Gabriel van Chantai

név: Gabriel van Chantai
nem: férfi
Életkor: 25
Mágia: Fegyver mágia


Kinézet:
Nem vagyok egy kigyúrt fickó, de nem nevezném a karjaimat satnyának sem. Az arany középúton járok ezen a téren – és nem a fizikai erőm, hanem a gyorsaságom az, amivel kitűnök a tömegből. 182 cm magas vagyok, fejemet rövid, fekete haj fedi, bal szemem felett és alatt egy kard által ejtett heg tarkítja az arcomat, szemeim zöld színűek. Leginkább fekete és vörös színű ruhát hordok. Felül egy könnyű, vékony, lemezpáncélhoz hasonló mellvértet viselek, ami egyszerű atléta kinézetét kelti messzebbről. Felette egy vörös köpeny van, ami elől, a mellkasom előtt két fém díszen keresztbe húzott madzaggal akasztható össze, és a lábszáram közepéig ér, elől pedig nyitott deréktól lefelé, hogy ne akadályozzon a mozgásban, bár komolyabb harcok alatt úgyis lekerül rólam. Bal felkarom közepét egy, az útjaim során szerzett sárkányt formáló tetoválás csúfítja.

Jellem:
Mások szerint nyugodt, és komoly vagyok. Én inkább azt mondom, szeretem csendben, hang nélkül figyelni az eseményeket a háttérből, és pontosan akkor cselekedni, amikor kell. Gyors észjárás és helyzetfelismerés jellemez, könnyen tudok tervet szőni az adott helyzetet kihasználva a rendelkezésemre álló eszközökből, illetve, társak képességeiből, aztán ha a terv nem jön be, vállalom a felelősséget akkor is, ha az életem megy rá. Nem szeretek sunnyogni semmilyen helyzetben, ha lehet, nyílt és egyenes vagyok, főleg, ha csak engem érhet e miatt negatív véleménynyilvánítás. Harcban nem ritka, hogy elkap a szenvedély, és nem tudok parancsolni magamnak, de harcon kívül igyekszem nemesi véremhez illően viselkedni.

Előtörténet:

