Arashi Nagao

Mágikus szövet

Épp hogy megjöttem az előző munkámból máris erősen szemeztem a küldetésfallal. Mostanság ugyanis szokássá vált a klánban egy napi szintű rituálé, amit magamban csak - minden kreativitást mellőzve - az "akaszd-ki-Arashit" rítusnak hívtam. Próbálkoztam már szelektív hallással, időnként lehívtam egy-egy idegesítőbb alakot a gyakorlóterembe, próbáltam hazudni is, de hosszú távon semmi sem használt.
- Hé, Arashi, figyelj csak!
- Mi van...? - sóhajtottam. Kezdődik...
- Figyelj csak, nem tudod mi a helyzet Yuzuhával? Múltkor megígérte hogy elmagyarázza Agapios mágikus tételét és amíg nem...
A rohadt életbe, ezek nem tudnak az a lány nélkül élni? Mintha ő lenne az egyetlen igazi mágus a környéken. Lefogadom, hogy ezzel a hülye kifogással próbálja leplezni a kíváncsiságát. Az rendben hogy egy család vagyunk, de a kotnyeleskedésnek is van határa... Rövid mérlegelés után elővillantottam legjobban kidolgozott ragadozó mosolyomat.
- Tudod mit Koizumi? Gyere le a gyakorlóterembe, megmutatom neked élőben a lényegét...
- A-Arra... nem, arra semmi szükség sincs, már megegyeztem vele, ráér végül is...
- Ugyan gyere... vagy azt szeretnéd ezzel mondani hogy én nem értek hozzá eléggé...?
- Dehogy, dehogy, szó sincs róla, csak... ööö...
Ez az, szenvedj te is, te állandóan vigyorgó, minden lében kanál kis... Most megtudod milyen szenvedés volt megválaszonom a húszezer különböző módon feltett, mégis ugyanazt jelentő kérdéseteket, milyen szenvedés volt szó nélkül, rezzenéstelen arccal bírni a hülye kis elméleteiteket meg minden egyes hangsúlyom és szótöredékem aprólékos elemzését...
- Gyere... rég harcoltam egy jót - adtam meg gonosz vigyorral a kegyelemdöfést, mire a srác teljesen ledermedt, köpni-nyelni nem tudott.
- Arashi...! Nagyot csalódtam benned.
A közbeszóló éppen most érkezett meg; hosszú, lágyan barna hajába játékosan kapott bele a szél. Az ajtóban álló, nálam alig alacsonyabb, karcsú, utazóruhába öltözött alak furcsa érzést kavart fel bennem. Egyik karját a csípőjére tette, miközben vállán megrántotta hátitáskájának a szíját. Arcán rövid ideig enyhe bosszúság tükröződött, ahogy rám meredt. Kétség sincs felőle: ez a lány Yuzuha, tanonc- és lakótársam, időnként magaviseleti menedzserem és - ha minden jól ment - mostanra már Kiyonaga-mágus.
- Megjöttem - mosolyodott el végül, de azonnal meglepettség vette át a helyét az oly ismerős arcon.
Szinte a semmiből akkora tömeg alakult ki körülötte, hogy alig láttam tőle. Ezek meg hol voltak idáig...?
- Eh... sziasztok...
Erre akkora zsibvásár tört ki, hogy inkább nem is próbáltam meg kivenni a részleteket.

