Ai és Hiro találkozása...vajon mi lesz ebből...szerelem vagy barátság?

Eszméletlen fárasztó volt napom, épp láttam Magnolia felé halad a vonat. A város vonalai már kirajzolódtak a messzi távolban. Fáradt voltam és elernyedt. Az izmaim annyira be voltak durranva, hogy mikor ráálltam szabályosan fájtak. Mindez miért volt? Mert egy nehéz munkán vagyok túl melyet Bob mester adott. Nagyon vártam már, hogy leszállhassak a vonatról és végre ehessek valami igazán finomat, mert két napja csak halon éltem, nem azt mondom hogy nem szeretem, de két nap után már kicsit sok. Szépen haladtunk a város felé, a táj is gyönyörű volt, bár most annyira nem tudtam ezt értékelni, hisz teljesen ki voltam ütve. Igazából nem is nagyon tudom miért fáradtam el ennyire, de így van és kész.
Hallottam a vonat dudálását, ami azt jelentette már nem vagyunk messze az állomástól. Nagyon mozdulni nem tudtam, viszont muszáj volt, mert el kellett kezdjek összeszedelőzködni. Nagyon szerettem vonaton utazni, ahogy hallom a kerekek döcöngését a síneken, a kürt hangját, a tájak szépségét látván pedig mindig elvoltam ájulva.
Nagy nehezen, de erőt vettem magamon és megpróbáltam felállni. Az első próbálkozásom suttyba ment, mert visszaestem a székre. Na persze ilyenkor egy lélek nem volt a vagonba, hát miért is lenne, így egyedül kellett ezt a manővert megcsinálnom. Megtámaszkodtam a karfákon, majd felnyomtam magam, mikor sikerült felállnom megkapaszkodtam az ablakszélébe. Úgy látszik egyenlőre nincs gond meg tudok állni. Szoktattam a lábaim az álláshoz és amikor úgy éreztem minden rendben és meg tudok állni kapaszkodás nélkül elengedtem az ablakot. Levettem az utazómotyóimat a táskatartókról, összeszedtem minden cuccomat és szép lassan elindultam az ajtó felé. Úgy bizonyult egyenlőre jól mennek a dolgok, lassan, de biztosan haladtam. Még egy duda szó hallatszott, így már biztos voltam benne pár perc múlva megérkezünk az állomásra. Mielőtt éreztem volna fékezni kezd a vonat sikerült elérnem az ajtóig, ahol megkapaszkodtam a csőbe, ami mellette volt.
Beértünk az állomásra, ahonnan minél hamarabb elszerettem volna jutni egy fogadóba. Nagyon fájdalmas volt a leszállás azonban sikerült úgy, hogy nem estem le róla, teszem hozzá ez nálam nagy szó. Elindultam kifele az állomásról, persze nem tudtam valami gyorsan menni, de az volt a lényeg, hogy egyáltalán tudtam. Így is fájdalmak közepette tettem meg a lépéseket. Tudtam, hogy az állomástól nem messze van egy fogadó legalább oda el akartam jutni, mert isteni finom a csirkéjük amit muszáj volt volt ennem, ráadásul mindig nagyon omlósra és zaftosra csinálják.
Amint kiértem az állomás elé, messziről már láttam is a célom. Elindultam az úton, a csomagjaim meg mintha egyre nehezebbek lettek volna. Azonban ki kellett tartanom, ahogy haladtam egyre közelebb került hozzám a fogadó.
Nehézségek árán sikerült eljutnom odáig, majd végre be is jutottam. A pulthoz sétáltam, miközben egy asztalhoz lepakoltam a dolgaimat.
- Jó napot kívánok! Egy csirkecombot kérnék, jó fűszeresen és rántott krumplit kérek mellé körítésnek. - mondtam az egyik kiszolgálónak, aki ezek után felém fordult.
- Jó napot kisasszony, hm...sajnáljuk de az utolsó ilyen menünket egy úriember vitte el az mént, sajnálom! Adhatok valami más!? -kérdezte mosolyogva az eladó.
Ettől a mondatától engem oly szinten elkapott a düh, hogy mintha lángoltam volna a pult előtt. Az eladó meg is ijedt hirtelen tőlem. - Kisasszony, jól van?
- Óh hát persze...tökéletesen jól vagyok! Mennyire régen ment el az az úriember? -kérdeztem, de már az idegeim penge élen táncoltak. ~Nem elég, hogy hulla fáradt vagyok, az izmaim mint egy 70 évesé, alig bírok mozdulni annyira fájnak, két napja csak halon élek és még ennek tetejébe az utolsó csirkét is elviszik??? Ez már szégyenletes!!! ~gondoltam magamba és vártam a pincér válaszát.
- Pont azelőtt távozott, mielőtt maga bejött volna. -mondta a pincér kicsit ijedt arccal.
Fogalmam sincs mi történhetett, de annyira éhes voltam és vágytam arra a menüre, hogy hirtelen eltűntek a fájdalmak az izületeimből, sarkon fordultam, majd az ablakon kitekintve láttam egy szőke magas fiatalembert, aki egy HalfCocor-os csomagolású zacskót visz, mint a vihar kirohantam a bárból utána. Mikor utolértem szinte ráordítottam a fiúra.
- Héé te!!! Fogod szépen és ideadod azt a csirkét a rántott krumplival együtt és rendelsz mást! Tudom kicsit hülyén hangzik, meg hogy néz már ki, hogy egy lány egy tök idegentől ilyet kért, de nem nagyon érdekelt a dolog, sőt az sem ha ez röhejesnek tűnik. Akartam az a csirkét, ha törik ha szakad.
Megfordult és láttam rajta nem igazán tudja mire vélni a megszólítást és az okát.
Nagyon pipa voltam, elhatároztam bármi áron megszerzem tőle ezt a kaját, mert ez az egyik kedvencem és elegem van már, hogy minden jóról lemaradok.
Néztem a fiúra és vártam a reakcióját, azért kicsit kíváncsi voltam mit fog erre lépni.

