Ai vs. Axel avagy a múlt árnyai...

Épp tartottam hazafele kezdett sötétedni. Bevásárolni voltam a háztól nem messze üzemelő kis boltba, hogy beszerezzek pár hiányzó dolgot otthonra.

Mostanában nem igen mozdultam ki a szobámból, csak néha mentem át a klánházba munkák után érdeklődni, de nem sok szerencsével jártam. Időnként összetalálkoztam Atsuival és Firmussal, de velük sem beszélgettem túl sokat. Az elmúlt időkben csak kisebb feladatokat vállaltam el, bár igazából nem is tudom miért.
A többiek is említették nekem, hogy ritkábban látnak és érdeklődtek, hogy minden rendben van-e, más válaszom nem nagyon volt rá, minthogy igen, mert még magam sem tudtam igazán miért viselkedek így.
Azonban egy valami biztos volt, mégpedig az, hogy nem éreztem jól magam, minden áldott nap valami ott motoszkált a fejemben, de ezt nem akartam az orrukra kötni.
Rossz előérzetem volt és sajnos legtöbbjük be is jött és ez a fantasztikus múltamnak köszönhető.
Amióta elhagytam a szülőföldemet, az addigi életemet és a klánhoz való csatlakozással más ember lettem.
Eleinte nehezemre esett újra megbízni bárkiben is, viszont nyitottabb lettek az emberek felé az idő múlásával.
A Blue Pegasus újra fényt hozott az életembe, sok új embert ismertem meg, akik nagyon kedvesek voltak hozzám és az első perctől kezdve befogadtak.
Sok kalandban is volt részem, ami szintén jót tett nekem, hisz minél több idő telt el, annál jobban bebizonyosodott, hogy sikerült új életet kezdenem.
Már nem voltak álmatlan éjszakáim, nem féltem annyira az emberektől és felfedeztem az önálló élet előnyeit és hátrányait is egyaránt.
Csak egyvalami nehezedett rá az életemre, az pedig a magány volt.
Mivel nagy családban születtem sosem voltam egyedül, valamelyik testvérem mindig mellettem volt, nem is beszélve anyáról.
Csakhogy ezeknek az időknek vége szakadt és meg kellett ezzel a gondolattal barátkoznom. Persze tudom, hogy a klántársaimra mindig számíthatok, na meg persze Bob mesterre is, de ez nem ugyan az akkor sem...

Gondolataimba belemerülve battyogtam és a rossz érzések egyre jobban kezdtek elhatalmasodni felettem ami miatt elég feszült lettem.
Egy pillanatra megálltam és körbe néztem. Észre sem vettem, hogy már majdnem besötétedett.
Az utca kihaltnak látszott és a furcsa érzés így jobban rám nehezedett.
Megpróbáltam nem erre koncentrálni, majd előre fele indultam, mikor beleütköztem valakibe és hátra estem.
Felnéztem és egy magas fiú állt előttem. Pont az éjjeli fénynek háttal állt így az arcát először nem láttam, csak mikor közelebb jött hozzám. -Elnézést kérek...- mondta majd legugolt elém, és mintha alaposan szemügyre akart volna venni ezért teljesen belebámult az arcomba.
Próbáltam kifürkészni a tekintetét, de szemmel láthatóan alaposan megakarta figyelni az arcvonásaimat.
-Hmm...nocsak milyen ismerős arc....-mondta majd elvigyorodott.