Negyed óra múlva már a bárpultnál ücsörögtünk.
- Arashi, miért nem mentettél meg? - siránkozott társam.
- ... fogalmad sincs, miken mentem át az elmúlt hetekben...
- Kitalálom: folyton kérdezgettek róla, hogy mikor jövök végre vissza meg hogy mi van velünk, és fogalmad sem volt róla, hogyan tudnád végre befogni a szájukat, vagy hogyan rázhatnád le őket.
Telibe...
- Ugyanez volt akkor is amikor te elmentél... azt hiszem túl sokat látnak minket együtt, furcsa nekik, hogy egyedül van valamelyikünk.
- Engem nem érdekel a véleményük, attól még nem kell hozzászoktatni őket a gondolathoz.
- Miről beszélsz...? Egy szóval sem mondtam ilyet - mosolygott boldogan rám.
Morogtam valami összefüggéstelent, és inkább ittam egy korty gyümölcslevet, hogy felvezessem a témaváltást.
- Na és, hogy ment az edzés?
- Hú, nagyon jól, egy csomó dolgot megtanultam! Gyere - ragadta meg a karomat, és azonnal maga után kezdett vonszolni. Kis híján felborítottam a poharamat, de végül visszanyertem az egyensúlyomat és kapkodva követtem.
- Flight! - mondta, amint kiértünk, mire gyönyörű, kéken-fehéren ragyogó, széles madárszárny bomlott ki a hátából. Kihasználva, hogy egy rövid időre meg se bírtam szólalni, odasétált hozzám, és erősen mellbe taszított. Apró szikra pattant az ujjai közül, és néhány lépést hátra kellett tennem, de inkább idegesítő volt, mint fájdalmas.
- Beee... - nyújtotta ki a nyelvét. - Ezt azért kaptad amiért terrorizáltad Koizumit. - Meglátva arckifejezésemet a levegőbe rugaszkodott.
A kis szemtelen...
- Na megállj - idéztem meg saját, lángszínű szárnyaimat, és űzőbe vettem. Látszott, hogy nem régen tanult meg repülni, mert gyorsan utolértem, és finoman meglegyintettem a haját. Szinte azonnal megállt a levegőben, olykor egyet-egyet csapva, hogy fenn tartsa magát.
- Arashi! A hajam... ugye nem lett kócos?!
- Hmm, hadd nézzem csak... - lebegtem közelebb hozzá. Aztán gyorsan, mielőtt tiltakozhatott volna, két kézzel felborzoltam a haját.
- Most már az - vigyorogtam el kielégített bosszúvágyamtól.
- Hülye...!

Jóleső fáradtságtól lihegve ültünk a Titan Nose tetőjén. Enyhén fintorogva masszíroztam a tarkómat, ahová egy igen határozott ütést kaptam Yuzuhától. Végül követtem a lány példáját, és én is elheveredtem a tetőn, hogy megcsodáljam az égen átúszó, tömött bárányfelhőket.
- Szóval most már te is Kiyonaga-mágus vagy... Garrynnal minden rendben volt?
Basszus... már megint kimondtam az első eszembe jutó dolgot. Ez többnyire nem is baj, de ez most igen érzékeny téma... A szemem sarkából láttam, hogy a lány felkönyököl mellettem. Nem szabad elárulnom neki... Könyörgöm, ne kérdezz rá hogy mire gondolok!
- Ugyan, ne gyötörd már magad evvel. Elmondta nekem is.
- ...? És...
- Persze hogy megbocsátottam neki... nem ő tehetett a dologról - mondta halkan, miközben visszahevert.
Szóval tényleg elmondta neki... nem gondoltam volna, hogy képes lesz rá, de arra sem, hogy Yuzuha ilyen könnyedén veszi a dolgot. Mégis csak az apjáról van szó...
- Tudod... ha állandóan a múlton meg a bosszún rágódunk, nincs időnk megbecsülni az ilyen perceket. Bár - fordult felém - annak a Lucifernek egyszer még szétrúgjuk a hátsóját, abban biztos lehetsz - mosolygott elszántan.
- Még szép - mosolyogtam vissza, és összeütöttük az öklünket. Hetek óta nem érzett nyugalom szállt meg, az a fajta nyugalom, amikor azt érzi az ember, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba.
- Mit szólnál egy melóhoz? Teljesen le vagyok égve.
- Rendben, de te választasz - segítettem fel a lányt.

