Ai és Asako találkozása

Undorítóan világos, és fényes napnak indult a mai. Nem igazán szimpatizáltam a nappal, hiszen így kevésbé volt hatásos a mágiám. Plusz az sem egy mellékes kis tényező, hogy nem igazán vagyok egy fény imádó. Mindig megfájdul tőle a fejem. De sajnos nem tudtam ez ellen mit tenni, így egyszerűen végeztem a dolgom mint bárki más. Utam Magnoliába sodrott, mivel egy apróbb küldetésem ide szólt. El kellett hoznom egy-két fontosabb árucikket egy kereskedőnek, aki elvileg a Sciliora tó környékén található. Nem is értem miért voltam olyan ostoba, hogy elfogadjam ezt a küldetést. A fizetség sem túl nagy, és érdemlegességi sorrendben sem kapirgálja a számomra létfontosságú lista alját. Mikor megérkeztem Magnoliában egyszerre elkápráztatott, és megdöbbentet, hogy egy ekkora élettől nyüzsgő városban vagyok. Nem nagyon szeretnék belekeveredni bármiféle ügybe itt, így próbáltam a lehető legészrevehetetlenebbül közlekedni. Ám majdnem tíz perces keresgélés után, sajnos rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs hova kell mennem. Kénytelen voltam hát elvegyülni a tömegben, mivel így kellőképpen nézelődhettem. Volt egy személyleírásom, hogy kit is kéne megtalálni, így ha véletlen összefutok vele, máris könnyebben túlleszek ezen az ügyön. Hamarosan megszoktam a tömeg közelségét, így nem szorongtam, és nem tartottam az öklömet készenlétben, ha találkoznék egy zsebtolvajjal. Persze az is közrejátszott a fejemben lassan szétterjedő nyugalomban, hogy eszembe jutott, hogy én mágus vagyok, és sokkal könnyebben megvédem magam, mint bárki. Mivel már nem foglalkoztatott annyira a környezetemben lévő emberek, így én is elkezdtem figyelni a boltokat. Minél többet láttam annál inkább úgy gondoltam, hogy az emberek akik miatt elkezdtünk civilizálódni egyben zsenik, és egyben szörnyen undorító férgek voltak. Igaz, hogy a boltoknak köszönhetően sok mindent meg tudunk kapni, de a boltok emberek nélkül nem működnek, s a legtöbb söpredékben meg van a birtoklási vágy, ami miatt elmegy az élvezetes rész. Úgy döntöttem eleget nézelődtem, s kerestem egy megfelelőnek tűnő sikátort. Mikor a kellemes hűvös, árnyékos sikátor elrejtett a kinti életteli vidámságtól, máris úgy éreztem, mint aki megszabadult egy hatalmas tehertől. Hamarosan megszokta a szemem a sötétséget. Éppen azon voltam, hogy felmászok egy ház tetejére, hogy megnézni, hogy merre van az a fránya tó, amikor mozgást hallottam a közelemben. Villámgyorsan odafordultam, és egy kicsit piszkos, egyértelműen tolvajnak kinéző alak leskelődött az utcára. Valószínűleg megfelelő prédát keresett. Egy furcsán pattogó lány haladt el előttünk, aki igen sok mindent cipelt magával. Egy kicsit furcsának találtam ezt a önfeledt örömteli kómát rajta, de most éppen azon töprengtem, hogy ugyanarra gondol-e a tolvaj barátom. Mivel az a lány nem nagyon figyelt oda, hogy mi van a lába előtt, így igen könnyű préda volt. Nem volt kedvem egy rablás közelében tartózkodni, mivel kitudja milyen illegális dologhoz tudnak fűzni engem. Így egy gyors mozdulattal a koszos ember háta mögött teremtem, s könnyedén a vállára tettem a vállam. Éreztem, ahogy riadtan megrándul, és egy nyílvessző sebességével perdül meg. Hatalmas vigyor telepedett az arcomra, amikor megpillantott, majd miközben az arcán átsuhant a döbbenet, előránt egy kést. Tudom, hogy ilyenkor az emberek meg szoktak ijedni, de nekem ez csak egy jel volt, hogy van egy ellenfelem, aki valamiért meg akar halni. Mivel ebben a sötét sikátorban az árnyékom beleolvadt az egész sötétségbe, így mondhatni bárhonnan meg tudtam támadni ezt az embert. Egy gyors hátraugrottam, miközben az árnyékom rácsavarodott a lábaira, és amikor utánam akart lépni, döbbent képpel esett hasra. Az esés miatt elejtette a kését. Miközben nesztelenül odaléptem a teste mellé gyorsan felkaptam a kést. Elővettem egy rongyot és betömtem a száját, mivel nem volt kedvem felhívni mások figyelmét arra, hogy itt van valaki. Miután ez megtörtént, megerősítettem az árnyékommal a szorítást a testén, majd mindkét lábán elvágtam az achilleus ínszalagját, így képtelen lesz elszaladni. Majd ezután a karján pár apró sebet ejtettem, hogy szép lassan kivérezzen. Miután elégedetten megszemléltem a művemet, egy féloldalas mosollyal eldobtam a kést, majd felkapaszkodtam egy épület tetejére. Nem nagyon láttam a tót, de megláttam a lányt, akire rá akart támadni az immáron halálra ítélt tolvaj. Mivel eddig csak a lánynak köszönhető, hogy szórakoztam egy kicsit, elkezdtem követni. Amint telt az idő kezdtem megunni, mivel senki más nem akarta kirabolni, vagy hasonló, s éppen azon voltam, hogy hagyom a fenébe, amikor megláttam azt amiért itt vagyok. A tó erősen fénylett a nap miatt, de így is láttam azt a rengeteg árust akik eköré gyűltek. Innen már gyerekjáték volt megtalálni az árust, és miután odaadtam az árut amit várt, valamint bezsebeltem a pénzjutalmat, épp indulni akartam ki a városból, amikor valaki orvvul fejen lőtt egy gumilabdával. Döbbenten nyúltam a púphoz, és akaratlanul is de egy nyögés hagyta el az ajkaimat. Kicsit mérgesen kerestem azt, hogy ki tette ezt velem, de mikor megláttam, hogy ez ugyanaz a lány, akit követtem idáig, majdnem röhögő görcsöt kaptam. Persze a lány egyből elkezdett magyarázkodni meg bocsánatot kérni, de hamar kihúztam magam, és egy mosoly kíséretében megmondtam, hogy nincs semmi bajom. De valami nem hagyott nyugodni ezzel a lánnyal kapcsolatban…
- Mondd csak, mi a neved? Amúgy felettébb szépek a ruháid. Ritkán látni ilyet. – mondtam elgondolkodva, mivel valami nagyon zavart, és nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az.