Név: Nadeer George
Nem: Férfi
Életkor: 24 éves
Mágia: Titán mágia
Klán: -
Kinézet: Haja vörös alapú, ám előfordulnak benne szürkére festett tincsek. Szeme színe világoskék, amely általában semmit sem tükröz. Átlagos testalkatú, átlagos magassággal. Ruházatként általában egy fehér inget, a felett pedig egy dzsekit visel, melyek mellé természetesen egy farmernadrágot hord.
Jellem: Nem egyszerű lélek, elég nehéz kiismerni. Célja a minél jobb élet, barátokkal vagy azok nélkül. Mivel társas lény, szívesen barátkozik, ám ha a jólétét fenegetik ismerősei nyugodt szívvel, fordít hátat nekik Csakis a biztosra megy, ezért a kicsivel is megelégszik. Gyakran bambul el, miközben a környezetét fürkészi.
Felszerelés: -
Előtörténet:
Több mint két évtizede Magnoliában láttam meg a napvilágot. Mint mindenki más, é is rendelkeztem szülőkkel, egy édesanyával és egy édesapával. Ebben a világban már nem meglepő, ha azt mondom, hogy mágusok, ám engem egy kissé zavart. Sajnos velem egykorú cimboráim nem kedvelték a varázslókat. Lehet egyszerű féltékenység volt, vagy valóban volt valami okuk rá, nem igazán érdekelt. Kórtársaimmal igazából nem is nagyon törődtem, én megvoltam egyedül is, nem volt semmiféle igényem. Csak enni és inni kértem, aztán pedig az utcákat jártam. Egészen kilenc éves koromig. Ekkor ugyanis nevelőim, úgy gondolták ideje lenne mágiát tanulnom.
A varázslásba természetes módon nem autódiktata módon tanultam bele, bár igaz, kezdetben csak egymagamban kellett jó vastag köteteket olvasgatnom, melyekben különféle mágiákat mutattak be. Abban a hónapban olyannyira sok könyvet olvastam, hogy úgy véltem a szemeim egyszer ki fogynak folyni. Aztán végül apám megkérdezte, milyen mágiába is akartam beleártani magamat. Valójában egyik mágiaág sem volt kedvemre való, ám tudtam, hogy családom nem enged, így az úgynevezett titán mágiát fogom tanulni.
Ezen varázság segítségével testemen bírok változtatásokat véghezvinni. Leginkább az egyszerű alakváltásra hasonlít, amellyel bármilyen állattá vagy emberré bírok válni, ám én nem szerettem volna valami teljesen mássá alakulni. Mindig szerettem saját magamat alakítani és nem valaki mást.
Másnap természetesen egy újabb minden eddiginél vastagabb könyv várt reám. A könyvet apám személyesen nyújtotta át és mellé egy mosolyt eresztett meg irányomba. Én a könyvet egy gyenge kis grimasszal arcomon vettem át, majd nyomultam meg a szobám felé. Az ágyamra huppanva bele is kezdtem a nehéz olvasmányba. Igazság szerint nem gondoltam, hogy bárki is képes több száz oldalon írni egy mágiáról, ám mégis.
A könyv különféle tanácsokkal és könnyebb megoldásokkal látott el. Például megemlítette, hogy a titánmágiával, legyen bármilyen hosszú lábad, vagy ne adj isten rövid kezed, bármikor el fogod érni a lábujjadat. Mi több, bármikor képes leszek megvakarni a hátam, ami ebben a világban nagy hasznomra lehet. Hiszen a mai társadalomban már senki nem vakarja meg a másikat, csak mert az kéri. Már ahhoz is minimum egy hete kell ismerned a másikat, hogy avval elmehess egy színházba, vagy étterembe. Ebben az országban ugyanis már mindenki a rosszra gondol, ha esetleg valakibe első látásra beleszeretsz, s akkor el is csattan az első csók. Nem is akarom kiejteni a számon azon szavakat, amiket az ilyen egyedekre mondanak, bármiféle indíték nélkül. Hiszen mindenkinek magánügye kivel szerelmeskedik és kivel nem.
Bár az eszem időközben eléggé elkalandozott, de azért elég csak sikerült elolvasnom a művet. Be kell, valljam, hogy miután elolvastam, még néhány napig ültem felette, nehogy apu egy újabb méretes könyvet varrjon a nyakamba. Aztán egyszer csak elárultam magam, aminek következtében apámmal egy rövid beszélgetést kellett lefolytatnom.
- Szóval elolvastad a könyvet? – Bár legszívesebben azt hazudtam volna, hogy nem, apám szigorú tekintete arra sarkallt, ne hazudjak.
- Igen. – Feleletem eléggé gyengén hatott, amely miatt nem is voltam biztos, abban, hogy hangom eljutott atyám füléig. Ám eléggé úgy tűnt, hogy az öreg szájról is tud olvasni. Igazából nem lepne meg, hisz olyan sok dolgot rejteget előlem, mi több még saját mágiájáról sem beszél nekem. Habár, az is igaz nem is mutattam érdeklődést iránta.
- Akkor holnap leteszteljük, mit tudsz a gyakorlatban! – Nem igazán tudtam, mit akar ez jelenteni, ám valamiért úgy éreztem nem jót.
