Gabriel van Chantai

Vőlegényfogó

Január

Az előző küldetésről hazaérve szembesültem azzal, hogy lakás, ahol lakom egy másik főbérlő kezére került, és koránt sem olyanéba, aki egy kicsit is hasonlított volna az előzőre. Ő rendes fickó volt, ha egy kevés pénz hiányzott a lakbér kifizetéséhez nem problémázott, elvette azt, amit akkor oda tudtam adni, és a tartozást majd később megadhattam, amikor összejött a lé. Ez viszont, már most az első napon, amikor otthon voltam rám verte az ajtót legédesebb álmaim közepette, amikben már az én hátamat húzta a páncélzat, ami a családom öröksége, és éppen a következő örökösét tanítottam. Szóval erős másnapos beütéssel, vagyis hasonlóval, hiszen nem ittam, kikászálódtam az ágyból, és fátyolos tekintettel kinyitottam az ajtót.
- Egen? – vakartam a borostámat.
- Egen? Jó reggelt magának is. Az új főbérlő vagyok. – nyújtotta a kezét, én pedig a résnyire nyitott ajtón át megfogtam, és megráztam, aztán fontoskodóan pipiskedett ott, hátha belát a szobába. – Elnézést, benézhetek? Jó lenne látni milyen állapotban is van a szoba.
Hang nélkül eleget tettem a kérésnek, és tovább vakartam a borostámat, ami egyre jobban viszketett. ~Az anyját, már…~ Körülnézett, majd rám nézett:
- A többit ellopta?
- Milyen többit?
- A többi berendezést. Azt ne mondja már nekem, hogy csak egy ruhásszekrény, egy ágy, egy fogas, meg egy éjjeli lámpa volt a szobában!
- Van egy WC, egy mosdókagyló meg egy zuhanyzó is… - ásitottam.
- Ch. – szólt, majd eltűnődött. – Mennyit fizetett eddig?
- Öt kilót. Egy hónapra.
- Akkor érthető a szerény… nem is, szegényes berendezés. Nos, ha itt akar maradni kétszeresét perkálja most a kezembe.
- Az nem fog menni. Nincs annyim. – pedig hogyne lenne, 125 ezrem van, de nem engedem, hogy ő diktáljon…
- Egy nap haladékot kap. – szólt, majd kiviharzott a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.
~Oké, de akkor se kapsz csak ötezret, és örülj, hogy annyit kapsz.~ Kitántorogtam a fürdőbe, és belenéztem a tükörbe. ~ Reménytelen.~ Levettem a fogkrémet, és a tenyerembe nyomtam, majd végigkenve az államon illetve arcomon éreztem, hogy valami furcsa mentolos illata van, ami eddig nem érződött rajta, de betudtam az álmosságnak. Ezután levettem a polcról a fogkefét és végighúztam a fogkrémezett államon, újra, és újra, de a borosta nem akart eltűnni. ~Elromlott ez a rohadt hab!~ Lehajoltam a kagylóhoz, és hideg vízzel lecsaptam az arcomról a maradékot, és ekkor vettem észre csak…
~Jézusom, Gab, nem múlhatod már alul magad.~ Mondjuk, még mindig jobb, mintha a borotvahabot nyomtam volna a borotvára és úgy mostam volna fogat. Na, az érdekes manőver lett volna. No, mindegy, most már a hideg víztől felébredve normálisan elvégeztem a reggeli teendőket, és elindultam befelé a céhbe.
A klán házba érkezve szokatlan dologra lettem figyelmes, mégpedig, hogy kong az egész ebédlő. Egyedül Sebastian ült a pult előtt unottan, az egyik székre fel is tette a lábát és olvasott. Kérdés nélkül szólított meg:
- Elment. Mindenki. A Hard Core még nagyban alszik. A mestereket nem tudom, ne is kérdezd.
- Vágom. – szóltam, majd a hirdetőtáblához mentem, ha ők sincsenek itt, én se fogok punnyadni. A papírokat nézegetve egyszer sarkig csapódott a terem nyugati ajtaja, és az öreg Xaundaras tartotta azt szélesre.
- Hol a francba van mindenki? – üvöltött, ahogy megszokhattuk. – Chantai! ~ Nem tudtam, mi hiányzott. ~ Van egy megbízásom az egyik rokonomtól, a tiéd!
- Főnök? – nézek rá nagy szemekkel. – Biztos, hogy…
- Nincs kérdés, ugye? Na, itt egy papír, fogd, le van írva a cím, itt van Erában.
- Mégis…
- Viszlát! – visszament amerről jött, én meg álltam és bámultam ott a papírossal a kezemben.
- Seb… - fordultam a pultoshoz
- Nem! – ugrott be a pult mögé, és nyekkent egyet a másik oldalt.
– Oké. – csaptam zsebre a papírt, és a köpenyemet a fogasra akasztottam. Szép időnk van, nincs szükségem rá. A címet nem volt nehéz megkeresni, tudtam hol van, csak messze volt. Ami azt illeti a város egyik legelőkelőbb részében. Kicsit aggódtam amiatt, hogy valami fennhéjázó bandába küld az öreg, de nem volt mit tenni. A főnöknek dolgozni kétélű penge. Mindig. Ha jó munkát végzel, talán bekerülsz a kiskosárba, amibe végül is nem rossz dolog bekerülni, csak nekem szándékomban sincs. Viszont, ha rosszat, akkor… lelki szemeim előtt leperegtek a képsorok, amiben Xaundaras mester nagyjából egy ujjlendítéssel eltemet élve, és talán senki még csak meg se talál. Ejj, csúnya halál lenne. Na mindegy.
Megtalálva a házat újra megnéztem a papírt, és egyeztettem a házszámot. Mivel ugyanaz volt, csengettem, és egy Xaundaras forma öregasszony csapta ki sarkig a bejárati ajtót. ~Látom vérrel öröklődik ez is, mint Livinas.~
- Ki vagy te he?
- Gabriel van Cha-
- Ki küldött? ~He? még a mondanivalómat se hagyja végigmondani, mint a mester?~
- Xaund- -
- Gyere befelé, mit állsz ott? Rád vártunk! - kiabált. ~Szóval igen…~
Belépve az udvarra a hatalmas betonkerítéstől nem látható házat is észrevettem most már. Illetve, palotát, vagy mit, mert a mérete és a díszítése nagyjából odaverte az otthoni birtokot. Egy szintes volt bár, de nagyon hosszú, és széles. A tetőt vörös cserepek borították, és hófehérre volt meszelve. Az ablakok körül díszes faragott fa betétek voltak a falra szögezve, élénkzöld sövénysor szegélyezte a járólapokat a bejárati ajtó lépcsőjéig. Felérve a lépcsőn lenéztem a hátsó udvarra, ahol egy hatalmas fehér sátor volt felállítva, aminek nem volt oldala. Mindenhol székek és lócák voltak, azok előtt pedig egy boltív, virágokkal és indákkal teleszőve, ami mögött egy oltár volt.
- Befelé, ne bámészkodj, a pap nemsoká itt lesz… - lökött be az előtérbe, ahol hasonló pompa volt, mint odakint. Innen egy kisebb szobába tuszkolt tovább, ahol egy talpig fehérbe öltözött, igazán szemrevaló lány állt velem szemben, a hátán pedig egy valamivel idősebb nő kötötte meg a főzőjét, mielőtt a ruha felső részét felvette volna. A szoba pedig tele volt szekrényekkel, aminek kivétel nélkül minden ajtaja nyitva volt, és öltönyök, estélyik lógtak bennük vállfáikon.
- Ööö, Helo! – intettem, mire a menyasszony észrevett, és a melleit elpirulva takarta el keresztbetett kézzel.
- Buta lány, nem is látszik semmi, mit szégyenlősködsz?! – kiáltott az öreg nő mögülem, de ettől a lány megpördült maga körül. Szőke haja a dereka közepéig ért, és a másik nő elkezdte befonni azt. – Á, nem lehet veled mire menni. – legyintett.
- Bocsánat. – szóltam a lánynak, majd az idősebb hölgyhöz fordultam. – Megtudhatom, hogy miért lettem ideküldve?
- Esküvő lesz. A lány harmadszor próbál férjhez menni… ugyanahhoz a fickóhoz. A gond ott kezdődik, hogy a fickó eddig két alkalommal lécelt le, és nem engedem, hogy még egyszer megtörténjen. Meg fog nősülni, ha törik, ha szakad!
- És megkérdezte már a véleményét az arának i-
- CSEND! Én beszélek, pimasz kölyök! A te feladatod lesz, hogy egész idő alatt szemmel tartsd a vőlegényt, és a nap végéig itt tartsd a háznál. Értve vagyok?
Bólintottam, hiszen ha meg is próbálnék szólalni, úgyis közbevágna.
- Helyes. Most pedig vetkőzz!
- He?!
- Láncingben, harci csizmában meg ilyen erős durva szövésű nadrágban nem fogsz nekem téblábolni az esküvőn, kölyök! Vetkőzz! Legalább nem vagy borostás, és egész jóképű is vagy, leszámítva azt a sebhelyet,de talán még karakteressé is teszi a fejed. Nem csalódtam Xaundarasban!
Nem is igazán tudtam, hogy dícséretnek vagy megrovásnak tudjam be a dolgot, inkább szó nélkül eleget tettem a kérésnek, izé, parancsnak, a menyasszony a sarokban háttal állt, az öregasszony pedig egy öltönyt és egy hozzá passzoló nadrágot meg egy inget tett ki nekem. A nadrágba azonnal bele is ugrottam, az inget is felvettem, majd a nyakkendőt vettem a nyakamba, megpróbáltam megkötni, mire az öregasszony megfogta, és lerántott magához, majd megkötötte.
- Ne szerencsétlenkedj már, istenem! – rikácsolt arasznyira az arcomtól, de végül is jól megcsinálta. Ezután felvettem az öltönyt és összegomboltam magamon.
- Kicsi.
- Dehogy kicsi, mintha rád öntötték volna. – szólt az öregasszony.
- Ez kicsi.
- Miért lenne kicsi?!
- Mert az!
- Nem, nem az!
- Rajtam van, vagy magán, vénasszony?!
- Ne vénasszonyozz engem büdös kölök! Mutasd, hol kicsi?
- Itt! – előre nyújtottam a karomat, és szétrepedt a hátamon. – Most már vágja?
- Igen.. „vágom..” – szólt szemet forgatva, majd egy másikat adott ide, felvettem, összegomboltam, kinyújtottam óvatosan a kezem, és nyugtáztam, hogy tökéletes. Erre a vénasszony kiindított a szobából, hogy keressem meg a vőlegényt, beszélgessünk, tartsam szemmel, nem érdekli, csak, hogy a vőlegény ott legyen.
Meg is találtam egy másik szobában, ahol az ágy szélén ült, és a könyökét a térdére a tenyerét pedig az állára támasztva gubbasztott. Magas volt, vékony, rövid barna hajú, és hófehér bőrű. Nem úgy nézett ki, mintha szökni próbált volna, inkább, mintha már belenyugodott volna, hogy innen már nincs menekvés, tuti igába hajtják.
- Szevasz. – löktem meg a vállát, mire az majdnem felborult az ágyon, zavarodottan nézett fel rám, én pedig ösztönző mosolyt próbáltam csalni az arcomra, majd a kezemet nyújtottam neki, ő pedig megfogta, megrázta, és köszönés nélkül bambult rám. Nem tudtam mit mondjak neki, úgyhogy jött a fal duma.
- Miza?
- Várok a kivégzésemre. Szerinted "miza"? – szólt egykedvűen.
- Vágom. És élvezed?
- Úgy nézek ki?
- Mi a gond? Mesélj! – ültem le mellé. – Nem szereted a menyasszonyt? Nem tetszik? Bár utóbbit nem hiszem, hogy lehetséges lenne, eléggé szemre… illetve… máshova is való nő. – löktem meg, hátha sikerül kicsalni belőle egy mosolyt.
- Nem is tőle félek én. Te nem ismered a családot…
- Ami azt illet, valamennyire mégis. Mágus vagyok a klánban, ahol Xaundaras az egyik mester, és alatta szolgálok. Úgyhogy egy kis rálátásom mégis van…
- Akkor nagyjából érted. Eliza nem ilyen, de a család többi része…
- Figyelj, nem hiszem, hogy olyan szegények, hogy ne tudjatok külön költözni… - néztem körbe jelentőségteljesen a szobában. – Onnantól pedig meg van oldva a dolog.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy bordó ruhás barna hajú fürtös szépség lépett be angyali mosollyal az arcán.
- Sziasztok, fiúk! – szólt, és csattant az ablak. Odakaptam a fejem, és a vőlegény sehol, az ablak tárva nyitva volt.
- Ennyit a nyugis melóról. – szóltam, majd lelöktem az öltönyt, és utána vetettem magam, ő pedig már a bejárati ajtónál járt.
~A fenébe, milyen gyors!~ Sprintelni kezdtem utána, de hosszabb lábaival egyelőre jobban bírta a tempót, és jóval előttem futott. Nem baj, hosszú távon megleszel. Nem hagyom, hogy egy munkám is csődöt mondjon, még így se, hogy ilyen pipogya ügyről van szó. Ebben a negyedben nem sok hely volt, ahova menekülni tudott volna, hiszen egyetlen széles hosszú út volt, hatalmas kerítésekkel, amint megpróbál bemászni egyen is, elkapom, így hát ha nem teljesen hülye olyan helyre megy, ahol könnyen el tud bújni. Kiérve a milliomos negyedből a kereskedők terére érkeztünk… Na itt aztán van hova elbújni, úgyhogy elkezdtem szaporázni a lépteimet, és egész közel kerültem hozzá, de ő az egyik hordókat áruló stand mögül futás közben kiborított elém egy hordónyi paradicsomot.
~Háh! Ez kevés lesz! ~ Ugrottam át a hordót, de az egyik paradicsomon megcsúszva hanyatt estem, szerencsére olyan helyre, ahol nem volt több gyümölcs, így feltápászkodva folytattam az üldözést, a fickó pedig hátrafelé fordulva örömködött rajtam, egyenesen belefutva egy éppen valami barkácsbolt oldaláról kicsapódó hirdetőtáblának. ~Hehe, most megvagy!~ A homlokát fogva megtorpant, de tovább indult, én pedig már majdnem elértem az öltönyét, amikor elém is kicsapódott a tábla, ám mivel én alacsonyabb voltam, csak a hirtelen dologtól megijedve lehúztam a fejem, egyenesen belerohanva egy, a barkácsboltból kilépő fickóba.
A fickó visszaesett a boltba, én pedig újra szaporázni kezdtem a lépteimet, hogy utólérjem a hapsit. Újra befordult egy kisebb utcába, és egy csomó alacsonyabb ládát ugrálva üldöztem tovább. Mikor fárad már ki? Kezdem unni. Jobb oldalra lefordult, én utána, de a sikátorszerű kis utcában nem volt. Viszont az utolsó ház ebből az irányból meglehetősen kihaltnak látszott, még csak ablaka sem volt, egy kis vályogház volt csupán, roskadt ajtóval, aminek a kilincse is lógott.
~ Na, most vagy köddé vált, vagy bebújt ide.~
- Gyere ki! – kiáltottam be az ablakon.
- Nem megyek! – ~bahh, legalább ne szólna vissza, ha elbújt és el akar rejtőzni…~
- Kijössz, ha mondom!
- Dehogy megyek!
- Akkor rád töröm az ajtót! – emeltem a lábamat nyitásra az ajtó előtt, erre ő kiugrott az ablakon, és a szemben lévő ház felé vette az irányt. – Ex-quip! Magic Sword! – kiáltottam, majd előhúztam a kardomat, és a füle mellett centikre dobtam el mellette, és beleállt a falba.
- Nem vagy normális, öcsém!
- Én nem vagyok normális? Egy olyan szép lányt veszel el, amilyet még nem láttam, és szereted is, meg ő is szeret, te meg beszarsz az esküvő napján? Már harmadszor is?
- Mondtam már, hogy a család miatt! Ő Xaundaras unokája!– futásnak eredt.
- Magic Sword! – kiáltottam, és megtorpant. – A következő már kicsipkézi a füledet, esküszöm! – szóltam.
- Te ezt nem értheted! – szólt, majd szembe fordult velem, én pedig karddal a kezemben odasétáltam hozzá.
- Na idefigyelj! – kezdtem. – Csinálhatjuk szépen és csúnyán. Az első, hogy szépen velem jössz, elveszed azt a bombanőt, külön költöztök, és boldogan éltek, míg meg nem haltok.
- Soha!
- Oké. – a karját fogva megpördítettem, és a markolattal tarkón csaptam, mire ájultan esett volna össze, ha nem kapom el hátulról. A fegyveremet eltettem, őt pedig a vállamra csaptam. – Ez volt a második választásod.
Visszasétáltam a házhoz, és a már ébredező vőlegényt a kapuban talpára állítottam. Bentről már hallatszott a nyüzsgés, a kapuajtó pedig sarkig kivágódott, ahol megjelent a banya, kezében egy két karnyi hosszú kötéllel.
- Szalonképes? – szólt
- Az lesz. – pofoztam meg kicsit. – Egy kis hideg víz, és
- Egy adag fogd be, és egy kötél a lábára, hogy ne tudjon elmozdulni, és minden rendben. – kötözte össze a lábát úgy, hogy kicsiket még tudjon lépni, illetve, kis terpeszbe tudjon állni. – Csapd fel a válladra, és tedd le az oltár előtt, a vendégek már itt vannak, a pap a házban van. Viszem az öltönyöd.
- Nem akarom zavarni a szertart-
- Meg vagy hívva, csendet! Itt vagy, és kész! – rikácsolt.
- Jól van jól van hárpia, csak ne kelljen tovább hallgatnom a óbégatását! – kiáltottam, ő pedig sarkon fordult, és bement a házba. Én a vállamra csaptam a fickót, és a székek, padok közt vonulva a fehér sátor alatt letettem az oltár elé, az ott ülő vendégek nem kis meglepetésére.
- Szemét vagy. – szólt halkan.
- Te meg hülye, ha nem veszed el. – szóltam, majd oldalra álltam, a pavilonon kívülre. Végignéztem a vendégeken, akik közt felfedeztem a mestert is. Talpig ünneplőben, és odaintett magához. – Igen, mester?
- Ugye nem tettél benne komolyabb kárt? Megéli még, hogy unokája lesz?
- Hogyne. Csak leütöttem egyszer, azért ilyen kába. – néztem a vőlegény felé, aki összekötözött lábával araszolni próbált az oltártól minél messzebb. Két ujjammal utána fütyültem, megdermedt, és megfordult. Fejemmel intettem, hogy vissza az oltárhoz, majd lógó orral engedelmeskedett.
- Szép. – veregette meg a vállam az öreg. Régóta volt már ilyen, talán akkor, amikor beosztottak alá, és utána sikerült megcsinálnom a nővérvágást. – A céhben meghálálom. Maradj itt a lakodalomra.
- Mester, ne-
- Szeretném. – szólt, egy kicsit sem kiabálva, ami szokatlan volt tőle.
- Jól van. – mosolyodtam el, majd megvártam, míg a vénasszony idehozta az öltönyömet. Nem sokkal később megkérdezett a pap, és a tanúk is kijöttek a vőlegény mögé. Kisvártatva felzendült a szokásos zene, ami a menyasszony érkezését jelezte, úgyhogy az egész pavilon elcsendesedett. Az öreg mellé beült a banya, én pedig mellettük állva karba tett kézzel néztem, ahogy lezajlik a ceremónia. A végén pedig, amikor az igenre került a sor a vőlegény rám sandított. Én szúrós szemmel néztem rá, ő pedig kidadogta az igent, az öreg pedig megfogta a banya kezét.
A lakodalom már egész jó hangulatban telt a vőlegény részéről is, meg úgy összességében, mindenki részéről. Pusztult a pálinka, a whiskey, a pezsgő, utóbbit még a menyasszony cipőjéből is ki kellett innia a vőlegénynek, fogalmam sincs miért, ezelőtt nem voltam még esküvőn. A menyasszonyi táncon pedig nekem is részt kellett vennem. A következő partnerhez való lepasszolás előtt pedig megköszönte, hogy visszahoztam neki a vőlegényt. Egy mosollyal nyugtáztam, majd újabb táncpartnert kerestem, mégpedig a koszorúslányt, aki a szobában ránk nyitott. Az egész estét végigtáncoltuk, aztán amikor a vendégek többsége már elszállingózott, ő is elbúcsúzott, és egy fickó oldalán elvonult.
~Ehh.~ Valamikor hajnalban a fejemben összegeztem a dolgot, és végül is arra lyukadtam ki, hogy jó buli volt… de azért mégiscsak másabb lett volna, ha nem egyedül lettem volna.
Még a hajnalban visszakászálódtam a lakásomra, majd napközben elmegyek a céhbe a „háláért”.

[ Atsui Orestes-el közös a munka a sztori kitalálása és megírása is, a cselekmény leírása a saját perspektíváinkból történik. ]