Próbáltam nem Hirora figyelni, bár elég nehéz volt annak fényében, hogy folyton engem bámul, ráadásul a kék szempárjai egyszerűen megbabonáztak.
A csirke fantasztikus ízeire koncentráltam, legalább is igyekeztem, bár így is a tekintetem folyton találkozott Hiroéval, amitől meg mindig kicsit piroskás lett az arcom. Éreztem, hogy a szívem a torkomban ver, szabályosan ki lehetett tapintani a lüktetését.
- Gyönyörű - suttogta Hiro, bár úgy tettem mintha meg sem hallottam volna csak folytattam a csirkém elfogyasztását.
~ Most komolyan gondolja? Istenem...most mit tegyek?...kérdezzek vissza, hogy bocs mit mondtál? Ez hülyeség...úgy sem fogja megismételni...azt hiszem le kéne állnom az agytekervényeim járatásával mert ez így nem lesz jó -gondoltam magamban miközben teljesen elbambultam, Hiro arcát fürkésztem.
- Egyébként...te mi járatban vagy erre? - kérdezte tőlem zavartan.
- Am épp hazafele tartok, csak már két napja semmi mást nem ettem a halon kívül és tudtam itt van a legfinomabb gyorsmenü egész Fiore-ban mégpedig a rántott krumpli csirkével, én meg egyszerűen imádom. - mondtam neki hatalmas lelkesedéssel.
Láttam erre elmosolyodott, de a pillantását nem vette le rólam egy percre sem.
- És te? Azon kívül, hogy egy ilyen hibbant nővel ebédelsz mint én. - mondtam felnevetve, leplezve az zavartságom.
A szőke haja, ahogy a szemébe hullott, a tengerkék szeme mellyel engem figyelt, a széles válla, mely a férfiasságot sugározta és az izmost test amely kirajzolódott nagyon tetszett. Érzetem, hogy hiába most ismertük meg egymást, mintha vonzódnék hozzá, azonban nem tudtam eldönteni, hogy helyes-e vagy sem. Lazítani akartam egy kicsit és ha már úgyis az utamba került akkor miért ne ismerhetném meg közelebbről is. Nincs ebben semmi rossz, sőt szerintem neki sincs ellenére a dolog, legalább is a reakcióiból ezt lehet leszűrni.
Igazán jóképű fiú, látszik, hogy nagyon ad a külsejére, meg igazán barátságos és kedves volt már az első pillanattól kezdve, attól függetlenül, hogy mennyire ráförmedtem.
Nagy valószínűséggel már rég nem élnék, ha nem vele találkozok, hanem egy vadállattal.
Az is különösen jól esik, hogy utánam jött, az meg pláne meglep, hogy odaadta nekem a csirkét, hisz azt ő vette.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem Hiro aggódón néz rám és aziránt érdeklődik, hogy jól vagyok-e.
- Am...persze...persze, hogy jól vagyok...bocsánat....sajnálom...most egy pillanatra ki kell menjek a mosdóba, ha nem gond...-mondtam teljesen összezavarodva, majd felálltam az az asztaltól és nem is én lennék, ha nem akadt volna bele a táskám pántjába a lábam amitől hirtelen zuhanásnak indultam. Azt hittem egy hatalmasat fogok borulni, azonban egy izmos kéz fogását érzetem a vállamnál.
Hiro volt az, aki elkapott és egyensúly állapotába helyezett, megmentve az eséstől és az újabb leégéstől. Mikor felpillantottam rá arca pontosan az enyém előtt volt, orrunk épp csak nem ért össze. Szemei csak úgy csillogtak és közelről még szebbek voltak. Éreztem testének melegségét, most hogy a karjaiban tartott egy gyenge védtelen madárkának érzetem magam. Arcomra kiült a pír és mintha a világ megszűnt volna körülöttünk. Oly közel volt hozzám, amitől teljesen elcsábultam, majd egyik kezével megfogta arcomat. Ujjainak érintése finom és puha volt, tenyere pedig szintén meleget sugárzott. Abban a pillanatban megcsókoltuk egymást. Ajkai gyengédek és forrók voltak, testem teljes mivoltában beleremegett. Végigfutkorászott rajtam a hideg abszolút jó értelemben, majd elvesztem a csókba és szorosan átkaroltam.
Nem akartam, hogy a pillanat véget érjen és nem is igazán tudtam mit is csinálok pontosan, de nem érdekelt. Annyira magával ragadtak a vágyok, hogy másra nem is figyeltem. Hiro közelsége teljes nyugalommal töltött el, annak ellenére is, hogy csak most ismertem meg.