- Hé, hé, Arashi, ezt nézd - tolt az orrom alá egy megbízást csillogó szemekkel.
- "Mágusok kerestetnek szállítási feladatra a Heart Kreuz... szó sem lehet róla.
- Miii? Miért nem?
- Alig harmincezer a jutalom, és gondolom helyben lealkudnád ruhákra.
- Soha nem tennék ilyet - vörösödött el Yuzuha. Sajnálom, de túl régóta ismerlek. Ráadásul szörnyen rosszul hazudsz.
- Naa... jó, talán tényleg vennék egyet, de csak egyet, becsszó!
Elkaptam a tekintetemet. Ez aljas húzás volt... ugyan ki tudna ellenállni ezeknek a csillogó szemeknek...?
- Eskü?
- Igen! - mosolygott ismét vidáman. Gyorsan változik a hangulatod... Na szóval.
- "...a Heart Kreuz shirotsumei boltjába. Jelentkezni Vicius takácsmesternél..."
- Nahát, ilyen közel van? Ezért igazán jó ár a harmincezer gyémánt...
- Szóval végig se olvastad, csak látatlanban elfogadtad?
- Hehe... Csak egyet, becsszó.
Ember...
- Mei, ezt visszük - lobogtattam meg a szőke pultoslány felé a papírlapot. - Gyere Yuzu, Vicius ilyenkor szokott felkelni a sziesztájából.

- Parancsolj - kaptam meg az utolsó nehéz köteg szövetet.
- Vicius bácsi, miért kell ehhez mágus? Olyan ritka ez az anyag...?
- Ez mágikus szövet, Yuzu-chan. Ilyenekből a legkülönbözőbb varázserejű köpenyeket és varázstárgyakat készítik. Kényes dolog és nagyon értékes is. Persze nehéz elkészíteni, csak ezzel a pár gurigával egy teljes hónapig dolgoztam...
Pár guriga?! Majd' leszakad a karom, ráadásul nem is látok semmit ettől a sok vacaktól... amúgy most már befejezhetnétek a cseverészést, mert már nem bírom sokáig tartani.
- Elnézést, de nem lenne véletlen valami kézikocsi vagy ilyesmi? Ha nekem ezt el kell vinnem a város másik felébe legközelebb a temetésemen találkozunk...
- Ez a baj a mai fiatalokkal... mindig csak a mágia, de az erőnlétük meg... - rántotta meg a vállát Vicius mester egy olyan kézmozdulat kíséretében, mintha azt mondta volna hogy: "Hagyjuk, inkább nem is mondom..."
Kivezetett minket a bolt elé, és előhúzott a mi házunk és az ő műhelye közül egy méretes, kétkerekű kocsit.
- Parancsolj.
Izmaim megkönnyebbülten zengték dicshimnuszukat, miután megszabadultak a mágikus szövet terhétől. Szegények még nem tudják, hogy ezt most át kell húznom a városon...
- 75 százalék az enyém - nyögtem Yuzuhának, miközben megemeltem a kocsit. Alighanem már azon gondolkozott, hogy milyen ruhát válasszon magának, mert oda se figyelt rám.
Útközben sokan megbámultak minket, én pedig kezdtem magam egyre butábban érezni. Így jobban belegondolva ez a kis jelenet elég jól mintázza az élet rendjét... a férfi gürcöl azért, hogy a nő vehessen magának egy-két szép ruhát. Jaj atyám, az ilyen gondolatokról gyorsan le kell tennem, ha ezt ki találom mondani végem van... Egyébként meg semmi jogom sincs siránkozni, ha egyszer hagyom magam.
- Hé Arashi, ne cseréljünk?
Meglepetten elmosolyodtam.
- Nem... hagyd csak.
Egy darabig csendben mentünk ezután.
- Figyu, szerinted miért kellett hozzá kíséret? Tényleg értékes lehet ez a szállítmány, de hát egyenesen a belvároson megyünk végig!
- Fogalmam sincs - fújtam ki a levegőt, hogy felkészüljek az előttünk lévő emelkedőre. - De azok a fickók elég elszántnak tűnnek ott a sikátorban.
- Igen... - helyeselt Yuzuha. - Én azért mégsem tartok tőlük, azt nézve, hogy milyen bénán rejtőzködnek. Hé, ha akartok támadni, most gyertek! Később nem érünk rá! - kiáltott oda nekik.
Három keménykötésű, nagydarab fickó csoszogott elénk, látható zavarában köhigcsélve. Ránézésre az a tipikus verőlegény, amelyik nem tud egyszerre járni és gondolkozni.
- Ez... egy rablás! - mondta, bár nem igazán volt meggyőző az alakítása. Ember... ez már ránk nézve szégyen.
- Menjünk - fordult sarkon Yuzuha, én pedig nyugodtan követtem.
- Hé... hé, megállni! - kiáltott utánunk határozottabban a legszélesebb trollszerű fickó.
- Az anyagot! - rántott elő egy kardot, ami érdekes módon azon nyomban kirepült a kezéből.
- Mi a...? - nézett a kezére.
Áh, Yuzuha szépen elhelyezett Wind Blastjai... azt hiszem rá bízom a harcot.
- Előre megyek, jó?
- Menj csak - válaszolta, elektromos kisülések és öblös ordítások hangja közepette.