Nindra Árnyai

Március

Már jó ideje tervezem, hogy felutazom a hegyekbe, szülővárosomba körülnézni. Remélem, még egyben van a házunk, és nem hordtak el mindent a zsiványok, mert akármilyen álombéli kis porfészeknek is könyveltem el az emlékeim között, bizony nálunk is megvoltak az enyveskezűek. Szóval elérkezett a nap, amikor a terveimet az elméletről gyakorlatba építem át, és elindulok. Itthon már össze is pakoltam mindent egy nagyobb hátizsákba, hálózsák, az egyszerűbb fajtából, az alapvető tisztálkodási cikkeim, - amikre gyakorlatilag csak akkor lesz majd szükségem, amikor már odaértem Chantai-ba, odáig viszont hosszú lesz az utam. Era-ból nincs lehetőség egyből oda utazni vonaton, csupán a hegység lábánál elterülő kisebb faluba, Nindra-ba. Onnan nagyjából négynapi járóföld hegyi terepen. ~ Szép kis túra lesz, mit nem adnék egy varázserővel működő járműért. Fene a spórolós fajtámat, hogy a megkeresett gyémántot tanulásba akarom befektetni később. Ja, és ha már itt vagyunk, Fene a mesterekbe, akik ilyen drágán tanítanak. ~ Egyébként nem, semmi bajom nem volt Xaundaras mesterrel, aki történetesen a maga morcos természetével nyomon követte a fejlődésemet, és mint majdnem minden Dragon Fang-es mágusnak, nekem is igyekezett egyengetni az utamat - Két „teringettét” között, persze. - Miután a garzonomból gyakorlatilag mindent összepakoltam a bútorokon kívül – aminek a felét se használtam – elindultam a Dragon Fang klánházba, hogy elbúcsúzzak a többiektől, és nem mellesleg, hogy elemózsiát vegyek az útra. Már jócskán dél után járt az idő.
Miután Sebastiantól elkértem az elégnek ítélt füstölt, szárított sonkát és kenyeret elpakolás közben jött oda hozzám a klánom másik három tagja, név szerint Mei, Meta, és Axel. Mióta az utóbbi kettő egy párt alkot rendesen jó rájuk nézni.
- Hova készülsz, Gab? – kérdezte Mei, miközben behúztam a zipzárt a táskámon.
- Chantaiba. A szülővárosomba.
- Pont karácsonykor? – szólt közbe Meta.
~Ejj, eszembe se jutott, hogy közeledik.~
- Pedig azért jöttünk ide, hogy elhívjunk Magnolia-ba, az egyik mágus partit rendez a Fairy Tail-ből, és meghívtak minket is. – mondta Axel.
- Bocs, de már rég tervezem ezt az utazást, körül kéne már nézni a családi birtokon, és amint látjátok már el is készültem, szóval, bocsánat, de megyek. – próbálom őket meggyőzni egy mosollyal, aztán kezet fogtam Axellel, megöleltem a két lányt, és elindultam az állomásra. – Vigyázzatok magatokra! És Axel, rájuk is! – intettem vissza még az ajtóból.
A másfél órás zötykölődés alatt ügyesen elaludtam, de valami miatt a küldetések folyamán már gyakorlatilag berögződött az, hogy minden megállónál fel-felpislantok, így egy rövid szemdörzsölés után sikerült megállapítanom időben, hogy megérkeztem a célomhoz, és időm is volt lemászni a vonatról, hiszen itt újabb vagonokat csatoltak a szerelvényhez, amivel tovább indul a déli területek felé.
Nindra fél évvel ezelőtt egészen nyüzsgő kis falu volt méretéhez képest, az élelmiszer kereskedések virágoztak, hiszen ez volt az utolsó hely, ahol még lehetett élelmet szerezni ha az ember tovább indul a hegyekbe. Ehhez képest az utcák nem voltak túl népesek. Már éppen elbújni készült a nap. Elindultam a fogadó felé, amikor egy őr állított meg.
- Hé, te! Új vagy erre?
- Olyasmi.
- Ha rám hallgatsz, azonnal elmész a városból, vagy meghúzod magad az éjszakára, kijárási tilalom van.
- Tilalom? Miért?
- Inkább szedd a lábad! – mutatott a fogadó felé, én meg elindultam, mert még nem fűlött a fogam az induláshoz. ~Majd holnap reggel, ráérek.~ Majd belökve az ajtót egyenesen a pulthoz vettem az irányt, ahol szobát kértem az éjszakára, és közölték, már csak egy szoba van, ám dupla áron, mert két külön ágy van benne.
~Nagyszerű, egyedül, dupla szobát… kerítenem kéne valakit.~
- Kell vagy nem? – szólt a hapsi ingerülten, amíg én magamban bosszankodtam a dupla pénz miatt, és még az is megfordult a fejemben, hogy most azonnal útnak indulok. Bár, ez nem lett volna túl megfontolt tőlem, lehet, hogy még az ösvényt sem találnám meg ilyen sötétben. Korom sötét van.
- Kiveszem. – szóltam, s a fickó átadta a kulcsot, én pedig azonnal azon kezdtem pörgetni az agytekervényeimet, hogy vajon mit találok otthon.
Gondolatmenetemet egy üvegpohár utolsó kiáltása szakította félbe, ami azon nyomban egy jobb helyre távozott.
- Mégis mit képzelsz kislány? - a fogadós fújt egy nagyot, közelebb lépett a lányhoz, aki elől a földre vetette magát a pohár, egy pillantást vetett a friss hullára, amiből itt-ott még folyt a bor-vér. Aztán a következő pillantással együtt lendült a keze is, egyenesen a lány arcába, és ha csak egy kicsit is törékenyebb lett volna a célpont, biztos, hogy „koccan” a pohárral a túlvilágon. Legalábbis kívülről ez jött le, tehát nekem se kellett több, a lány mellé álltam, majd a fogadósra emeltem a tekintetem:
- Ex-quip! Magic Sword! –suttogtam szóltam, és fémes csörgéssel simult a tenyerembe a markolat. Nyíl egyenesen a férfi torkához tartottam a fegyvert úgy, hogy amikor az nyelt egyet, az ádámcsutkája megérintette a kard lapjának hegyét. – Amikor utoljára jártam a faluban nem ilyen volt a vendégszeretet. – löktem oda neki, majd az éppen feltápászkodó lányra sandítottam le. Az egész terem zsongott előtte, most viszont megfagyott a levegő, mindenki ránk, hármunkra szögezte a tekintetét, majd mielőtt a légy zümmögése az agyamra ment a lány megmozdult a földön.
Szépen felállt, miközben vágott egy érdekes grimaszt, mintha már megesett volna vele ilyesmi. ~Azt hittem lent marad.~ Leporolta magát, és megfogta a csuklómat, majd lejjebb tolta a kezem, amiben a fegyvert tartottam.
- Maga nem hallotta, hogy a nőket nem illik bántani? – kezdte, majd jobbját egyenesen a hapsira emelte, mágikus pecsét villant a tenyere előtt, és villanásnyi sebességgel robbant a hapsi gyomrába egy jól megtermett dinnye méretű homokcsomó. Az persze egyenesen a polcok közé vágtatott, majd miután pár üveg landolt a fején a lány folytatta: - - A vendégekkel nem szokás így bánni, főleg, ha épp a pénzüket akarják magának adni. Ugye?
A delikvens bőszen bólogatott, majd bocsánatot kért a lánytól. ~Hm, talán nem kellett volna elővennem a kardot.~ Közben a fickó kifecsegte, hogy én vettem ki az utolsó szobát, és mellé azt is, hogy két ágyas. Már éppen meg akartam kérdezni a lánytól, hogy ha szobát keres nincs-e kedve kivenni a másik ágyat az én szobámból, amikor éppen ezt az ajánlatot javasolta a frissen szerzett barátunk is.
- Kifizetem a felét, ha neked is jó úgy. Egyébként szép kard. – sandított a kezemben lógó pengére.
- Éppen kérdezni akartam. Egyébként, köszi. – szóltam, és elengedtem a markolatot, mire az villanásszerűen visszatért oda, ahonnan megidéztem. A lány ideadta nekem a pénz felét, majd elindultunk felfelé a lépcsőn a szobánkba.
Belépve a szobába átvillant az agyamon, hogy megérte a pénzét. A fogadós modorának egyenes ellentéte volt a berendezés. A két ágy mellett volt egy-egy éjjeli szekrény, szemben az ágyakkal egy-egy gardrób.~Na, oda sincs mit raknom.~ egy fotel a sarokban, mellette egy kis asztal, terítővel, és a közepén egy váza, néhány szál virággal.
- Azt hiszem, a lenti akciónk után nem esélytelen, hogy lesz még revansa. Úgyhogy, engedelmeddel kisajátítom az ajtó felőli ágyat, hogy közelebb legyek, ha netán be akarna jönni valaki. "Az ördög bizony nem alszik, ez a szemét mindig éber." – dobom le a táskámat az ágy mellé, majd leülök az ágyam szélére.
- Felőlem… bár meg tudom védeni magam. Amúgy sem hiszem, hogy ujjat húznának két mágussal, főleg az iménti kis erőfitogtatás után. - mondta, majd az ő cuccát ledobta az ágyára. Körbenézett, és jelentőségteljes pillantást vetett a gardróbra. ~Látom, nem csak abban hasonlítunk, hogy meg tudjuk védeni magunkat.~
Ezután az ablakhoz lépdelt, elhúzta a függönyt, és tenyerével letörölte az ablakot.
- Ez furcsa. - szólt halkan, mintha csak magának mondta volna, csupán elfeledkezett arról, hogy nincs egyedül.
- Mi? - löktem el magam az ágytól, majd közelebb mentem, s kinyitottam egy másik ablakot.
Az utca teljesen kiürült, még az a pár ember is eltünedezett az utcáról, aki ott volt, nem beszélve az őrről, aki engem a fogadóba "zavart". Olyan sűrű köd telepedett az utcákra, hogy szinte harapni lehetett, és sorban aludtak ki a villanyok, gyertyák a házakban. Talán két perc elteltével már egyetlen ablakban sem égett semmilyen fényforrás, nálunk pedig mind az öt égő szórta kifelé a fényt az utcára.
- Mi lehet ez? - kérdeztem, majd a falon kopogás hallatszott.
- Idióták! Lekapcsolni a villanyt, és bukjatok le! - kiáltott át egy érces hangú férfi a szomszéd szobából.
A lány a falhoz sétált lekapcsolta a villanyt, majd sietősen vissza, majd lekuporodott mellém a falhoz az ablak alá. Tapogatózva mászott térden előrébb.
- Vigyázz, az asz- - kisebb koppanás jelezte, hogy a lány közelebbi ismerettséget kötött az asztallal. - -tal...
- Kussoljatok már el végre! - ismétlődött a kopogás.
- Akkor azt hiszem ideje, hogy bemutatkozzak. Atsui Orestes a nevem, és a Blue Pegasus klán mágusa vagyok. – suttogta a lány mellettem. - Egy küldetés hozott ebbe a városba. Te hogy kerültél ide?
- Gabriel van Chantai. Dragon Fang. – nyújtottam a kezem a hang irányába, aztán pár pillanat után eszembe jutott, hogy hiába várom, hogy megfogja akárki is, ugyanis tök sötét volt, még a hold sem világított be sápadt fényével, úgyhogy visszahúztam a kezem.
- Chantai? Mint a város itt a hegyekben? – kérdezte.
- Pontosan. A családom annak a városnak az őrgrófja… volt. „van Chantai” eredetileg annyit jelent, „Chantai-ból”. Hosszú sztori hogy hogyan kerültem a klánba, a lényeg, hogy fél év után először megyek haza megnézni, hogy hányadán állnak a dolgok.
Ismerkedésünket egy női sikoly szakította félbe, ami az utcáról hallatszott be. Az ablak miatt elég tompán, de elég volt ahhoz, hogy meghűljön bennem a vér.
- Te is hallottad?
Igen. – mondta, majd megfogta egyik karomat, és elkezdett kifelé rángatni az ajtó felé. ~Elég lett volna annyit mondani, hogy menjek.~ - Azt hiszem, ez lesz a küldetésem. – közben kinyitotta az ajtót, már előre hunyorítottam, hogy ne vakítson el a fény, de nem kapcsolta fel a villanyt. Lementünk a földszintre, az ürességtől kongó teremben kinyitottuk a nagy tölgyfaajtót, és kilépdeltünk az utcára. Nyoma sem volt a sikoly forrásának, de még ha lett volna sem láttunk volna semmit. A köd akkora volt, hogy ha akartam volna neki tudtam volna támaszkodni és nem borultam volna fel.
- Ex-quip, Magic Sword. – szóltam, majd Atsui-val elindultunk az utcákon végig, bár az orrunkig sem láttunk, és csak a lépteink hangjából tudtuk, hogy a másik hol van. Az utca két szélén mentünk, és fülelve figyeltünk minden neszre, majd mikor az utolsó kis utca végén megálltunk. – Azt hiszem jobb, ha most visszamegyünk. – szóltam, majd elindultunk visszafelé, emlékezetből igyekeztünk visszatalálni, és a főutcára visszaérve a szél által csapkodott ablakra lettünk figyelmesek.
- Nem zártam be az ablakot. – csaptam a homlokomra. – De legalább tudjuk melyik a fogadó. – eltettem a kardot.
Felmentünk a szobába, majd leültünk az ablak melletti ágyra.
- Pontosan milyen megbízásról van szó? – kérdeztem, s lassan elúszott a köd, láthatóvá vált a hold.
- Nos, nem sokat tudok, csak annyit tüntettek fel, hogy éjjelente furcsa köd telepszik a városra, és eltűnnek emberek, akiket reggelre holtan találnak. Félek a holnap reggel is fájdalmas lesz. – sóhajtott egyet, majd folytatta: – Azt hiszem, elkelne egy kis segítség. Tudom, hogy még nem ismerjük egymást, de… azt hiszem, itt senki másra nem számíthatok. Hajlandó lennél segíteni nekem Gabriel van Chantai?
- Nos, hazudnék, ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet a dolog, ráadásul elég közel van a városomhoz, kötelességemnek érzem, hogy utána járjak, mielőtt oda is elér ez, akármi is legyen. Segítek, mindennemű fizetség nélkül.
Közben mozgolódás hallatszott a másik szobából is, a folyosón felkapcsolták a villanyt.
- Azt hiszem, holnap körülszimatolhatunk. – szóltam, majd átvándoroltam az én ágyamra, ledobtam a fotelba a köpenyem és a láncingem, levettem a csizmám, és az ajtó felé fordulva nyakig húztam magamra a takarót. – Jóéjt.
A reggel nem ért váratlanul bennünket, alig aludtunk valamit. Részemről az izgalom miatt. Nagyon rejtélyes dolgok történnek itt, és az ilyen mindig is piszkálta a fantáziámat annak ellenére, hogy az igazat megvallva valamilyen szinten féltem is tőlük. A túlvilággal szemben nem sok hatalmunk van nekünk, mágusoknak, leszámítva a fekete mágiával foglalkozókat.
Felöltözve, megreggelizve kezdtük el kikérdezni a tegnap este szerzett legújabb barátunkat, aki elmondta, hogy hajnalban megtalálták a sikoly forrását alkotó nő tetemét. Az eddigi gyilkosságok „megszokott” módszerével csinálták ezt is: egyetlen, henger alakú hegyes tárgyal átszúrták a torkát. Kiderült, hogy az eddigi áldozatok a ravatal után mindig eltűntek, úgyhogy ezt a nőt már most, délelőtt el fogják temetni, nehogy hullarablók áldozata legyen.
Atsui-val karöltve elindultunk hát a temetőhöz…
A főtéren áthaladva csak a hatalmas, megfagyott vértócsát találtuk.
- Kíváncsi vagyok miért nem vették a fáradtságot feltakarítani. - szóltam, miközben megkondultak a harangok, így egyértelműen tudtuk merre kell mennünk. A temetőbe érve kicsit kínosan éreztem magam, ahogyan a talpig feketébe öltözött emberek között a bordó köpenyem szinte rikított. A temetés végére értünk oda csak, amikor elkezdett oszladozni a tömeg. Atsuval oldalt álltunk meg, és kívülről figyeltük az eseményeket, vártuk, míg a többség elmegy, és kettesben maradhatunk a férfivel és a kislánnyal, aki feltehetőleg a nő hozzátartozói. Amint az utolsó ember is elindult tőlük, elindultam, de Atsu nem mozdult.
- Jössz? - kérdeztem hátrafordulva, de remegő szemekkel állt, s bámult a kislányra. ~Inkább hagyom, és utána kérdezek rá.~
Odamentem a még mindig remegő férfihoz, aki éppen a könnyeit próbálta visszafogni.
- Üdvözletem. ~Még jó, hogy nem "Jó napot"-ot mondtam, ahogy terveztem...~ Lenne pár kérdésem, már, ha engedi. - szóltam, majd amikor a férfi intett, hogy mindjárt. Előszedte a zsebkendőjét, megtörölgette a könnyeit, kifújta az orrát.
- Mit akar? - kérdezte kisvártatva. Nem volt ellenséges, látszott rajta, hogy más körülmények között nem így kérdezné meg azt, hogy mit szeretnék kérdezni.
- A feleségével kapcsolatban, illetve a környékbeli furcsa dolgokkal kapcsolatban szeretnék megtudni egyet, s mást.
- Hagyjon engem békén! Mit képzel? - összehúzta a szemöldökét, és olyan szemekkel nézett rám, amikkel akár ölni lehetne.
- Nem akartam megbolygatni az emlékeit, vagy hasonló. Nem tiszteletlenségből kérdeztem. Mágusok vagyunk, szeretnénk az ügy végére járni.
- Mágusok mi? - fakadt ki a férfi. - Pont a maguk fajta miatt van ebben a helyzetben a falu! Menjenek innen, mielőtt meg nem lincselik itt magukat, elég bajt kevertek már a hókuszpókuszukkal...
- De uram...
A fickó megragadta a mellemen a ruhámat, és hátra lökött.
- Takarodjon a szemem elől! A feleségem meghalt, és nem képes békén hagyni?! Tűnjön el!
- Apa, mi az, hogy meghalni?
A kislány vékonyka hangja csengőként szólt az apja kiabálása mellett, és azonnal elszállt minden dühe. Láttam, hogy nem azért ilyen, mert ilyen akar lenni, hanem gyakorlatilag kikészült a felesége halálának hirtelenségétől. Úgyhogy bólintottam, megfordultam, és elindultam vissza Atsuhoz. Látszólag már összekapta magát, és azonnal kérdőre is vont:
- Megtudtál valamit?
- Semmit. Elküldött, ahogy hallhattad. - szóltam, majd elindultunk kifelé a temetőből, és újra a főtér felé vettük az irányt. Séta közben beszélgettünk, és abban maradtunk, hogy még napnyugta előtt kéne keresni valakit, akinek valami köze van az eltűntekhez. Esetleg, van túlélő. Bár utóbbit nem hiszem. Még azt sem tudjuk mi ölte meg a nőt, nem hogy azt, hogy miért. Lehetett egy sima nyílvessző is, amivel átlőtték a torkát, bár a két, nyilvánvalóan láb által szántott nyom a tócsa felé bizton azt mutatja, hogy valamiért odahúzták ahol hagyták. Jó lenne tudni, hogy harapásnyom vagy hasonló volt-e a tetemen, hogy kizárhatjuk-e a állatokat. Bár, milyen állat az, ami egyetlen szúrással végez a célpontjával, és mást nem is akar tőle?
A főtérre érve sem a vértócsának, sem pedig a két nyomnak nem volt hült helye sem.
Fura. Mindenesetre abban maradtunk, hogy a fogadóst tovább faggatjuk, hátha tud mondani valakit, akitől többet tudunk meg.
Amint belökjük, az ajtót csend ül a teremre, és amikor a pult felé indulunk, két fickó azonnal felugrik a székekről. Sunyi mosollyal nyugtázom, hogy valamire csak jó volt a tegnap esti előadásunk, annál is inkább, hogy a pultos fickó mindenkit otthagyva dobja a vállára a törlőrongyot, és széles mosollyal áll elénk.
- Adhatok valamit?
- Ja, infót. - szólok röviden, majd hagyom, hogy Atsu átvegye az irányítást.
A lány megköszörülte a torkát, aztán bele is csapott.
- Mióta van kijárási tilalom?
- Körülbelül három hete. - felelte, miközben elkezdte a vállára csapott ronggyal a poharak törölgetését.
- Hogy kezdődött?
- Nos..egy nap sötétedés után sűrű köd szállt a városra, de ez errefelé nem szokatlan jelenség, ezért nem is tulajdonítottunk neki jelentőséget. De másnap reggel a főtéren egy férfi holttestére bukkantunk. A szomszéd kovácsműhely tulaja volt. A nyakát átszúrták valamivel, és ott hagyták elvérezni. Azt gondoltuk, hogy valami rablóbanda jár a környéken, és gyanúnk igazolódni látszott, mikor a következő és az azt követő napon ugyanez történt. Polgárőrség lepte el éjszakára az utcákat, hátha sikerül nyakon csípni a könyörtelen gazfickókat, de a negyedik éjszaka…olyasmi történt, amivel mi egyszerű emberek már nem vehetjük fel a harcot. Négy vagy talán öt…lény…vagy nem is tudom hogyan hívhatnám őket.
Közben elkezdtem számolgatni a tiszta poharakat, és óhatatlanul is megpróbáltam elgondolkodni azon, hogy ezt vajon csak azért csinálja, mert fél tőlünk, vagy amúgy is tiszta poharakból iszunk? Erre most be kellett fejeznem a számolgatást, mert a remegő kezeiből letette a poharat inkább, mintsem összetörje. Felnézett a lányra, ide-oda kapdosta a szemeit, látszott, hogy abba is beleborzong, hogy feleleveníti a történteket. Aztán folytatta:
– Élő halottak jelentek meg a főutcán, az erdő felől érkeztek. Erősek voltak, jóval erősebbek, mint egy ember lehetne, a szemükben pedig semmilyen értelem nem tükröződött. Ösztönből öltek, mégis úgy tűnt tudják miért jöttek. Két embert magukkal ragadtak a halálba, aztán visszahúzódtak az erdőbe. A testeket felravataloztuk, de mint már korábban is említettem, egytől egyig eltűntek még mielőtt elföldelhettük volna őket. Azóta kijárási tilalom van sötétedés után, mindenki bezárkózik, és meghúzza magát, de még így is van, hogy valaki kint marad az utcán. Valószínűleg minden éjjel jönnek, de már az ablakon sem merünk kinézni, a ködtől úgysem látnánk semmit.
- Értem. - szólt Atsu, majd jelentőségteljesen rám nézett, mintha már hallottam volna a fejemben a "Akarsz-e kérdezni valamit?" kérdést.
- Tehát akkor semmi konkrét dolgot nem tudnak arról, hogy miért történnek a dolgok, ha jól veszem ki.
- Úgy van. - szólt a csapos, nyelt egyet, és rám nézett, majd letörölte az izzadtságot a homlokáról.
- Esetleg beszélni tudnak ezek a dögök? - kérdeztem, a kocsmáros nem kis meglepetésére, heves fejrázással nyugtázta: Nem tudja.
- Miért fontos ez? - nézett rám Atsu.
- Talán meg lehetne kérdezni őket, miért gyilkolnak. - vigyorodtam el, mire Atsu feje mellett megjelent egy mangacsepp. - Viccet félretéve, talán tényleg el lehetne kapni egyet, és kifaggatni.
