom volt. Csak le kellett szakítanom a növényt a föld fölött.
- Rane. - hangzott fel Arisa hangja. - Emlékszel a postás madárra, amivel a láda kapcsán találkoztunk?
- Persze.- válaszoltam oda se figyelve. A feneketlen zsákba gyűrtem az utolsó növényeket, és elégedetten felkeltem. Tíz bergamot levél és tizenöt adag angyalfű volt a zsákmányom. - Miért?
- Mert most is itt van egy. És ahogy látom, épp rád vár, és a QC pecsétjével ellátott sapkája van.
- Tényleg? Merre? - néztem fel végül, és felemeltem a kezem. A madár rászállt nyitott tenyeremre, és a kezembe ejtette a levelet. - Köszönöm.
Ahogy a postás szárnyra kelt, kíváncsian bontottam ki a küldeményt. A pecsétből egyértelmű volt, hogy csak Goldmine küldhette.
- Arisa.. azt hiszem, kicsit később érünk csak haza.
- Mi történt?
- Goldmine egy küldetést adott nekünk. Kettőnknek, szigorúan kikötve, hogy te is kellesz hozzá.
- Oh? - csillant fel a szeme.
- Yarstead-ba kell mennünk. Az egy...
- Kikötőváros északra, néhány tíz kilométerre innen. Szerencsénk van, közel van hozzánk. Mi dolgunk ott?
- Épp ez a gond. - dörzsöltem meg a fejem gondterhelten. - Nincs benne. Csak annyi, hogy veszélyes, és saját felelősségünkre jelentkezhetünk csak. Reigen elfogadta a küldetést, de úgy érzi Goldmine, hogy nem árt az erősítés. - egy pillanatra büszkeség töltött el. Jó érzés volt arra gondolni, hogy lassan a céh legerősebb tagjai között tartottak már számon.
- Azért ne éld bele magad. - hűtötte le a lelkesedésem Arisa. Lesöpörte nadrágjáról a ráragadt, kósza leveleket, és nyújtózott egy nagyot. - Mindenképp izgalmasabb lesz, mint a növényvadászat. Mikor indulunk?
Egy pillanatra sóvár pillantást vetettem a bájitalfőzéshez oly fontos növényekre. Órákat tudtam volna még itt eltölteni. De nem tudtam, mennyi időnk van. Lehet, hogy a hajók perceken belül indulnak.
- Most.
Arisa fekete kígyó alakjába váltott vissza, és kérdés nélkül csapkodni kezdett szárnyaival. Az utolsó pillanatban tudtam csak felugrani, de minden gond nélkül indultunk el Yarstead kikötője felé.

- Visszhangozz hát, Győzelmi Kiáltás! - lelkendezett Jeanne, mire aztán Karna egy hatalmas ordítás keretében az éjszakai égboltnak ajánlotta tucatnyi méteres lángörvényét, hanghullámaival felzavarva a viszonylag csendes hegyvidéket.
Bár Ceur megértette, hogy csapata lelkes, hisz az ő segítsége nélkül is leterítették Fiore egyik legveszélyesebb élőlényét, ezt kissé azért túlzásnak vélte... Mindazonáltal a fehér sárkánygyík immáron eszméletlenül feküdt az apró különítmény lábainak gyűrűjében.
- De ugye most nem kell megölnünk...? - kérdezett rá a lángfarkas, hangjában nem rejtve aggodalmát.
- Ez a példány veszélyesen közel merészkedett a falvakhoz, amelyek a hegy lábánál terülnek el. Ha így hagyjuk, és magához tér, az később ártatlan életeket követelhet. - magyarázta Jeanne.
- Egy vadászatot illik a préda tényleges elejtésével zárni. Ezzel neki is megadjuk a tiszteletet, mint legyőzöttnek, valamint a Mennyei Sárkánynak is felajánlhatjuk jutalmát a sikeres végkifejletért. - szólt közbe Kiril, kifejtve keleti doktrináit.
- Ha Karna-sama nem akarja megölni, szerintem is engedjük inkább szabadon. - szált be a társalgásba Delilah is maszkjának takarásából.