Nagyot sóhajtva raktam le a kézikocsi rúdjait, majd megtöröltem a homlokomat. Azt hittem már sosem érek oda a Heart Kreuz üzlethez.
- Bocs a késésért! - lépett mellém Yuzuha.
- Elintézted őket?
- Igen, csak gyorsan hívtam még hozzájuk gyógyítót. Jó napot...! - kiáltott be az üzlet ajtaján társam.
- Isten hozta, hölgyem... áh, a szállítmány! Igazán köszönjük! Hosszú lehetett az út ezzel a kocsival Cloverből...
Cloverből?! Oh, értem már, az öreg biztos megvette Cloverből az anyagot, aztán drágábban továbbadta ide... még hogy egy hónapnyi munka...
- Ugyan, semmiség.
- Akkor parancsoljanak, a kialkudott összeg - nyomott a kezembe a hölgy egy zacskó pénzt. Felnéztem, és Yuzuha csillogó szemeivel találtam szembe magamat. Nincs mit tenni...
- Na nézzünk körbe - mosolyogtam vissza, és a lány után én is beléptem a boltba.

Filozófus botanika

Hatalmas hőség és sziszegés lepte el a gyakorlóteret, ahogy a tűzlabdám egy vízlövegnek ütközött. A gőz pillanatok alatt átnedvesítette a ruhánkat. A következő pillanatban egy indákból szőtt kutya vetette felém magát...
- Wind Blades!
A tucatnyi szélpenge apró darabokra vágta a kutyát, majd ellentámadást indítottam, de ezúttal vékony, borotvaéles léghullám helyett egy tompa lökéssel. A gőz másik felén ácsorgó alak felől tompa puffanás, majd egy nyögés érkezett. Egy darabig vártam, de mivel nem jött semmi reakció, odasétáltam.
- Darren...
Kezet nyújtottam neki; Darren erősen megszorította a jobbomat, és felhúzta magát.
- Utálom hogy nem látom a támadásaidat - dörzsölgette a mellkasát mosolyogva - nem valami fair. Azt hittem a vízgőz majd segít valamit...
- Kösz a harcot - mondtam egyszerűen, mert nem tudtam mit feleljek erre. - Gyere, igyunk meg valamit - vetettem fel még rövid szünet után.
- Jó ötlet, de először inkább lecserélném a ruhámat - mondta, ingéből egy kisebb tócsa vizet kifacsarva.
- Basszus, csurom víz az egész pálya - dörmögte a helyszínre érkező alakváltó mágus, Drale, nyomában Ayumival, akik a következő gyakorló harcra vártak. - Megint tiszta penész lesz az egész... hihetetlen, hogy megint összebarmoltátok a gyakorlóteret.
- Az a hihetetlen, hogy ennyit beszélsz, jól érzed magad? - mosolyogtam a sztoikus mágusra.
Drale csak enyhén fintorogva bólintott. Alighanem a mai napra már kimerítette a beszédkvótáját...
- Jó mulatást - mondtam, majd felsétáltam a céh főtermébe, és egy, Mei felé villantott bocsánatkérő vigyorral levetettem magam egy padra. A szőke lány csak megrántotta a vállát, majd tovább folytatta a dolgát, miután rutinosan felém dobott egy konyharuhát, amit leterítettem, hogy ne a padot vizezzem össze. Darren közben felment átöltözni. Én pedig... ugyan alig pár száz méterre volt a Yuzuhával közösen bérelt kis házunk, de nem volt kedvem még addig sem elmenni; amilyen meleg volt, még jól is esett a kis hűvösség. Azt hinné az ember hogy a márványépületek valamivel jobban megússzák a hőséget...
