Asako Matsuzawa

Név: Asako Matsuzawa
Nem: Férfi
Életkor: 17
Mágia: Fekete mágia, Árny mágia
Klán: Nincs
Kinézet: 185 cm magas, enyhén vézna testalkatú férfi. A szeme zöldes barnás, a hajszíne sötétbarna, valamint a haját raszta stílusban hordja. Azon időszakaszon kívül, mikor alszik, mindig öltönyt visel, s próbál a legelegánsabban kinézni.
Jellem: Nem nagyon beszél, általában még akkor sem, amikor kéne. A legtöbb dolog nem érdekli, így nem igazán törődik bármivel is. Gyakran elkerüli az embereket, mivel zavarja, ha valaki van a közelében, miközben dohányzik, és mivel egy napon belül elég sokszor teszi ezt, így nem egy társasági lény.
Felszerelés: Mindig tart magánál egy doboz cigit, arra az esetre, ha nyugodt akar maradni.

Előtörténet:
Az első lépések:
Gondolom, senki nem kíváncsi arra, hogy az úgy nevezett szüleim, akik a későbbiekben mindössze az emlékükkel befolyásolták az életem sodrát. Igen, könnyen leszűrhető ebből, hogy a szüleim nem óhajtottak részt venni az életemben, bár lehet, hogy csak úgy érzem. Anyám meghalt a szülés után, s emiatt az apám öngyilkos lett. Nem kell mondanom szép kis kezdet. Minden ami egy kisiklott életű ember kezdőlöketéhez kell. Az életem első szakaszát azzal kellett eltöltenem, hogy túléljem a nagy betűs életet. Ha egy jó példával akarok élni, azt mondanám, hogy egyből bedobtak a mélyvízbe. Csak épp, nekem nem volt kedvem itt befejezni. Élni akartam, hogy minél több mindent megtapasztalhassak. Nem is volt igazán különösebb okom, hogy küzdjek, hisz ha jobban megnéztem a dolgokat, nem volt semmi ami fontos lehetett nekem. Miután megszülettem egy családhoz kerültem, akik csak addig engedték, hogy a házukban tartózkodjak, amíg már tudtam járni, és beszélni. Igazán kegyetlen egy viselkedés volt, de nem tudtam ellene mit tenni. Visszatérve a kegyetlen időszakra az életemből, igazán kellemetlen dolgokat kellett tennem, amikre nem vagyok büszke. Persze ezek csak a megélhetés miatt voltak szükségesek. Nem élveztem ezt az életet. Egészen addig a napig nem is foglalkoztam azzal, hogy mit teszek, amíg egyszer egy ember, akit megpróbáltam kirabolni, ellenállt. Nem tudom pontosan mi történt, mivel elég gyorsan történt minden. A lényeg, hogy az az ember már nem igazán foglalkozik azzal, hogy mit kell ennie, mivel már nem él. Akkor, abban a pillanatban, amikor a kezem által ért véget az élete, elszörnyedtem, hogy mégis mit tettem. Mivel alig lehettem még 14 éves, így igen mélyen érintett ez az esemény. Minden éjszaka rémálmok gyötörtek, s lassan még az ideiglenes szállásomból (ami egy sikátorban található dobozokból állt) se mentem ki. Lassan bár, de úgy döntöttem ideje változtatni a dolgokon. Nem tudtam még hogyan fogom megtenni, de nem tehetek mást. Volt egy pár ismerősöm, akikről nagyon jól tudtam, hogy mi lett belőlük. Én más akartam lenni. Ki akartam tűnni a tömegből, hogy példát mutassak. Mikor enyhén kómásan kitámolyogtam az utcára, ahol már javában folyt az élet, döbbentem vettem tudomásul, hogy minden másképp tűnik így, hogy nem úgy tekintek az emberekre, mint megélési segédeszközökre. Mivel nem volt jobb ötletem, odatámolyogtam az egyik árushoz, és megkérdeztem tőle, hogy szüksége van-e bármilyen segítségre egy kis fizetség, vagy jutalom fejében. Elsőnek úgy tűnt, hogy az eladó elsőnek nem is értette meg mit mondtam, és már éppen nyúlt volna a botjáért, hogy leüssön, de aztán eljutott az agyáig a kérdésem értelme, és kicsit parasztosan beszélve, de mondta, hogy lenne pár ládányi áru, amit el kéne vinni a kikötőhöz. Megegyeztünk, hogy elviszem az összes dolgot amit a kezembe ad, de akkor cserébe adnia kell valamit amire nincs szüksége, és tudok vele mit kezdeni. Egy elég régi megviselt könyv volt nála, amiről azt állította, hogy találta egyszer még egy városban, amikor fiatal volt. Mivel úgy gondoltam biztos akad valaki a városban, akit érdekelnek a régiségek, így beleegyeztem. Egy órát vett igénybe, mire mindent odavittem ahova kell, s cserébe megkaptam a könyvet. Valamiért olyan jó érzésem volt, hogy nem loptam el a tulajdonosától, hanem megdolgoztam érte. Igaz szokatlan volt, és egy kicsit el is fáradtam, de legalább elindultam a helyes úton. Akkor még nem is sejtettem, mennyire fontos dolgot is szereztem akkor.