- Te csak maradj ki ebből, egy ujjad se mozdítottad azért, hogy kiüssük ezt a dögöt. - rivallt rá az alacsony lányra Jeanne. - Megmondom én, mi lesz! Kinyírjuk, leszedjük a pikkelyeit, és elsózzuk jó pénzért azokat a bazárban.
- Mióta tiéd a végső szó? - hitetlenkedett Okita.
- Hadd legyen már hamarabb az enyém, mint a tiéd! Mágiák nélkül a hülye katanáddal csapkodtad a gyíkot, mintha olyan sokat érnének ellene a fizikai támadások, pláne a te semmirevaló karjaidból. Annyi hasznod volt ebben a csatában, mint a körömgombának Karna mancsain. - vágott vissza levegővétel nélkül a szőke rúnalovag.
-  Karna-sama körmei nem gombásak. - jegyezte meg egyhangúan Delilah.
- Bár kissé vehemensen fejezi ki a véleményét, de egyetértek Jeanne-senpai állásmódjával. A környékbélieknek, és nekünk is az lenne a legkedvezőbb, ha végeznénk a sárkánygyíkkal. - forgatta meg tenyerében lándzsáját a keleti alakváltó.
- Talán ha visszaengedjük a hegyek belső völgyeibe, nem fog többé idemerészkedni, tanulva kudarcából... - erőlködött tovább a lángfarkas, figyelmen kívül hagyva a korábbi sértést, amelyet a fejéhez vágtak.
Bár Ceur-t nem érdekelte különösebben az előtte kibontakozó vita, órákig mégsem kívánta hallgatni a döntésképtelen társaság civakodását. Elsóhajtotta hát magát, majd a többiek közé sétálva lenézett a még mindig mozdulatlan hüllő testére.
Kis hezitálást követően hátralendítette jobb lábát, majd páncélozott csizmájával belerúgott a sárkánygyíkba. A robbanásszerű hangot követően a hüllő szinte képlékennyé válva kenődött rá a vértezett lábszárra, majd ágyúgolyóként sivítva sok száz métert repült hátra a hegylánc mélyébe.
- Ha ezt követően magához tér, biztos nem fogja már elhagyni a magasabb pontokat. - lendíttette meg Ceur a rúgólábát. - Ha ez mégis megtörténik, és megtámadja a közeli falvakat, úgy a te felelősséged lesz levadászni, és megölni őt Karna.
A négylábú rábólintott a döntésre.
- Ami viszont fontosabb, hogy teljesítettétek a feltételem a közös küldetéssel kapcsolatban. Elég rátermettnek tűntök, bár talán kissé magasabbra kellett volna tennem a mércét... Ugyanakkor Skye Árnyszigetének fenevadjaira aligha vadászhatnátok már. - töprengett el lemondóan a férfi. - Lényegtelen. Mi hát az úticél, Jeanne?
- Yarstead kikötője, Ceur-sama. - bólintott a szőke lány. - Onnan kell elindulnunk majd egy északi szigetre elméletileg. Sok nagyágyú rúnalovagot és ügynököt gyűjtöttek egy helyre, nekem pedig, mint hírszerző újoncnak jót tenne a befolyásomra nézve, ha tényleges segítséget biztosítanék egy ekkora horderejű küldetésnél. Bár felmerül majd a kérdés, hogy ti kik vagytok, és miért hozlak titeket... - merengett el a rúnalovag. - Hasztalan-Okita még hagyján, mert ő hallgató az Akadémián, de mindenki más... Hmmm...
- Majd kitalálsz valamit útközben. - zárta rövidre a témát a sárkányölő. - Hogyan jutunk el oda?
- Teleportációval, természetesen. - mosolyodott el Jeanne. - Korábban már jártam a környéken, és egyszerre több embert is magammal tudok vinni igencsak nagy távolságokra. Megkérdőjelezhetetlenül hasznos. - bólogatott a szőkeség saját kijelentésére. - Ha mindenki készen áll, mehetünk is. Persze, a túlsúly felőlem maradhat, ha akar...