Hideg, ködös téli este volt. A hópelyhek sorra követték egymást a földre, a szél teljesen elült, ami szokatlan volt ezen a hegyvidéki tájon. Ott álltam kivon karddal, a fejem felett két kézzel megtartva, a hegyét az arcom elé lógatva, s bámultam a velem szemben álló ellenfelem. Körülöttünk gyűrűt formáltak az emberek, fáklyákkal, világították a küzdőtér határait. Mindketten fáradtak voltunk már, és én is, ő is megannyi kisebb sérüléssel tarkítottuk a másikat. Lihegtünk. A tömeg pedig egyre csak a nevünket skandálta. Tudtam, nemsokára elérem a határaimat, el kell intéznem, és pihennem kell, különben búcsút mondhatok a terveimnek, hiszen a mágus élete addig tart, ameddig a varázsereje ki nem merül. Pontosan ezért takargattam olyan gondosan a markolatot. Nem volt szabad megtudniuk, hogy az a kard nem az, amit ők adtak, hanem a fegyvermágiámmal előhúzott penge. És már lassan két órája nálam van.
Támadott. Kardját az ég felé állítva, a jobb oldalára húzta, és futásnak eredt felém. Eszem ágában sem volt megölni, de ha folytatni akarom az utam, muszáj. Ütéstávolságba került, fölemelte a kardot, és maga előtt átlósan csapott rám.
Köszönöm teremtőm, hogy ilyen gyorsasággal áldottál meg. Meglendítettem az én fegyveremet az övével szemben, a két penge összecsörrent, és az övé elsodródott, habár nem ejtette el. A megmaradt lendületemet kihasználva megpördültem a tengelyem körül, és nyakmagasságban kinyújtottam a kardot.
Az ellenfelemnek háttal álltam meg, s tudtam, nem kell már a hátamra vigyáznom. Ellene nem. Összerogyott, s a vére vörösre festette az alatta fekvő fehér abroszt, ugyanúgy, ahogyan az én kardomról lecseppenő élénkpiros csepp.
A tömeg őrjöngött, én lehajtott fejjel, s lehunyt szemmel mormoltam magam elé:
- Bocsáss meg. Vezesse lelked a csillagos ég oda, hol nyugalomra talál.
Megsuhintottam a kardot a föld felé, hogy a megmaradt vér lecsapódjon róla, majd a hüvelyébe csúsztattam az oldalamon. Minél előbb magamra kell maradnom, hogy észrevétlenül ki tudjam cserélni a másik kardra. Remélem, hogy még megtalálom ott, ahonnan ezt előhúztam. Nem vagyok még túlságosan gyakorlott a fegyvermágiában.
A tömeg a vállaikon vitt a táborhelyükig, éljenezve, kiabálva, hogy zengett bele a hegyvidék, én pedig egy erőltetett mosolyt tettem fel az arcomra álarcként.
A táboruk tíz- tizenkét fából tákolt kunyhó volt, középen négy tábortűz fölött hatalmas vadkanok forogtak a nyárson, néhányan már sörös, illetve boros hordókat ütöttek csapra, és a bandavezér a középső ház lépcsőjének tetején várt minket, hogy teljes jogú taggá nyilvánítson.
A tömeg a lépcső legfelső fokára tett, letérdeltem, ő pedig a homlokomra tett kézzel mondta:
- Üdvözöllek a sárkány martalócok között, Danavar!
- Köszönöm. – mondtam olyan nyugalommal, amilyennel csak tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy ekkora erőfeszítéssel jár majd, hogy ne öljem meg itt helyben. Még csak az igazi nevemet sem tudják. Vajon miért is mondtam volna meg? Pontosan ezért vagyok itt, hogy azt tisztára mossam.
Megkezdődött az igazi mulatság. Férfiak, és nők rabolt ételt és italt ettek, és ittak a táborhely közepén, rabszolgaként tartott férfiak és nők lebzseltek körülöttük, és folyamatosan kérdezgették, kinek milyen óhaja van. Csak én tudtam, hogy közülük jó páran vannak itt, akik ugyanazért jöttek, mint én. Kioltani a banditák vérét. Köztük egy idős öregember, aki az én szolgám volt – „papíron.” Ő volt az, aki titokban edzett az erdőben, amikor „vadászni” mentünk.
A legelső alkalommal, amit meg tudtam ragadni elosontam, és az egyik ablak nélküli házban, amit a rabszolgáknak adtak, eltettem a fegyverem, s előhúztam azt, amit a banditáktól kaptam. Csak remélni tudtam, hogy az ajtó résein nem szűrődött ki az a fény, amit ez a metódus váltott ki. Ezek után visszamentem az ünnepségre. Elvégre elég feltűnő lenne, ha pont az ünnepelt nem lenne ott.