- Khm, mint mondtam, csak az ösztön az, ami megvan bennük.
- Meglátjuk. - csaptam össze a kezem, és elindultam az ajtó felé, Atsu pedig követett. - A helyünk pedig, amíg itt vagyunk szent, és sérthetetlen. - szóltam vissza a két székre mutatva a pult előtt. - Értve?
Heves bólogatás után újra az utcára sétáltunk.
- Mit akarsz? - kérdezte Atsu aggodalmasan.
- Bulira vagyunk hivatalosak. Hullajó lesz. Ottalvós, benne vagy?
Ahogy kirobbantunk az utcára, a földet fixírozva, vigyorogva szedtem magam előtt a távolságot, nem is figyelve arra, hogy Atsu esetleg lemaradt volna. Volt egy tervem. Illetve, egy gyanúm, hogy miért tünedeztek el a hullák a temetés előtt, de hitelességet kellett neki biztosítani, mielőtt valamit is építenék rá. A gyanú az volt, hogy talán az előző áldozatokért eljönnek azok, akik eltették őket láb alól.
- Hova mé-ész? - kérdezte Atsu, mire felocsúdtam. Amilyen gyorsan forogtak a fogaskerekek az agyamban, olyan gyorsan szedtem a lábaimat is.
- Hát tulajdonképpen..nem tudom. - válaszoltam, és önkéntelenül is vigyorra húztam a számat, már gyakorlatilag zavarba jöttem, és a tarkómat kezdtem el vakarni jobb kezemmel.
- Én éhes vagyok. Szerintem együnk valamit, aztán kimehetünk a temetőbe, hogy ott legyünk sötétedéskor. Gondolom arra indultál.
~Eh? Női megérzés, vagy önkívületemben kimondtam volna?~ Lényegtelen volt, megvontam a vállam, és elindultunk keresni egy éttermet, vagy valamit, ahol halott állatot tesznek a tányérra, hogy a megfáradt ember kiélje kannibalizmusát. Találtunk egy kisebb helyet, ahova betértünk, és leültünk egy szimpatikus asztalhoz, Böngészni kezdtük az étlapot, és feltűnt, hogy az egész hely minket figyel, senki nem szólt egy átkozott szót sem. ~Azt hiszem ide is elért a hírünk a fogadóból.~
- Helló emberek! - emeltem magasra a kezemet, és próbáltam biztató arcot vágni, de nem nagyon jöhetett össze, hiszen mindenki húzott egyet a vállán, aztán visszafordult az asztalához, és ettek, beszélgettek tovább. Legalább nem figyelnek.
- Mit hozhatok? - szólt a pincér.
- Akkor én a ház specialitásából kérek! - szóltam, majd határozottan letettem az asztal szélére az étlapot, partneremre néztem, aki egy makarónit kért ki. Kisvártatva elénk is kerültek a tálak, Atsu neki is ugrott a tészta elpusztításának, én pedig az államat kerestem az én kajám láttán.
Atsu jelentőségteljesen nézett fel rám, aztán valamit morgott az orra alatt, még amikor a szájából néhány szál makaróni lógott ki, nem értettem mit, de nagyjából sejtettem. Hogy miért nem kezdek neki.
- Széles e világon csak és kizárólag egyetlen dolog van, amit nem szeretek. Az ananászt. Erre mit ad a teremtő? Tele van tömve vele a húsom vele. - a lány jót nevetett rajtam, amint nekiestem a villával kiturkálni a gyümölcsdarabokat a tálam szélére. - Ne nézz rám így! - nézek rá. - A hegyekben a nyers csirkehúst is mehetettem, nem vagyok finnyás, egyszerűen nem szeretem. - miután végeztem a szelektálással nekiállhattam én is az evésnek, s az első pár falat után megkérdeztem: - Te, Atsu, milyen mágus is vagy? Azt láttam, hogy tudsz bánni a homokkal, de mással is?
Miután megtudtam, úgy döntöttem inkább befejezzük az evést, és egy kevesebb füllel rendelkező helyen mondom majd el neki a tervet.
Az éttermet elhagyva az egyik padra ültem le azon az utcán, ami a temetőbe vezet. Megpaskoltam magam mellett a léceket, jelezve, hogy szeretném, ha leülne, hogy ne kelljen kiabálnom, ne hallja mindenki, csak akinek hallania kell.
- Nos, a gyanúm az, hogy a testeket valaki ellopja, feltételezhetően nem a falusiak közül való, hiszen őket sakkban tartják éjjelente, nappal meg nem hiszem, hogy van olyan őrült, aki megkockáztat egy hullarablást. Lényeg, hogy ha faluból kívüli csinálta, akkor nem tudhat a ma reggeli temetésről sem, így most éjjel is eljöhet, mit sem sejtve. És itt jövünk képbe mi. Amint ő szépen gyanútlanul besétál, a temetőbe mi elkapjuk, leütjük, és majd ha biztonságba kerültünk kifaggatjuk. Ez lenne a terv könnyebbik fele. A nehezebbik az, hogy nem tudjuk, mi jár-kel a faluban a köd alatt, és olyan sűrű, akár a tej. Tehát, sötétedéskor szolgálatba kéne állítanod a mágiád, mégpedig valami féle rejtekhelyeket csinálni vagy homokból, vagy kristályból, amibe ha megvan az emberünk - már ha emberről van szó - könnyen, gyorsan begubózhatunk, és le is zárhatjuk úgy, hogy feltűnésmentes legyen.
Miután megkérdezte, hogy miért pont mágiából csinálja a búvóhelyet, folytattam.
- Azért, mert a ködben semmit nem fogunk látni, amit egy mágus egyszer megteremt, míg létezik, tudja, érzi, hogy merre van. Így van? - hevesen bólogat. - És nem csak egy ilyen búvóhelyre lenne szükség, hiszen nem tudhatjuk, hogy nem éppen ezek a hulla akármik jönnek-e vissza a halottakért. Szóval a faluban két-három lyuk is kéne. Akkorák, amekkorákban elfér három ember. nem a kényelem az első, a biztonság, szóval inkább vastag legyen a fal, vagy ha homokból csinálod, akkor minél észrevehetetlenebb. Csak addig kell ott maradnunk, amíg a köd eloszlik, és előbújhatunk.
- Világos. – szólt Atsu, amikor a terv végére értem.
- Nos, ennyi lett volna.
- Rendben, akkor jelöljük ki, hol legyenek a búvóhelyek. – szólt, majd felálltunk, és elindultunk a főtér felé. Feltűnő volt, hogy alig vannak az utcán, de végül is érthető volt, az éjszakai események után.
A tér szegélyét alkotó házsor egyik tagjához lépdeltünk, ami nagyjából minden utcától azonos távolságra volt, így belátható volt minden irányból. Atsu kitárta karjait, és hatalmas mágikus pecsét jelent meg a földön, amiből szépen lassan kristályok kezdtek kiemelkedni, majd igluvá épültek össze.
- Megfelel? – fordult felém. – Úgy gondolom nagyobbat nem érdemes csinálni, ebben két-három ember kényelmesen elfér. Viszont ebből kettőt órákig fenntartani… az sok varázserőmet elveszi. Remélem, harcra nem kerül sor, mert lehet, nem igen tudnék segíteni.
- Nekem megfelel, ha neked is. A másikat ne húzzuk fel előre, ki tudja, lesz-e elég időnk menekülni eddig. – szóltam, majd újból célba vettük a temetőt, mégpedig azon részét, ahol ma reggel a friss sír került megásásra.
Nem kicsit éreztem morbidnak a helyzetet, hogy sírok közt bújkálunk csak azért, hogy egy másik sírt lássunk kirabolni. Mindenesetre a cél szentesíti az eszközt, úgyhogy lenyeltem a békát. Néhány közeli bokorban ültünk le, helyeztük magunkat viszonylagos kényelembe, és vártuk, míg teljesen leszáll a sötétség, majd mire felkúszott a hold az égre már kivont karddal, harcra készen vártam a ködöt.
Innentől kezdve nem is kellett már olyan sokat várni, a köd még éppen csak szitálni kezdett, amikor hatalmas meglepetésben volt részünk; a sír felől mocorgást hallottunk. Önkéntelenül is közelebb hajoltunk, hogy lássuk, ha valami van ott, de semmit nem láttunk, és nem a köd miatt. Egyre hangosabbak voltak a hangok, mígnem a földtakaró egyszerűen beomlott.
- Most nem azért, de ez nem évek múltán szokott történni? Mármint, hogy a koporsó beszakad a föld súlya alatt. – susogok, szinte csak magam elé.
Rövid idő elteltével egy kéz emelkedett ki a sírból, és magával húzta felfelé a testet is. Talán egy perc múlva ott állt előttünk a nő, sáros, eredetileg fehér ruhájában, kócos, szintén iszapos hajjal, hulla-fehér bőrrel. ~Az angyalát, ez éppen ellopja magát.~ Vontatott lépteivel elindult kifelé a temetőből, és hála a sűrűsödő ködnek pár lépés megtétele után már nem is láttuk csak a körvonalát.
Atsura néztem, aki kérdőn figyelt engem, mintha félénken azt kérdezné: „Most mi legyen?” Egy pillanatig haboztam, aztán felálltam amilyen lassan csak tudtam, nehogy zajt csapjak, majd fejemmel intettem Atsunak.
- Követjük. Meglátjuk, mit akar. És ha külön kell válnunk, ne keressük egymást az éjszaka folyamán! Holnap reggel találkozunk a szobánkban!
A szűk utcák néptelenek voltak, és egyre közelebb kellett merészkednünk, ha nem akartuk szem elől téveszteni. Vontatott, remegő léptei még mindig a frászt hozták rám, és időnként végigszaladt a hideg a hátamon. ~Jóisten, egy hullát követünk.~ Egyszer csak megtorpant egy kisebb háznál, oldalra nézett, mintha ismerné az ajtót, majd vékonyka ujjaival átfogta a kilincset, és benyitott.
- Mi a francot akar?! – szóltam, majd megszaporáztuk a lépteinket, és a ház elé érve felismertem azt. – Ez a családja háza! – bementünk, majd a sáros lábnyomokat követve elértünk a kislány szobájába. Az anya ott állt az ágya mellett, a takaró tetejét fogta, és éppen közelebb hajolt a lányhoz. – ATSU! – ordítottam, mire a kislány felébredt, a nőt pedig egy homoktömeg vágta oldalba. A kislány szeme tele ment porral, és mögöttünk az apa is megérkezett.
- Mi ez a lárma? – szólt.
Némán megfogtam a kislány kezét, és kirántottam az ágyból, felkaptam az ölembe, és elindultam futás közben kifelé a folyosón visszafelé. Mögöttem hallottam Atsu és a férfi lépteit, pár lépéssel lemaradva. Megvártam a partnerem, majd futásnak indultunk a főtér felé, de pár lépéssel később megtorpantunk. Éktelen visítás közepette kirobbant az anya a ház ajtaján, és elindult felénk. Letettem a kislányt, közelebb ugrottam, és még a levegőben csapásra emeltem a fegyverem, remélve, hogy a fején eltalálva kettéhasíthatom a nőt, de túl gyors volt, és csak a markolattal találtam el a homlokát.
A feje beszakadt bár, de sokat nem ártottam neki. Megtapogatta a nyílt sebet, felvisított újból, és ismét támadást indított. Karmai megnőttek, olyan volt, mint egy nagyobb macska, ami vissza tudja őket húzni. Az első csapás elől elhajoltam, a másikat a karddal próbáltam hárítani, de túl nagyot ütött, kis híján felborultam. A mellének támasztva a lábamat elrúgtam magamtól, így szusszanásnyi időt nyertem.
- Atsu, fogd őket, és vidd a rejtekhelyre! – kiáltottam a lánynak, majd a kislányra néztem, aki könnyező szemmel bámult a nőre, aki egykoron az édesanyja volt. – Sajnálom, kölyök. – szóltam, majd újabb rohamot kellett kikerülnöm, egy újabb rúgással a hasba, sikerült is. A kislány elsírta magát.
Atsu hiába próbálta húzni a kezét, nem mozdult, zokogott. A nő felkelt, megrázta a fejét, és a lányra nézett, elindult felé, lassan lépésben. Kitárta a karját, mintha át akarná ölelni, mintha hívta volna magához. A kislány mélyen a szemébe nézett, és lépdelni kezdett felé. Megdermedten álltam, és néztem, ahogy már alig van köztük két méter. A nő térden állt, és fejét oldalra fordítva rám sandított, mintha vigyorogna. A lány érintés közelbe ért, a nő arca pedig eltorzult, ismét üvöltés szelte ketté a levegőt. ~Fenébe! Miért engedtük közel hozzá?!~ Egy újabb homoktömeg száguldott a nő feje irányába, telibe találva azt, így hanyatt borította a nőt.
~Mégegyszer nem követem el ezt a hibát.~ A lány kezét megmarkolva felrántottam az ölembe.
- Ez nem édesanyád. Ez nem szeret már senkit. Ez gonosz, menekülj! – ráztam. – Légy ügyes kislány, menj Atsui-val meg a papával. Értve vagyok?
- De te-
- Nincs de, menjetek! – szinte átdobtam Atsu ölébe a gyereket, és ismét az élőholt felé fordultam, miközben hallottam a lépteket mögöttem. – Azt hiszem, van egy elintézetlen ügyünk.
A nő megrázta magát, és a menekülő csapat felé indult volna, de mázlimnak hála, a kardom végével sikerült a combjába belevágni. – Én vagyok az ellenfeled, ide gyere! – üvöltöttem rá, és a másik kezemmel intettem.
Használt. Ismét engem vett célba. A szájából csorgott a nyál, arcán végigfolyt a vér, a homlokán tátongó sebből. Undorító látvány volt, és szerencsére a rothadó hús szaga még nem volt meg, különben lehet, felfordult volna a gyomrom. A karmaival csapott felém, ezek elől igyekeztem elhajolni, majd ismét támadást indítottam. Átlósan csaptam magam előtt, de elkerülte. Megismételtem a másik irányba a mozdulatot, de már nem is akart elhajolni, végigszántottam a mellkasát a kard hegyével. Lépés közben túl közel kerültem hozzá, nagyjából húsz centiről bámultam a bűzlő pofájába, amit harapásra nyitott.
A vállamat vette célba, és csupán a lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy le tudtam rogyni a földre úgy, hogy ne kapjon el, de pontosan a térdével kerültem egy szintbe, amivel egy jól irányzott rúgással arcon talált. Oldalra fordulva gurultam a földön, ha jól számoltam legalább háromszor átfordulva. ~Iszonyatos ereje van.~ Nem tudom legyőzni, ez már biztos. Most már csak elég időt kéne nyernem Atsunak. ~Hogy ölsz meg egy olyat, aki már halott?~ Ismét inkább rúgásokkal próbáltam távol tartani magamtól, kisebb nagyobb sikerrel, mígnem sikerült egy kis, kamra méretű fa kunyhó falának rúgni.
- Itt az idő! – gondoltam, összeszedtem minden erőmet, jobbról balra suhintottam a karddal, a nő ösztönszerűen védekezett, de az acél könyörtelenül megszabadította a végtagoktól, a lendületet kihasználva körbefordultam a tengelyem körül, és két deszka illesztésénél a keresztvasig a gyomrába szúrtam a kardot. Elsuhant mellettem valami, ösztönszerűen lehajoltam. A köd túl sűrű lett ahhoz, hogy megállapítsam mi is az. Újabb, és újabb suhanás, centikre tőlem, majd egy el is talált az oldalamnál. Talán csont is tört. Nagyon fáj, de lehet, csak a láncing miatt volt ennyire kemény. Mindenesetre egyel se bírtam, nem hogy még eggyel.
Futásnak eredtem a házba, ahonnan kirángattuk a családot, berobbantam a férfi szobájába, bevágtam magam mögött az ajtót, és mindeközben csak remélni tudtam, hogy Atsuéknak elég időt nyertem. Háttal támasztottam be az ajtót, fújtattam párat, majd a ruhásszekrényhez léptem, odaborítottam az ajtó elé, majd az ágyat is keresztbe fordítottam, a földre ültem, és a barikádnak dőltem háttal.
Egy darabig még hallottam dübörgéseket, lépteket, suhanásokat, hörgéseket, de aztán mind szépen elült, a hold viszont nem látszott. Nem tudom, vajon a köd miatt, vagy időközben a felhők takarták el, mindenesetre az éjszakát itt töltöm.
- Uram, alvásra hajtom le fejem. Arra kérlek, tartsd meg a lelkem. És ha meg kell halnom mielőtt kelek, arra kérlek, tiéd legyen! – súgom magam elé az imát, amit még gyerekkoromban tanultam a hegyekben, miután kiirtották a családomat.
A felkelő nap sugarai átölelték az arcomat, és ébredésre sarkalltak, én pedig eldőlve találtam magam a barikád előtt. Feltápászkodva a tegnap esti sérülésemhez nyúltam, felhúztam rajta a láncinget, és végigsimítottam. Szerencsémre csak a sodronyt ért ütés miatt éreztem akkorának az ütést. Még sajgott, meg néhány helyen felsértette a bőrömet, de semmi komoly nem volt.
Nagyjából a helyére forgattam az ágyat, és felállítottam a szekrényt, de a kilincs az elejéről menthetetlenül letört. ~Ez van, örüljenek, hogy megmentettük őket.~ Futott át az agyamon, amint kinyitottam az ajtót, és megláttam a karmolás nyomokat rajta, ekkor jutott eszembe Atsui. Remélem sikerült megmenekülnie. Elindultam kifelé a szűk folyosón, de az egyik ajtóból kilógó lábszáron megakadt a tekintetem. Óvatosan odalépkedtem, és benéztem.
Egy nő teste volt, már kihűlve, hamuszürke bőrén néhol foltok voltak, a valamikor fehér ruhája sáros és néhol véres volt. Hason feküdt, tekintetemet felfelé emelve láttam, hogy hiányzik két karja.
- Az anyját, ez az a nő, akivel tegnap nézeteltérésem támadt. – szóltam, majd gondolkodóba estem. Nem kéne itt hagynom, de lehet nem is lenne illő bevinni a város központjába. Végül döntöttem, visszamentem a szobába, leszedtem az ágyról a takarót meg a lepedőt, belecsavartam a testet, és a vállamra vettem, így indultam a fogadó felé. ~Vajon hogy maradt itt? Este egészen élőnek tűnt.~ gondolkodtam, miközben végigcammogtam az utcákon, amik feltűnően üresek voltak, remélem nem azért, mert egyedül i élő ember maradtam. A főtérre érkezve a temető felé fordultam, ahol a testet lefektettem a sírja mellé, és szóltam a temetőőrnek a dologról. ~Remélem, nem akar az éjszaka újra kirándulni.~
A fogadóhoz érve zsibajt hallottam bentről, így megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül. Benyitva meglepően csend támadt a teremben, intettem az embereknek, és elindultam felfelé a szobánkba, ahol a megbeszéltek szerint már várt rám Atsu.
- Huhh. Reméltem, hogy túlélted. – szóltam, miután bezártam magam mögött az ajtót.
- Én is örülök, hogy élsz még. - szólt, s elindultam felé, majd lerogytam az ágyra.
- A család is jól van? - közben az arcán vizslattam a karmolásnyomokat, de nem akartam szóvá tenni.
- Igen. Megúszták egy karcolás nélkül, ami a körülményeket tekintve azt hiszem kisebb fajta csoda.
- Nem csoda az, inkább a te sikered. - szóltam, és elindultam az ajtó felé, amin az imént kopogtak. Kitárva az ajtót az apa, és a lány állt ott.
- Bejöhetünk? – kérdezte a férfi, mire néma biccentéssel jeleztem a választ, és a kislány már előre is szaladt, egyenesen Atsuhoz. Az apa is melléjük ült, én meg velük szemben, a másik ágy szélére ültem le.
- Uram, megkérdezhetem, hogy a felesége mit keresett az ucán tegnap előtt éjszaka? – szólt egyszer Atsu, amikor kezdett kínos lenni a csend, mire a fickó nyelve megeredt:
- Nos. Pontosan erről szerettem volna beszélni magukkal. A feleségem mágus volt. Archív mágiával foglalkozott, és pár hete nyomozni kezdett a furcsa jelenségek, és halálesetek után. Sajnos jegyzetei nincsenek, mert mindent a mágiája segítségével archivált. Említett nekem egy talizmánt, ami a legendák szerint a hegy tetején van, egy kis szentélyben, és mágia őrzi, hogy senki ne vehesse el. Azt mondta a talizmánnak sötét ereje van. Megnöveli a birtoklója erejét, de egyúttal romlásba is taszítja. A jókat gonosszá teszi, a gonoszakat még könyörtelenebbé. A határtalan erő persze sok mindenkit megrészegített már, a talizmánt folyton ellopták fekete mágusok. Aztán a fehér mágusok visszaszerezték, de őket is megrontotta. Ördögi kör volt ez, ezért is zárták el végül mágiával. A feleségem elmélete szerint a védővarázst megtörték, és egy nekromanta mágus ellopta a talizmánt. Minél többet varázsol annál nagyobb lesz az ereje. De hogy mi lehet a célja, arra nem jött rá. Nem volt elég ideje. Talán valamiféle hadsereget akar magának a sok élőhalottal. Sajnos csak ennyit tudok.
- Értem. Köszönjük, hogy elmondta, ez nagy segítség. Van esetleg valami térképe, ami alapján megkereshetnénk a szentélyt a hegyen?
- Ezzel csupán annyi probléma lenne, hogy odahaza van a térkép.
- Az nem probléma. – szóltam. – Jöjjön, mutassa meg, Atsui addig vigyáz a kislányra, ugye?
A társam biccent, és úgy néz ki, máris sikerült elfoglaltságot keríteni maguknak. Miután a fickó beleegyezett, elindultunk vissza a házuk felé. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, amint láttam az elszomorodott férfit. Végig lógatta a fejét, nem nézett a szemembe, csak ment előre, és végig néma csönd volt. Gondolkodott, látszott rajta, és eszembe jutott az én természetem is. Ha valami történik velem, én is gondolkodni kezdek, akkor is, ha nem kéne, és ilyenkor szoktak előjönni a gondok. Mert aki gondolkodik, problémát keres, és ha „jól” gondolkodik, talál is. Tudtam, hogy ki kéne zökkenteni az eszmefuttatásból, de nem tudtam mivel. Belegondolva nekem is sok lett volna, ha a feleségemet egy napon vesztem el, látom feltámadni, és vesztem el még egyszer.
- Igaz is. – törtem meg a csöndet, miközben már láttuk a kis házat. – A felesége tetemét reggel megtaláltam a ház előtt, valamiért nem vitték magukkal. Egy lepedőbe csavarva kivittem a temetőbe, javaslom, hamvasszák el!
A fickó első pár mondatomra figyelt is, majd újra lelógatta a fejét, és ha lehet, még szomorúbb lett. ~Gratulálok Gabriel, ügyes vagy…~ húztam a szám, de mindenképpen úgy éreztem, tudnia kell.


