Ceur - 4. csatlós bepályázása

Név: Delilah von Abhorash Nem: Lány Életkor 14 Mágia: Elemi Mágia - Ice Make / Jégteremtés / - Freeze / Fagyasztás / - Crystal Make / Kristályteremtés / - Crystal Touch / Kristály érintés / Céh: Soaring Gryphon Kinézet: Alacsony lány, körülbelül 145 cm magas, ehhez arányosan könnyed testsúllyal és felépítéssel. Mivel bőrét nem érheti napfény, ezért az meglehetősen sápadt, és egész testén vörös köpennyel, valamint egy maszkkal fedi - ezektől a kiegészítőktől legfeljebb éjszaka válik meg. Bájos arcát egyébként szőke hajkorona keretezi, s karmazsin szempárja teszi egyedivé. Maszk nélkül: Spoiler: Jellem: Semleges Személyiség: Borzasztóan közönyös, és nemtörődöm karakter. Számára a "jó", a "rossz", vagy épp "kötelesség" fogalmai semmit sem jelentenek, pusztán könyvekben olvasott minderről. Ennek megfelelően viszonylag könnyen formálható, és befolyásolható, bár ezt nehezíti a tény, hogyha teheti, inkább kerüli az embereket - nem utálja őket, inkább csak fél tőlük, s nem különösebben érti őket. Legfőbb mozgatórugója a kíváncsiság, hisz amennyiben azt biztonságos körülmények közt megteheti, úgy szívesen felfed számára mindaddig ismeretlen tényeket.

Történet:

Spoiler:

Delilah Fiore északi részén született, egy olyan vidéken, amely már szinte saját világának számított az ország határain belül. A hegyektől szabdalt, zord környezet központjaként mindig is az a kastély szolgált, amelyet a lány otthonának tekintett, még ha csak egy hanyatló nemesi család sarjaként is.
Ugyanakkor ő sosem járhatta a közeli ösvényeket, sose látogatta a völgyek falvait, vagy épp a sziklák rejtett forrásait. Számára a napfény ellenség volt, s csak könyvekből olvasott annak halálos sugarairól.
Apja szerint ez egy átok volt, bár később betegségként emlegette, talán azért, hogy kevésbé legyen zord a hangzása. Nem számított.
Delilah hamar megtanulta, hogy a könyvek számtalan világot rejtenek, s olyan életeket, amelyeket ő sosem élhetne le. Hercegnők, akiket nemes hősök mentenek ki tornyaikból; hatalmas fesztiválok, ahol ezrek ünnepelnek, s nézhetik végig a tüzek játékát; emberek, akik szabadon sétálhatnak a napon... Bár, végső soron nem számított.
Néha szerette volna, ha ő is részt vehet egy ilyen ünnepségen, különleges ételeket ehet, csodás ruhákban táncolhat, s ha akadna valaki, aki külön vele foglalkozna, és megmutatná neki, miképp viselkedjen mások közt... Ám mindez megmaradt hiú ábrándnak.
Ahogy teltek az évek, a fiatal lány rálelt pár régi kötetben a mágia titkaira is, ám ezek nem foglalkoztatták különösebben. Senkinek nem volt szüksége az ő képességeire, senki nem várt volna pont tőle segítséget. Így hát mindez nem számított, s hamar visszatért inkább a kalandos történetekhez, elhanyagolva a tudást, amely a varázslatok világában rejlett.
Neki elég volt az, ha háboríthatatlanul haladhat előre a könyvtár végtelennek tetsző polcain, miközben a külvilág szép lassan megfeledkezik róla.
Ám olybá tűnt, hogy ez sem tarthatott örökké... Delilah apja ritkán tartózkodott a kastélyban, legtöbbször távol volt otthonától, elmondása szerint az átok megtörésének módját kutatva.
Ám egy ponton az idősödő férfi véget vetett folytonos utazásai sorának. A lány talán sejthette volna, hogy mindennek oka is van, ám őt nem fogták a hasonló részletek.
Mindaddig nem, amíg azok ténylegesen elérték őt...
- Maradj itt, kicsim. - simogatta meg fejét az édesapja, ahogy rázárta a pince ajtaját. - Később visszajövök érted, de addig ne gyere ki...
Delilah eleget is akart tenni ennek a kérésnek, tényleg. Ám az órák egyre csak halmozódtak egymásra, ő pedig hiába szenderült álomra könnyedén a teljes sötétség takarójában, ahogy frissen felébredt, úgy egyre csak nőtt unalma.
Bár különös zajok szűrődtek le hozzá a felsőbb szintekről, egy ponton túl azok sem érdekelték igazán.
Olvasni szeretett volna, azt a sötétben pedig nem lehetett... Ráfektette hát tenyerét a vaskos, összezárj ajtólapokra, majd miután azok kékes kristályokká olvadtak ujjai alatt, már kislányos ereje is elég volt ahhoz, hogy kitárja magának az utat.
Ahogy sétált a rideg folyosókon, sorra hagyta el maga mellett a vérfoltokat, törött bútordarabokat, s néha-néha még egy szolgálójuk holttestét is megpillantotta.
Ez sem számított volna...? A lány nem tudta.
Valami nem volt rendjén, ez egyértelmű volt. Talán minden emberi lényben megvan a készség, hogy hasonló helyzetekben kétségbe essen, s átadja magát a félelemnek, amely a létfenntartásáért táplált ösztönből fakad.
Ám Delilah más volt... Meglehet, ezt is átkának tudhatta be. Érzelmei rég elváltak már az átlag emberétől, azok java mind elrohadt a sötétségben, ahol leélte éveit.
Így hát csak közönyösen, ám céltudatosan sétált a könyvtár felé, mit sem törődve a vér s tűz szagával.
Persze, a tűz már törődött ővele... Ahogy a fiatal teremtés elérte könyvtárát, úgy kérlelhetetlenül mart belé a tény, hogy az immáron nem létezett, minden a lángok martalékává vált. Ez sem számított volna...? Talán nem...
- Hát ez meg? - nézett rá egy csuklyás idegen, kezei közt fáklyát szorongatva.
- Úgy tűnik maradt még egy. Mondtam, hogy nézzük meg a pincét is... - felelte hasonló öltözetű társa. - Vörös szemek, sápadt bőr, kiálló szemfog... Ugyanaz az elátkozott vérvonal. Ideje az utolsó csíráját is elfojtani. - indult meg felé a kámzsás férfi, övéből egy hosszú, véres tőrt rántva elő.
Delilah sejtette, hogy mi fog következni. Olvasta már könyvekben, ahol hasonló felvezetést követően általában megöltek valakit... Nem számított.
Csak azt remélte, hogy igazak voltak a sorok, amelyek az újjászületést taglalták egy kötetben. Ha igen, azt szerette volna, hogy következő életében átlagos emberként jöhessen a világra. Akkor elmehetne ő is egy fesztiválra... Az biztos mókás lenne.
Immáron nem számított. Minden rendben lesz... Csak hinnie kellett, ahogy gyilkosa egyre közelített felé.... Minden rendben les...
- Minden rendben. - szólította meg egy nyugodt, kedvességtől túláradó hang. - Most már itt vagyok.
S azzal támadója egy kilőtt nyílvessző sebességével csapódott a lángoló könyvespolcokba, ezzel önmagát is kigyújtva.
A csuklyás férfi társa is hasonló sorsra jutott, miután az újonnan érkező pár jól irányzott ütéssel leterítette.
- Sajnálom, azt hiszem késve érkeztem. - szólt újfent a lányhoz megmentője. - Már hetek óta kergetem ezt a szektát, de nem hittem volna, hogy babonáiktól vezetve megint lecsapnak közben valahol, akkor is, ha épp űzött vadként menekülnek.
De ki is volt ez a megmentő?
Egy magas, vékony, ám szálkásan izmos idegen, különös páncélban, s olyan arckifejezéssel, amely már-már nem is illett emberekhez. Világoskék szemei kedvességet, nemességet, mégis egyfajta felsőbbrendűséget sugároztak, akárcsak magasztos arcvonásai is, amelyet viszonylag hosszú, fehér tincsek fogtak festményekhez illő keretbe.
- Rajtad kívül nem találtam más túlélőt... Azt hiszem még mindig rengeteget kell tanulnom. Borzasztóan sajnálom. - hajolt meg Delilah előtt a nemes férfi. - A támadók miatt ne aggódj, egy barátom már jelzett a rúnalovagoknak, és ők hamarosan ide is érnek. Minden felelős börtönbe fog jutni... Ugyanakkor immáron te sem maradhatsz itt. Van olyan rokonod, aki befogadna téged?
A lány csak megrázta a fejét.
Ha voltak is, az apja sosem mesélt neki róluk... Egy ponton túl már az édesanyjáról sem, miután ő elköltözött a kastélyból.
- Az problémás. - jelentette ki aggódva, mégis sajátos kedvességével meghintve az idegen. - Ugyanakkor már felelősséggel tartozom érted, hisz ami itt történt, részben az én hibám is. Bár nem tudom, a többiek mit szólnak majd, de mondd csak... Szereted a kastélyokat.
Delilah kissé habozott, hisz nem értette teljesen a kérdést.
- Minden kastélyban van könyvtár?
- A miénkben igen.
- Akkor azt hiszem igen...
- Ebben az esetben ideje indulnunk. - felelte a megmentő, ahogy alakja körül különös fények gyúltak táncra.
Kisvártatva a férfi helyén már egy sötétkék bundájú, farkasszerű lény állt, akit vörös és fehér motívumok rendezett sorai tarkítottak.
- Ülj fel a hátamra, úgy gyorsabb lesz.
- Elárulod a neved...? - kérdezett rá bizonytalanul a lány.
- Ó, persze... Milyen felelőtlen tőlem. - mosolyodott el a négylábú. - Karna. A nevem Karna.