Homleszből úrfiO.o?!:
Mikor ismét használatba vettem a „szállásomat” unalmamban kinyitottam a könyvet amit szereztem az öregtől. Mivel nem nagyon tudtam olvasni, így próbáltam a rajzokra, és az ábrákra fókuszálni. Igazán érdekes volt, így kezdtem ráébredni, hogy milyen kár az, hogy analfabéta vagyok. Eldöntöttem, hogy mostantól arra kell összpontosítsak, hogy megtanuljam az alapvető tudást. Megvan életem első komoly feladata. Ez valamennyire tetszett, és egyben megrémisztett. Nem tudtam mit kéne tennem, de elkezdtem kóborolni a városban, hátha találok valakit aki tud segíteni. Csendben töprengve jártam az utcákat, mikor hallottam valamit egy sikátorból, majd elrohant előttem egy igen büdös ember. Mikor hátra fordultam láttam, hogy egy fiatal lány feküdt a földön, és éppen próbál felállni. Egyből leesett a dolog, hogy kirabolták a nőt, s mivel éppen a világmegváltó jóság kezdetén voltam, úgy döntöttem segítek a nőnek. Mivel igen jól ismertem a várost, sejtettem merrefelé bandukolhatott el szerencsétlen kis báránykám, aki pont rossz helyen volt, rossz időben. Pár perc kitartó kocogás után tűnt fel, hogy megérkeztem a helyre, ahol általában a kezdő rablópalánták szokták megnézni a zsákmányukat. Ez afféle gyűlőpont volt, ahol kicsit biztonságba érezhették magukat. Ahogy sejtettem a hölgy-kirabló-majd-elfut fickó is itt volt, így csendes léptekkel próbáltam közelebb jutni. Szerencsém volt, mivel éppen csak ő tartózkodott itt, de a cuccok alapján még lehetnek páran. Talán épp meglátogattak egy bokrot. Lényegtelen, most épp arra próbálok koncentrálni, hogy a leggyorsabban ártalmatlanítsam őt. Még éppen szuszogott a futás miatt, így nem nagyon figyelt oda, hogy osonnak-e mögötte. Úgy éreztem itt az ideje, hogy befejezzem ezt a pillanatot, így egy jól irányzott ütéssel fejen vágtam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs az eszméleténél, megfogtam a táskát, és elindultam, hogy megkeressem a nőt. Igaz, csak most esett le, hogy fogalmam sincs ki ő, és hogy merre találhatom meg. Jobb ötlet híján elindultam visszafelé az úton ahol jöttem, s egy kellemes meglepetés ért, mivel a lány még mindig ott volt, igaz már egy nagyobb darab fickó is vele volt. Valamiért úgy éreztem, hogy jött segíteni megtalálni az ellopott kincset. Mikor odaértem hozzájuk, egy gyors köhintéssel hívtam fel a figyelmet magamra, mivel igencsak átlagosnak tűnhettem a szürke ruhámban, a szürke úton.