Hajnalig szólt a zene, és ment az ivászat, a főnök eléggé lerészegedett, és alkalmam nyílt a házába belopózni, és a terveit átnézni. Furcsa ember volt. Legalábbis szerintem az. Egy vékony, sápadt, középkorú férfit én személy szerint nem, vagy csak igen nehezen fogadtam volna el bandavezérnek. És nem mellesleg még az is bökte a csőröm, hogy banditához képest, elég szépen lejegyez mindent, amit akar csinálni. Így találtam rá az egy héttel későbbi rajtaütésre, amit ugyanarra a falura mérnek, mint húsz évvel ezelőtt. Arra, ahonnan én, és a hat rabszolga származik. Legalábbis az a hat, akik ugyanazért jöttek, mint én. Tökéletes alkalom lesz arra, hogy megfizessen.
Az elkövetkezendő napokban, amikor csak lehetett, elvállaltam a vadászat feladatát, és az öreggel mindent átbeszéltünk, mit hogyan kell majd megvalósítanunk. Ő már nem volt elég ahhoz, hogy harcoljon, ezért rám, és a maradék öt fiatalra maradt a feladat. Ő közvetítette nekik az információt, amit én adtam. A terv egyszerű volt, a banda általában lóháton közelíti meg a célpontot, ez esetben alig kétórányi út volt a faluig. A rajtaütés nap hajnalán kiengedtem az öt fiatalt, és elindultak a faluba. A hegyi patakban gázoltak ameddig lehetett, hogy a lépteiket se tudják követni.
A felkelő nap sugaraira ébredő, a rabszolgákért felelős fickó nem sokat foglalkozott velük. Miért is tette volna? Napnyugtára úgyis újakat tudnak szerezni. Felnyergelték a lovakat, és az előkészületek után elindultunk a falum felé.
A határban lévő domb felől közelítettünk, mert így minden esetleges őrséget ki tudtunk kémlelni, ami persze nem volt. Kicsi volt a falu ahhoz, hogy bármilyen őrséget felállítsunk. Bár, ki tudja mi történt a húsz év alatt? A vezér mellett álltam, mint frissen beavatott „kiválasztott”. Széles vigyorral az arcán nézett le.
- Nosztalgikus hangulatom van, fiúk! – szólt hátra. – Emlékeztek, mi történt itt húsz éve? Minden életerős férfit lemészároltunk, minden nőt magunkévá tettünk, csak az öregek és a gyerekek maradtak sértetlenül! Micsoda este volt az! És, tudjátok mi volt a legjobb benne? Ilyen finom sört még nem ittam sehol! Anyák, fektessétek le a gyermekeket aludni, mert ez a nap, méltó ismétlése lesz a húsz évvel ezelőttinek! GYIÁ!
Mind a húszan vágtatni kezdtünk. Ők a zsákmányért, én a vérükért. Az első házakat elhagyva a banda megtorpant. Meglepődtek, hogy senki sincs az utcákon. A roham közben a hátsó sor közé keveredtem szándékosan. Itt több kárt tudok tenni bennük.
- Kiforgatni a házakat! – üvöltött a vezér
Alig hagyta el a száját a parancs, a környező házak tetejéről csuklyás alakok lőttek egy-egy nyílvesszőt a martalócokra. Ezek nem mi voltunk. Mi történik itt? A lovak hátáról négy ember hullott le élettelenül, és lovaik megindultak széllel versenyben. A többi ló is nyugtalan volt, az egyiket a gazdája nem tudta megfogni, és ledobta a hátáról. A csuklyások pedig ahogy jöttek, úgy távoztak.
- Szétszóródni! – kiáltotta a parancsot a vezér.
Két férfival indultunk a legközelebbi ház mögé, mindhárman lóháton. Amikor már tudtam, hogy elég messze vagyunk a vezértől, kinyújtottam a karomat magam elé, a lovam felett.
- Lecserélés!
Fény villant, és mielőtt a másik kettő fel tudta volna fogni, az egyik már átvágott torokkal zuhant a hóba szó nélkül. A másiknak sikerült kivédeni az első csapásomat, ezért rávetettem magam, leütve őt a lováról. Zuhanás közben elejtette a kardját, így könnyedén le tudtam szúrni. Már három élet szárad a lelkemen.
Felegyenesedtem, és az elfutó lovak után néztem. A szomszéd utcából még két halálsikoly hasította ketté a levegőt, és a mellettem álló ház tetején egy felajzott íjú csuklyás szegezte rám a fegyverét. Az ő fején szürke ruhadarab volt, a többiek sötétkékével szemben.
- Ne lőj! – tartottam fel a kardom.
- Ő nem közéjük való. – kiáltott a mellettem lévő ablakból az egyik lány, aki velem volt a táborban.
A tetőn lévő leengedte az íját, és átugrott a ház tetejére, amiből a lány kiabált.
- Mi történik? – fordultam oda.
- Az egyik mágus klán küldöttei. Segítenek nekünk. Később elmondok mindent.