/ Folytatás a köv Postban, mert nem fér ki egybe /

/ Az előző folytatása, még mindig márciusi! /

Végül is bekerültünk a kis házba, néhány könyv még a földön volt, és a kisszoba a feje tetejére állt, biztosan itt is kerestek engem a zombik. Egy hátsó szobához vezetett a férfi, ami elég keskeny volt, és rövid is. Szemben az ajtóval egy kis íróasztal volt, egy kétágú gyertyatartóval, két oldalt pedig végig egy-egy könyvespolc, tele könyvvel, tekercsekkel, lemerült lakrimákkal. A fickó keresett valamit a polcokon, turkált a poros holmik között, majd vigyázva kihúzott egy pergamentekercset.
- Tessék, azt hiszem ez lesz az. – szólt, s kiterítette az asztalra. – Állítólag itt található a szentély, de azt mondják, hogy nem mindenki láthatja. Ha rám hallgatnak, kelet felől közelítik a hegyoldalt, meredekebb a sziklafal, de nem kell vigyázni az állatokkal. - mutogatott a térképen.
- Állatokkal?
- Farkasok, medvék. Bár, azt mondják a vadászok, már régóta nem is láttak belőlük egyet sem, talán ezért vonult mindenki fentebb, Chantai felé. Mióta dúl ez a… nem is tudom, minek nevezzem, az állatok elmenekültek a környékről.
- Érthető, ha arra portyáznak. Lehet még egy kérdésem?
- Mondja!
- Akik először meghaltak… Volt valami közük a mágiához? Valami rendkívüli dolog nem volt velük kapcsolatban, mielőtt megtörtént a dolog?
- A kovácsunk, egy tanár, és egy könyvtáros volt az első áldozat, utána nagyon sokáig nem is volt semmi különös, nem történtek gyilkosságok. A feleségem valami ismeretlen fickóról beszélt, akivel folyton látja őket, és a gyilkosság előtt a férfi eltűnt. Többet nem tudok mondani, talán a fogadós igen, nála szállt meg a fickó.
~Ő lesz az emberünk.~
- Köszönöm, pont eleget mondott, most inkább menjünk vissza a fogadóba, ha nincs pénzük kivenni szobát, vagy nincs helyük, használják a mienket, nem probléma.
- De csak két ágy van.
- Akkor elviszem innen a kislány szobájából a matracot, meg pár takarót, már, ha nem bánja, és azon alszom. Atsu és a kislány szerintem ellesz egy ágyban, magáé az én ágyam.
- Hát… rendben.
- Akkor haladjunk. – szólok, majd összeszedve a holmit, elindulunk vissza a fogadóba, a kis, kamraszerű viskó mellett keresem a kezeket, amiket levágtam a nőről, de már nem voltak ott. Mondhatnám, hogy furcsa, de szinte biztosra veszem, hogy a kutyák vitték el… Sajnálatos, de már nincs mit tenni.
Miután visszaértünk a kocsmába azonnal a szobába vettük az irányt, és letettem a cuccot, amit a család házából hoztam át. Ezt el tudják rendezni, úgyhogy Atsu felé fordultam:
- Gyere Atsu! Azt hiszem, újra beszélnünk kell a kedvenc csaposoddal. - intettem Atsunak, miután a sarokban ledobtam a matracot, a férfi pedig leült a lánya mellé. Kinyitottam előtte az ajtót, majd a lépcsőn indultunk lefelé.
- Hogy ment a kislánnyal? Elvoltatok?
- Aham, nem igazán különbözik más gyerekektől, és még nem érzi, hogy elment az anyja.
- Szerencsés. Mármint, úgy értem, hogy még kicsi. Még nem tudja, hogy mi történt, és így fog felnőni, jó ideig nem is fogja tudni milyen az, ha hiányzik az egyik szülő. - szóltam, majd leértünk az alsó szintre, a két székünk üres volt, ahogy azt elvártam, és miután leültünk, a pultos felöltötte a vigyorát, és pohártörölgetésbe fogott pontosan előttünk.
- Á, itt vannak az éjszaka hősei! - kiáltott nagyot. - Mivel szolgálhatok fiatalok? - vigyorgott.
- Először is, vigyort a farzsebbe, ha elmentünk előveheted. Másodszor, infoval.
- Kitalálhattam volna. - grimaszolt. - Most mégis miről?
- Ez az egész őrület három fickó halálával kezdődött, az egyetlen dolog, ami a hármat összeköti egy ismeretlen hapsi, aki magánál szállt meg, míg itt tartózkodott Nindrában. Erről tessék nekem csöpögtetni egy pár csepp infot, és boldog leszek!
- Nem tudok róla semmit, nem beszélt soha, csak a szobát kérte ki. A kovács, a tanárnő meg a könyvtáros időről időre feljött hozzá, és mindig a szobában beszéltek, semmit nem tudunk róla, vagy hogy miről beszéltek. Az egyik szobalány tudni vélte, hogy mágus, de lecske focska bagázs az, nem hiszem, hogy akármilyen valóságalapja lenne. Mondjuk, mindhárom áldozatnak voltak mágusi felmenői, talán ez érdekes lehet.
- Melyik szobában volt? Ide tudná adni a kulcsot?
- Persze. - akasztotta le a falról. - Tegnap estére üresedett meg, és még nem adtam ki, de lenne igény rá, úgyhogy legyenek gyorsak, és nem akarok még egyszer takarítani!
- Meglesz. - vette el Atsu a kulcsokat. - Mindent köszönünk.
~Igen, mindent, de utóbbi kérését nem tudom garantálni.~
Miután Atsu megkaparintotta a kulcsokat újra célba vettük a lépcsőket, jobban mondva az emeletet, ahova a kulcs szólt. Megkerestük a folyosó végén lévő utolsó ajtót jobbra, amit a kulcs társam kezében tágra nyitott. Az ajtó tágra nyílt, és betekintést engedett a szinte koppra ugyanolyan szobára, mint a mienk. ~Hát, azért jobb volt azt hinni, hogy a mienk különlegesebb.~ Atsu előre ment, és körülnézett a szoba közepén állva.
- Nem hinném, hogy itt bármit is találunk. Ha volt is olyan hanyag, hogy itt hagyott valamit, azt a takarításnál biztosan megtalálták volna – szólt, majd elindult tüzetesebben körülnézni. Igaza lehet, tökéletes tisztaság uralkodott az egész szobában.
Én kiszemeltem első áldozatomnak a szekrényt, ami pontosan a szoba közepén volt az egyik fal mellett. Szélesre tártam az ajtókat, és elkezdtem én is a vizsgálódást. Bal oldalt vállfák tárolására alkalmas rúd volt keresztben a szekrényben, jobb oldalt pedig öt fiók. A vállfákon semmi nem volt, úgyhogy azt a részt be is fejeztem egy pillantással, aztán sorban húztam ki a fiókokat lentről felfelé haladva. Az alsó kettő üres volt, a felső háromban törülközők, párna és paplanhuzatok voltak, szóval semmi különleges, amiből bármi nyomra akadnánk. Becsukva a szekrényt megfogtam a két szélét, és húzni kezdtem magam felé, majd amikor már jó tíz centit haladtam kifelé megálltam, és megkerültem, de mögötte sem volt semmi. Ezután újra visszatoltam a helyére, megfordultam, és Atsuval néztem szembe.
- Semmi. – szóltam, és ugyanezt olvastam ki a társam szeméből is, ahogy megrántotta a vállát. Kimentünk a szobából, és visszacsuktuk magunk mögött az ajtót, aztán lementünk a fogadóshoz. A férfi érdeklődő arccal fogadott minket, és engedtem Atsut beszélni, így is eleget riogattam már szegényt, meg a bandát a fogadóban, ő kedvesebb lehet vele, ráfér már.
Elméletem ott bukott meg, amikor Atsu elkezdte neki mesélni, hogy találtunk egy rejtett ajtót, és bár erős átkok védték, sikerült kinyitnunk, és erre a mondókára a fickó nem igazán reagált úgy, mint egy boldog óvodás a nyalóka látványára, és ezt tovább tetőzte a társam sutyiban teremtett kristálykeze, ami meglepő élethűséggel utánozta az emberi végtagot, még színében is, hiszen homokkal vonta be a kristályt. Amikor előkapta a háta mögül nagyot nevettem a fogadós ijedt fején, no meg azon, hogy hátraugrott, és lefejelte a polcot. ~Bátor ember vagy, mondhatom. Helytálló a következtetésem első találkozásunkról, amikor meg akarta ütni Atsut.~
- Felmehetnénk a hegyre megnézni azt a szentélyt, ha már van térképünk. Mit gondolsz? - szólt a lány miután letette a kulcsot az asztalra, és felém fordult.
- Rendben. – mondtam, majd csomagoltattunk némi élelmet az útra, elvégre nem tudni, hogy meddig leszünk, mindenesetre nem több napos túrára készültem, érdekes is lenne, hiszen nem hoztunk semmit a fejünk fölé. Oké, mondjuk Atsu tud bunkert csinálni.
A térképet követve elindultunk kifelé a faluból és meg is találtuk az ösvényt, ami nem Chantai felé vezetett, hanem fel a hegyekbe. Valamikor régen volt erre egy bánya, nem tudom, hogy üzemel-e még, vagy csak a zombik miatt menekültek el a munkások, lényeg, hogy kitaposott úton indultunk el.
Már délre járt az idő, és még mindig úton voltunk, úgyhogy nem ültünk le enni, menet közben intéztük efféle szükségleteinket.
- Te, Atsu, miért lettél mágus? – kérdeztem, majd válasza után visszakérdezett ő is.
- Nos, végül is nem nagy titok. Már generációk óta vannak fegyvermágusok a családban, és jelenleg én vagyok az utolsó Chantai, legalábbis tudtommal, és tovább kell vinnem mind a nevet mind a hagyományt. Tehát, gyakorlatilag más jelölte ki nekem ezt az utat.
Tovább beszélgetve gyorsabban telt az idő, és valamikor délután kettőre oda is értünk a meredélyhez, amiről a tegnap esti nő férje mesélt. Jobbra látszott egy kisebb lanka, amin hosszabb idő alatt felérhetünk biztonságosabban, balra viszont volt egy meredély, amin valószínűleg hamarabb felértünk volna, de nem erősségem a mászás. Szerszámokkal még csak-csak, de így…
- Részemről a jobb oldali utat támogatom. – szóltam Atsunak. – De rajtad múlik.
Legnagyobb örömömre Atsui is azt szorgalmazta, hogy a jobb oldali lankásabb területen áthaladva menjünk fel a szentélynek látszó helyre, így nem kellett másznunk. Legutóbb mikor hasonló akadály állt elénk, akkor itt volt Meta, és csinált vascsákányokat, amivel könnyedén felmásztunk a sziklafalon, és most Meta a közelben sem volt, és hasonló eszköz sem, úgyhogy ez a variáció bukta lett volna. ~Atsu pedig még a székről is leesett, tuti, hogy itt is hasonló lett volna.~
Az utunk felfelé nem volt nehéz, néhol még állatokat is láttunk, ami meglehetősen furcsa volt a kislány apjának elmondása után, de mit lehet tenni? Néhol alacsonyabb sziklafalak voltak, amiknek nem tudom, hogy milyen céljuk volt, talán felosztották a földeket annak idején, és ez jelképezte a kerítést. Azért csak jelképezte, mert könnyedén fel tudtam ugrani a tetejére, úgyhogy sok védelemmel nem szolgálhatott. A hasonló halmokon Atsut rendre átsegítettem, és lassacskán meg is érkeztünk a szentélyhez. Egy kisebb emelvényre hasonlító helyre értünk, amit befedett a hó, innen pedig egy barlang nyílt a falba. Besétálva egy nagyobb kőből készült tálat találtunk, ami leginkább egy szökőkútra emlékeztetett, az oldalán valami féle faragvánnyal.
- Nézd Gab! Ott van valami írás. – szólt Atsu, miután levette a fejéről a csuklyát, és közelebb lépett, én követtem, és meglepetten vettem észre, hogy elrontotta a kedvét a látvány.
Álljon itt ez a kőtál azon mágusok emlékére, kik voltak oly bátrak, és a végsőkig küzdöttek, hogy békés világunkat megszabadítsák a gonosztól magától…a Talizmántól. Legyen ez az emlékmű zarándokhelye családjaiknak, és barátaiknak, és mindenkinek, akiért küzdöttek. Leljen lelkük üdvösségre, s örök békességre.
Hangosan olvasta, és ahogy haladt a szöveggel úgy lett egyre rosszabb kedve.
- Ez nem szentély, csak egy emlékhely. – fordult ide hozzám. - Rengeteg időt elpazaroltunk. Mire visszaérünk a faluba már sötét lesz.
– Igen. De megoldjuk. Nem vesztettünk annyi időt, és nem hiszem, hogy nagyobb veszélybe kerülne a falu, mint szokott, hiszen a lakók már ismerik a dörgést, bezárkóznak, és csak az utcán járókra leselkedik veszély. Egyedül magunkra kell vigyáznunk, illetve, egymásra. – próbáltam vígasztalni.
Visszaindultunk, de a bejárattól még visszaszaladt, azt hittem otthagyott valamit, aztán amikor megláttam a mágikus pecsétjét felvillanni egy rövid pillanatra rájöttem: valamit hagyott a tálban. Elmosolyodtam magamban, és megvártam, míg újra kijön, majd elindultunk vissza Nindrába. Szedtük a lábunkat, amilyen gyorsan tudtuk, hogy minél kevesebb ideig kelljen az éjszakában kóborolnunk. Nagyjából sejtettük, hogy merre is van az ösvény, amin ide érkeztünk, és nemsokára meg is találtuk, és igencsak nyújtott léptekkel haladtunk visszafelé, fél óra múlva már futottunk, amikor az erdő szélét elhagyva annak irányából laposan kúszott a falu felé a köd. A hold sápadt fénye tisztán megmutatta, hogy milyen alattomos módon görög lefelé a domboldalon. Felkeltette a figyelmemet, és elkezdtem visszafelé követni az eredetét.
Egy fickó lehajtott fejjel két kezét maga elé tartva, mindkét tenyerén tompa fényű, de jól látható mágikus pecsétből eresztette lefelé a völgyben lévő falu felé. Okos, de most lebukott. Megtorpantam, és kitártam magam mellé a jobb kezemet, hogy a társamat megállítsam. Ő belerohant a kezembe, és megbillent, de elkaptam a kezét, és segítettem neki megállni.
- Mi az? – kérdezte, én pedig a fickó felé intettem fejemmel.
- Az lesz a mi emberünk, a nyakamat rá. – szólok, és előveszem a kardom. – Egyedül van, kapjuk el!
Atsu csak bólintott egyet rövid csend után, és elindultunk a fickó felé. Igyekeztünk minél lentebb húzódni a földhöz, és minél kevesebb zajt csapni, a köpenyemet az út menti bokorra akasztottam, hogy azzal se legyen gondom, és minden mozgékonyságomra szükségem lehetett, nem tudni, hogy milyen erős mágussal lehet dolgunk, ha ilyen erős zombikat tudott csinálni a hullákból. Atsu végig kicsit lemaradva jött mögöttem, és egy idő után a fickó befejezte a köd eregetését. Összetette két kezét, és hangosan hallható parancsszavára morajlás verte fel a mögötte lévő erdő csöndjét. Mindketten megtorpantunk egy pillanatra, és gyakorlatilag lehasaltunk a földre. A kardomat igyekeztem takarni a hold fénye elől, nehogy lebuktasson a pengén megcsillanó fény, és figyeltünk.
A morajlás egyre hangosabb lett, majd csörtetésbe vágott át, ahogy az avart felverték mögötte, aztán megjelent az első zombi. Rohanva húzott el a fickó mellett, nem nézett semmit, a férfi arcán pedig megjelent valami furcsa, túlvilági mosoly. Újabb, és újabb elme nélküli zombi vágott ki az erdőből, összesen huszonhatot számoltam, majd amikor mind elveszett a ködben, és a hangjuk is kellően messzire ért tőlünk, a férfi megfordult, és mintha jól végezte volna dolgát, visszaindult az erdőbe. Ekkor a fejem fölött jókora homokgömb. Egyenesen a fickó háta felé tartott, és az megállt.
- Bone Wall. – dünnyögte, és mögötte a földből villámgyorsan egy két méter magas fal emelkedett fel, amiben megállt Atsu homokgömbje. Közben én egyre közelebb araszoltam, most már gyorsabban, és kevesebb elővigyázatossággal, mint eddig. A harc elkezdődött, és nem szabad hagynom, hogy Atsu legyen a célpontja.
Újabb két homokgömb száguldott a falba, remélve, hogy széttöri azt, de nem ért többet, mint az előző. Közelebb érve észrevettem, hogy a fal csak és kizárólag csontokból áll. A hideg is végigszaladt a hátamon, amikor rájöttem; egy ízig, vérig fekete mágussal van dolgunk. Soha nem szerettem a fajtájukat, még a Dragon Fang katakombarendszerébe se mentem még le ha nem volt muszáj. Hulladék tudománynak gondoltam, szó szerint. A férfi megérintette a falat, és újra mosolyra húzta a száját.
– Vertebra Whip. – Elrántotta a kezét a frissen emelt faltól, és egy csigolyákból álló korbács csattant a markába. A fal összedőlt, ő pedig Atsu felé kezdett rohanni. Ekkor felugrottam, és rohanni kezdtem, hogy elkapjam a fickót, mielőtt a társamhoz érne. Szerencsétlenségemre észrevett, és megtorpanva a korbáccsal felém csapott. A kardomat magam elé tartva hártottam, de a fegyver rátekeredett az enyémre. – Death Spike. – dünnyögte, és a csigolyák dárdává rendeződtek, kitekerve a kezemből a kardot, majd meglendítette, és elhajítva a két, immáron összeragadt fegyvert. – Rise of Dead! – kiáltott, és körbepakolt tíz élőhalott szolgával, akik a földből másztak elő, de csak álltak, bámultak rám
- Mit akartok? – uszította rám mind a tíz szolgáját valami iszonyatos röhögéssel.
A legelső élőholtat, ami közelért hozzám Atsu homoklövedéke találta oldalba, bordáit darabokra zúzva és messzire elrepítve azt, a következőnek én kaptam el a karját, és törtem le, majd az állkapcsát alulról markolva meg, lehajolva átlendítettem magam felett, hogy egy harmadikat is leteperjen, közben Atsu újabb és újabb szolgát terített le, de csak nem akartak elfogyni. A fickó tenyerében még mindig ott volt a mágikus pecsét, és folyamatosan pótolta az elhullókat.
- Gab! – kiáltott Atsu, mindkét kezét a földre téve, és fejével intve, hogy ugorjak onnan. Mindkét lábamat megfeszítve vetődtem a társam felé, és gurulva értem földet mellette. Gyorsan felpattanva láttam csak, hogy az összes élőhalott derékig a földbe süppedve kapálózik utánunk. A fickó csak intett egyet, és minden csontváz darabokra hullott, Atsu pedig megszüntette a futóhomokot alattuk.
- Ezek gyengébbek, mint azok, amiket igazi emberekből csinált, egy pillanat alatt porrá tudjuk zúzni őket. – szóltam. – És reményeim szerint, ha a fickót elkapjuk, az összesnek vége. – újra magamhoz szólítottam a kardomat, ami távolabb megcsillant, és egy szempillantás alatt megnyílt előttem a pecsétem, amiből kiállt a markolat. Kihúzva a „hüvelyéből” a kardot a fickóra szögeztem.
- Ejnye, még válaszra sem méltattok engem. Rise of Dead! –kiáltott, és mindkettőnket körülvettek az előbbi szolgák, csak kétszer annyian. Itt már nem játszik a futóhomok.
- Atsu, próbáld feltartani a hátsókat, miközben én valahogy elkapom a fickót, de egyedül nem hiszem, hogy komolyabb kárt tudnék tenni. Ha tiszta találatot tudunk bevinni, kiáltok. Légy készen!
Mire befejeztem a mondandómat a kardomat csapásra is kellett emelnem, olyan közel értek hozzánk, de sokra nem mentem vele. A kard a bordák közé csúszott, és meg is akadt. Közelebb léptem, és mellbe rúgtam a csontvázat, mire az felborult, és a következő lépéssel porcikákra törtem a bordáit. A következő csapásommal csak annyit értem el, hogy az ellenfelem felborult, és újra rá tudtam ugrani. ~A kardommal nem sokra megyek jelen helyzetben. ~ Újabb támadó, és most a kard markolatával, annak gombjával törtem darabokra a koponyáját, a bordák közé nyúlva pedig magam felé rántottam a hús nélküli testet, a térdemmel beszakítva azt, majd kezemmel ellökve magamtól a térdelésre hajtott lábamat kinyújtva kirúgtam a felsőtestet tartó csigolyákat a gerincoszlopból.
Próbáltam haladni bár, de így képtelenség. Két kar lendült a fejem felé, és a kardommal blokkoltam a csapásokat, és meg is tartottam azokat, de szinte azonnal jött két ütés a mellkasomra, ami bár sokat nem ártott, hála a láncingnek, de gyakorlatilag Atsu melé feküdtem a földön.
- Mi az? – úgy látszik, ő elvan a csontvázakkal, és jól megvetette a lábát a helyen, egy tapodtat sem mozdult hátra.
- A kardommal nem sokat tudok ellenük tenni. Valami zúzó szerszám kéne.
A földre csapott, és futóhomokba vont az egész előttünk lévő brigádot, majd fél kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, a másikban pedig újra megnyílt a pecsétje. A pecsétből sorra száguldottak ki a kristályszilánkok, és sorra tapadtak egymáshoz, míg végül egy majdnem méter hosszú nyélben és egy kicsit gömbölyű kalapácsban állapodtak meg.
- Azta!
- Használd ezt! – lebegtette elém, én pedig megmarkoltam.
– Jó nehéz. Ez kell nekem. Köszi!
A kardomat visszaküldtem a helyére, és a kalapács fejével visszább toltam egy támadót, aki már éppen túl közel ért volna hozzánk, mellbe rúgtam, és miközben zuhant hátrafelé fejem felett lendítve ripityára zúztam a felsőtestét. Újabb lépést tettem a mágus felé, aki mindeddig csak a csontvázak utánpótlására összpontosított. Megpördülve az előrébb helyezett lábamon körbecsaptam magamon az újonnan szerzett fegyveremmel, és négy szolgának vettem ezzel el az életét. Újabb támadott, ami elől kioldalaztam, és oldalról kirúgtam a medenceéjét. A következőt velem egyszerre emelte fel a kezét, ám az én súlyos kalapácsom gyorsabb volt, a koponyáját egészen a bokái közé zúdította, ahol szétpattant. Elég közel kerültem a mágushoz, hogy felé indítsak támadást, ám a földből egy újabb ostort húzott elő, és villámgyorsan rátekerte a fegyvert az enyémre. Ezt kihasználva közelebb rántottam magamhoz, és majdhogynem összekoccant a homlokunk.
- Atsu, most! – Ráfogtam én is az ostorra, nehogy el tudja rántani, és az elfogyó szolgák alól felszabaduló lány olyan gyorsan mellettem termett, ahogy csak tudott, és a mágus hasát megérintve homoklöveget intézett abba. Abban a pillanatban elengedtem a fegyveremet, és engedtem, hogy elrepüljön vele együtt. Fellelkesülve a dolgon előrántottam a kardomat, és felé indultam, de egy, a földből kimászó félholtban megbotlottam, így kénytelen voltam átugrani a földön fekvő fickót.
Fölpattanva nem hezitáltam, - és sajnos ő sem. – felé hajítottam a kardomat, ő pedig ismét előhúzta a földből a csontfalat, megállítva azt. Atsu viszont nem tétlenkedett, egy hasonló méretű kristályfalat formált, mint amilyet az ellenségünk. Kiáltott egyet, és hozzávágta a fickóhoz, így az a saját csont, és Atsu kristályfala közé szorulva nyekkent egyet. Fél kezével tartotta a tömböt, a másikkal megérintve a földet futóhomokká változtatta az egészet.
A vergődő fickó nyakából leakasztottam a nyakláncot, mire ő könyörögni kezdett, de nem is az életéért, hanem a láncért, mondván, ha azt elveszíti, minden varázsereje odavész. ~Ohó, még egy ok arra, hogy ne adjuk vissza.~
Atsu megfogalmazta a gondolatokat, amik a fejemben kavarogtak, mi szerint, ha ő teljesen elveszíti az erejét, akkor senkinek sem tud ártani. Miután kiástuk a homokból visszamentünk az útra, amerről jöttünk, a bokorról felvettem a köpenyemet, és elindultunk befelé Nindrába. Lassan mentünk, hiszen már ráértünk, és már legbelül készültem az ünneplésre, amit a falusiak csapnak majd nekünk, mint megmentőiknek.
- Ezt a mocskot meg, - ráztam meg a fickót mellettem. – magammal viszem Erába, a rúnalovagok kezére adom. – szóltam Atsunak, aki a nyakában lógó talizmánt simogatta. Feltűnően belefeledkezve abba.
[color=indigo]- I-igen… persze /color]. – szólt, én pedig nem akartam tovább firtatni, egyszerűen csak figyeltem tovább, csendben, ahogy haladtunk lefelé. Ha ez az a medál, amitől ez a hapsi ekkora erőt kapott, vajon nem fog kárt tenni Atsuban? Vajon nem lesz semmi baja?
Ahogy így álmodoztam újdonsült barátom már-már szavakat formázott az ajkával, persze szó nélkül, legalábbis eleinte, aztán azon kaptam fel a fejem, hogy már suttog annak az izének.
- Atsu, mit csinálsz? – kérdeztem, de nem felelt. – Nem akarod levenni? Nehogy bajod legyen… - a füle botját se mozdította, csak sutyorgott. – Atsu! – szóltam rá erőteljesebben, mire ő felriadt, mint egy kisgyerek az álmából. – Minden rendben? – érdeklődtem tovább.
- Persze. Mindjárt beérünk a faluba. – mutatott maga elé, és mivel a köd eltűnt, már látszottak az első utcák házai, ám az üdvrivalgás helyett valami egészen más, túlvilági hangzavar utazott felénk a szélben. Sikolyok, hörgések, kiáltások tarkították az egész színjátékot.
- Ez meg mi?! – ráztam meg a fickót a karmaim közt, de ő csak megrántotta a vállát, annyit viszont sikerült leolvasnom róla, hogy ő is meglepődött a dolgon.
Futásnak eredtünk, és a falu határán beérve már nem hogy ellenszenves látvány fogadott minket, hanem ugyanaz a rakás zombi, akik odafentről futásnak eredtek a domboldalról. A legtöbb ház fel volt törve, néhol az ablakok hiányoztak, némelyik már lángolt is, az utcán sorjában feküdtek a halottak, vegyesen a zombik és a civilek, de inkább utóbbiak voltak többen. Újra megráztam a fickót.
- Mit jelentsen ez, te átkozott? Hogy kerültek ide a zombik? A mágiáddal együtt meg kellett volna szűnnie ennek is, nem?
- A talizmánt vissza kell tenni a szentélybe. Ha visszakerült a helyére, akkor… - túlvilági gurgulázás futott fel a nyelőcsövén, ahogy felköhögött egy köpetre elegendő vért. A gyomrára néztem, és láttam, hogy hosszú karmok nyúltak keresztül rajta.
Elengedtem a fickót, de az meg tudott állni, majd a karmok visszahúzódtak, az egykor volt fekete mágus pedig hasra bukott előttem. A hulla mögött a gyilkosa pedig elégedetten nézett az arcomba.
- Magic Sword. – ordítottam, majd magasba emeltem a kardot a védekező kezekkel mit sem törődve homloktól ágyékig kettévágtam a zombit. – Az istenit! – szóltam, mikor láttam, a zombi még mindig mozog, csak éppen semmit nem tud csinálni.
- Én visszaviszem a szökőkútban lévő szentélybe a talizmánt. Te addig segíts az embereknek! – nézett rám Atsu, láthatóan izgatott, sőt, kétségbeesett tekintettel. Jelen helyzetben ez volt a legésszerűbb dolog, amit tehettünk, úgyhogy bólintottam, és körülnézve a legelső házhoz futottam, ahol az egyik pokolfajzat a lábánál fogva húzott kifelé egy nőt a házából. Mögéállva derékban kettészeltem, majd futottam a következőhöz, ahol ketten viaskodtak két városőrrel, az egyiknek lecsaptam a fél lábát, a másikat hátba rúgtam, mire az egyik őr lefejezte, ám hiába, minden testrész, amit levágtam, minden test amit elvileg megöltem, mozgott.
- Gab! Segíts! – a kiáltás nyílvesszőként hatolt belém. Atsui volt. Körülnézve a mocorgó testek között kiszúrtam, ahogy az egyik átkozott éppen csapásra emelt kezével állt a földön ülő lány felett. Futásnak eredtem, már az első pár lépésben dobásra emeltem a kardomat, és mire elég közel értem hozzá, hogy eltaláljam, elhajítottam. A zombi hátába ált, és oda kapott, így legalább már nem veszélyeztette Atsut. Odaérve kirántottam a pengét, és ugyanezzel a lendülettel lefejeztem.
- Jól vagy? – segítettem fel. – Mit keresel itt? Miért nem vagy a szentélynél?
- Megvagyok, köszi. Elvágták az utamat, és kezdek kimerülni a varázserőből.
- Ne is mondd, én is csak pihegek… Gyere, fejezzük be gyorsan! – kézen fogtam, és húzni kezdtem a főtér felé. Nem foglalkoztunk semmivel, csak az éppen elénk kerülő zombikkal, másra nem volt időnk. A lehető legkevesebb energiát igénylő támadásokat használtam, csak annyit, amennyi feltétlen szükséges. Atsu is eregetett pár varázslatot, de nem erőltette inkább. Meg tudom érteni.
A főtérre érve először ledöbbentem a látványon. Valami húszon akárhány zombit láttunk elindulni, de már csak az is több volt, amit eddig láttunk. Le kell állítanunk ezt az őrültséget mielőbb. Mire odanéztem a lány már felnyitotta a kaput, ami egy szűk alagútra vezetett, illetve, egy lépcsőre, ami egy alagútba vezetett.
Tüstént megindultunk lefelé, illetve, én mentem elől. A folyosón pár fáklya pislákoló fénye mutatott utat, ami érdekes módon közeledtükre egyre élénkebben lángolt, és egészen érdekes fehér fényben. Életemben nem láttam még ilyet. Aztán végre megpillantottuk a célunkat. Egy kisebb terem közepén egy kis kőemelvény, a tetején egy foglalattal, amibe pontosan beleillett a talizmán. megnyújtottam a lépeim, és csak pár lépés megtétele után vettem észre, hogy Atsu nem jön.
- Mi az? Gyere, tegyük bele azt az átkozott talizmánt, és megszabadítjuk az egész falut! Add ide!
- Nem.
- Hogy?
- Számodra itt a vége a kalandnak Gabriel. – szólt mosolyogva, én pedig egyszerűen megfagytam, kis híján a kard is kiesett a kezemből. – Sand Magic! Sand Bulllet!
Na ne… Mielőtt gondolkodni maradt volna időm, egy adag homok csap mellbe, és az oltár felett elrepülve a falhoz vágódok, nyekkenek egyet, majd a földre zuhanok az oldalamra.
- Atsu… - tápászkodok fel a kardomra támaszkodva. – Vedd le azt a nyakláncot! – ordítottam, miközben felálltam, és ráfogtam a kardot. Ő csak állt ott az oltár másik oldalán. – Vedd le, míg szépen mondom!
Ő csak mosolygott egyet, és egy újabb homoklövedékkel repített a falnak. Újra a földre zuhantam, de most térdre. Ziháltam, fújtattam, a mágiám az utolsó cseppekben csordogál már csak bennem. Eltettem a kardot. Nem lehet ilyen. Ő nem ilyen. Nem csinálhatta végig mindazt velem, amit eddig tettünk, hogy megszerezze a talizmánt. Újra és újra ezek a szavak rohanták meg az elmémet, és igyekeztek elhitetni velem, hogy ez nem így van. Végül elhatároztam, vége a játszadozásnak.
- Bocsáss meg. – szuszogtam, miközben felálltam, és minden még meglévő erőmet összeszedve futásnak eredtem Atsu felé. Felugrottam az emelvényre, és rávetődtem a lányra. Gurulva értünk földet úgy, hogy én voltam felül. Mindkét kezét a földhöz szorítottam, ő pedig az ágyékomba térdelt. Keserves fájdalommal fordultam le róla, ő pedig felpattant. Miközben emelkedett megkapaszkodtam benne én is, és így talpra álltam előtte. Kinyújtotta a kezét, de mielőtt elmondhatta volna a varázsigét megrántottam, és magamon körbefordítva az oltárnak löktem. Sikerült megtámaszkodnia rajta, és nem esett el, de mögötte a fehér fény fellobogott. Az lesz az. Odafutottam, és mielőtt a kinyújtott tenyeréből újabb homokadagot kapok, elcsaptam magam elől a csuklóját, és megfogtam a medált. Ő ráfogott a kezemre, és összeakadt a tekintetünk. Ő dühösen nézett az szemembe, én pedig fáradtan pihegtem előtte. Megfeszítettem a karom, és letéptem a láncot a nyakából. Kinyújtottam a kezem oldalra, mintha csak tangóznánk, és a szemembe nézett.
- Úgyse mersz belenyúlni! Mindkettőnk keze megégne!
- A lelked, ami érez, a tested csak hús. – nyújtottam közelebb. – Engedd el, és csak az enyém ég meg!
- Soha!
- Legyen hát! – szóltam, és lendületet véve az ő kezével a talizmánon beleillesztettem a foglalatba. Az egész szentély felragyogott, fehér színben pompázott, a láng pedig nem égette a kezünket. A falakról a fáklyák lángjai mind hófehérek lettek, és lemásztak a tartórúdról, körbeölelték a talizmánt, amit Atsu folyamatosan húzott volna kifelé a foglalatból, de én minden maradék erőmmel azon voltam, hogy ez ne következzen be. Néhány másodperc múlva a talizmán egyszerűen felrobbant.
- Neem! – kiáltott Atsu, mielőtt valami ismeretlen lökéshullám a falnak csapott minket. A fehér láng alakokká formálódott, ismeretlen írásjelekké, amik csak úgy lebegtek a levegőben, míg nem megindultak felénk, és kettőnk között, egymást szorító kezeinkre szálltak, illetve, lebegtek. Ekkor vettem észre, hogy mióta a talizmán felrobbant, csak szorítottam Atsu kezét úgy, ahogy előtte. Pár pillanat múlva a jelek a kezeink fejére ereszkedtek, és pillanatnyi ideig bár, de iszonyatos fájdalommal ráégtek a bőrünkre, aztán minden elsötétült…
Mélyet lélegezve, mint a fulladozó,aki végre felkerült a vízfelszínre, úgy ébredtem fel, és pihegve támaszkodtam neki a falnak ültömben A fehér fény után miután ráégett a kezem fejére a jel, minden elsötétült, mintha elájultam volna. És sajnos ezen az sem segített, hogy kinyitottam a szemem. Kezemben még mindig újdonsült társam keze volt, és éreztem benne, ahogy dübörög a vér, hallottam, ahogy szuszog, egy szóval, él. Elmosolyodtam, és becsuktam a szemem. Örültem, hogy itt vagyunk, és örültem, hogy már ismét önmagunk vagyunk. Legalábbis, remélem, hogy ő már az.
Percekkel később mozgolódást éreztem jobb oldalról, majd amikor megrántotta Atsu a kezét, és felkiáltott:
- Gab!
Megszorítottam a kezét.
- Itt vagyok. – szóltam mosolyogva, aztán éreztem, hogy elengedi a kezem, és előrébb ül, majd éreztem, ahogy megtapintja az arcomat.
- Hála az égnek. – sóhajtott fel, én pedig erőt vettem magamon, ellöktem magam a faltól, feltérdeltem. – Én.. én.. – remegett a hangja, de én megfogtam az arcomon pihenő kezét, és leemeltem onnan.
- Gyere, menjünk innen! – felsegítettem, és elől haladva magam után húztam a vak sötétben, miközben folyamatosan tapogatóztunk. Ő még mindig szorította a kezemet, valami azt súgta, hogy a bűntudat miatt, az elmém más része pedig azt súgta, hogy egyáltalán figyelembe se vegyem a történteket. Fogalmam sem volt, hogy mire véljem a viselkedését. A nyakában volt a nyaklánc, és ezért viselkedett volna így? Vagy végig a medált akarta, és mikor a nyakába került már gond nélkül kimutathatta a foga fehérjét? Nem állt tőlem messze az árulás, a hátba szúrás, a banditák között nem volt ritka, én is estem már áldozatul ilyen trükknek, és a Dragon Fangbe kerülésem előestéjén pontosan ezt vittem végbe én is. Egy szavam se lehetett, hiszen lehet, hogy csak a sors adta vissza ugyanazt, amit én adtam másnak.
Bár, nem igazán hittem a sorsban, sem az istenekben. Valami biztos van felettünk, egy fensőbb erő, de különösebben nem izgatott. Nevezzük ezt a dolgot Istennek, Teremtőnek, Mindenhatónak, engem nem érdekelt. Én magamban hiszek, a barátaimban, és abban, hogy erős kézzel, és tiszta fejjel azzá az emberré válhatok, amivé akarok.
Mindenesetre a döntéshozatalt, hogy mit hiszek Atsuról, későbbre hagytam. Feltárva a bejárat kapuját elvakított a hírtelen a szemembe vágó fény, és egy pillanatra megtorpantam, míg a szemem hozzászokott a látványhoz. Furcsa volt látni, hogy a falu máris elkezdte eltakarítani a tegnap esti borzalom nyomait. De e mellett jó érzés is töltött el. Amíg ember lesz a földön, mindig megpróbál majd talpra állni, akármilyen vert helyzetbe kerül is. Mert makacs, és céltudatos. És ez így van rendjén, vagyis, így lenne.
A fogadóba vettük az irányt, belépve az előtérbe hatalmas tömegre lettem figyelmes, de nem igazán álltam meg bámulni magamon körbe. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt, benyitva Atsu kezét elengedtem, ő leült az ágyra, én pedig mellé.
- Sajnálom. – bökte ki egyszer Atsu, megtörve a csendet.
- Nem tudom, hogy elhiggyem-e. – mondtam magam elé. Csak néztük a padlót, egyikünk se nézett a másikra. – Nem tudom, hogy az te voltál-e, és most színészkedsz, vagy a talizmán vett-e rá arra, hogy rám támadj. Ha utóbbi, semmi baj. Ha előbbi… nos…
Hirtelen szorítást éreztem a kezem fején, a ráégett jelekből, és éreztem, milyen rosszul érzi magát a mellettem ülő lány. Éreztem, hogy miattam van ez, és tudtam, hogy a talizmán hatása alatt állt. Éreztem, de nem tudtam, hogy honnan, vagy mi módon.
- Nem én akartalak bántani, az csak a talizmán volt...esküszöm neked az életemre..
- Már tudom. – vágtam közbe. – Nem tudom honnan, de tudom. Bocs, de nem tudok vele mit kezdeni, ilyen a természetem. Ha először meg is bízok valakiben, utólag lehet, kétségbe vonom ezt a döntésemet. Fátylat rá, jó? – fordultam oda hozzá, egy percig néztem, aztán elmosolyodtam, a jobbomat nyújtottam felé, amin még bizsergett a fehér jel.
- Honnan tudod?
- Nem tudom. Ez a jel lehet az oka, az előbb erős szorítást éreztem felőle,és egyszerűen megéreztem, hogy rosszul érzed magad amiatt, hogy ilyeneket mondok…
Kíváncsi vagyok, mi lehet ez, ahogyan a társam is kifejtette, majd abban maradtunk, hogy ha lesz rá lehetőségünk kiderítjük, de neki lassan vissza kéne indulnia a klánjába, hiszen a feladatot teljesítette, én pedig már nem megyek tovább Chantai-ba. Inkább visszatérek a klánba én is, és a karácsonyt az újdonsült családom otthon maradt részével töltöm.
Ebben a szellemben indultunk el az állomásra. A nagyteremben alul odasétáltam a pulthoz, és átadtam a kulcsot a fogadósnak, aki már szólni is akart.
Soha nem szerettem a köszöntéseket, a köszöngetéseket, a búcsúzkodást, a dicséreteket, úgyhogy gyorsan a szavába is vágtam, mielőtt elkezdhette volna.
- Szívesen. Ez a dolgunk. – szóltam, majd megfordultam, és kimentem az ajtón, mindenféle hálálkodó tekintetet kerülve. Kívül megvártam Atsut, és kimentünk a megállóba. Rövid beszélgetésünket a vonatfütty szakította meg, jelezve, hogy az ő vonatja nemsokára itt is van.
- Amint lehet, újra beszélni akarok veled. – közöltem vele. – Ha ráérsz, küldj levelet a nevemre Erába, a Dragon Fang klánházba! Nem akarok búcsúzkodni, nem is szeretnék, úgyhogy… Még látjuk egymást! – szóltam neki az ablakba, amikor ő már belülről csüngött rajta, én pedig a peronról néztem rá felfelé.
- Remélem is. – mondta mosolyogva, és egy kis erszényt lógatott ki felém. Nem tudtam mi az, és a vonat szinte azonnal elindult lusta tempóban, úgyhogy nem kérdezgettem, elvettem. Hosszasan néztem még, amíg eltűnik a horizonton a szerelvény, majd kinyitottam a kis táskát.
- Ha tudom, hogy mi ez, el se veszem. – mondtam, mikor észrevettem a csomag gyémántot, és egy cetlit. Kivettem, és megnéztem mit írt rá… „Köszönöm.”
~Ha ezt elmesélem Metáéknak…~