Spoiler:

- Ennyi? – húzta el a száját Koko, ahogy rámeredt Atsura. Ilyen közelről ez az arckifejezés szinte bántotta a nő érzéseit. Kis híján butának érezte magát, de már megtanulta lerázni magáról a koala megvetését. Persze tudta, hogy nem gondolja komolyan, de azt is tudta, hogy egy kicsit mégis..
- Ennyi – felelte végül higgadtan, Koko pedig sóhajtva visszavonulót fújt. – Nekem legalábbis nem árult el többet a Tanács képviselője..
- Egyáltalán minek van Leangarthban az a bohóc? Mindenki tudja, hogy kémkedik.. – szögezte le a koala, mágikus botjával nyomatékot adva kijelentésének.
- Ugyan – legyintett Atsu. – Ez ostobaság. Tudják, hogy nem titkolunk előlük semmit… - Koko ismét bevetette a „temikorlettélekkoraidióta” nézését. – Mármint semmi olyat, amit valaha is megtalálhatnának.. – korrigált gyorsan a nő, kezével elhessegetve szavait a langyos, tengeri szélben, mintha csak attól félne, hogy a világon mindenki meghallja.
Lassan két órája volt, hogy elindultak a városból. Egy egyszerű kereskedő hajót választott járműnek, ami egyébként is Yarstead-be tartott, nem volt túl nagy bárka, és a rakománya is csekélynek volt mondható, így egészen gyorsan szelték a part menti habokat. Észak felé haladtak, úti céljuk pedig Yarstead város kikötője volt, ahol állítólag valami nagy esemény volt készülőben, igaz, Moritz, aki a Mágus Tanácsot képviselte Leangarthban, egyáltalán nem tért ki a részletekre. Titokzatossága meggyőzte Atsut, hogy jobb, ha maga jár a végére, miért gyűjt sereget a Tanács egy istenhátamögötti kikötővárosban. Ritkán használták a céheket zsoldos hadseregként, és amikor ezt tették, arra általában jó okuk volt. A küldetést rendkívül veszélyesnek írta le Moritz, de Atsut az effajta apróságok valahogy mindig hidegen hagyták. Úgy tett, mintha fontoskodna a magánakciójával, de valójában csak marha kíváncsi volt, a saját szemével akarta látni, mi lehet a nagy titkolózás tárgya.

Távozáskor biztosra ment, és csak egy rövid üzenetet hagyott mindenkinek, aki megpróbálta volna elkísérni - vagy inkább mondjuk úgy, hogy istápolni – az úton, így csendben kereket oldhatott. Amúgy is mindenkinek volt mit csinálnia, csak épp neki nem. Mindenki igyekezett levenni a terhet a hercegnő válláról, ami azt eredményezte, hogy sokszor azon kapta magát, hogy unatkozik. Persze ez erős túlzás volt, de az elmúlt hónapokban annyira felpörögtek az események a városban, hogy lassan el is felejtette, mi az a pihenés. Egyelőre ez nem is zavarta, ezért nem habozott, mikor Moritz beavatta a küldetés.. nos.. nem létező részleteibe.
- Nem értem, miért nem küldhettünk el valakit a céhből – folytatta Koko az elégedetlenkedést.
- A céh még éppen csak felépülőben van, ez nem az a küldetés, amire el lehet engedni tanulókat, vagy teljesen kezdő mágusokat Koko… ne beszélj ostobaságokat – a koala lesújtó pillantással jelezte, hogy ez betalált. – A többiek meg nem érnek rá – hadarta Atsu. – Most már fejezd be a vinnyogást, egyébként sem nagyon álltál ellen, úgyhogy ne játszd nekem a primadonnát légyszi, mert most nem vagyok rá kíváncsi.. – újabb találat, fantasztikus célzás! – Amúgy meg még sosem jártam Yarstead-ben, és szeretek új helyekre utazni – közölte elégedett bólintással nyugtázva érvelését, majd felpattant, és előresétált a hajó orrába, erőszakkal véget vetve ezzel a társalgásnak.

A szél csillapodott, ahogy közelebb hajóztak a sziklákkal szőtt parthoz, a kikötő szinte karnyújtásnyira került. Sós permet szitált az arcára, egy percig behunyt szemmel élvezte a pillanatot, aztán figyelte, amint fürgén besuhantak a kikötőbe, és dokkoltak az egyik rövidebb mólónál.