- Ez mit jelent? – Kérdeztem vissza, miközben észrevettem, hogy a kíváncsiságom legyőzte határozatlanságom és a hangom is felerősödött. Bár koránt sem volt akkora erőt sugárzó, mint az apámé, tudtam ezt már biztosan hallja, s nem kell a számról leolvasnia.
- Majd megtudod! – Felelte nekem sejtelmesen, majd rögtön elküldött pihenni. Természetesen eleget is tettem a kérésnek, majd másnap kezdett vette az edzés.
A gyakorlatban elvégzett mágia sokkal nehezebb, mint ahogy azt az ember gondolná, erre jöttem rá, az a hét év alatt, amelyet apám segítségével kemény gyakorlással töltöttem. 16 évesen apám, úgy döntött, hogy ideje egy kis szintfelmérésnek. Ebből kifolyólag apám a céhének küldetésfaláról le is akasztott egy könnyebb melót. Hisz véleménye szerint a legtöbbet akkor bírod kihozni magadból, amikor a legjobban izgulsz. Be kell, hogy valljam valóban izgultam, hiszen tudtam, hogy nem egy küldetés van, amelyen emberek halnak meg. Bár, az is igaz, hogy a küldetésen nem csak én, de apám s anyám is részt vettünk, továbbá volt még egy igen különös férfi. A csapatunk negyedik tagja, állítólag egy erős „C” szintű mágus volt, akihez a klán nagy reményeket fűz.
Rövid vonatozás után meg is érkeztünk a megbízónkhoz, akinek egy gyönyörű s hatalmas palotája volt. A kastélyba valószínűleg több mint tízszer fért volna bele egy átlagos lakás. A hatalmas építmény rendelkezett mindennel, amivel kell rengeteg dísz, sok csicsás ablak, rengeteg oszlop, s egy belső udvar, ahol nekünk is várakozni kellett. A ház ura ugyanis rettentően óvatos volt, s ezért csakis az édesapám mehetett be hozzá tárgyalni. Amíg ő benn beszélt, mi csak a kert gyönyörségében tudtunk elcsodálkozni. A rengeteg szépséges, vörös rózsabokor mellett több sornyi ültetett harangvirág ücsörgött. A hely északi pontjában egy kis mesterséges tó húzódott meg, amelyben több gyönyörű halacska úszkált. Mikor egy-egy példányt színes pikkelyeivel karöltve kiugrott a vízből, s a nap sugarai rávilágítottak ezerszínű testére, a csillogása olyannyira megvakított, hogy már majdnem egyfajta támadásként lehetett felfogni a cselekedetet. A délnyugati sarokban egy kisebb faház volt látható, amelytől úgy éreztem magam, mint az icipici kismese mondókájában. Csak hát itt a méretek eléggé mások, hisz ha a helyről egy mondókát kéne dalolni, az valahogy úgy hangozna, hogy „Hatalmas nagy építményben, elég nagy kertecske, kertecskében kis faház.”
Úgy húsz perces várakozás után aztán apám tisztázta a feladatunk. A ház tulajának van egy gyönyörtű ékszere, amit pár napja néhány mágiával nem rendelkező tolvaj elrabolt tőle. A feladatunk visszaszerezni az említett tárgyat. Szerencsére a dolog helyzetét is megtudtuk, ugyanis pár járókelő állítása szerint látta a bandát az erdőben tárgyalni Az értékes tárgy további sorsáról.
Természetesen mi azonnal elindultunk, én pedig azon gondolkoztam, mennyire lehetnek erős csapat, ha az egyszerű embereket nem bírták kiszúrni, mikor azok a közelükben voltak. Nem sok időm volt magamba mélyedni, ugyanis bő fél óra múlva meg is érkeztünk. A támadás előtt megbeszéltük, hogy csakis a feladatunkra koncentrálunk és csak azt tesszük meg, amit mindenképpen muszáj. Tehát, ha megszereztük, amit kell, rögtön távozunk is.
A harcban leginkább szüleim és a rejtélyes idegen vett részt, én csupán egy ellenfelet kaptam. Kardjával rögtön nekem rontott volna, ám én gyorsan megnyújtottam a kezem és egy keményet az arcába sóztam. A férfi természetesen nem dőlt ki egyből, hisz az ütésem nem olyan kemény, mint szeretném. Ezért még további négyszer kellett beleütnöm ellenembe, hogy az elájuljon és meg bírjam keresni az ékszert. Az egyik sátorban egész gyorsan rá is akadtam, amit hatalmas sikerélményként éltem át. Az pont az egyik sátor kellős közepén volt. A sátor testőrsége éppen apám elintézésével volt elfoglalva, így sikerült kezemet kinyújtva gyorsan megszerezni a tárgyat. Rögtön ez után pedig csapatunk visszavonulót fújt. A megbízónk kifizetett minket, majd természetesen a háza védelmét is megerősítette, így nekünk nem volt más dolgunk haza mentünk.
Otthon apám úgy döntött, hogy induljak hosszú vándorútra, annak érdekében, még erősebb legyek, ha elég erősnek érzem magam, akkor pedig térjek haza. Jelenleg éppen haza tartom, így nyolc év önfenntartás után.
Vas. Jan. 30, 2011 4:03 pm