Annyira forró volt a csók, hogy szinte elolvadtam a karjaiban. Egy örökkévalóságnak tűnt az egész pillanat, és valóban nem akartam, hogy valaha is véget érjen.
Igazából attól függetlenül, hogy nem ismertem Hiro-t, hisz csak most találkoztunk mégis azonnal beleszerettem.
Azok a varázslatos szemei, a hihetetlen kedvessége és a valami folytán megmagyarázhatatlan vonzereje egyszerűen elcsavarta a fejem. Ami azt illeti nem is bánom, mivel ha úgy vesszük nincs senkim és végre kaphatnék másfajta szeretetet is nem csak barátit vagy klántársit.
Már nagyon régóta nem éreztem, hogy valakit is szeretnék szerelemből, minden egyes férfit 3 lépés távolságra tartottam magamtól, ám mégis Hiro-nak ezalatt a pár perc alatt sikerült a szívembe férkőznie. Ahogy a karjaiban tartott érzetem a biztonságot, amelyet csak egy férfi képes megadni egy nőnek, érzetem a felém irányuló vonzódását, melyben nem voltam biztos mennyire erősek, lehet-e szerelemnek mondani, de ez most egy cseppet sem érdekelt.
Abban viszont egyre biztosabb voltam, ahogy még éreztem ajkainak melegségét, hogy nem akarok tőle elválni és hogy véget érjen ez köztünk.
Mintha a szívem felolvadt volna a jégből, mintha újra érezné azt a melegséget, melyet már régóta nem.
A testem és minden porcikám átjárta ez a szívemből és Hiro testéből áradó forróság. Teljesen felfrissült a lelkem.
~Létezik, hogy képes ilyet tenni egy csók? Képes kiszabadítani abból a fogságból és rettegésből, melyben eddig élt? -kérdeztem magamban, majd elválasztottam ajkamat az övétől és a szemeibe néztem.
Azok a kék szemek teljesen elvarázsoltak és olyan mérhetetlen megnyugvást nyújtottak.
-Köszönöm...-mondtam lágy hangon elmosolyodva.
Karjai közül még mindig nem vontam ki magam, inkább élveztem a biztonságot, melyet köztük érzek.
-Nem tudom mi ütött belém, de...egyszerűen majd kiugrik a szívem a helyéről. -ahogy ezeket kimondtam nem bírtam magammal és újra megcsókoltam.
Annyira érezni akartam még azt a melegséget, hogy képtelen voltam álljt parancsolni magamnak.