Nem vitt magával túl sok holmit, a tapasztalatai úgyis azt mutatták, hogy a küldetéseken nincs sok mindenre szüksége, bár azt be kellett vallania magának, hogy Gabriel mellett könnyű volt elszokni a cipekedéstől, hiszen a fegyvermágus warpja mindent elnyelt. Melegen öltözött, és praktikusan, hogy könnyedén mozoghasson. Titkon kicsit remélte, hogy lesz egy jó kis harc, mivel egy ideje már nem volt benne része. A sok tárgyalás és diplomáciai bájolgás kezdett kicsit az agyára menni. Egyszerűen kiéhezett egy kis akcióra, bár a felelősségteljes felnőtt énje azért bízott benne, hogy  nem sodorja túl nagy veszélybe Kokot. Nem mintha nem tudott volna vigyázni magára, de Moritz úgy tűnt, nem viccelt, amikor a veszélyről hadovált neki.
- Koko nézd! – mutatott egy kissé megkönnyebbülten az égre Atsu.
- Háhh! Legalább lesz velünk egy értelmes lény is – vágta rá vidáman, de azért persze cinikusan a koala, ahogy kiszúrta a narancsos felhőcskét a kikötő felett. Atsu élt a gyanúperrel, hogy Koko Nokinerkre gondolt..


Én és a náci koalám készen állunk!

- Natikám! Levelet kaptál! – A lány mellett Caius állt kaján vigyorral, egy rózsaszín levéllel a kezében. – Milyen megható! Egy rózsaszín levél, tele szerelemmel, intrikával, féltékenységgel, hogy két ilyen izmos, gyönyörű férfi mellett ébredsz! – Nati rosszalló pillantást vetett társára, majd a levélre szegezte a tekintetét. Tényleg rózsaszín volt, és nem mellesleg vattacukor illatú.
- Add már ide, te idióta! – förmedt rá Nati Caiusra, és azzal a mozdulattal kitépte a levelet a kezéből. Egyből felismerte Bob mester írását, és izgatottan nyitotta ki a levelet. Vajon mit akarhat tőle? Hiszen nem rég ért vissza egy küldetésről és szólt bent, hogy egy ideig pihenni fog. Kibontotta, majd egyből olvasni kezdte a mögötte álló szaftos részletekre kíváncsi Caiussal együtt.
„ Drága Kincsem!
Tudom, hogy teljesen más terveid voltak az elkövetkezendő időszakra nézve, ám most mégis nagy szívességet szeretnék kérni. Kérlek, látogass meg amint tudsz!”
- Hihetetlen, azt hiszem megint lőttek a terveimnek. – Felállt az asztaltól, majd elvitte a koszos tányért és gyorsan elmosogatta. Nem sokkal tíz óra után járt, és Nati az olvasással egybekötött semmittevésére gondolt, amit ismét el kell halasztania, hiszen ha a mester hívatja, akkor nincs mit tenni. – Caius, üzenem Desyanak, hogy elmentem, majd valamikor találkozunk. – azzal felrohant a lépcsőn, összepakolt pár holmit a feneketlen zsákjába, és kinyitotta az ablakot. – Satan Soul: Black Bat!
Nagyjából egy óra alatt odaért a céh épülethez, ahol a hallban ismét kellemes illatok és lágy zene szólt. Liz egyből üdvözölte őt, majd továbbküldte a mesterhez.
- Bob mester! Hívattál? – kérdezte kedvesen.
- Jaaaaj, drága kincsem! – kezdett bele szokásos mázas hangján a mester, majd megölelte a lányt, aki már hozzászokott az efféle kirohanásokhoz. – Hmmm… hogy megerősödtél amióta köztünk vagy, szinte el sem hiszem. Az egyik nap még egy kislány állt előttem zavartan, céltalanul, most meg egy erős nő, pont amilyenre szükségünk van. – Nati tudta, hogy fele kedvesség a másik fele pedig a felvezetése valami nehéz munkának.