Kunugi-i utazás

Álmos, nyomott nap volt a Dragon Fang klánházában, Meta és Axel a sarokban őgyelegtek, szokás szerint, Seb a konyhában csörömpölt, a hátam mögötti fal túloldaláról pedig néha-néha bezengte az ebédlőt Xaundaras mester üvöltése, ahogy az egyik újoncot ösztökélte jobb teljesítményre. Kaensho az asztalomon feküdt összegömbölyödve, mellette egy tányéron egy megcsonkított, kibelezett ananász maradéka feküdt, én pedig éppen a sült hús utolsó darabját öblítettem le egy öblös korty sörrel. Megtöröltem a számat, és kissé hátra dőltem a székben, a tarkómra tettem a kezem. Rövid ideig ültem így, aztán olyan gyorsan jött az inger, hogy nem tudtam ellene mit tenni, hangosan büfögtem egyet.
- Disznó. Még aludni se hagysz? – nyitotta ki a szemét Kaensho, és megvető pillantást vetett rám, mielőtt hirtelen szám elé kaptam a kezem.
Aztán hirtelen megbillent a szék hátrafelé, elveszítve az egyensúlyomat kapálóztam, de azonnal vissza is állt a helyére. Fejem fölül ismerős kuncogás hallatszott, Kaensho pedig sunyi mosolyra húzta a száját.
- Egészségedre, Gabriel. – hátrahajtottam a fejem.
- Öhm.. izé.. Köszi. – szóltam zavartan, mire Prue újra elkacagta magát, nevetés közben szemei félkör alakba húzódtak, és szája elé tette a kezét, majd lehuppant a mellettem lévő székre, és végigsimította Kaensho hátát, aki gyenge, szinte még színtelen lángokkal honorálta a kényeztetést.
- Mi újság?
- Unalom, egy ideje. Küldetésre kéne menni, de tudod, hogy van ez… - mosolyogtam felé, amint összepakoltam magam előtt a mosatlant.
- Nem, nem tudom. – szólt Prue élesen, szemében pedig látszott, hogy incselkedik.
- Gabriel azt akarta mondani, hogy lusta. – állt fel négykézlábra Kaensho, és kinyújtóztatva tagjait, nagyot ásított.
- Mondja ezt az, aki éppen el akarja nyelni a fél céhházat. – vágtam vissza, és felálltam a tálcával. – Egy pillanat. – kivittem a tálcát a pulthoz, és visszamentem az asztalhoz. Kaensho már a földön ült rezzenéstelenül, mint egy prémes, élethű szobor.
- És veled mi újság, Prue? – kérdeztem, miközben leültem az előző helyemre.
- Unom magam, akik küldetést akartak vállalni már megtették, nincs papírmunkám, a kollégium ilyenkor jobbára üres, Don küldetésen van, gondolkodtam rajta, hogy elmegyek gitározni egy kicsit a főtérre, de lóg az eső lába, így nem akarok. – számolta a problémáit, az ujjait segítségül hívva, és kék szemeit az ég felé fordítva.
Kaensho szó nélkül felállt, és eloldalgott mellőlünk, Prue kíváncsian követte tekintetével.
- Mi baja? Olyan különösen viselkedik mostanság, történt valami fent a hegyekben?
- Több mint hinnéd. – mosolyogtam. – De nem beszélhetek róla, köt az esküm. A lényeg, hogy hazahoztam, épen, egészségesen. - ~És erősebben, mint valaha.~ tettem hozzá magamban. - Mihez lenne kedved? Elmehetnénk valamerre elütni az időt.
A következő pillanatban Kaensho ugrott fel az asztalra a másik oldalról, egy plakáttal a szájában, amit elénk ejtett.
- Jó kis zsíros cucc, nem unatkozunk, és még pénzt is kapunk érte. – szólt Kaensho. – Pakoljatok, Prue írd be, hogy elvittük, és hajrá!
- Nem úgy megy az. – vettem magam elé a lapot. – Nézzük csak, Kunugiba szól,
- Jujj, Kunugi! Ott van a legjobb hangszerbolt Fiorében! Menjünk, menjünk oda! – lassan Prue felé fordítottam a fejem, fél szemöldökömet felvonva néztem rá, lehetőleg úgy, hogy meglepődöttségem minél kifejezőbb legyen.
- Tudod, Prue, néha meghazudtolod a korodat. – szólt csevegő hangon Kaensho, én pedig széles mosolyra húztam a számat, hiszen magam sem mondhattam volna máshogy. A lány fülig belepirult, én pedig mosolyogva összetekertem a papirost, és átnyújtottam neki, amire a vörösség egy varázsütésre eltűnt az arcáról.
- Jegyezd be a küldetések közé, és szedd össze, amit hozni akarsz. – mosolyogtam. – Rendezem a kaját, a kollégium előtt várunk majd.
- Ezaz! – ugrott egyet Prue, és egy cuppanósat nyomott az arcomra, amit Kaensho és grimasszal jutalmazott, aztán leugrott az asztalról, átrobogott a termen, és felszökkent a pulthoz úgy, hogy az orra, és Sebastian arca közé csak visítva fért volna be egy újságpapír.
- Mit akarsz, kölyök? – nézett szó szerint farkasszemet vele, makacsul összeszűkítve a szemhéjait.
- Ananászt. – szólt ellentmondást nem tűrően Kaensho, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a szakácsunkról, amíg az felcsapott a pult alól egyet annak tetejére. –
- Ennyi? – húzta fel a szemöldökét Sebastian.
- Ennyi. – sziszegte Kaensho, és felkapta az ananászt, majd azzal elindult felém. Mire félúton voltam az asztalom és a pult között ő is a lábamhoz ért, és feldobta a gyümölcsöt. Én végignéztem annak röppályáját, és mielőtt szétcsattanna a földön elkaptam a zöld leveleit, és rásandítottam Kaenshora.
- És… tizenöt húsos szendvics. – szólt hátra Sebastiannak, én pedig fél szemöldökömet felhúztam. – Meg egy üveg sör. – erre megenyhült az arcom, elmosolyodtam, és megsimogattam Kaensho fejét.
- Meg két üveg buborékmentes ásványvíz, Seb! – csicsergett Prue, majd összecsapta a vaskos könyvet, amibe bejegyezte a küldetést, és kirohant a hátsó ajtón a kollégiumba.
Kaensho folytatta az útját mellettem a pulthoz, ahol Seb összekészítette a csomagunkat, és egy táskában az asztalra tette azt, én pedig mellécsaptam még egy ananászt, Sho nem kis örömére, aztán egy kézzel megmarkoltam a levegőt, mint egy zsák száját, elkezdtem húzni, és beleengedtem a dimenziók közti hasadékba a táskát. Elköszöntünk Sebastiantól, és elindultunk Prue után, akivel már félúton találkoztunk. Hátán egy nagyobb táska volt, jobb kezében egy gitártok lógott, bal vállán pedig egy olyan kis táska, amibe el se tudtam képzelni hogy lehet egyáltalán pakolni.
- Te most túlélőtáborba készülsz, vagy mi? – adtam hangot meglepődöttségemnek. – Minek ennyi csomag?
- Á, csak a szükségeseket hoztam. Hajszárító, hajsütő, sampon, szappan, tusfürdő, habfü-
- Jó, inkább nem akarom tudni. – mosolyodtam el, és kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem tőle a túlélő felszerelését. – Add a batyut, meg amit még akarsz, hogy vigyek.
Vonakodva bár, de levette a hátáról a táskát, amit én elzártam a kajás táska mellé, majd amikor a gitárra néztem elkapta a tekintetét.
- A gitárt meg a hermónikát senkinek se adom oda! – csattant fel.
- Oké, rendben, de utóbbit elhoztad egyáltalán?
- Hát hogyne! – nézett rám olyan tekintettel, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy kétszer kettő az négy-e, és ezzel a lendülettel felhúzta jobb combján a miniszoknyáját éppen annyira, hogy a combjára csatolt tokban látható legyen a hangszer vége.
- Ilyet eddig kémregények borítóján láttam csak, igaz, ott a hősnő combján pisztoly volt.
- Az én kezemben ez jobb, mint egy pisztoly. – kacsintott, én ráhagytam, Kaensho pedig kinevetett. Utóbbival nem törődtem inkább, aztán elindultunk az állomásra. A jegyeket megvéve alig maradt annyi időnk, hogy átérjünk a peronra, a kalauzok végigszaladtak a vonat mellett, és a még nyitva lévő ajtókat csapdosták be, és az egyik ajtón még éppen felértünk. Még a helyünket se foglaltuk el, amikor a szerelvény enyhe rántással elindult. Négy helyet is elfoglaltunk, hiszen én leültem az egyik ülésre az ablak felől, Kaensho nagy nehezen összehúzta magát egy másikra mellettem, de a feje így is a combomon feküdt, Prue lehuppant a velem szembeni ülésre, a gitárját pedig felrakta a mellette lévő székre.
Odafelé valósággal be nem állt Prue szája, nem mintha idegesített volna, mert szívesen beszélgettem vele, de nem olyan témáról, amihez nem értek, márpedig a hangszerek ilyen téma volt. Egyetlen hangszeren sem tudtam játszani, és amikor ezt megtudta úgy nézett rám, mint aki éppen Ba’al mestert vágta volna arcon, amit egyébként már egy ideje megérdemelt volna.
- Hogyhogy nem tudsz egy hangszeren se játszani? Hát hova jártál te iskolába? – elmosolyodtam.
- Nem jártam. – erre a kijelentésre újra elkerekedett a szeme, és megindult a kérdéslavina, amiből végül is az hámozódott ki, hogy sikerült kiszednie belőlem az egész előtörténetemet.
Elmeséltem neki azt amikor apám beavatott az örökségembe, azt az éjszakát, amikor felgyújtották Chantai-t, a pár évet az árvaházban, ahol megtanultam írni és olvasni, azt, amikor az árvaházból megszökve banditának álltam, és először ontottam ember vérét, az ott eltöltött éveket, és, hogy az egyik alkalommal a volt tanárom, Hitsu szó szerint elraboltatta magát, hogy figyelni tudjon rám. Ő tanított mindenre, amit tudok, köztük a kardvívást is, és ő indított el fegyvermágusi utamra is. Elmeséltem neki, amikor Chantai-ba visszatérve Donnal és csapatával hidegre tettük a banditavezért, a Kao-val tett utazást, amikor Chantai-ban tettünk rendet, és az egész történet alatt vigyáztam arra, hogy minél kevesebb véres jelenetet adjak elő, és azt is a legkevesebb brutalitással.
Mire befejeztem a történetet Kaensho elaludt, és az egyik kalauzt leintve megtudtuk, hogy perceken belül megérkezünk Kunugiba. Felpiszkáltuk hát az álomszuszékot is, megjegyzem nem kis rosszallására, hiszen amíg eligazítást kértünk, és végre el is értük a célunkat ő végig szótlanul sétált mellettem. Nem úgy Prue, aki visszatért a hangszer témára, és ahol abbahagyta, ott folytatta most.
Az örömére pontosan a hangszerbolt előtt vezetett el az utunk, így hát nem úszhattuk meg azt sem, hogy oda betérünk. Az épület hatalmas volt hangszerbolthoz képest. Előtte megállva az ég felé kellett fordítanom a fejemet, hogy a háromszintes épület tetejét meglássam. A falak halványlilák voltak, teteje lapos volt, az elején pedig tucatnyi hangszer és hangjegy között elrejtve találta meg az ember az Elindor Hangszerbolt cégért. Az ajtó is érdekes volt, hiszen nem volt rajta kilincs, csupán a két ajtószárny illesztésénél egy piciny, féltenyérnyi kör, és az is nagyjából mellmagasságban.
- Gondolom, csak belülről nyúlik. – szóltam tétován.
- Dehogy, te buta! – kacagta el magát, és közelebb hajolt, hogy a szája egy vonalba kerüljön a körrel, majd tátogni kezdett, és az ajtó kinyílt.
- Énekhangra nyíló ajtó? Végül is, egy hangszerboltról beszélünk. – lelkesült fel kicsit Kaensho, én viszont nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, én nem hallottam semmit.
- Pontosan, ultrahanggal lehet kinyitni csak, amit emberek vagy hangszerrel, vagy hangmágusok hangja tudnak képezni.
Odabent csak egy fickó ült a pultnál, közvetlenül a bejárat előtt, és őszintén szólva meg is lepődtem, hogy arra a temérdek mennyiségű hangszerre ez az egy ember vigyáz. Prue azon nyomban eltűnt a sorok között, amint letudta a köszönést a férfinak. Olyan gyorsan, hogy nem is tudtam hova tenni a dolgot.
~ Talán sebesség mágiát is tanult lopva? Nem, az kizárt, arról tudnék... azt hiszem.
Az alsó szint tele volt nagyobb hangszerekkel, mint például a zongora, az orgona, dobfelszerelések mindenféle kivitelben, a modernebb verzióktól kezdve a törzsi hangszerként használtakig. A pult körül pedig kisebb polcok tele voltak kisebb nagyobb sípokkal, amiket végül is én nem igazán neveztem volna hangszernek, de pontosan ezért nem én vezetem ezt a boltot. A második szintre már nem merészkedtem fel, nem úgy Kaenshot, aki végig követte Pruet mindenhova, nem kis meglepetésemre, hiszen nem igazán bírja őt, vagyis, eddig ezt mutatta. Utólagos elmondásuk alapján a második szinten a vonós és pengetős, míg a felsőn a fúvós hangszerek kaptak helyet, és meglepetésként tapasztaltam, hogy amikor a lefelé vezető lépcsőn megjelentek üres kézzel sétáltak lefelé.
- Nem találtál semmit? – tettem szóvá csodálkozásomat, és visszatettem a polcra azt a sípot, ami eddig lekötötte a figyelmem. Ilyesmi hangszeren hallottam játszani az öreg Hitsut a táborban odafent, amikor a rabfelügyelője nem volt a környéken. Szerettem hallgatni, és szerettem volna én is meg tanulni rajta játszani, de egy dolog volt, hogy egy rab szórakoztatta magát, meg egy másik, lebukással egyenlő dolog lett volna az, ha a rabszolgatartóját tanítja játszani. Az is mázli volt, hogy a vívást és a fegyveridézést meg tudtam tanulni stikában.
- Túl nagy a választék, a bőség zavarával küzdök. – vont vállat, aztán meglátta a kezemben lévő sípot. – Egy pánsíp!
Hátrálva vontam el magam a polctól, ő pedig lerohanta a hangszert. Kézbe vette, és hozzáértő módon belefújt, és a sípszájak felett végighúzva ajkát beszédre bírta azt, s bár dallama nem volt, megtudhattuk, hogy a hangszernek igazán szép hangja volt.
- Azt ne mondd, hogy ezen is tudsz játszani… - méláztam el a lányt figyelve.
- Nem is. De már tudom, mit viszek haza innen. – mosolyodott el, és levett még egyet, ami szinte szakasztott mása volt az előzőnek, azt leszámítva, hogy sötétbarna volt az elefántcsont ehérrel szemben. – Melyiket kéred? Ez a kettő van.
Nem tudtam mire vélni, s ösztönösen homlokom felé csúszó fél szemöldököm tudtára is adta ezt.
- Megtanulok játszani rajta, aztán megtanítalak téged. Úgysem tudsz játszani egy hangszeren sem. A srác, akitől tanultam játszani gyakran elvitt a mesteréhez, aki folyton azzal cukkolta, hogy az a férfi, aki nem nyomja ki fekve súlya másfélszeresét, és nem tud vagy énekelni, vagy valamilyen hangszeren játszani, sosem fog megnősülni. – mesélte mosolyogva, miközben a sípokat kifizette. Az eladó dísz, bőrtokba tette mindkettőt, amit külön dobozba helyezett, és végül egy táskában átnyújtotta Prue-nak, aki felém tartotta. – Eltennéd?
Szó nélkül elvettem, és elzártam a kajás táska mellé, és csak akkor szegeztem neki a kérdést, amikor már kiértünk a boltból, és tovább indultunk a munkaadónk felé.
- És honnan veszed, hogy én nősülni fogok? – vigyorogtam.
- Ugyan, kollégiumfelelős vagyok, látom, milyen kupi van nálad mindig. Kell valaki, aki mos főz és takarít rád. – kacagott, és vele együtt Kaensho is.
- Na, szép, összefog a két lány az egyedüli férfi ellen.
- Bizony. Húzd meg magad, mert nőuralom van! – szólt vidoran Kaensho, és újra elkerekedett a szemem, hiszen ilyen nem sűrűn fordult elő vele. Mosolyogva nyugtáztam a dolgot, és tovább kezdtem ugratni őket, és már-már olyan volt, mintha Sho és Prue a legjobb barátnők lennének, így hát érthető miért tűnt úgy, hogy varázsütésre kerültünk a munkaadónk elé. Legalábbis, úgy éreztük.
Egy apró boltocska volt a megadott címen, ahol egy bajszos, sötét kabátba öltözött fickó fogadott minket, feltűnően kedves hangsúllyal, de valamiért mégis sietős tempóban.
- Ti vagytok a mágusok, ugye? Üdvözöllek titeket, bocsássatok meg, hogy nem írtam le a kérésben mit kérek, de lehet nem vállaltátok volna el. – elszaladt, és egy apró, cipős doboz méretű csomaggal tért vissza. – Ezt a csomagot kéne elvinnetek a mestereteknek, Xaundarasnak, vigyázzatok rá, értékes holmi, fény és levegő nem érheti, úgyhogy ne bontsátok fel, ő majd tudja, mit kell vele tenni.
Az egész olyan volt, mintha hamar el akarna minket zavarni, szeme ide-oda cikázott, egyfolytában hadart, és miután befejezte nézett ránk pár pillanatig még.
- El is felejtettem. Itt a pénzetek. – tette a csomag tetejére az erszényt, és átnyújtotta Prue-nak, aki feltűnően szótlan, és morcos volt ez alatt az idő alatt, és amint megérintette a fickó a kezét, miközben átvette a dobozt ugyanazzal a lendülettel el is dobta a csomagot, ki az udvarra. Reflexszerűen ugrottam volna utána, de karomnál fogva visszarántott.
- Ne! – kiáltott rám. – Kapd el a fickót!
Ám mire kimondta a „fickó” szót, a szóban forgó illető már ott sem volt mögöttünk. Végigszaladtunk az összes helységen, Kaensho és én, de egy lelket sem találtunk, leszámítva a gázszagot, amit Kaensho megérzett, és még szerencse, hogy nem használta a lángokat a hátán. Azonnal az előszobába indultunk, és még menet közben elkaptam Prue karját, és magam után rángattam az udvarra.
- Mi van? – kiáltott, mikor kellő távolságra értünk, és megálltunk.
- Gáz. Fel akarta robbantani a házat. – szóltam. – És te miért dobtad el azt a dobozt?
- Resonance. A hangmágusok képesek az emberekre hangolódni, és megmondani pillanatnyi szándékukat. Nagyon kellett koncentrálni mire megfejtettem a fickót, de amikor átvettem a csomagot megéreztem, mit akart.
- Mégpedig?
- Az a doboz egy bomba, Gabriel. Meg akarta ölni a mestert. – közelebb lépett, combján lógó tokból elővette a szájharmonikát, és tekintetét a földön fekvő dobozra függesztette, ami közel húsz méterrel odébb volt. – Scream. – szólt, és a legmagasabb hangot játszva áttetsző hangjegyhullám rohanta meg a dobozt, ami abban a pillanatban felrobbant, apró krátert hagyva maga mögött. – Legalább a pénz valódi?
Kinyitottam az erszényt, és gyenge vigaszként bár, de elkönyveltem, hogy ha már átvertek minket, legalább megfizettek érte.
- Majdnem megöltük a mestert. – bámultam rá, miközben ő helyére tette a harmonikát.
- De nem tettük. – mosolygott. –Induljunk haza mielőbb, és meséljük el neki, hátha tudja, hogy ki akar az életére törni.
~Az ő esetében? Majdnem mindenki, aki nem tölt el vele kellő időt…

Munkás ököl, vasököl! I.

- Gabriel! - visszhangzott végig az ebédlőn Xaundaras mester hangja, és az edzőterem felől sietős, hangosan kopogó lépések kísérték a elhaló visszhangot.
- Hm? - emeltem fel a fejem a reggeli három tojásos sonkás rántottám felől, amit a pultnak dőlve burkoltam befelé éppen. Ritka volt az, hogy a mester a keresztnevünkön szólított minket, általában csak „Chantai!”-t szokott ordítani, vagy „Howard”-ot, esetleg „Lains”-t, és utána rögtön, szinte kapásból indult a szitokáradat, esetleg az utasítássorozat. De nem, most nem.
A mester hangjának irányába nézve láttam, hogy pár lépéssel az edzőterem felé vezető folyosó ajtajától megállt, és várta, míg felfigyelek rá, és amint megtörtént, magához intett.
Gyosan megtöröltem a számat, eltoltam a tányért a pult másik szélére, kopogtam az asztalon, és intettem Sebastiannak, hogy ennyi elég volt, lőttek a nyugis reggelinek. Míg átkaptattam a mesterhez megforgattam a számban még párszor a falatot, aztán egy hatalmas csomóként lenyeltem.
Amikor odaértem az öreg, hajlott hátú fickó felnézett rám, és fejével intett, hogy kövessem, és elindult felfelé a lépcsőn. Nagyon ritkán láttuk az irodájában, lényegében csak akkor, ha muszáj volt ott tartózkodnia, mert már kifelé jött az ajtón a papírmunka. A többi mester nem hanyagolta ennyire a munkáját, legalábbis a papírmunkát nem, és a gyakorlati oktatásukról nem tudtam mondani semmit, hiszen egyik sem tanított. És nem is akartam volna náluk tanulni, hiszen egyedül a sötét mágiák tanáráról tudtam elképzelni bármi jót is, bár azt is csak kevés téttel mertem volna lefogadni, habár magától a mágiaágtól annyira nem irtóztam, mióta Everoth-al beszéltem, és láttam, hogy a világ nem fekete fehér, nem minden démon égetnivaló.
Bevezetett az irodájába, ahol még nem volt akkora irathalom, amekkora már ordítana a mesternek, hogy „Hé, öreg, pakolj már el!” Leült az asztalához, kihúzott egy fiókot, és rám nézett.
- Zárd már be, az istenedet, te kölyök! - förmedt rám, én, pedig mint akibe belecsapott a villám, megpördültem a tengelyem körül, és diszkréten bevágtam az ajtót, hogy remegett az abban lévő ablak, a huzattól pedig kizártam a függöny sarkát.
- Mi ez a nagy csendesség, mester?
- Nem olyan régen kaptunk egy megbízást, pontosabban egy régi jó barátom tévedt be a céhházba, Ronald. Egy hegyvidéki faluból jött, illetve annak környékéről. Gonovan mellett a hegyekben szerzetesek és lovagok őriztek egy várat, ahol egy kislányt őriztek.
- Valami fejes lánya?
- Nem. A kislányban egy démon van, amit le tudtak pecsételni, egészen mostanáig. Metarikku és Sebastian ott volt, de nem tudták felvenni a harcot a démon ellen, pedig voltak társaik. Ronald visszatért a faluba, és elkezdték az újjáépítést. A te dolgod az, hogy egyszerű munkásként beépülj, és segíts a munkálatokban, közben pedig tapogatózz körül, tudj meg minél többet a dologról.
- Nem lenne egyszerűbb őket megkérdezni?
- Nem. Mint tudod, Metarikku elhagyta a céhet, még ha fel is tudnád kutatni, amit kinézek belőled, túl kockázatos lenne a Grimore Heart-ban kutakodni utána, nem engedlek. Sebastiant pedig kiütötték a harc legelején, nem tud semmit. Téged nem ismernek a faluban, nem fognak majd gyanút. Ezen felül te a hegyekben, a környéken születtél, tudom, hogy a Hakobe hegység másik szélén, de még mindig több tapasztalatod van, mint bárkinek azok közül, akiket odaküldhetnék. Nem kötelező, de ha nem vállalod el, a legnagyobb diszkréciót várom el az ügyben.
- Elvállalom, gondolom, jól fizet. - húztam vigyorra a számat.
- Nem gondoltam volna, hogy a pénz lesz a legnagyobb kérdés.
- Nem is, de ingyen nem osztanak semmit. Kevés mágiával bírok ahhoz képest, hogy mennyit fejlődtem.
- A saját zsebemből fizetem, nyugodt lehetsz, nem leszel alulfizetve. Egyébként meg, lehet, hogy kevés mágiát ismersz, de kitűnő kardforgató és harcos lett belőled.
- Köszönöm mester, de nekem ez nem elég, fejlődni akarok. - mosolyodtam el. - Gondolom Sho-t nem vihetem magammal.
- Igazából vihetnéd, ha nem lenne ennyire feltűnő jelenség, egy másfél méteres farkas nem éppen olyan látvány, ami be tud olvadni a környezetébe, ebben kiegyezhetünk, úgy érzem.
- Rendben. Ennyi? - léptem az ajtóhoz, és már kilincsen volt a kezem, amikor szólt.
- Ha valami a kezed ügyébe akad, azonnal értesíts, sőt, az lenne a legjobb, ha minden nap értesítenél az aznapi helyzetről.
- Gondoltam ezt is úgy, hogy senki más ne tudjon róla csak maga és én. Hogy gondolta?
- Ezzel. - nyúlt a fiókjába, és egy galambot ábrázoló agyagszobrocskát tett az íróasztalra.
- Felteszem, nem kell a lábára kötnöm a papírt és idáig elhajítani.
- Igazából majdnem. Ha kimész, dobd fel, és életre kel. Olyan lesz, mint egy közönséges hétköznapi galamb, tehát örülnék neki, ha nem hagynád éhen halni. Ha egyszer életre kelt, folyton a körül fog lebzselni, aki életre keltette, de az oda küldheti egyetlen gondolattal, ahova akarja.
- Tehát esténként megírom levélben mi történt, rákötöm a lábára, és megmondom neki, hogy hozza el magának.
- Másnap reggelre pedig visszatér hozzád, persze a fizettségeddel együtt.
- Rendben. Akkor, mától figyelje a postagalambokat, papi. - elvettem a madarat, intettem neki, aztán kiléptem az ajtón, és futólépésben indultam lefelé a lépcsőn. A pult mellett elhaladva odaszóltam Sebnek, hogy a szokásos kaját készítse össze. A táskát már gyakorlott módon minden hazaérkezésnél leadtam nála, hogy ne kelljen azzal foglalkoznom. Kiléptem a hátsó ajtón ahol Kaensho pihent, de nem szóltam neki. A kollégiumot vettem célba, ott is a szobámat, ahol összepakoltam mindent, amire esetlegesen szükségem lehet, persze mindent, amiről megtudták volna, hogy mágus vagyok, a dimenziókapun túlra helyeztem, a többit egy táskába pakoltam össze, vagy éppen felvettem.
Egyszerű ruhákat választottam, a vállamon a tetoválást egy kendővel fedtem le, a kézfejemen lévő jelet, ami összekötött Atsuval egy ujjatlan kesztyűvel oldottam meg. A tükörbe futólag belepillantva a három napos borostát még kifejezett előnynek is ítéltem meg, úgyhogy egy kockás ingben, egy kopott farmerben léptem ki a hátsó udvarra, ahol Sho éppen ébredezett.
- Átmentél favágóba? - kérdezte, aztán rögtön át is adta magát egy kiadós ásításnak.
- Aham. - mosolyodtam el. - Figyelj Sho, olyan küldetést kaptam, ahova nem jöhetsz velem.
- Csajozni mész, mi?
- Aham. Csak először ki kell nyomoznom merre találok strip bárokat.
- És hol kezded a nyomozást?
- Egy hegyi falucskában a Hakobe-hegység nyugati részén.
- Biztos találsz magadnak valami csinos szakállas nőcit.
- Ja, egyet nem is olyan régen engedtek el egy helyi várból, ahol gyakorlatilag be volt börtönözve.
- Morci volt?
- Szétvágta a hapsija kecóját, még Sebastiant is kicsinálta majdnem.
- Oh, tűzről pattant kis menyecske lehet.
- Az. De majd mi betörjük. Egyelőre nem jöhetsz, túl feltűnő vagy, remélem megérted. - simítottam végig a fején. - Megleszel addig?
- Hogyne. De nem maradok itt, Megnézem Atsuékat, elpecózok náluk.
- Rendben. Vigyázz magadra!- mosolyodtam el.
- Igyekszem.
Azzal beléptem a hátsó ajtón, elvettem a táskát és a hátamra kanyarítottam, Sho pedig felrúgta magát a levegőbe, és eltünt.