Hirtelen furcsán kezdtem érezni magam, mintha az erőm kezdett volna elhagyni.
Kicsit elhúzódtam Hiro-tól és elkezdtem szédülni. Az egyik kezemmel a fejemet fogtam, a másikkal Hiro-ba kapaszkodtam. Az izomláz visszatért az izmaimba és vagy 10 kilogrammal nehezebbnek érzetem az egész testem
Hallottam, hogy Hiro szólongat és ahogy ránéztem halványan láttam az aggódó arcát, de nem értettem mit mond pontosan.
A hallásom tompult, a látásom is egyre homályosabb lett.
Nem tudtam először, hogy mi történhetett, majd rájöttem, hogy a kimerültség okozza.
Csak azóta feledkeztem meg rólam amióta Hiro-val voltam és úgy látszik most érezteti velem, hogy nem múlt el.

A fejem zsongott és olyan volt, mintha bunkós bottal verték volna. A kezeim is zsibbadni kezdtek és a jobb le is csúszott Hiro karjáról.
Ezután a hátamat éreztem egyre nehezebbnek, hogy alig bírtam magam tartani, majd őgy nézett ki a lábaim is feladják a szolgálatot. Mint a kártyavár úgy kezdtem összeroskadni, azonban mielőtt földet értem volna Hiro elkapott és a karjaiba vett.
Homályosan láttam, hogy mond valamit, de már nem hallottam.
Szemeim is egyre nehezebbnek tűntek és lassan elkezdtek lecsukódni.
Még amennyire tudtam felemeltem a karom, hogy megfogjam az arcát, de épphogy sikerült elvesztettem az eszméletem.

Teljesen kimerültem és minden erőm elhagyott. Sötétségbe burkolóztam és már a külvilágot sem érzékeltem magam körül. Azonban utoljára a szám a szeretlek szóra állt, bár nem hinném, hogy meghallotta volna...

Amint elájultam fogalmam sem volt mi történik körülöttem. A sötétség oly mélyen magába szívott, hogy nem találtam a kiutat. Bolyongtam, mint egy idegen, kinek nincs hová mennie, azonban éreztem magamhoz közel valamiféle melegséget, bár lehet csak képzelődtem. Majd szétrobbant a fejem annyira fájt, és a végtagjaim is több kilót nyomtak, ami szintén elviselhetetlen fájdalommal járt. Valahogy véget kellene ennek vetnem, mert így bele fogok őrülni a fájdalomba.