Tenyerembe támasztottam az államat, és valami érdekesség után kutatva végigpislantottam a klánházon, de csak a szokásos, elégedettséggel és megnyugvással eltöltő, szokványos képet láthattam magam előtt: néhányan a pultnál iszogatva tartották szóval Meit, egy kisebb társaság épp harsány élménybeszámolót tartott egymásnak, Yuzuha és Chronaios mester pedig valami táblajátékot játszottak. A Mestert ismerve shogi lesz az... gyorsan feljegyeztem mentális noteszembe, hogy gyakorolnom kéne nekem is a játékot, nehogy Yuzuha túlságosan megerősödjön hozzám képest.
Gyógynövények illata csapta meg az orromat.
- Bob... - fordultam hátra.
- Yo - vigyorgott a napszemüveges, kerek arc. Szájából valami hevenyészett, füstölgő sodormány lógott ki.
- Tessék - mondtam, már előre félve, hogy mit akarhat. Bob nagyjából úgy hatott az ember biztonságérzetére, mint egy féltégla bármire, ami kicsi és törékeny. Ha már itt tartunk, a megtermett füstmágus nagyjából pont annyira is kifinomult és bonyolult, mint egy féltégla.
- Láttam a harcotokat - dobta le magát mellém, hogy a pad is belenyekkent.
- Nyugodtan leszedheted majd a penészt, nekem nem kell - világosodtam meg hirtelen. - Az egész a tiéd lehet.
- Ja a penész... jó cucc lesz belőle, igen... de most üzletről akarok beszélni veled.
- Kösz, nem veszek.
- Nem úgy... meló lenne.
Gyanakodva fürkésztem a füstmágust. Gyanús...
- Meló? Te?
Erre lecsúszott a napszemüvege, és őszintén szomorú szemekkel meredt rám.
- Már te is kezded ezt a hülye dumát? Azt hittem te legalább rendes leszel velem, erre te is ilyen rassz-
- Jól van, jól van, mutasd azt a munkát! - mondtam gyorsan, mielőtt befejezi. Igazán nem hiányzott volna, ha elkezd sírni Yuzuhának, hogy milyen előítéletes és bunkó vagyok.
Ismét vigyorogva tolta fel orrán a szemüveget, és elém csapott egy papírt.


"Felhyváss!

Az Kelety Aerdeökben leledzew newényóryások megzabolázássára!

Pénz: thelyesítménytől függeö!"


- Honnan vetted ezt, valami levéltárból?
- Most rakta ki a szöszi - mutatott a termetes mágus Meire, aki ennek láttán idegesen elfordult.
- Ilyen régiesen ma már senki sem ír... biztos vagy benne, hogy ez nem valami átverés?
- Áh, régi ügyfelem az öreg - szívott mélyet a cigijébe. - Rendben van a tag - tette még hozzá, amikor meglátta a tekintetemet, gondolom azért, hogy megnyerje a bizalmamat.
Mérlegeltem a lehetőségeimet..
- Menjünk... - adtam meg magam. Ez az egyetlen esélyem, hogy megszabaduljak tőle.