***

Az állomáson kapott útbaigazítás szerint jártam el, mi szerint Magnoliáig vettem jegyet, onnan pedig egy bérelt ló hátán indultam el Gonovan felé. Késő délután volt már, amikor feltűnt a falu határa a horizonton, úgyhogy jobbnak láttam helyben felébreszteni az agyagmadarat, úgyhogy megállítottam a lovat, és előtúrtam a szobrocskát a táskából.
- Remélem, nem fogsz egy darab kőként a földre hullani… - mondtam, aztán meglendítettem felfelé, ahogy bírtam.
Métereket emelkedett, aztán földdarabok hullottak le róla, megcsapkodta a szárnyait, és mielőtt zuhanni kezdett már a saját szárnyain ereszkedett, egészen az egyik vállamra.
- Ejjha, tényleg működik, ahogy az öreg mondta. - mosolyodtam el, és átvettem a tenyerembe a madarat, aki értetlenül hurrogott halkan, mint aki nem tudja, hogy hol van, mondjuk igazából tényleg nem tudhatta. Körbeforgattam, minden apró testrészét szemügyre vettem, hogy megjelenhetek-e mindenki előtt, vagy lebukhatok vele, de egy darab agyagon kívül - amit sikeresen eltávolítottam - nem volt semmi.
- Éhes vagy? - nyúltam bele a táskámba újra, és egy karéj kenyeret húztam elő, amire rávetette volna magát. - Nem olyan gyorsan, hé! - húztam el előtte. Tudtam, hogy a madaraknak nem szabad sokat adni, mert az is problémaforrássá válhat, úgyhogy csak a kenyér sarkát törtem le neki, amit szétmorzsoltam a tenyeremben, és elé tartottam. Közben újra lépésre bírtam a lovat, és hagytam, hogy a madár felcsipegesse a neki szánt kenyeret.
Amint egyre közelebb értünk a településhez egy fedő sztorival próbáltam előállni, amit beadok a többi munkásnak, hogy beilleszkedjek közéjük. Jelen esetben ott tartott a történet, hogy Clenton Sun vagyok, és megszülettem huszonhat évvel ezelőtt, de a sztori többi részét majd útközben fogom kitalálni, ahogy a helyzet hozza. Előre nem szabad kigondolni maximum csak egy vázlatot, hszen ha például azt mondom, hogy Shirotsumében születtem, és beosztanak egy törzsgyökeres shirotsumei lakos mellé, egyből buktam az álcámat. Mindenesetre az biztos, hogy a nagyapámnak fogom címezni a leveleket, aki majd az egyetlen élő rokonom lesz, és nagyon félti az egyetlen fiú unokáját, ezért kell minden nap életjelet adnom magamról. Ez a madár az alkaromon pedig Phil, az ő postagalambja, akit én mentettem meg a fulladásos haláltól, amikor egy szem búza keresztbe akadt a torkán…
A falu magas, de vékony, néhol megtámasztott palánkfallal volt körülvéve. Legalábbis valamikor azzal volt, most több volt az állványzat rajta, mint az épen maradt fal. Széles, de rövid utcákon egyszerű faházak voltak, mindegyiknek volt egy-egy saját kiskertje, amit vagy virággal, vagy zöldséggel ültettek tele, legfőképpen most semmivel, hiszen ép ház is kevés volt, nem, hogy leszüretelhető termény, vagy annak szikrányi csírája is.
A falu minden pontjáról kiabálás, kalapácskopogás és fűrészfogsusogás hallatszott, égett a kezük alatt a munka, főleg így, napszálltához közel, amikor már hűvösebb volt az idő. Beléptetve az első pár ház után egy gerendát a vállukon szállító párost intettem le.
- Hé, merre lehet jelentkezni melóra?
- A főnök a főtéren ordít, ha nem vagy fáradt, ő tesz róla, hogy az légy!
- Kösz! - indultam tovább.
A főtéren egy középmagas, őszülő fickó hangja visszhangzott minden falról, bajsza széle már tépett volt az idegességtől, és folyton köpködött. Két kézzel magyarázott, egyik kézzel egy, vélhetően tervrajzokkal teli kartotékot tartott, a másikat ökölbe szorítva rázta minden felé vetődő ember felé, egyik befejezetlen mondatából a másikba vágott. A tér szélén leszálltam a lóról, feltettem a vállamra a madarat, és elindultam felé.
- Nem, azt a nyugati falhoz, és EZT a keletihez! Az istenit, hogy nem bírják megjegye- Mit csinálsz? Mondtam, hogy a gerendákat ne a házak mellépakoljátok le, hanem a falakhoz vigyétek, először azt fejezz-
- Elnézést. - próbálközam.
- Fiam, ha mégegyszer elejted a vízmértéket és elejted én szíjat hasítok a háta-hogy fogod azt a szerencsétlen fűrészt? Ma sem végzel ve- Az üvegeket hagyjátok már, az a legvégén, ha addig összetöritek kifize-
- Khm, elnézést, uram! - váltottam erélyesebb hangra, amire felkapta a fejét.
- Mit akarsz?
- Clenton vagyok, uram, munkára jelentkeznék, ha kell még pár erős munkás kéz!
- Kell, kell, hogy az isten nyilába ne kéne? Segíts a srácoknak lepakolni a gerendákat a lovas kocsiról, aztán állj össze valakivel és hordjátok szét a falak mentén, vacsora egy óra múlva, addigra azt a harmincat ki kell hordani a nyugati kapuhoz és utána megbeszéljük a dolgokat, na, mozogj!
Ez könnyen ment. Mosolyogva indultam a szekérhez, ahova mutatott a frissen szerzett főnököm, és a legelső útbaeső fickóra rátukmáltam, hogy kapja fel a gerenda másik végét.
Vacsorára készen voltunk, a főtértől egy háztömbnyire az utca közepén egy irtózatosan hosszú asztalnál ebédelt az összes munkás, csúcsos ponyvapavilon alatt, ahova a szomszéd házakból néhány nő hordta ki a levest és a krumplit. A vacsora végén a főnök elkurjantotta magát, hogy minden új kezet vár az irodájába, úgyhogy ötödmagammal el is indultam az említett épülethez, ami nem kis meglepetésemre a seriff irodája volt. Negyediknek kerültem be.
- Mit is mondtál, hogy hívnak?
- Clenton, uram. Clenton Sun.
- John Kellen vagyok, a város egykori seriffje, most polgármestere. A falut egy nem régi banditatámadás alkalmával majdhogynem porig égették, a felújítási munkálatokra szervezünk munkásokat, de gondolom, ezt tudod.
- Igazából, csak annyit, hogy munkás kell, én pedig élnék a lehetőséggel.
- Akkor, gondolom felesleges megkérdeznem, hogy miért akarsz beállni.
- Nincs más okom, üres a zsebem, a rokonaim nyakán nem akarok lógni, a munkát bírom, szóval, miért ne?
- Helyes, helyes. Napi tíz óra munka, fél hétkor ébresztő, hétig van idő a reggeli teendőkre, délben túl meleg van dolgozni, két óra szünetet kapnak az emberek, délután kettőtől pedig hétig ismét folytatódik a meló. Napi három étkezés, hétig reggeli, délután kettőig ebéd, a vacsorán már itt voltál. A bérezés nyolcezer gyémánt naponta. Szállás sátrakban és a még épen maradt házakban, te már csak sátorba férsz be, ha mindezek nem zavarnak, kezet rá! - nyújtotta felém kérges, száraz kezét, én pedig belecsaptam, és bólintva elhagytam az irodát. Ideje megírnom az első levelet az én aggódó nagyapámnak…

***

"Mester,

Az álca tökéletesnek bizonyult, legalábbis az első körben megállta a helyét, egyetlen társam sem gyanakszik rám, fedőtörténetnek azt találtam ki, hogy az egyetlen élő rokonomnak, a nagyapámnak címzem a leveleket, amiket minden éjjel, tehát ma is gyertyafénynél írok a munkásszálláson. Ez lesz az egyetlen levél, amivel vállalom a kockázatot, hogy mesternek szólítom, hiszen az első levélnél még nem feltűnő, remélhetőleg senki nem fog azzal akadékoskodni, hogy írok egy levelet, persze ez később nekem is feltűnne, és megkérdezném az illetőt, hogy mi az eget körmöl minden nap...,Ttehát az ezutániakat a nagyapámnak fogom címezni.
Térjünk a tárgyra, elég kevés időt töltöttem el még itt, de azt már most látom, hogy rengeteg ember gyűlt össze, és még mindig jönnek, rajtam kívül négy új munkás állt be a nap folyamán, ha ez így halad, akkor meglehetősen kevés időm lesz körbeszimatolni. Egyelőre a falu rendberakásán kívül semmi sem derült ki, pedig a hálótársaimat megpróbáltam kifaggatni, ők már régebb óta itt vannak, az egyikük már a munkálatok megkezdésekor beállt a szomszédos faluból, de a munka ilyen ütemű zajlása csak nem régen kezdődött meg. Fogalma sincs arról, hogy honnan van ekkora tőkéje a falunak, amiből ennyi nyersanyagot ilyen hamar elő tudott állítani, és, hogy a közell száz fős brigádot etetni, fizetni tudja. Ezen kívül más gyanús dolgot nem tudok mondani, az elkövetkezendő napokban ebédidőben felruccanok majd a hegyekbe, remélhetőleg találok is valamit, mindenesetre előbb megkérdezem róla a már említett vén rókát.

Clenton Sun"

***

A galamb lábára kötöztem a levelet, két tenyeremre tettem, aztán kitartottam az ablakon. Becsuktam a szemem, és erősen Xaundaras nevére koncentráltam, Phil pedig egy másodperc múlva megsuhogtatta szárnyait, és elröppent. Az egyik ép házban kaptam szállást, három másik fickóval, külön ágyunk és egy combközépig érő ruhásszekrényünk volt az ágyaink mellett. Az első éjjel nem sokat beszéltünk, leszámítva a közvetlen szomszédomat, akivel azt a pár szót váltottam, amit lekarcoltam a mesternek. Helyette inkább eltettük magunkat másnapra, amikor is a virradó nap első sugaraival galamb turbékoló hangja is érkezett, pontosan a mellkasom közepéről. Félig összeragadt álmos szemeimet dörzsölve ültem fel, és a meglepetésként szolgáló aprócska levelet bontottam le a lábáról.

***

"Drága unokám, Clenton,

Örömmel hallom, hogy jól megy sorod, maradj csak ilyen szorgalmas, és meglásd, hamar brigádvezetőként fogsz dirigálni a többi munkásnak! Biztosíthatlak, hogy az a kis pénz, amit itthon összeraktál biztos helyen, a szobádban lévő kulccsal zárt ládádba került. Sok sikert a továbbiakban!

Nagyapád"

***

Remek, tehát mégsem küldi el, hanem lepakolja a kollégiumi szobámba. Végül is, lehet, hogy még ésszerűbb is, mint ahogy először elém tette az ajánlatot, elvégre ha a madár nem tud elsőre felébreszteni, és egy feltünő csomag lenne a lábára kötve, bárki elkaphatná, és nem csak, hogy a pénzre keresztet vetnék, hanem még azzal is lebukhatok, hogy mágus vagyok....


// A folytatást naplószerűen, a Xaundarasnak küldött levelekből szeretném megírni, persze az előírt 1500 szavas korlátot betartva, a kérdés csak az, hogy lehet-e ilyet? Az értékelésben szeretnék rá választ kapni, köszönöm! //

A levelezős módszerrel nem volna semmi gond, viszont...
A kalandokat ugye lehet fejezetekre/epizódokra bontani, ha ügyes az illető, viszont a munkákkal már másabb a helyzet. Minden munkában jelen kell lennie három fontos dolognak.
Ezek a következők:

• Megbízás elvállalása

• Megbízás teljesítése

• Fizetség átvétele

Sajnos ez a munka ebben a formában nem felel meg. Esetleg, ha úgy oldod meg a történetet, hogy Xaundaras részletekben fizet, akkor lehet szó a folytatásos történetről. Egyelőre javításra visszaküldöm ezt a munkát.
Kérlek, hogy PÜ-ben értesíts a fejleményekről!

Veszélyes...Szeleken I.

június

Legutolsó megbízásunk után, mielőtt visszatértünk volna Erába egy kis fogadóban éjszakáztunk Hargeon kikötővárosának külső gyűrűjében. Nem volt túl fényűző a hely, de a pénzt, amit kértek tökéletesen megérte, tekintve, hogy nem is szobát vettünk ki, hanem a kocsiszínben aludtunk, és csak az ételért kellett fizetnünk. Sho méretei miatt pedig aligha engedtek volna be bármelyik szobába is, még ha jól viselkedik, és intelligens is, félő volt, hogy akaratlan is romba dönti a helyet.
Nagyon fáradt volt, nagyjából egész Fiorét beutaztuk a küldetés alatt, és megfogadtam, hogy fejvadászoknak szóló megbízást csak akkor fogadok el, ha nem kell végigrepülni egy hetet. Vagy legalábbis jól megfizetik, mert ez a jutalom így nem érte meg. Sho az egyik sarokba bekucorodva azonnal elaludt, még a vacsorát sem várta meg, így egy tálon oldalra téve hagytam előtte, én pedig az oldalának dőlve aludtam.
Álmunk azonban nem tartott túl sokáig, legalábbis az enyém nem, Sho annyira fáradt volt, hogy ha mellette lőttek volna ágyúval, akkor is tovább aludt volna. Mindenesetre engem a dörgés, villámlás, és a kocsiszín deszkái között átsüvítő szél felébresztett. Azonban az alatt a pár másodperc alatt, amit nyitott szemmel töltöttem nem csak a szél zajaira, hanem emberek kiáltásaira is figyelmes lettem, így az első gondolatomat, mi szerint „Csak a vihar.” gyorsan tovahessegettem, és felülve figyeltem.
Nem ész nélküli kántálás, vagy jajveszékelés volt, valaki a vihart túlharsogva parancsokat osztogatott, és egy-egy „aye” -ban kimerült válasz érkezett rájuk. Nem sok embert hallottam így beszélni, aki nem tengerész volt, és ez így Hargeonban nem is lett volna szokatlan, viszont mi a szárazföld felőli végén voltunk a városnak, és a tengerről nem hozza el a szél ilyen tisztán egy ember hangját sem.
Felálltam hát, magamra vettem a félig páncélozott ruházatomat, és a kocsiszín ajtajába sétáltam. Kezemet szemellenzőként tartottam homlokomhoz, hogy az esőt ne verje bele a szél, és a horizontot kémleltem a hang iránya felé. Az eső olyan sűrű volt, hogy nem sok mindent láttam, és erre az éjszaka sötétje sem segített rá, de még vártam.
Kisvártatva a fogadó ajtaja is kinyílt, és a szállásmester jelent meg benne egy viharlámpással.
- Nem tud aludni? - kérdezte, én csak szó nélkül bólintottam, és kémleltem tovább. - Villámgyűjtők, nem túl halk népség, havonta egyszer látjuk őket erre, nem kell velük foglalkozni.
- Villámgyűjtők? - fordultam végre felé, sosem hallottam még róluk. - Azok mik?
- Mik? Nem mik, uram, hanem kik! Ha kíváncsi rájuk, menjen tovább ezen az úton aztán a végén forduljon balra, ott van a dokkjuk, nézze meg saját szemével, nekem úgysem hinne!
Elmosolyodtam a fickó önbizalmán, és furcsamód felkeltette az érdeklődésem. Megnyitotam a tárhelyem és egy dió méretű gyémántot vettem ki belőle, amit odadobtam az éjszakai társaságomnak.
- Sho-t ne verje fel, had pihenje ki magát, ez elég lesz arra az esetre, ha nem csak reggelig aludna, és adna neki élelmet. Persze, csak ha nem térek vissza reggelig. Mondja meg neki, hogy nyugodtan menjen vissza Era-ba.
- Meglesz uram! - már nem is figyelt rám, csak a viharlámpája fényében forgatta a gyémántot, amit az imént ujjai közé szorított, én pedig elvigyorodva felöltöttem a köpenyem, és fejemre húztam a csuklyát, és sietve elindultam a megadott irányba.
Fantáziám folyamatosan a szó jelentésének boncolgatásán forgott. Vajon hogy nézhetnek ki ezek a villámgyűjtők? Emberek egyáltalán? A szavaik kétségkívül azok, de ki tudja? A délen talált patkányemberek után már nem lepődnek meg azon, hogy óriási, két lábon járó villámhárítók lennének azok.
Ahogy közeledtem, a házak között egy magasan tornyosuló árbocszerű oszlop kezdett kirajzolódni, amit igazából képtelenségnek véltem, tekintve, hogy arra olyan biztos, hogy nincs víz, mint az, hogy nekem több fogam van, mint fülem.
~Talán valami extrém kialakítású fogadó, vagy valami olyasmi.~ Legalábbis ezt hittem.
Az utcába befordulva viszont egy hatalmas hajót láttam meg. A hatalmas árbocrúd nem egy, hanem három vitorlát tartott, a hajó hátsó részét szintén egy ponyvaszerű valami fedte le, és hatalmas gépek, -szám szerint öt- voltak a hajó különböző részein felszerelve.
A kiabálás még hangosabb és tisztább lett, és megláttam a matrózokat is. A ház és a hajó között egy széles pallón megállás nélkül rohangáltak fel-le az emberek. Akik most már biztos, hogy emberek voltak, valóban. Ládákat cipeltek le a fedélzetről a házba, és az egyik tiszt folyamatosan jelentette a kapitánynak, hogy hány láda van még.
Közelebb siettem, hogy lássam a munkájukat. A ház egyik falából hiányzott egy akkora rész, hogy egy kocsi simán be tudott rajta férni, ide pakolták be az emberek a ládákat, és egy pult mellett két fickó állt. Illetve az egyik ült, a másik hosszú köpenyében nekem háttal hangosan számolta a pénzt, amit valószínűleg a ládákért kapott.
- Ötmilliónégyszázötvenhatezer. - csapta le a háttal álló fickó egy kis láda tetejét. - Öröm volt veled üzletelni, Mark.
- Magával is, Grover kapitány! - állt fel a pultnál lévő fickó, és kezet nyújtott a kapitánynak, aki megmarkolta azt… Fémes csillanás kíséretében. A kapitánynak tehát fél keze fémből volt. Megfordult, és szinte azonnal gyökeret vert a lába, ahogy rám emelte tekintetét.
- Hát maga meg miféle szárazföldi patkány? - intézte felém reszelős, parancsoló kiáltását. Rövid haja volt, állán keskeny, pár centivel az álla alá lógó szakálla, és a szája vonalát követő bajsza. Görbe orra arról árulkodott, hogy már nem egyszer volt eltörve. Jóval a negyvenes évei felett járhatott. Köpenyéről még mindig csurgott a víz, de nem volt elázva. Alóla pedig kivillant a kardja markolata. - Hallja?
- Gabriel van Chantai, uram! - léptem közelebb.
- És mit akar itt?
- Egy fogadóban voltam, amikor felvertek, a szállásmester azt mondta vihargyűjtők zaja az, és sosem hallottam még róluk, úgyhogy eljöttem megnézni.
- Miféle gyerekkora volt magának, hogy sosem hallott rólunk? Maga sem hargeoni, az olyan biztos, mint hogy lyuk van a seggemen!
- Északi vagyok, uram!
- Északi, eh? Na és ért valamihez, északi úr?
- Fegyvermágus vagyok a Dragon Fang céhben.
- És érti a dolgát? Látom, jó kötésű fickó.
- Eddig nem volt rá panasz, uram.
- Na majd meglátjuk. Szükségem lenne egy kardra a fedélzeten, de csak, ha elbánik egy fél tucat emberrel, és nem fog ki magán a matrózmunka!
- Többel is, ha kell, de nem értek a… hajózáshoz!
- Na, arra ne legyen gondja, megtanulja, tessék, itt a fizetésének fele, tartson velem, felbérlem két hétre, addigra odaérünk Era felé, kitesszük.
- Olyan sokáig tart ezzel a hajóval odaérni? - intettem a fejemmel a jármű felé.
- Ne sértegesse az én Kék Rózsámat, mert felvágom pöcsétől a füléig, ember! - lépett közelebb, szigorú szemét az enyémbe villantva. - Természetesen nem, követjük ezt a vihart, míg meg nincs a kellő mennyiségű alapanyag, aztán leadjuk az ottani telephelyünkön. Nos, mit mond?
Igazából, foglalkoztatott az, hogy vajon mivel is foglalkoznak, miért hívják őket villámgyűjtőknek, és milyen alapanyagot lehet egy viharból kiszedni, de hát, ez nem az én dolgom volt. Ingyen fuvart kapok Erába, sőt, még fizet is a kapitány érte, aminek a fele már itt volt a kezemben egy tarsolyban.
- Benne vagyok, uram. - lehúztam a fémkesztyűt a kezemről, és kezet nyújtottam.
- Mostantól kapitány! - szorította meg a kezemet fém markával, és intett a legénységnek, akik közben befejezték a rakodást. - Uraim, van egy testőrünk az Erába vezető úton, köszöntsék a Kék Rózsához illően a fedélzeten van Chantai matrózt!
- Aye, kapitány! - jött a kórusszerű válasz, aztán az egész kompánia felvonult a fedélzetre, most már velem együtt, de mielőtt elindulhattam volna felfedezni a hajót, a kapitány megragadta a karomat.
- A nagyfejűhöz lesz beosztva, alatta szolgál, amíg nincs veszélyhelyzet, és nincs szükség a kardjára. - szólt, aztán elfordult, és elüvöltötte magát. - Nagyfejű, ide hozzám!
Egy alacsony, szőrös fickó termett ott, akinek a testéhez viszonyítva tényleg nagy feje volt. Szemöldöke olyan sűrű volt, mint a gaz, amit nem nyírtak évek óta. Fogai hiányosak voltak, és mellkasáig ért a szakálla, ellenben vigyorgott, kedélyes fickónak tűnt.
- Itt vagyok, kapitány, Hah!
- Magára lesz bízva az újonc, faragjon belőle matrózt két hét alatt! Viszont vigyázzon rá, ne törje össze magát, ne essen le a fedélzetről, ha szükség lesz a kardjára legyenek ujjai, hogy meg tudja fogni azt!
- Hah, kapitány, meglesz! - vihogott.
- Örülök, indulás! - üvöltött.
- Aye, Hah! Na gyere, testvér! - karolta át a vállamat, és elindult a főárbochoz. A következő percben már minden matróz a helyén volt, minden zaj elült, leszámítva a vihar hangjait. Mindenki a kormányos mellett álló kapitányra szögezte a tekintetét, és egyszer csak mennydörgésként szólalt meg ő.
- Vitorlát feszíts!
- Aye! - üvöltött a legénység, és megfeszültek a kötelek, megdagadtak a vitorlák, de nem mozdult a hajó.
- Főhajtóműt indíts!
- Aye! - hallottam a mellettem álló Nagyfejű hangját, és kezembe nyomott egy drótkötelet. - Rántsd meg fiú, ahogy bírod, hah! Három, Kettő, és! - mindketten nekifeszültünk, és megrántottuk a kötelet, a felettünk lévő hajtómű hangja felmordult, de nem tartott sokáig. - Mégegyszer, hah! - újabb rántás, és a hajtómű buzdítóan felmordult, ezennel fennmaradóan. Szinte azonnal, parancsszó nélkül indult a hórukk a másik négy hajtóműnél, ott már az első rántással.
- Kormányos, kövessük a vihart, előre!
- Aye kapitány! - megpördült a kormány, felemelkedett a hajó, és eszeveszett sebességgel folytattuk az emelkedést.
A legénység újra felmordult, néhányan a raktérbe mentek, egy páran a vitorlák köteleit ellenőrizték, minden hajtóműnél maradt egy-egy ember, aki az azokhoz kötött akkumulátorokat figyelte, a kábeleket ellenőrizte. a Nagyfejű is ezek közé az emberek közé tartozott. Öten voltunk, akik a fővitorlára figyeltünk, és a hajtómű energiaellátását biztosítottuk, és mint újonc, előre vetítették, hogy én leszek az, aki leszaladgál a raktérbe újabb cellákért.
És, hogy a hajó mire is szolgált, és miért hívták őket Villámgyűjtőknek? Nos, azt majd akkor tudtam meg, amikor feljutottunk a vihar közepébe, és a kapitány kiosztotta a „hálókat kiengedni!” parancsot, és a legénység a megszokott „Aye”-al nyugtázta.
A Nagyfejű vállon ragadott, és a hajó hátuljába húzott, ahol a legénység többsége is ott volt. Mindenkinek jutott egy kötél, így nekem is. Egy magas, vézna fickó beszámolt, és mindenki nekifeszült a köteleknek. Nem rántani kellett, hanem húzni. És ahogy nőtt a kezünkben lévő kötél hossza, a hajó két oldalán úgy nőtt, egy vitorlához hasonló merev háló mérete, mígnem akkora lett, mint maga a fővitorla, és szinte azonnal megtalálta az egyik villám.
- Hah, testvér, futás a raktérbe, te, te, te meg te is mentek! - kezdte a Nagyfejű. - Segítsetek a Sebhelyesnek!
Négy társamat követve rohanvást igyekeztünk le a raktérbe egyik eldugott szobájába, és egy zömök idős fickó fogadott minket. Az egész szoba fala szikrázott az elektromosságtól, az öreg pipáját forgatva pakolta az egyik ládát a másik után a szoba végébe, ahol egy, szinte csak a ládáknak kialakított foglalat volt, a falon végigfutó vezetékek kimenő végével.
- Te vagy az újonc, ugye? - mutatott rám.
- Igen, uram.
- Ne uramozz, mert szájon váglak, a nevem Simon, de ők csak Sebhelyesnek hívnak, a te dolgod hogy hívsz. - bár nem tudtam, miért hívják sebhelyesnek, nem akadtam fent ezen a dolgon.
- Rendben.
- Azért hívnak villámgyűjtőknek minket, mert belerepülünk a vihar közepébe, kifeszítjük a rézhálót, és az abba belecsapó villámokat ide vezetjük a raktér végébe. Kint most csupa üres cellát találsz, a ti dolgotok az, hogy ide behoztok egyet, beteszitek a helyére. - felvett egy cellát. - Figyeltek az illesztésre, minden kábel vége a helyén van. Ha belecsap a villám a hálóba, azonnal feltölti a cellát, a doboz tetején, ha ez az apró lakrima felvillan, gyorsan kiveszitek, és egy üres cellát tesztek a helyére, a feltöltött villámládát pedig kiteszitek a raktérbe. Ha megvan a kétezer láda, a legközelebbi dokkba visszük, és eladjuk. Minden világos?
- Igenis, Simon! - szóltam.
- Te leszel az első, aki Simonnak hív. - intett, aztán eltűnt a raktérben, mi pedig nekiláttunk a cellák cserélgetésének, és kipakolásának.
Az első nap, vagyis éjjel közel százötven cella telt meg, de a kapitány szerint ez a vihar kicsi volt, és amint eloszlott, nekivágtunk egy újabbat keresni. Volt a fedélzeten egy szélmágus, de nem mondta meg senki sem, hogy kiről is volt szó, csak, hogy ő mondja meg a kapitánynak, hogy merről várható vihar, hova érdemes menni villámok után.
Szélcsendes időben viszont ugyanaz volt a feladatunk, vagyis, inkább feladatom, mint egy normális, nem a szélben úszó, a halálos vihart kereső, hanem egy hatalmas víztömegen ringatózó túlélni próbáló hajó matrózának. Tehát fényesre nyalni a hajófedélzetet, a konyhán besegíteni, és készen állni, ha kalózok támadnák meg a hajót. De hé! Ezért fizettek, én meg elvállaltam…

Veszélyes...Szeleken II.