- Mester, ha lehetne elmondanád, hogy miért is kellett ide jönnöm? – Mindig volt Natiban egy kis félsz mikor a céhbe hívatták. Sosem lett jó vége a dolognak.
- Valami készül kicsikém, de még mi sem tudjuk mi. – kezdte el a mondandóját. – A Mágus Tanács a céhek segítségét kérte egy fontos feladathoz, ám részleteket nem osztott meg, csak annyit, hogy a legerősebb mágusokat küldjük.
- És hogy jövök a képbe én? – csodálkozott a lány.
- Úgy, hogy a benned rejlő erő még csak most fog igazán kibontakozni, én bízom hozzád és a képességeidhez, te vagy a mi kis nyíló rózsabimbónk! No meg mindenki más, aki alkalmas lehet, házon kívül van. – mondta bájosan. Nati úgy érezte, hogy ismét megnyerte a feláldozható szerepet, mint már oly sokszor. – De! Ha nem akarod elvállalni nem muszáj. Még én sem tudom, hogy milyen veszéllyel állhatunk szemben. Csak akkor menj, ha tényleg bízol magadban és vállalni mered az ezzel járó kockázatot. - Nati gondolkodóba esett. Bob mester félti őket, ennyire viszont nem szokott aggodalmaskodni. Az is eszébe jutott a lánynak, hogy milyen kellemetlen lenne, ha senki nem képviselné a Blue Pegasust és csak úgy cserbenhagynák a tanácsot. Bob mester arca nem volt éppen vidám. Natinak nem fűlött hozzá a foga mégis úgy érezte, hogy mennie kell, még ha valami bűzlik is neki a dologban. Sőt, annál inkább utána szeretett volna járni a dolognak.
- Vállalom. – Hozta meg végül a döntést. – Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy komolyabb feladatokat is véghezvigyek. Meg fogom mutatni, hogy mennyit fejlődtem! – bár belül félt, mégis lelkesítette a gondolat, hogy végre tényleg hasznos lehet. Bob mester elmondott neki mindent, amit tudott, nagyjából semmit. A leghasznosabb és egyben egyetlen használható információ az volt, hogy Yarstead kikötőjébe kell utaznia, amilyen gyorsan csak tud. Nati elköszönt és hazaindult. A táskáját ismét átpakolta, egy kicsit több dolgot rakott el mint előtte. Már éppen indulni készült, amikor Caius berontott hozzá.
- Hova mész? Engem miért nem viszel?
- Mert semmi közöd hozzá, mert idegesítesz, mert gyenge vagy, mert nem tartozol a céhhez, és mert csak. – Igazából legbelül aggódott. Nem volt benne biztos, hogy saját ereje elégnek bizonyul és nem szerette volna veszélybe sodorni Caiust.
- Hmmm… nem rossz érvek. – A férfi rájött az igazságra, ahogy arra a gondterhelt arcra nézett. – Te sem tudod, hogy pontosan mi vár rád, igaz? – Nati nem értette, hogy miért, de Caius mindig belelátott. Csak bólintott egyet és folytatta a pakolást.
- Ne mondd el Desyanak, hogy milyen munkát vállaltam el. Nem értékelné. Csak aggódna. – Caius bólintott,majd elbúcsúztak egymástól. Nati most a földi közlekedés mellett döntött. Szerette volna átgondolni a dolgokat, és összerakni valamit azokból az aprócska részletekből, amit tud. Pár órán keresztül zötykölődött egy szekéren, de még mindig semmire nem jött rá. Ahogy odaértek Yarstead kikötőjébe kiszállt a járműből és Caius rohant felé.
- Hercegnőőőőm! – ugrott a lány nyakába. – Annyira gondterheltnek tűnt az arcod, hogy nem tudtalak egyedül elengedni. – Natiban keveredett a düh és az öröm, viszont nem mutatta ki csak az elsőt.
- Miért vagy itt? Ha láb alatt leszel vagy meg mersz halni még beléd is rúgok! Értve vagyok te idióta? Istenem, hogy miért nem lehet hallgatni arra amit mondok? – a férfi csak nevetve bólogatott, és követte a lányt.


Nati és idióta öngyilkosjelölt csatlósa, Caius jelen