Hirtelen emlék képeket kezdtek "vetíteni" nekem, melyek nagyon régen történtek még egésze kicsi koromba. Ne nagyon értettem most mi történik és szerettem volna hogy befejezzék. Olyan gyorsan pörögtek a képek, hogy alig bírtam őket követni ráadásul túlságosan is megrázóak voltak, így csak azon kaptam magam, patakokban folynak a könnyeim. Nem akartam a múltra emlékezni, mindig olyan érzés volt ha arra gondoltam, mikor egy tőrt csavarnának a szívemben, ráadásul már új életet kezdtem, megváltoztam, teljesen más ember lettem nem akarok ezekre gondolni. Hiába küzdöttem semmi hatása nem volt, mert a képe egyre csak pörögtek és pörögtek a szem előtt, amikor is egyszer csak megállt egyetlen képnél...azon a képen egy olyan emlék volt, amire nem vagyok büszke, sőt leginkább elásnám magam a földbe miatta.
- Szánalmasnak érzem magam amiért elszöktem otthonról és ne néztem szembe a tetteim következményeivel, ami a legszörnyűbb az egészben az, hogy én nem vagyok gyilkos...vagyis az csak véletlen volt...nem akartam megölni...nem vagyok ilyen...

Éreztem, hogy egyre nehezebb a mellkasom és a levegő vétel sem megy egyszerűen, kicsit ironikus volt a helyzet, és ahogy kezdett elhatalmasodni rajtam ez szívszaggató érzés egyre közelebb éreztem magamhoz.
~Még is mi a fene történik itt? Fel akarok ébredni! Miért érzem magam ilyen furcsán? És mi ez a melegség? Talán Hiro? Lehet hogy ő az...de ha nem akkor ki vagy mi? Fel akarok ébredni!~ magamba ezt mondogatva már éreztem, hogy remegek, de minden vágyam az volt, hogy végre felébredjek ebből a rémálomból. Ahogy az arcomhoz tettem a kezem kikerekedett a szemem…mindenhol vérfoltokat láttam…ezt már nem bírtam, ki akartam törni ebből a sötétségből és mikor kinyitottam a szemem homályosan egy plafont pillantottam meg. Szuszogást is hallottam, lassan oldalra fordítottam a fejem. Megpillantottam magam mellett Hiro-t aki mélyen aludt, miközben fogta a kezem. A melegség…a melegség melyet éreztem mégsem képzelődés volt, hanem Hiro…mégis csak ő volt. Olyan boldognak éreztem magam, hogy ott van mellett és érzem a melegségét. Nagyon hevesen kezdett el dobogni a szívem, ha mellettem van egyszerűen nem tudom mi történik velem, olyan gyorsan ver a szívem, hogy majd kiugrik a helyéről és úgy érzem vele akarok maradni örökre.
Amennyire csak tudtam megmozdítottam a kezem és arcára helyeztem, lágyan megsimítottam.
- Hiro...ugye te nem vagy álom? Nem akarom hogy az légy...-mondtam és érezte a könnyeket az arcomon. A másik kezemet a sajátomon húztam végig és letöröltem a könnyeket...kezdett belém visszatérni az erő, ezért megfordultam és hozzábújtam, ekkor láttam már, hogy felébredt és aggódó szemekkel pillant rám. Ismét elkapott a sírás és szorosan hozzábújtam. Nem akarok tőle elszakadni, vele akarok maradni, egész életemben egyszer sem éreztem ilyet mint most, és csak abban reménykedtem, hogy ő is ugyanígy érez ahogy én.