Megmarkoltam a kardom, és ha akart volna mást mondani, akkor se tudta volna folytatni. A vezér feje az enyém kell, hogy legyen. Átrohantam egy másik utcába, ahova a vezér indult, majd egy másikba, és egy harmadikba, míg végül megtaláltam őket. Egy csuklyás éppen őket vette célba a tetőről. Őt, és két kísérőjét. A ház mögé bújtam, és hallgattam, mikor ér elég közel hozzám a lódobogás. A megfelelő pillanatban kiugrottam, és a hozzám legközelebb eső ló szügyét vágtam át. Az a földre bukott, és a másik két ló is megbotlott benne. Mindhárom bandita a földre került. Az egyik életét én vettem el, a másikat a csuklyás szögezte a földhöz egy nyílvesszővel. A vezér maradt. Felé vetődtem, és már csak centik kellettek ahhoz, hogy eltaláljam, amikor kitartott kezéből sötét gömb vágódott a mellkasomnak. Egyenesen a ház ajtajához csapódtam úgy, hogy az beszakadt, a kardomat pedig elejtettem a házon kívül.
A hátamat tompa fájdalom járta át, a mellkasomban ezernyi szúrós tüske ágaskodott. Legalábbis, így éreztem. Felemeltem a fejemet, a vezér egy újabb gömböt dobott, most a tetőn lévő íjász felé. Feltápászkodtam. Most! Itt a lehetőség, míg arra néz!
Kirontottam, minden erőmmel nekirohantam, vállal találtam el a mellkasát, és a földre esett.
- Te, átkozott fattyú! Hogy merészeled? A vezéred vagyok!
Négykézláb másztam a kardomig, de nem találtam. Hiszen eltűnik, ha elejtem! Felálltam, de már ott állt, pengét szegezve a nyakamnak.
- Hogy merészelsz elárulni, Danavar!? Megbíztam benned, kiválasztottá nőtted ki magad a kezem alatt! Harcost faragtam belőled!
- Kár volt. Mert a nevem nem Danavar! Gabriel van Chantai vagyok, annak a férfinak a fia, akit húsz éve a saját kardoddal öltél meg ebben a faluban! Lecserélés! – újabb villanás, s félrecsaptam a kardot, megpördültem, de a vezér újra elhajított egy varázslattal. Már értem, hogy miért lett vezér ilyen testalkattal.
Újra az a szúrós érzés kerített hatalmába, amit az előbb éreztem, csak most az oldalamban. Újra felálltam, de éreztem, még egy ilyen, és halott vagyok. Nem szabad, hogy megüssön. Újabb gömb formálódott a markában, és rám célzott vele.
- Nem számít! Dögölj meg!
Eldobta a gömböt. KI kell kerülnöm! De a testem nem mozdult. Lehunytam a szemem, és ordítottam a tehetetlenségtől. Ám a gömb nem talált el. Kinyitottam a szemem, miután úgy éreztem, már célt kellett volna érnie. A szürke csuklyás állt előttem.
- Lecserélés. – szólt, egy mágikus kör jelent meg a kezében, ami pillanatok alatt puskává formálódott, és tüzelt. A vezér pedig holtan esett össze. Aztán eltűnt a fegyver, és megfordult. – Jól vagy, fiam? – tolta le a csuklyát a fejéről.
- Ahogy vesszük. Kik vagytok?
- A Dragon Fang máguscéh mágusai. Hárman voltunk. Hála a te információidnak, sikerült leszerelnünk ezt a bandát. Mondd, ki tanított mágiára?
- Egy idős ember a faluból.
- Tagja volt bármely máguscéhnek?
- Azt mondta nem. Csak ezt az egy mágiát tudta, amit nekem tanította. Én pedig azért kértem, hogy megbosszulhassam apámat. Húsz éve ugyanez a banda gyilkolta le. De most, hogy megtettem, valami megszakadt bennem, úgy érzem.
- Bűntudatot érzel, ugye? Az első életek, amit kiontottál.
- Valahogy úgy. Már egy banditát eltettem láb alól, még fent a hegyekben. Imádkoztam a lelki üdvéért, de ezekért, valahogy nem tudok.
- Nem is kell. Mindenki azt kapja, ami jár neki. Most pedig, szeretnék feltenni egy kérdést.
- Halljam!
- Itt maradhatsz a faluban, segíthetsz újraépíteni, és békében élhetsz a falubeliekkel, akik neked, és a barátaidnak köszönhetik az életüket. Vagy, velem jössz a Dragon Fang máguscéhbe, ahol fejlesztheted a képességeidet, és segíthetsz hasonló emberek legyőzésében. Csak rajtad múlik. Idővel meg tanulhatod úgy használni a képességeidet, hogy ne vedd el az életüket az ellenfeleidnek, de rajtad áll, hova fejlődsz, amíg a céh érdekeiben teszed azt, támogatunk.
Eszembe se jutott, hogy idáig fajul a dolog. Mindenesetre érdekelt. Nem volt senki, akihez igazán kötődöm a faluban, semmi nem állt az utamba.
- Veled megyek. – válaszoltam. – Egy feltétellel.
- Mi lenne az?
- Adj egy kis időt, míg elbúcsúzok apámtól, és a többiektől. És küldök valakit a hegyekbe, hogy hozza le a többi rabszolgát, és az öregembert.
- Napnyugtakor a falu határában várunk, addigra eltemetjük a halottakat.
- Rendben van. – elindultam a falu központja felé, a felkaromon lévő sárkánytetoválást bámulva, amit még a banditák égettek a bőrömre. Vége van, és valami új kezdődik.
- Hé, kölyök!
- Igen?
- Üdv a Dragon Fangben!



Választott fegyver:

Név: Ex-Quip: Magic Sword /Ölt-vált: Mágikus Kard/

Köszönöm szépen!