Július/1

Szokatlan, felemás léptek hangjai verték fel a raktérben lévő legénységet. Fél napos váltásokban dolgoztunk, éjszaka az én csapatom volt ügyeletes, nappal a legénység másik fele. Vihar, vagy veszélykészültség esetén viszont mind a két csapat talpon volt. A legutóbbi vihar óta viszont még egyet sem sikerült elkapnunk, hiába a fedélzeten az a villám, vagy szélmágus, akiről már hallottam pár dolgot, mire odaértünk még vagy eloszlott, vagy olyan rövid ideig tartott, hogy nem sikerült jelentősebb mennyiségű villámot összegyűjteni.
- Északi úr, eddig hogy tetszik a hajóút? - szólt a kapitány csendesen a függőágyam mellett állva, a falon lógó olajlámpa fényében megcsillant a fém keze az ágy szélén, és mielőtt válaszolni tudtam volna, megrántotta oldalra, és szabályszerűen kiborított belőle, és megmagyarázta a felemás kopogás, hiszen, amit nem vettem észre két nappal ezelőtt, amikor a kapitány felbérelt a hajójára, a fél lába is fémből volt.
- Mi a- - kapkodtam a levegőt, ahogy a padlóra érkeztem. Hirtelen a kardom után akartam nyúlni, de hamarabb eszméltem, hogy csak a kapitány szórakozik.
- Ijedősek vagyunk? Jöjjön velem, sétáljunk egyet! - mosolygott, és megigazította a kalapját, aztán megvárta, míg felkelek.
- Nem úgy volt, hogy napközben aludhatok a brigáddal, csak éjszaka vagyok munkában? Vagy veszélyhelyzet állt elő, uram? - kérdeztem, de a kapitány meg sem rezzent, csak nézett kifelé a fejéből üveges szemmel, mintha meg sem hallotta volna. Már azon gondolkodtam, hogy készüljek-e elkapni, ha esetleg fel akar borulni, aztán leesett, mi lehet a probléma.
- Veszélyben vagyunk, kapitány? - hangsúlyoztam az utolsó szót, szépen, lassan, és túlartikulálva, hogy megmutassam, mennyire nem tetszik az, hogy az „uram” megszólítás nem is jó neki, csak a „kapitány”
- Nem, dehogy, Északi úr, csak társaságra vágyom, és a többiekkel tudok beszélgetni máskor is. - felelte csevegő hangon, mintha éppen most raktak volna bele friss elemet, és merev tekintetébe azonnal élet költözött, nevetőizmai ismét felgyűrődtek. Társaságra vágyik, mi? Hát én meg alvásra, mégsem aludhatok, ha őkelmének beszélgethetnéke van… - Mehetünk?
- Ühüm. - szóltam, miközben megdörzsöltem a szemem, és megvakartam borostás arcomat. Igazából tetszett a szakáll, és kényelmes is volt, csak még a borosta fázis nem igazán tetszett. Viszont most eldöntöttem, hogy meghagyom, és kivárom, mit szól hozzá Atsu.
- Hogy tetszett az utóbbi két nap, Északi úr? - kérdezte, ahogy kinyitotta a fedélzeti ajtót, és felkaptattunk azon a pár lépcsőfokon. Ő haladt elől, és meglehetősen ügyesen használta a lábait, meg kell hagyni, nem volt egy összeharácsolt elkapkodott szerkezet. Mind bokában, mind pedig térdben hajlott, és ahogy mesélték, még a lábujjakat is lehetett külön mozgatni. Ahogy felértünk a fedélzetre a nap fénye szinte elvakított, így percekig nem láttam semmit.
- Igazából, dolgoztam már rosszabb helyen, kevesebb pénzért és rosszabb társasággal, úgyhogy nem panaszkodom. - mondtam, aztán csendben sétáltunk tovább, nem méltatta válaszra, csak egy cinkos mosolyt ejtett meg.
Szép időnk volt, ami nekem igazából tetszett, de a munka szempontjából ez nem volt túl előnyös. A korlátnak dőlve néztem le, és először tudtam megcsodálni a tájat felülről, lévén végig éjszaka voltam beosztva, esetleg napnyugtakor tudtam volna, de műszakkezdésnél el voltunk foglalva a kötelek, hajtóművek ellenőrzésével, és a hajtóanyag pótlásával, esetleges cellák előkészítésével. Röviden, nem volt rá időnk.
Bár Kaensho hátán már nem egyszer szeltük át Fiore egét, de ez valahogy egészen más volt. A Kék Rózsa nem egy farkas volt, akinek a hátára oda kellett simulni, hogy kényelmesen utazzon az ember, kényelmesen, néha úgy tűnt, inkább lustán haladtunk az égen. Odalent egy hosszú folyó terült el, felfelé észak felé kúszott, de még a horizonton elvékonyodott akkorára, hogy kétlem, hogy ismertem volna szülőföldemről. Egy kisebb falu fölött haladtunk el, hunyorogva próbáltam kivenni a mozgolódó tömeget, de túl magasan voltunk ahhoz, és ezen nem segítettek a néh-néha a képbe kúszó bárányfelhők sem.
- Úgy látom, nincs baja a magassággal. - jegyezte meg a kapitány, ahogy rágyújtott a pipájára, és megvillant a napfényben a fém keze. - Repült már?
- Igen, volt már rá számtalan alkalom, de sokkal gyorsabban haladtunk, meg nem is igen volt időm nézelődni, mindig küldetés alkalmával voltunk rákötelezve a repülésre.
- Nocsak. Hogyan, mivel?
- Lángfarkason. - sandítottam fel rá egy apró mosollyal, és ahogy vártam, az arca teljesen elváltozott az eddigi elégedett mosolyhoz képest. Meglepettség ült ki rá, elkerekedtek a szemei.
- Kizárt, azok olyan ritkák, mint a fehér hollók, még nagyapám mesélt egyről, akit láttak valahol a déli erdőkben. Szeretett volna elejteni egyet, nagy vadász volt a fickó.
- Igaz, ha mondom! De, gondolom, megérti, hogy nem árulok el róla semmit azok után, hogy olyan büszkén mesélte azt, hogy milyen jó vadász volt a felmenője. Ki tudja, hogy maga nem hódol-e ennek a szenvedélynek? - még mosolyogtam, de hangom egyáltalán nem volt vidám.
- Ugyan már, ne vicceljen! Én nem vagyok jó vadász, nem bánok jól a puskával. Annak idején a karddal igazi virtuóz voltam, de történt egy kis baleset. - kopogtatta végig az ujjait a hajókorláton. - Nem mondom, átkozottul jól szuperál a gép, de közel sem olyan, mint az ember gyári alkatrésze. Meg egyébként is, amit hallottam azokról a bestiákról, közelharcban nem sok esélyem lenne még az eredeti végtagjaimmal sem. Na, ki vele, hogy fogta be azt a szörnyet? Hálóval? Hurokkal? Megsebezte netalán?
- Ő nem szörny. - siettem leszögezni és folytattam is volna, de közbevágott.
- Jó, jó, akkor a háziállata. Lényegtelen. - hadart, érdeklődése tapintható volt, kedvem lett volna tovább húzni, hátha kilyukad az oldala, ahogy a mondás tartja, de csak ő adja a pénzem, úgyhogy, ha nem is a teljes igazságot, de egy kiszínezett történetet előadok neki.
- Nem, ő nem a tulajdonom, hanem a barátom. És nem elkaptam, hanem találtam. Hazafelé tartottam gyalog, amikor vonyítást hallottam, megkerestem a gazdáját és egy hatalmas fehér nőstény volt az, hurok akadt a torkára. Sosem láttam még ilyen állatot.
- Hiszen azt mondta, hogy nem hurok volt! Most hazudott, vagy az előbb? Jó lenne, ha eldöntené végre, hogy milyen sztorival akar elhülyíteni, Északi úr!
- Kapitány, ha végre hagyná, hogy befejezzem a mondanivalómat, akkor talán rájönne, hogy nem hazudok, csak mindig a legrosszabb helyen szakít félbe. - szóltam fontoskodóan, aztán vártam egy kicsit, hogyan fogja lereagálni. Mióta a fedélzeten vagyok most először szóltam neki vissza, és nagyon úgy nézett ki, hogy nem csak az óta, de előtte is régóta volt már, hogy valaki megpróbálja kioktatni a vén… öö.. légi medvét, vagy mit.
Meglepettségében fél szemöldöke a homloka közepéig szaladt fel, de csendben maradt. Nagyot szippantott a pipájából, aztán minden odafigyelés nélkül egy karikát fújt a korláton túlra, újra a szájába illesztette, aztán intett, hogy folytassam.
- Szóval, a farkas ott volt, hurok a nyakán, megidéztem a kardomat, és lelőttem a-…
- A farkast! - szakított félbe indulatosan, egy kisgyerekéhez hasonló csillogó szemekkel, és közben szembe köpött az eddig az arcába szívott füsttel.
- …helyett a kötelet. Még egy darab húst is dobtam elé a saját csomagomból. - szemöldöke a homloka közepéig szaladt - Végül szagolgatta egy darabig, aztán, amint látta, hogy nincs mitől félni, elvette, és elnyargalt, én meg visszamentem a táboromba. Kicsivel később lövéseket hallottam, és elindultam a hang irányába. Tudja, előző este egy vadászlesen szálltam meg, ahol két vadásszal váltottam pár szót. Szóval futok keresztül az erdőn a lövések irányába, és kit találok ott? A nőstény farkast, a két vadászt, meg a farkas fészkét, egyetlen hófehér tojással, vörös mintákkal.
- Ó, értem, Északi úr! Amíg a farkas el volt foglalva a vadászokkal meglépett a tojással, jól sejtem? - arcán elégedett vigyor terült szét, újra beleszippantott a pipájába és ismét meglepődött, amikor fejrázás kíséretében folytattam a sztorit.
- Nem. - rövid szünetet tartottam, úgy döntöttem nem meséltek tovább csak befejezem, úgyis mindig közbeszól, és megszakít, hogy befejezze a mondatomat, olyan volt, mint kötekedős napjain Prue amikor Donnal beszélgetnek. Éppenséggel ez a szakállas bajszos „légimedve” közel sem állt Prue-hoz… semmilyen tekintetben. - Az egyik vadászt letepertem a puskát eltörtem, a másikat a farkas, kiszedtem alóla a fickót, és elzavartam őket. Amikor visszafordultam a farkashoz lövés dördült és a vállam felett a golyó átlyukasztotta az anyafarkas szügyét. Dinnye nagyságú vörös fény szállt fel, és olyan volt, mintha a hangja a fejemben búgna. Azt kérte, hogy vigyem el a tojását, és vigyázzak rá. Úgyhogy nem is ellenkeztem, felkaptam a tojást és meg sem álltam a táborhelyemig. Telt múlt az idő, a tojás kikelt, a farkas felnőtt, és most az egyik, s talán a legjobb barátom.
- Na és az anyafarkas? Otthagyta? Milyen szép bunda lehetett volna belőle!
- Egy pillanat alatt elégett. És egyébként is, hogy álltam volna a farkasom elé azzal a bundával? Nézd, itt van anyád bundája, ha jó leszel, rád terítem?
- Mondjuk. - köhintette ki nemes egyszerűséggel, erre pedig én lepődtem meg. Ennyire fontos lenne neki a pénz? Bár, úgy érzem, felesleges ilyen mély gondolatokat megosztani olyan emberrel, akit az sem biztos, hogy bármikor máskor látok majd a jövőben. Elvégre, csak két hetes munkáról volt szó, és annyira is ígérte a béremet, nagyon merem remélni, hogy nem is akar tovább itt tartani az akaratom ellenére.
Ha mégis, akkor kiverem a legénységből a béremet, felveszem a páncélomat és kiugrok a hajóról. Mondjuk az még kétséges, hogy ekkora magasságból is védene valamicskét a főnix rúna, gondolom nem volt még kipróbálva, de hát, egyszer ki kell próbálni.
- Na de, miért hívott ki? Már azt hittem baj van, de nem hiszem, hogy csak csevegni akart. - nem néztem rá, egy darabig csak hallgatott, én pedig az alattunk folyamatosan változó tájat fürkésztem a szememmel. Meglehetősen alacsonyan haladtunk, és rohamosan közeledtünk egy hegycsúcshoz, ami vastagon volt borítva erdővel.
- Nem, valóban nem. - pöffentett egy utolsót a pipából, aztán kivette a szájából kinyújtotta a kezét a levegőbe a hajó oldalánál, és kiöntötte a dohányt, aztán egy durvának kinéző rongyot vett elő, és kitörölte a belsejét, majd belerakta a kabátja zsebébe. - Az a helyzet, Északi úr, hogy az eddigi szolgálataival meg vagyok elégedve, és, habár kicsit drága felmosó és rakodó munkás volt, nem bánom. - kabátját levéve óvatosan a korlátra dobta, aztán a fedélzet közepére sétált, és elővonta rapírját. - Vívjon meg velem, kíváncsi vagyok a tudására. Csak semmi mágia, én sem bírok vele, csupán kardokkal.
- És miért is állnék kötélnek? - fordultam meg a korlátnál mosolyogva. Igazából nem sok kedvem volt hozzá, egész éjszakai műszakot lehúzni pár óra alvás mellett, aztán nekiállni, vívni a kapitánnyal… Lehet, hogy nincs meg fél keze és fél lába, de ki tudja, hogy milyen jól bánik a karddal. Lehet, hogy az a mese, hogy mióta elvesztette a tagjait nem tud olyan jól vívni régen, és pont ezzel akarja, hogy elbízzam magam. Bármi legyen is, ha nem fogadom el, gyávának tűnhetek a szemében, és talán a későbbi fizetésem látja majd kárát. Ledobtam a kabátomat én is, és előhúztam az egyik kardomat, és közelebb léptem.
- Meg sem várta az érvemet. - mosolygott a bajsza alatt. - Ha kezdhetjük, támadjon!
Elegáns, vívóhoz hasonló alapállásban helyezkedett el, jobb kezével előrenyújtotta a könnyű kardot, súlypontja a hátsó, támasztó lábán volt. Az utolsó lépéseket már gyorsítva tettem meg, és egy vízszintes vágást intéztem egyelőre a kard markolata felé, felmérendő az ellenfelem képességeit, és ha van, esetleg gyengepontját.
Ám ahogy meglendült a kardja, és kisodorta az enyémet a pályájáról, hangos koppanás hallatszott a hajó feneke felől. Aztán még egy, és még egy, és végül egy fél tucat a korlát felől. Odakaptuk a tekintetünket, és a hajó megingott.
- Rablók! - szelte keresztül a levegőt az árbocon kuporgó fickó hangja, és megzendült, egy szirénához hasonló éles hangú kürt. A motorhang mellett kisebb teljesítményű motorok zúgtak fel, és pillanatok alatt vendégeink érkeztek a korláton megakadt csáklyák felől. Ahogy felugráltak a fedélzetre, a hajó ismét meginogott, és ereszkedni kezdett, most már nagyobb teljesítményű motorzajok közepette.
A támadók fél karján egyfajta csiga volt, amit csak fél oldalról kellett ráakasztani a külön erre a célra kiképzett és összerakott kötélre - ugyanis a kötél sokkal inkább hasonlított egy fogaskerék fogaival díszített szalagra -, beindítani a személyi hajtóműveiket, és az felvontatta őket.
Ahogy mi a korlátnál keresztünk kapaszkodót, a másik oldalra lejtő fedélzetre még egy adag rabló érkezett.
- Hajómotort leállítani! - üvöltött Glover kapitány, és szinte azonnal teljesítették is a parancsát. A legénység a fedélzetre vezető lépcsőn kapaszkodott, fegyvereiket már kezükben szorongatták, a rablók pedig háttal a korlátnak támaszkodva acsarkodtak felénk, várva, mikor lesz ismét vízszintes a fedélzet, és megrohanjanak minket.
Tompa, de hangos koppanás jelezte, hogy a hajó alja elérte a hegyoldalt, két hatalmas, vaskos kábel repült át a fedélzet felett, és a másik oldalon szinte azonnal meg is feszítették. A hajó fenekén lévő kampók engedtek, és jármű szinte azonnal vízszintesbe került.
- No, Északi úr, most mutassa meg, hogy megérte felvenni magát! - kiáltotta a kapitány. - Uraim, minden pár levágott fülért egy pint sört fizetek Erában! Előre!
- Aye! - zengett a matrózok ajkairól, a pengék fehér szikrát hányva összecsaptak. Az egész legénység olyan volt, mint aki akkor ébredt, pedig jól tudtam, hogy a fele velem együtt éjszakázott, de a harci kedvük az eget verte. Enyhe mosollyal, karddal a kezemben indultam meg a kapitány mellett.
Futás közben öltöttem fel a vihartörő csizmát, és egy minimális mágikus erőt belé irányítva rögtön az élre kerültem, mellmagasságban vízszintesen megindított csapásom három kardot söpört félre, a lendületet kihasználva pedig körbefordultam a tengelyemen, és megismételtem a vágást. A legelső kalóznak a fél karja, és néhány bordája bánta, nekem pedig le kellett buknom, hogy elkerüljem a másik kettő csapásait, hiszen a kardom bele is szorult az éppen felboruló fickó mellkasába.
- Stormbreaker Armguards! - kiáltottam, miközben a lehajlásom már bukfenccé avanzsált, hogy további támadásokat kerüljek el, és végül amikor megtámasztottam magamat, nemes egyszerűséggel elkaptam a felém csapó rapírokat. A két fickó értetlenül rángatta a fegyverek nyeleit, én pedig egy széles mosollyal a számon kilőttem a kesztyűt, amit követett a két penge, és az azokat két kézzel markoló fickó, egészen addig, míg a korlát fölött vissza nem rántottam a kesztyűt, és a hirtelen fékezésnek hála a két fickó le is esett a hajó fedélzetéről.
- A másik oldalt! - üvöltött az egyik matróz, és valóban, ott, ahol eddig a kapitánnyal vártuk, hogy megálljon a vontatás, újabb csáklyák jelentek meg, szám szerint négy, és, bár nem hallottam a zajtól az apró motorok hangját, biztos voltam benne, hogy az első adag már úton van felfelé. Sprintelni kezdtem a korlát felé, közben hanyaguk hátra libbentettem a karomat, és a tenyerembe parancsoltam a kardomat. Pont a négy alakkal egyszerre értem oda a korláthoz, az első kettőt orrba is vágtam a fémkesztyűvel, azok pedig a hegyoldalra zuhantak.
- Ti lentmaradtok. - mondtam, és a másik két, ránézésre meglepett fickóra lőttem a kesztyűt, az megragadta a csuklójukat, én fél lábbal megtámasztottam a korlátott, ezáltal nem tudott odarántani hozzájuk a kesztyű, hanem őket húzta fel a fedélzetre. - Ti pedig feljöttök! - kiáltottam, és szinte tökéletes szinkronban, akkor ért oda a kardom markolata. Az éppen feltápászkodó fickók egyikét még akkor megszabadítottam a fejétől, amikor éppen kihúzta volna magától, a másik már heves és gyors csapásokat érkezett intézni felém, amiket vagy kikerültem, vagy eltérítettem, végül kiütötte a kezemből a kardot, és mielőtt visszaránthattam volna, mellbe akart rúgni, és ezzel együtt megszabadítani a fejemtől. Jobb kézzel a talpát ragadtam meg, ballal a rapír markolatát, és míg előbbit kilőttem, a másikat tiszte erőmből megszorítottam. Az eredmény az lett, hogy a fickó fél lábon állva megpördült tengelye körül, és amikor már olyan szinten megfeszült a markolatot szorító keze, hogy majdnem eltört, elengedte azt. Tovább pördült, én pedig újonnan szerzett fegyveremmel átvágtam a torkát.
Ezek után pár másodpercig csak álltam. Rövidebb, könnyebb fegyver volt, pont akkora markolattal, hogy a fél kezem kényelmesen beleférjen, a másikkal már csak megtámasztani lehetett. Mozgékonyabb, de sokkal hajlékonyabb penge volt, ami bár az én kardomnak nehézkesen állt ellen, sokkal könnyebb volt vele vívni. Egy kósza gondolattól vezérelve a kezembe pattintottam a fegyverem, és azonnal el is süllyesztettem a warpban.
- Északi úr, ne bóbiskoljon! - érkezett a kapitány szava, hogy felriasszon a gondolkodásomból, és újabb négy - illetve már csak két új, és két ismerős arc jelent meg a köteleken. - Menjen le, és szabadítsa ki a hajót!
- Aye kapitány! - kiáltottam, és egy pillanatra szélesen elvigyorodtam azon, hogy pár nap alatt így átvettem a legénység szavajárását. Átvetettem magamat a korláton, és az egyik felfelé igyekvő fickó nyakába ugorva a lendülettel és a súlyommal gyakorlatilag megszakítottam a csuklójára rögzített csörgő motorját, ami nem, hogy nem húzott már felfelé, hanem egyenesen visszacsúszott a földre.
Ahogy szilárd földet ért a lábam nyomban levágtam a fickó övét, mire az a földre hulló nadrágja után kapott, és függőlegesen elvágatta a torkát… velem. Azonnal elcsapdostam a drótkötélhez hasonló huzalokat, s bár már felértek azok, akik akkor igyekeztek az ellenkező irányba, amikor én lefelé, több már biztosan nem ment fel a hajóra.
Nagyobb töltet mágiát vezettem a csizmába, és elkezdtem a meredek hegyoldalon felfelé haladva megkerülni a hajót. Megidéztem minden tőrömet, és magam előtt lebegtetve száguldottam.
- Emberek, a föl- - a fickó kiáltása érthetetlen hörgéssé avanzsálódott, ahogy a penge becsusszant az ádámcsutkája közé, és ugyanígy járt még két szakállas fickó, ahogy elhaladtam a hat csáklya huzalja mellett, és mindegyiket elpattintotam.
- Nagyfejű! - üvöltöttem. - Indítsátok be a hajtóműveket!
Ismét egy kalóz érkezett elém, és meglepetésemre az összes előttem lebegő tőrt a földre taszította egyetlen csapással, és rögtön azután engem vett célba. Gyors, de pontatlan csapásokat használt, rövid, szögletesre nyírt ívekkel, és talán túl nagy lendülettel, hiszen ahogy közelebb húzódtam a hajó aljába csapódott horgonyok kötelei felé, a legelsőt ő maga csapta le, ahogy lehajoltam, és felettem elcsapott. A pattanásig feszített rögzítő eszköz a szakadás pillanatában úgy szakadt el, hogy a fickót arcon vágta, a fél arcán felhasítva a bőrt.
- No látod, én legalább vigyáztam, hogy ne kapjon el! - szóltam, és a következő csapását elpattintva magam felőle megragadtam az alkarját, és hozzávágtam a hajótesthez a fejét. Dühében felpattant, és egy majdnem teljes ívű vágást intézett, de túl röviden, így csak a következő kötelet kapta el, és bár ez már nem úgy szakadt, hogy kárt tegyen a férfiban, már csak egy kötelet kellett elvágnom… meg a két vastag huzalt, ami összetörte két helyen a korlátot, ahogy átfogta.
- Nagyfejű, indítsátok már azokat a motorokat! - felkaptam két tőrt a mágiámmal, és ellőttem vele a harmadik kötelet, a fickót pedig a második tőr juttatta el a túlvilágra. Kicsivel utána a kapitány is elharsogta a kérésemet, amit már másodszor ordítottam fel, és talált süket fülekre.
Fent még javában ment a kardcsengés, és hullottak le emberek mind a hajó legénységéből, mind a rablók közül, de szerencsére utóbbiból volt több. Ideje volt a két vastag, emberderék vastagságú huzalra koncentrálnom. Akárhogy szemeztem vele, ez karddal, vagy bármilyen fegyverrel nem lesz elvágható, viszont…
- Srácok, munka van! - intettem magamhoz a tőröket, és hat rögtön el is tűnt a warpban, négy viszont zölden felizzott, és pillanatokkal később megszületett a kapocs Damien, Daniel, Saine és Kornelia lelke és a tőrök között. - Azt akarom, hogy lőjetek energiasugarat a huzalra, ugyanarra a pontra!
Egyetlen szó nélkül teljesítették az akaratomat, és elkezdték elvágni a hajót tartó kötelet. A motorok már erőlködve bőgtek, amikor elszakadt az első kötél, és nekiálltak a másiknak, a fedélzetről pedig elfogytak a rablók.
- Mi tart ilyen sokáig, Északi úr? - kiabált a kapitány a korlátnak támaszkodva.
- Egy pillanat kapitány! - szóltam vissza, és néztem, ahogy még fél tucatszor meglövik a dróthuzalt, a hajó pedig mintha csúzliból lőtték volna ki, úgy indult meg. - A picsába…. - szitkozódtam magamnak, aztán feloldottam a lélekkötést, és rohanni kezdtem, nagyobb töltetett vezetve a csizmába.
- Gyerünk, fiam, ha lemaradsz ugrott a fizetésed! - kacagott fennhangon a Nagyfejű, de egészen addig tudott csak, míg egy kiszögellő sziklára nem értem. A végére lépve elrugaszkodtam magam, két kesztyűmet kilőttem a korlát irányába, és a következő pillanatban már repültem is a hajó felé… letörve a korlát azon részét, amit megragadtam.
- Azért, van vér a pucájában, Északi úr! - vert hátha a fém kezével a kapitány ahogy feltápászkodtam, és olyan lendülettel, hogy majdnem vissza is feküdtem, és meglepetésemre, a hangja a legkevésbé sem volt baráti
- Ugyan, hiszen mondtam, hogy elbánok fél tucat ilyen anyaszomorítóval… - szerénykedtem.
- Nem, nem, félre ért. Úgy értem, hogy letört egy darabot a korlátból! Az én Kék Rózsám korlátjából, ugye tudja, ez mit jelent? - húzta fel a fél szemöldökét.
- Öhmm… Levonást?
- Mhm… Akár. Bár, a pallóra gondoltam volna, de hát, végül is jó szolgálatot tett. Nem nyírjuk ki! - vágott hátba újból, aztán elindult végig a fedélzeten, felmérni miben mekkora kár esett.
A rakományból nem hiányzott semmi, végül is, hogy jutottak volna le, ha a fedélzeten megfogták őket? A korlát megrongálódott, de az javítható, a hajófenék oldala három helyen kilyukadt, ami szintén csak ácsmunka, a legénység közül majd’ egy tucatnyi megsérült vagy elesett, értük a kapitány már a levegőben mondott egy imát. A legénység a fedélzeten volt, sapka, kalap a kézben, és a néhány perces beszéd után mélyet kortyoltak a saját laposüvegükből.
Végül a tervezett rakományt sikerült megszerezni a második hét közepéig, hiszen szinte közvetlen Era fölött akadtunk bele egy nagyobb viharba, ami a még üres cellákat megtöltötte, és ahogy átvettem a fizetésemet, még a levegőben odaléptem a kapitányhoz.
- Kapitány, most már vállalom a pallót. - mondtam mosolyogva, ő pedig meglepetten vette ki a szájából a pipa szárát, én pedig megfújtam a varázssípom.
- Északi úr, most kapott egy kisebb vagyont, és meg akarja ölni magát, inkább adja vissza a pénzt!
- Dehogy. - támasztottam meg a korlátot, és néztem a céhházat. - Csak, tudja, annyira nem akarta elhinni, hogy tényleg van egy barátom, aki lángfarkas. Várjon egy tíz percet itt, mellettem, pöfékeljen egy kicsit.
- Nem bánom, jobb dolgom úgysincs. - szólt, és megtámasztotta mellettem a korlátot.
Nem kellett megvárnia mind a tíz percet, a céhház környékéről finoman lehetett látni, ahogy egy termetes fehér folt lángokkal tűzdelve megindul a hajó felé.
- Nos, akkor, viszont látásra, kapitány. - nyújtottam kezet, ő pedig megszorította a kezemet, aztán kiugrottam a korláton.
S habár gyakoroltuk ezt Sho-val, azért valahogy mégis jobb érzés volt így, tele zsebbel, a barátomra, Sho-ra büszkén szabadon zuhanni, egészen addig, míg egy pillanat alatt elkapott a lángfarkas.
- Hát te? Felébresztesz ilyenkor?
- Dél múlt, kislány, még mindig aludtál?
- Sziesztáztam, két hét alatt annyi ananászt ettem, mint még soha. És te mi a bánatot műveltél?
- Majd mesélek.