Szerencsére az út nem volt hosszú, de kezdtem egyre fáradni és émelyegni a különböző illatú füstöktől, amik mint valami lerázhatatlan rémálom követtek utamon.
- ... és erre jött és lefoglalta az egészet! Nem normális, mi? - fújt egy természeti katasztrófának beillő füstfelhőt.
- Nem - nyögtem fél-kábán - ... minek hoztad azt a zsákot?
Bob vállán ugyanis egy hatalmas zsák volt átvetve. Egy kisebb királyság éves termését bele lehetett volna gyűjteni.
- Aaa... jutalomnak. Rosszul nézel ki, kell egy slukk? - tolt felém egy émelyítően édes szagú, füstölő valamit.
- Vidd innen - préseltem ki magamból a szavakat, és kezdtem komolyan megijedni, ahogy egy közeli fa lassú hullámzásba kezdett. Reméltem, hogy nem lélegeztem be túl sokat abból a vacakból.
- Te t'od. Na, itt is vagyunk.
Óvatosan körbenéztem, de csak három levélkupacot láttam. Igaz, meglehetősen nagyok és szabályosak voltak. Ekkor farecsegés és levélzörgés hallatszott, amik furcsamód érthető, emberi beszédet alkottak.
- Szerintem igenis visszafelé megyünk az időben.
- Hülyeség!
- Figyelj: ha mész valamerre, mit látsz? Azt ami előtted van. Ami mögötted, azt nem. Az időből mit látsz? A múltat látod, de a jövőt nem. Tehát visszafelé haladunk az időben.
- Figyelemre méltó eszmefuttatás, el kell ismernem. De nem lehet hogy akkor háttal sétálunk a jövőnek?
- Valóban!
Erre a három bokor heves zörgés közepette rázni kezdte magát.
- Szerintetek ha a városban meghal egy ember, de nincs ott növény, aki lássa, akkor az komposztálódik?
- Hmm... hát ez attól függ, hogy mikortól számít a növény növénynek, már pollen korában az, vagy csak a bibére rakódástól számítva? Mert ha a pollen is az, akkor...
- Ne legyél hülye, a pollen olyan, mint az embereknél a-
Bob ekkor ért a cigije végére, és döntött úgy, hogy közelebb megy hozzájuk. Ezek lennének azok a növényóriások, vagy csak az agyamra ment a füst? Bob különböző mérgei miatt ez utóbbi sem kizárható.
- Bu - mondta nekik, sötéten vigyorogva.
- A kannibál! - fordult felé a három levélkupac. - Most végleg leszámolunk veled!
Szemből teljesen másképp mutattak; hátulról csak egy levélszőnyeget lehetett látni, de így szembefordulva feltűnt, hogy valamiféle inda- és szárkavalkádból állnak, a hátukra a levélszőnyeg mint valami páncél simult. Arc gyanánt fagyöngyöt viseltek, ahol egy embernek a szeme lenne, ott egy-egy bogyó fehérlett. Így, két "lábon" állva legalább három méter magasak voltak, pedig görnyedve, majomszerűen jártak. Amikor fenyegetően kezdtek Bob felé indulni, gyorsan észhez tértem a kábultságból, és mágikus tüzet idéztem a tenyerembe.
- NEEE! - üvöltötte Bob. - Használd azt a sokat vágós izét!
Morogva eloltottam a tüzet, és becéloztam az elől haladó lényt.
- Wind Blades!
Szélpenge záporozott a három óriásra, amitől szanaszét röpködtek a levágott növénydarabok.
- Az indáim! A gyönyörű indáim!
- Mit kiabálsz? Nincs is idegrendszered...
- Nagyobb a lélek fájdalma a testénél.
- Főleg nálunk. Jogos. Kapjuk el a húsdarabot.
- Már megbocsáss, de a lélek létezése egyszerű babona, bizonyíték nincs rá...
- Babonának nevezni egy kicsit indokolatlan... nevezzük inkább bizonyítatlan elméletnek. Elvégre attól, hogy közvetlen bizonyíték...
Nem vártam meg, amíg befejezik. Ha most nem támadok, a végén még mi húzzuk a rövidebbet...
- Wind Blades! Wind Blades!
Az újabb pengék teljesen megfosztották a növénylényeket minden zöld részüktől, csak egy vékony, fás váz maradt belőlük, mintha csontvázak lennének, meg néhány szerencsés vessző. Rémülten, iszonyodva meredtek a kezükre, majd hangos recsegéssel elrohantak az erdőbe. Bob közben vígan fütyörészve pakolta a zsákba a növényeket. Leeresztettem a kezem. Kissé rosszul éreztem magam, hogy ezt tettem három, láthatóan értelmes lénnyel, így akkor még oda se figyeltem, hogy Bob boldog erőlködéssel átveti a hátán a zsákot.
- Mehetünk? - kérdeztem vissza, még mindig szégyenkezve. - Hova?
- A megbízóhoz! Azt hiszem nagyon is megérdemled a zsetont! Mindjárt láttam hogy te vagy az én emberem, ilyen szép apróra összevágni a darabokat... igazi tehetség!