- Bocsánat a zavarásért. Ez a táska a tiéd. – fordultam a lány felé, s egyből nyújtottam felé a táskát. Nem igazán éreztem bunkónak magam, amiért így beszéltem, de akkor még enyhén hiányzott belőlem az az úri beszéd modor, amit szokás ilyenkor használni. Amikor a nő meglátta a táskát, enyhén elkerekedett a szeme, de valami miatt nem mozdult. Éppen meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, amikor egy éles fájdalmat éreztem az arcomon, és elsötétült minden. Amikor magamhoz tértem, igen nagy mértékben éreztem azt, hogy a fejem a darabjaira akar robbanni, de a nagy kínok közepette is észrevettem, hogy máshol vagyok. Egy hatalmas szoba közepén található ágyon feküdtem, ami hirtelen elég szokatlan volt, hisz nem igen volt rá példa, hogy ilyen körülményekkel találkoztam volna. Végül is csak akkor láttam ilyet, amikor betörtem a gazdagabb emberek házába. Lassan feltápászkodtam ülő helyzetbe, majd elképedve láttam, hogy mennyi értékes dolog volt a szobában. Ha nem tértem volna le a rabló életről, azt mondanám, hogy ebből egy életre meg tudnék gazdagodni. Persze ez igen túlzás. Miután jól szétnéztem, elindultam az ajtó felé, hisz nem terveztem egész nap itt maradni. Még meg kell tanulnom olvasni. Olvasásról jut eszembe! A könyv nálam volt, mielőtt leütöttek, viszont most nem találom sehol. Bár csak most látom, hogy más ruha van rajtam, és a piszkos rongyok, valamint a könyvem ott volt a szekrényen az ágy mellett. Hogy nem vettem észre! Miután a könyvet megint magamhoz vettem, úgy döntöttem ki megyek a szobából, megnézem, hogy hol vagyok. Pont mielőtt az ajtóhoz érhettem volna, a szó szoros értelmében kirobbant az ajtó, ami következtében hátra estem, pont a hátsó felemre. Egy igen vörös színben pompázó fejű, szőrös, ámbár igen alacsony férfi rontott be a szobába, a háta mögött pedig a lánnyal akinek visszavittem a táskáját.
- Hogy lehettél képes egy hitvány semmirekellőt behozni a házunkba! Mit képzeltél?!- üvöltötte torkaszakadtából. A lány megpróbált valamennyire visszatartani, a valószínűleg apa szerepet betöltő egyént, bár ennek kábé annyi haszna volt, mint egy konnektornak a sivatagban. Mikor észrevett a ház feje enyhe döbbenet, és kétség suhant át az arcán, aztán mérges kiviharzott a szobából. A lány kicsit szégyenkezve bár, de bocsánatot kért az apja viselkedése miatt. Nem nagyon zavart, mivel volt elképzelésem róla, hogy mit érezhetett. A lány gyorsan vázolta számomra a helyzetet. A városban a leggazdagabb családba tartozik, és egy igen fontos irat volt a táskájában, amit mindenképp oda kellett volna adnia az apjának. A fickó aki leütött azt hitte, hogy én voltam aki elrabolta, így kárpótlás kép idehozatott. Valamint nem mellékes, hogy a lány neve Maria. A lány valamit megláthatott bennem vagy nem tudom, de megkérdezte, hogy nincs-e kedvem itt maradni, mint az ő egyik „segítője”. Nem nagyon értettem miért kérdez ilyet, így ezt szóvá is tettem. Hamar kiderült, hogy a lány majdnem egész életében emberektől elzártan élt, és kíváncsivá tettem, amikor vissza vittem neki a holmiját. Igen hihetetlenül hangzott, hogy csak így idegenben befogadott, de valamiért nem akartam fenn akadni a részleteken. Eltelhetett egy pár hét, amit azzal töltöttem, hogy meséltem neki a kinti életről. Mindig figyelt, és ha nem értett valamit rákérdezett. Érdekes lány volt. Amint eljött az ideje megkértem amire már nagyon régóta várok. Szerencsére nem volt ellenvetése, hogy megtanítson olvasni, valamint írni. Hosszú ideig tartott, mire eltökéletesítettem, de úgy gondolom, hogy megérte. Hamarosan nekiállhattam a könyv megfejtésének, ami nem másról szólt, mint az Árnymágia alapjairól. Az elején azt hittem, hogy ez hülyeség, mivel még nem láttam mágusokat. Viszont volt valami ami megfogott ebben a könyvben. Kíváncsi voltam, és úgy tűnt, mintha tényleg lehetséges lenne ezt megtenni. Ezt még muszáj leszek kipróbálni.