Színtelen, szagtalan, egyszerû s néhol sok a köret de mégis kellemes az ízvilága. Jutalmad: 1.845.000 Gyémánt

Magányos fáklya remegő fénye világította meg a férfi számára az utat a romok között. Minden lépését ötszörösen verték vissza az elhagyatott erőd falai. Menekülő patkányok és denevérek hangjai csatlakoztak a kopogáshoz, de ő meg sem rezzent. Mellét szabadon hagyó sötét köpenyét a földön húzta maga mögött, a másik kezét oldalán lógó kardja markolatán nyugtatta. Tudomást sem vette a sötétségről, ami függönyként nyílt szét előtte, és zárult vissza utána.
Az utóbbi fél évben minden nap eljött ide, és még mindig megmosolyogtatta, ha arra gondolt, mennyire rettegtek ettől a helytől évekig. Már emberöltőkkel előtte is ezzel a hellyel ijesztgették a gyerekeket. Fél évvel ezelőtt pedig torokban dobogó szívvel rontottak be ide, megijedtek minden nesztől, és olyan óvatosan hatoltak be, ahogyan egy ideges vadmacska becserkészi legelső prédáját. Napokig tartott, míg a hegybe vájt erődöt teljesen átvizsgálták, és több tábort is állítottak a nagyobb csarnokokban.
Befordult az utolsó folyosón, és már látta a tábortüzet egy emberesebb kőhajításnyi távolságból. Emberek sziluettje úszott a tűz elé, ahogy a négy őr kiállt a folyosóra a közeledővel szemben, és élesen csikorgó fém hangja rohant végig a folyosón.
- Csitulj – szólt fél kezét felemelve a kardjáról.
Az őrök megismerték a hangját, és egyetlen szó nélkül átengedték. Aprócska terem volt a többihez képest, alig fért el benne nyolc ember, az élelmük és a tábortűz. Négy irányból újabb folyosók nyílottak belőle, amiből egy már akkor beomlott, amikor ideértek, másik kettőt pedig ők torlaszoltak el. Akkor még azt hitték, teljesen feleslegesen, és csak a vezetőjük paranoiája miatt kell magukkal hozniuk azokat a talizmánokat, amiket ma már semmiért sem vennének le.
A terem közepén egy hatalmas, sírra emlékeztető kőrakás feküdt. Amikor megtalálták, maguk előtt vagy száz méterre, akkor is fehéren ragyogott, mint patkolókovács üllőjén az acél. Ontotta magából a fényt, de nem úgy, mint egy fáklya, semmit sem világított meg, csak magát mutatta a korom sötétben.
Gondterhelt arccal állt meg a sírkő rövidebbik végén. Alig pár órája megszólalt az agyagmadárra hasonlító dolog, amit azóta a zsebében őrzött, hogy elhagyták Fiorét. Ahogy átadta az üzenetet azonnal porrá vált, és amikor odaadta a párját annak a fehér hajú lánynak meghagyta neki, csak akkor használja, ha élet és halál múlik rajta. Nem tudhatta, hogy csupán egyszer használható, és aztán elporlik, de egy év alatt ez volt az egyetlen üzenet, és bár a továbbított hang nem tartalmaz semmilyen hanglejtést vagy érzelmet, mindenképpen fontos volt.
Nagyot sóhajtott, és felemelte a hangját.
- Emberek, ide körém, mindenki! Kinyitjuk!
Nyolc férfi gyűlt köré, a legvéznábbnak a kezébe nyomta a fáklyáját, a maradék héttel pedig nekitámaszkodtak a felső, lapos kőnek. Miután egy utolsó, hatalmasat nyeltek, nekifeszültek, és lassan-lassan letolták a talapzatról, de az nem esett le a földre. Egyszerűen csak ott lebegett a túloldalán, mintha nem hatna rá a gravitáció. Egy téglalap alakú lyuk felett álltak, odalentről pedig olyan orrfacsaró bűz áradt felfelé, mintha egy csatatér lenne alattuk. Egyetlen kötél lógott le, amit azonnal megragadott, és húzni kezdte. Már jó párat húzott rajta, amikor az egyik katona mögé állt, és rásegített, de többen nem álltak be a sorba.
Amikor a kötél végére értek, egy meztelen férfi testét húzták ki a kürtőből. A kötél a hóna alatt volt átvezetve, aztán a vállán, majd a tarkója alatt átvetve, mintegy hámot képezve a test körül, hogy semmilyen kárt ne tegyen benne a kötél. Testéről sötét, kissé ragacsos anyag csurgott. Csak ő látta eddig ezt az anyagot, akkor, amikor beleengedték a fickót, és kikötötték, hogy el ne merüljön benne.
- Ez vér? – hördült fel az egyik katona, ahogy közelebb lépett, és azonnal hátrált is kettőt.
- Az – mondta, és az eszméletlen fickó mellére tapasztva a fülét figyelni kezdett, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. – Még él. Remélem sikerült neki.  – lehelte maga elé. – Törülközőt, vizet, ruhákat és egy hálózsákot, emberek! Csináljatok a tűz körül helyet! Mozgás!
Everoth. Az a félőrült, aki vigyázott rájuk már évezredek óta. Ő mondta, hogy ez az egyetlen esélye a férfinak, hogy túlélje. Beleengedték ki tudja hány liter vérbe, ami állítólag évezredekkel ezelőtt az utolsó Gyászkönnyé volt. Senki sem tudja pontosan, hogy mik voltak a Gyászkönnyek, de ha egyetlenegyben annyi vér volt, hogy feltölthettek vele egy ki tudja milyen mély medencét, nem is akarta tudni. Ő aztán nem. Ahogyan azt sem, hogy ha tényleg olyan régen itt van ez a rengeteg vér, hogyan nem száradt meg.
Megrázta a fejét. Teljesen mindegy, hogyan történt, de fél évvel ezelőtt leeresztették a vérrel töltött medencébe, azóta nem evett és nem ivott, Everoth szerint azonnal transzba esett, ahogy kapcsolatba került a vérrel, és még mindig élt.
Miután letörölgette a lepedőkkel, és a tűz mellett bedugta a legvastagabb hálózsákba, mellé térdelt, és szólongatni kezdte.
- Gabriel, hallasz engem? Gabriel, Leandro vagyok. Vissza kell térned Fiorébe, Kaensho üzent.




A patak sebesen rohant le az Iker-hegyek közül. Semmit sem hozott magával a saját hangján kívül. Az ébredező természet többi zajába csatlakozva egészen békés keríthette hatalmába az ide tévedő embert.
A két lóháton közeledő férfi indokolatlan feszült figyelemmel figyelte a tájat. Egymás mögött haladtak, lépésben. Mindketten hosszú köpenyt viseltek, ami lelógott a lovuk két oldalán. Az elöl haladó, magasabb férfi arcán egyetlen szőrszál sem látszott, hosszú haja egyetlen copfban lógott majdnem a szürke ló hátára. Válla fölött két kard markolata látszott, kezeit a gyeplőn tartotta, de tekintete folyamatosan járt oda-vissza a horizonton. Legalábbis eddig. Mióta a városba értek, ha lehet, még izgágábban villogtatta tekintetét, minden cserepet, ajtót, ablakot és nyílást szemügyre vett.
Pedig teljesen felesleges volt. Amikor a lágy, tavaszi szellő belekarolt az utcákon ténfergő levegőbe, még mindig hamu és korom és füst szagával együtt libbent tovább. Egyetlen ember sem lakott már itt régóta. Nagyjából egy éve. Chantai kihalt utcáin magányosan süvített az újjászületést ígérő tavaszi szél is.
A második férfi bal oldalán lógott a fegyvere, és jobb kezét a markolaton nyugtatta. Ő nem tekintgetett már a házakra, csupán egyetlenegyet figyelt már hosszú ideje. Az egyetlen épen maradtat a város másik végén, a kúriát, ahol meglátta a napvilágot. És ahol – úgy hitte – megpecsételte életét azon az estén, amikor porig égett a város.
- Mik a terveid? – kérdezte az elöl haladó, amikor átértek a várost kettészelő patak fölött álló roskatag hídon. Alig volt öt lépés, és a korlátot leszámítva kőből emelték. A fa része szinte teljesen épen maradt. Nem hitte volna, hogy ez lehetséges volt egyáltalán. Senki sem hitte volna, ha látja a tüzet. Senki sem hitte volna, ha ott van a perzselő hőségben.
- Még nem tudom – válaszolt a másik. Még mindig érezte a nyakába hulló parázs perzselő melegét. Még mindig érezte a lángok túlvilági hőségét az arcán, ahogyan a sosem látott ellenfelek bűzét is. – Kaensho nem mondott semmi mást? – Úgy tette fel a kérdést, mintha már századszorra tenné, és már nem is vár rá érdembeli választ. Az előtte haladó nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Csak annyit, hogy azonnal hozzalak haza, ha még egyben vagy. Ha nem, akkor is.
Kis híján elmosolyodott. Ez rá vall. És azok után, hogy elmondták neki, ha Livinas fél év után kihuny, ő sem lát több felkelő holdat. Még most is meglepődött, hogy még mindig él. Ugyanúgy, ahogy azon meglepődött, hogy fél évet töltött abban az undorító löttyben úszva. Számára sokkal több volt annál. Több év, talán egy évtized is, minden egyes napja csatával és harccal tele.
A kúria előtti kis térre értek, ami egykor már annak területe volt. Az első tűz alkalmával – öt éves korában – itt esett el édesapja. A második alatt pedig annak testvére, és egyben az elöl haladó apja. Megrázta a fejét. Az holtakért már kár aggódni. Főleg értük.
Az egyetlen épen maradt épülethez közelítve már nem szóltak egymáshoz. A földszint teljesen téglából épült. A Chantai-ra jellemző fehér téglából, ami messziről úgy tűnt, mintha terméskő lenne, esetleg a várak zord falai. Azonban az emelet kiegészítő részei, mint a nyugati szárny erkélye teljesen fából készült, és egy széles, fenyődeszkákból álló lépcső vezetett le a hátsó kertbe. A tető még mindig szikáran tartott, dacolva az időjárással és a katasztrófákkal, ami a városban történt.
Valahol dicséretesnek érezte. Egyszer régen, az első tűz után hallotta, ahogy a lidércek – Chantai speciális polgárőrsége – azt mondják, amíg lesz mire felnézni a város szélén lévő dombra, amíg az üvöltő oroszlánfejes címer néz vissza rájuk a kúriáról, mindig lesz miből reményt meríteniük. A kúria még mindig állt, bár néhol a korom megtapadt rajta, és a birtokot körülvevő derékmagas kőfal is beömlött néhol – főleg a legutóbbi csata után – és az üvöltő oroszlán, szájában a hatalmas C betűvel még mindig büszkén lógott a homlokzaton, de a város már nem. És ezt szégyellte.
Az utóbbi hónapokban megtanulta, hogy egy oroszlánnak uralkodnia kell. És ez néha azt jelenti, hogy nem szabad aggódni a rábízott említett emberek életéért. Még mindig végigszalad a hátán a hideg, ha arra gondol, hogy nem szabad megrezdülnie, ha egy ember életét veszti, még ha az ő parancsát teljesíti, akkor sem. Egy vezető nem inoghat meg. Nem, ha az emberei látják. Észre sem vette, hogy az oroszlánt formáló övcsatját birizgálja. Most ő volt az oroszlán.
Az keleti falhoz léptettek lovaikkal, és a pince csapóajtaja mellett szálltak csak le. Miután kipányvázták őket, és felcsapták az ajtót, Leandro leakasztott egy lámpást a lova nyeregtáskájáról, és meggyújtotta, majd elsőnek lépett a lépcsőre. A por ujjnyi vastagon telepedett meg a bútorokon, és a szemközti falon a szekrény ugyanott nyugodott, ahol ő tolta, amikor legutóbb itt járt, fedetlenül hagyva a kékes-szürke sziklát, amin a kinyújtott tenyér látszott. Felette egy vonalban hét rúnát véstek fel rá félkörívben az ujjak mentén.
- Ha itt maradt volna apám, már nyolc rúna lenne rajta. – mosolygott.
- Erről sosem meséltél.
- Minden generációt, ami ide kapcsolódik Raziel óta, egy rúna jelöl. Számok ezek csak, néhány kivétellel – mutatott a legelső rúnára – Razielé nem csak azt jelenti, hogy az első, az övé azt jelenti „Lángoló Harag” – továbbcsúszott az ujja a negyedikre – Ithurielé „Az igaz”, Nathanielé pedig „Farkas.”
- Akkor ezért nem akarta Baliel, hogy apám örököljön.
- Baliel vakon hitte, hogy egy farkas, egy katona nem lenne képes egy várost irányítani – ismerte el keserűen Leandro. Menedékben mindenki tisztelte a katonákat, akiket sokszor farkasnak hívtak, de egy-egy osztagnál többet nagyon ritkán bíztak rájuk. – Baliel medve volt, mégis ő hagyta a farkas nyomát a páncélon. A sors fintora. – mosolyodott el halványan. – talán, mert ő hagyta hátra a farkast a városban. De igen, igazad van, ezért szerette volna minden áron, hogy Maximus vezesse a várost, amit hátrahagy, és ezért akadt ki annyira, amikor apám a Szent út után nem tért haza.
Vajon Maximus viselte valaha a páncélt? Ő medve volt, Menedékben pedig a medvéket hívják őrzőknek. A legkiválóbbaknak. A negyedik pecsét pedig az Őrző nevet viseli. Nem, nem is, az a harmadik!
- Nyissuk ki gyorsan – szólt Gabriel gyorsan, és belevágta a kezét a tenyérformájú vájatba. Az ujjbegyeit megszúrta egy-egy aprócska tű, és nehézkes hangon feltárult a titkos ajtó.
Odabent már nem volt szükség a lámpára. A felnyíló járat falaiból és padlójából szabálytalan formákban ágaskodó tompa neonkék kristályok pihentek. Fényük álmosan megvilágította a hatalmas, tágas teret, amiben kétoldalt szarkofágok sorakoztak, apró csoportokba rendezve. Szemben, a terem másik végében Razielé volt, családjával együtt, két oldalt pedig a leszármazottjai. A legfrissebb is tíz méterre a bejárattól.
Gabriel elindult a cirádás mintázatú padlón. Büszkén lépkedett, egészen addig, míg meg nem állt Raziel szarkofágjánál. Hatalmasra tágult szembogarait foglyul ejtette a szarkofág végére fektetett kard.
Az egyszerű markolat, amit akkor forgatott, amikor még az országban volt, eltűnt. Helyette egy gyönyörűen faragott markolat virított a penge végén, a keresztvas két oldalán egy harapásra nyitott szájú oroszlánnal, a kard egyensúlyért felelős gombjában pedig egy kövér rubin csillogott. És ami legjobban megfogta a tekintetét a lassú, nyugodt láng volt, ami úgy nyaldosta a pengét, hogy nem hagyott nyomot az alatta fekvő kövön.
- Kiérdemelted. – dörrent meg egy hang, végigvisszhangozva az egész termen. A szarkofág mellett egy halványzöld, félig áttetsző alak állt. Kis túlzással olyan volt, mintha tükörbe nézne, ha az alakra emelte a szemét. – Livinas képes megváltoztatni az alakját ahhoz mérten, hogy ki használja. Mióta ebbe az alakba van zárva, először van rajta oroszlánfej. Büszke vagyok rád, van Chantai. – mosolyodott el ünnepélyesen, de Gabriel megrázta a fejét.
- Caradhel – hangja határozott volt, szemei pedig rezzenéstelenek. – Cserbenhagytam a küldetésünket, Raziel. A nép, akit ránk bíztál, kis híján teljesen eltűnt.
A szellem meg sem rezzent. A mosoly még mindig ott ült az arcán, és ha egy szellem szemei csilloghatnak, az övében talán csak büszkébbek lettek a lángok. Kétség sem fért hozzá, tudott mindenről, ami a felszínen történt.
- Megjártam a Szent utat. Megismertem a népünket, ahonnan jöttünk. Megismertem a hagyományainkat, és a vallásunkat, amiket itt nem tudtam. Mindenek előtt pedig, megtudtam, miért is hagytuk el Valanaart. Menedéket. Raziel Caradhel, így hívtak egykor, ugye? – Az alak mélyet bólintott, lassan, kimérten, és még mindig mosolyogva. – Én vagyok az új oroszlán, és letettem a síron túl szóló esküt. – a szellemalak szeme akkorára tágult, mint egy kávéscsésze – Nem nyugszom, amíg a klánunknak nincs új hazája. Livinas!
A kard úgy röppent fel a szarkofág végéről, mintha egyetlen pihe lett volna csak, és ahogy Gabriel tenyerébe simult a markolat, sisteregve lobbant fel a láng, megérintve a plafont. Leandro álla is leesett, ahogy végigmérte a unokaöccsét.
Gabriel pedig mélyen Raziel szemébe nézett. Egy szót sem szóltak, csak pislogás nélkül vizslatták egymást. Mindketten lángoltak, Raziel a büszkeségtől, Gabriel pedig az elhivatottságtól és a határozottságtól.
Hirtelen a semmiből halk morajlás futott végig a termen, és ahogy körülnéztek, több tucatnyi szellemalak fénye világította be a termet. Minden szarkofágcsoport mellett egy csoport, és Livinas fénye egyre fényesebben ragyogott minden megjelenő alakkal. Ismerős, jéghideg érzés futott végig a karján a gerincéig, aztán fel a tarkóján, libabőrt hagyva maga után, csak, hogy aztán forróság árassza el az egész testét, és egyetlen robbanásszerű hang rohanjon az agyába.
- Veled vagyok – oly tiszta és sziklaszilárd volt, mint a legszebb valanaari kristály, ami Menedék középen van felállítva, és nagyobb, mint a legtöbb ház, és minden alak szája egyszerre mozdult a hanggal együtt.
Ez volt Livinas. Az éltető láng, a kard, amin keresztül szövetséget kötöttek mind Everoth-al, Amro’kalan negyedik lovasával, A hajdan volt Nagy Klán negyedik Kaszásával. A penge, amin keresztül az ősei hangja csendült, ha veszélyt érez.
- Menned kell. – szólt Raziel komoran, Gabriel pedig bólintott. Érezte, ugyanazt a sötét, gonosz erőt, ami majdnem megölte.
- Mielőtt mennék – szólt vissza – van egy kérdésem. Baliel sosem viselte a páncélt. Igazam van?
Raziel arcán pedig szétterült egy aprócska mosoly, és kacsintott egyet, ahogy lentről felfelé folyamatosan eloszlott a szellemképe. Ez pedig elég volt Gabrielnek. Ismét a pengére vetette tekintetét, aztán Leandrora, és elindult kifelé a pincébe.
Egy büszke pillantást vetett a szüleire és a velük szemben álló Maximusra, és kirobbant a föld alól. Már várták odakint, és ő tudta ezt. Leandro nem érezhette, ő nem volt mágus, és nem érezte azt a gyilkos vágyat, amit ő a második tűz alatt.
Ott állt ő. Az, akivel legutóbb vívott, mielőtt Everoth elragadta és a kúriához hozta. Olyan magas, mint egy megtermett ember, bőre olyan csupasz, mint a csiszolt fa, és olyan sötét, mint az éjszaka. Szeme egyetlen durva vágás, vörös izzással. Karjai négy-négy karomban végződött, és egyikben egy hosszú, széles pengét szorított.
- Nem hittem volna, hogy tényleg visszajössz – hangja egyszerre volt sziszegés, és a parázs izzásához hasonló hang, amiben néha fel-fel csapott egy tűzvész üvöltése. Leandro kardja kiröppent a hüvelyből, de Gabriel leintette.
- Ő az enyém – jeges indulat futott végig rajta, felemelte Livinast, és rohamot indított a lény felé egyetlen szó nélkül.







Ahogy a a város fölé értek, fémes csattanás üvöltött végig a néptelen utcákon. Azonnal a forrását kezdte keresni. Nem volt nehéz dolga, újra és újra megismétlődött, és pár pillanat múlva egy lángoszlop csapott föl a kúria felől.
- Arra – mutatott az egyetlen épen maradt ház felé Hayden, Kaensho pedig felgyorsítva abba az irányba kormányozta magát.
Pillanatok alatt átértek a leégett város felett, de egy újabb lángoszlop csapott fel, ezúttal már a kúria udvarán kívül. Lezúduló kövek hangja követte a robbanást, és ismét irányt változtatott. Egy fekete ló hátán egy fekete köpenyes ember vágtatott ugyanabba az irányba mint ők, csak a kúria felől. Sötét haja lófarokban lobogott mögötte.
- Az az a Leandro hapsi, nem? – mutatott rá Hayden, Kaensho pedig bólintott. Ha ő itt van, akkor itt kell lennie Gabrielnek is.
Tovább követték a fémes csattanásokat, kiáltásokat, és mágikus robbanásokat, míg nem arra a helyre értek, ahol Gabriel félholtan feküdt a második tűzben. Itt érték be őket.
A tér egyik szélén Gabriel állt. Vállasabban, mint emlékezett, de rezzenéstelenül, és olyan szabályos légzéssel, mintha csak most kelt volna fel az ágyból. Teljes páncélzatban állt ott, Amithiel vértjét a Vihartörővel kombinálva.  Maga előtt tartotta két kézzel a kardját, amiből akkora lángok csaptak ki, mint ő maga.
- Megcsinálta – lehelte maga elé, ahogy leszállt az egyik viszonylag stabil házmaradékra a tér szélén. Leandro ekkor ért melléjük.
- Kaensho, hagyd! – kiáltott oda nekik, de ők rá sem hederítettek. Nem akartak közbeavatkozni. A vak is látta, hogy nem volt szabad.
Újra megütköztek, gyors ütésváltásba keveredtek, és Gabriel alatt felvillant egy újabb rúna. Elvetődött onnan, és azonnal felcsapódott a helyén a lángoszlop, amit már láttak az előbb. Üvöltve tépte a levegőt, de a férfi meg sem rezzent. Iszonyatos sebességgel mozogva megkerülte a lángoszlopot, és ismét a démonra vetette magát. Újra és újra meglendítette a kardot, pörgött a saját tengelye kerül, és úgy táncolt el a fel-fel csapó oszlopok között, mint egy macska.
- Saine – lehelte Sho, és amikor újra megnézte a férfi mozgását, a csapások szigorúságát, pontosságát, és ahogy újra és újra visszazárt minden szünetben, ahogy egyik állásból siklott a másikba… Tökéletesen uralta az érzelmeit – és Kornelia.
- Nem – szólt Leandro, miközben próbálta visszafogni a csődörét. - Nem használja őket.
Lehetetlen. Gabriel ennyit fejlődött volna?
A émon pengéje felizzott, ahogy a magasba emelte, Livinas pedig úgy követte a mozgását, mintha egybe lenne olvasztva a kettő. A két láng egymásba csapott, és egy gyűrűt indított útnak a téren. Egy pillanatra minden zaj elült, még Kaenshoék lélegzete is elakadt. Aztán egy mélyről jövő, velőtrázó üvöltés repesztette meg a levegőt. Egy oroszlán üvöltése. Egy alak száguldott végig a téren, és belecsapódott az egyik félig leomlott házba, egy kőhajításnyira tőlük, leborítva az épen maradt falat. Rögtön utána pedig egy következő érkezett, csak azért, hogy a romok közé nyúlva megfogja az első lábát, és kihajítsa a térre, pont, ahogy Gabriel repült azon az éjszakán, tehetetlenül. Most azonban fordított felállás volt.
A démon, ahogy elnyúlt a porban, megpördült a tengelye körül, talpra rúgta magát, és futásnak eredt. Fény villant Gabriel felől, és egy akkora íj jelent meg a kezében, mint ő maga. Furcsa, fekete anyag ragaszotta a csuklójához, és a következő pillanatban nem csak felajzotta az ideget, hanem lőtt, és már a második vesszőt illesztette rá. Még mindig égett a tigrisrúna sárga fénye az övön. Iszonyatosan gyors volt, újra és újra lőtte a nyílvesszőket, és egyik sem tévesztett célt. Fél tucat állt már ki a démon hátából, amikor egy beteges zöld színű nyílvessző vágta hátba, és állt a gerincébe.
Fülrepesztő sikolyt hallatott, és megindult visszafelé, Gabriel irányába, csúszva, vergődve a porban. A férfi pedig mintha egy láthatatlan kötelet tekert volna fölfelé. Pillanatok múlva ott fetrengett a lába előtt.
- Meg fogunk ölni! – üvöltötte kínkeservesen a démon. – Kiírtjuk az egész fajtádat! Az utolsó gyerekig mindnek letépem a fejét! MINDNEK! Azt fogod kívánni, bárcsak halva születtek volna! Azt! Azt hiszed, ha megölsz, elérsz vele bármit is? Újra teste fogok ölteni, ÚJRA! RAJTAM NEM FOG A HALÁL!
- Én pedig – dörrent meg Gabriel hangja, mintha a túlvilágról szólna – Várni foglak. Várni fogom mindegyikőtöket.  Olyan kínkeserves halált fogtok halni, amit megérdemeltek – hasra fordította a démont egy rúgással, és az egyik kiálló vessző végére lépve áttaposta a testén azt. – És azt fogjátok kívánni, bárcsak ne kellene testet ölteni. Rettegni fogtok, mert újra és újra itt leszek, és újra és újra visszaküldelek titeket oda, ahonnan jöttök. – határozottan beszélt, hangja pedig úgy pendült minden szóra, mint az egymásba akadó kovácsolt acél, és ahogy minden nyílvesszőt áttaposott a testén, földhöz szögezve a démont, a fejéhez lépett. Jobb lábát meglendítette, és fájdalmas csonttörés hangokkal kísérve betörte a démon fogsorát. Jobb kezéről lehullott a kesztyű. Legalábbis úgy nézett ki, amíg a kesztyű ujjai rá nem kulcsolódtak a démon felső állkapcsára. – Pusztulj a világról, és mondd meg a többieknek, hogy ha rá merik tenni a lábukat, letépem azt, és a hátukba állítom!
Kaensho azt hitte, hogy egy démon nem képes sikítani. Pláne nem fájdalmában. Gabriel lába szilárdan állt a démon szájában, a földhöz szorítva az alsó állkapcsát, míg a kesztyű szépen, lassan, de egyre erősebben elindult felfelé, közelítve a férfi kezéhez. A démon egyre fájdalmasabban vonyított, üvöltött, és vergődött volna, ha nem lett volna a földhöz szögezve. Halálsikolya végigverődött minden ház falán, vissza az Iker-hegyek oldaláról. Hayden remegett a farkas hátán, Kaensho pedig úgy állt a ház tetején, mint egy sóbálvány.
Majd egyetlen hangos roppanással elvágták az üvöltést, Gabriel kezében pedig ott lógott a démon fél koponyája, és az ahhoz kapcsolódó gerinc egyik fele, míg a csigolyák többi része még mindig a hátában voltak.
Percek teltek el így. Gabriel nyugodtan pihegett, ellensége koponyáját markolva. Leandro döbbent szemeket meresztett rokonára, Hayden nyelni sem mert. Egyedül Kaensho mozdult meg. Széles ívben röppent le a háztetőről, és első mozdulatától kezdve érezte magán Gabriel tekintetét. Többször megkerülte a teret, és csak akkor szállt le, amikor Gabriel páncélját elnyelte a warp, a kardot pedig a hüvelyébe süllyesztette.
- Azt mondtad, hamarabb visszaérsz. – vetette a szemére határozottan.
- Nem mindig úgy jön ki a lépés, ahogy szeretnénk – szólt a férfi. – Sajnálom, hogy látnod kellett.
- Én nem.  – Vetette oda. – Olyanok ellen harcolunk, amik ellen az átlagemberek nem képesek. Megszoktam már.
Mereven nézték egymást pár másodpercig, aztán Kaensho megiramodott, és kis híján felborítva a férfit, odabújt hozzá. Engedte, hogy Gabriel átkarolja a nyakát, mélyen magába szívta az illatát, először kívánta azt, hogy bárcsak emberi alakban lenne. Praktikusabb volt a hasonló helyzetekre az. Sosem fogja elfelejteni a férfi illatát, és most, hogy újra érzi, úgy érezte, madarat tudna fogni.
- Jó újra látni - súgta Gabriel
- Téged is – válaszolt ő, és újra teleszívta magát pótapja illatával. Hiszen az volt ő, a fafejű, makacs, idióta és néha bárgyú pótapja.
- Sajnálom, hogy megtöröm az idillt – szólt Leandro, amikor odalépett hozzájuk – de én még ma visszaindulok Menedékbe. Sok dolgunk van még, Gabriel. Rengeteg dologgal kell elkészülnünk, mire elindulhat a klán.
Gabriel csendben bólintott, majd Kaenshora nézett.
- Úton Erába majd mesélsz, hogy miért hívtál vissza.
- Erába már nem. – lépett oda hozzá Hayden. – Nagyon sok dologról lemaradtál, míg kirándulni voltál, szépfiú. De legalább megemberesedtél. Remélem, tökösebb vagy, mint voltál.
- Gabriel – szólt ismét Leandro – gyere velem egy kicsit.
Amikor a hosszú hajú férfival megérkezett annak lovához, Leandro belenyúlt a nyeregtáskába, és két apró tárgyat vett ki. Az egyik egy pecsétgyűrű volt, amiben kő helyett egy lakrima pihent, és erre véstek rá egy oroszlánt.
- Ez a menedéki felnőttek utolsó jelvénye. Az első a stigma, a második az övcsat, a harmadik pedig a gyűrű, vagy nőknél nyaklánc. Add a kezed – miután felhúzta Gabriel ujjára a gyűrűt, kinyitotta a másik kezét, amiben egy sárgás lakrimakristály pihent. Megszorította, és egy jel nélküli mágikus körön átnyúlva egy zsákot húzott elő. Fegyvermágia lakrimába zárva? Nem látott még ilyet.
- Ez pedig támogatás. Tudjuk, hogy Fiorében a mi drágaköveink értékesek, és azt is, hogy nálunk annyi van, hogy senki nem is foglalkozik velük. Te magad láttad, még a legegyszerűbb házakat is drágakövek díszítik.  Használd bölcsen, és maradj hű az esküdhöz. – szólt, azzal felkapott a nyeregbe, és jobbját nyújtotta a földön maradt férfinak. – Megyek, megkeresem Inurt, és sietek vissza Menedékbe. Az istenek segítsenek titeket. Az Érkezésig.
- Az Érkezésig, testvér. – szorította meg Leandro kezét Gabriel, az pedig megsarkantyúzta a lovát, és eltűnt az utcákon.