Nem is figyeltem, hogy hova vezet minket Bob, ezért keserűen átkozódtam, amikor egyenesen egy olyan tisztásra masíroztunk be, ahol tucatjával álltak a növényóriások. Bob egyenesen a legnagyobbhoz sietett, és kinyitotta előtte a zsákot. Az némán belenézett, majd bólintott egyet.
- Melyikőtök volt az? - dörögte egy, leírhatatlanul fákra emlékeztető hang.
Bob vigyorogva rám mutatott... kezem egyre erősebben szorult a kardom markolatára.
- Bob, mit jelentsen ez?
- Mi a neved, húsdarab?
- Arashi - mondtam önkéntelenül, miközben igyekeztem összekaparni elég mágikus erőt egy kisebb erdőtűzhöz.
- Arashi... amit a népünkért tettél, soha nem fogjuk elfelejteni!
- Fire Pro-... mi?!
- Ígérem, a következő csírát a Te tiszteletedre fogjuk elnevezni!
Hirtelen elfogott a szédülés, amibe egyfajta erős nyugtalanság is keveredett.
- Tessék?
- A mi népünkben sajnos kevés a fiatal, és nem foglalkoznak az utódporzással... nem hajlandóak visszavágni magukat, hogy jobban növekedjenek és több pollent termeljenek, teljesen ellassulnak és csak a filozófiával foglalkoznak, a népünk pedig emiatt szép lassan haldoklik... semmibe veszik a kultúránkat! Metált hallgatnak! Metált...! Mintha nem is növények lennének! A mi gyökereink pedig a rockban erednek, abban még eléldegélünk, de hogy metál... Most, hogy visszavágtad őket egy kicsit, talán végre tovább gyarapodnak és észhez térnek. Nem hal ki a népünk, és ez csak neked köszönhető!
Nem egészen értettem a helyzetet, de annyi eljutott az agyamig, hogy nem fognak belőlem komposztot csinálni. Hmm... miért érzem úgy, mintha kissé eltúloznák a helyzetet?
- Éljen Arashi, Népünk Megmetszője! - harsant a kiáltás, több tucat torokból. Vagy abból, ami ezeknek a óriásoknak van.
- Tudom, hogy ti húsdarabok szeretik a színes papírt meg a fényes fémdarabokat... fogadd el ezt hálánk jeléül.
Ajándék lónak nem illik a fogát nézni, úgyhogy szó nélkül zsebre vágtam. A zsák zörgése alapján szerencsére pénz volt benne. Bob szerényen visszautasította a jutalmat, és rácsapott a zsákjára.
- Én csak a hul... a maradékot viszem el, mint mindig.
- Mondd, fekete húsdarab, mit csinálsz te azzal a sok nyesedékkel amit elviszel tőlünk?
- Öh... tisztességesen elhamvasztom őket. Vallásos ember vagyok, sámán.
- Nemes lélek! Sokat köszönhetünk nektek. Legendátok fáról magra száll majd.
Meghajoltam, és már fordultam is volna, hogy minél gyorsabban kikerüljek innen, amikor még utánam szólt a vezéróriás:
- Ti a városból jöttetek... ha nincsenek ott növények amikor meghal egy húsdarab, akkor az tényleg nem komposztálódik?