Az út, amely a sötétségbe vész…
Mikor rájöttem, hogy a mágia ténylegesen létezik, s valamennyire van tehetségem ahhoz, hogy használhassam a leírtakat, így elhatároztam, hogy a szabadidőmben el fogom sajátítani ezt a tudományt. Persze nem vártam el magamtól, hogy pár nap alatt képes legyek erre, így készítettem magamnak egy időbeosztást. Így senki sem fog tudni arról, hogy mit teszek. Nem kell tudniuk róla. Ez csak az én dolgom. S így vette kezdetét az út, mely vége még ismeretlen volt. Az idő telt, s minden napról napra tapasztaltabb máguspalánta lettem. Ahogy idősödtem, nem csak a testem kezdett változni, hanem az ízlésem is, melynek köszönhetően ráleltem egy stílusra, amely tökéletesen kifejezte az álláspontomat a külső világgal. De az idő múlásával nem csak én változtam, hanem a környezetem is. Maria úgy tűnt kezdte megkedvelni azt az álarcot, amit felépítettem ez idő alatt. Mivel nem tudhatta meg azokat a dolgokat, amik engem alkottak. Csak rám tartozik, hogy ki is vagyok. A mágia pedig megint egy olyan téma volt, ami nem tartozott másra. Egyelőre nem voltam mestere a képességeimnek, és nem volt szabad kockáztatnom. Nem is késztetett semmilyen vágy, hogy megmutassam a világnak a tudásom, addig a napig, amíg pár mágus nem látogatott el Maria apjához. Mivel a tanulásom mellett egyetlen tevékenység önmagam jó színben feltüntetése volt, így éppen Mariával beszélgettem. Ha nem tettem volna, lehet minden másképp alakul a jövőben, de még ez sem biztos. Mikor megláttam a mágusokat, meglepetten vettem észre, hogy bárki aki meglátja őket, mintha tisztelet, és csodálat csillanna meg a szemükben. Nem tagadom, igen kicsinyes vágy volt az amit akkor éreztem. Én is azt akartam, hogy így tekintsenek rám. Jobb ötletem híján fogtam magam, s elindultam egy jótevő körútra a városban, hogy megtisztítsam a mocsoktól a várost. Az alapképességeket már tudtam annyira, hogy képes legyek megvédeni magam velük, így nem féltem attól, hogy bántani fognak. Mikor odaértem arra az olyan ismerős helyre, döbbenten láttam, hogy a régi időkhöz képest mennyivel többen vannak… Romlottak mind. Nem szabadna létezniük. Különösebb céljuk sincs a világon. Nincs értelme, hogy létezzenek, és csodálhassanak engem. A lehető legárnyékosabb helyre húzódtam, és ahogy megfelelőnek éreztem a pillanatot, lesújtottam az első áldozatomra. A lábával kezdtem, mivel ha nem tud elfutni, akkor később is végezhetek vele. Az árnyékom hirtelen rátekeredett a lábára, és egy félelmetesen könnyed mozdulattal elroppantotta a csontokat a lábban. Az elején még senkinek sem tűnt fel mi történt, de miután az áldozatom fájdalmas sikolyok közepette összeesett, mint egy rongybaba, mindenki döbbenten fordult oda. A néma csendet kihasználva előléptem az árnyékból. Miközben olyan távba értem, hogy láthassák az arcom, elővettem egy cigaretta szálat, s könnyed mozdulattal meggyújtottam. Miután megtettem, nyugodtan szétnéztem a tömegben, és egy nagyot sóhajtva megszólaltam.
- Most jött el a vég… - morogtam csak úgy magamnak, majd elkezdődött az öldöklés.
Pár óra múlva, már csak páran nyöszörögtek, de ők is az utolsókat rúgták. Az öltönyöm több helyen véres volt, ám egyik folt sem az én testemből származott. Örömteli pillantásokkal csodáltam a művemet, majd visszaindultam a szállásomhoz, hogy elmeséljem az első embernek, aki csodálhat eme tökéletesen nagyszerű tettem miatt.
Sajnos a dolgok nem úgy alakultak ahogy terveztem. A lány nem csodált a tettem miatt, hanem elszörnyedt, és gyilkosnak, sőt őrültnek titulált! Nem tehettem mást, mivel már azzal fenyegetett, hogy ki fog végeztetni. Az árnyékom lassan fonódott a dereka köré, majd egy rántással elroppantotta pár csigolyáját a gerincében, ezzel elősegítve a lány halálát. Odaléptem az éjjeli szekrényhez, s felemeltem róla egy hegyesnek mondható levélbontó kést, s azzal átszúrtam a lány torkát. Így legalább hamar elvérzik, s nem kell aggódnom amiatt, hogy sokáig fog szenvedni, mielőtt elhunyna. A szobából kilépve, ellátogattam Maria apjához, s vele is hasonló gyengédséggel végeztem. Miután ezt megtettem, egy zsákba pakoltam valamennyi pénzt, hogy a későbbiekben boldogulhassak. Ezután elhagytam az épületet, s úgy döntöttem, hogy többet nem fogok hátranézni. Ideje, hogy kezdetét vegye az igazi kalandom.
Ez lett volna hát, egy sötét lélek eltévelyedésének kusza története…