Amint hozzábújtam sírva, hallottam, hogy szól hozzám. Hangja gyengéd és megnyugtató volt. Nem akarom, hogy megismerje a múltam, mert attól félek, hogy onnantól kezdve másképp tekintene rám. Fogalmam sincs mit csinálnék, ha ez bekövetkezne, és ez az érzés teljesen a szívem mélyéig hatol. Igen, ez félelem. Félek, hogy elveszítem, és ha jobban belegondolok akkor mondhatom ezt? Hisz még csak most ismertem meg, de mégis olyan érzéseket kelt bennem, melyeket azt hittem már rég kiölt a múlt belőlem. Lehet a lelkem mélyén voltak elzárva és ő lenne a kulcs hozzá? Ha igen, akkor most boldogság mely körüljárja a szívem és a lelkem, valamint ez a melegség olyan biztonságérzetet nyújt, amit szintén rég nem éreztem. Ismét a lágy hangja törte meg a gondolataim.
- Soha...-kezdte majd hangja elhanyatlott, mire én felnéztem az arcára és azokba a gyönyörű kék szemibe. - Kérlek, soha többé ne ijessz rám ennyire. - folytatta a mondatot mire szorosan magához ölelt és arcát az enyémhez simította.
- Sajnálom...nem akartam - jött ki a hang a számon, bár kicsit még remegve. Ekkor éreztem forró ajkai az enyémhez érnek.
Minden porcikámmal beleremegtem ebbe a csókba, természetesen nem rossz értelemben. Édes ajkai forrósága bódító és érzéki volt. Teljesen magával ragadott minket a vágy és oly szenvedélyes csókolózásba kezdtünk, amilyenbe még nem volt részem. Ajkaink nem akarták elhagyni egymást és olyannyira felforrósodott köztünk a levegő, hogy szinte harapni lehetett. Hiro a székről felfeküdt mellém az ágyra és így még szorosabban magához húzott. Elkezdte simogatni a hátam, majd ajkaink elváltával a nyakamat kezdte apró csókokkal behinteni. Gyengédek voltak, finomak és érékiek melytől úgy éreztem menten elájulok. Oly mérhetetlen boldogság járt be, amiről már tudtam, biztos voltam benne ez nem lehet más csak szerelem.
Hirtelen ajkaink ismét találkoztak, de ez most lassabb és lágyabb csók volt. Minél közelebb volt hozzám, annál jobban akartam érezni őt és nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak.

Nemsokkal a csókunk után ismét mélyen a szemeibe néztem, melyektől mindig annyira elolvadok.
- Hiro...élvezzük ki amíg itt vagyunk jó? -mondtam komolyan és vártam vajon mit fog rá felelni. - Szeretném ha a tiéd lennék, ha nem hagynál el és bármi is történjék úgy tekints rám ahogy most. -folytattam, miközben éreztem újra könnyek gyűlnek a szemembe de visszafogtam a sírást. Nem akartam, hogy egy nyafogós, bőgőmasinának tartson, és hogy ennyire gyengének lásson, mert nem ilyen vagyok. Világ életemben erős voltam, főleg a szökésem után, mert akkor egyedül kellett boldoguljak a nagyvilágban, minden segítség nélkül. Ráadásul az is meglepő, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem. Ha mellette vagyok nőnek érzem magam, és ez elég szokatlan még számomra. Ahogy ismét gondolataimba merültem Hiro magunkra húzta a takarót, majd felém került. Minden ruhát levettünk magunkról és forró testünk egymáshoz ért. Abban a pillanatban testünk és lelkünk egyé vált.
Életemben nem voltam olyan boldog mint akkor és ott. Hiro minden törődése, érintése, szavai, csókjai maga volt a mennyország, a fellegekben jártam és csak úgy cikáztak rajtam az érzések, melytől teljesen libabőrös lettem. Szerettem volna még nagyon sok ilyen boldog pillanatot átélni vele, mert most váltam igazi nővé. Egyetlen pillanatig sem zavart, hogy gyakorlatilag nem tudtam róla semmit, mert a tetteivel mindent elárult és nekem az is elég volt, hogy biztonságban érezzem magam.